Hídverés rovat

Rabelaesus medicus

Dr. Tóth András
orvos, orvoslás, Rabelais

A világirodalom klasszikusai között olyan magas számmal és színvonallal képviseli magát az orvosi társadalom, hogy indokoltan vívhatja ki a legintellektuálisabb szakmák irigységét. Csehov, Schiller, Maugham, Elias Lönnrot, Conan Doyle, Zane Grey, Axel Munthe, Toldy Ferenc, Illés Endre, Németh László a műfajok színes skálájában a nehézveretű igényességtől a krimin át a cowboy regényig mind tömegsikert, hírnevet szereztek, nevüket fogalommá formálta az olvasók ragaszkodása, a kritika és az irodalomtörténet. Sokan azt sem tudják róluk, hogy orvosok. Vagy orvosok voltak, mielőtt írókká lettek. Rabelais mindenesetre az maradt.

Az egyetem orvosi fakultásának anyakönyve szerint 1530. szeptember 16-án iratkozott be Montpellier-ben a medicina elsajátítására. Hat héttel később, november 1-én – ugyancsak az anyakönyv bejegyzése szerint – megszerezte a baccalaureátusi fokozatot. Mi volt gyors előmenetelének alapja, előzetes tanulmányai, vagy Montpellier-ben legendássá vált zsenialitása, nem tudjuk. A következő hónapokat még az egyetemen töltötte. Nagyszámú hallgatóság előtt előadást is tartott Hippokratész Aforizmáiról és Galénosz Ars parvájáról. Kritizálta, kijavította a közhasználatú latin szöveget egy tulajdonában levő szép és pontos görög kézirat alapján. Mindezt később nyilvános levél formájában nyomtatásban is megjelentette (1532).

1531 végén vagy a következő év elején Lyonban vállal állást: évi 40 aranyért ellátja a Rhone hídja melletti nagy kórház orvosi teendőit. Ekkor már az orvosdoktori címet előlegezi magának, holott ezt a fokozatot csak öt év múlva nyerte el. 1534-ben mint Jean du Bellay, Párizs püspökének orvosa, Rómába utazik, de az év végén ismét a lyoni kórházban van már. 1535 januárjában két alkalommal engedély nélkül távol volt munkahelyétől és ezért februárban a kórház igazgatótanácsa fegyelmi határozatot hozott ellene, melyben állhatatlanságát kifogásolták. Ezért elhagyta a kórházat, bár a tanács nem akarta elmozdítani, sőt vissza is hívták, de nem vállalta tovább az állást. Utódát már csak évi 30 arany illetménnyel nevezték ki. Így vált meg az – állítólag 200 ágyas – lyoni kórháztól, amely ma is alapját képezi a lyoni kórházmúzeumnak, ahol az ott megforduló turisták tömege a kiállított, korabeli műszereken, ágyakon, egyéb felszerelésen mérheti fel a renaissance magas fokú kórházkultúráját.

Rabelais a következő években a bíborossá kinevezett Jean du Bellay, majd később az érsek testvérének, Guillaume du Bellaynak orvosaként urai kíséretében nagy utazásokat tett Európában. 1537-ben újra Montpellier-ben találjuk, ahol május 22-én valóságban is elnyerte az orvosdoktori fokozatot. Ebből az alkalomból az egyetemen előadást tartott Hippokratész Prognosticájáról. A nagyszámú hallgatóságban kiváló orvosprofesszorok is hallgatták. Egy évvel később nyilvános boncolást végzett egy akasztott tetemen. A demonstrációért a montpellier-i egyetem könyvelése szerint egy aranytallér tiszteletdíjat kapott. Rabelais volt egyike az elsőknek, akik nyilvános boncolást végeztek már akkor, amikor a 24 éves Vesalius még csak működésének elején állt.

1546-ban az obszcén könyvnek nyilvánított Gargantua és Pantagruel kiadások keltette méltatlankodás elől Németországba kellett menekülnie, ahol körülbelül egy éven át Metz város orvosaként működött évi 120 arany fizetésért, azután pedig – amint a hangulat csillapodott – visszatért Franciaországba.

Rabelais orvosi tárgyú írásművei közül ránk maradt Johannes Manardus ferrarai orvos leveleinek publikációja (1532), Hippokratész és Galénosz könyveinek latin nyelvű kommentálása és négy orvosi levele, amelyek közül három aláírása „François Rabelais, medicin”, az egy latin nyelvűé pedig „Fr. Rabelaesus, medicus”. Ezenkívül ugyancsak 1532-ben megjelent almanachjában tréfás jóslatokat írt az esztendő előrelátható betegségeiről.

