Pálóczi Horváth Ádám 1788-ban írt, 1791-ben kinyomtatott csillagászati tankölteménye, a Leg-rövidebb nyári éjtszaka1 az irodalomtörténet egén inkább csak pislákol: többnyire az életmű gazdagságának bizonyítékaként, illetve a dulce et utile aranyszabályának tankölteményekben megnyilvánuló egyik példájaként kerül említésre. A tudománytörténet teleszkópjának köszönhetően kissé felragyogott ugyan a történeti horizonton, de mintegy hold-módra, azaz kölcsönzött fénnyel. A kölcsönzött fény részint Hatvani István alakjából, részint pedig Newton sugárzásából származik. Az előbbit Pálóczi Horváth kedvelt tanáraként, egyszersmind a tanköltemény ihletőjeként tartja számon a hagyomány.2 A newtoni sugárzás ezzel szemben nem a keletkezéstörténet, hanem a költemény tartalmi-kontextuális vonatkozásai mentén árad a Pálóczi Horváth-versre, mint a newtonianus kozmológia jeles népszerűsítőjére.
„Irodalmunkban az első olyan, nagyobb lélegzetű költői alkotás, amelyik határozottan a newtoni kozmológiai szemléletre épül, Pálóczi Horváth Ádám tankölteménye… A fiziko-teológiai munkák szerzőihez hasonlóan Horváth Ádám egyik legfőbb gondja továbbra is az, hogy a newtoninánus természeti világképet összeegyeztesse a Biblia szövegével. … Elmagyarázza a napfogyatkozás lényegét, a Föld kicsinységét a világegyetem roppant nagyságához képest; ha szükségesnek véli, lábjegyzetben közvetlenül hivatkozik Newtonra; a hajnal pirkadásáról szólva, röviden összefoglalja a színek newtoni elméletét. Elutasítja az antikvitásból származó naiv elképzeléseket, mint amilyen a Napnak szekéren való száguldása. A csillagképek elnevezéséhez fűződő mitológiai tudnivalókat viszont részletesen előadja (pl. 30–38), mivel ennek gyakorlati haszna is van, hisz elősegíti a szóban forgó csillagképek felismerését, s így az éjszaka utazók jobb tájékozódását szolgálja. A mű befejezése a fiziko-teológiai munkák hagyományait követi: az utolsó fejezet témája a Teremtő magasztalása, a záró sorok pedig az Isten nagyságát csodáló, s az ég látványában gyönyörködő ember alakját rajzolják meg.”3
Vörös Imre idézett fejtegetése azt is bemutatja Ányos Páltól Verseghy Ferencig, kik szegődtek poétai eszközökkel a newtonianus kozmológia terjesztőiül, megjegyezvén, hogy igen nagy igény volt e csillagászati alapú ismeretterjesztésre, mégpedig praktikus okokból. Fazekas Csillagórája4 is így válik érdekessé: segítségével tiszta éjszakai égboltról megállapítható a pontos idő. Tagadhatatlan, hogy a csillagászat tudománytörténetének elbeszélésben eme tanköltemények e szempontból méltóak az említésre – ugyanakkor elgondolkodtató, vajon megírásuk során tényleg csupán az ismeretterjesztési hév munkált a 18. század végi poétákban? Ha igen, miért éppen a csillagászat váltotta ki bennük e furor poeticust? És valóban, olyan könnyen memorizálható, praktikus versezetek ezek, melyek akár egy kalendárium közönsége is könnyedén magáévá tesz, s kimenvén az éji ég alá, már szavalják s mondják is segítségükkel a helyes időt vagy útirányt? A Bibliával való példálózás pedig csupán egyfajta öncenzúra és némi vallásos túlbuzgalom vegyülékeként kerül e csillagászati tárgyú szövegekbe?
