Három időszak, három orvos, három gyógyító teória. A beteg ugyanaz: Madách Imre. A költő, aki minden esetben hitt a gyógyítóban, aki hitt a gyógyulásban és aki hitt a csodában. Már régen eltűnt az a kor és meghalt az a beteg és hol vannak már gyógyítói, mégis fontos, hogy ki volt, kik voltak azok, akik kezelték testét, meggyógyították, vagy csak éppen meghosszabbították életét gyógymódjukkal, gyógyszerükkel vagy egész egyszerűen csak a személyükbe vetett hit által. Akik, még ha nem is mindig használtak, de elkápráztatták egyéniségükkel, és reményt keltettek benne hírnevükkel.
Madách Imrét rendszeresen visszatérő egészségügyi rendellenességei rákényszerítették a különféle módszereket alkalmazó doktorok újdonságainak kipróbálásra. A kényszer, de talán a természettudományos érdeklődése miatt is, szívesen fordult e hírnév szárnyára kapott orvosokhoz.
Az egyik, eddig talán legkevésbé vizsgált terület Madách Imre életrajzában orvosainak pontos megnevezése, orvosi tevékenységüknek és Madáchcsal való kapcsolatuknak a vizsgálata. Noha többek neve is fennmaradt közülük, az alábbiakban három – irodalomtörténeti és művelődéstörténeti szempontból jelentősebb egyéniségnek tűnő – gyógyász eddig kevésbé vizsgált személyét mutatnám be.
A rudnói csodaorvos: Madva Ferenc
„Erősen hiszem, hogy ha két századdal előbb élt volna, ma újabb Faust mondája lenne az irodalomnak – jó tót népünk fantáziájából szőve.”1
A legnagyobb zavar a rudnói csodalelkész esetében van. Nevét Radó György Madnaként említi valószínűleg téves adatot átvéve, jelezve azonban a Madva név előfordulását is.2 A helyes név valószínűleg a Madva Ferenc. Ő volt tehát az a csodaorvos, akit 1843 októberében látogatott meg Madách Imre, és akinek alakját Szontagh Pálnak írt levelében így rajzolta meg:
„Meg kisértem a csoda embert lefesteni: Magas, sovány, barna, gömbölyű képű vékony orral, szemei átható pillanattal, nagy és keskeny szabású száj, kevés haj; kamanra [?] melly mint egy 30 év vas fogainak nyomdokát viseli, s így vagy tíz évének köszönheti, hogy gazdájának öccse. – a szoba s a pap lak maga igen szegényes. – El mondván torok bajomat, mindjárt köszvényes állapotra ismert benne, mi nagy mértékben meg nyeré számára bizodalmamat. – Rendelt szereket: porokat illy címmel: pulveres Privigyenzes és decoctumot mellyet gondolom minden patikában megcsináltathatnék mert a füvek külön nevezvék.”3
Madách leírása pontos, mert szinte meglepően – a Madách kiadásban kérdőjellel jelzett papi sapkát, a kamanrát is beleértve – egyezik vele Arányi Lajos leírása, aki 1844–45-ben látogatta meg a rudnói lelkészt, és vizsgálta meg orvosi eljárását:
„feszes figyelőre veszem a plébánost s ezek lőnek észrevételeim: mintegy 55 (voltaképpen 62) éves, magas szikár férfiú, tiszta fekete bársony kamanrával (házi papi sipkával) […] kevésbé hátra konyuló homloka kitűnőleg magas…”4
Madách Imre egy későbbi levelében szintén említi a rudnói orvost, akihez lehet, hogy öccse, Pál is ellátogatott.5 Ebben a levelében panaszkodik, hogy az orvosságot és a nyugalmat elrendelő kezelés nem sokat segített neki, mégis érdekes Madva személye, aki az 1840-es évek közepének, első felének legnagyobb orvosi szenzációja lehetett, és akiről Tolnai Vilmos azt feltételezi, hogy a londoni színben az életelixírét ajánlgató Nyegle alakját mintázta Madách.6 Ki is volt hát ő?
