Vegyünk egy példát a saját adattáramból. Valamelyik feleségem leugrik a csarnokba tíz dekagramm juhtúróért, mert azt tegnap elfelejtett venni, illetve nem felejtette el, csak úgy látszott, hogy már nem elég friss, és mégiscsak bölcsebb másnap megvenni a boltban ugyanazt a túrót, hiszen így otthon még teljesen frissnek számít, mert aznap vette. Szóval elmegy és néhány óra múlva súlyos cekkerekkel terhelve, méltatlankodó kifakadások közepette megérkezik – mégis szörnyű, hogy a nagybevásárlásokat neki egyedül kell intéznie.
– Tudod, éppen akkor hozták a friss zöldpaprikát, vettem néhányat, mert szeretjük, és vettem három erőset is, bár kicsit fonnyadtak már, és csak te szereted. Elég borzalmas lehet enni, de itt van. Igyekszem a különös kívánságaidat is kielégíteni. Vettem néhány avokádót is, mert éppen megfelelő puhaságúak voltak és tudod, ha éretlen, akkor napokat kell rá várni, ha meg nagyon puha, akkor már belül barna és mehet a szemétbe. Paradicsom, cukkini, saláta, uborka, retek, hagyma. Padlizsán, ebből még nem tudom mi lesz, de olyan szép volt, éppen a megfelelő rugalmasságot mutatja, már nem kemény és még nem puha, persze holnap már ki lehet dobni. Kelkáposzta, tudom, hogy utálod, de azért jó, ha van itthon, én és a mamám például imádjuk, mint minden normális ember. Vettem egy izraeli sárgadinnyét is, isteni a szaga, éppen lehet enni, estére már túlérett lesz. Képzeld, kaptam fehérbélű őszibarackot is, igaz kicsit már leveses, de ha még ma megesszük nagyon finom lesz.
– Miért vettél ilyen sokat?
– Ez sok? Három kiló és Marjunka, tudod az a nagyon barátságos bolgár asszony a csarnokban, akinek két hete volt a mandulaműtéte és a szörnyeteg férje meg se látogatta a kórházba, bezzeg amikor… de, tudom ez téged nem érdekel. Szóval Marjunka már haza akart menni és csak ezzel a vacak barackkal álldogált ott, hát megvettem az egészet.
– Ez csak két cekker. Mit vettél még?
– Vettem húsokat, mert ott volt Misi, az az aranyos hentesfiú, aki nekem mindig a raktárból hozza az árút, most is félretett egy szép bélszint, egy vesepecsenyét, meg három kiló ököruszályt, és ennek a gyönyörű oldalasnak sem tudtam ellenállni – sorolja. Misi mindenkinek a raktárból hozza az árut, kivéve az úr-akat, mert azok pontosan tudják, hogy itt is, ott is ugyanaz a minőség. (Csak így zárójelben jegyzem, meg, hogy ez a Misi, nagyon a begyemben van már.)…
– Nem lesz ez kicsit sok nekünk? A mélyhűtő már tele van. A sok zöldséget, gyümölcsöt meg egy hét alatt se tudjuk megenni, és két-három nap múlva mind megromlik.
– Ugyan! Mindent megteszek, hogy téged ellássalak, és akkor itt fitymálsz, enni kell rendesen. – Azzal elvesz egyet a lottyadt, csorgó őszibarackokból és megeszi, megjegyezvén, hogy mára végzett a táplálkozással, mert amúgy is súlyfeleslege van. Én közben a negyedik szatyor tartalmával ismerkedem. Rejtélyes kencék, gyógyfűkivonatok, egy pár cipő.
– Tudod pont ilyenre vadászok már hetek óta, mondta. – Egy nagyon helyes kis póló, igaz egy számmal kisebb a szükségesnél, de le volt értékelve, majd fogyózom hozzá egy kicsit. Egy szandál, egy különleges dugóhúzó, egészen másféle, mint a meglévő öt. Egy új abrosz a nagy asztalra – ez a színárnyalat már régóta hiányzott az egyébként változatos készletünkből. Néhány törülköző, arra mindig szükség van. Egy öngyújtó, két gyertyatartó, két vasaló – akciós volt, nem lehetett otthagyni, az egyik jó lesz a nyaralóba. Egy szőrgyűjtő speciális műanyag kefe, amelynek segítségével le lehet szedni a ruhákról a rájukragadt kutyaszőrt, (egyszer ugye, de ezután a kefe már eltömődik, és csak egy szőrgyűjtő-kefe tisztító kefével lehet újra használhatóvá tenni, de azt még nem lehet kapni). Egy különleges drót állvány, ami alá két égő gyertyát lehet helyezni, és azok melegen tartják az odahelyezett edényeket, ha az ember valamiért órákig melegen akarja őket tartani, továbbá négy fakanál. Ezeken fennakadtam.
– Már túl sok a konyhában a fakanál.
– Jaj, hát ezt nem azért vettem, mert nincsen, hanem azért, mert egy nagyon aranyos, mosolygós, sokszoknyás, kövér néni árulta és olyan kedvesen kínálta. Ez afféle szociális vásárlás volt. Nem baj ugye?
– Hol van a liptói, amiért néhány órája leugrottál?
– Te jóisten! Azt elfelejtettem! Ha akarod, visszamegyek, pedig már összerogyok a fáradtságtól. Nekem sohasem jut egy félóra arra, hogy leüljek, és a kezembe vegyek egy könyvet.
Nos, a példa szépen szemlélteti a szociobiológia elméleti nehézségeit. Hol van itt az adaptív viselkedés? Mennyiben szolgálja a gyűjtögetésnek ez a különös formája a faj fennmaradását?