Zajos, gazdag, botrányokban sem szűkölködő életének anyagi bázisát orvosi működése biztosította, akár mint kórházi orvos, akár mint előkelőségek udvari orvosa, de még németországi számkivetésben is szűkös orvosi fizetéséből élt.

Milyen orvos lehetett a francia irodalomnak ez a titánja, aki megmaradt szakmája mellett, orvosnak, irodalmi sikerei után is? Hogyan állhatott hivatás, képzettség dolgában és hogyan lehet ezt ma, irodalmi hagyatéka alapján megítélni?

Élettörténeti adatai erre nézve elég ellentmondóak. Gyors előhaladása az egyetemen, sikeres előadásai, nagy port felverő anatómiai demonstrációja, amelyben még drága görög kézirat is szerepelt, arra engednek következtetni, hogy tehetség, felkészültség, ambíció nem hiányoztak ahhoz, hogy a medicinában könnyen érvényesülhessen. Hogy az orvosdoktori címet évekre előlegezte magának, hogy munkahelyéről ismételten engedély nélkül távol volt – ezekből az adatokból úgy tűnik, hogy a rendtartást nem érezte magára kötelezőnek.

Szép latinsággal írt orvosi értekezése Hippokratészról, Galénoszról inkább filológiai mint orvosi fejtegetésnek tetszik. Orvosi levelei – bár egyik-másik praktikus témában (mint diétás tanácsok, kezelés elvállalására való ajánlkozás) íródott – inkább korrajzi és stilisztikai érdekességű, mint orvosi becsű dokumentumok. Még leginkább a tréfás kórjóslatokban mutatkozik a nagy íróban rejlő orvos oroszlánkörme. „Nevetésről ismerszik az ember” – írja találóan a Gargantua ajánlásában; mert amint nevetni kezd, Rabelais-ból, az íróból, a papból, a jogászból, a polihisztorból kacagva, csúfolódva kibújik az orvos.

Már az első könyv előszavában jelentkezik ez, amikor művét betegeinek ajánlja. Az első mondatba türelmetlenül belehozza betegeit:

„Nemes-nemzetes borisszák, és tik, tiszteletes francuzkórságosok – mivelhogy néktek szóllok írásommal, senki másnak – …ki is vitathatatlanul… a Silenusokhoz hasonlatos. A Silenusok egykori kicsiny iskátulyák voltanak, aminőket manapság a patikárosoknak boltjokban látunk,… ámde bennük tartogatják vala a drágalátos orvosságokat, mint a balzsam, szürke ambra, amomum-gyümölcs, pézsma, cibét, gyógyító kövek és egyéb kincsek… Kinyitván ez iskátulyát, belsejében mennyei és fölbecsülhetetlen orvosságot találsz vala… Ezért hát ki kell nyitni a könyvet és gondosan latra vetni, ami benne vagyon. Akkor megesméritek, hogy a benne lévő orvosság sokkalta többet ér, mint amennyit az iskátulya ígért.”

És a továbbiakban az öt köteten át alig tudunk néhány oldalt átlapozni, hogy újra vissza ne térjen a betegségekre, orvosokra, gyógyszerekre. (Emlékeztet Weszprémy Istvánra, aki minden lehetőséget megragad, hogy orvostörténeti művében kedvtelésére, a numizmatikára rátérjen. Ha nem talál már éremgyűjtő orvost, kinek ürügyén leírhatná tudásanyagát, indoklás nélkül lábjegyzetekben adja elő.)

Rabelais is bőven talál alkalmat, melynek során kora orvosairól, agyafúrt teóriáikról, kifejtheti nem hízelgő véleményét, például Doktor Rondibilisnél, akinek alakjában a kor orvosát tipizálja:

