Sokan gondolják úgy, hogy a tudomány komolyabb dolog annál, hogy azt bármiféle humorral illessük. Fontos tudni, hogy a tudomány művelői is kifinomult tulajdonságokkal rendelkező emberek, és ebből következően sajátságos, szarkasztikus és humoros történések forrásai lehetnek.
A humor összetett fiziológiai reakciókat vált ki belőlünk, amelynek egyik legismertebb formája a nevetés. Vannak akik halkan, vagy épp harsányan nevetnek, vannak akik kacagnak vagy kacarásznak, és vannak akik csak mosolyognak. A tudomány egzakt terület, ami ráadásul nagyobb ismereteket igényel annak kellő humorba foglalásához, mondanivalója sokszor indirekt a hétköznapi eseményekkel, így a tudományos humor általában mosolygást, kuncogást vált ki, és rosszabb esetben is csak kínos vigyorgást eredményez.
Tudományos anekdoták
A definíció szerint, az anekdota rövid, prózai alkotás, jellemzően csattanóval illetve erkölcsi tanulsággal végződő történet, amely az adomával ellentétben létező történelmi személyekhez kapcsolódik. A történet lehet valós vagy kitalált, de mindenképpen hihető. A népköltészetben is fellelhető a mese egyik alfajaként, de rokonítható a szólással, illetve a trufával is. Közel áll hozzá a görög apophtegma, amely szintén történelmi alakokhoz kapcsolódik, de a befejezése egy bölcs mondás. A tudósi szórakozottság gyakran vezethet furcsa, komikus jelenetekhez. A tudományos anekdoták hatalmas területet foglalnak magukba, kezdve a tudományos abszurd humortól, a versben írt koholmányokon át, a megzenésített tudományos dolgozatokig.
A következőekben ezek közül ismerhetünk meg párat, hála Bisztray Gyula könyvének a Jókedvű magyar tudósoknak, valamint Beck Mihály Humor a tudományban című könyvének.
Jedlik Ányos (1800–1895)
Jedlik Ányos, a kiváló bencés fizikus, a budapesti egyetem tanára azután, hogy hetvenkilencedik életévében nyugalomba vonult, a győri rendházban élte le hátralevő tizenhét esztendejét.
Az Akadémia nagygyűlésére minden évben feljött, legutoljára kilencvennégy éves korában, 1893-ban. Az ünnepi társas ebéden – mint mindig – ezúttal is részt vett.
Késő öregségében nagyothallott, és fogai sem voltak, azért egyre panaszolta, hogy a mostani fiataloknak nagyon gyenge a hangjuk, s a mostani szakácsok nagyon keményre sütik a húst…
Mit ígér a túlvilág?
Amikor közeledni érezte a halálát, maga köré gyűjtötte a rendház tagjait, elbúcsúzott tőlük, és azt mondta:
– Nemsokára a Teremtőm előtt fogok állani, és meg fogom tudni, hogy mi a fény és a villamosság.
Eötvös Loránd (1848–1919)
A magyar tudománynak egyik legnagyobb büszkesége Eötvös Loránd, a világhírű fizikus.
Közvetlen egyénisége pályájának számos epizódját szinte kínálja könyvünk derűs lapjaira.
Egyik életrajzírója, Horváth Árpád kiváló érzékkel színezte ki ezeket a részleteket – amint az alábbi néhány szemelvényből látható.
Párbajon szerzett barátság
Világhírű találmányának, az Eötvös-ingának tökéletesítése végett – hogy minél finomabb platinahuzalt készíttessen – 1889 tájékán kiutazott Heidelbergbe.
Meglátogatta régi otthonát, a háziasszonyt, aki viharos örömmel fogadta, s megölelgette a bajuszos, szakállas, komoly professzort.
Elment a diáksörözések színhelyére, az ismerős „Keller”-be is. Leült egy üres asztalhoz ebédelni. A szomszédos asztalnál kecskeszakállas férfi ült söre mellett, és zsebkönyvébe vázlatokat rajzolt. Eötvös kicsit ismerősnek találta, de aztán ebédjével kezdett foglalkozni, és megfeledkezett róla.
Nem messze tőlük besörözött diáktársaság hangoskodott. Az asztalfőn egy „ősdiák” szónokolt – jó hat-nyolc éve járhatott már az egyetemre, de záróvizsgáitól még messze volt.
Nagyhangú megjegyzéseket tett a kecskeszakállasra, aki sehogyan sem akarta őt észrevenni. Végül odament az asztalához.
