„A józan és a természeti tudományok doktora” – beh sokszor is szoktuk idézni Verseghy Ferenc önjellemzését: íme egy költő, aki egyszerre érzi magát otthonosan és biztosan a humaniórák és a reáliák terén, aki egyszerre tudja, személyében és műveiben egyaránt, képviselni, mai kategóriákkal élvén, a természet- és társadalomtudományokat, kissé rövidre zárva a kérdést: a bölcselkedést (azaz a filozófiát, teológiát és a 18. században még hozzájuk sorolt fizikát) és a poézist. Közismert persze, hogy Verseghy korában, kivált ifjúkorában, a költészetnek amaz autonómiája, mely a romantika óta és után radikálisan elhatárolta magát mindenféle tudományosságtól, bölcsességtől, még távolról sem jutott uralomra, s ebben az időben a költők, írók még nem különítették el magukban a bölcs, szakmailag is kompetens tudóst és az érzékeny lelkű, szenvedélyes poétát – e helyzet széleskörű voltával, magának ennek az irodalom-felfogásnak (azaz az osztatlan literatúra uralmának) terjedtségével, vagyis azzal a ténnyel, hogy a 18. század végén szinte minden írónk még a tudományos jellegű irodalmiság, a tanító célzatú költészet igézetében él és alkot, nemigen szoktunk szembe nézni. Sőt: az esetek többségében még a szakirodalom is megelégszik az egyes versekkel szembeni fenntartásainak, esetleges esztétikai kifogásainak rögzítésével, amint például Verseghy hű monográfusa, Császár Elemér is teszi, A teremtésről című tanító költemény kapcsán:
„Mindez természetesen nem költészet, akármilyen jól peregjenek is hexameterei, s az a pár költői körülírás, mely a napokat »öntüzükkel fénylő csillagoknak«, a bolygókat »fénytelen úszó gombolyagoknak« nevezi, még nem teszi költeménnyé.”1
s nemigen veszi elemzőleg, legfeljebb ha dokumentatíve, figyelembe, hogy ezek a tanköltemények a korabeli irodalmi kánonoknak csúcsán helyezkedtek el, s szerzőjüknek sokoldalú elismertsége egyben a poézis felfogásának másságát is jelölhette.
Holott a 18. század végi magyar irodalmiságnak nagy része még zavartalanul használja a teljes körű, tudományos jellegű literatúra fogalmának és rendszerének minden mozzanatát. Hogy csak néhány példát idézzünk: Bessenyei György a magyar nyelvű írásbeliség (azaz irodalom) kibontakozásának szorgalmazása során mindig a tudomány kategóriájával él („Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós…” – mondja akkor is, mikor oly műveket is propagál, melyek ma egyértelműen tudományon kívüli, szépirodalmi meghatározást nyernének), Révai Miklós pedig, nagy, kiáltványszerű versében, melyet a magyar nyelvű írók buzdítására szerzett, rendre felsorolja az összes tudományt, melyek irodalmi és verses megfogalmazást, azaz tanítóköltészeti feldolgozást igényelnének:
„Drága Hazájának méltóságára fel unszolt
Nagy szívvel nyelvén könyveit írja ki ki.
Rajta tehát, merjünk valamit, látd, tágas előttünk
Hírünk útja, terűl szép kifutásra mezőnk.
Vagy történeteket, vagy szép Intéseket írjunk,
Mellyeket Erkőltsnek szent Tudománya adat.
Vagy főidet mérjünk, vagy szint az egekbe vezessük
Népünket, s járjunk tsillagos útjaikon.
A Napnak szekerét mutogassuk, s hóld tsuda fogytát:
Üstökös égésnek nagy tüze merre kereng.
Most Haza népünkkel mulatozzunk Verseket öntvén:
Milylyeket a jobb íz meg szerelése követ.
Menjetek: újra, de nem még is természetem ellen,
Majd én is gyorsan töbre s továbbra megyek.