Hogy e kérdésekre valamiféle válasz szülessék, érdemes visszatekinteni egy, többek között a Pálóczi Horváth-szöveg pretextusaként is számon tartott kozmológiai-kozmogóniai elméletre, William Whiston koncepciójára.5 Az angol szerző két nagysikerű kötetben fejtette ki teóriáját: Astronomical principles of Religion, Natural and Revealed (London, 1717), majd átdolgozva a New Theory of the Earth (London, 1737) című munkákban. Ezeket részint eredetiben, részint Johann Jacob Scheuchzer több kiadást megért Jobi Physica Sacra című művének6 közvetítésével mind Pálóczi Horváth, mind a később említendő Szerdahely György Alajos valószínűleg ismerte. Whiston koncepciójából az újabb angolszász szakirodalom7 nem annyira azt a momentumot vizsgálja, korszerű szemlélet volt-e a newtonianus kozmológiát a bibliai narratívával egyeztetni. A Whiston-koncepciónak felvetődik olyan olvasata, miszerint Francis Bacon 1605-ös Advancement of Learning című művében8 kifejtett tudománymetodológia, illetve az annak nyomán meginduló intézményi átszerveződés, oktatási reform késői folyományáról van szó. Bacon javaslata a hatékony tudásátadás módozatairól a természettudományokat és a természetfilozófiát állította középpontba, melyek átadása során a már ismert narratívák, így a bibliai kozmogónia narratívája is, mintegy hordozóközegként, médiumként működik. Innen olvasva a Whiston-kötetek célja nem az, hogy Newton elméletét beszuszakolják a bibliai hermeneutika évezredes keretei közé, hanem hogy Newton elmélete alapján egyetemes kozmológiai elméletet alkossanak meg, melynek elbeszéléséhez, univerzálissá emeléséhez a bibliai narratíva történeti és metaforikus elemeit használják fel. És bár erre az adott kulturális közegben valóban elsősorban a bibliai narratíva és képrendszer a legalkalmasabb, természetesen ugyanilyen mediális szerepet kaphatnak a speciálisan csillagászati vonatkozású ókori kozmogóniák, mitológiai történetek is – jó példa erre Thomas Wright Whistonéval kortárs csillagászati alapú kozmológiája, a Clavis coelestis [Kulcs az éghez – A szerk.].9 Ennek következtében az asztrológia mitikus és tudományos diskurzusa ugyancsak mediális pozícióba kerül, azaz jól használható hordozóközegévé válik kozmogóniai és kozmológiai koncepcióknak. Kitűnő példa erre a Whistont és Wright-ot egyaránt olvasó Immanuel Kant prekritikai munkássága, mely, mintegy megtestesítve a baconi modellt, természettudományos problémák elbeszélésével is kísérletezik: a vulkánok, szelek és földrengések vizsgálata mellett kitüntetett szerepet szánva a csillagászatnak. Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels [Az Ég általános természetrajza és elmélete – A szerk.] című, 1755-ös kötetében10 e vizsgálódásai alapján alkot meg Kant egy spekulatív kozmológiát, mely négy téma körül épül ki: a Tejútrendszer (és úgy általában a Világegyetem) fejlődése és szerkezete, a Naprendszer kialakulása és struktúrája, egyes naprendszerbeli objektumok vizsgálata, valamint az esetleges Földön kívüli élet lehetősége. Kant anélkül, hogy szaktudományos, módszeres csillagászati vizsgálatokat végzett volna, pusztán a spekulatív rendszeralkotás révén, egy strukturálisan következetes kozmosz-kép csillagászati terminológia által való felrajzolásával a kortársak számára is meglepő következtetésekre jutott. Lényegében elővételezte a Herschel által majd csak évtizedek múlva felfedezett Uranus bolygó meglétét, megalkotta a ma Kant–Laplace-elméletként emlegetett koncepció spekulatív részét, melyet majd Laplace szaktudományos módszerekkel fog igazolni, továbbfejleszteni.11 A Földön kívüli életre vonatkozó fejtegetései ugyan ma még inkább szó szoros értelmében science fiction-ként tarthatók számon, de a fentiek ismeretében itt sem árt óvatosan fogalmazni…
