Hídverés rovat

Sorsanalízis és önvallomás(1)

Szondi Lipót
Részlet
pszichológia, pszichoanalízis, sorsanalízis, Szondi Lipót, Dosztojevszkij, Honoré de Balzac

Gyakran tették fel nekem a kérdést: Hogy jön egy természettudományos képzettségű orvos ahhoz, hogy orvosi és pszichológiai problémaként kezeljen egy olyannyira misztikus és mitologikus valamit, mint az egyén sorsa, amely iránt csak drámaírók, filozófusok és legfeljebb asztrológusok érdeklődnek. A sors nem emberi szerv, melyet meghallgatni, kikopogtatni és szondázni lehet, vagy átvilágítható, mint egy tüdő, és az élet letelte után felboncolható. Nem is olyan életfolyamat, amely klinikailag diagnosztizálható és orvosilag – gyógyszerrel vagy sebészeti úton – kezelhető.1

Én más véleményen voltam és maradtam is. A saját családomban már egész fiatalon láttam, hogy a választást gyakran a család, vagyis az öröklődés irányítja, és ez a választás alakítja a sorsot. Korán tudatosodott bennem, hogy minden élőlény közül egyedül az ember képes a család által előírt sorsát tudatossá tenni. Éppen ebben áll az emberi méltóság. Ám az emberi lét nagy terhét cipeljük azáltal, hogy magunkra kell vennünk azt a feladatot, hogy a lehetséges, családtól és öröklődéstől függő sorslehetőségek közül válasszunk, és ezzel áthidaljuk, esetleg megoldjuk a sorsban lévő szabadság és kényszer közötti ellentéteket. Hol lehetett volna könnyebben egy ilyen gondolatra jutni, mint olyan családban, ahol tizenkét testvér szerencsés és szerencsétlen életének sorsát, pályaválasztását, betegségeit és halálát lehetett átélni?

A családom Szlovákiából származik, amely ebben az időben Magyarországhoz és így az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. 1893. március 11-én születtem Nyitrán, apám tizenkettedik és anyám (apám második felesége) nyolcadik gyermekeként. Apám (1837–1911) zsidó volt, foglalkozására nézve cipész, ám főként zsidó írások tanulmányozásának szentelte életét. Mikor ötéves voltam (1898), a család Budapestre települt át, ahol a felnőtt fiú- és lánygyermekek tartották el a családot, miközben az apám napról napra hajnali öt órai kezdettel olvasta héber könyveit, vagy, mint autodidakta segédrabbi – többnyire a nagy ünnepnapokon – istentiszteleteket vezetett.

Ebben a környezetben apám vallásos emberré nevelt. Mégis, más tényezőknek is szerepet kellett játszaniuk, mivel a hét fiúgyermekből egyedül én voltam az, aki haláláig mindig elkísérte őt a templomba.

Mikor meghalt, tizennyolc éves voltam, épp az érettségi előtt. A zsidó szokások szerint egy teljes évig mondtam a kaddisnak nevezett halotti imát hajnalban és este, hangosan, a közösség előtt. Ebben az évben „kebelezte be” az énem az apámat. Ezek a mély nyomok irányítottak később tudományos munkáimban – még akkor is, amikor a zsidó vallás dogmatikus szokásait már feladtam. Továbbra is zsidó és hívő maradtam. A hitfunkció szerepe a sorsanalízisben valószínűleg szorosan összefügg az apai neveltetéssel.

