Fél évszázada lappangó dráma a Bolyaiakról
A matematikus Bolyaiakról szóló szépirodalmi alkotások között előkelő helyen áll Németh László A két Bolyai című drámája. A mű keletkezésének körülményeiről Németh László levelezéséből számos részletet megtudhatunk, különösen a Vekerdi Lászlóval (1924–2009) váltott levelekből. Innen és más későbbi interjúkból is kiderült, hogy 1956 tavaszán, az akkor még fiatal Vekerdi maga is írt egy drámát a Bolyaiakról, ahogyan Keplerről, Erasmusról és Watteauról is.
„Túlságosan személyes ügyeim voltak ezek az írások akkor, hogy türelmem lett volna javítani rajtuk, s én túlságosan filológus ahhoz, hogy cselekvő alakokat tudjak teremteni”
– írta egyik levelében Németh Lászlónak.
Vekerdi sosem jelentette meg a Bolyaiakról szóló színművét. Félévszázaddal később is így nyilatkozott róla Staar Gyulának, Németh László hozzáírt leveleit felidézve:
„– Na, azután Sajkod, 1959. november 4–19. Ezt a levelet már nekem írja. Könyvet kért Bolyairól, elküldtem neki, azt köszöni meg. »Nagyon köszönöm, amit a könyvbe tett cédulára írtál. Te voltál az egyetlen, akinek gondja volt rá, hogy megnyugtasson, s épp azt írtad, amivel én is nyugtatom magam; hogy amit írtam, az igaz és helyes. Hozzátehetjük: s mint előre tudtam, nem szerzek vele semmiféle előnyt, csak hátrányt magamnak. Egy erdélyi nő a fejébe vette, hogy drámát írat velem a Bolyaiakról. Legépeltette apjával az egész Bolyai-levelezést, s ideajándékozta. Én a Te drámádra gondoltam, azt mondtam: legföllebb tanulmányt írnék róla: a pedagógus apa – aki egy lángeszű s kegyetlen kritikust nevel a fiában magának, ez, ami ebben a témában személy szerint is érdekel. Amióta hazajöttem, keresem, a munkát, amibe beleölhetem, magam. S ebben a témában igazán benne van a mi magyar életünk egész borzasztósága! Arra gondoltam – nem írhatnék-e mégis, nem drámát, de drámai költeményt róla. A tiédet így kétszeresen is elkerülné, mint elsősorban Farkasról szóló munka s mint költemény. Tudnál-e tanácsot adni: mit érdemes elolvasni? Olvastam egy regényt (a Barabás Gyuláét), annak bővebb forrásai lehettek, mint nekem. Az Appendix megjelent-e modern kiadásban, esetleg fordításban magyarázattal?… Lezárom egy-két munkámat (fordítások javítása), s akkor visszamerülök tudománytörténetünkbe is.« Így volt ez.
– Álljunk meg egy pillanatra! Mi volt az a Vekerdi-dráma, amire Németh László hivatkozik?
– Nem nagyképűségből mondom, de azt már magam is elfelejtettem.
– Kérlek, mondj róla azért valamit.
– Egy levelet még hadd idézzek, kivételesen az én válaszomat, abban benne van minden. 1959. november 19-én írtam: „Kedves Laci Bácsi! Nagy örömmel olvastam a Bolyai-tervet. Még jobban örülnék, ha nem »elkerülné« az enyémet, hanem megcsinálná – jól – azt, amit én is szerettem volna. Annál is inkább, mert a mintát úgyis Laci Bácsi drámáiból vettem, főleg a Görgeyről és II. Józsefről. 1956 tavaszán egymás után 4 ilyen kísérletet írtam (Bolyaiak, Kepler, Erasmus, Watteau), s még kettőt készültem (Csokonai, Bessenyei), amikre már nem került sor. Ma visszanézve úgy látom, hogy ezek az érzelmi és gondolkozást krízis vetületei voltak: az érzelmi krízis a meg nem értett vagy félreértett tudóst háborgatta bennem (Watteau-t átírtam a festés tudósának, ami persze nem igaz), a gondolkodásomban pedig a természettudományokról történelemre való áttérés nagyon is bonyolult folyamata jelentkezett. Túlságosan személyes ügyeim voltak ezek az írások akkor, hogy türelmem lett volna javítani rajtuk, s én túlságosan filológus ahhoz, hogy cselekvő alakokat tudjak teremteni. Nagy kínomban is azzal küszködtem, hogy beszorítsak pl. a Bolyaiakba egy Tentamenről és egy Appendixről szóló tanulmányt. S emellett egyet a 48-as Erdély lelkivilágáról. Ez a vágy: a tanulmányé, azóta is él bennem, ha égető munkám legelején túljutok, belefognék. Így elég jól ismerem a Bolyai-irodalmat, egy-más nekem is megvan. Leginkább én is Farkas levelezését ajánlom, itt is mint legfontosabbat, a Bolyai–Gauss levelezést. A század elein ezt kiadta az Akadémia is. Utána messze (és egyetlen valamirevaló) legjobb a P. Stäckel tanulmánya (a két magyar tudósról magyar eddig elfogadható tanulmányt nem írt! Stäckel német professzor). Pár éve sikerült ezt a ma már nagyon ritka könyvet megszereznem. A magyar tanulmányok közül még ma is legtöbbet ér Bedőházi János, A két Bolyai, Mvhely, 1897. Sokkal jobb, különösen Farkast illetőleg, mint ahogy a későbbi kritika írja. […]
– A te drámád az apáról vagy a fiúról szólt!
– Mindkettőről. Jánosnál az Appendix, Farkasnál a Tentamen jelentőségét emeltem ki. Nem volt az dráma, csupán keretként használtam ahhoz, hogy az apáról és a fiáról egy-egy tanulmányt írjak. […]
[…] – Most már egyre jobban érdekel az elvetélt drámád. Nincs belőle egy másolat?
– Sajnos nem találom. De örülök, hogy nem folytattam ezeket a próbálkozásaimat.”
Erkölcsi dilemmát okozott, hogy szabad-e nyilvánosság elé bocsátani Vekerdi munkáját, amikor maga ezt sosem tette, nem tartotta arra megfelelőnek. A 26 oldalas gépiratot Vekerdi Judittól, Vekerdi László lányától kaptuk másolatban, a hagyatékból került elő. Számos autográf javítást, áthúzást, betoldást tartalmaz. Címe nem volt feltüntetve. Legjobb tudásunknak megfelelően igyekeztünk egy letisztázott változatát elkészíteni, helyenként az eredetin is módosítva, javítva. Tettük mindezt annak reményében, hogy a jövő olvasói hasonló élvezettel fogják ezt a munkát olvasni, mint ahogy mi olvastuk, amikor Vekerdi László hagyatékból előkerült. Úgy érezzük hasznosabb a Bolyai-kutatás és a Vekerdi-életműben tájékozódni kívánók számára, ha nyomtatásban megjelentetjük, mintha kéziratban marad.
Sajnos, 2016 nyarán, Vekerdi Judittól is örökre el kellett búcsúznunk.”
I.
Bolyai Farkas marosvásárhelyi házának kertje. Földszintes, magos zsindelytetővel fedett ház, a kertben fenyő, nyírfa, nyárfalugasok, almafák, szilvafák, s szőlő. A nyitott ajtón keresztül Bolyai dolgozószobájába látni, ahol a homályban könyvek, sok könyv látható.
Nyári délután. Éles, nagy hőségre mutató, vakító fények, mély árnyékok.
Négy férfi jön – elől Bolyai Farkas és Kreil Károly, a prágai csillagvizsgáló igazgatója, mögöttük pár lépéssel Fritsch, Kreil asszisztense, és Koncz József, Bolyai tanítványa.
BOLYAI. Magas, kissé görnyedt, teljesen ősz aggastyán, hosszú ősz haja kétfelől a vállára omlik. Egyszerű, nyűtt, fekete ruhában. Tessék, kedves uraim. A kinti meleget a kinti hűvös tudja leginkább ellensúlyozni. Az a kis szellő, ami még a legrekkenőbb hőségben is fújdogál – az a csepp légmozgás inkább meghűsíti az embert, mint a csukott, bespalétázott szobák megrekesztett hűvössége.
KREIL. Különben is, kevés olyan kellemes kertecskét láttam, mint a Professor Uramé. Itt nyárfa, s fenyőcsoportok, amott meg már alma és szilvafák.
FRITSCH. Éppen ez a különös ebben a kertben: egyesíti egy angol park romantikus szépségét egy jól gondozott gyümölcsös hasznosságával.
KREIL. Bámulatos… Valóságos oázis ebben az egyébként sivatag országban… Már megbocsásson Professor Uram, nem mintha szép hazáját…
BOLYAI közbevág, nevetve. Sose mentegesse magát, Direktor Uram. Nem tartozom azok közé a hazafiak közé, akik országukat az Úristen különleges teremtésének tartják… S ha több mint hetven esztendő óta még mindig van erőm a munkálkodásra, annak – Isten végtelen kegyelmén kívül – éppen azt az okát tudom adni, hogy az én szerencsétlen vén szemeim tényleg sivatagnak látják azt a sivatagot, amit honfitársaim rózsaszín felhőkön által Éden-kertnek, vagy Isten kalapjához tűzött bokrétának látnak.
KREIL. Igazán jól esik ezt hallani ebben az országban, ahol eddigi utunkon mindenütt gyanakvás, néhol gyűlölet sugárzott felénk.
BOLYAI. S ahol a legnagyobb bűn is erénnyé válik, ha átmagyarítható, s a legékesebb tulajdonság is legfeljebb eltűrést nyerhet, ha idegen, különösképpen ha osztrákon látják… Milyen útjuk lehetett direktor Uraiméknak országunkon által!
KREIL. Hát bizony nem a legbarátságosabb fogadtatásban részesültünk. De még ha százszor gonoszabbul is bántak volna velünk honfitársai, akkor is kárpótolna érte Professor Uram messze érdemünkön felüli kedvessége és vendégszeretete…
BOLYAI. Ugyan, ugyan… De miért is ácsorgunk… parancsoljanak, foglaljanak helyet az előténfergő inasra mutat míg én famulusom segítségével a pincébe megyek egy kis frissítőért. Elmenőben visszafordul. A fogadtatásuk azért nem mind írható a hazafiság terhére. Magyar ember egyébként sem igen szereti a geodétákat, s általában nem a tudományt. Akinek itt tehetsége van, s érvényesülni akar, az nem tudósnak megy, hanem prókátornak, s szónokol.
KREIL. Azt hiszem, mostanában világszerte így történik.
BOLYAI. Hiszen igaz, hogy az a szél, ami pár év óta végigborzongatja Európát – kit hűtve, kit melegítve a saját hite szerint – elsősorban szónokok s írók szájából eredt, nemcsak nálunk, mindenfelé. De egyebütt, míveltebb országokban, kis meghűlést fog okozni csupán, nálunk meg olyan borzalmas kórság eredhet belőle, hogy az Isten se tudja annak a végit.
KREIL. Nem gondolnám. Mert nem Professor Uram háza is egyik legszebb bizonyítéka annak, hogy ez a messzi ország nem tudomány nélkül való? És bár a prókátorokat és egyéb szónokokat, még az írókat is, én magam mint tudományos ember nem sokra tartom, azt hiszem, az általuk kevert viták – vagy hogy Professor Uram hasonlatával éljek – szelek, elősegítik a jó magvaknak jó termőföldbe való szóródását.
BOLYAI közelebb lép, egészen az asztalhoz. Már azt alig hinném. Először is, mert én a vetést komoly, nagy céltudatos munkának tartom, amibe a szél legfeljebb zavart okoz. Azután meg – feltéve, hogy a szónokoknak, s íróknak jó vetőmagjuk is lenne, s értenének a vetéshez – van e itt termőföld, s milyen? Ha azt nézem, hogy majdcsak fél évszázadig próbáltam itt meghonosítani a tudást, s nemcsak a matematikait, semmi vagy majdnem semmi eredménnyel, akkor kétségbe kell vonnom a termőföld jóságát is…
KREIL. Talán éppen mert a tudomány elterjedését bizonyos gazdasági és társadalmi reformoknak kell megelőzni. Én szerintem – már amennyire én az Önök politikai életét ismerem – a nemzet mostani vezetői és írói épp ilyen, a legutóbbi európai eszméknek megfelelő gondolatokat igyekeznek elterjeszteni.
BOLYAI. Már az igaz, hogy a prókátor forradalmárok eszméinek európaiságában nincs hiba. Szinte mindegyiket el lehetne látni a megfelelő címkével. És az is igaz, hogy igyekeznek a legutóbbi európai divatot másolni… De hogy mit ér ez a vetni való, még olyan felséges csomagolásban is, mint a Kossuthé…
KREIL. Hisz erről a vetőmagról éppen most bizonyul be Európa-szerte, hogy ha használni nem is mindenütt használ, ártani úgyszólván sehol sem tud.
BOLYAI. Direktor Uram, olvastam én valahol egy históriát, ami arról szólott, hogy a Csendes-tenger valamelyik szigetére az európai matrózok behurcolták a francia kórságot. S ez a betegség, ami nálunk hosszú, évekre terjedő, kezelhető nyavalya, abba a vad törzsbe jutva váratlan hevességgel lángolt fel, szörnyű kelésekkel járt, s napok alatt a beteg halálát okozta.
JÓZSEF az inas. Hát megyünk már, vagy meddig álljunk még itt hiába?
BOLYAI. Igaza van Józsefnek. Nincs hiábavalóbb, mint politikáról beszélni. S míg mi a borért leszünk, legyenek Uraimék türelemmel, s ne nagy várakozással.
KREIL. Végtelenül rokonszenves ember ez a vén Bolyai. Csak azt nem tudom, hogy egyezik meg most honfitársaival, ilyen elvek mellett?