Csillagászat, mitikus asztrológia, bibliai hermeneutika és a spekulatív kozmogónia diskurzusának eme sajátos egybejátszása nem csupán hat a magyarországi csillagászati irodalomra, különösen annak speciális változatára, a tankölteményre, hanem módosul is annak közegében. Jól megragadható ez Szerdahely György Alajos 1788-ban, azaz a Pálóczi Horváth-szöveg keletkezésének évében megjelent, Silva Parnassi Pannonii című latin verseskötete révén.12 E kötet irodalomtörténeti említései13 a közelmúltig még a Pálóczi Horváth-versnél is fénytelenebbek: többnyire Szerdahely esztétikaelméletének és poétikai gyakorlatának inkoherens voltát hivatott prezentálni. A felfénylés valószínűleg Szörényi László egyik megjegyzéséig14 vezethető vissza, miszerint a kötet kiemelkedő produktuma a két hosszabb csillagászati tanköltemény: a Historia Uraniae Musae és az Elegia Epidictica, per quam demonstratur Uraniam Musan esse primogenitam Urani. 2007-ben Tóth Sándor Attila újra kiadja e két költemény szövegét, részletes bevezető tanulmánnyal.15 A tanulmány ismerteti a két latin költemény tartalmi és stilisztikai elemeit, ókori latin mintáit,16 magyar kontextusban Ianus Pannonius csillagászati vonatkozású költeményeit mutatván fel előzményként. Összegzésként a szerző megállapítja, hogy a műfaji skálán epyllionként és heurisztikus elégiaként azonosított Szerdahely-versek a korabeli latin verstechnika tipikus példái, terjedelmes lábjegyzeteik pedig azzal magyarázhatóak, hogy e költeményénekben Szerdahely
„a közéletet kívánta tájékoztatni és a kérdésben befolyásolni, ezért funkciója (a poézis ellenében) az antik és reneszánsz hagyományú társas-közéleti szerepnél marad. A versírói helyzet külső dologhoz (eseményhez) kapcsolódik, hol a struktúra és a funkció kap szerepet. Itt találkozik egymással a tudós költő-filológus és a polihisztor, aki a szellem embereként a vers erejével kíván bemutatni.”17
Ez az olvasat – eltekintve a neolatin poétikai vonatkozástól – lényegében megegyezik Pálóczi Horváth csillagászati tankölteményének kanonizált olvasatával. A Szerdahely-versek kapcsán azonban adódik két olyan momentum, amely arra figyelmeztet: a fenti értelmezés nem alternatíva nélkül való. Az egyik momentum az, hogy a fent leírt „alkalmiság”, eseményhez kötöttség, illetve tudománynépszerűsítési célzat problémamentesen alkalmazható a Historia Uraniae Musae önálló megjelenési formáira (Hell Miksa bécsi csillagászati ephemeridesében, illetve önálló kisnyomtatványként is napvilágott látott, Hell versével kiegészítve),18 amelyek explicite utalnak arra, hogy a Herschel által frissen felfedezett bolygó elnevezése körüli vita egyik szólamát képviselik. Feltehető azonban a kérdés, hogy az Elegia Epidictica19 – melynek fő tartalmi tételei szerint Urania múzsa Uranus, azaz az égbolt elsőszülött gyermeke, illetve az első csillagász a bibliai Ádám volt – vajon milyen tudományos eredményt közvetít, illetve milyen tudománytörténeti aktualitáshoz kapcsolható. A másik momentum pedig, hogy az utóbbi költemény nem látott napvilágot önállóan, hanem Szerdahely Silva-kötetének részeként jelent meg először, a Historia Uraniae Musae újraközölt szövegével egyetemben. Ráadásul e két versezet nem csupán két termetes, magában álló szálfa a Szerdahely-kötet erdejében, hanem egy, a teljes kötet szövegét átszövő asztronómiai metaforahálózat fókuszpontja is egyben.