Drága Tudákosság s a Vers én gondom. Ajánlom
Én az alatt szíves jó szeretetbe magam.”2
Látjuk, Révai számára a tudákosság (azaz a matematika) és a költészet tökéletes harmóniában állnak egymás mellett: ugyanúgy, mint a többi kortárs számára Verseghy esetében a fizika, filozófia és poézis. Hisz ne felejtsük el: Verseghy tankölteménye a kassai Magyar Museumban, azaz az akkori irodalmi modernség legszigorúbban szerkesztett fórumában jelent meg, s elismerésül nemcsak azt a dicséretet kapta (épp Révai Miklóstól), hogy méltónak találtatott egy majdani akadémiai társaság tagságára (hisz ez meg szólhatott volna csak filozófusi tudásának is), hanem azt is, hogy a kor egyik legnagyobb tekintélyű költője, Baróti Szabó Dávid üdvözlő verset írt hozzá, melyben a poétát helikoni koszorúval óhajtotta volna kitüntetni, s poémájának mennyei nagyságot és fenséget tulajdonított.3 Ugyanis a nagy klasszicista igényű esztétikákban, melyeknek Magyarországon is nagy kelete volt, a tanköltemény a teljes költészetnek szinte alapeseteként volt feltüntetve, s szinte minden költeménynek kötelessége volt a tanköltemény valamely mozzanatát imitálni. Ama klasszikus igény, mely a költeményben a szépség és szórakoztatás mellett az igazság kimondásának és a hasznosság képviseletének tulajdonította a fő szerepet, a tankölteményt minden poéma általános modelljévé tette. Amint Szerdahely György Alajos, a pesti egyetem esztétika professzora írja esztétikájában:
„omnes artes et scientiae, quae sunt, aut esse possunt, decantantur a Poetis,
excoluntur, et traduntur. Iste est alter usus Poetices … nihil esse Poetis intactum,
sed omnem artium, et scientiarum doctrinam eorum ore, styloque fuisse propositam,
commendatamque…”
[„a költők minden létező vagy lehetséges művészetet megénekelnek, kifejlesztenek és közvetítenek. Ez a költészet használatának második módja. … Semmi sem érintetlen a költőktől, hanem a művészetek és tudományok egész tanítását az ő szájuk és stílusuk fogalmazta és kedveltette meg…”];
vagy:
„Nulla est disciplina, nulla scientia, nulla ars, quam non habeamus opere
Poeseos cumulate traditam.”
[„Nincsen olyan tanítás, nincsen olyan tudomány, nincsen olyan művészet, mely ne a költészet által öregbítve maradt volna ránk.”]4
Vagy ahogy ehhez hasonlóképpen Verseghy maga is alapműfajként írja le a tankölteményt – még akkor is, több mint negyed századdal később, mikor ő már a költeményeknek sokkal finomabb felosztását is szükségesnek látja: a tanköltemény
„az igazság rendszerét a költészet bájával adja elő…”
úgy, hogy
„a költő, aki egyébként a szónoknál érzelemdúsabb, a tárgyat élénkebben festi… különböző színekbe öltözteti és terjedelmesebben írja le…”,
s bár már jogosnak véli a fenntartást, mely a tanításnak száraz voltát érné, azt,
„…hogy vannak az igazságoknak komoly mozzanatokra támaszkodó rendszerei, amelyek annyira érzékelhetően adhatók elő, hogy a megismerés számára első tekintetre érthetők: ezt – szerinte – senki nem kétli…”5
S még tovább menvén, idézhetnénk a nagyon sokáig érvényben álló gimnáziumi tankönyvet is, mely még a 19. század elején is fontosnak tartja propagálni a tankölteményt: eszerint a tanköltemény nemcsak
„rem quamcunque hexametro versu ac oratione gravi imitatur”
[„a tanköltemény mindenféle dolgot hexameteres versben és komoly stílusban utánoz”],
hanem
„Hoc genus … atque Eruditionis non vulgaris vestigiis a pedestris orationis
consvetudine distinguitur”
[„Ez a műfaj már a nem közönséges műveltség nyomai miatt is különbözik a gyalogjáró beszéd szójárásától”],
tartalmilag pedig az a legfontosabb különbség, hogy itt
„veritas Carmine indusa; ut cum in ceteris carminibus regnet fictio, in hoc regnet
veritas…”
[„itt az igazság maga van a versbe zárva; s ahogy más versekben a fikció, úgy itt az igazság uralkodik…”].6
Ez az elismerés, mely a műfajt és a szerzőket egyaránt érte, még a korai romantikus teóriákban is éreztette hatását: a húszas évek végén megjelent nagy magyar költészettan, melyet a szombathelyi Bitnicz Lajos írt, szintén nagyon melegen méltatja a tankölteményt, még akkor is, ha persze mar sokkal erőteljesebben követeli a költői szubjektivitás erőteljes voltát:
„Az oktató költés abban különböz mivoltiképen a lantostól, hogy közvetetlen tárgya az értelem fogásaiban és az okosság ideájiban áll”,
de ily művek csak akkor tekinthetők érvényesnek,
„ha a személyes érzelmek idealisabb előadása nélkül nem szűkölködnek”,
mert
„az oktató költeményben tehát az okosság munkája által gerjesztett érzelemnek kell uralkodni… az érző tehetségekre való behatások szerént… a felingerlett érzelem természetes ömledésével.”7
Bitnicz véleménye egyébként azért különösen érdekes számunkra, mivel a tankölteményhez fűzött példatárban első helyen Verseghy nevét írja le – s mivel ebben a korban Verseghynek csak A teremtésről írott tankölteménye volt publikus, ebben az említésben annak bizonyítékát kell látnunk, hogy Verseghy költeménye a megjelenés után negyven évvel is még érvényesnek volt tekinthető.