Madva Ferenc 1786. szept. 14-én született Nyitra megyei Skalitz helységben (ma: Skalica, Szlovákia) és 1852. aug. 20-án halt meg Szucsányban szintén Nyitra megyében (ma: Sucany, Szlovákia), közel orvosi működése színhelyéhez, Rudnóhoz.7 1825-ben került Rudnóra plébánosnak, az anyanyelve szlovák volt, ezen kívül latinul és rosszul németül tudott.8 A népszerűsége óriási lehetett. Az ismert személyiség, az orvosi közélet és nyelv kialakításában nagy szerepet játszó Bugát Pál szerint:
„Hazánk oligarchiája, arisztokratája, első méltóságú theológusai és werbőczyanusai részéről népvándorlás indult Rudnó felé.”9
Az akkoriban kedvelt író, Nagy Ignác az Életképekben felmagasztaló hangú „úti képecskét” írt hozzá való útjáról és a csodálatos orvosról.10 A Budapesti Híradóban a Budapesti Hírharang rovat pedig így számol be hírnevéről:
„Utczáinkon alig látni embert, sokan zöldben laknak, mások fürdőkben mulatnak, sokan pedig Rudnóra utaznak a csodatevő lelkészhez, kinek híre napról napra növekszik. Legközelebb nemzeti színházunk egy pár tagja is oda utazott. Magunk is több beteget ismerünk, kikre már ki volt mondva a halálos ítélet, kiket a rudnói lelkész rövid idő alatt mégis tökéletesen meggyógyított.”11
Valószerűtlennek tűnő híresztelések is szárnyra kaptak. Madách Imre nővére anyjának, ide. Madách Imréné Majthényi Annának írt levelében említi, hogy azt hallotta, hogy a rudnói papot Bécsbe vitték a császárt kúrálni.12
Madva működése azonban nemcsak csodálatot, hanem haragot is kiváltott. Az orvosok veszélyeztetve látták szakmájuk tekintélyét általa. A magyar tudományos közélet ekkor szerveződött, az orvosi gyakorlat hivatalos szabályai is ekkoriban alakultak ki, nem csoda hát, hogy Bugát Pál élesen tiltakozott az ellen, hogy Nyitra megye az orvosi képesítéssel nem rendelkező plébánosnak megengedte a receptek felírását és így „orvosi diplomával mintegy ellátta”.13 Bár Madva személyéről tisztelettel beszél, az eljárást veszélyesnek tartja, könnyen visszaélésre adhat alapot, mert a megye,
„ha ma egy papot hatalmazott fel orvosságrendelő hatalommal, holnap tán egy vénasszonyra, holnap után pedig plane a hóhérra – kik szinte igen szeretnek kuruzsolgatni – kerülend a sor.”14
A rudnói orvos népszerűségét azonban nem Bugát Pál törte meg, hiszen ekkoriban, az 1840-es évek első felében lehetett a hírneve a legnagyobb. Állítólag Irkutszkból,15 Kamcsatkából és Dél-Amerikából is jöttek hozzá betegek.16 Jól mutatja ismertségét, Kossuth levele is, amelyben Wesselényit kívánta rávenni, hogy megvakulással fenyegető szembetegségét a csodaorvossal próbálja meggyógyíttatni:
„Nyitra megyében Rudnón van egy falusi Cathol. pap, csudahírű orvos s valóban méltán csudahírű. Stáhly17 meglátogatá s azon itélettel jött tőlle, hogy úgymond tanulhat tőlle az egész orvosi kar s fiát hozzá vitte gyakorlatra.