KONCZ. Bolyai Uramat az egész Vásárhely, de sőt az egész Maros megye végtelenül nagy tudósnak ismeri és tiszteli. S hogy a nemzet nagy napjaiban kellő lelkesedéssel résztvenni nem tud, azt élemedett korára, s régebbi érdemeire való tekintettel mindenki elnézi neki.
KREIL. Alig hiszem, hogy Bolyai bármiben is elnézésre szorulna. S bár én általában rokonszenvezek az új szabadság-eszmékkel, nagyon is megértem az aggódását.
FRITSCH. Én teljesen osztom az öregúr nézeteit. Ha abban áll a szabadság, hogy Magyarországon szabad megverni a cseheket, Csehországban a magyarokat, és így tovább, akkor én egyáltalán nem kérek belőle.
KREIL nevetve. Az assistensem ugyanis a saját bőrén tapasztalta a szabadság említett formáját. Munkácson német beszédünkön és műszereinken felindulva, kémeknek néztek minket, s szabályosan bedutyiztak.
KONCZ vállat von. Megesik. A hon valóban sok ellenséggel tele, s így sajnálatos tévedések előfordulhatnak. A szükséges óvatosságtól azonban ezek sem tarthatnak vissza.
FRITSCH. Óvatosság, óvatosság! Hát az önök honában a vegetáció és a források hőmérséklete is az államtitkok sorába tartozik? Ugyanis éppen ezeket kémleltük ki, miközben éber honfitársai rajtunk ütöttek!
KREIL. Ez lenne még a legkisebb rossz, az egész ügyben. Sokkal kellemetlenebb az a látható gyanakvás, ami minden olyan magyart kísér, aki velünk szóba áll.
FRITSCH. Így aztán alig merünk szólni valakihez.
KREIL. Éppen ezért különösen hálásak vagyunk Bolyainak, de egyben féltjük is őt: nem lesz é kárára az irántunk tanúsított nagy jóindulata?
KONCZ. Sose féltsék Direktor Uraimék az Öreget. Tudott dolog az Vásárhelyen, hogy ő különös ember, s ha egy napon svábbogarakkal vagy varangyosbékákkal is kezdene beszélgetni, az se keltene túlságosan nagy feltűnést.
FRITSCH. Mindenesetre megnyugtató. S mellékesen minket a svábbogarak vagy a varangyosbékák közé tetszik é számítani?
KREIL. Ugyan uraim, ha más nem, ez a hely fékezhetné nemzeti indulataikat. Inkább amíg nincs itt az öreg, egy pár dolgot szeretnék megkérdezni Koncz Urtól.
KONCZ. Tessék, állok rendelkezésére.
KREIL. Először is az szeretném megtudni, vajjon értik és értékelik e őt kellően a tanítványai?
KONCZ. Hát, nagyjából bizonyosan értik, de hogy nehezebb matematikai elgondolásait megértenék, azt nem merem állítani. Azonkívül a Professor Ur gyakran sző előadásaiba filozophikus és etikai fejtegetéseket, amik szinte nehezítik a megértést.
KREIL. S ha tanítványai is ilyen nehezen értik, miképpen boldogul a városka polgáraival?
KONCZ. Ugyan különc, de igen nagy tudású emberként tisztelik őt, annál is inkább, mert tudása nem csak elméleti. Nemrégiben még messze földről jártak hozzá tanácsot kérni kályharakás, kemenceépítés ügyében, s kertészeti dolgokban is híres nagy szaktekintély. S mindenek felett jóságos, kedves, segítőkész lélek.
KREIL. Szóval leginkább a kályha-rakását és a polyik almáit ismerik. S most engedje meg, hogy egy kissé… hm… kényes kérdést tegyek fel. Egy ilyen nagy matematikus, akit jóformán csak egyetlen ember ért meg maradéktalanul az egész országban, a saját fia, s ez a két ember mégis… hm… úgy vettem ki legalább is… nem a legjobb viszonyban van?
KONCZ. Nem bizony, s méltán! Mert amilyen nagy, fedhetetlen erkölcsű ember az Öreg, olyan léha, verekedő, összeférhetetlen, hányaveti ember a fia. Nem mintha János is nem lenne igen tehetséges, nagy matematikus. Csakhogy a János nagy tehetsége felhasználatlanul kopik el gonosz emberi tulajdonságai miatt. De erről, amíg az Öreg itt lesz…
KREIL. Természetesen egy szót sem. Már jön is…
BOLYAI. Józseffel jönnek egy-egy nagy borosüveggel. No, kihasználták a távollétemet a csepülésemre? Öreg ember valahogy mindig azt hiszi, hogy a háta megett róla beszélnek és feltétlenül szidják. Ilyen gyanakvóvá és félőssé tesz a vénség. S ennek még legjobb orvossága egy valamire való borocska. Kérem hát, tegyék lehetővé, hogy ihassak ebből az orvosságból önökkel, az önök egészségére. Ez a bor egyébként is híres. Ebből küldtem ugyanis jó pár éve a halhatatlan Gaussnak egy pár palackkal.
KREIL. Ó, akkor különös áhítattal fogjuk inni.
BOLYAI. Maga a történet is érdekes. Feladtam szép gondosan becsomagolva 18 palackot. Bérmentesítettem az osztrák határig, hogy Gaussnak ne legyen sok költsége a kiváltásnál. Ugyanakkor levélben jeleztem a bor feladását. Eltelik egy fél év, egy év – Gauss nem válaszol. Izgatott, vajjon ízlett e neki a bor, s még egy levelet írtam. Erre ő megírta a bor történetét, ami több mint egy évi utazgatás után akkor érkezett meg Göttingába. A postán ugyanis a Gauss nevet Gavi-nak olvasták, s Göttingában ilyen nevű embert nem találva, visszaküldték a csomagot Ulmba, s onnan megint vissza Göttingába azzal, hogy az egy Göttingai pedagógust illet, akit Gavi-nak vagy valami hasonlónak hívnak. S mivel Göttinga 2–300 pedagógusa közül Gauss neve hasonlított leginkább Gavihoz, megkérdezték, nem vár e ő véletlenül Magyarországból valami csomagot. Gauss magához vitette a ládát, s felbontotta. Előkerültek az én szerencsétlen palackjaim. A 18 közül 3 teljesen eltört, egy pár megrepedt, úgyhogy mindössze csak valami 10 maradt iható állapotban. Gauss-szal a posta a sok ide-oda hurcoltatásért 33 Frt. 52 Kr.-t fizettetett, úgyhogy szegény Gauss, mikor máskor is felvetettem neki a borküldés gondolatát, ijedten tiltakozott: nem akarom táncsak végső anyagi romlásba taszítani?
KREIL iszik, csettint a nyelvivel. Hát, ha én a Gauss helyibe lettem volna, még annyi költség ellenére is kértem volna ebből a borból.
BOLYAI. Aztán meg azt is írta Gauss, hogy az ő gyomra csak egy bizonyos fajtájú francia bort képes elviselni. Azért is nem küldtem többet.
KREIL. Professor Ur élénk levelezésben van a nagy Gauss-szal?
BOLYAI. Nem, azt nem mondhatnám. Csak hébe-korba, hosszú, sok éves hallgatások után váltunk egy-egy levelet. Hogyan is merném én, a kis senki vidéki professorocska zavarni őt gyakori levelekkel.
KREIL. Nekem sajnos nincs szerencsém személyesen ismerni a nagy Gausst, s így mint műveinek szenvedélyes bámulóját, különösen érdekel minden adat, amit egy őt annyira közelről ismerő, másik nagy matematikustól hallgatok róla.
BOLYAI. Ha érdekli Direktor Urat, pár levelét – ereklyeként őrzöm őket – megmutathatom.
KREIL. Igen hálásan megköszönném, Professor Uram.
BOLYAI. Azonnal kihozom. Addig talán még egy pohárkával… tölt, aztán bemegy a szobájába, s egy gondosan átkötött csomaggal jön vissza. Kibontom mindjárt. Addig is a címzésen láthatják a nagy ember keze vonását… ezek a finom, egyenletesen megrajzolt betűk… ez az első levél, amit tőle kaptam, 1797-ben. Hazament szüleihez Braunschweigba, s nekem, a Göttingában maradt barátnak írt egy hívó levelet: látogatnám meg. Nézzék, még az utcát is lerajzolta, s csillaggal jelölte, hol található ő. Akkoriban úgy szerettük egymást, hogy rövid elválás is nehezünkre esett… Megegyeztünk hát, hogy egyazon időben elszívott pipadohány mellett, előre meghatározott napokon, csak egymásra fogunk gondolni.
KREIL. A hidegnek, számítónak leírt Gauss, s ilyen romantika!
BOLYAI. Gauss hideg? Hallgassa csak ezt meg Direktor Uram, amit egy ilyen pipázásról írt: „Éppen karosszékemben ültem, a Te tömött pipádat Teelébed tettem, akit oda képzeltelek, fekete mellényedben, fekete sapkádban, s társalogtam veled a letűnt időkről, s éppen akkor bizonyosított meg levélbeli kérésed, hogy Te most ugyanígy rám gondolsz, s hogy álmom szinte már nem is csak álom többé”… Éppen akkor vette ugyanis levelemet.
KREIL. Elragadó!
BOLYAI. Később aztán magam is elmentem hozzájuk Braunschweigba. Emlékszem, Gauss anyja – egyszerű vidéki mesterasszony – megkérdezett, mit gondolok, vajjon lesz e valami az ő kis fiából? Hogyne – feleltem – Európa legnagyobb matematikusa… Szegény jó Gauss néni sírvafakadt örömében.
KREIL. Hogy Professor Ur milyen nagy jó is!
BOLYAI. No, a Gauss esetében igazán nem volt nehéz a jóslás. Sajnos, a Göttingai boldog évek hamar elteltek, 1799-ben, már hazajöttem ebbe az istenverte országba. Lapoz a levelek között. Látják, a többi levelek már ide szólnak: Bolya, Domáld, és 1804-től kezdve Marosvásárhely… S egyre ritkulóbban…
KREIL. De, amint látom, a későbbi levelek egyre vastagodnak?
BOLYAI. Igen, a matematikától. 1804-ben egy, a parallellákról szóló értekezésemet küldtem ki neki, s ebben a levélben mutatta meg Gauss annak hibás és haszontalan voltát Ettől fogva én az életemet a geometriának a parallellák mocskából való kitisztogatására fecséreltem… Egyébként ugyanebben a levélben közölte Gauss, 1804-ben, hogy a Párisi és Göttingai akadémiák tagjává választották, s beszámol az akkor felfedezett kisbolygó, a Juno felvetette problémák legyőzéséről. Még egy másik – bár kétesebb – győzelemről is beszámol: nősüléséről.
KREIL. Úgy látszik, az 1804-es év nagy jelentőségű volt a Gauss életében.
BOLYAI. S az enyémben is. Amint az ő pályája innét egyre töretlenebbül felfelé, úgy ível az enyém innen egyre gyorsabban lefelé… Ebben az évben lettem tanár itt, akkor nyomtattam ki a Theoria parallelarumot, s azóta fecsérlem életemet a parallellákra…
KREIL. Már engedelmet, hogy lehet ezt elfecsérlésnek nevezni, még ha látható eredményei nem is lettek volna…
BOLYAI. Azért lettek. Lettek látható eredményei. Egy kis könyv, afféle tanító szándékkal megírt összefoglalás a matézisről… Azt a címet adtam neki, hogy: „Tentamen Juventutem Studiosam in elementa metheseos purae…” s még több hasonló mondat, amivel azonban nem akarom untatni Direktor Urékat.
KREIL. Professor Ur nagyon kíváncsivá tett. Nem mutatná meg, esetleg nem kaphatnék egy példányt a Tentamenből?
BOLYAI. Szívesen, ámbár nem igen éri meg az elszállítást. Konczhoz Eredj csak fiam a konyhába, hozz egyet a könyvemből… mind a két kötetből.
KREIL. A konyhában tartja Professor Uram?
BOLYAI. Igen. Ugyanis leginkább tűzgyújtásra használjuk. Eleinte még a diákjaimnak osztogattam, de aztán elálltam ettől, nehogy hiúságtól meg-kótyagosodottnak véljenek. Koncz kihozza a könyvet, átadja, Kreil lapoz benne.
KREIL. Különös ország… mégiscsak különös ország… Fritsch feláll, Kreil válla fölött a könyvbe nézeget. Érdekes, hogy Gauss is a matematika alapvető kérdéseit vizsgálta…
BOLYAI. Igen, csakhogy alap kétféle van. Azok az alapok, amiket Gauss keresett és megtalált, a matematikának mintegy természetes, magából a matematikából folyó alapjai. Azok meg, amiket én kerestem, afféle, a matematikát lehetővé tevő alapok, talán magának a gondolkozásnak az alapjai. Azért is kezdtem a Tentament a logikával. Gaussnál a matematikai gondolkozás logikus terméke a pontos matematikai analysisnek – és a hangsúly itt a pontoson van! – nálam a matematika egyik – úgylehet legszebb megvalósulása az elvont, abstract gondolkozásnak, ha úgy tetszik, magának az abstractionak…
KREIL. Igen érdekes, és nagyon újszerű…
BOLYAI. Túlságosan is újszerű. Annyira újszerű, hogy újságában visszatérni látszik az ősrégi értelmetlenségbe…
KREIL lapoz a könyvben. Nagyszerű! Az arithmetika és a geometria ilyen egybevetése! A geometria, mint a tiszta űr tana, s az arithmetika, mintegy abstractioja a minden tértől független időnek!
BOLYAI. Az alapjai még a Saale mellett alakultak ki bennem… A geometria felépíthető bizonyos elemeknek – felületeknek, vonalaknak, pontoknak – bizonyos feltételeket kielégítő mozgásaiból. Gondoljon csak Öcsém Uram egy merev testnek, – például ennek a pohárnak – a mozgására.
KREIL. Értem. A mozgó test után sorban kialakulnak a geometria idomai, s elsősorban nemde a parallellák is?