„Szemléljed egy embernek formáját, aki valamely tanulmányra figyel: azt látod, hogy agyának minden ere megfeszül…, hogy… megtöltse a józan észnek… kamrácskáit és fürgén futkosson egyiktől a másikig azokon a vezetékeken, amellyeket az anatómia megmutat a csodálatos hálózatnak végén, amellybe az erek torkollanak; ezek az erek a szívnek bal kamrájából erednek és hosszú kerülőkkel finomítják fluidummá a vitális erőt. Úgyhogy egynémely tanuló emberben felfüggesztve láthatsz minden természetes képességet… Erről lévén szó, megértem, amit Hippokratész ír… a De genitura című könyvben, ahol is azt mondja, hogy nemzésre képtelen minden ember, akinek fültőmirigy ereit (amellyek a fül mellett vágynak) elvágták…, azt is erősíti, hogy a nemző erőnek nagyrésze az agyból és a geréncvelőből származik…

Panurge… odalépett hozzá és szó nélkül markába nyomott négy rózsás-aranyat. Rondibilis igen jószűvel fogadta, aztán ijedten, mintegy méltatlankodva, mondá:

– Hehehe, uram, nem kellett volna semmi. De azért hálásan köszönöm. Rongy embertől soha nem fogadok el semmit. Derék emberek adományát soha nem utasítom vissza. Mindég parancsodra állok.

– Fizetségért – mondá Panurge.

– Az magától értetődik – felelé Rondibilis.”

Talán a tréfacsináló egyetemi hallgatókra emlékezik, amikor az egész anatómiát kifigurázza. Sajnos, ez az orvos olvasók érdeklődésére igazán számítható rész nincs meg művészi magyar fordításban. Rabelais tréfacsináló kedve, energiája itt túltesz önmagán. Ürügyül az V. könyv három fejezetén át a böjtöléstől lefogyott Húshagyó összehasonlító anatómiáját használja fel. Nyakatekerten torzító, tréfás eltéréseket sorol fel 176 címszó alatt. A XXX. fejezetben a belső szervek eltéréseit, a XXXI.-ben a külső eltéréseket, a XXXII.-ben a biológiai különbségeket. Minden igényt kielégítene biztosan egy-két tucat eltérés felsorolása is. De ő szokása szerint fáradhatatlanul, türelmesen folytatja a badar összehasonlítást, mint talán diák korában magolta az anatómia végtelennek tűnő felsorolásait.

Egy fejezetet a gyógyfürdők – korában jelentős gyógymód – megcsúfolására szán; íme belőle egy részlet:

„Rövid idővel ezután Pantagruel betegágynak esett. Súlyos gyomornyomás kínozta, elannyira, hogy sem enni, sem inni nem tudott; és mert a szerencsétlenség mindig csőstül szakad nyakunkba, ráadásul húgyhólyagja is felmondta a szolgálatot, úgy, hogy fehér vizet kellett pösölnie szakadatlanul. Ez minden elképzelhetőnél jobban megviselte. Orvosai kitűnő kezelésben részesítették: egyrészt fájdalomcsillapító, másrészt vizeltető gyógyszerekkel étették, amiért hamarosan kipösölte a fájdalmát. Vizelete forró volt és bő, úgyhogy azonközben sem tudott kihűlni. Amerre elfolyatta, hév források fakadtak szerte Frantziaországban, mik manapság gyógyfürdőknek hívatnak, éspedig:
Coderets-ben,
Limons-ban,
Balleruc mellett,
Neric-ben,
Bourbonnesny vidékén
és másutt;
továbbá Itáliában:
Monsgroton,
Appone-ban,
Santa Petro di Paduában,
Santa Pietro di Paduában,
Santa Helénán,
Casanovában,
San Bartolommeo-ban,
a boulogne-i grófságban,
La Porette-ben és
számtalan más helyen.
Itt csodálkozásomnak adok kifejezést, a mérnökök és orvosok balgasága miatt, kik idejüket azon cívódva fecsérlik, hogy e források a talajban lelhető boraxtól, kéntől, timsótól avagy salétromtól hevültek-e fel?… A megoldás kézenfekvő és kár a gyógyforrásokra több szót pazarolnom; egyszerűen azért gőzölögnek, mert Pantagruel odapisálta azokat.”

Egy rövid példa a gyógyszertan kigúnyolására a kender hatásainak felsorolása:

„El sem mondom, hogy ennek leve kifacsarva és a fülbe csepegtetve, miképpen öl meg minden fajta férget, amelly ott rothadásból születik vala, hasonlóképpen minden állatot, amely oda béhatolt. Ha ez léből egy cseber vízbe cseppentesz, a víz igen hamar összvefut, mint a megalvadt téj, olly igen nagy az ereje. Az illy módon összvefutott víz az orvossága a megpuffadt lónak. Gyökere pedig vízben megfőzetvén, meglágyítja a máj-okozta podagrát, a bogos köszvényt.”