Hogyan is fest ez a Szerdahely-kötet erdeje felett feszülő csillagos égbolt? Az első fénycsóva a kötet ajánlásának, egyszermint előszavának is tekinthető paratextus20 irányából érkezik. Eszerint Szerdahely a Silva-kötetet az asztronómus Hell Miksának ajánlja. Mielőtt bármiféle exjezsuita összeesküvésre gondolna az olvasó (Szerdahely és Hell hajdani rendtársak lévén), érdemes alaposabban beletekinteni az ajánló gesztus indoklásába. A bevezető szöveg a szokványos szerénykedés toposza mentén épül ki, miszerint Hell, azáltal, hogy a Historia Uraniae Musae szövegét folyóiratában közölte, felbátorította a szerzőt egyéb, már meglévő és újabb költeményének közzétételére. Majd általánosabb, tézisszerű megállapítások következnek astronomia és poesis, azaz csillagászat és költészet kapcsolatáról:
„Mert vajon nem az Égben lakozik-e a Poézis is? A költők, akikről Platón és az egész ókor helyesen tanítja, hogy a Bölcsesség teljességének első és egyedüli Atyái és Vezérei, a Költészet Múzsáját az Égbe helyezték, és nővérével, Urániával együtt, akinek ősi nevét a csillagászoknak a legújabb bolygó elnevezése körüli vitájában te képviselted, a csillagok birodalmában helyezték el. Mindig is barátok, hiszen egyszersmind testvérek is Költészet és Csillagászat. E két nővér uralja az Ég mérhetetlen terét; ők kormányozzák ama örök világokat, melyeket Te nemcsak kiemelkedőleg kutatsz, hanem egyszersmind majdan a lakójuk leszel. Ezért nem tévedek, ha azt mondom: az Ég hosszas és lankadatlan tanulmányozása, valamint Költészet és Uránia testvéri barátsága révén lakozik Benned ama Költői Lélek, mely erős testre vall, és a hosszú élet gyarapítója és kezese. Fogadd el tőlem, ami a Tiéd! Ebben az Erdőben felleled mindazt, ami Neked a Te egedet eszedbe juttatja.”21
Az előszó kiépíti egy mitopoetikus világkép alappontjait.22 Az egyik alappont az emberi világ kozmológiájának kitüntetett helye, az „Ég”, melyben örök világok (orbes) lakoznak. Ez az emberfeletti/emberen túli horizont kettős vonatkozásban kap értelmet: a csillagászat (Hell) vonatkozásában a kutatott bolygók, égitestek kozmosza, azaz a fizikai univerzum – a poézis (a szerző) vonatkozásában a fikció által teremtett világok univerzuma, melyek egyébiránt Szerdahely esztétikájában is megjelennek23 – az ember vonatkozásában pedig a halhatatlanság birodalma. A költői mű tehát nem más, mint maga az Ég: éppúgy olvasható, kutatható – ezért is ismerhet benne a saját, asztrológiai Egére a megszólított csillagász. A másik alappont a kozmosz emberi tere, antropológiai horizontja: nevezetesen az ember kapcsolata az Éggel – akár csillagászati, akár poétikus megtestesülésében –, ami a Költői Lélek (Spiritus Poeticus) jelenléte révén lehetséges. A Szerdahely-esztétika másik kulcsfogalma24 bukkan fel tehát itt, antropológia és kozmológia kapcsolódási pontján – egyszersmind egyetemessé tágítva, hiszen érdemes felidézni: a poeticus melléknév, szigorúan véve a szó görög eredetét, nem csupán ’költői’, hanem ’teremtő’ jelentésben is fordítható. Mindez már önmagában is új kontextust nyit a két nagy csillagászati költemény számára, ami azonban még érdekesebbé válik, ha az értelmezés során figyelembe veszzük, hogy az itt