Hídverés rovat

A mindenség médiuma

A zenéről és a természetes hangról ••••••••••
Tillmann J. A.
kozmológia, harmonia caelestis, szférák zenéje

A zene azért nevezhető a mindenség médiumának, mert egyedülállóan képes közvetíteni köztünk és a világ között. Ennek a kapcsolatnak ismertebb néhány médiumelméletelőtti megnevezése: a régiek musica mundana, harmonia caelestis, szférák zenéje nevekkel illették.

Ezek a nevek a zenei és égi jelenségek megfigyeléséből, közös matematikai alapjuk felismeréséből erednek. A zene-filozófiai hagyomány szerint Püthagorásztól származik annak belátása, hogy a hang magassága a rezgő húr hosszának függvénye, és az akkordok hangközei kifejezhetők számszerű arányokkal, miként az is, hogy az égitestek mozgása is ezeken a számszerű arányokon alapul:

mindazt, amiről ki tudták mutatni, hogy megegyezik a számokban és a harmóniákban az ég tulajdonságaival, részeivel és az egész rendszerrel, azokat összeszedve egymással kapcsolatba hozták

– írja Arisztotelész a Metafizikában.1

A mai kozmológiára tekintettel a számok vonatkozásában beláthatónak tűnik ennek érvényessége, bár a számokat a püthagoreusok nem pusztán „számszerű” voltukban értették. Az égi harmónia mibenlétét már jóval nehezebb értelmezni, annyira eltér egykori jelentése a maitól.

A görög ἁρμονία (harmonía) szó jelentése ‘illesztés’, ‘összeillesztés’, mindenekelőtt tárgyi értelemben; így Homérosznál (Odüsszeia 5, 247) a farészek összeillesztése a hajóépítésnél. Azonban a ἁρμονία szóban már korán benne rejlik az ellentétes egységének elképzelése, méghozzá speciálisan a különböző diszkrét hangoknak a hangközön belüli összhangja. Talán Hérakleitosz 54. töredékében ez a két jelentés kerül megkülönböztetésre. ‘A láthatatlan harmónia erősebb (hatalmasabb, fenségesebb), mint a látható.’2

  • 1 Arisztotelész: Metafizika. I, 5, 986a; Források az ókori görög zeneesztétika történetéhez. (Válogatta és fordította Ritoók Zsigmond.) Akadémiai, Budapest, 1982. 53. p.
  • 2 Thrasibulos Georgiades: Nennen und Erklingen. Die Zeit als Logos.. Vandenhoek & Ruprecht, Göttingen, 1985. 61. p.

A zene ennek a filozófiai-teológiai hagyománynak köszönhetően töltötte be a legmagasabb helyet az ókori művészetek hierarchiájában. Ezt a pozícióját a keresztény középkoron keresztül mindvégig, egészen a korai modernitásig megőrizte. Ezért is állíthatta méltán Dobszay László zenetudós, hogy

a zene, a jó zene az embert nemcsak pillanatnyi hangulatában, hanem egészében alakítja; nemcsak a szférák zenéjét jeleníti meg, de a rend iránti érzékét, és a világrendbe, a kozmikus rendbe való beilleszkedés élményét serkentgeti benne, és kapcsolatba hozza őt a szellemi világ egészével és annak az értékeivel.3

A koraújkori asztronómiai felfedezéseket követően új kozmológiai elméletek születtek; ennek nyomán az ég értelmezésében végbement változások a zenében is megmutatkoztak. A német barokk zenefelfogásáról szóló könyvében Rolf Dammann megállapítja, hogy a kozmikus kontextusban értelmezett zeneelmélet

az áthagyományozódásnak az antikvitásból eredő, a középkoron át a reneszánszig vezető és a barokk korban véget érő útját mutatja.4

  • 4 Rolf Dammann: Der Musikbegriff im deutschen Barock. Köln, Arno Volk, 1967. 34. p.

Több évszázad után, a 20. század második felétől kezdődően a zene újra kitüntetett pozícióba került; George Steiner méltán állapította meg az 1990-es években, hogy

a performancia és a zene személyes befogadása foglalják el a kultúrában azt a központi helyet, amelyet eddig az irodalom és a diskurzusok művelése uraltak.5

  • 5 Georg Steiner: A jelentés jelentése. = Pompeji 1994/4. 134. p.

Ez a helyzet a korábbiaktól némileg eltérő tényezőknek, főként a médiumtechnológia fejleményeinek köszönhetően állt elő; a közvetített vagy rögzített zene állandó jelenléte, könnyű elérhetősége révén szinte a környezet részévé vált. Elsősorban a populáris zene, de a zenei magaskultúra csaknem egész múltja és jelene is a korábbinál sokkal szélesebb körben hozzáférhető. Az ezredfordulótól pedig a Föld különböző zenekultúrái is széles körben, már nemcsak etnomuzikológusok vagy zenetörténészek számára váltak elérhetővé.