De folytathatjuk a sort a tényleges tanköltemények felsorolásával is: ha összeszámolnánk, meglepő lenne, a 18. századi irodalmunknak mekkora része minősülne didaktikusnak. Tudjuk. Bessenyei életművének nagy része e műfajba sorolható (például Az embernek próbája, A természet világa), olyan jeles, a korban nagy tekintélyű szerzőktől származó munkák sorát idézhetnénk, mint pl. Édes Gergelytől: Természet könyve. Kassán. 1793., vagy Baróti Szabó Dávidtól: A komáromi főld-indúlásról. 1777., A Dunának nagy áradásáról. 1775., a más szerzőtől is lefordított Paraszti majorság (Vanier francia jezsuita műve: Praedium rusticum) 1779., Pálóczi Horváth Ádámtól: Leg-rövidebb nyári éjtszaka. 1791., vagy a nagyhatású, szintén francia szerzőtől kétszer is, egyszer katolikustól, egyszer reformátustól fordított elmélkedés: Louis Racine-tól: A vallásról. Fordító Szent-Györgyi Gelérd (1795), Háló Kovács József (1798) – s ne felejtsük el, még Csokonai is fordított nagy terjedelmű értekező költeményt (Kleist: Tavasz című tankölteményét), s nem kevés műve sorolható be e műfaj kisebb változatai közé (például Az estve, Az álom, Dr. Földiről egy töredék, sőt nagyobb részében az életművet lezáró és megkoronázó Halotti versek). A tankölteményeknek e korban se szeri, se száma – ha pedig a latin nyelvűeket is hozzájuk vesszük, a lista szinte beláthatatlanul hosszú lesz. Hiszen a neolatin költészetnek egyik alapműfaja mindig is a tanköltemény volt (Szerdahely például hatalmas listát tesz közzé, felsorolván, miféle témákról és tudományágakról született már didaktikus költészet: a meteorok, az elektromosság, a holdfogyatkozás, a mágnesesség, a földmozgások, földrengések, a tűz, a barométer, a fizika princípiumai, a szférák, a csillagászat, az üstökösök, a halak, az Etna, a füvek, kertek, a Vezúv, a bálnák harca, a herbatea, a kanárimadár, a vadászat, a hajózás… stb.8): s a térhódítás Magyarországon is tapasztalható. Csak két példát idéznék, mivel mindkettő szoros kapcsolatban áll Verseghy fizikai-filozófiai tankölteményével. Szerdahely György Alajos, az esztétika nemzetközileg is modernnek számító professzora dicsőítő tankölteményt írt a kor nagy csillagászati felfedezésének, az Uránusz nevű bolygó leírásának örömére, melyben mind a csillagászati, matematikai elemzések, mind a történeti események (például Hell Miksa, a világhíres bécsi magyar csillagász adta a bolygó nevét), mind pedig az elnevezés kapcsán megejtett szakmailag is izgalmas mitologizáló-filologizáló fejtegetések helyet kapnak. Szerdahely rendkívül modern szakmai módon nézi a csillagászatot, ám ezenközben nagyon erős barokk hatást is érvényesülni enged mind verseiben, mind pedig lábjegyzeteiben: a bolygót például közvetlenül azonosítja a mitológiai név figurájával stb.9 A másik tanköltemény, mely figyelmünket megérdemli, a nagyon sokoldalú, ismeretterjesztő, tankönyvíró jezsuita szerző, Molnár János műve, mely roppant érdekes módon, a gimnáziumi természettudományos tananyagot írja át versbe. Molnár megírta a növény-, állat- és ásványtan tankönyvét prózában is, ám szükségét érezte annak is, hogy ugyanez az anyag költészetként is megjelenjék: s tartalmilag ugyanazt megírta költői díszítésekkel, metaforikus általánosításokkal, nagy retorikus fordulatokkal, s mitologizáló gesztusokkal.10 Molnár a maga gesztusát a legnagyobb költőkhöz (Horatius, Lucretius) méri,11 a száraz anyagközlést állandóan nagy, képes és teologizáló fejtegetésekkel egészíti ki, s a természettudományos rendszertani leírást különös módon, az esztétikai princípiumot mintegy kiemelvén, a legfőbb szépről írott dicsőítő sorokkal fejezi be
„O Summum Pulcrum, per quod sunt cetera pulcra!
