Hogy el ne szalajtsuk, idejében szólok. Annyi szép jubileumot csináltunk a följebbvaló esztendőkben, hogy már az idén se maradjunk anélkül. Legalább egy ódapályázatot meg egy szoborpályázatot írjunk ki. Az ódát a centiméterről kell szerkeszteni, szobrot meg a liternek állítani. Ennek különösen az kedvezne, ha egy kis választásos időt is hozna ránk mostanában a jó Isten. Legalább az ihlet is kéznél volna.
Ebben az esztendőben jubilál Magyarországon a méterrendszer. Most hatvan éve, hogy a szittya nemzet befogadta ezt a jakobinus1 találmányt; és ezzel is utat nyitott a destrukciónak.2 No már amennyiben az új divat a nemzeti mértékek feladását jelentette.
A nemzeti mértékrendszer alapja – a bécsi öl volt. Amilyen magas szokott lenni egy jól megtermett bécsi ember, olyan hosszú ércrudat öntöttek, azt betették a bécsi levéltárba, és ilyen hosszúra kellett venni az ölet Budán is meg Lembergben is meg Jásztatárszentgyörgyön is. Az ölnek hatodrészét elnevezték lábnak, mert körülbelül ilyen hosszú szokott lenni a bécsi ember lábafeje. A láb tizenkettedrésze volt a hüvelyk, mert nagyjában egy hüvelykujj szélességnek felelt meg, s ennek tizenkettedrészét hívták vonalnak. Ez bizonyosan nagyon szemléltető mértékrendszer volt, csak az elképzelhetetlen, hogyan tudtak vele mérni. Azt megértem, hogy Napóleon karrierje Toulon ostromakor kezdődött, mikor kiszámította, hogy hány embere holtteste elegendő a sáncárok betömésére. Ha az ember kutyákkal végez ilyen számtani műveletet, akkor azt mondjuk rá, hogy pecér,3 Napóleonra azonban kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy lángelme. Pedig neki könnyű volt, mert ő már köbméterekben számított. Az én szememben sokkal nagyobb világtörténelmi rejtély, hogy hogyan csináltak költségvetést a régi világban, ha például egy szobát ki akartak padolni a vármegyeházán. Hiszen annyit tudott az alispán is meg az asztalos is, hogy a hosszúságot meg kell szorozni a szélességgel, de annak az ördöggel kellett cimborálni, aki a három öl, két láb, négy hüvelyk hosszúságot meg tudta szorozni a két öl, egy láb, kilenc hüvelyk keskenységgel.
És hozzá még a hosszúságmérésben nem is egészen az ölé volt a hatalom. Aggatott neki némi ellenzék is, az egyik vidéken rúd, a másikon kötél, a harmadikon nyilas és az egész világon rőf formájában. A többi mértékek közt tán még nagyobb volt az összevisszaság. A pint, a verdung, az icce, a meszely, az mind űrmérték volt, nem is szólva a szapuról, vékáról, csöbörről, kupáról, ejtelről, ficsórról, finakról és egyéb ősi találmányokról. Akó kettő is volt, a nyolcvan iccés bécsi akó és a hetvennégy iccés magyar akó, de például a Hegyaljának egyik se kellett, mert ott gönci hordóval mértek, csakhogy abból is kettő volt, az egyik száznyolcvan iccés, a másik százötven. Tán még legkönnyebb volt eligazodni a súlymértékek közt. Ha más nem, a patikáros bizonyára tudta, hány szemer tesz egy latot, hány lat egy fontot, és hány font van egy mázsában. Itt legföljebb az okozhatott egy kis kavarodást, hogy volt bécsi font és vámfont, s más-más mázsával mért a posta, a vasút és a vám. Persze csak az ország területén belül. A gránicon4 túl megint más mértékrendszerben üdvözültek a népek, és valószínűnek tartom, anélkül hogy akadémiai tagságra törekednék, hogy ezzel függhetett össze a parókaviselés európai divata. Az emberek belekopaszodtak a mértékszámításba, a fináncminiszterek az udvarnál, a professzorok a katedrán, a dámák a piacon. Tessék elgondolni, micsoda lélekveszedelem lehetett abból, mikor a „Zöld kutyáról” nevezett boltos lemérte a nádmézet a dáma számára, és ezt mondta neki:
– Éppen két bécsi font meg hat és fél lat.
Madame Curie5 egy új teremtés alapjait rakta le a rádiummal, de azért azt hiszem, a nádméz árának kiszámításába ő is belebukna, még ha, tudná is, hogy harminckét lat esik egy bécsi fontra.
Most már azt gondolhatná az ember, hogy a mértékeknek ebben a babiloni zűrzavarában mindenütt örömmel kaptak az olyan egyszerű és józan mértéken, mint a méterrendszer. Pedig dehogy! Éppen úgy felhördültek ellene, mint ahogy most tusakodnának egy egységes európai valuta ellen.
A magyar országgyűlés, most hatvan éve, 1874-ben iktatta törvénybe az új mértéket, de kimondva, hogy csak 1876-tól teszi kötelezővé, időt akart adni, hogy addig falu, város összeszokhasson vele, s ezalatt a két esztendő alatt elárasztották az országot népszerűsítő füzetekkel. De hát azokkal nem sokra mentek. Először, mert a nép nagy része írástudatlan volt, másodszor, mert a népszerűsítő füzeteket írástudók csinálták. Tudniillik a kormány írástudói, akik akkor is azt hitték, hogy valami nagy szégyen volna az, ha ők nemcsak hivatalosul tudnának, hanem magyarul is.