A választás problémája röviddel az érettségi után (1911) merült fel bennem tudatosan. Szenvedélyesen olvastam Dosztojevszkij műveit, és a Bűn és bűnhődés, illetve a Karamazov testvérek című regények olvasása közben kérdeztem meg magamtól először: Miért választott Dosztojevszkij előszeretettel gyilkosokat és szenteket regényei hőseiül? Szerencsére ekkor még nem olvashattam Freud Dosztojevszkij és az apagyilkosság című munkáját, mivel az csak 1928 őszén jelent meg a Die Urgestalt der Brüder Karamasoff című kötet bevezető tanulmányaként.2 Így dolgoztam ki egy fiatalember merészségével saját teóriámat, mely akkoriban valahogy így hangzott: Dosztojevszkij azért tudta a gyilkosok és szentek (Zoszima sztarec) lelkivilágát ábrázolni, mert a gyilkost és a szentet is magában hordozta rejtett családi örökségében. Valószínűleg ő maga is latens gyilkos és szent volt. Ezeket a latens gyilkosokat-szenteket vetítette ki tudattalanul hőseinek lelkébe.

Akkoriban annyira meg voltam győződve ötletem helyességéről, hogy elő mertem adni ismerősök szűkebb körében. A „Regényírók téma- és hősválasztása” elnevezésű elméletem hatása ugyanaz volt, mint amit huszonhat évvel később az Analysis of Marriages (1937) című munkám megjelenése után éltem át. Egyeseknek úgy tűnt az ötletem, mint a legtisztább valóság kifejezése, melyért megszállottként, szenvedélyesen szálltak síkra. A többiek számára ez volt a legnagyobb abszurditás. Már akkor – 1911-ben – ugyanazt a konklúziót vontam le, mint később. Nézetem szerint a véleményeknek ilyen nagyfokú és heves megoszlása azt bizonyítja, hogy valószínűleg az emberekben valami nem sejtett és gyötrő dolgot, valami elviselhetetlent érintettem meg, melyet éppen ezért továbbra is figyelemmel kell kísérnem.

Ifjúkori ötletemet Dosztojevszkij hősválasztásának vonatkozásában sok évvel később Henri Troyat, az orosz–francia életrajzíró erősítette meg. Troyat szerint a Dosztojevszkijek neve a XVI. században tűnt fel először a litván krónikákban.

„1506. október 6-án Pinszk fejedelme Danyiil Ivanovics Irtisevicsnek több falvat adományozott, köztük Dosztojevót. A bojár ivadékai fölvették a Dosztojevszkij nevet. Bizonyos Fjodor Dosztojevszkij a híres Kurbinszkij herceg bizalmasa volt, kinek történetét az orosz költészet is megörökítette, s aki Rettenetes Iván cár haragja elől Litvániába menekült, ahonnan gyűlölettel és méltósággal telt csodálatos leveleket küldött barátjának. Ugyanazon korban bizonyos Rafael Ivanovics Dosztojevszkijt csalással és közpénzek saját céljaira való fordításával vádoltak. Más Dosztojevszkijek bírák, papok, kapitányok. Akindij Dosztojevszkij szent hírében állott a kijevi kolostorban. Sztyepan Dosztojevszkij 1624-ben megszökött török fogságból és a lvovi madonnák ikonja elé ezüstláncokat akasztott. Egy Sasnij Dosztojevszkij és fia 1634-ben részt vettek egy katona sztaroszta meggyilkolásában. Filipp Dosztojevszkij 1649-ben szomszédainak földjei ellen intézett véres támadásokért és szervezett rablásokért felel. Tolvajok, gyilkosok, tanácsurak, látnokok, pereskedők – ez a családfa, amelyen a jó és a rossz párosul nemzedékek nászágyán keresztül, mintegy előképe Dosztojevszkijnek.