Az ember nem charlatán, nem valamely új rendszerteremtő, mint a nagyhírű csudaorvosok, irgalmas szerzetesbeli barát, s mint ollyan tudományosan tanult orvos, kinek más orvos felei előtt, elsősége a csudával határos kórismeretben áll; a bámulatig híven mondja el egy kis figyelmes vizsgálat után a beteg baját, symptomáit, okait, s következményeit […] Pénzt senkitől el nem veszen, de élelmi szereket igen; mert számosan feküsznek nálla messze vidéki szegény betegek, kiket gyógyítás alatt táplál. Ezen ember 20 éven át volt a hegyközi vidék szegény lakosainak védangyala […] pár év előtt egy nagyúri gyerek vetődött hozzá, ő meggyógyítá, s azóta országszertéről tódulnak hozzá a betegek és igen kevés jő vissza tőlle vigasztalanul; nem hiteget, nem áltat senkit, de segít, hol már minden orvos mestersége kudarczot vallott. Nem mendemonda után beszélek, hanem positiv tudomásból. Egy sógoromat tüdővészből gyógyította ki; házi asszonyom csaknem egészen elveszté már szemevilágát […] és segített rajta. Fiáthné köszvényes fájdalmak következtében megvakult; a pap meggyógyította, – lát, ép egészségesen; – tudok esetet, hogy egy vakon születettnek, tudok másat, hogy egy 15 év óta vaknak visszaadá szeme világát, nem operatió, hanem belső gyógyítás által stb., általában legkedvenczebb gyógyítása a belbajok hatásából eredett szemnyavalyák; – mondja, hogy nem ismer istenibb éldeletet, mintha vaknak világot adhat. – Barátom! Kérlek Istenre, kényszerítlek a hon s barátság szent nevére: ülj kocsira s vitesd magadat bármi lassan, bármi bajosan ez emberhez; ő […] talán hogy visszaadja hajdoni erődet, épségedet házadnak, hazádnak s nekünk szerető barátaidnak; ha nem képes – nem fog áltatni.”18
Wesselényi válaszlevelében megígérte Kossuthnak, hogy minden orvosokban való csalódásai ellenére amint
„állapotom s jelesen lábom, annyira javul, hogy utazásra képes leszek […] lehet, hogy Rudnóra is elmegyek.”19
Pár nap múlva pedig megírta Kossuthnak, hogy egy ismerősét megkérte, menjen el helyette Rudnóra és érdeklődje meg, vajon bajára tudna-e megoldást a lelkész. Levelezéséből úgy látszik, Wesselényi mégsem ment el. Ennek oka lehetett talán, hogy hiába küldte el érdeklődő követét. Madva ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy a gyógyulást keresővel személyesen találkozzon és a szemébe nézhessen, mintha ebben rejlett volna orvosi ereje, hiszen első ránézésre döntött az orvosságról, többnyire meg sem hallgatta a beteget. Az a hír terjedt el róla, hogy a szemből olvassa ki a beteg panaszát.20
Arányi Lajos, a későbbi neves kórboncnok 1846-ban könyvet adott ki a rudnói lelkész orvoslásainak leírásával. Véleményének végső kicsengése nem kedvező: nem használ, de nem is árt az elhíresült csodaorvos.21 Arányi bírálata valószínűleg döntő lehetett Madva hírnevének csökkenésében, hiszen alig egy év múlva 1847-ben Jókai Mór az Életképekben már így írt:
„Pár év előtt mekkora zajt ütött a rudnói csodalelkész! a lapok nem restellették telekürtölni vele a félvilágot, gyógyított, remekelt, csudákat vitt véghez, imádtatott […] és mi lett belőle? ki tud róla valamit?”22
Bár a hírek róla hamar elhallgattak, emléke azért mégis sokáig élhetett. Arany János 1855-ben írt versében (Népnevelés) említi „Rudna”-t, 1895-ben pedig síremléket emeltek neki.23 A nép között a csodaorvos emléke még a századfordulón is élt,
„az általa készített rudnói pilulát és haj kenőcsöt pedig még most is (1902-ben) árulják a felvidéki gyógyszertárak legnagyobb részében.”24
A rudnói csodaorvos praxisa azonban nemcsak Arányi könyve miatt eshetett vissza. A Rudnó környékén lévő nagytapolcsányi patikus, Csippék János szerint a lelkész még hat évig folytatta gyógyító tevékenységét Arányi könyvének megjelenése után, csak kisebb körben, kevesebb hírveréssel, mert betegeskedése miatt önként vonult vissza a több munkától.25 A patikus Madva gyógymódjáról is érdekességeket árult el, hiszen ő még kapott az általa rendelt receptekből. Véleménye szerint:
„Méltatlanul vádolták […] kapkodással és irraczionális rendeléssel, mert reczeptjei a maguk idejében feltétlenül korszerűek voltak.”26
Ez a korszerűség azonban a korábbi orvostudomány eljárásaival is párosult. A gyógyszerész szerint ugyanis
„egyik-másik reczeptjében olyan anyagok is találhatók, a melyekről a modern farmakológia lemondott s a mai kor gyermeke mosolyog felettük, de ne felejtsük viszont, hogy Madva még a XVIII.-ik század tudományában nőtt fel, mikor a szerek természetfeletti hatásában való hit még erős volt. Ez magyarázza, hogy pl. az »Unguentum Rudnense«-ben a szamárpata alkatrésznek is hely jutott.”27
Vajon Madách is szedett patareszeléket? Mi is lehet hát az a levelében említett „Pulveres Privigyenses”? Arányi Lajos könyvében többféle Madva által rendelt szer receptjét ismerteti, köztük azt is – a privigyei port – , amit Madách Imre is kapott:
- „Pulvis. privid.