Így aztán az új mértékek körül olyan forradalmi zűrzavar támadt az országban, hogy arról érdemes volna külön kortörténeti tanulmányt írni. Hebehurgya volt egy kicsit a törvény is, amit csak a kilencvenes években helyeztek hatályon kívül, s ennél is nagyobb baj volt az, hogy a régi mértékeket eltiltották, mielőtt újakat készítettek volna. A rendőrség természetesen feladata magaslatán állt, razziázott a boltokban, s ahol iccét, rőföt, fontot talált, azt elkobozta. Budán majd a Dunába hajítottak egy Bojisics nevű városbírót, aki nagy ügybuzgalommal ténykedett e téren. A gabonatőzsdén is nagy volt a riadalom. A búzakereskedők nem vállalták mértékegységnek a kilogrammot, mert kicsinyelték. Napokig tartottak az izgalmas tanácskozások, míg végre valaki kitalálta a métermázsát, ami egyszerre véget vetett a tőzsdések forradalmának. Attól fogva már csak azon panaszkodtak a pestiek, hogy az új rend mindent megdrágított. Tudniillik a nemzet akkor is kerekített, mint mikor a mi időnkben a pengőt behozták.
A vidéken természetesen még tovább tartott a zűrzavar, s hónapokig küldik a mértékfrontról a hadijelentéseket a vidéki boltosok. Kecskeméten például beverték a fejét annak a kocsmárosnak, aki az új renddel meg akart szabadulni a kontóra ivóktól, s elsőnek krétázta ki az ajtóra:
„Bejött a liter, elmúlt a hitel!”
Ebből a szentenciából szállóige lett, s a mértékváltozás népköltészeti termékeiből körülbelül csak ez maradt az utókorra. Ellenben feledésbe ment az a szélsőbali kuruc, aki ezekkel a rigmusokkal tüzelte a nemzeti ellenállást:
„Szaladj Andris, szaladj Péter!
Haragosan jön a méter,
Nyomában lityeg a liter,
Az is mérges kutyaliter,
A grammok is ott ügetnek,
Az istenit a németnek!”
Persze a labancokat is megrúgta a Pegazus.6 Föltétlen hivatalos ihlet érzik abból a törvénytisztelő tankölteményből, amely így kezdődik:
„Régi mérték mit sem ér már,
Új mértékkel mér a kalmár,
Két fontot tesz a kilogramm,
Négy latot meg hét dekagramm…”
A költő egy kicsit keverte a műfajokat, s a tanköltemény ódai lendülettel végződik:
„Ezt elfeledni nem szabad
S aki igen, szamár marad.”
Ettől félt az a Keskeny Péter nevű magyar is, akit a borsodi Hejőszalontán egyhangúlag bíróvá választottak, noha kézzel-lábbal kapálózott ellene. Végre sírva fakadt, és kimondta, hogy miért nem vállalja a nagy tisztséget.
– Miért akarnak engem öreg koromra megrontani a bírósággal? Hiszen nem tudok én franciául. Szent Pétert tisztelem, becsülöm, de mit tudom én, kiféle, miféle volt ez a francia Szent Méter? Pedig most azzal lesz a bírónak legtöbb dolga.
Igaza is volt neki, mert mindenfelé összekeverték az új mértékeket nemcsak a régiekkel, hanem egymással is. A komáromi főjegyzőné elküldte a székbe a cselédjét egy kiló húsért, a lány azonban métert kért, mire a mészáros megnézvén az átszámítási táblázatot, beletett négy borjúlábat a kosárba, mondván:
– Egy méter ugyan csak három és fél láb volna, de már csak ne csúfoskodjunk azzal a fél lábbal, vigye el mind a négyet.
A kolozsvári székely cselédlány meg úgy könnyített a lelkén, mikor a méterrendszer másnapján beállított a boltosukhoz:
– Istálok alásan két fityinget, három fittyfiritty borsot, oztég kérek fotogémet es belestül vaj egy fél métejt; tuggya a varasbéka, hogy es vegyünk már valamit ebben a pettyentős velágban.
Az új rendnek különben sokáig mételyrendszer volt a neve az egész országban, és a nyelvészek számára jegyzem fel, hogy a faddi dohánybeváltó hivatalnál a nép egy hét alatt a következő változatokat csinálta az akkor először hallott kilogramm szóra:
– Kilográf, kiliger, kalager, kilográt, tilogram, kiugrom, geográf, kiogresz, kilogrász, gelográf, kalográf, koligram, filigran, pilugram, puligram, koligráf, koligrád, koligran, kinogram, guligrim, kurigra, fuligram, kirugom, ilegráf, kiágrász, dilegron, diligra, kiágrány, poligrány.
Csak egynek nem mondta tévedésből se senki: kilogrammnak.
Valamelyik minisztérium levéltárában tán még most is megvan a tordai tanács következő furfangos felirata:
„Tekintve az öl hosszúságát és a méter rövidségét, méltóztassék a nagyméltóságú kormánynak megengedni, hogy Torda városa addig kizárólag a régi mértékeket használhassa, míg az újba belejön, mert különben a célirányos újításból is nagy veszedelmek leendenek.”
De hát nem lett semmi veszedelem se, alig félszáz év alatt egészen jól beleszoktunk a mételyrendszerbe. Igaz, hogy mifelénk a tanyákon még most is sukokban és collokban mérnek, és – a szó köztünk maradjon – magam se vagyok mindig biztos benne, hogy a méter családfáján merre van a felfelé és merre a lefelé. Ezt a jubiláris emlékezést is így írtam meg, hogy vannak némi kétségeim afelől, a grammnak a dekagramm-e a kisöccse vagy a decigramm. De tapasztalataim szerint az is a dolog rendje, hogy akik jubilálnak, azok sohase legyenek egészen tisztában a jubilálttal.