A Királyi Tábla ítélete alapján a hűtlenségi perbe fogott hadadi báró Wesselényi Miklós (1796–1850) „a közbátorságot és csendességet felzavaró, a társaságot fellázasztó intézkedései, törekvései és egyéb vétkes tettei” miatt 1839 február havában a budai vár Ferdinánd kaszárnyájának börtönébe vonult büntetésének megkezdése céljából. Deák Ferenc és Széchenyi István közbenjárására három hónap elteltével engedélyt kapott arra, hogy két katonatiszt kíséretében salvus conductus-szal1 az osztrák-sziléziai Gräfenbergbe utazzék: homoeopathiás meggyőződésének megfelelően a híres empíriás népi gyógyító Winzenz Priessnitz hidegvíz-gyógyintézetében kívánta megrendült egészségi állapotát kúráltatni. A homoeopathia mintájára akkoriban hydropathiának is nevezett hydrotherapia természetesen nem használt, erről Wesselényinek Deák Ferenchez, Újfalvy Sándorhoz és másokhoz írt levelei is tanúskodnak. Wesselényi ugyanis 1841 januárjától kezdve, amikorra egyik szemevilágát már teljesen elvesztette, egész élete fogytáig rendszeres levélmásolati könyvet vezetett. Levélmásolati könyvei 1850. április haváig 45 kötetet tesznek ki. [9, 15, 17]
Wesselényi 1850-ben, a másfél évig tartó második gräfenbergi (freywaldau-i) tartózkodás után, előrehaladott betegsége miatt testileg, a két kúra eredménytelensége miatt lelkileg megtörve készült hazautazni.
„Április derekán útra is kelt, Pozsonyon innen a gőzösön meghűlt és Pestre betegen érkezett – írja emlékirataiban Újfalvy Sándor. – Mások segédcségével alig tudott az István herceg szállodába felvánszorogni. Azonnal Balogh Pál hason szerves orvost hivatá, ezt nem találván, Garay orvos jelent meg, aki mindenek felett rögtöni ér vágást javasla. De a beteg indulatosan lobbantá szemére a fiatal orvosnak, hogy a hason szenv fő elve ellenére, hogy mondhat illy kárhozatos szót? Garay igyekszett kimutatni: hogy a tüdő már annyira megtámadtatott, hogy a csekély mennyiségű hason szerv elegendő hatást többé nem gyakorolhat. Azért nem győzé eléggé sürgetni az ér megnyitást, különben semmiről sem áll jót. De a beteg nyakason vissza utasítá. Balogh Pál később merőben osztá a Garay nézetét: szokásos nyers modorán kimondván, hogy nagy hiba volt az érvágást megakadályozni. Azóta a baj elévült s aligha már most sikerrel alkalmazhatni. »Tegyetek, mit akartok!« mondta a beteg, már nagyon gyenge hangon. »Szegjétek meg rajtam a hasonszenv legszentebb elvét«. Az ér megnyittatik, de vér helyett genny folyt ki. A tüdő lob sebesen nyargalva haladt elé. A beteg párja nélküli dörgő vastag hangja annyira meggyengült, hogy a legfinomabb női gyermek hangnál vékonyabb lett. Az időnként megrohanó éles fájdalmakat nagy béke tűréssel szenvedte. Harmadnapra vonaglani kezdett… nem sokára kiadá az erős test a még erősebb lelket.”
Wesselényi holttestét Arányi professzor boncolta. Erre vonatkozólag Arányinak kéziratos naplójában egyik helyen a következő olvasható: „B[áró] Wesselényi Miklóst boncoltam, sőt be is balzsamoztam”. A boncolásról készült jegyzőkönyvet azonban nem sikerült megtalálni. [11]
Wesselényi betegségével Magyary-Kossa foglalkozott igen behatóan. [10, 11] Wesselényi naplójából vett részletek elemzése alapján helyt adott annak a széltében elterjedt vélekedésnek, amit előszeretettel terjesztettek is Wesselényi bujakórjáról és amit végül Magyary-Kossa is kénytelen volt elfogadni:
„…kétségtelen, hogy Wesselényi megvakulását és hosszú szenvedését az a luetikus fertőzés okozta, melynek már ifjúsága 21 éves korában áldozatul esett.”
