Hídverés rovat

Spidron® jegyzetlapok II.

Egy eszme/elv/ötlet/tudomány/diszciplína/találmány ébredésének dokumentumai
Erdély Dániel
matematika, geometria, térgeometria, térkitöltés, spidron

Ha valami nem kapcsolható a már meglévőhöz, noha szívesen kapcsolnák, akkor az csak van. Ez a minimal art és a fenomenológia kulcsszava. Akkor előbbre léptünk? Induljunk ki a jelenségből, a műveletből? Vagy ne induljunk ki olyan hamar? Először hajtsuk végre. Nem lehet. Csak igyekezni lehet, véges módokon. Például hajtogassuk a nevét. Minek? Hajtogassuk ki papírból! Egy részét lehet. Befejezetlen. Az egyik irányban túl kicsi, eltűnik a kezelhetőség nagyságrendjéből. A másik irányban beláthatatlanul nagy. Ha nem tudjuk a maga teljeségében szemlélni, akkor csak szemléltessük. Megjelenésében utal a tulajdonságaira. A nem látható részek ugyanígy, csak szakaszokban és csak részlegesen mutathatók be. Ez még mind nem lenne érdekes. Nem is kell, hogy érdekes legyen. Azaz kell, hogy figyeljenek rám. Hogy lehet valami érdekes, ami nem kapcsolható a már tudotthoz. Mikor leírom, kifejtem, akkor ahhoz hasonló fogalmakhoz jutok, amelyek más témákban ellentmondásokhoz, izgató többértelműségekhez vezetnek. Engedjenek meg egy tudományszociológiai megjegyzést. A tudás beláthatatlansága és a perspektíva kinyílása, a beláthatatlanság által sugallt kényszerű szakadás képzete leplezhetetlenül kétségbeejtő, ugyanakkor felszabadítóan megengedő. Indulhatunk bármely irányba, jó messzire, akár társtalanul. Úgyis összekapcsolódik a végeken mégis valamivel az amit mondok. Amit gondolok. Amilyen képet alkotok, képzeteket keltek. Ahol valami megjelenik, így mégse bennem van, hanem a horizonton. A kapcsolódások horizontján. És itt az idő, hogy bebizonyítsam, hogy amit emlegetek, az nem csupán költészet. Nem lila füst, bár az is lehetne. Annak talán jobban is örülnék. Nem tartana fogva. Elillanhatna. Alakilag is olyan mint egy lámpásból kiáramló, tekergő füstlény. Szellem a palackból, dzsinn. Miközben minden kérésemet teljesíti, rabláncon tart. (Miért nem vette ezt a mesét valaki már előttem komolyan? Mert ez a módszerem: valamit, amin általában átsiklanak, magától értetődőnek vesznek, megragadom, időt töltök vele, megállok, megszólítom, átértelmezem, párbeszédet kezdek vele. Megkísérlem különböző kontextusokba helyezni. Megfigyelem, hogy mi fog történni vele?)

Kedves tudóskollégák, ahhoz, hogy a világ dolgai közt rendet tudjanak rakni, ahhoz, hogy a világ dolgait le tudják írni, képesek legyenek azokat elemezni, következtetéseket levonni, esetleg valamit előre jelezni, vagy akár csak megnevezni, ahhoz a nemlévővel szembeni alázatra van szükség. De nevezhetjük akár tiszteletnek, de legalábbis érdeklődő kíváncsiságnak. Mert ami nincs, az nekünk nincs és ami van, az nekünk van. Ami nincs, az viszont lehet, hogy csupán azért nincs számunkra, mert még nincs, épp most keletkezik, vagy csak azért nincs, mert nincs neve, vagy csupán még vajúdik vele a lét. [Hans Robert] Jauss-nak van egy számomra rendkívül fontos gondolata. Eszerint nem lehet megkülönböztetni az idegent az újtól. Ez veszélyesen fontos gondolat. Még az sem biztos, hogy igaz, bár az egyik irodalomelméletis doktorandusz társunk fölényes kacajjal az arcomba vágta, hogy ez „magától értetődő”. Szerintem korántsem! Sőt, ez egy jó példája annak, amiről az imént beszéltem. Próbáljuk csak komolyan venni ezt a mondatot! Időzzünk el fölötte néhány pillanatig! Valóban nincs ismérve az újnak? Valóban semmi nem jellemzi az idegent?