BOLYAI. De csak akkor – és ez a lényeg – ha a mozgás bizonyos feltételeket kielégít. Ezt a megadott feltételeket kielégítő mozgást neveztem geometriai mozgásnak.
KREIL. A feltételek?
BOLYAI. Egyik pl., hogy két mozgás együtt, egymásután végezve, mondhatnám mintegy, hogy a két mozgás összege megint egy ugyanolyan jellegű, geometriai mozgás legyen.
KREIL. Nem egészen értem…
BOLYAI. Nos hát ha ezt a poharat így, meg így ide viszem, ugyanoda jutok, mintha egyből, rögtön ide teszem.
KREIL. Aha! S az egyéb követelmények?
BOLYAI. Nos, éppen ez az ugyan-oda-jutás, annak a ténye, hogy egy geometriai alakzat önmagával teljes fedésbe, kongruenciába legyen hozható: a geometriai mozgásra kiszabott másik feltétel.
KREIL. Bámulatos! Valóságos Kolumbus tojása! S mégis mennyire új!
BOLYAI. Akárhogy is van, annyi bizonyos, hogy Gaussnak volt igaza, aki az ilyen bántó újszerűségeket elkerülte, s azokat az újságokat kereste és találta meg, amikre kora sóvárgott: a matematika többé-kevésbé tisztázott tételeit alapozta meg, pontosan. Volt ugyan benne is ebből az új világ felé mutató vágyból elég, de azt okosan elnyomta. Az én lelkemben meg olyan erős volt az, hogy meg se fért benne: nemcsak betöltötte teljesen, hanem – mint, a túlcsorduló pohár az alája tett, tiszta terítőt – bepiszkította egy, nekem legkedvesebb embernek a lelkét is: a fiamét. S megnyomorította az életét. Mert ennek a világnak nem a tiszta és absztrakt, hanem a pontos és alkalmazható matematikára van szüksége.
KREIL. S éppen ezt adta neki a hallhatatlan Gauss. De ha egy másik világnak – talán már holnap – a pontos és alkalmazható matematika után éppen az absztrakt, tiszta matematikára lesz szüksége?
BOLYAI. Azt akkor sem a Bolyaiak egy félre sikerült kis országocskában elnyögött kísérleteiből fogja felépíteni… Nézze csak Öcsém Uram, mit válaszol Gauss, mikor a fiamnak lelkes, bámulatra méltó munkáját elküldtem neki: „Ha azzal kezdem, hogy nem szabad ezt dicsérnem, akkor egy pillanatig bizonyára meg fogsz lepődni: azonban nem tehetek másként, őt dicsérni annyit jelentene, mint magamat dicsérni, hiszen az írás egész tartalma, az út, amit a fiad választott, és az eredmények, amelyekre jutott, csaknem szó szerint megegyeznek az én saját, részben már 30–35 év előtti gondolataimmal. Valóban, ezen a legnagyobb mértékben meglepődtem. Az volt a tervem, hogy saját munkáimból – amiből mellesleg ez idáig csak kevés van papírra vetve – életemben semmit sem fogok nyilvánosságra hozni. A legtöbb emberben ugyanis nincs helyes érzék az iránt, ami ebben a lényeg…”
KREIL megdöbbenve. S valóban, nem is közölt soha egyetlen sort se azokról…
BOLYAI. Mosolyog, újra tölt. Bizony, bizony… A fiamat azért nagyon sajnálom. Mert én – akárcsak Gauss – mindig tekintettel voltam arra is, amit az emberek megértettek és igényeltek. Hiszen azért bajlódtam annyit pl. a kályha-rakással… De a fiam, ő szegény teljesen a maga teremtette félelmetes új világban él, leírta és ki is nyomatta azt, amit a nagy Gauss még csak papírra se mert vetni!
KREIL. Németországban, ahol pedig annyira ismerik és szeretik a matematikát!
BOLYAI. S mi ezt az új világot leírtuk, s ki is nyomtattuk Magyarországban, – s hogyan nyomtattuk! Egy csomó jelet magamnak kellett megönteni – Magyarországban, ahol nem ismerik és megvetik a tudományt. József és egy másik legény jönnek, tálakkal. No de áthozták az önök estebédjét… én magam majd csak egy dinnyét eszek, az legjobb ilyenkor. Mielőtt belekezdenénk, még egyszer… a nagy Gauss egészségére… és a fiaméra… és ennek a szerencsétlen nemzetnek a megokosodására.
II.
Üres, kopár terem, a falon egyetlen kép: Kossuth Lajos. Középen asztal, körülötte 15–20 szék. Két szolga tesz-vesz.
ÖREG SZOLGA lehajol a kemence elé, kicsap a füst, rak a tűzre. Erre is ráférne már egy kis tapasztás. Hiába, meglátszik rajta, hogy nem a vén Bolyai rakatta!
FIATAL SZOLGA. Katonaruhában. Ugyan már, hogy lehet az, hogy olyan híres professor, aztán akár a cigányok, kályhát tapasztani járt?
ÖREG. Tudja Isten. Valahogy a sok nagy tudásával is olyan hibás-forma ember az öreg. Mindig azt szereti csinálni, amit a többi urak nem.
FIATAL. Az lehet, mert most is, mikor mind az urak zászlókat tűzködnek a házaikra, kokárdát a mellükre, az öreg még csak véletlenül se teszen soha ilyesmit.
ÖREG. Amiben megint csak igazsága lehet, mert lám, mi lett a nagy magyarkodásból! Az oláhok is észrevették, hogyha nekünk lehet magyaroknak lenni, akkor nekik is oláhoknak, s olyan öldöklést csaptak… Borzalmas, amit csak a Zalatnaiakkal is tettek ma egy hete.
FIATAL. Azt mondják, megöltek vagy ezer ártatlant…
ÖREG. Mégpedig menekülőket, akik kegyelemre adták meg magukat!
FIATAL. S kis-Enyeden is, az összes katonát leöldösték, hiába rakták le a fegyvert!
ÖREG. Majd kifordítják a te béledet is, ha megkapnak, ne félj!
FIATAL. No, ha én tehetek róla, az meg nem kapják élve.
ÖREG. Csakhogy nem tehetsz ám! Majd gondoskodnak róla az urak! Kinéz az ablakon. Ihol e, jönnek is már megtanácskozni! Három katonaruhás, nagykokárdás, kardos férfi csörtet be. Járkálnak, a szolgákat észre se veszik.
NAGY JÁNOS. Egész Pest valósággal magából kifordult. Csak úgy tolonganak az emberek a sorozó bizottságok előtt, s nincs nagyobb szégyen, mint be nem válni. Van is annyi katonatiszt Pesten, hogy még!
KEMÉNY SÁNDOR. Igen, olvastam, hogy a hadnagyok leginkább Pesten, s nem a táborban mutogatják a szép egyenruhát.
NAGY. Rémlik, olvastam én is a Kossuth Hírlapjában… Hanem hogy Kossuth milyen hihetetlenül népszerű! Széltében-hosszában mesélik pl. a következő kis esetet: A táborba menendő, Kossuth gyalog ment a gőzhajóig. Kitudódván, hirtelen óriási tömeg gyűlt össze. Egy már kissé éltesebb honleány, mellette menvén el Kossuth, felsóhajtott: Most már nyugodtan halok meg, mert láttam a világ legnagyobb emberét! Erre a nagy férfiú egy percre megállt, szemébe nézett a hölgynek, s kezet rázott vele.
KEMÉNY. S a hölgyet kéjbe fúlva vitték el, nem? Egy újságot vesz ki a zsebéből. Ezt hallgassátok meg. A Március Tizenötödike október 26.-i száma. „Egy futár hozta hírül, hogy Kossuthot a katonák úgy tekintik, mint a magyar nemzet teljhatalmú képviselőjét. Előtte, amerre megyen, a bataillonok zászlói háromszor hajolnak meg. Egy délután, s a következő reggel szenteltetett arra, hogy Kossuth lóra ülve, bejárta az egész tábort, s minden csapat előtt rövid szónoklatot tartott. A katonák Kossuth szavaira fanatikus lelkesedést tanúsítottak. A huszárok leugrottak lovaikról, s földre vetve magukat, a gyepen hencsergének, s ujjongó kiáltásaikkal tölték el a levegőt.” Hát ez az ember vagy ördög, vagy Pál apostol. Hogy valaki felnőtt embereket így meglelkesítsen.
BÁNFFY MIKLÓS. Vagy megbolondítson. Pedig a politikusnak jobb nem beszélni, s tenni. Lám, ezzel a sok fecsegéssel, unióval, urbér-törvénnyel, meg jobbágy felszabadítással is csak az oláht hozták a nyakunkra.
KEMÉNY. S még jó, ha ebből a bajból legalább a nyakunkat épségben húzzuk ki, ha már a holmink odavan.
NAGY. De már akkor mégiscsak inkább Kossuthnak adom a birtokomat, mint az oláh haramiáknak!
KEMÉNY. Hogyne. Kossuth legalább a nyakunkat nem kérte.
BÁNFFY. Egyelőre. De jó lesz hallgatni, úgy látom, jönnek a többiek, s még ellenségnek vélnének. Hiszen tudjátok, milyen gyanakvóak manapság az emberek. Újabb három honvédtiszti egyenruhás, kokárdás férfi lép be.
MIKÓ IMRE. Először Kemény Sándorhoz lép. Báró Ur! Isten hozta önt nálunk! Nagy örömünkre szolgál, hogy Erdély főrendei is megértik a kor szavát, s a haza védésére sietnek!
KEMÉNY. A haza minden előtt kedves Mikó, s oly csodálatos szózatokra, mint a Kossuthéi, még a kősziklák is megindulnának.
BÁNFFY. S hencseregnének a zöld pázsiton!
MIKÓ. Uraim! Mátyás király óta annyira európai magaslatokon még nem járt a magyar, mit most! S ha valakihez, akkor csak hozzá lehet hasonlítani Kossuthot.
ZÖLD LÁSZLÓ fiatal honvédtiszt. Való igaz, hogy az európai népek testvér-szabadságmozgalmai között máris legtovább jutott igáinak lerázásában a magyar. S a világ szeme mint dicső példaképre fordul reánk.
MIKÓ. A felsődunai táborból naponként jönnek a hírek, mint várják a derék bécsi forradalmárok a felszabadító magyar sereget.
KEMÉNY. Sajnos, a Bécset ostromló császári sereg se nyugszik, s csapataink kénytelenek voltak visszavonulni.
ZÖLD. Igen, mert a tisztek között még mindig nagyon sok a csak színleg hozzánk állott, császári érzésű áruló!
KEMÉNY. Mindenesetre maga Móga is, s Görgei is, császári tisztek voltak.
ZÖLD. S mi egyéb Móga, mint áruló? Nem tudom, nem éppen nekik tulajdonítható-e, hogy még mindig nem vagyunk Bécs falai közt!
KEMÉNY. Azért a Bécs és a magyar tábor között levő császári seregnek is lehet abban valami szerepe. S Windischgrätz herceg nem Jellasich.
ZÖLD. Kossuth felszólítá Windischgrätzet, hogy hagyjon fel Bécs ostromával!
KEMÉNY. S a herceg azt felelte, hogy pártütőkkel nem alkuszik. Újabb három honvédtiszt érkezik, üdvözlések.
MIKÓ. Úgy látom összegyülekeztünk, s kezdhetnénk is. Elhelyezkednek az asztal körül, a két, eddig bent ténfergő szolga ki.
MIKÓ. Köszönöm, hogy egybe gyűltek szólításomra az ellenségtől fenyegetett városunk, s Székelyföld megvédésére. A Puchner október 18.-ai kiáltványa vérszemet adott az oláh lázadóknak…
ZÖLD. A lázító Puchner, s az oláhok kegyetlenségei véres bosszút kívánnak! Javaslom, hogy vonuljunk tüstént Puchner fő-fészke, Szeben ellen!
MIKÓ. Erőink még szétszórván, támadás helyett jobb lenne egyelőre a magunk védelmére gondolni.
ZÖLD. A támadás a legjobb védekezés. Az oláh csordákat komolyan venni nem kell, ha a császáriakkal elbántunk, azok nem igen tarthatják magukat.
MIKÓ. Egyelőre azonban mégiscsak az oláh felkelők jelentik a fő veszedelmet, ezek megfékezése a legfőbb feladatunk.
ZÖLD. Ugyan, hát nem olvashatjuk e naponta, hogy seregeink milyen fényes győzelmeket aratnak mindenfelé a sokszoros túlerővel támadó oláhokkal szemben?
KEMÉNY. Tény, e győzelmeket én is olvastam hírlapjainkban, s mégis mindenfelé feldúlt magyar kastélyok és falvak füstje száll.
ZÖLD. Persze, főrendjeink most is vagyonukat féltik. Háború nincs veszteség nélkül.
MIKÓ. De én az ártatlanul kiontott magyar s székely vért féltem, mert bizony az oláhok nem igen tesznek különbséget urak, s parasztok között, csak magyar legyen. S azért az oláhok elleni védekezést tartom legfontosabbnak.
NAGY. Igen, de hogyan? Míg az előbbiek folytak, egy kopaszodó császári kapitányi egyenruhás sovány férfi jött be, akit alig vettek észre. Most feláll.
BOLYAI JÁNOS. Erre a hogyanra szeretnék én felelni. Röviden: tervemet az ellenség s saját seregeink fizikai s lelki struktúrájára alapítom. Az ellenség serege két, egymástól tökéletesen különböző részből áll. A fegyelmezett, jól felszerelt, különösebb lelkesedés nélküli császáriakból, s a fegyelmezetlen, alig felszerelt, de izzó hazaszeretettől fűtött románokból. A magyar sereg egységesebb: felszerelés, fegyelem, és lelkesedés tekintetében a kettő között áll.
ZÖLD. Vigyázzon Uram! Ha nem tudná, szavai a magyar nemzetre sértők!