A század közepe táján a családnak egy ága gyökeret vert Ukrajnában, konokul ellenállt a lengyel katolikus hatásnak, és tagjai többnyire az ortodox papság soraiban foglaltak helyet. […] Az író nagyapja pap lett, miként elei, és eszébe sem jutott, hogy fiának képzeletét más hivatás csábíthatja. Nagy botrány volt, amikor a tizenöt éves ifjú ember, Mihail Andrejevics kijelentette, hogy orvos akar lenni. Anyjának titkos támogatásával elhagyta a családi házat és Moszkvába ment. […] 1919-ben Mihail Andrejevics feleségül vette Marija Fjodorovna Nyecsajevát, egy üzletember lányát […]”

Ebből a házasságból származik az író.3

Dosztojevszkij őseinek sorában eszerint valóban gyilkosok és szentek szerepelnek. Ifjúkori ötletem, miszerint Dosztojevszkij maga is „latens gyilkos és szent” volt, és éppen ezért ezeket választotta regényei hősének, eme genealógiai adatok után már nem is annyira hihetetlen, mint első hallásra tűnt. Hasonló az eset Balzackal, aki egész sor regényen át mindig újra színre léptet egy gyilkost, Vautrin alakját. Az embernek az a benyomása, hogy egyszerűen nem tud megszabadulni eme gyilkos-hőstől. Balzac egyik biográfiájában olvassuk:

„1819-ben, ugyanabban az évben, mikor Honoré otthagyta az egyetemet, letartóztatják apja ötvennégy éves bátyját annak gyanújával, hogy megölt egy terhes falusi lányt, és a következő évben feltűnést keltő per után le is fejezik.”4

Ezt az első irodalmi élményt öt évvel később, 1916-ban egy személyes álomélmény követte, mely feltehetőleg a tudattalan örökségéből jöhetett. Ez az élmény később gyakran foglalkoztatott, és meg vagyok győződve arról, hogy a későbbi sorsanalitikus pszichoterápiának ez volt a legfontosabb személyesen átélt alapja.

Mint egészségügyi hadnagy egy bécsi kórházban lábadoztam négy hónapja. Huszonhárom éves medikusként többek között Wagner-Jauregg előadásait hallgattam. Bécsben mély vonzalmat éreztem egy nyelvtanárnő iránt, aki szőke volt, szász és keresztény származású. Egy éjszaka félelemmel ébredtem fel álmomból, melyben a szüleim legidősebb fiú féltestvérem szomorú sorsáról vitatkoztak. Fivérem több mint harminc évvel előttem szintén orvostudományt hallgatott Bécsben, szintén beleszeretett egy nyelvtanárnőbe, aki szintén szőke volt, szász és keresztény származású. A fivéremnek feleségül kellett vennie a hölgyet, és nem tehette le az orvosi államvizsgát. A házasság nem volt boldog. Mindez még a születésem előtt történt.

Ezen az éjszakán hirtelen tudatossá vált számomra eme álmon keresztül, hogy öntudatlanul bátyám sorsát ismételem meg. Énem azonban határozottan fellázadt sorsomnak e családi kényszere ellen. A saját, személyes sorsomat akartam, és nem egy már meglévő, családi kényszersorsot megismételni. Nem akartam bátyám reprodukciójává válni. Reggel elhagytam Bécset, és visszatértem az ezredhez a frontra.

Saját sorsanalitikus önanalízisemben, melyet az 1934–36 közötti években megszakításokkal egy mátrai szállodában végeztem napi négy-hat órán át a heverőn, ez az álom és a következményei központi szerepet játszottak. A következő meglátásokhoz vezetett:

  1. A tudattalanban a lét számára ős-figuráknak és az utódok cselekvéséhez szolgáló családi mintáknak kell létezniük, melyek kényszerítően irányítják sorsunkat. Így keletkeztek a fogalmak a „családi tudattalanról” és a „kényszersorsról”.
  2. Következésképp a családi tudattalan az „ősök törekvéseit” tartalmazza, melyek az „ősök álmaiban” manifesztálódhatnak.
  3. Az ősök ellenfele az utód állásfoglaló énje. Az énnek hatalmában áll, hogy az ősök igényei ellenében válasszon. Így jutottam a „szabad, egotropikus választás” és a „szabadon választott sors” fogalmakhoz.
  4. Az ősök eme analízisének eredménye „az irányítható fatalizmus” lett,5 és majd negyven évvel az álom után született meg a sorsanalitikus terápia, a passzív és aktív analitikus pszichoterápiának a tankönyve.6