- Rp. Calomel
- Sulf. auri antim. aa grß
- Opii grß
- pulv. rad. liqu. gr. 10
- M. D. P. dosi”28
A recept szerint tehát Madách Imre nem szedett szamárpata reszeléket,29 mégsem használt köszvényének a rudnói pap gyógyszere. Baját inkább gyógyfürdőkkel igyekezett hát gyógyítgatni…
Írók, költők orvosa: Kovács Sebestény Endre
„…te barátom, nem léssz oldalamnál
Mindig, s ha orvost lelnék is bajomnak,
Orvosbarátot, mint nekem te voltál.
Alig hiszem, s oly bensőt, hűt, soha!”30
Deák Ferenc homeopata orvosa Argenti Döme volt, akinek a könyvét Madách is olvasta, allopatikusan gyógyító orvosa pedig Kovács Sebestény Endre (1814–1878), ez az írók körében is népszerűvé vált orvos. Hogy a doktor mikor került először kapcsolatba Madách Imrével, nem tudható pontosan. Madách anyja, fia haldoklását látva hívta Pestről,31 de minden bizonnyal korábban is találkoztak már. Nem valószínű, hogy ismeretlenül hívták volna a haldoklóhoz. Kovács Sebestény Endre lehetett az a pesti orvos, aki Madáchot az 1861. évi országgyűlésen Pesten kezelte, aki leveleiben Kovácsként szerepel.
Az 1861-es országgyűlés előtt újra jelentkeztek Madách Imrénél a megszokott köszvényes panaszok. Április 29-én kelt levelében írta Madách Károlynak, hogy
„…igen ebül voltam köszvényben, de Kovács nagyon korán érte, s bár minden előjel úgy volt, mint máskor mikor holnapokig feküdtem, valami 2 héti házi áristommal reménylem ki szabadúlok a bajból.”32
Május 8-án azonban már jobban volt, és orvosa engedélyével elment a felirati és a határozati párt között zajló országgyűlési vitára.33 Május 29-én kelt, édesanyjához írt levelében pedig már sikeréről számol be, amelyet felszólalásával aratott. Beszéde és a vele járó izgalom azonban megviselte akkor már egyre gyengülő egészségét.
„Egészségemnek az igaz egy kicsit ártott amennyire bizon az izgatottságtól a szívverés erősebb lett, de Kovácsnak is olly öröme volt a sikerben, hogy azért meg bocsájtott, meg parancsolta, hogy két napig ne mennyek ülésbe s csillapító cseppeket szedjek s minden jó lesz.”34
Valószínűleg azonban már korábban is ismerték egymást, nem az 1861-es országgyűlés volt első találkozásuk ideje és helyszíne, hiszen ebben az édesanyjához írt levelében nem mutatja be a pesti orvost, hanem Kovácsként – régi ismerősként – említi.
Talán Kovács Sebestény Endre volt az első igazán felkapott képzett orvosa e kornak, aki nem pusztán ideiglenes sikert aratott, mint a korábban elhíresült és gyakran képzetlen csodaorvosok. A Vasárnapi Ujság 1856-ban arcképpel együtt mutatta be, megjegyezve, hogy
„jelenleg nem csak Pestnek, hanem egész magyar hazánknak egy leghirhedettebb orvosa és sebésztudora […], aki a főváros főbb rangú világának is keresett és kedves orvosa.”35
Az első feltehetően jól megfizetett, drága – mai kifejezéssel élve – sztárorvosa lehetett ennek a kornak, aki akkora vagyont hagyott maga után
„milyenre nem volt példa a magyar orvosok között, s külföldi orvosi tekintélyek sorában is ritkán.”36
Kovács Sebestény Endre mindezt úgy érte el, hogy mentes volt a korabeli – és nem csak a képzetlen csodaorvosok által művelt –, ma a természetgyógyászat körébe sorolható eljárásoktól. Tekintélyét nem a gyógyítás körébe tartozó divatoknak, sem a pár szerencsés eset utáni hírverésnek köszönhette, hanem sebészi ügyességének. Ez ebben a korszakban ritkaságnak számíthatott, hiszen ekkor még nem utasította el az új módszerekkel kísérletezők táborát az orvostársadalom olyan élesen, mint manapság. Nem tette tönkre orvosi tekintélyét az, aki homeopátiával, delejezéssel foglalkozott, vagy a vízgyógyászatot alkalmazta, sőt éppen hírnevét alapozhatta meg általa. Az orvosi közélet egyik szervezője, Bugát Pál fordította le pl. először Hahnemann Organonját magyarra. Egy másik elismert orvos, Gárdos János pedig a delejes gyógyítás híve volt, aki nemcsak a homeopátiáért rajongó Vörösmarty Mihályt kezelte, hanem ő vette rá a későbbiekben a legnagyobb magyarországi spiritiszta médiummá lett Vay Adelmát is a médiumisztikus írásra.