MIKÓ. Főhadnagy úr, most a kapitány úré a szó, engedjük befejezni!
JÁNOS. Ez a két erő az ellenség hadában nincs összeötvözve, könnyen szétválasztható, és a mi homogénebb seregünkkel külön-külön megsemmisíthető. Azért előbb a császáriak figyelmét egy kis csapattal lekötve, seregünk főerejével meg kell semmisíteni a románokat. Mégpedig úgy, hogy csel-visszavonulással beengedjük őket a város egy előre jól megerősített részéig, s akkor a zsákmányolásba kezdett, falak közé szoruló román sereggel nem lesz nehéz elbánni.
ZÖLD. Óriási! Szóval előbb égessük fel jószágainkat, forgassuk fel kis házainkat, csakhogy elkerüljünk egy egyébként be sem következő veszedelmet!
JÁNOS. Hisz épp a polgártárs mondta az elébb, hogy a háború veszteséggel is jár, s itt a város egy igen kicsi részének a feláldozásával megmenthetjük az egészet, sőt, az egész megyét, ami egyébként teljes bizonyossággal a románok áldozata, lesz.
KEMÉNY. Zöldre mutatva. Csakhogy ez a kis veszteség most őt is érné.
ZÖLD. Engem nem bűnös önérdek, hanem a nemzet érdeke vezet, s a város ilyen szükségtelen elpusztítása ellen tiltakozom!
KEMÉNY. Én sem helyeslem a tervet. Mi biztosítja, hogy az oláhok megállnak a tervezett erősítéseknél, s nem fog az egész város áldozatul esni?
JÁNOS. A jól megépített erődítések, s az egységes, kemény vezetés.
MIKÓ. Én a kapitány úr tervét jónak, s legalább is megfontolást érdemlőnek tartom.
ZÖLD. S ki fogja az erődítést felépíteni?
JÁNOS. Mi, mindnyájan. Van némi jártasságom erősítések építésében, s kezeskedem, hogy 3–4 nap alatt a város minden épkézláb polgárának a segítségével áttörhetetlen erődítést állítok a románokkal szembe.
KEMÉNY. S mért nem lehetne akkor ezt az erősséget a városon kívül felállítani?
JÁNOS. Egyrészt a védekezés házak-adta könnyebb lehetősége miatt, másrészt mert nem csak a város megvédése, hanem az ellenség megsemmisítése is célunk.
MIKÓ. S hogyan biztosítsuk a város minden polgárának a megmozgatását, a tervhez szükséges egységes vezetést?
JÁNOS. Úgy, hogy az erősítés-építések és a csata tartalmára megbízást kapok a polgártársaktól a fegyelmezett, szigorú vezetésre. Többen felugranak, méltatlankodva.
ZÖLD. Még mit nem! Hát kicsoda az úr!?
JÁNOS. Bolyai János, nyugalmazott indzsenér-kapitány. Kis szünet után. Az Appendix, s más alapvető matematikai munkák szerzője.
ZÖLD. S azt hiszi, a sereg vezetését rá lehet bízni egy ilyen jött-ment, a két hazában teljességgel ismeretlen idegenre?
EGY KÖVÉR TISZT. Aki akárhány appendixet is csinált, itt maga is csak egy appendix, s hozzá éppenséggel jelentéktelen. Nevetés.
JÁNOS. Más országokban századannyi, mint amit én tettem, országos hírhez bőven elegendő lenne. De most nem ezt hánytorgatni jöttem. S most visszavonulok magányomba, átengedvén önöket – önmaguk áldozatjaként – a románok dúlásának.
III.
Bolyai Farkas kertje, de a gondozott kert most feldúlva, pár ablak a házon betörve. Az utca felől füst gomolyog, s behallatszik a románok kiabálása. Nyolc-tíz román fegyveres nyomul a kertbe, Bolyai Farkas a dolgozószobája ajtaján, homlokára feltolt pápaszemmel, könyvvel a kezében jön ki.
BOLYAI. Üdvözlöm Önöket. Mivel szolgálhatok? Mit óhajtanak?
JUAN. Fel akarjuk gyújtani a házat, aztán meg add elő borodat, vagyonodat.
BOLYAI. Nagyon helyes, csak talán meg kellene fordítani a sorrendet. Először jobb lenne kirabolni, s aztán felgyújtani.
JUAN. Csak ne csúfolódj, mi most katonák vagyunk, s a felséges Gedeon generális úr parancsa szerint dolgozunk.
BOLYAI. Annál jobban örülök, hogy érdemtelen házamból császári tűzijáték lehet.
JUAN mellen ragadja. Ne beszélj sokat, hamar, add elő borodat, pénzedet, aztán hallgass!… Különben… Fenyegető mozdulatot tesz a fejszével.
BOLYAI. Á! Juan barátom! Most ismerlek meg! Hiszen te jártál hozzám fuvarba, s ha jól emlékszem, még a bárkámat is hajtottad! Amíg ki nem gyulladt, s mind majdcsak beleégtünk. Mondd, nem te próbálgattad ott is a gyújtogatást?
JUAN. Elereszti Bolyait, lesüti a szemit. Igen emlékszem. De most más világ jön, most mások lesznek az urak!
BOLYAI. Most ő fogja meg Juan mellén a ruhát. Nagyon helyes Juan, hidd el, én örülnék legjobban, ha más világ jönne. Egyébként Istennek hála úgy is elég közel vagyok már az igazi másvilághoz, s csak hálás leszek, ha mielőbb átsegítetek oda. Mert őszintén szólva nem hiszem, hogy ez a földi világ most már másforma lenne, s ez a mostanig való nem volna olyan, hogy abban akár csak egy napig is nagyon kívánnék tovább maradni.
JUAN. Ugyan, ugyan. Nem kell ám mindent komolyan venni, meglátjuk mi különben is, ki a szegény románok ellensége, ki nem.
BOLYAI. Nem, kedves Juan, ne félj, a világért se veszem én komolyan, hogy az előbb itt a fejem felett rázogattad a fejszédet – vén fa már ez, megérett a kivágásra csupán néhány elvi kifogásomat akartam elmondani a forradalmakról. Végtére is szóból ért az ember, s egy vén tanár szeret magyarázni. Különösen most, hogy a diákjaim elmentek, szívesen tartanék nektek matézis vagy erkölcstan órákat…
JUAN. A tekintetes Professor Ur mindig tréfás úr volt, és jó ember is és ha minden úr olyan lett volna, most nem lett volna így.
BOLYAI. Ezer szerencsétek, hogy nem mind volt olyan, mint én! Az ilyen urak ugyanis szükségképpen szegények maradván, nem lenne mit elvinni tőlük. Lám nekem is, könyveimen, meg egy kis boromon kívül semmim sincs. Nem hiszem, hogy a könyveimre nagy szükségetek lenne, de a boromat felajánlom szívesen. A románok megéljenzik, levonulnak a pincébe, pár kis hordót felgurítanak, egy másik részük bemegy Bolyaival, s edényeket, poharakat hoznak.
BOLYAI. Sajnos, nem mindenkinek jut pohár, nem számítottam ennyi kedves, váratlan vendégre. De talán megteszik fazekak is.
JUAN. Köszönjük uram. Iszik. Ez igen, ez már bor! Egészségére Uram!
BOLYAI. Lám, s a nagy Gaussnak mégsem ízlett.
JUAN. Nyavalyás, kákabélű ember lehetett az. De remélem nem pocsékolt rá sokat a Professor Ur?
BOLYAI. Biz én fiam küldtem neki 18 nagy palackkal. Azzal akartam megnyerni a jóindulatját – mint most a tieteket is – de igen felsültem vele.
JUAN. Velünk nem fog felsülni a tekintetes Professor Ur, mi szívességét szívességgel háláljuk meg, egy hajszála se fog görbülni. Sőt, ha meg tetszik mondani, hol lakik az a Gauss, aki olyan csúnyán megbántotta a Professor Urat, rendezünk nála egy kis kivilágítást.
BOLYAI. Köszönöm a jóindulatotokat Juan, de az nem igen lenne célszerű. Először is, mert az a Gauss igen igen messze lakik, Németországban, ami még Bécsen is túl van, aztán meg azt hiszem, a felséges császár se nézné olyan jó szemmel az ottani működéseteket, mint az ittenit, és végül is az a Gauss az én leges-legjobb barátom, akinek én semmiképpen sem kívánnám kárát, sőt kérem Istent, minél tovább védje őt mindenféle bajtól.
JUAN. Rendben van uram, akkor legalább hadd hívjuk meg egy kis tokányra ehhez a jó borhoz. Pár román közben bográcsot, húst hoz, felakasztják, alágyújtanak.
BOLYAI. Azt bizony köszönettel veszem, mert jó pár napja nem ettem meleget. Istenben boldogult feleségem halála óta hordatom az ételemet, s a vendéglő jöttötökre szakácsostul-tulajdonostul meglépett.
JUAN. Amilyen jó erőben volt a tekintetes úr, mikor meghalt a második tekintetes asszony, meg amilyen jó erőben van még most is, megnősülhetett volna harmadszor is.
BOLYAI. Isten megőrzött tőle fiam. Kétszer bolondultam meg életemben, harmadszorra megóvott az Úr Hymen áldásaitól…
JUAN. Hát, ami igaz, igaz, különösen az első tekintetes asszony kicsit nehéz természetű volt.
BOLYAI. Bolond volt szegény, Isten nyugosztalja, valóságos bolond. Az úri népek és doktorok ugyan azt szokták volt mondani, hogy afféle idegbaja volt, de én, aki igyekeztem keresztényi türelemmel ápolni olykor igen súlyos bajában, tudom, hogy bolond volt. Sőt, végétére még a sátán is megszállotta szegényt, és kegyetlen dolgokat mondogatott nekem a Susanna szegény, bolond száján által… Egy csomót fel is írtam belőlük.
JUAN keresztet vet. Sok rossz dolgok estek a tekintetes Professor Urral.
BOLYAI. De meg vagyon írva, hogy azokat látogatja meg leginkább az Űr, akiket szeret. Ti is nyilván azért jöttetek szegény szállásomra.
JUAN. Tekintetes Professor Ur, ha meg nem sérteném, ha már ilyen beszédes kedvében van – sok mindent beszélnek az emberek – tessék mondani, igaz hogy halála után fel tetszett boncolni a Zsuzsánna tekintetes asszonyt, hogy meg tessék fogni benne az ördögöt?
BOLYAI. Igaz fiam, legalább is részben bizonyosan igaz. Valóban felboncoltattam a szegény Susannát, s minden leletét pontosan feljegyzettem. De hogy az ördögöt megtaláltam volna benne, azt nem mondhatnám. Nem is igen kerestem, igaz. Inkább azt kerestem, hogy mint romolhatott el annyira az a szegény gép, hogy magának, s nekem pokollá tudta tenni az elképzelt paradicsomot. De nem találtam. Épp úgy nem, vagy talán még kevésbé, mint az ördögöt.
JUAN. Hm. Hát mert bujkál az ördög. Egyikből ki, másikba be. A holt emberből leginkább kimegy, át egy élőbe. Azt mondják, a méltóságos kapitány úrban is…
BOLYAI nevet. Azt mondják? Azt mondják a jó vásárhelyi népek, hogy szegény fiamba belebújt az ördög?
JUAN vállat von. Hát… Sok mindent beszélnek különben az emberek…
BOLYAI. Hát persze. És végtére is az ember a sok beszédből sohasem tudhatja, mi igaz, mi nem. Mit beszélnek még az emberek a fiamról Juan?
JUAN. Hát hogy éjjelente kijár a temetőbe, és csodaszép hegedüléssel hívja a gonoszt. Akkor aztán leülnek egy sírra, és a rossz lélek órákig is elbeszélget vele.
BOLYAI. Lehet. Hogy megszállott, annyi bizonyos. Mondd Juan, a fiamhoz, mint volt császári tiszthez is fog ilyen vendégcsoport menni? Nagy szívességet tennétek nekem, ha elintéznétek, hogy megkíméljék.
JUAN odainti egyik emberét. Eredj csak a méltóságos Bolyai kapitány úr házához, nézz körül, s ha valamit akarnának, mondd, hogy nem szabad bántani azt a házat.
BOLYAI. Köszönöm, Juan, a jóindulatotokat.
JUAN. Nekem is van fiam, uram, s ha rossz is, csak szeretem.
BOLYAI. Nem, nem rossz fiam János. S ha okozott is sok keserűséget, elannyira, hogy egyidőben még közelemből is kitagadtam, mégis az öröm, amit az Istentől bele oltott ész-láng okozott, sokkal nagyobb volt. S ha sokat civódtunk, veszkődtünk is egymással: Isten látja lelkemet, énbennem sohasem volt tartós harag iránta. Az egyik oláh leemeli a bográcsot, azon gőzölgően az asztalra teszi. Kész a tokány, instálom, s ha nem vetné meg, szívesen látjuk, tessék.
BOLYAI. Köszönöm. Vesz magának egy fazékba, leül, a többiek kanalakkal a bográcsból esznek. Erdély nem egy úri házában ebédeltem már, de ilyen jó tokányt még életemben nem ettem!
IV.
Nagyobb bálterem benyílója. A falak mindenfelé piros-fehér-zöld zászlókkal és címerekkel díszítve. A színen feketeruhás civilek, atillás honvédtisztek, díszes dámák – kokárdával – sétálnak, táncolnak.
TÖRÖK JÁNOSNÉ 30 év körüli, szép asszony. Hű, mégiscsak nem való már a tánc a magamfajta vénasszonynak! Egyet-kettőt fordulok, s máris tömött rucaként pihegek!
ZEYK ÁDÁM honvédszázadosi ruhában. De ugyancsak való! Pesten, s kül-országokban sem láttam sehol tánchoz illőbb, istenibb termetet!
TÖRÖKNÉ. Nagyra vannak maguk azzal a Pestjükkel, meg kül-országaikkal! Mintha ugyan bizony ott is nem éppen ilyen matériából lennének faragva a nők, mint itt!