alakulni látszó mitopoetikus világ a kötet számos más költeményében is megjelenik. Poétikai hordozóközege háromosztatú: antik mitológiai, keresztény vallási és csillagászati szimbolika közvetíti az olvasó felé e világképet, E versekben egyfelől tovább nyílik az Ég kozmológiai jelentéshorizontja: a Prooempticon Virgini Deiparae ad Coelos abeunti25 Mária mennybevitelének történetén, illetve a Jelenések könyvének szimbolikáján keresztül a vallás perspektívája, a Nova Stella primum in Coelo Austriaco visa anno MDCCLXXIII26 Mária Terézia antik mintákra hajazó csillaggá válásán keresztül a történelem perspektívája is az Ég jelentéskörébe kerül. Úgy, hogy közben mindkettő megerősít egy, már említett értelmezési lehetőségét, miszerint az Ég a halhatatlanság birodalma. Ennél is érdekesebb az antropológiai horizont, azaz az Ég emberi perspektívája. A fenti két vers jelzi, hogy az Ég emberfeletti horizontjára az ember csak kivételes esetekben emelkedhet fel, mely felemelkedés egyszersmind a halhatatlanná válás folyamataként is megragadható (szinkronban azzal, ahogy az égi felemelkedés leírása által születő költeményben, azaz a költemény egében válik halhatatlanná az illető). Az Ég örökkévaló kozmogóniai horizontját két erő uralja: a Nap (Sol, Phoebus) és az Éj (Nox). Asszociációs körük, nem meglepően, élet és halál közegében mozog, sajátos módon azonban nem éles váltásokban (pl. éjt elűző nap) tűnnek elő a versek szövegén át, hanem szimultán vannak jelen. Az Ad Solem27 fohászkodója a szemeire boroló éj mögött vágyik meglátni a felkelő napot, a De Nocte28 fohászkodója pedig az Éj – Csongor és Tünde közegébe is beillő – kozmikus istennőjét ábrázolja úgy, mint aki a nap fényét köpenyével eltakarja. A Visio Nocturna29 az éjben fénylő szekerén száguldó Pallas képével indít, a látomás elbeszélője arra kéri Phoebust és az antikvitás Egének isteneit, hogy Pallas válhasson csillaggá, tőle származna a géniusz és a szellem. A felfénylő csillag azonban újra az éj homályába vész: „somnus erat” – álom volt csupán. Szintén mitopoetikus asztrológiai vonatkozásra, az egymás váltó csillagok képére épít a De Castore et Polluce30 epigramma, mely egyszersmind cáfolata a szakirodalmi állításnak,31 miszerint Szerdahely poétikai gyakorlatától idegen lenne a csillagász-epigramma, célja csupán az ismeretterjesztés. Az epigramma Lactantiusra utaló jegyzettel ellátott csattanója szerint nincs szerencsétlenebb sem az istenek, sem az emberek között, azaz sem az örökkévaló, sem az emberi horizonton annál, aki nem egyszer, hanem újra s újra hal, újra s újra él. Látnivaló: az antropológia horizontján a múlandóság – az Ég, a kozmogónia horizontján az örökkévalóság uralja az időt (Castor és Pollux szerencsétlensége, hogy egyikhez sem tartoznak). A kettő között átlátást, és kivételes esetben átjárást a poézis és a csillagászat teremt. Nem véletlen, hogy a Sajnovicshoz mint „híres csillagászhoz” címzett két költemény közül az elsőben – újfent epigramma! – a költő kérdése az asztronómushoz, hogy a poézis által megalkotott, fikcionált „égnek hosszú palotái” vajon valóban hosszúak-e? Azaz: a poézis fiktív világa valóban konvertálható-e a csillagászat fizikai távlataivá?