Cuius ab obsequio quisquis se subtrahh. idem
Nexum omnem pulcri turbat, nexum ordims aufert.”
„Óh, legfőbb Szépség, akitől jön minden egyéb szép!
Hogyha kegyelmedtől elfordul, semmi se szép már:
zűrzavaros, s elveszti egészen a rend kötelékét.”
Molnár elismertséget mutatja, hogy könyveinek végén egy sereg, a kor tekintélyes értelmiségitől származó üdvözlő epigrammát is tud közölni, köztük például a híres orvos Rácz Sámuelét vagy a már említett Baróti Szabó Dávidét is, aki e tanköltemények formáját közvetlenül a Múzsától tudja eredeztetni…12
Többet írt a szakirodalom már Verseghy tankölteményeinek tartalmi oldaláról: a Newtoni fizika és filozófia megjelenítésének korabeli jelentőségéről. Bár itt is olvashattunk oly lebecsülő véleményt, miszerint „nem szükséges külön kiemelnünk, hogy magyarázataiban nincs eredetiség”,13 az elemzések többsége, helyesen, nem a gondolkodói vagy invenciózus eredetiséget, hanem egy szellemi irányzat képviseletét látta fontosnak (a legújabban: Vörös Imre vagy Bíró Ferenc tanulmányaiban14). Verseghy, e versében ugyanis, a fizikának, filozófiának és teológiának a korban oly sajátos egységét mutatta fel, mely mára némileg szokatlannak tűnik: a fizika maga válik teológiává, s a teológia csak annyiban nyer érvényt vagy értelmet, amennyiben fizikai alátámasztást is tud maga mellé rendelni. Verseghy e műve nagyon közel áll ahhoz a nézetrendszerhez, amelyet a korban fiziko-teológiának neveztek, s mely elsősorban a protestáns teológusok és morálfilozófusok között hódított, de melynek terjedtsége, elsősorban Newton hihetetlenül nagy tekintélyének és széleskörű hatásának következtében természetesen elérte a katolikus modernség képviselőit is. Verseghy e tankölteményében a newtoni erőfilozófiát közvetlenül azonosítja istennel
„Isten hát az erő, melly mindent rendel az égen
és Főldön, s ő szinte az is, melly alkota mindent. …
Szám, terh és mérték, mellyhez munkáit igazlja,
szám, terh és mérték vólt, mellyhez kezdetkor igazlá.
E három nyilván tündöklik az égi tekéknek
táboriban, és gömbölyegünk valamennyi kicsinyded
és nagy részeiben. Ez uralkodik itten az élő
alkotmányokban: ez amott a bányaerekben;
ez ragyog a gyönyörűn festett növötényi világban…”,
s amit a természetben fizikailag tapasztal, azt azonosítja a kinyilatkoztatással. E gesztus volt az, ami e korban a teológiát modernizálta, s egyben ami a fizikát az egyházi hivatalok előtt szalonképessé tette – ahogy egyes protestáns teológusok általánosítottak is: eszerint Isten kettős kinyilatkoztatással élt, mikor nemcsak a Szentírásban (azaz Jézus életében és példájában) hagyta érvényesülni igazságát, hanem ugyanezt az igazságot, más formában, más nyelven, a természetben is megjelenítette – a Biblia mellett így a természet is mint Szentírás fogna megjelenni, kettős formában, de egyszerre képviselvén az isteni igazságot. A Biblia a könyvek könyve, maga a kinyilatkoztatás – e mellett azonban ott a másik könyv is, a Természet könyve, amelynek olvasásával, tanulmányozásával, ismeretével ugyanúgy az isteni igazsághoz kerülünk közelebb. Ezért viselheti Édes Gergely nagy összefoglaló tankölteménye a Természet könyve titulust, ezért írhatja Verseghy is egyik töredékében, hogy
„A csupa Természet könyvébűl okoskodgyunk, ne pedig az oskolakönyvekbűl.”15