A új módszerek hátterében az a változás állt, amely az orvostudományban a XVIII. század második felétől lejátszódik és ami hazánkban a múlt század közepére már erősen érzékelhető vált. Az átalakulás kezdete a felvilágosodással jelölhető meg, amely az orvostudományban a korábbinál fokozottabban szétválasztotta a tapasztalati és az elméleti módszer korábban még összhangban érzett egységét. A múlt század negyvenes éveiben már egyértelműen érezhetővé vált hazánkban is az orvostudomány elszakadása a spekulatív tudományoktól, a vallástól és a filozófiától. A korabeli orvosok legalábbis ekkor figyeltek fel erre.
„Az eddigi rendszerek […] elméletei, ámbár a legellenkezőbbek, mégis abban megegyeztek, hogy csalfa áltételek szövevényéből alakultak és eképpen az őszinte orvosok a gyakorlatban empiricus gyógymódot kénytelenítetének követni, melly nekik ugyan sokféle a tapasztalatból elvont […] szabályt nyújtott, de a nélkül, hogy ezek valamelly rendszerrel egyesíthettek volna. Az elméletet a gyakorlattal való egyesítési törekvések sikertelenek voltak.”37
Volt, aki józanul tudomásul vette, volt, aki sajnálkozott miatta, mint Arányi Lajos, aki szerint
„bizonyos idő óta némi vallási hidegség, sőt még holmi bölcsészeti iszony is bontakozik a gyógyászságban, visszatoroltatik az elmélkedés (speculatio), s csupán az empirismus (tapasztalhatóság) tág s kényelmes országútján történik renyhe ledérséggel a pályázás.”38
Voltak aztán, akik régi elképzelések felújításával kísérelték meg az elméletet és a tapasztalatot új egységbe hozni. Ők – ma a természetgyógyászat körébe sorolt – deduktív megközelítésű, hajdani okkult nézeteket is szívesen felújító, felhasználó, a rész helyett az organizmus egységére hangsúlyt tevő spekulatív módszereket alkalmaztak, amelyek élénkebben őrizték a valláshoz és a bölcselethez való eredeti rokonságukat. Első jelei Magyarországon ezeknek a eljárásoknak az 1810-es, 1820-as években jelentek meg, a negyvenes évektől kezdve pedig egyre nagyobb divattá váltak. A delejezés, vagyis a mesmerizmus, a homeopátia, a később induló és a homeopátiához kötődő hydropátia, sőt a Madách Imre által is tanulmányozott frenológia ekkoriban vált szélesebb körben űzött, felkapott orvoslási, megfigyelési módszerré. Ebben az időszakban ezeket tartották korszerűnek, reménykeltő eljárásoknak. Népszerűségüket elősegítette az is, hogy az orvosi képesítéssel nem rendelkező laikusok számára ez még érthető és valószínűleg érdekesebb is volt, mint az ekkor már kialakult szakszavakkal, az organizmus egésze helyett egyes betegségekre és testrészekre specializálódott orvosi szaktudomány. Kovács Sebestény Endre ebben a korban, amikor delejes orvosok, homeopaták sikereitől zengett a napi sajtó, amikor a Gräfenbergbe vándoroltak a betegek – ahogy Abellino Jókai regényében –, hogy az osztrák csodagyógyító Priessnitz (1799–1851) hideg vizes kúráját alkalmazzák, amikor csodálatos gyógyulások hírétől zengett az ország, vált a legnépszerűbb orvossá, úgy, hogy
„nem sodortatta el magát az orvostudományban oly gyakran fellépő divatáramlatok által.”39
Kovács Sebestény Endre ugyanis allopatha volt, vagyis a hagyományos orvoslás híve maradt, nem kísérletezett hát a kedvelt homeopatikus gyógymóddal, elismerte, mégsem gyakorolta a delejezést, vagy más néven magnetizmust. Jókaiéknál az 1850-es évek első felében különféle betegségek jelentkeztek, akkor amikor gyakran űzött szórakozás volt az asztaltáncoltatás.