Magyary-Kossa felkérte Grósz Emilt és Sarbó Arturt is szakvélemény adására. Az elébük tárt adatok alapján természetesen mindketten úgy foglaltak állást, hogy
„Wesselényi minden valószínűség szerint tabes dorsalisban szenvedett és ennek volt részjelensége az atrophia nervi optici.”
Korányi Frigyes 1848/49-es Orvosi Naplója
(Semmelweis Orvostörténeti Múzeum)
A kérdést Magyary-Kossa 1929-ben, Wesselényi halála után 79 évvel közzétett adatai alapján véglegesen lezártnak tekinthettük. Fordulat következett be, amikor egy magángyűjteményből váratlanul előkerült Korányi Frigyesnek a szabadságharc alatti és utáni időkből származó naplója. [8] E napló (1. ábra) utolsó, 168–169. oldalán, 1850. április 26-i keltezéssel a következő bejegyzés olvasható (2a. és 2b. ábra):
„Báró Wesselényi Miklós bonczlelete mely nem csak mert ezen a maga idejében nagy embernek haláláról ad felvilágosítást, hanem pathognomiai tekintetből is érdekes fejezze be orvosi jegyzeteimnek ezen első füzetét, a kór tünetek többévtől óta beállott móros állapotán kívül tüdő lob és szinte régebben megjelent köszvényes bántalmakban állottak a bonczolat a következőket mutatta: A koponya rendes, a kemény kérgedényei kitágultak, vérdúsak, az agyállománya rendes, az agy alapján a toboz mirigy /:glandula pituitaria:/ 3 vonal vastag és egy rézgaras nagyságú, úgy hogy általa a lát telepek /:thalami:/ nyomattak s’ innen a vakság, a tüdők be szüremkedettek a jobb tüdő hátsó alsó része ernyedt májasodás /:hepatisatio flaccida:/ jeleit mutató, a has üregben: a jobb vesén egy fél ököl nagyságú víztömlő /:hydatis:/ a balban egy ágas alakú hosszas peteképű vesekő. – S’ így három baj melyek közül mind egyik képes kiölni egy-egy műszerezettséget – szövetkezve támadta meg a nagy ember mind három szervtárát, az agy, mell és has üreget, s’ csak így vehetett erőt rajta.”
Korányi Frigyes 1848/49-es Orvosi Naplójának 168. és 169. oldala Wesselényi Miklós boncleletével
A Balassa mellett famulusként dolgozó, de Arányi boncolásain mindig szorgalmasan jelenlevő és jegyzetelő „ötöd éves orvos hallgató” Korányi Frigyes naplójának tanúsága szerint Wesselényi halálának közvetlen előidézőjeként a boncoló Arányi professzor kruppos tüdőgyulladást, betegségének okaként nephrolithiasist és hydronephrosist állapított meg, vakságát pedig nem tabeses elváltozásokra, hanem hypophysis tumorra vezette vissza.
Ezt a diagnosist megerősítette Korányi Sándor, aki a naplót 1935-ben a következő sorok kíséretében [12] küldte Magyary-Kossának:
„Kedves Barátom! Kívánságodra, hogy boldogult atyámtól származó valamilyen emléktárgyat bocsássak a Kari gyűjtemény rendelkezésére, mellékelem atyámnak 1849/50-ből származó füzetét, amelyben orvosi tapasztalatokat jegyzett fel Balassa klinikájáról, a szabadságharcból és följegyzi Wesselényi Miklós boncleletet. Abból kitűnik, hogy vakságát hypophysis tumor okozta. Igaz barátod: Korányi Sándor.”