Ebben a kontextusban a Historia Uraniae Musae32 aktuáltudományi intenciója (azaz hogy a Herschel által felfedezett új bolygó neve Urania legyen, ne Uranus) háttérbe szorul.33 A mitopoetikus elbeszélés szerint Phoebus kérésére Uranus beleegyezik, hogy lánya, Urania, a csillagászat múzsája az égboltra kerüljön. Saturnus azonban fellázad a női uralom ellen, így Uraniának menekülni és rejtőznie kell – most jött el az alkalom, hogy Herschel felfedezése révén visszanyerje az őt megillető helyet. A kötet kulcsszavainak horizontján ez az elbeszélés két szempontból is gyújtópontnak tekinthető. Egyfelől a mennybevitel leírásának kettősségéhez hasonlóan egyszerre jön létre poézis (és mítosz) fikciós univerzumában az Uránia múzsa történetét felépítő, ezáltal a mitológiai alakot újrakonstruáló történet, illetve a történet megírásával, mint beszédaktussal a tényleges fizikai univerzumban is megkonstruálódik egy új bolygó „egyénisége”, neve. Másfelől nemcsak a történet tere egyesíti a csillagászati és poétikai diskurzust, hanem a létrehozott mitológiai/asztronómiai szimbólum is:
„Musa colat Terras, Sidera Diva regat.”34
[„Múzsaként az Földet teszi műveltté, Istennőként pedig uralkodik a Csillagokon”]
Urania a poézis kozmoszában helyet biztosít a csillagászat szimbolikájának, éppígy a csillagászok univerzumában Múzsaként helyet biztosít a Poézisnek. Figyelemreméltó az is, hogy Urania Égbe emelése csak azáltal válik lehetségessé, hogy a legfőbb hatalmat Phoebus ragadja magához Juppitertől. Attól a Juppitertől, akinek hatalmát az univerzumot megrengető villám képével jelöli a szöveg, ám ezen alapvetően fizikai jegyekkel leírható hatalom már egy korábbi epigrammában megkérdőjeleztetett: a Satyra in Iovem dum Coelum tonuit iacta35 szerint hiába rázza meg a mindenséget Iuppiter mennyköve, ha őt a gyermek Amor tartja gyeplőn. Hosszú sorok ecsetelik eme mitikus puccsot, mely egyszersmind olyan kozmológiai rend víziója, ahol a legfőbb hatalmat a fénymetaforákkal jelölt, Phoebusszal és a Nappal azonosított („Unde Iovi Fulgor, nisi Phoebus Lumina spargat?” – ’Honnan veszi Iuppiter villámja fényét, ha nem a Phoebus által sugárzott ragyogásból?’)36 Spiritus Poeticus (Teremtő/Költői Erő) jelenti:
„Ille Anima est Mundi: Archaeum mihi dicere Fas est,
Vivere qui Terrae, Sideribusque dedit.
Ille potest mortale genus super Astra locare:
Ille Hominum vitam perpetuare potest.”37
[„Ő a Világmindenség Lelke: ha szabad megneveznem, a legrégebbi Létező,
Aki a Földnek és a Csillagoknak életet adott.
Képes arra, hogy a a halandó emberi fajt a Csillagok fölé emelje:
Az embereket örökéletűvé teheti.”]
Míg tehát a Historia Uraniae Musae egy sajátos kozmológiát vázol fel mitopoetikus elbeszélés keretében, mely kozmológia középpontjában a Phoebus/Sol által megszemélyesített Spiritus Poeticus áll, az Elegia Epidictica38 azt mutatja be, hogy e kozmológia antropológiai alapozottságú, azaz az emberbe kódolt világrend. Olvasatomban tehát ez költemény nem annak görcsös erőltetése, hogy a Biblia tekintélye egyszersmind az asztronómia irányába is megerősíthető legyen. Inkább egy, Whiston kapcsán már említett eljárás sejthető a háttérben: a bibliai alaptörténet mint hordozóközeg működik a közvetíteni kívánt kozmológia érdekében. A bibliai Ádám, Northrop Frye-jal szólván,39 kulturális archetípusként kap szerepet a költeményben: azaz annak kifejtése, hogy Ádám, az első és prototipikus ember egyszersmind az első csillagász is, nem más, mint ama egyszerű kijelentés poetizálása, miszerint az emberben antropológiailag kódolt törekvés az őt körülvevé kozmosz megfigyelése, az azon való felül- és túlemelkedés, vagyis a halhatatlanság utáni vágy. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy a Mária mennybemenetele köré szőtt költemény egyik jegyzete szerint:
„Mihi enim venit in mentem iterum cogitare de concordia Poeseos et Astronomiae;
quae certa tanta est, ut Lectorem illum intelligere non posse credam Poetas
veteres, qui Poeseos, et Astronomiae Cognitionem non magnam habet. Primi
Astronomi videntur mihi fuisse primi Poetae; primi illi pervenerunt
ad coelos, fecerunt Constellationes, observarunt Sidera, et imposuerunt nomina,
quibus dein Poetae ceteri, Astronomiae gnari usi sunt.”