„Dr. Kovács Sebestyén Endre volt a háziorvosom; régi jó barátom és rokonom. Mikor megtudta, hogy én családostul az asztaltánczoltatással foglalkozom, tudós emberhez illő haragba jött és lehordott mindannyiunkat keményen: »Hisz ez a bajotoknak kútfeje«. Aztán megmagyarázta komolyan és szakértően, hogy az emberi magnetizmus valóban létező erő, s azzal különösen adományozva vannak mindazok, a kiknek hivatásuk az idegekkel dolgozni: költők, színészek, festők; de ezzel a magnetizmussal visszaélni, azt másra elpazarolni, mint hivatásunk teljesítésére, éppen olyan természettelen, mint az éltető ösztönök perverz irányzata.”40
Ebben a légkörben vált hát az egyik legnépszerűbb, a legkiterjedtebb praxisú magyar orvossá,41 mégpedig hagyományos gyógymóddal. Bár háziorvosként is tevékenykedett, legnagyobb sikereit sebészként aratta, 1849-től haláláig a Rókus kórház I. Sebészeti Osztályának főorvosa volt. Sérv- és orrműtéteiről válhatott híressé. Részt vett az orvosi közélet szervezésében is, alapító tagja volt a Természettudományi Társulatnak. Persze ehhez a nagy sikerhez neki is a szerencse segítsége kellett, a közvélemény ekkor őt is csodálatosnak kellett, hogy tartsa:
„Tudományánál egyedül szerencséje versenyzett úgy, hogy a legváratlanabb gyógyításokat és legsikerültebb műtéteket teljesítvén, nevéhez varázsszerű nimbusz kapcsolódott, mely delejes hatásánál fogva bizonyos gyógyerővel hatott azokra, kik kórállapotjukban hozzá fordultak.”42
Kovács Sebestény Endre azonban nemcsak Deák Ferenc és Jókai Mór háziorvosa volt, hanem kezelte Garay Jánost, valószínűleg Vörösmarty Mihályt és talán Bajzát is,43 ő operálta ki Aranynak az epekövét, ő segédkezett Tompa Mihály gyógyításában, ő küldte Vajda Jánost Marienbadba.
„Folytonos összeköttetésben élt a közélet és irodalom embereivel és vendégszerető házánál majdnem hetenkint találkoztak Horváth Mihály, Székács József, Tóth Lőrinc.”44
A nemzetközi hírű felfedező: Péczely Ignác
„Ő […] egy meglepő fölfedezést tőn, egy új eszmét mondott ki, melyre nézve ha észleletei és tapasztalatai állanak és számtani bizonyossággal bírnak, akkor az összes orvostudomány nagy változásnak néz elébe; igen sok rejtély és két ezer éve talált mysteriumok kulcsa leend a szaktudósok és a gyakorló orvosok körében.”45
A csodaorvosoktól a rudnói csodalelkészben való csalódása ellenére sem ment el a kedve Madách Imrének, hiszen a sógora, Huszár Sándor ajánlására megkereste a hatvanas években Egerváron csodaorvosnak elhíresült, akkor még orvosi képesítéssel sem rendelkező Péczely Ignácot (1826–?).46 Madách
„bár eleinte idegenkedéssel viseltetett e különcködő, különleges gyógymód szerint orvosló doktor iránt, mégis – nagyrészt aggódó s minden reménysugárba kétségbeesetten kapaszkodó édesanyjának bíztatására – mind gyakrabban kereste fel, ha tehette személyesen, ha nem írásban Péczelyt, sőt később a súlyos betegek sajátos makacs bizalmával fordult feléje és gyógyulást várt tőle.”47
Péczely különleges gyógymódja pedig a manapság újra felfedezett íriszdiagnosztika (iridiológia), amely benne ünnepli a módszer feltalálóját. Ez a szem szivárványhártyáján található elszíneződésekből, foltokból von le az egyén egészségi állapotára vonatkozó következtetéseket.48