A zene jelentőségének megítélésében más tudományok és szellemi területek felismerései is közrejátszottak, így egyebek mellett az agykutatás, amely feltárta, hogy

a zene hallgatása során figyelhető meg a legnagyobb kiterjedésű és intenzitású agytevékenység, mely ráadásul mind a két hemiszfériumot igénybe veszi…6

Ez az adottságunk az alapja annak, amit George Steiner legtalányosabb antropológiai sajátosságunkként jellemez:

a zene övezete áll az ember érzéki tapasztalatainak centrumában, teszi hozzáférhetővé az ember számára a metafizikai tapasztalatot (vagy e téren az önmegtartóztatást). A zene megalkotásának és az arra való reagálásnak a képességében rejlik a conditio humana misztériumának alapja. A kérdés, hogy ’Mi a zene?’ – akár egy variánsa is lehetne annak a kérdésnek, hogy ’Mi az ember?’7

  • 7 George Steiner: Real Presences. Faber and Faber, 1989. 10. p.

Az ember olyan lény, amely hangokat kelt, hangokat hallat. Olyan átható hangokat, mint amilyen a fájdalomkiáltás. A kiáltás rezgésbe hozza a testet. Hangjának hatása van a testre, a test saját rezgéseire, és hatása van a lélek rezonanciáira. A fájdalomkiáltás hangjának hullámai halmozódnak, interferenciákat okoznak, és olykor artikulálódnak, énekké, zenévé válnak. Ez a kiáltás hangi, éneki jellegéből adódik, amint azt kutatók és gyakorló énekesek egyaránt megállapítják: a

kiáltás természetében rejlik, hogy bizonyos erősséggel és telítettséggel rendelkezik. Ezt a hangerőt és telítettséget egyedül csak énekhanggal lehet elérni

– állapítja meg Révész Géza pszichológus és hangfiziológus A zene keletkezéséről szóló tanulmányában.8 A kiáltás és az éneklés között fennálló

pszichobiológiai rokonság miatt a kiáltás minden átmeneti stádium nélkül megy át éneklésbe. Mivel a kiáltás a hagyományosan rögzített hangsorok révén zenei motívum jellegét és alakját ölti, minden erőltetés nélkül az éneklés előfokát láthatjuk benne.9

Ez a tapasztalat jelenik meg az archaikus görög zenefelfogásban is, ahol is

az auloszjátékot mint a jajkiáltás zenei ábrázolását írják le.

  • 8 Révész Géza: A zene keletkezése. = R. G.: Tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1985. 481. p.
  • 9 Révész Géza i. m. 484. p.

A görögök zenéjéről és ritmusáról szóló könyvében Thrasybulos Georgiades az aulosz-játékot, e fuvolához hasonló hangszer hangját

elsősorban a kifejezés, az üvöltés, a fájdalomkiáltás ábrázolásaként lehet felfogni.10

Arról is ír, hogy a

jajkiáltás művészetté (tehkné), képességgé, auloszjátékká, zenévé alakul át.

  • 10 Thrasybulos Georgiades: Musik und Rhytmus bei den Griechen. Zum Ursprung der abendländischen Musik. Rowohlt, Hamburg, 1958. 21. p.

Antropológiai adottságunk, hogy mindenek előtt kiáltásra, üvöltésre, sírásra vagyunk képesek. A legnyilvánvalóbban ez abban mutatkozik meg, hogy születése után minden embergyerek első megnyilvánulása a sírás. (Az mutat valamilyen patologikus jelenségre, ha az újszülött nem sír fel!) Ez a természetes hang vélhetően az ének és a nyelv eredete, amiről kultúrák sokaságának archaikus énekhagyománya tanuskodik.

A primitív ének részben a sírással és üvöltéssel rokon, részben a kötött mozgásritmus szülöttje.

– írja Szabolcsi Bence zenetörténész –

Óceániai és közép-afrikai dallamok még világosan mutatják ezt a kettősséget (…) alig különbözők a jajgatástól és kurjongatástól…11

Révész Géza szerint

a zene kezdetben nagyon szoros kapcsolatban volt az egyik emberi kontaktusformával, azzal, amely a zenének a döntő, vagy legalábbis az egyik döntő kiindulópontját képviseli. Ez az énekbeszédhez közel álló, azzal sokszorosan összefonódva megjelenő kontaktusforma a kiáltás, illetve a hívás.12

  • 11 Szabolcsi Bence: A zene története. Zeneműkiadó, Budapest, 1984. 9. p.
  • 12 Révész Géza i. m. 480. p.