A fiziko-teológia közvetlen, mára sokszor nevetségesen közeli kapcsolatot teremtett vagy feltételezett az isteni transzcendencia és a tudományosan szemlélt természet között, ám e korban hatása és jelentősége hatalmas volt – szélsőségei nem egy esetben akár az istenség természetfeletti voltának kétségbe vonásáig is elmehettek.16 Verseghy, mikor a fizikai erőt, a vonzást, taszítást, ami a bolygókat az űrben, a tárgyakat a földön rendben tartja, istennel azonosítja, rendkívül modern gondolatokat tárgyal (ha persze nem is ő találta ki azokat). Newton fizikájában ő elsősorban a rendet, az összetartást találta meg, amely rend a semmi felett, a semmiben magában állja meg a helyét – nem tagadván persze az űrnek mibenlétét, a világnak végtelenségét és rettenetes relativitását sem, mégis megmutatván azt a törvényszerűséget, amely szükséges és elégséges ahhoz, hogy a mozgó világ egyszerre külső és belső mozgósítását, mozgásban tartását garantálja. Különös, hogy Verseghy számára, e versben, nincs más isten, isteni tulajdonság, mint a kölcsönös erő, mely matematikai rendszerezettsége által minden égi-földi jelenségre nézvést végső okként és mozgatóként állhat elő. Ez az erő fizikai jellegű, de időn kívüli is egyben: ő maga a teremtő, ám a teremtés szinkron folyamatának is állandó része – ennek értelmében, mint a fizikában, a teremtés ma is és örökké, folyton megtörténik: nem volt, hanem most is van (nem csekély mértékben idézvén fel a spinozismus e korban igen veszélyesnek minősített központi kategóriáját, a „natura naturans”-t, azaz az önmagától teremtő és teremtődő természetet)…
„Nem volnék első, hahogy azt istennek alajtnám.
Ő tart fel mindent: ő hordozgatja hatalmas
karjaiban a Főldet, eget, zsellérivei együtt;
benne vagyon, mozog, él minden: nem nézi henyélve
emberi mesterként megtett munkáit: öröktől
fogva teremt, s fog is úntalanúl alkotni örökké.”
Verseghy, mikor a fizika alaptörvényeit az égben, a csillagok között keresi, egyértelműen Newtont és tanítványait követi – számára (számukra) a csillagászat, miközben felmutatja és képviseli fizikai-matematikai tudományos jellegét is, természetesen megőrzi eredetének archaikusan transzcendens jellegét is; ezért tekintik paradigmatikus tudománynak, ezért dicsérik olyannyira e korban mindig a csillagászatot – benne ugyanis, mintegy költői invencióként is, már szinte képileg is egyesülhetett a fizika és a teológia.
Az általában vett fiziko-teológia mint költészeti téma, természetesen a legnagyobbak közé kell, hogy tartozzék: s a tankölteménynek mint műfajnak, természetesen, követelménye is a fenséges minőségének elérése – s mivel e nehezen teljesíthető követelményt igazából csak teologizálással tudta elérni, általában úgy járt el, hogy a mű és tárgya számára a fenséget tematikusan vagy a teremtés aktusával, vagy a teremtés folyamatos fenntartásának dicséretével biztosította. Amint Verseghy maga mondja, árulkodóan, nagy esztétikájában:
„Minthogy a fenséges csodálatot a nagyszerűségével kelt, csodálat pedig csak akkor támadhat, ha valóban felismerjük a nagyságot, ebből következik, hogy a fenséges tárgy nagysága nem lehet olyan fajta, amely a mi gondolataink körét túllépi; ugyanis nem tudhatunk olyan nagyságot csodálni, ami semmi mással össze nem hasonlítható. Ami teljességgel megfoghatatlan, épp oly kevéssé indít meg, mint ami egyáltalán nem létezik. Midőn azt mondják nekünk, hogy isten a világot semmiből teremtette, vagy hogy egyedül saját akaratával kormányozza, semmi érzés nem támad bennünk, mivel meghaladja felfogó képességünket. Ám mikor Mózes mondja: ’és szólt az Úr, legyen világosság, és lett világosság’, elcsodálkozunk, mert úgy tűnik, hogy erről a nagyságról van némi fogalmunk.”