ZEYK ÁDÁM hódolva Töröknére mutat. Ilyenből aztán nem! Ilyenből legfeljebb ha Pheidiász faragta a maga istennőit.
TÖRÖKNÉ. S már az is, szegény, hogy megéljen, le kellett lopja róluk az aranyat. Ilyenek maguk, kül-országot járt férfiak! Beszélnek, s azt hiszik: szegény itthon! Úgy se ért itt hozzá senki.
ZEYK ÁDÁM. S kiderül, hogy az itthoniak ránkpirítanak műveltségükkel? Egy középkorú, elegáns honvéd-őrnagy jön, hajlik meg Törökné előtt, táncra kérve.
TÖRÖKNÉ. Gyorsan, mielőtt még az őrnagy szólhatna. Nem, nem, egyelőre lélegezni alig bírok, semmiképpen sem táncolhatok!
ŐRNAGY. Akkor engedje meg, hogy közelében maradhassak, s pihenőjével vidítsam szívemet.
TÖRÖKNÉ. Amennyiben az ön szívét ilyen hiábavalóságok vidíthatják! S egyébként is, inkább nekem kell engedélyt kérnem, hogy a hon hős megszabadítóit bámulhassam! Egy fiatal honvédfőhadnagy jön, mélyen meghajlik Törökné előtt.
FŐHADNAGY. Mindenfelé keresem a Maros szépséges tündérét! Észreveszi hirtelen a tiszteket, feléjük Őrnagy Ur!… Kapitány Ur!… bokázik. Töröknéhez Ha egy táncra méltatna!
TÖRÖKNÉ. De hiszen csak éppen most húzódtam ki, pihenni egy kicsit!
FŐHADNAGY. S máris üres lett az egész Bál! Egy ezredes jön, kissé már öregesen, gálánsán meghajol Törökné előtt.
EZREDES. Asszonyom, engedje meg, hogy egy ilyen vén medve számára már túlságosan is kemény harcaink jutalmát az Ön kezéből kapjam egy tánc formájában.
TÖRÖKNÉ tréfás-panaszosan. Uraim az égre kérem, kíméljenek kissé! Lássák, fulladva, pihenni vágyom. S különben is, annyi csinos fiatal lányka között illő e az, egy ilyen csúf vénasszonnyal kötődni?… az erre siető férjéhez: Jöjj, Jánosom, szidjalak meg!
TÖRÖK JÁNOS. Miért szívem? Mi rosszat tettem már megint?
TÖRÖKNÉ. Rosszat, s megint? Hát tudtok is ti férfiak egyebet tenni, mint rosszat, s csak arra vigyáztok, hogy kívül legyenek tetteitek szép, fényes-mázúak. Hát így kell gondoskodni a hős honvédtisztek mulattatásáról, hogy mind nekem, nyomorult vénasszonynak kell kurizáljanak?
EZREDES. Asszonyom, ebben nem férje, hanem az Isten a hibás, aki Önt oly szépségesre teremtette.
FŐHADNAGY. Oly szépre, hogy csak egy Petőfi tollára lenne méltó!
TÖRÖK JÁNOS nevetve. A helyi diákok gyakorolják is kedvéért bőven a múzsák invocatioját!
TÖRÖKNÉ. Hallgass csúfság! Így kiadni ennyi hős katona előtt! De nem tudnánk már valami értelmesebbről beszélni? Mondják uraim, maguk, akik látták, ismerik Petőfit, milyen ember ez a bámulatos költő?
FŐHADNAGY. Isten ő! A toll, s a szabadság istene!
ŐRNAGY. A magyar nyelv páratlan nagy művésze, ami miatt meg kell bocsátani izgágaságát, emberi hibáit.
EZREDES. Nyughatatlan pernahajder! Csak lázítja a katonákat, régulát nem tart. S költőnek is, hol marad egy Berzsenyitől, egy Vörösmartytól!
FŐHADNAGY. De…
ŐRNAGY közbevág. Én azt hiszem, több Petőfi, mint Berzsenyi, ha Vörösmartyt természetesen még nem is éri el.
ZEYK ÁDÁM. Én azt hiszem, hogy még Vörösmartyval szemben is Petőfinek kell adni az elsőbbséget. Mert az előbbiek is jól verselnek klasszikus metrumokban, de Petőfi a modern Európa nyelvén szól, egy Körnerén, Uhlandén, Beranger-én.
TÖRÖK JÁNOS. Már én bizony, ha mindenképp hasonlítani akarjuk, inkább Schillert említeném.
TÖRÖKNÉ. Uraim, ha ezt tudom, inkább megyek táncolni, s dehogy kerítek vihart meggondolatlan kérdésemmel. Miért kell nekünk mindjárt másokhoz, magyar és kül-országbeliekhez hasonlítani valakit ahhoz, hogy értékeljük? Miért ne írhatna egy igazán nagy Poéta önmagában nagy, s nem igen hasonlítható dolgokat? S miért ne lehetne valaki fegyelmezetlen egy magasabb régula alatt állván, mint a katonai, miért ne írhatna új, magyarul sosem hallott verseket anélkül, hogy külföldet utánozna, miért ne lehetne hős és gyáva, civakodó és hihetetlenül nagylelkű egyszerre?… Én legalább is efféle Petőfit érzek feszülni, dobáltatni, kínlódni a versei mögött. S mások, nálam okosabb, hivatottabb emberek is.
EZREDES. No, maga ugyan ránk pirított! Nem hiába Professor a férje!
TÖRÖK JÁNOS. Értek is én az efféle okos dolgokhoz! Mástól, nálam nagyobbtól hallja azokat Rózsa. Az öreg Bolyaitól.
EZREDES. Á, az a vén különc, aki kapitány korában, fényes karrier előtt nyugdíjaztatta magát, s visszavonult, hogy a tudománynak élhessen?
TÖRÖK JÁNOS. Dehogy, az a fia, János, s még nem vén. Egyébként a másik se vén, az öreg Bolyai. Professor az itteni kollégiumban, s nekem atyai jó barátom.
ŐRNAGY. Hallottam egyet-mást az öregről még Döbrentei Bátyámtól, az Akadémikustól. Mindig úgy emlegette az öreget, mint a virtus és emberi erények nagy példaképét, akinek e miatt el kell nézni poétái próbálkozásait.
TÖRÖKNÉ. Elnézni? Hát az már igaz, ahhoz értenek a tudósok ott Pesten. Elnézni az igazán nagy emberek feje felett.
ŐRNAGY. Én magam nem ismerem poétái munkáit…
TÖRÖK JÁNOS. Nem is ezek a legértékesebb művei az öregnek, hanem a matematikai dolgai. Azokban olyan ő, hogy nem sok hozzáfogható van a világon.
ŐRNAGY. Érdekes, hiszen az Akadémián sem a matematikai, hanem a természetrajzi szakosztály tagja.
TÖRÖKNÉ. Bizonyára, mert a matematikusok mégiscsak jobban ismerhették, mint az a Döbrentei, s nem engedte be a szép, tudós irigység.
TÖRÖK JÁNOS. De az öreg is megbosszulta magát. Felé se ment az egész akadémiának. Egyetlen értekezést küldött csak be, az is néprajzi volt, a marosszéki lakodalmas szokásokról.
ŐRNAGY. Néprajzit?
TÖRÖK JÁNOS. Azt. S mikor az urak az akadémián csudálkoztak, az írta vissza, hogy a néprajz is természetrajz, a nép természetének rajza, s ha nem, annyi köze biztosan van a természetrajzhoz, mint neki.
EZREDES. Hát ez igazán remek!
TÖRÖKNÉ. Én inkább nagyon szomorúnak vélem, hogy így bánnak a nemzet egyik legnagyobb értékével. S én a poétái munkáit se nézném úgy le, mint az a Döbrentei Úr. Vannak az öreg drámái közt olyanok, amikkel csak a Bánk bán ér fel.
ŐRNAGY. Egész kíváncsivá tesz asszonyom. Bár magam irodalomismerő embernek tartom, Bolyai drámáinak soha, hírét se hallottam.
TÖRÖKNÉ. Hát persze, mert maguk litterátorok mindenben a cselekményt, meg a drámai bogot keresik. S ha a darab végére 5–6 legalább is lelki hulla nem csüng az önmaga megkötötte bogon, nem is nézik az egészet semmibe. Hirtelen felugrik, az ajtóhoz siet. Professor Ur! Egész este kerestem a szememmel, úgy örülök, hogy eljött!
BOLYAI. No, ugyan haszontalan foglalkozás két ilyen szép szemnek egy ilyen vén bogarat keresni.
TÖRÖKNÉ kedvesen belekarol. Jöjjön, a többiekhez az Urak hírből már úgyis mind ismerik Bolyai Professort. Bolyai Farkas gyorsan meghajlik jobbra-balra, aztán minden további bemutatkozásnak elejét veendő', leül.
EZREDES. Éppen a Professor Urékról beszélgettünk. János iskolatársam volt, s nagyon szeretném viszont látni. Mit csinál, milyen?
BOLYAI. Hát bizony szegény nem valami felséges látvány, megvénült, a haja hulldogál, sovány, beteges, s nagy szegénységgel bajlódik kis nyugdíjából.
EZREDES. Hogy miért is ment nyugdíjba! Most már legalább őrnagy lehetne!
BOLYAI. Csakhogy ő tudós akart lenni, nem katona. S azt nem kalkulálgatta, meg lehet-e élni Magyarországon tudományból.
EZREDES. Mégis, most már más világ lesz, s akkor nem kell nyomorogni majd a magyar tudósoknak se.
BOLYAI. Aligha.
EZREDES. Miért?
BOLYAI. Mert olyan-amilyen magyar tudomány eddig is volt, s voltak, akik többé-kevésbé megéltek belőle. S az nem Bolyai János volt. Miért lenne hát ezután ő?
EZREDES. Mégis más az, ha most önálló, s független lesz a magyar nemzet.
BOLYAI. Azt hiszi ezredes úr, hogy most már megváltoznak az emberek?
EZREDES. Valamennyire legalább is, remélem.
BOLYAI. No, én meg nem hiszem. Épp olyan úrhatnámok, irigyek, törekedők lesznek ezután is. legyint De ez úgy se lesz meg.
TÖRÖK JÁNOS. Professor Ur mindent sokkal sötétebben lát a valóságosnál.
EZREDES. Miért nem lesz meg?
BOLYAI. Azért, mert nem lesz önálló, független Magyarország.
FŐHADNAGY. Kardjára csapva felugrik. De Uram, most a nemzet fényes győzelmei idején mondani ilyet, ez legalább is felelőtlenség, s indoklást kíván.
BOLYAI. Nem akarok én ünneprontó lenni, kicsúszott a számon, vegyék egy vén cinikus fogatlan ugatásának.
FŐHADNAGY. Nem addig van az Uram! Alea iacta est, s a kimondott szó értelmezést követel!
ŐRNAGY. Az utóbbi idők, s különösen Bem győzelmei, mást mutatnak. A nemzet valóban él, s élni és győzni fog.
TÖRÖKNÉ. Amiben mindnyájan hiszünk, s ami legfőbb óhajunk… Uraim…
BOLYAI. Hát jól van. A kockát önök vették el, s ha kívánják, én a mathézis tanára megmagyarázom a dobást. Lássák, az ellenség négy kockával dob, s mi eggyel. S ha még úgy is van csinálva a mi kockánk – mert tehetséges nép a magyar – hogy azon többször esik a hatos, az a másik négy előbb-utóbb csak elnyomja.
ŐRNAGY. A tapasztalat mást mutat. Az ellenség nem túl nagy számbeli fölényét a mi hitünk, s lelkesedésünk bőven kiegyenlíti.
BOLYAI. S az ellenség még nem is vetette be a legfőbb erejét: az Oroszt.
EZREDES. Professor Ur úgy véli, az orosz beavatkozik?
BOLYAI. Bizonyos vagyok benne. Amihez egyébként nem kell nagy tudás, a császárok okosabbak, mint a népek.
FŐHADNAGY. Ugyan?
BOLYAI. Igen, ahelyett, hogy egymás torkának esnének, segítenek egymásnak, ha bajba jutnak.
FŐHADNAGY. Eszerint azért veszítenénk, mert nem fogtunk össze az oláh, meg a rác gyilkosokkal?
BOLYAI. Pontosan. S a csehekkel, meg a horvátokkal. Ha már egyszer háborúba kezdtünk, az összes kis népeknek, magyaroknak, románoknak, lengyeleknek együtt, összehangolt érdekekkel kellett volna megindulni.
FŐHADNAGY. Hát osztottuk volna fel a hazát oláhok, tótok, rácok között?
BOLYAI. Igen, a földet, hogy felette egy nagyobb egység föld-határokon felüli szépsége kibontakozhasson. S akkor nem kellene félni se osztráktól, és muszkától. Mert a kis népek Visztulától-Adriáig tartó egységes országa erősebb lenne, mint az osztrák meg a muszka császárok zsoldos seregei. Erősebb lenne, mert szeretetben, s szabadságban élne.
FŐHADNAGY. Hát nem éppen a szabadságért harcol a nemzet élethalál harcot?
BOLYAI. Lehet. De én egy nép szabadságát az egyes emberek szabadságára vélem felépíthetőnek, s azt nem karddal, hanem ésszel és szívvel kell megvívni.
FŐHADNAGY. S a császári hadsereg is tán ilyesmiktől menne ki?
BOLYAI. Elébb mintsem az önök nemzetiszínű fegyvereitől.
ŐRNAGY. Mégis, nem értek é el fegyvereink eddig is váratlan sikereket?
BOLYAI. De miért? Mert a külpolitikai konstelláció lehetetlenné tette egyelőre a zsarnoknak, hogy szokott, teljes brutalitásával lépjen fel. Ennek a ténynek köszönhetik sokat emlegetett függetlenségüket, nem fegyvereiknek. S én pedig egy nép szabadságát nem politikai konstellációkra képzelem felépíthetőnek.