[„Nekem ugyanis elmémbe tolult, hogy újra a Költészet és a Csillagászat egységéről töprengjek; mely egység bizonyosan oly nagy, hogy azt hiszem, nem is értheti az antik Költőket az olyan Olvasó, aki nem rendelkezik mind a Költészet, mind a Csillagászat beható ismeretével.40 Úgy tűnik nekem, az első Csillagászok voltak egyszersmind az első Költők; elsőként ők jutottak el az Égig, teremtették meg a konstellációkat, figyelték meg a csillagokat, és nevezték el őket, mely elnevezéseket aztán a többi Költő és tudós Csillagász is használ.”]41
A költészet és a csillagászat tehát egy kétoldalú kódrendszer, mégpedig a kozmosz megismerésének és eme ismeret közvetítésének kizárólagos kódrendszere. Ennek leképezése lehet a költemény szövegének duplicitása: a verses elbeszéléshez körülbelül egyenlő terjedelemben kapcsolódnak a lábjegyzetek prózai értekezései, tudományos, csillagászati témájú hivatkozásokkal. Két lajtorja vezet fel csupán a csillagokig, ahol költőien lakozik az Isten, pontosabban a Teremtő Lélek: a poézis és az asztronómia. A lajtorják megmászására való törekvés az emberbe eredendően kódoltatott – erre hajtja ugyanis a veleszületett Spiritus Poeticus, az emberben lakozó Költői/Teremtő Lélek. Értelmezhető ez úgy is, mint a keresztény, teológiai istenkép megújítása – de úgy is, mint a Poézis, azaz költészet és kreativitás istenné emelése.42
Úgy vélem, mindezek fényében Pálóczi Horváth Ádám csillagászati tankölteménye sem csupán a newtonianus tudományos rendszer diadalútjának egyik állomásaként értelmezhető. Hogy Szerdahely asztronómiai vonatkozású kötetkompozíciója hathatott rá, csupán feltételezhető. Kazinczynak írja 1788-ban,43 hogy Szerdahely elméletét az elbeszélő költészetről alaposan tanulmányozta, és a Hunniás újraírása kapcsán kérdésekkel telt levelet intézett az esztétához. A válaszlevél meg is érkezett, mindemellett egy másik levelezőpartner jóvoltából Szerdahely két „deák könyvetskéivel” is gazdagodott Pálóczi Horváth könyvtára – a dátum alapján valószínűsíthető, hogy az egyik a frissen megjelent Silva lehetett.44 Akár van azonban filológiailag megragadható kapcsolat, akár nincs, a Silva bűvkörében olvasva a Leg-rövidebb nyári éjtszaka szövege átértelmeződik. E kontextusban nézve olyan szerepversről van szó, ahol a poéta a „tsillagvizsgáló” szerepét applikálja magára, s miközben – szintén a Biblia médiumán keresztül – felvázoltatnak a kozmosz különféle szegletei s elemei, mintegy az azokat bemutató „tsillagvizsgáló” is mind följebb, följebb emeltetik, eljutván a kozmikus rendet, egyszersmind a saját költői elbeszélését irányító Teremtő Erő képéig, melynek laudációjával zárul a költemény. Talán nem véletlen, hogy egy kortárs interpretáció, Csokonai Horváth Ádámhoz című költeményének45 vonatkozó olvasata is ezirányba mutat, kiemelve a felemeltetés toposzát, illetve Isten Teremtőként, Kreátorként való ábrázolását:
„ő vagy Bernoullival méri a roppant eget,
Vagy a Newton csövén nézi a végetlen üreget;
Felrepűlvén nagy elméi a nap tányérja felett,
A sok ezer világoknak felfedezgetője lett.
Bújkál a tágas mindenben egy világról másikra,
A főld neki csak egy porszem, a nap tüze egy szikra.
Onnan feljűl letekintvén, e világot megveti,
A port s az abban kevélyen mászó férget neveti.
Imádja mély tisztelettel az örök Mindenhatót,
Aki csak egy légyen szóra Ily dicsőt formálhatott.”