Verseghy itt egyszerre idézi, mintegy témaként, az isteni szózatot és a megteremtett valóságot, s a két hatalmas terjedelmű halmaz közé szinte egyenlőségjelet tesz:
„és végül az értelem tárgyai közül azok, melyeket méltán sorolhatunk a fenségesek közé: az anyagi világ rendszere, amelynek feltárásában a jelenkori filozófia olyan bámulatos előremutatást tett, továbbá az isteni értelem nagysága…”17
– íme, látjuk, a teológia és a fizika ismét összeér és elválaszthatatlanul átmossa egymást – ami a teológiában az istenség számára adott idea volt, az az ember, a kutató számára maga lesz a természet, azaz a teremtés.
Továbbá: a nagy témához nagy forma is kell: a nagy tanító költemény tehát a világnak nemcsak analitikáját, hanem egészét is kell, hogy magába foglalja. Verseghy számara a Newtoni fizika, filozófia s teológia rögzítése szempontjából adva volt egy hatalmas csaknem kortársi példa: egy Ragusában született horvát származású, Itáliában élő jezsuita atya, a 18. század közepén a római Sapientia egyetem ékesszólástanára, Benedictus Stay előbb a karteziánus, majd a newtonianus világrendet is megírta nagyterjedelmű, hexameteres, lábjegyzetekkel és tisztán tudományos elemzéseket tartalmazó nagy függelékkel bőven ellátott tankölteményeiben (e függelék-tanulmányokat az akkori római egyetem matematika–fizika professzora, a híres R. Bošković írta).18 E könyvek Magyarországon is ismertek voltak (idézi őket Molnár János, mind Szerdahely, mind Grigely!, Molnár János pedig egyenesen példának állítja: „Kik lehetnek a vezérink a természeti Böltseskedésben? Newton… Stay…”)19, s olyannyira hasonló felépítésűek, hogy erős a gyanú, hogy Verseghy legalábbis ismerhette őket. Mindegyik tanköltemény hat énekben foglalja össze tanulságait mindegyik azon tárgyaknak tulajdonít elsőbbséget, melyeknek Verseghy, s mindegyik oly retorikával él, mely rendkívül erős párhuzamokat tud felmutatni. A legfontosabb talán a poémák invokációja: a magyar költőnél ritka élességgel szólal meg az örök Ész dicsérete
„Ó te, kinek testembe szorúlt szikrája csudásan
élteti gépelyimet töredék szerszámait elmés
míveinek, mellyekkel ama felséges arányra,
a nagy igazságnak szemlélésére, törekszik;
ó örök ész! Te vezesd remegő járásit eszemnek…”,
s ugyanezt a dicséretet fogjuk Stay verseinek elején is, a bölcsességhez intézve, találni:
„Terrarum Coelique potens, atque uberis alma
Naturae Genitrix, Magnum, SAPIENTIA, Numen,
Quam Páter haud aevo, nec Majestate secundam
Edidit aetema faecundae in imagine mentis
Progeniem; per te Causae, et sua semina rebus,
Seminibusque suus vigor, et vis indita vitae.
Tu, Dea, tu pulcri ratio ordinis, omnia nectis
Mensuris Elementa tuis, munerisque revincis.
Terra tibi foetus, tibi debent sydera lucem.
Tu facis, ut caleant ignes, Tu coerula ponti
Diffundis, coelumque levi circumtegis aura,
Et facis, ut certo volvantur tempora cursu
Per motus distincta tuos, vicibusque recurrant.
Mentibus humanis tu certa, et summa voluptas…”
„Föld s ég úrnője, tápláló anyja a gazdag
természetnek, BÖLCSESSÉG, te nagy isteni szellem,
felség és kor alapján sem másodszületésű
gyermeke nemződnek, kit a szépszavu ész örökéltű
képében nemzett: az okok tőled, meg a dolgok
magjai és a magok ereje meg az életerő is!
Istennő, te a szép rend záloga, minden elmének
mértékeddel az oldója s a kötője te vagy, te.
A te adósod a fold a növénnyel, a csillag a fénnyel.