ŐRNAGY. Felpattan, dühösen kardjára csap. Ej, s Professor Ur diákjait is effélékre tanítja?
BOLYAI nyugodtan, felállva. Effélékre.
FŐHADNAGY. S nem fél?
BOLYAI. Istenen kívül senkitől. De őtőle se igen, mert szereti ő a békességre igyekezőket. Felindultan kimegy.
TÖRÖKNÉ felpattan. Nem szégyellik magukat? Egy ilyen nagy tudóssal s ilyen öreg emberrel így beszélni? S te is János csak hallgatsz! Ó! Utánaszalad, az ajtóban látszik, hogy belekarol, együtt el.
EZREDES. Igaza van Törökné asszonyomnak, nem illett volna…
FŐHADNAGY. Eh, mit, a haza nem néz vén vagy fiatalt, csak hazafit.
TÖRÖK JÁNOS. Nagy hazafi volt az öreg a maga korába. Csak hát eljárt felette az idő…
V.
Bolyai János szobája. Az egyik oldalon egy kredenc-féle azon Szőts Julcsa szolgáló rakosgat. Bolyai János egy kottaállvány előtt ül, hegedűjén babrál, egy elszakadt húrt akar cserélni. Odacsípi az ujját.
JÁNOS. Az Istenit!
JULCSA. Hagyhatná már kapitány úr azt az ócska, hegedűt. Csak bosszúságot szerez magának azzal is!
JÁNOS. Mit tudsz te ahhoz! Hallgass! Jó hegedű volt az a maga korában, csak hát eljárt felette az idő.
JULCSA. Az el. Pedig mostanában ugyan keveset nyaggatta a kapitány úr.
JÁNOS. Nem megmondtam már, mit értesz te ahhoz!… Különben olyan a hegedű is, mint az ember. Annál hamarább vénül, mentői kevesebbet használják.
JULCSA. El is kéne adni a zsidónak. Ha ugyan lesznek még zsidók ebbe az új világba is.
JÁNOS. Azok leginkább. Mikor már semmi nemzet-féle se lesz a világon, zsidók akkor is lesznek. Hiszen ezt az egész nemzetesdit is ők találták ki, a saját országukkal, meg a maguk külön istenével.
JULCSA. Sőt, talán még több zsidó lesz, mert ez a sok háború sok lomot csinál, s azt mind csak meg kell vásárolni valakinek.
JÁNOS feszíti a húrt, az elpattan. Istenfádat! Ez már a második máma! Kopognak az ajtón. Nem vagyok itthon! Ne keressenek! Menj, mond meg, menjenek a fenébe. Aztán pusztulj te is… Hagyjatok! Felugrik, félkézre fogott hegedűvel hadonászik. Hagyjatok legalább egy kicsit magamra!
JULCSA. Jó, jó. Kár úgy mérgelődni, hisz úgyis folyton magába van. Kopogás ismétlődik. Megyek már, megyek. Jánoshoz Ne féljen, bizonyosan csak az öreg tekintetes úr küld valakit. Az ajtóhoz megy, leveszi a reteszt, kicsit megnyitja úgy, hogy ne lehessen belátni. János a kredenc mögé áll. Mi tetszik? Kit tetszik keresni? Kívülről nyomják az ajtót, a szolgáló próbálja visszanyomni, de nem bírja, belép az ezredes.
EZREDES. Bolyai János kapitány urat keresem. Észreveszi a sarokból zavartan előoldalgó Jánost. Minthogy már a napokban kerestem egypárszor, s azért merészeltem kissé erőszakosabban behatolni.
JÁNOS. Én vagyok az… sajnos. Kihez van szerencsém?
EZREDES odasiet, megragadja a kezét. Annyira megváltoztunk hát? Csakugyan rám se lehet ismerni? Igaz, én is elmentem volna melletted százszor is.
JÁNOS. Á! Látom már! Végignéz rajta. Más képünk volt bizony akkor, az indzsenér akadémián! És más ruhánk is. Elébetol egy széket. No, tessék. Ugyan nem valami nagyon kényelmes. Leülnek, egy darabig csend.
EZREDES köhög, s hogy a hallgatást megtörje. János…
JÁNOS. He?
EZREDES. Úgy látom, még mindig szeretsz muzsikálni. Emlékszel még, milyen sok szép órát átmuzsikáltunk együtt az akadémián… s hogy egyszer még maga őfelsége is megdicsérte a játékodat…
JÁNOS. Nem. Nem emlékszem. Gyengül a memóriám, s igyekszem is a felesleges dolgokra nem emlékezni.
EZREDES. De arra csak emlékszel, mikor 13 párbajt vívtál egymás után, s közbe egy-egy hegedűszonátát játszottál el, s mind a 13 ellenfeled megverted?
JÁNOS. Nem. Arra se emlékszem. Nem akarok emlékezni. Most már különben is csak egyetlen párbajt vívok, s abban mindig én kapok döféseket.
EZREDES zavartan, hogy másfelé terelje a beszédet. Úgy látom, most is éppen muzsikálni készültél. Nekem igazán nagy örömömre szolgálna hallgatni.
JÁNOS. Még mit nem! Annyira faragatlan nem vagyok, hogy holmi nyekergéssel sértsem egy hős honvédezredes fülét… Inkább beszélj te. Mondd el, hogy s mint telt sorsod, hogy lettél császári tisztből honvéd ezredes?
EZREDES kimérten. Nézd János, mikor mi még felesküdtünk a császár szolgálatára, így vagy úgy, azért a császár a magyar nemzetet is képviselte. S most, hogy a Habsburg-ház rút árulásáról lehullt a lepel, én elsőbbnek tartom hazám megvédését minden császárnak tett fogadalomnál.
JÁNOS. Az istenért barátom! Nem gondolod tán, hogy felelősségre kívánlak vonni hazánk iránti kötelességed teljesítése miatt? Minek gondolsz te engem?
EZREDES. Apád Urad, s úgy mondják te is, nem nagy lelkesedéssel nézitek a nemzet éledését…
JÁNOS. Úgy mondják! Hát mi mindent nem mondanak úgy egy ilyen szaros kisvárosban! Csak mert nem állok be katonának? Hát puffantanám le magamat hiába, jobb lenne, minthogy munkámmal még nagy hírt, dicsőséget szerezzek nemzetemnek? S egyébként is, nem a nemzet hadserege nem kellett nekem, én nem kellettem nekik.
EZREDES. Igazán örvendek János, hogy a te fényes tehetséged is a nemzet duzzadó erőit fogja növelni. S tulajdonképpen azért is jöttem volna: nem mondanál e el egyet mást, mit csináltál azóta, amióta nem találkoztunk?
JÁNOS. Mit csináltam? Némely kis matematikai munkácskákat…
EZREDES. Az Appendixet láttam, s ha nem is merem állítani, hogy mint a tudományból kicseppent, praktikus életbe kényszerült ember értettem, vagy végig olvastam volna, nagyon érdekelne, ha mondanál róla valamit.
JÁNOS. Az Appendix barátom, különleges munka. Mondhatni, hogy csodálatos… Feláll, járkálni kezd fel-alá. Talán visszatetsző, hogy szerző így dicsérje a saját művét, de ha már más úgy se dicséri, senki… Pedig abban a kis munkában egy egész új világot teremtettem.
EZREDES. Nagyon érdekelne, ha tudnál valamit mondani róla, amit én, szegény matematikát nem tudó katona is megérthetnék.
JÁNOS fel alá jár, majd megáll, hegedűjét álla alá igazítja, s mintha jobbjában vonó lenne, játszani kezd. Nézd csak… Végre is olyan ez az Appendix, mint valami zenemű. Mint egy szonáta… Halkan, tisztán, elpattanóan, vonós hangszereken főtémaként jelenik meg az első tételben a kérdés: mi a párhuzamosság? S a feleletet azonnal megadja a ritmussal megszelídített végtelen: két, egymást már éppen nem metsző egyenes… A második rész ennek az elsőnek különféle, egyelőre kissé disszonáns variálásából áll. Messze elkalandozik, sehol sincs lezárva, síkból a térbe száll, felépít kétféle rendszert is, a Σ és az S rendszert, felzeng benne a XI. axióma euklidesi reminestentiája, s ebben a gazdag kidolgozásban szinte elvész az első, a párhuzamosság témája. De ennek a résznek a végén is megint feltetszik a kezdő téma eredeti tonikájában: mi a párhuzamosság… S aztán visszatér az első rész… Hirtelen megáll, dühösen legyint. Eh, mit számít mindez. Bolyai János mégiscsak egy nyomorult hazaáruló…
EZREDES. De János!…
JÁNOS. De igen, s miért? Mert megengedhetetlennek tartom, hogy egy többre való, nagyra hivatott népet kalandor politikusok és hivatásos forradalmárok Európa tapsai közepette vezessenek egyetlen vékony kötélen a bizonytalanság tengere felé?
EZREDES. Maradjon hát inkább nyakunkon a német?
JÁNOS. Uram Isten! Ha valaki, hát én utálom ezeket az ostoba zsarnokokat. Hisz buták, nagyképűek, mérhetetlenül kegyetlenek s nekem egyébként is egész életemet tönkre nyomorították…
EZREDES. Hát akkor…
JÁNOS. Hát akkor miért nem állok közétek? Mikor talán régi érdemeimet tekintve – még ezredes is lehetnék? Azért, mert féltem a nemzetet, és azért mert képtelen vagyok egyéni sérelmeimet nemzeti méretűekké proiciálni…
EZREDES felpattan. János! Ez már becsületbe vág!
JÁNOS. Becsületbe?! Barátom, én nem engedhetem meg magamnak azt a fényűzést, hogy az erkölcsi rivalda egyszer fekete-sárga, máskor nemzetiszín fényeiben sütkérezzek rücskös pofámmal… halkan s mázsányi terhű fejemmel. Ezredes a kardjához kap. Bolyai hozzá siet, megfogja a kezét. No, ne haragudj, nem rád értem én, de nézz csak körül, hányan hirdetik most tele torokkal a nemzeti igéket, akik pár év előtt még a császári ház így vagy úgy, de alázatos hívei voltak!
EZREDES kiszabadítja magát, dühösen kirohan. Kapitány úr, kérem, küldje el még ma segédeit. Becsapja maga után az ajtót.
JÁNOS megáll, még ölelésre tárt karral, aztán keservesen nevet. Julcsa! Szőts Julcsa!
JULCSA. No…
JÁNOS. Julcsa fiam, te most a segédem leszel. No igen, igen, mit bámulsz úgy?… Párbaj-segédem. Szaladj gyorsan az ezredes úr után és add át neki… megállj, mit is… itt van e, talán megteszi… levesz a polcról egy könyvet, letépi a címlapot add át neki a név-kártyámat.
JULCSA. De hisz ez a maga könyve…
JÁNOS. Toppant. Eh, szaladj már, te marha, az Isten áldjon meg. A kiiramló szolgáló után. Csak aztán el ne felejts nemzeti színű zászlót tűzni a kontyodba!
VI.
Bolyai Farkas dolgozószobája. A nyitott ajtón át a kertre látni. A kert fáin aranyló, őszi napsugár süt végig, besüt a szobába is.
BOLYAI. József! József, légy olyan szíves…
JÓZSEF. Tessék.
BOLYAI. József fiam, kérlek, vidd el ezt a levelet meg ezt az okulárt a fiamnak, a minap láttam, hogy olvasás közben milyen messzire tartja az írást, pedig egyebünk se maradt, mint az olvasás. A Teleki-tékában kedvesen lehet elálmodni az alig kiállható, kedvtelen életet, csak a belső szem előtt a külső nyissa fel. József el. Az ajtón ismételt kopogás, Bolyai az asztalon tesz-vesz, végre meghallja.
BOLYAI. Szabad!
KONCZ JÓZSEF. Jó napot kívánok, Professor Ur!
BOLYAI elémegy. Isten hozott fiam! Tessék, foglalj helyet!
KONCZ. Munkában zavartam meg a Professor Urat?
BOLYAI. Nem, dehogy. Tud is már az ilyen, magamfajta, elvénhedt csecsemő dolgozni. Rendezgetem régi dolgaimat, s egypár újabb könyvet és poétái munkát nézegettem.
KONCZ. Szegény magyar nemzet! Vajjon mi lesz az oly fényesen megindult poétai fejlődésünkből? Vajjon megöli azt is a terror?
BOLYAI. Tudja Isten. Én sohasem láttam azt a fejlődést olyan páratlannak. Azokban az időkben, a század első feliben, csakúgy meglendült, egyebütt is, a vers és prózaírás, mint nálunk. S vajjon felmutathat e a forradalom előtti kor litteraturája csak egy olyan poétát is, mint Friedrich Schiller?
KONCZ. Mégis más volt az a pallérozott nyugati nyelvekkel, hisz nekünk elébb jóformán nyelvet kellett teremteni, amin írhassunk!
BOLYAI. Nyelvet teremteni! Épp ez az, ez az a keserű pilula, amit nem bírt bevenni nemzeti irodalmunk!
KONCZ. Sok munkának sok az alja, Professor Uram! S nemzeti hátra maradottságunk miatt sok tennivaló volt a nyelven!
BOLYAI. Már ugyan bizony mért lett volna? Hát nem elébbre való é ma is egy Berzsenyi, Csokonai vagy Bethlen Miklós nyelve, mint a Kazinczy-ránkszabadította zöngélkedőké? Miért kell a jól bevált, közérthető még ha idegen – szók helyett értelmetlen, istentelen szavakat csinálni, amiket egy hét múlva már a kifundálójuk se ért meg?… Hanem azért az a forradalom előtti nekibuzdulás szép volt. Nem tudta azt még a nyelvcsinálók mesterkedése se elrontani…
KONCZ. S valósággal a nemzet lelkiismeretévé váltak az írók. S most már mindennek vége lenne? Ó, milyen mérhetetlen mélyre estünk a forradalom szent napjai után! Milyen borzalmasat zuhantunk!