A bonclelet szövegében külön magyarázatot igényel a ma már elavult „móros” kifejezés, ami itt, úgy véljük, a betegség előrehaladott fokát és a beteg leromlott állapotát jelzi. [3] Magyarázatra szorul a nyilván tévedésből írt „tobozmirigy” kifejezés, amelynek helyes értelmezését csak a zárójelben melléírt „glandula pituitaria” adja meg. A tobozmirigy ugyanis nem az agy alapján foglal helyet, hanem az ikertelepek colliculus superiorjai között fekszik, akkori latin neve glandula pinealis. A glandula pituitaria terminus technicus megadása és az agyalapi localisatio megjelölése nyilvánvalóvá teszi, amit bizonyára atyjától nyert információkra támaszkodva Korányi Sándor is leszögezett, hogy itt az akkori magyar nevén „turhamirigy”, azaz a hypophysis tumorjáról van szó. Magyarázatot igényel végül a közölt mértékegységek mai értékre való átszámítása.2
A Korányi Frigyes által feljegyzett bonclelet alapján úgy véljük, hogy a kínzó végtagfájdalmak köszvényes és nem tabeses alapon fejlődtek; a látóidegsorvadást nem neurolueses eredetű atrophia nervi optici és nem is glaucoma simplex idézte elő, hanem a hypophysis tumorja következtében alakult ki. „Elébb az egyik szem, utána a másik vakul meg, elhomályosodások váltakozása jobb látással” nem a tabeses vakulás jellemző képe, hanem amaurosisra vezető heteronym bitemporalis hemianopsia következménye lehetett. E kórkép megismeréséhez azonban Cushing fellépésére volt szükség, aki 62 évvel később, 1912-ben hívta fel a figyelmet a hypophysis tumorjainak jelentőségére a látási zavarokkal kapcsolatban. [14] Ilyen módon nem ismerhette fel Wesselényi látászavarainak okát sem a kitűnő amaurosis szakértő Fabirsi szemészprofesszor, sem az országos szemorvos Lippay Gáspár, hiszen a hemianopsiának mint agyi elváltozások lehetséges következményének megismerésére is csak 10 évvel Wesselényi halála után, 1860-ban került sor Albert Graefe, a neves berlini szemészprofesszor kutatásai alapján; mai tudásunk már az azóta felhalmozott ismeretanyagra támaszkodhat. [1, 2, 5, 16, 18]
Wesselényi egyébként nem is szívesen adta magát „méregkotyfoló allopathák” kezére: haláláig meggyőződéses híve maradt a homoeopathiának. Attomyr, Priessnitz, Szőts, Stapf, Almási Balogh, Bakody, Müller szerepelnek kezelőorvosai listáján, halálos ágyánál is a fiatal pesti homoeopatha, Garay János szorgoskodott, ővele azonban már nem volt megelégedve, ezért még másik felkapott pesti homoeopathát is hívtak, Moscovitz Móricot. Talán egyedül csak Madva Ferenc, a rudnói „csodadoktor” maradt ki a sorból a maga „clavi e solea equina”-ból és „rasura ungulae asininae”-ből összetett „unguentum Rudnense”-jével. [11]
Nyilvánvalónak látszik ezek után, hogy diagnosztikus tévedéssel állunk szemben. A diagnosztikai tévedések beismerése azonban csak a legutóbbi időkben vált elfogadottá. Farkas és Molnár [4] az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet (ORFI) beteganyagára támaszkodva 1331 boncolás alkalmával 313 esetben mutatott rá téves klinikai diagnosisra. A 313 téves diagnosis közül 139 (10,7%) az alapbetegséget illetően volt téves, közöttük is vezető helyen állt a daganat: a 313 tévesen diagnosztizált eset közül 93 vonatkozott daganatra, 28 fel nem ismert daganat közül 4 volt agydaganat. Gátai [6] adatai alapján 105 agytumoros beteg közül 47-nek volt előzőleg téves kórisméje.
Ez az „allopathák” mérlege; a „privigyei arcanummal” kezelő, iris-diagnosztikával foglalkozó oculisták statisztikáját nem ismerjük, azt azonban tudjuk, hogy nagy emberek betegségével és halálával kapcsolatban nem szokatlanok a mendemondák és téves híresztelések. [7, 13, 19] Most a Korányi Frigyes által feljegyzett bonclelet 121 évvel Wesselényi halála után segíthet hozzá bennünket a helyes kórisme megállapításához.