Hasonló belátásra jutott a filozófus Ferdinand Ebner Az ősszó című esszéjében:

„az ősszó: mondat kellett hogy legyen, egy ’első személyű’ mondat – mely fájdalomkiáltásból támadt. Az ember azóta is fájdalomkiáltással jön a világra s fájdalomkiáltás volt az első szava azután is, hogy elszakadt Istentől. […] A fájdalmában felüvöltő lény, életének közvetlen vagy közvetett fenyegetettségét érezvén, éppen a fájdalomkiáltással […] ad ’életjelt’ magáról. […] Ez az Én, midőn fájdalomkiáltásból szóvá lett s benne önnön létezését állította és juttatta szóban kifejezésre, nem a megismerés nyugalmában persze, hanem szenvedélyes felindultságában szólott így: Én vagyok és szenvedek. Ez volt az ősszó értelme.13

  • 13 Ferdinand Ebner: Az ősszó. = A szó és a szellemi valóságok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995. 97. p.

Ez a hang, az ősszó attól természetes, hogy a születéssel jön világra, és az életen át megmarad. Lévén, hogy a születés folyamán bővülnek a neuronális hálózatok, a világra jövés során átélt fájdalomérzések teremtik meg az idegpályák új összeköttetéseinek rendszerét, melyek a későbbiekben más impulzusok közvetítésére szolgálnak.14 Ennek talán legfőbb példája az ember természetes hangja, a fájdalomkiáltásból, a sirámból, a panaszból fakadó ének, amely a kiéneklés folyamatában átalakul, átfordul az öröm hangjává.

A fájdalomból fakadó és örömmé váló ének egyetemes belső tapasztalatát aligha lehet annál tömörebben összefoglalni, mint ahogy egy népdal „forrásközlője” tette, mondván: „Bú hozza, kedv hordozza” Így vélhette az etnomuzikológus is, aki lejegyezte, mert ezt adta könyve címéül.15

A fájdalomkiáltás énekké, a kultikus énekekben dicsőítő énekké, jubilációvá alakul át. Ez az alaphang minden kultúrában, minden kultuszban felhangik.

Ahol a sírás énekelt hangba megy át, ott az a hang szerves törzsévé válik a dallamnak, s az egyéni, személyes felindulás mögött egyszerre csak kirajzolódik a közösségi formula

– írja Szabolcsi Bence.16 Különféle archaikus, főként kultikus-liturgikus énekekben ez tisztán kivehető; az ind dhrupád-énekben, a héber kantillációban, a keresztény liturgikus énekben, és másutt.

  • 14 „Az agy fájdalomneuron-mátrixát a születés tapasztalata révén bizonyosan döntő hatás érte. – írja Detlef B. Linke agykutató – Az agykutatás kimutatta, hogy a fájdalom és az érzés milyen módon töltenek be különleges szerepet. Más érzék-rendszerektől eltérően a fájdalom-szálak rendkívül diffúz kivetülést mutatnak és az agy jóval nagyobb részére terjednek ki, mint más érzékrendszerek esetében.” [Ez az adottság egyszersmind lehetőséget is teremt arra, hogy] „azok a mátrixok, amelyeket az agy fájdalomfeldolgozást átvevő neuronjai alkotnak, nyitva állnak a sokrétű fenomenológiai értelmezés előtt: a fájdalomneuronok számos összeköttetése lehetővé teszi a fájdalom értelmezésének sokféleségét is.” Detlef B. Linke: Hirnverplanzung. Die erste Unsterblichkeit auf Erden. Rowohlt, Reinbek, 1993. 248. p.
  • 15 Berecz András: Bú hozza, kedv hordozza. Magon kőtt énekesek iskolája 1. Vallomások, párbeszédek, képek a hagyományos dalolásról, éneklésről, Akadémiai, Budapest, 2004.
  • 16 „A halottsirató már ilyen tágabb képlet, Szibériában és Kalotaszegen egyaránt.” Szabolcsi Bence i. m. 12. p.

A fájdalomból, sirámból az örömbe, az ujjongásba és dicsőítésbe átforduló énekek ismert példái a Zsoltárok.17 A Zsoltárok – énekelt imák, fohászok, panaszok, dicsőítések. A Zsoltárokban

sokszor a panasz és kérés, amelyben az imádkozó szubjektum kétségbeesése nyilvánul meg, látszólag hirtelen a bizalom megvallásába és/vagy dicsőitő fogadalomba torkollik.

– állapítja meg Reinhard Müller teológus.18

A fájdalomból fogant, és örömteli dicsőítésbe forduló ének átható érzése magát az énekest is ámulattal tölti el, elragadtatása hasonló a hangszeres zene hatásához.

Az a varázs amit a zene gyakorol hallgatójára – írja Georgiades – inkább a felhangzáson érzett ámulathoz fogható […] ámulat a felhangzás csodáján, a csodálkozás azon, hogy egy tárgy hangzik […]. A világot mint felhangzást fogja föl.19

Xavi Bou: Madarak röpte
https://qubit.hu/2020/08/07/hipnotikus-kepeken-abrazolta-a-madarak-roptet-egy-katalan-fotomuvesz
Forrás

Helikon Poszszekularizáció szám 2020/3.