BOLYAI. Nem egészen. Mert lám, a planéta is, mikor visszamenni látszik, akkor is mind elé megy, azt is későn tanulták ki. A gondviselés számítása a mi eszünk felett van, s a késő maradék a mostanit is kimagyarázza… Minden elveszés csak tetsző, s újulva jön vala elé…
KONCZ. De a műveltség kényes pillangó Professor Ur, s holtan esik le az ősz hideg szelére.
BOLYAI. A pillangó igen. De a báb kiállja a leghidegebb telet is. Látod, fiam, ez most a nemzet feladata: átmenni báb-életbe, amiből idők kedveztével színes pillangóként szállhasson világgá.
KONCZ. Igen, de hogyan lehet ezt megtenni?
BOLYAI. Hogyan? Hát úgy, mint a báb, feladja a hernyó felesleges szerveit, s csak éppen annyit hagy meg, amennyi az élethez feltétlenül szükséges. Nem mozog, nem zabái, általában egyetlen mozdulatot sem végez, ami túlmenne az önfenntartás szükségén. Egyetlen mozdulatot sem, ami a tél zsarnoki hatalmát szolgálná, begubózik és vár türelmesen. Begubózik, s akkor a tél katonái nem tudnak ártani neki.
KONCZ. S lesz erő a nemzetben erre a báb-életre?
BOLYAI. Lesz. Ha volt benne erő ahhoz a sokszoros túlerővel szemben vívott szabadságharchoz – amit helytelenítve is csodálok – akkor lesz erre is. Csodálatos ez a nemzet fiam, csodálatos volt mindig az elnyomás és erőszak csendes, határozott visszautasításában. Mindig véghetetlenül tudott tűrni a magyar. S végül is mindig az elnyomók fáradtak ki az elnyomásába…
KONCZ. De hát nem pillangó volt e a nemzet a szabadság idejében, nem az egész világ előtt tündöklő pillangó volt é, ami csak elpusztulhat, de báb nem lehet újra?
BOLYAI. Nem fiam. Bármilyen hősies is volt a nemzet szabadsága kivívásában, szabad napjaiban mégiscsak hernyó volt. Megismerszett ez többek között a falánkságán is. Mindent akart, egyszerre. Bizony, csak hernyó volt most is a nemzet, ami azt hitte, hogy szárnyai nőttek…
KONCZ. S hátha tiszavirág volt, ami kibuván a bábból, elragyogta egynapos életét?
BOLYAI. Akárhogy is volt, a zsarnokság tele jött minden előzőnél súlyosabban ránk, s a nemzetnek élni kell ebben is. Úgy, ahogy lehet. Egyébként mi járatban vagy, mert nem hiszem, hogy csak egy vénember ráncos orcájának a látásáért jöttél volna ide.
KONCZ. Jönnék én azért naponta, ha nem félnék, hogy zavarom a Professor Urat. De most tényleg egyéb is hozott. A Schulrath kért meg, jelenteném be, átjönne, szeretne beszélni a Professor Urral.
BOLYAI. Csak jöjjön. Egész jóba keveredtem vele. Hogy-mint áll már az iskolai rebellió kifürkészésével?
KONCZ. Professor Uram egész meghódította. Csak azt kell mondani, hogy ezt Bolyai Professor is látta, s akkor azonnal mindent rendben talál. A múltkor valahol egy Kossuth-bankót talált. Hogyan – kiabálta nem tudják Önök, hogy ezt be kellett szolgáltatni? Dehogynem, válaszoltuk, de ezen Bolyai Professor szokta demonstrálni a pénz névértéke és pénzértéke közti különbséget. Persze nem értette meg, s rendben talált mindent.
SCHULRATH. A kert felől jön, Bolyaihoz siet, átöleli. Áh, kedves öreg barátom! Úgy örülök, hogy megint láthatlak. Észreveszi Konczot. Áh, tanító úr, van szerencsém! József még egy széket hoz be, aztán három poharat, bort.
BOLYAI. Egészségünkre!
SCHULRATH. Isten éltessen, kedves, öreg cimborám, sokáig. Az ember valahogy egész megfiatalodik, ha veled beszél.
BOLYAI. Nyilván, mert az én nyomorult matuzsálemi koromhoz képest még az öreg emberek is fiataloknak érezhetik magukat.
SCHULRATH. Áh, dehogy, hanem inkább valami kedves, különös diákosság árad belőled.
BOLYAI. Igen, egy sok iskolát járt tanár készül bennem egy felsőbb iskolára diáknak… vagy egy alsóba: a férgekébe.
SCHULRATH. Bursch korom óta sehol olyan otthonosan nem éreztem magam, mint itt a te kis kamarádban. Szinte kedvem lenne itt maradni.
BOLYAI. Csak parancsolj. Rendelkezésedre áll az ágyam, én meg majd beköltözöm a koporsómba. Szerencsére most éppen szabad.
SCHULRATH meglepve. Szabad?
BOLYAI. Hát úgy, hogy néha foglalt. Ha hirtelen hal meg valaki, s hamarjában nem tudnak koporsót keríteni a városban, rendszerint az enyimet szokták kölcsönkérni. így aztán én elmondhatom, hogy a saját koporsómat kísértem ki a temetőbe, mégpedig nem is egyszer.
SCHULRATH. Óriási! Hát ez a tréfa is nem épp olyan, mint amilyeneket Bursch-korunkban csináltunk?
BOLYAI. Csakhogy ez nem tréfa, s nem is mulatság okából tartom én itt ezt a koporsót.
SCHULRATH. Hát?
BOLYAI. Jelkép ez, ami arra emlékeztet, hogy már nem élek, meghaltam, s csak haladékot kaptam a haláltól. Itt van ez már vagy harminc éve.
SCHULRATH. Harminc éve?
BOLYAI. Igen, harminc éve, vagy még talán több is, amióta halott vagyok.
SCHULRATH. Kedves barátom, nagyon leköteleznél, ha megmagyaráznád…
BOLYAI. Képzelj hát el egy tüzes, feketemellényes, feketesapkás ifjút, aki előtt váratlanul feltárul a világ, s a tudás minden szépsége…
SCHULRATH. A fiatal Bolyai?
BOLYAI bólint. Hatvan évvel ezelőtt. Érdekli úgyszólván minden a világon, zene, poézis, theológia, szerelem. De legeslegjóbban mégis talán a mathézis. S az istenek mondhatatlan kegyéből barátul nyeri minden idők legnagyobb matematikusát…
SCHULRATH. A nagy Gauss?
BOLYAI nem figyel, magábamerülten folytatja. S aztán úgy érzi, az ő lelkében olyan nagy tűz van, hogy abból feltétlenül kell otthoni, szegényebb testvéreinek is juttatni. Hazajön, s az Úr egy példátlanul zseniális fiúval jutalmazza… S felcsendül benne a remény, hogy neki innen, az isten-hátamögötti Erdélyből sikerül a geometria 2000 év alatt elavult épületét megtisztítani…
SCHULRATH. S azután?
BOLYAI. S azután meghal. Nincs tovább.
SCHULRATH. De mégis, hát ezek már olyan régen voltak, mégis, mi lett azután?
BOLYAI. Hát azután, írtam egy pár drámai művet, amit nemzetem, s pár mathematikait, amit Gauss becsmérelt le, ápoltam és felboncoltam őrült feleségemet, civódtam szegény, lángeszű fiammal, kályhát tapasztottam és Polyik almát ojtottam. S végül szemtanúja voltam egy jobbra érdemes, nagyszerű nemzet irtóztató szerencsétlenségének… Hát ezért van az öreg Bursch szobájában a koporsó. Mert ilyesmit csak halott bír ki, élő nem.
SCHULRATH. Kedves barátom, nagyon kérlek, gyere velem, én kijárok neked Bécsben egy nyugalmazott tanácsosi állást, s berendezkedünk, mint két öreg Bursch, a műveidet kiadjuk…
BOLYAI. Nagyon köszönöm a jóindulatodat. Én már csak egyetlenegy utazásra vállalkozom, ebben a kocsiban, ami egyúttal lakásom is lesz. No, de te nyilván valami fontosabbat is meg akartál velem beszélni, félek, máris túl sokáig tartóztattalak.
SCHULRATH. Áll, semmi, voltaképpen a te látásodért jöttem, de ha már ilyen szíves vagy… Koncz felé néz.
KONCZ. Hát én akkor megyek is, Professor Ur, köszönöm a szíves tanítást. És kérem az Istent, hogy még sokszor kelljen kölcsönadni a lakókocsit.
BOLYAI. Isten áldjon, Ham. Ami pedig a koporsómat illeti, abban már csak engem fogtok rövidesen kikísérni. Megöleli, Koncz el.
BOLYAI. Nos?
SCHULRATH. Nem is igen tudom, hogy kezdjek hozzá. Engem miniszter Ur ő excellentiája tulajdonképpeni feladatomon kívül, ami az iskola ellenőrzése, megbízott még egy, hm… hogy is mondjam… kissé bizalmasabb hm… szinte privát jellegűnek mondható… hm…
BOLYAI. A tanárok megfigyelésével. Hát ez természetes.
SCHULRATH megkönnyebbülve. Igen, s most azt szeretném kérni barátom uramtól, hogy hm…
BOLYAI. Hogy beszámoljak barátaim nyílt, s méginkább titkos érzelmeiről.
SCHULRATH. Én talán nem fogalmaznám ilyen élesen…
BOLYAI. De én már ilyen szókimondó ember vagyok. Állok rendelkezésedre, kérdezz.
SCHULRATH. Igazán nagyon köszönöm, mindig tudtam, hogy barátom uramban semmi kicsinyes nemzeti elfogultság sincsen.
BOLYAI. Bennem aztán igazán semmi.
SCHULRATH. Nohát, kezdjük mindjárt a most elment tanítón. Azt mondják, ő nagy magyarérzésű férfiú, s nemcsak a 48-as mozgalmakban vette ki erősen a részét, de máig sem szűnt meg lázítani.
BOLYAI. Azt mondják? Miféle szamarak mondják azt? Olyan feketesárga az, hogy 48-ban bujdosnia kellett, majd felkötötték a magyarok. S azóta is minden alkalmat megragad, hogy védje a felséges császár igazát. Mikor barátom uram jött, akkor is éppen arról vitatkoztunk…
SCHULRATH. Igazán? Lám milyen jó, hogy megkérdeztelek. Szegény pedig csúnyán elrágalmaztatott.
BOLYAI. Bizonyosan valami rosszakarója feketítette be. S tovább?
SCHULRATH. Először is általánosságban szeretném megkérdezni, voltak-e a tanárok között olyanak, akik erősen kivették a részüket a rebellióból?
BOLYAI. Voltak. Sajnos voltak.
SCHULRATH. Éspedig?
BOLYAI. Mindjárt itt volt Nagy János.
SCHULRATH. Most hol van?
BOLYAI. A menyországban vagy a pokolban. Meghalt 49-ben.
SCHULRATH. Ő már elvette a büntetését. Más?
BOLYAI. Aztán itt volt József Áron.
SCHULRATH. Ő hol van?
BOLYAI. Ugyanott. Ő szegény még 48-ban elvette a büntetését.
SCHULRATH. De élő, aki még nem vette el a büntetését, olyat, ha lennél szíves…
BOLYAI. Olyan is van. Itt van mindjárt Kovács János.
SCHULRATH felírja. Ő hol van?
BOLYAI. Amerikában. Vagy Ausztráliában, vagy Törökországban. Egyébként, ha hihető, amit a menekültekről írnak, ő is elvette már a büntetését…
SCHULRATH. Jó, ez mind nagyon szép, de olyan valaki, aki még itt van, aki még tanít is, szóval érted…
BOLYAI. Hogyne érteném. Sajnos, van olyan is.
SCHULRATH. Neve?
BOLYAI. Bolyai Farkas.
SCHULRATH. Tessék?
BOLYAI. Mondom Bolyai Farkas.
SCHULRATH. Te?
BOLYAI. Én. Én vagyok az a vén, elvetemült rebellis, aki 48-ban Kossuth apánk legelső híve voltam nemcsak Vásárhelyen, de egész Erdélyben, s aki Kossuth lángoló beszédeit kinyomtatván, honfiúi ajkamon lobogtattam. Ha valaki, úgy én vagyok az, aki még nem vette el méltó büntetését. Menj, jelentsd barátom az excellenciás úrnak, hogy meglelted a székelyek lázítóját, Kossuth legveszedelmesebb erdélyi hívét, s készítsétek számomra a pallóst. De siess, mert különben megelőz titeket az a másik hóhér…
SCHULRATH. Indulatosan összecsapja papírjait. Kedves barátom, te azt mondasz nekem, amit akarsz, én meg azt jelentek, amit én akarok… Mit gondolsz, amiért tanácsos az ember, már teljesen kipusztult belőle az egykori Bursch becsületes szíve? Még ma elmegy a jelentés, hogy egy rebellist se találtam.
BOLYAI. Pedig itt barátom mindenki rebellis. Nemcsak a diákok, a tanárok, de még a kicsi gyerekek is, akik csúzlival mentek az elnyomók ágyúi ellen… Rebellisek az utcakövek, amik szinte önként rendeződtek barikádokká, rebellisek a harangok és csengettyűk, amik a szabadság ritka napjain más, örömteli hangon szólották… Rebellisek a fák, amik idő előtt lehullatták levelüket a zsarnok jöttére, rebellis a zsendűlő fű, ami szabadon kíván nőni… Rebellis itt minden, mert éhezi és szomjúhozza a szabadságot…
KONCZ. Keresik a Tanácsos Urat. Indul a kocsi Kolozsvárra…
SCHULRATH. Hála Istennek! Isten áldjon meg, drága öreg barátom! Isten áldja meg a ti szegény, szerencsétlen, rebellis hazátokat!