Az idegen, aki műszeralkatrészeket rajzolgatott könyvébe, azon vette észre magát, hogy a diák az orra előtt hadonászik.
A szóváltásból „provokálás” lett, a diák kihívta az idegent párbajra.
A szabályszerű párbajhoz segédek is kellenek, s az idegen a hozzá legközelebb ülőt, Eötvöst kérte fel.
Eötvös már bosszúsan arra akart hivatkozni, hogy átutazó külföldi, megy a vonatja, de hallja ám, hogy a bemutatkozó Konkoly Thege Miklós Magyarországról.
Hírből jól ismerte Konkolyt, lapokban is látta a fényképét, azért volt ismerős. Kisalföldi földbirtokos volt, aki Ógyallán saját költségén nagy csillagvizsgálót tartott fenn s értékes megfigyelésekkel, műszerek szerkesztésével és készítésével foglalkozott. Most is ilyeneket rajzolt zsebkönyvébe.
Eötvös aggódott, hogy baj lesz a párbajból, de Konkoly csak nevetett.
Másnap reggel a környékbeli erdők egyik tisztásán találkoztak. Volt ott minden: díszes tokban rejtőző elöltöltő pisztolyok, cilinderes segédek, egyszóval nagy hókuszpókusz, ami mind szükséges volt, hogy az akkor pillanatnyilag háborútlan Európában valahogy hősi cselekedetet vihessenek végbe dologtalan, kötekedő alakok.
Mielőtt hozzáfogtak volna a szigorú szabályokba foglalt vérengzéshez, Konkoly „csak úgy gyakorlatként” egy ezüstpénzt feldobott a levegőbe, és pisztolyával rálőtt. A golyótól eltalált pénzdarab összegörbülve, nagy sivítással felrepült, és mikor lehullott, a cilinderes segédek komikus hajlongással keresték meg a fűben. Hüledeztek, majd összedugták a fejüket, és megállapodtak abban, hogy a kihívó fél „idegkimerültsége” következtében a párbajt befejezettnek tekintik. Az ősdiák bocsánatot kért, s a társaságok visszavonultak.
Ezzel kezdődött Eötvös és Konkoly életük fogytáig tartó barátsága.
Egyik szigorlatozót ezzel a kérdéssel lepte meg:
– Mije van annak a leánynak? – s az utca túlsó oldalán egy ablakból dekoltált blúzban mélyen kikönyöklő leányra mutatott.
A hallgató zavarba jött, ötölt-hatolt. Végre is a professzor maga oldotta meg a kérdést:
– Helyzeti (potenciális) energiája, amely – ha le talál esni – átalakul mozgási (kinetikai) energiává.
Kövesligethy Radó (1862–1934)
Az Eötvös-ingával folytatott első kísérletek idején levitték a műszert az Akadémia pincéjében. Kövesligethy Radó mint fiatal matematikus–csillagász–geofizikus vállalta, hogy megfigyeli egy éjszaka során: mozdul-e az inga vagy sem.
Este nagy bátran levonult a pincébe a készülék mellé. Kényelmesen elhelyezkedett, maga mellé tette vajas kenyerét, eloltotta a lámpát, s a műszer osztályzatát megvilágító derengő fény mellett gondolataiba merült. Ébresztő óra ketyegése enyhítette a környezet komorságát. Az órára szükség volt, az figyelmeztette a leolvasások idejére.
Időnként bele-belepislogott a műszer távcsövébe – és egyszerre csak különös dolgokat észlelt: a mutató lassan-lassan mozogni kezdett. Közel s távolban semmi sem mozdult, némán tornyosodott fölötte a hatalmas épület, hang nem hallatszott, csak a mutató kúszott végig kísérteties némasággal a műszer beosztásán. Mi lehet az a titokzatos erő, ami megmozdította a műszer ingáját? Egy idő múlva az ingarúd visszakúszott eredeti helyére, és mozdulatlanul maradt. Az éjszaka során többször megismétlődött a titokzatos jelenség. Kövesligethy hiába törte fejét, mi lehet az oka e jelenségnek.
Másnap reggel megjelent Eötvös Loránd, s ő nyomban megállapította: miért mozdult el a műszer mutatója? A Dunán hajók jártak, s ezeknek tömege hatott a műszer finom szerkezetére.
Később még az is kiderült, hogy nemcsak a hajókat „veszi észre”, hanem a Duna vízállás-változásait is, és alkalmas lehet önműködő vízállásjelző berendezések készítésére.