Az idézett részekben és hozzá hasonló számos helyen az író tudatosan tárgyalja orvosi témáit; azonnal látszik, maga is élvezi, hogy a medicina egy-egy visszásságát ebből az alkalomból pellengérezheti. Ezeket tehát azzal a céllal és szándékkal írta, hogy az orvosokat tollvégre kaphassa.

De nagyobb még azoknak az epizódoknak a száma, ahol szinte tudat alatt, mintegy ösztönösen fonódik a mesébe az orvosi gondolkodás.

Jó példa erre a II. könyv XIV. fejezetében annak az elbeszélése, hogy egy török leszúr egy konyhai nyársforgatót:

„Azon nyomban megölé a nyársforgatót, aki ápolás híjján avagy más okból beléhalt a döfésbe; mert a nyárs kevéssel köldöke felett hatolt bé, jobb oldal felé, és általdöfte a májnak harmadik lebenyét, fölfelé haladva áttört rekeszizmán és a szívburkon keresztül a vállnak magasságában jőve ki, a gerinccsigolyák és a bal lapocka közt.”

Író így soha nem ír le emberölést. Ez a boncoló orvos jegyzőkönyve, aki a halált okozó sérülést szabatosan rögzíti.

Vagy idézzük az I. könyv XXVII. fejezetéből azt a részt, ahol Húsvagdaló János barát kiveri a seulle-i apátság kertjéből a szőlőt dézsmáló ellenséget:

„Egyiknek agyát verte szét, másiknak karját-lábát zúzta össze, esmét másoknak nyaka csigolyáját törte el, másoknak derekát nyomorította meg, orrát lapította szét, szemét verte ki, állkapcsát repesztette szét, fogát nyomta a torkába, lapockáját ficamította ki, behorpasztotta lábvértjét, kicsavarta csípőjét, összemorzsolta alsókarját.

Ha valamellyik a tőkék sűrűjébe akart rejtezni, egész hátgerincén végigvert és leütötte, mint a kutyát. Aki futva akart menekülni, annak a koponyáját a lambda alakú tarkócsontnál verte darabokra. Aki fára mászott… azt hátulján karóba húzta botjával…

Ha pedig valaki… szemtől szembe ellenállna néki… általdöfvén mellét gátorán és szívén keresztül. Esmént másoknak bordái közé csapdosott, hogy gyomruk felfordult és hirtelen meghalljanak. Másoknak olly keményen vágott köldökükre, hogy beleik kifordultanak. Másoknak heréjén keresztül döfte által a végbelét. Meghiggyétek, hogy ennél iszonytatóbbat ember soha nem látott.”

Így sem írtak még le ütközetet, sem verekedést; így a katonai segélyhely kimutatása sorolja fel szisztematikusan az előfordult sérülések fajait.

Helyszűke miatt csak ezzel a néhány töredékkel szeretném keresztmetszetét adni a Rabelais könyveibe beépített orvosi anyagnak, amelyben mindent megtalálunk, ami a kor orvosi tudásába tartozik. Ennyi ismeret magában is elég lehetett volna a tudományos fokozat elnyeréséhez.

Mennyire hihetett ebben a tudományban a szerző? Ügy látszik, nagyobbrészt nevetségesnek tartotta, mint a honoráriumért teorizáló Rondibilis és a gyógyfürdők hatásmechanizmusát ködösítő orvosok jóízű leírásából kiérzik. De az egzakt anatómiai meghatározásokat még nem orvosi tárgyú leírásaiban is élvezettel alkalmazza.

Mindent egybevetve, tudott jót nevetni az orvostudományon, legyen az babona, kóklerség vagy mintaszerű szakmai műveltség. Valószínűleg sajátmagát is kinevette, a maga doktorkodását, önmagára is vonatkoztatva Panurge latin versét:

Stercus et urina medici sunt prandia prima;
Ex aliis paleas, ex istis coliige grana.

Magyarul:

Vizelet és ürülék az orvos jó lakomája,
Más üres szalma csupán, ez a magvas étele néki.

(A gyógyfürdőkről szóló rész Faludy György fordítása, a többi prózai idézetet Benedek Marcell fordította.)

Orvosi Hetilap 114 (1973) 24, Horus 12. 1437–1440. p.