Csak te teszed, hogy a tűz fényes legyen, és hogy a tenger
kék, az eget könnyű levegőbe te burkolod, és te,
csak te teszed, hogy biztos pályán jár az idő, mit
mozgásod tagol, és megfordul, hogyha te fordulsz.Emberi elméknek legfőbb, biztos gyönyörűség…”
Stay itt, természetesen Lucretius jól ismert filozófiai tankölteményének himnikus (Venushoz szóló) bevezetését követve és parafrazeálva dicséri a bölcsességet: különös módon ugyanúgy azonosítván a transzcendencia nélküli bölcsességet magával az istenséggel, mint ahogy azt a felvilágosodott fiziko-teológusok tették. Sőt, Stay már ekkor kimondja nyíltan azt is, amit Verseghy csak jóval később előlegez meg, igaz, egyben mindenre ki is terjeszt:
„Summae perfectaeque Naturae notitiam inesse menti, et eandem a nobis
clare percipi docet; deducit inde hanc excellentem Naturam Deum esse…”
„Arra tanít hogy a legfőbb és tökéletes Természet ismerete megvan az elménkben, és azt világosan fel is tudjuk fogni; innen vezeti le, hogy ez a jeles Természet maga az Isten…”,
hisz Verseghy sem csak a szándék szintjén, hanem a matematizálás okán is generálisan azonosítja a teremtés bölcsességének, erejének és arányosságának mindenütt jelenvaló létét a kinyilatkoztatással:
„Isten hát az erő, melly mindent rendel az égen
és Földön, s ő szinte az is, melly alkota mindent. …
Szám, terh és mérték, mellyhez munkáit igazlja,
szám, terh és mérték volt, mellyhez kezdetkor igazlá.
E három nyilván tündöklik az égi tekéknek
táboriban, és gömbölyegünk valamennyi kicsinyded
és nagy részeiben. Ez uralkodik itten az élő
alkotmányokban: ez amott a bányaerekben;
ez ragyog a gyönyörűn festett növötényi világban”
Sőt, igen sok részletpárhuzamot is találhatnánk: elegendő itt most csak két kisebb mozzanatra emlékeztetni. Egyrészt Stay is a legfőbb érveket a csillagászatból meríti (ugyanúgy, mint Verseghy), s az emberhez leginkább méltó magatartást a csillagos ég szemlélésében leli meg („Nihil homini jucundius esse, ait, quam in coelestium rerum contemplatione versari.” „Nincs az ember számára kedvesebb dolog, mint ha az égi jelenségek vizsgálásában forgolódik”. Vagy költőiebben:
„Sed nil suavius est, humili quam assurgere terra
Altius in Coelum, nullaque a parte tenere
Interclusam animum, qui libertate sua se
Undique victor agat, totumque feratur in Orbem,
Imaque summaque, et in medio quae posta, revolvat”
„Nincs annál gyönyörűbb, mint felserkenni a földről,
messze az égre, sehonnan beszorítva a lelkünk,
mely mindenfele elhat kedvére, diadallal,
és a világmindenségben jár-kel, s odafent és
lent, valamint a középre eső térben tekereghet”,
másrészt pedig még annak a merész költői fogásnak is, mellyel Verseghy, invokáció gyanánt, szentek és transzcendens hatalmak helyett modern fizikusokhoz fohászkodik segítségért
„Ó hát ti! kik az istenség titkába (szerencsés
kémléssel mívének örök törvényit időnként
újuló jelenésekből majd egyre ki tudván)
olly mélyen bé törtetek: ó Galilei, Kopernik,
nagy Newton! legyetek segedelmim…”,
megtaláljuk paralleljét Stay poémáiban. Ő ugyanis, mikor – nyilvánvalóan ismét Lucretius Epicurus-dicsőítő hagyományát folytatva – közbenjárókhoz folyamodik, szintén profán választást tesz: első könyvében számára Gallia legnagyobb szülötte, Descartes lesz az egyik „védőszent”, későbbi művében viszont már olyannyira Newtont tiszteli, hogy még ama híres epigrammát is bedolgozza művébe, mely Newtont majdhogynem második teremtőként aposztrofálja…