A harmadik élményt mely a sorsanalízishez vezetett, fiatal praktizáló idegorvosként éltem át. […]

Fuszenecker Csilla fordítása

Szondi Lipót
(1893–1986)
Szondi-Institut, Zürich
Hans Langenegger
  1. Szondi Lipót: Schiksalanalytische Therapie. Huber, Bern und Stuttgart. 1963. 63., 523. p.
  2. Fritz Eckstein és René Fülöp-Miller kiadványa. Verlag R. Piper Co., München. 28. p.
  3. Troyat, Henri: Dosztojevszkij. Cserépfalvi, Budapest, 1943.
  4. Zweig, Stefan: Balzac. Bermann-Fischer Verlag, Stockholm. 46., 13. p.
  5. Szondi Lipót: Schiksalanalyse. B. Schwabe Co., Basel. 1944. 1. kiadás, 44. p.
  6. Szondi Lipót: Schiksalanalytische Therapie. Huber, Bern und Stuttgart. 1963. 63. p.
  1. Szondi, L. (1973): Schicksalsanalyse – eine Selbstdarstellung. = Psychotherapie in Selbstdarstellungen. Herausgegeben von Prof. Dr. phil Ludwig J. Pongratz. Verlag Hans Huber, Bern.
  1. Julius Wagner-Jauregg (1857–1940) – osztrák idegorvos. 1917-ben bevezette a malárialáz-kezelést a paralízis és a hátgerincsorvadás esetében, ezért 1927-ben Nobel-díjat kapott.

Szondi Lipót (Nyitra, 1893. március 11.–Küsnacht, Svájc, 1986. január 27.): pszichiáter, a párizsi Sorbonne egyetem díszdoktora.

Tanulmányai: Tanulmányait Budapesten végezte.

Pályája: Pályakezdőként az Apponyi poliklinikán a Ranschburg Pál által vezetett pszichológiai laboratóriumban dolgozott. 1927-ben mestere javaslatára a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán akkor létesített Gyógypedagógiai Kórtani és Gyógytani Laboratórium vezetésére kapott megbízást. A kultuszkormányzat 1940-ben indoklás nélkül, de köztudottan a zsidótörvények következményeként felmentette állásából. Ezután Bergen-Belsenbe történt deportálásáig (1944) a ciszterci rend védelme alatt folytatta munkáját. 1944. decemberében családjával együtt Svájcban kapott menedékjogot. Véglegesen Zürichben telepedett le. 1947-ben megalakította a Kísérleti Ösztöndiagosztikai és Sorsanalitikai Munkaközösséget, 1958-ban létrejött a Sorspszichológiai Nemzetközi Kutatási Központ, 1961-ben a Svájci Sorsanalitikus Gyógytársulat és 1969-ben a Szondi Intézet (Stiftung Szondi-Institut), amelyben haláláig dolgozott.

Tudományos tevékenysége: Negyedszázados magyarországi munkássága idején alkotta meg világhírű ösztöndiagnosztikai tesztjét, a Szondi-tesztet. A különböző fogyatékosokkal és elmebetegekkel végzett genetikai, kapillármikroszkópiai, ösztönkórtani vizsgálatok, az alkat, iker- és családfakutatások vezettek el a teszt megalkotásához és az ún. „multidimenzionális konstitucióanalízis elméletének” kidolgozásához. Nevéhez fűződik a „konstitucionális gyógypedagógia” koncepciójának és további kutatási irányainak kidolgozása is. Tudósi pályája Svájcban teljesedett ki. Itt intézményesedett a kísérleti ösztöndiagnosztika és a sorspszichológia. 1986-ban Budapesten szobrot állítottak emlékére és Szondi Emlékalapítvány ápolja szellemi hagyatékát.

Forrás: ELTE · Tudós tanárok az egyetemen