Felfedezése egy 1838 tájékán történt esetre megy vissza, amikor Péczely eltörte egy bagoly lábát, amelynek a szemében ugyanabban a pillanatban vérömlenyt, majd később egy tartósan megmaradó barna foltot figyelt meg. Aztán
„midőn még »csoda doktornak nevezték« s annak szerette tartani a laicus tömeg, egy ízben idegbetegségbe esett és megmagyarázhatatlan iszonyodást érzett az emberi szemek iránt. Egyszer történetesen egy úri ember nyitott be hozzá, kivel háttal fordulva beszélni udvariatlanságnak gondolván, fölemelte a szemeit, melyek véletlenül az idegen szemeivel találkozának. E perczben furcsa delejes remegés fogta el Péczelynek egész valóját.”49
A bagollyal történt régi emlék ekkor intuiciószerű hirtelenséggel felidéződött benne. A szem szivárványhártyájának vizsgálati célra való felhasználásának gondolata innen eredt. Péczely ezt aztán később számos megfigyeléssel tette tudományosabbá és alkalmazhatóvá. Persze elképzelései közül sok kissé szokatlanul merésznek tűnhetett már akkoriban is. Nemcsak a szem foltjaiból szűrte le ugyanis a véleményét, hanem a szivárványhártya színét is meghatározónak tartotta. Szerinte a kék szem az, amely az egészséges állapotot jelenti, mivel minden gyermek kék szemmel születik és a színváltozások már ettől az állapottól való eltérést, a szervezet harmóniájának kisebb-nagyobb mértékű felborulását jelzi.50 Péczely ehhez az önálló diagnosztikai módszerhez, a homeopatikus eljárást társította és szinte háziorvosává válhatott a Madách-családnak, hiszen még 1908-ban, Madách Aladár halálakor is tevékenykedett, amikor pedig már 82 éves volt.51 Egyike volt mégis az olyan magyar orvosoknak, akiket a külföld is számon tart felfedezése miatt.52
Valószínűleg 1862 után ismerkedhetett össze a költő és a csodaorvos, hiszen csak ekkor alapította meg Péczely a hírnevét azzal, hogy kigyógyított egy hajdút Egerváron betegségéből.
„A hajdú jobban lett, minek híre eszeveszett gyorsasággal terjedett el a vidéken, s azután jöttek hozzája vakok, sánták, siketnémák és mindennemű kétségbeesett betegek, s ő fényes sikerrel és roppant szerencsével gyógyított, úgy, hogy Egervár búcsúhellyé lőn, s őt mindenki »csudadoktornak« tartotta.”53
Ekkor még nem rendelkezett orvosi képzettséggel, sógorának, Gulyás János (?–1876) hasonszenvi orvosnak homeopatikus szereit használta.54 Különleges módszerének híre csak ezután terjedhetett el.
„Kiolvasta ő a szemcsillag foltjaiból a betegnek minden baját, annak előzményeit, persze nagy része volt ebben a beteg autoszuggesztiójának is. Híre járt, hogy egész gyűjteménye van mankókból, melyeket a szerencsésen gyógyult betegek hagytak emlékül nála.”55
A rudnói csodaorvos feltűnése óta azonban már megszilárdultak az orvoslás szabályai, ezért őt képesítés hiányában a megyei főorvos eltiltotta az gyógyítástól. Péczely ezért elvégezte az orvosegyetemet. 1868-ban kapott diplomát. A fővárosban telepedett le és Szinnyei szerint „hírnévre tett szert és keresett orvossá lett”. Persze erről már Madách nem tudhatott, hiszen őt Péczely még laikusként kezelte.
Ifj. Balogh Károly – Madách Imre unokaöccse, aki Madách Imre fiával, Aladárral nevelkedett együtt – találkozott a csodaorvossal.