Niels Bohr (1885–1962)
Bohrt meglátogatta egyik tisztelője, és meglepődve vette észre, hogy az ajtó felett egy lópatkó van felszegezve. „Bohr professzor, ön hisz ebben a babonában?” kérdezte megdöbbenve. Bohr: „természetesen nem hiszek, de azt mondják, hogy annak is szerencsét hoz, aki nem hisz benne.” (Nem ez a hiteles történet. Bohr hallotta ennek egy változatát, és úgy megtetszett neki, hogy maga is gyakran mesélte el. Egy idő után pedig már a leírt formában terjedt tovább.)
Bohr szerette a paradoxonokat, akkor volt elemében, amikor ezeket magyarázta hallgatóságának. Szeretett arról is beszélni, amihez vajmi keveset ért, de hosszú mondandójának mindig lett valami értelme. Mondatai azonban hosszúak és tekervényesek voltak. Barátja és kollégája Dirac egyszer megkérdezte tőle: „Nem tanultad az iskolában, hogy mielőtt elkezdesz egy mondatot, kell valamelyes elképzelésnek lenni róla, hogyan fejezed be?” Bohr a hallgatósághoz fordult és megjegyezte: „Dirac bizonyára azt hiszi, élni sem volna szabad elkezdeni, amíg nem gondoltuk ki hogyan fejezzük be.”
Robert W. Wood (1868–1955)
Wood, a világhírű amerikai fizikus, nagyon kedvelte a meghökkentő megoldásokat. Nevéhez rengeteg érdekes eset fűződik, számos humoros írása is megjelent. Amikor a századfordulón nagy port vert fel Blondlot francia fizikus közlése az N-sugarak felfedezéséről, számos kutató vallott kudarcot az új sugárzás kimutatásában. Egyre inkább az a vélemény terjedt el, hogy ilyen sugárzás nincs. A kegyelemdöfést Wood adta meg, aki meglátogatta Blondlot laboratóriumát. A sötétben végzett kísérletek során Blondlot meghökkentő pontosságú észleléseket mutatott, csak az volt a baj, hogy amikor Wood észrevétlenül kivette az N sugarak elhajlítására szolgáló alumíniumprizmát a készülékből, Blondlot zavartalanul folytatta méréseit. Egy másik alkalommal, amikor a különlegesen nagy felbontású spektrográfiai kísérleteihez használt, és egy öreg csűrben tartott spektrográfjának az igen hosszú csöve bepókhálósodott, Wood a macskáját tolta be a csőbe, és a cica pompásan kitisztította a műszer csövét. A módszer azonban nem terjedt el.
Albert Einstein (1879–1955)
Tudományos és laikus körökben egyaránt a legnagyobb 20. századi tudósnak tartják az elméleti fizikust. Anekdoták sora szól arról, hogy bohókás egyéniségét többször felvillantotta.
Einstein vizsgáztatott, és a hallgatóknak szánt tételeket átadta asszisztensének. A tanársegéd egy pillantást vetett a papírra, majd döbbenten megszólalt:
– Professzor úr, ezek még a tavalyi kérdések!
Erre Einstein:
− Tudom, de én közben átírtam a válaszokat!
A könyv megjelenése után egy újságíró megkérdezte Einsteint, mi a véleménye a műről. Einstein válasza rövid, de találó volt: „Ha nem lett volna igazam, egy is elég lett volna!”
Teller Ede (1908–2003)
„Heisenbergben duzzadt a versenyszellem, habár minden jel szerint csak félig komolyan, félig meg tréfából. Univerzumunk a tudomány körül forgott, de semmi esetre sem nélkülözte a humort. Egyik legélénkebb emlékem ezekből az évekből, hogy amikor valaki megpróbált elővezetni valamilyen fizikai tényt vagy elméletet, Heisenberg visszakérdezett: És mi ebben a vicc? – Úgy értette: mi ennek az értelme: A gondolattársítás elég nyilvánvaló: egy tréfa lényege is az a váratlan valami, ami érinti a lényeget.”
Teller Einstein egyik előadása után, amelyből „semmit sem értett”, barátaival együtt sétálgatott. „Wigner Jenő, aki akkor Berlinben tanított, ugyancsak ott volt az előadáson, majd velünk jött sétálni is. Észrevette, hogy lógatom az orrom, és megkérdezte, mi a baj. Keresetlenül válaszoltam: Olyan buta vagyok. Wigner: Igen, igen. A butaság általános emberi tulajdonság.”