Hátha találunk olyan fogódzót, ami az egyik tulajdonságot jellemzi, miközben a másikat kizárja. Azt is megpróbálhatjuk, hogy megvizsgáljuk a két fogalom egymáshoz való viszonyát. Lássuk csak! Az idegen és az új egyaránt ismeretlen. Ezt el kell fogadnunk. De mitől ismeretlen valami? Attól, hogy megnyilvánulásaiban nem hasonlít a már ismerthez. Lehet azonban mesterségesen előállítani ismeretlent. Méghozzá ismert dolgok összekapcsolásával. De másként is. Például úgy, hogy amit már valamilyen mélységben ismerünk, még tovább boncoljuk. Eddig nem tapasztalt mértékben és minőségben analizáljuk, azonosulunk vele vagy egész egyszerűen próbára tesszük. Igazságát kipróbáljuk erre, arra. Megvizsgáljuk, hogy mi a jelenség érvényességének a terjedelme. Eközben persze magunkkal is éppen ugyanezt tesszük. Ha idegen dolgokkal kezdünk, magunkat ismerjük meg egyre jobban. Egyre jobban próbára téve magunkat, egyre jobban azonosulunk magunkkal. Így aztán szinte kikerülhetetlennek és megkérdőjelezhetetlennek tűnik ennek a műveletnek a szükségessége: az idegen megismerése. De most nem azt kívánjuk tisztázni, hogy a világ dolgai megismerhetőek-e vagy sem, hanem azt, hogy az idegenség felismerhető-e, és azt, hogy az idegenség megkülönböztethető-e az újdonságtól. Az idegenszerűségnek és az ismeretlenségnek találtunk már ismérveket. Egy jól ismert úton továbbmenni, egy átélést fokozni, egy kihívást még komolyabban venni. De van-e ismérve az újnak? Mitől új valami? És, ha új, akkor mitől lesz ez az „újság” látható? Mennyiben más mint a káprázat? Az újjal szemben erősebb a meglepetés, mint a rettenet. Erősebb a kíváncsiság és a várakozás, mint az összemérés és a próbára tevés szándéka. Több a kétely, mint a vád, több a kérdés és a reflexió, mint az előítélet és a projekció. Az örökös fölülírás módszerét követem. Intenciómat nem görcsösen, de igyekszem megtartani és erősíteni, miközben erősen őrködöm azon, hogy nehogy kisajátítson a módszer, ahogy kisajátított már a tárgy. Ahhoz, hogy ezt a választott tisztességet megtartsam, ötletekhez, módszerekhez folyamodom. Nem az „akadémikus” elvárások iránti lojalitás, hanem az egészséges távolságtartás belátáson alapuló, magamra nézve kötelező érvényűnek elfogadott normája az a tényező, amely talán mégis a tudományos értekezés stílusába és módszertanába sodor. A kultúratudományos „megbélyegzettség” felvállalása, a „ha már nehéz, akkor legyen még nehezebb, ha komplex, még komplexebb, ha műfajtalan, még műfajtalanabb” űrhajószimulációs pántjainak felkötése annak a halvány reménynek az ébrentartásával vegyítve éltet, hogy talán mégis én leszek az, akit kilőnek, és aki – akár az űrben örökre elveszve is, de – részt vehet az eleddig megismerhetetlen új kozmoszban való száguldozás émelyítő kalandjában, egy olyan világmindenségben, amelynek alakja, mérete, íze és belakottsága naponta más, megalapozott, de egyre hajmeresztőbb vélekedés tárgya, és amelyre vonatkozó csillapíthatatlan érdeklődésem eleve és talán abbahagyhatatlanul fennmarad. Elszállásom remélem, nem lesz megszállottság. A választott fogalmi keretek és koncepcionális rendszerek remélem, hogy mint utamba eső galaxisok és energiaforrások fognak beszámolómhoz segítségül szolgálni. Ha veszélyes utamról mégsem térnék épp bőrrel vagy egyáltalán vissza, és itt nem létemmel kell megint bizonyos értelemben főszerephez jutnom, biztosítok mindenkit, hogy amit tudok megteszek annak érdekében, hogy a magammal vitt hitek, vélekedések, igazságfoszlányok és érzések általam választott legnemesebbjeivel és legélvezetesebbjeivel gazdagodva fogok eltűnni a semmibe. Mindezeket tényleg valamelyest irodalomnak is szántam, bíztatásul, annak érdekében hogy neki tudjunk veselkedni annak, amit – mivel ezelőtt még soha senki nem írta le – ezúttal, elhatározásom szerint, meg fogok, mert meg kell tennem. Higgyék el, hogy az itt megfogalmazott deformáció valóban ismeretlen volt eddig mind a geometria, mind pedig a mechanika körében. Ezt alátámasztani elsősorban a rendkívüli érdeklődéssel tudom, amellyel a témámat egyre több helyen fogadják, valamint azokkal az elégedett visszajelzésekkel, amelyek a bemutatóimat követik. Az azonban igaz, hogy a geometriai mozgás algoritmizálását úgy végezte el egy rendkívül nyitott, de vérbeli szkeptikus szegedi matematikus, hogy a munka nagy részét a számítógépére bízta. Csupán egyetlen dolgot tudott előre a végeredményről: ha a 16 soros matematikai kifejezés összege nullával egyenlő, akkor az általam „mezítlábasan” és ösztönösen megsejtett deformáció matematikailag is, tehát tudományosan is releváns, érvényes, igaz és használható. A technológia tehát komoly segítséget nyújtott. Olyat amilyet 6–8 éve még valószínűleg nem lett volna képes. Ezen túlmenőleg az új deformáció leírása a következtetések olyan lavináját indította meg, amely az utóbbi két és fél év alatt az új téri formációk és mobilok terveinek százait segítette életre.

Spidron jegyzetlapok

I II III IV V

képforrás: Kovács Zoltán weboldala


Erdély Dániel és Rinus Roelofs munkái