Egy jelentős (tisztán költői) különbség azonban mutatkozik a későbbi költő javára: Verseghy, akármennyire tankölteményt ír is, jobban engedi érvényre jutni szentimentális szubjektivitását. Nemcsak a szöveg retorizáltságának érzékenységét értem ez alatt, hanem elsősorban azt is, hogy – a filozofikus szöveg képes-enthuziaszta megfogalmazásai néha többet és szentimentálisabbat sejtetnek, mint amit a szavak jelentésével, a fogalmak segítségével a filozófus kimondani akart volna… Verseghy nagyszerű leírásai ugyanis, melyek a világmindenség hatalmas és végtelen voltát dicsérik, ha nem is elemzik, de érzékeltetik azt: ez a hatalmas világ rettenetesen félelmetes is egyben. Az e korban dívó magyar filozofáló költészetben, mint ismeretes, többször találkozunk azzal a félelemmel, mely a newtoni világrend esetleges megbomlásától, a rend káoszba fordulásától, a végtelenségnek relativizmusba (ami pl. Verseghynél is megjelenik. Egy csillag sem lehet utolsó…) vagy anarchiába fordulásától, azaz minden Erőre bazírozó biztonság eltűnésétől tart (ily bizonytalanságot észlelhetünk pl. Pálóczi Horváth Ádám vagy Csokonai nem egy versében!20) – ugyanennek a bizonytalanságnak (mely bizonyára a híres pascali szorongással, az univerzum ürességének félelmével függ össze) nyomai láthatók Verseghy különleges szóhasználatában: nála a biztosnak állított newtoni világ képe hihetetlenül rettenetes. Csak néhány fordulatot idéznék e nagyon pozitívnak látszó gondolatmenetből:
„Te vezesd remegő járásit eszemnek,
majd, ha imádandó remekedben félve keresvén
tégedet, a szörnyű mélységnek ereszkedik; a hol
nagy tag gömbölyegek szállangnak tagos üregben…”
Látjuk: a szemlélő remeg, félve keres, szörnyű mélység veszi körül, hiszen a csillagoknak „iszonyú távol függése” olyan benyomást kelt, hogy az észszerűnek mondott világmindenség „rettenetes gomolyag”-ként jelenik meg, mely „általölelhetlen messzekre kiszéljed”, s emiatt „a gyakorolt ész is támétalan éjbe lesüllyed”. A vidám, felülemelkedetten magabiztos csillagász fogalma, mikor Verseghy kezében képet, ábrázolást nyer, rémült és szorongó figurává változik, aki isten nagyságát dicsérvén is „szörnyű test”-ként fogalmazza meg azt, amit „nemes alkotmány”-ként szeretne látni…, aminek következtében az örök ész dicséretével kezdődő nagy költemény a későbbiekben „vékony eszünk” hiábavalóságát is be kell, hogy lássa. Alighanem e kettősség okozza, hogy Verseghy rendkívül radikális filozófiai nézetei mellett is mindig megőrizte a leghagyományosabb katolikus vallási gesztusok és fordulatok viszonylag igen nagy halmazát is. S alighanem ez a lappangó kettősség fog a későbbiekben (már majd fogsága után), természetfilozófiájában oly konzervatív visszarendeződéshez is vezetni, mely A teremtésről című versben írottaknak éppen nem folytatásaként, hanem visszavonásaként kell, hogy értelmeződjék.21 Mindezt csak egy idézettel illusztrálnám: az a Verseghy, aki ifjúkorában a newtoni erők teljes automatizmusát vallotta, s ezt az erő-mozgást hitte és nevezte istennek, a későbbi tankölteményekben (melyeknek antropológiája egyébként roppant érdekes és modern lett!) a fizikán túl lévő, azt kívülről irányító, erősen archaikus istenkép hirdetőjévé vált. Míg A teremtésről szólván Verseghy még magabiztosan állította:
„Jobb hát azt az erőt, melly, a mint alkota mindent,
úgy fenntart, mozgat, képez, változtat időnként,
és éltet mindent, egyenest istennek alítni”,
addig a későbbi poémában ez az azonosítás a biblikus teremtő isten képzetéhez fog hasonulni:
„E ragyogó tűztűl vesz nyilván földi lakásunk
fényt és dajkáló meleget, melly benne hunyorgó
mesteri gépelyeit gyönyörű termésre segíti.
Ámde, miként a többi világ, úgy szinte napunk is
partya körül forgó tetemes szolgáival együtt
eggy eleven menybéli erő segedelmei nélkül
semmibe vissza rohan, s amaz alkotmányi seregnek,
mellyet most dajkál, nem küldhet semmi tenyésztést.”22
Különös helyzet: Verseghy fiatalkori filozófiai tankölteményének épp az ad költői erőt, az tölti el modern enthuziazmussal, szubjektivitással, ami filozófiailag (talán) bizonytalan benne; s megfordítva: mikor később a konzervatívabb természetfilozófia uralomra jutott, költői izgalma a szövegeknek erősen alábbhagyott. A fiatal Verseghy lelkesedése és lappangó megzavaradottsága, a világegyetem nagyságára és ijesztőségére való rácsodálkozása, úgy látszik, a poézisra termékenyebb és gyümölcsözőbb hatással volt, mint későbbi, érett, nyugodtabb kiegyensúlyozottsága. Úgy látszik, itt is beigazolódott a platóni bölcsesség: a filozófia (s ennek nyomán a költészet) a csodálkozással kezdődik.23