Walther Nernst (1864–1941)
Nernst a berlini egyetemen a termodinamika főtételeinek tárgyalásakor a következőképpen „bizonyította”, hogy nem fedeznek fel negyedik főtételt: Az első főtételt hárman, Mayer, Joule és Helmholtz, a második főtételt ketten, Carnot és Clausius, a harmadik főtételt pedig egy tudós, jómagam fedezte fel.
Szilárd Leó (1898–1964)
Szilárd Leó hosszú évek magfizikai kutatásai után biológiai problémákat kezdett el tanulmányozni. Meglátogatta Luria laboratóriumát, ahol fágkutatásokkal foglalkoztak. Luria akadozva kezdte a kutatások lényegének ismertetését: „…nem tudom, milyen ismereteket tételezzek fel”, Szilárd félbeszakította: „Tételezzen fel teljes tudatlanságot és határtalan intelligenciát.”
A Berlini Egyetemen Planckal beszélgetve, akinek egyik kollégiumát készült meghallgatni, megjegyezte: „Engem csak a tények érdekelnek, az elméletet magam csinálom.”
Einstein előadásait hallgatva rájött, hogy hiányosak matematikai ismeretei. Megjegyezte Gábor Dénesnek: „Matematikát nem szükséges tanulni, mindig megkérdezheted a matematikusokat.”
Jelentős tudósok és politikusok megbeszélésén a teát kínáló szobalány megkérdezte Szilárdot: tejszínnel vagy cukorral óhajtja? Szilárd válasza: tejszínnel és cukorral, de tea nélkül.”
Egy beszélgetés során felmerült a földönkívüli élet lehetősége a Földhöz hasonló bolygókon. Megkérdezték Szilárd Leót, hogy szerinte létezhet-e földönkívüli élet. A válasza egyértelműen nem volt. Megkérdezték, hogy miért nem. „Mert az Isten nem követi el kétszer ugyanazt a hibát.”
Richard P. Feynman (1918–1988)
Feynamant az elméleti fizika terén, elsősorban a kvantummechanika megalapozásában ért el alapvető jelentőségű eredményeket. Nobel-díjas.
A Princetoni egyetemen az első napon meghívót kapott a dékántól, Eisenhart professzortól, azért, hogy vegyen részt, az újdonsült hallgatók számára adott fogadáson. A dékán felesége kínálta őket teával, és megkérdezte Feynmant, aki éppen azon gondolkozott, hogy melyik lány mellé kerüljön: „Tejszínnel vagy citrommal kéri a teát Mr. Feynman?” Zavarában ezt válaszolta: „Köszönöm, mindkettőt kérem.” Mire Mrs. Eisenhart: „Bizonyára tréfál, Mr. Feynman, he he he.”
Feynman egyszer részt vett egy, a tudomány társadalmi kérdéseivel foglalkozó konferencián. „Ezen a konferencián minden szó, amit bárki plenáris előadáson mondott, olyan fontos volt, hogy egy gyors-gépírót béreltek, aki minden vacakot leírt. A konferencia másnapján a gyors-gépíró odajött hozzám, és megkérdezte: „Mivel foglalkozik maga? Nyilván nem egy professzor. Professzor vagyok, mondtam. Minek a professzora – kérdezte. Fizika-természettudomány, válaszoltam. Ja! Ez az oka – mondta. Minek az oka? – kérdeztem. A következőt mondta: Én egy gyors-gépíró vagyok, és mindent legépelek, amit itt mondanak. Amikor a többi ipse beszél, én leírom, amit mondanak, de nem értem, hogy mit mondanak. De bármikor, ha maga kérdez, vagy mond valamit, pontosan megértem, amit kérdezett vagy mondott, ezért úgy gondoltam, hogy maga nem lehet professzor.”
A Challenger űrhajó katasztrófáját vizsgáló bizottság tagjaként egyszer taxit küldtek érte, hogy elvigye egy megbeszélésre. A sofőr megszólította: „Úgy tudom, hogy egy csomó fontos ember ülésezik itt. Igen, valóban így van, feleltem. Ő: Tudja, én autogramokat gyűjtök. Megtenne egy szívességet? Persze, mondtam, és már nyúltam is a tollamért, amikor azt mondta: Mutasson rá majd Neil Amstrongra, hogy aláírást kérhessek tőle.” (Mellesleg a katasztrófa okát Feynman találta meg.)
Kevesen gondolták volna, hogy ezen jeles elmék is képesek humoros dolgokat művelni. Ezen cikkel nem az volt a célom, hogy nevetség tárgyává tegyem a neves fizikusokat, hanem az, hogy bebizonyítsam azt, hogy ezen emberek is képesek emberi mivoltukat kifejezni.