VII.
Bolyai Farkas szobája. A sarokban fekszik Bolyai Farkas, mellette egy széken Koncz ül, térdin papír, kéziben toll. Bolyai nagy lélegzeteket véve alszik. Fehér haja rendetlenül omlik a párnára.
BOLYAI felrezzen. Látod, fiam, darabokban gyakorolom a meghalást. Mindig fel-felébreszt ez a kegyetlen élet. Mintha tudná, hogy még dolgom van. Hol is hagytuk abba?
KONCZ lapoz. Kész a búcsú a földön is égiszép természettől, a tudásban töltött, munkás élettől, s az ifjúságtól, ami az elrepülő pillanat után holtig adósságot hágy, s az intelem az ifjúsághoz…
BOLYAI. Olvasd csak a végit, fiam… Kihágy az eszem… Észreveszi, hogy Koncz könnyezik. No, fiam… igazán kár lenne sírni egy ilyen halálra túlságosan is megérett aggastyán miatt… Meg aztán meghalni mindenképpen jó nekem… ha rossz voltam, a föld szabadul meg tőlem, s ha jó, úgy én szabadulok meg a földtől.
KONCZ. Sóhajt, olvasni kezd. Azt írtuk: „sebesítsétek meg az Ázsiai vad tőkét, s oltsátok meg Európai nemes ággal, amely a műveltség egére terüljön: ezen örökzöld fa alatt találjátok meg azt a szépséget, mely vénülve szépül…” Eddig jutottunk.
BOLYAI. Mikor a hajnal megkettőztetett csillaggal, s az ég kristályvizein gyuladó rózsaarcokkal jön, s azt vélnétek, most nyílik az örök nappal világa, s most van a szó: legyen világosság: Olyan sötétség lesz… Elhallgat, abbahagyja a diktálást. Irtózatos sötétség lett…
KONCZ. S vajjon lesz é ennek az éjtszakának hajnala?
BOLYAI. Lesz. A sír, ahová szónoklatok syréni hangjai közepette bódult a nemzet, nem lesz örök. S talán már nincs is nagyon messze a hajnal.
KONCZ. Nem lenne nagyon messze?
BOLYAI. Nem, mert a históriát nem teljesen vezérek, meg katonák intézik… Inkább csak váltó-félét kapnak ezek a sorstól, amit kitöltenek – leginkább vérengzéssel és gonoszságokkal. S mikor betelik a váltó, könyörtelenül megfizettetik őket… Elhallgat.
KONCZ. És?
BOLYAI. És a mi elnyomóink váltója már közel van a lejáráshoz. Kimerítették, eljátszották minden hitelüket.
KONCZ. És ha ujjabb hamis váltókat vesznek fel? Ha lopnak és csalnak, mint eddig is, s végképpen kiirtják a nemzetet?
BOLYAI. Nem. Van valami, ami erősebb, mint a fegyverek, s a börtön… Talán a nemzet etikai hitelének lehetne nevezni… s a mienk napról napra nő, elnyomóinkké napról napra csökken.
KONCZ. De le lehet e győzni lélekkel a vasat?
BOLYAI. Csak azzal lehet, fiam. Aki fegyvert szegez fegyver ellen, a véletlenre bízza magát, s az eredmény még akkor is kétes lenne, ha fegyvereink ereje nem állana olyan mérhetetlen messze az elnyomóinkétól. Fegyverrel mindig csak rövid ideig tartó, átmeneti győzelmeket lehet elérni. Csatákat lehet fegyverrel nyerni, nem életet.
KONCZ. S vajjon a magyar nép lelke elég erős e ahhoz?
BOLYAI. Bizonyosan. Hisz nézd csak régóta tartó ellenállását, ezt az önmagába-forduló, bebábozódó életét, ami egyre nagyobb bizonyossággal sűríti magába a pillangó reménységét… Az utolsó mondat alatt kicsit felemelkedett, most erőtlenül hanyatlik vissza.
KONCZ. Pihenjen kicsit Professor Ur! Nem szabad még ennyit beszélnie! Gyengéden visszasegíti.
BOLYAI. Még? Már nem szabad… fiam. Elhallgat, elébb csend, majd egyenletes, mély lélegzése hallatszik. Elébb halkan, később erősebben kopognak az ablakon.
KONCZ. Az ablakhoz megy, megnyitja. Ki az? Mit akar?
JÁNOS. Nézem, él e még ez a vénember.
KONCZ. Micsoda beszéd ez Uram!? Kicsoda az Ur?
JÁNOS. Bolyai János nyugalmazott indzsenér kapitány. Egy lökéssel beemeli magát az ablakon, fejével a beteg felé bök. A fia annak a vénembernek. A nyitott ablakon havat fúj be a szél.
KONCZ. Felháborodva. De kapitány Ur!
JÁNOS az ablakot becsukva. Ugyan, úgyse hallja. Különben is meghalhat már, eleget élt. Impraktikus gazda volt, nem e világba való ember. Aztán nagy tudósnak tartotta magát, pedig amit tudott, annak se vette hasznát.
KONCZ. Annak? Hisz annak egy egész nemzet vette hasznát, Uram!
JÁNOS. Az ugyan! Rá se hallgatott soha! Vásárhelyen túl alig hatott a híre!… Pedig a világ legnagyobb matematikusai lehettek volna büszkék, hogy megcsókolhatták a kezét… Mert valóságos pápája volt ő a matematikának! Pár lépést tesz, megáll Koncz előtt. Különös, önfejű, makacs és sentimentalis vénember volt.
KONCZ. Hogy beszélhet így róla? Ő mindig milyen szeretettel beszélt a Kapitány Úrról!
JÁNOS. Igen, időnként valami érthetetlen jóindulat költözött belé irántam.
KONCZ. Hát, ami azt illeti, bizonyos szempontból feltétlenül érthetetlen.
JÁNOS. Csakhogy nem ám abból a szempontból, amire Ön is, meg ez az egész város gondol. Hogy én voltam a jóságos, bölcs atyának a méltatlan és érdemtelen gyereke.
KONCZ. Elnézését kérem, kapitány úr, ha megsértettem. Az öreg állapota feletti fájdalom hozta ki belőlem. Tessék, foglaljon helyet…
JÁNOS. Köszönöm… Leül, s erősen vakarózni kezd. Ne ijjedjen meg tanító úr, nem tetveim vannak, csak egy idő óta megint rajtam van ez az átkozott sömör. Nem használ róla semmi. Se fürdő, se kenőcs… Még az öreg tanácsa ért legtöbbet, hogy hegedülnék egy sort, ha nagyon rajtam van.
KONCZ. Hiszen orvosnak is különb volt ő sok olyannál, aki egész életében ezt a mesterséget nyúzza.
JÁNOS. S geométernek olyan, hogy Euklides óta senki nem a világon… Olyan nagy, s sok dolgokat tett ő a matematikában, hogy még késő századok is alig tudják felmérni.
KONCZ. S épp olyan nagy volt, mint ember…
JÁNOS indulatosan. Azt már nem! Sok nagy emberi hibái voltak az öregnek. Csak volt annyi esze, hogy ne üsse dobra őket, s így fenntartotta nekünk, a családnak. Elsősorban nekem, aki legközelebb állottam hozzá… Én meg soha nem titkoltam semmit. Nem igen törődtem az emberekkel, úgy mutattam magam, amilyen vagyok.
KONCZ. Vagy inkább még sokkal rosszabbnak is.
JÁNOS. Azért aztán őt hiszik az erény földi megtestesülésének, engem meg a leggonoszabb, leghálátlanabb fiúnak… Pedig az én nagy, Gauss-szal vívott élet-halálharcomban is milyen csúnyán járt el!
KONCZ. Hiszen az Appendixet is nem elébb kinyomtatta é még saját munkájánál is, csakhogy minél előbb küldhesse Gaussnak?
JÁNOS. Hogy aztán Gauss ellopja, s az első kedvező alkalommal magának tulajdoníthassa… S hogy aztán álszenteskedő szemforgatással mondja: „Nem dicsérhetem, szerénységem nem engedi, hisz ez a saját munkám.” Még ha igaz is, hogy egyik-másik részlet problémát megoldotta, az egész bennem állott össze először egységes, összefüggő rendszerré, aminek az elképesztő gazdagságáról Gaussnak fogalma se volt, s csak az én munkám nyomán jött rá az ízére…
KONCZ. Hát az már igaz, amit Gauss csinált, az páratlanul aljas, irigy lélekre vallott.
JÁNOS. S nemcsak velem tett így. Azzal a szegény vénemberrel is… S az mégis folyton – „így nagy barátom” – „úgy drága Gauss” – ajnározta.
KONCZ. Meg kell érteni őt is. Hiszen fiatalságának szebb reményeit jelentette ez a barátság.
JÁNOS felugrik, megáll Koncz előtt. S az én fiatalságom? S az én szebb reményeim? Mikor az Appendixre, ami ennek, s a jövendő századnak a legnagyobb matematikai alkotása, egyetlen dicsérő szava se volt a nagy barátnak? S mikor pár év múlva az a Kazáni professor ugyanazt, csak kevésbé szépen, kihozta, nem telekürtölte e hírivel a világot?
KONCZ. Az igazság csak kiderül egyszer, s Gauss példátlan eljárására nem fognak mentséget találni az utódok.
JÁNOS. Az utódok! Mire nem találnak mentséget az utódok. Tanító úr! Az utódok csak azt fogják látni, hogy élt Göttingában egy nagy, fenséges, fejedelmi matematikus, aki megreformálta a matematikát – ebben igazuk is lesz késtségkívül – és messze, Erdélyben egy nyomorult, kötekedő, nyughatatlan indzsenér-kapitány, aki a sor különös véletlene folytán talált egy pár hasonló dolgot, mint a nagy Gauss.
KONCZ. De hiszen az Appendix kinyomtatva, s akinek van szeme, az láthatja majd…
JÁNOS. Akinek van szeme! De kinek van? Millió közül, ha egynek, s az is másra használja, nem az Appendix olvasására. Megint nagy léptekkel megindul s vakarózni kezd. Pedig nekem igazán csak arra kellett volna a Gauss elismerése, hogy ember módra, tisztán a matematikának élhessek, s ne kelljen ostoba vár építésekkel, latrina-ellenőrzésekkel foglalkoznom… Mert az Appendixet mindig csak kezdetnek éreztem… Messze rajta túl, sőt, még magán a matematikán túl is egy általános, nagy tan körvonalai lebegnek a szemeim előtt – Egy nagy tané, amiben minden, az emberiség egész eddig felhalmozott tudása össze van foglalva… Kezdődik a mathézis logikai alapjaival, s végződne az Istenről szóló tannal… S az egész országban egyetlen ember, akivel beszélhetnék…
KONCZ. Nem gondolt kapitány úr esetleg arra, hogy kül-országokban talán jobban megbecsülnék?
JÁNOS. Soha! Egy pillanatra sem! Lehet, hogy csodálkozni fog tanító úr, hogy én, aki a nemzet nagy napjaiban még kokárdát se tűztem, s félrevonulva, oly kevéssé lelkesedtem, hogy még az áruló címmel is megtiszteltek, én, az áruló, mindenképpen itthon akarok maradni.
KONCZ. Valóban meglep, de nem ezért, hanem mert, a matézis tudománya oly annyira nemzetközi, s a kapitány úr fényes tehetsége bárhol dicsőséget hozna a nemzetre.
JÁNOS. A matézis, s a tudomány általában, tényleg nemzetközi. De az ember, az nem nemzetközi, Tanító Ur! Az ember különösen a valamiféleképpen író ember – helyhez és nyelvhez kötött. S én különben is magyarul akarom megírni a nagy tant, többek között azért is, mert ezt a nemzetet tartom arra alkalmasnak, hogy egy ilyen tan körében köz-érthetővé váljon.
KONCZ. Akárcsak az Öreg. Őt is mennyit foglalkoztatta a közérthetőség!
JÁNOS. Igen, s a tan gondolata egyébként is sokban az öregre vezethető vissza. Éppen ezért a Tan készítése közben is főleg őt tartom elmémben, kérdezgetve magamat, megelégedésére lesz e munkám, amit hálám jeléül neki szeretnék ajánlani… Szeretném, ha életünk vége felé a sok keserű s ború után enyhítő, az eget szép fiatal módra még egyszer kiderítő, s a volt nagy fatális minust lerontó s helyrehozó balzsamot találhatnék… Elhallgat, a nagy csendben csak a haldokló nagy, ritka, nehéz légzése hallatszik.
KONCZ. Kapitány úr, várja meg, míg felébred, hátha…
JÁNOS. Hátha nem találkozhatunk többet? Nem tanító úr, nem merem. Félek. Félek, hátha nem venné jó néven a látásomat, nem értenénk meg egymást, s legfőképpen attól, hogy nem tudnám neki megmondani, milyen igen-igen szerettem. Isten áldja, tanító úr, s kérem, ne szóljon neki róla, hogy itt voltam. Talán, ha majd jobb állapotban leszek, még eljövök… Ő volt az egyetlen ember, aki megérthetett volna. Most már végleg, örökre magamra maradok.
KONCZ. Fel-alá jár pár lépést, mindkét kezét fejéhez szorítja, felkiált. Úristen!
BOLYAI felébred, kissé felemelkedik. Fiam!?
KONCZ odaugrik. Professzor Ur, drága Professzor Ur!
BOLYAI. Azt álmodtam, hogy itt volt a fiam. Az én rossz, szerencsétlen, drága jó fiam… Őt se látom már… De amíg tart a kicsi erő, folytassuk. Diktál, Koncz leül, írni kezd… Hogy betegen s az élet gondjaitól s sok más keresztektől elnyomottan, sokfelé osztott, egyre sem elég erővel, még a tan alapossága iránti szenvedélyért is sokaktól megfeszítve, többet nem tehettem: bocsánat mindenfelől!