„A hatalmas nagy, mély tekintetű, fekete, próféta szakállú Pécely új reményt csepegtetett a betegbe s véle anyjának bánatos szívébe is.”56
A kúráról, amellyel Madách Imrét kezelte, a Péczely-féle homeopatikus gyógyítás módszeréről is érdekességeket árul el Balogh Károly
„A kúra […] rendszerint hosszadalmas volt. Eleinte progresszive 2–3–4 golyócska, naponkint háromszor, akkor aztán visszafelé 3, 3, 2. Eleinte súlyosbodni fognak a tünetek, de fokozatosan jő majd a javulás is.”57
Ő számol be arról is, hogy Péczely Madách Imre sógorának, Huszár Sándor anyagi támogatásának segítségével tudta orvosi diplomáját megszerezni:
„Így folytatta Péczely a mesterségét egy darabig; de aztán vétót mondottak a hivatásos doktorok, s meg kellett a diplomát szereznie. Pénze azonban nem volt. De volt Huszár Sándornak, s volt jó szíve is hozzá.”58
Ennek az állításának azonban ellentmond a Hajnal Album, amely szerint Péczely
„feljött Pestre, s 36 éves korában beíratta magát orvosnövendéknek. Pénze nem volt; de a »csudadoktor« a fővárosban is oly szerencsét csinált, hogy becsületes keresményéből legalább tizenkét szegényebb sorsú ifjabb társának tette lehetővé, hogy az orvosi tudományokat bevégezhessék.”59
Lehet, hogy az egyébként nem túlzottan vagyonos Huszár Sándor csak a kezdeti felköltözésben segítette.
Balogh Károly szerint a
„szemdiagnózis […] nem csinált iskolát. Nem beszél most már a csodadoktorról senki.”60
Noha akkoriban, mikor Madách Imre unokaöccse az emlékezéseit írta – 1912-ben – lehet, hogy alig lehetett már hallani az íriszdiagnosztikáról, manapság az újra felkapott, nemzetközileg is művelt természetgyógyászati módszerré vált,61 amely alapítójaként tiszteli Péczelyt. Jelenleg róla elnevezett, Péczely Ignác Íriszközpont62 működik Budapesten az alternatív orvoslási módszerek szervezőjeként.
A csodaorvos ehhez az önálló diagnosztikai módszeréhez a homeopatikus eljárást társította. A homeopátia elve a „similis similibus curantur” a betegség tünetéhez hasonló hatást kiváltó gyógyszer használatát tette fő gyógyeszközévé. Ehhez járult még a másik alapelv, amely szerint gyógyszerek hatása annál nagyobb, minél kisebb adagban használják, hiszen a gyógyszer elsősorban nem az anyaguk miatt hatnak, hanem a bennük levő immateriális erők következtében, amelyek az életerő serkentését szolgálják. Ez az elv lehet, hogy első hallásra sarlatánságnak tűnik, de a megítélése igen változó lehet. Noszlopi László szerint Paracelsusnak
„sokat köszönhet a homeopathia. Ez az irány nem volt mentes eredetileg okkult és asztrológiai meggondolástól, de ma már megszűnt »titkos tudomány« lenni és szakszerűnek tekinthető orvosi felfogássá vált.”63
Antall Józsefnek a magyarországi homeopátiát feldolgozó tanulmánya azonban a gyors elavulását és tudománytalanságát hangsúlyozta ki, mindamellett, hogy felhívja a figyelmet Hahnemann tanításának nagy hazai történeti jelentőségére.64 Valóban fontos lehetett hazánkban ez az orvoslási mód. Politikai jelentősége is lehetett, hiszen Vörösmarty így írt róla Kölcseynek 1838-ban, feltehetőleg a felső hatalomra panaszolkodván:
„Maga az orvostudomány sem eléggé szent, hogy istentelen kezeik súlyát ne érezze; folyóiratokban a homoeopathiáról szólni sem szabad.”65
A hasonszenvi gyógymód hazai népszerűségét talán ez is magyarázhatja. A homeopátia orvosi szempontú megítélése még ma sem egyértelmű, bár – ahogy az íriszdiagnosztika is – mintha újra felvirágzóban lenne. A múlt században azonban orvosilag sokszor csak a későbbiekben igazolt életrendi, táplálkozástani előírásai által nagy hatékonyságot érhetett el. Madách Imrét is érdekelhette, hiszen könyvtárában megtalálható volt Argenti Döme népszerű homeopatikus könyve, amelyben – bizonyítékául a figyelmes tanulmányozásnak – még Madách bejegyzései is fellelhetőek.66