Egy kultúra között

Dante a feje tetejére áll

Nem nagyon tehet mást a pokolbeli utazás végén. A Föld középpontja felé haladva egy mély kutat talál, benne jégbe fagyva a hatalmas testű, elkárhozott Lucifert. Dante és a mester, Vergilius, a sátán szőre közt kúszva igyekeznek előre. Dante megdöbbenésére a kút mélyén Vergilius egyszerre

„fejjel fordult oda, hol volt a lába,
és úgy fogózott, mint föl aki mászik,
azt hittem, visszamászunk kín honába.”

Nem tudja mire vélni ezt az irányváltást, azt még kevésbé, hogy úgy látja, mintha Lucifer most tótágast állna. Vergilius elmagyarázza, hogy mi történt:

„Azt hiszed, túl vagy még – (szavamba vágott) –
a centrumon, hol szőrén kézen fogtam
a férget, mely lyukasztja e világot?
Túl voltál, amíg lefelé mozogtam;
de fordúlván a ponton áthatoltál,
mely felé minden súly hull, mindenhonnan.”

A Sátán hatalmas teste átnyúlik a Föld középpontján, ezért, elhaladva mellette, egy ponton túl, úgy a csípője táján, megfordul minden: ami addig lefelé volt, az egyszerre fölfelé lesz.

A középkor végén, pontosabban szólva, 1300. április 9-én, nagyszombaton este (ezt lehet éppen tudnunk) egy művelt, tájékozott ember nemcsak azt tudta, hogy a Föld gömbölyű, hanem azt is, hogy minden szabadon eső test a középpont felé mozog, ezért a függőleges irányok, a föl meg a le, igencsak viszonylagosak.

Pedig a fizikai gondolkodásban (is) Arisztotelész uralkodott még, aki ebben a dologban némileg mást mondott. Ezt írta a Fizika VIII. könyvében: Azon dolgok között, amelyek lényegéhez tartozik a mozgás, egyesek mozgása saját magukból származik, másoké valami másból; […] és valahányszor egy dolog mozgásának a forrása magában a dologban van, azt mondjuk, a dolog mozgása természetes. […] Azok a dolgok, amelyek valami másból nyerik mozgásukat, néha természetesen, máskor természetellenesen mozognak: természetellenes például, ha a földből való dolgok felfelé, vagy a tűz lefelé mozog.

Ez a felfogás teljesen általános volt az antikvitásban. Lucretius hexameterei se mondanak mást:

„Ám mégis kétségtelen, azt hiszem az, hogy akármi
Önmaga súlya alatt az üres térben lefelé száll,
És csak az okból tudhat a láng is fölfele szállni,
Hogy fölnyomja a lég járása, különben a testek
Önnön súlyuktól mindig lefelé törekednek.”

Ez a szemléletes magyarázat mintha közelebb állna eszünk mai járásához, mint az arisztotelészi osztályozás, abban azonban, hogy a föl és le abszolút irányként jelenik meg, abban a két szöveg nagyon is egyetért.

Becsülhetjük Dante természettudományos tájékozottságát, de persze mi, Galilei és Newton után, inkább azon csodálkozunk, hogy hogyan lehetett a két függőleges irányt abszolútnak tekinteni. Hiszen a szabadon, lefelé eső tárgyak és a fent járó égitestek azonos törvénynek engedelmeskednek. „Az elhajított kő, saját nehézkedése folytán eltérül az egyenes pályáról, és görbe pályát írva le a légben, végül is lezuhan a földre; ha pedig nagyobb sebességgel hajítják el, akkor messzebbre repül. […] míg végül túlrepülve a Föld határain, többé nem zuhan vissza a Földre.” Ez Newton szövege; ezek a mondatok végleg elrendezték a függőleges irányok gondját.

A XX. század elején egy akkor már elég régtől ismert jelenség felé fordult néhány fizikus figyelme. Robert Brown jó nyolcvan évvel korábban észrevette, hogy folyadékban lebegő pollen szemcsék „reszkető mozgást” végeznek. Először azt hitte, élőlények mozgását látja, az élő anyag „elemi molekuláját” fedezte fel. A jelenséget azonban szervetlen eredetű szemcséken is meg tudta figyelni, így aztán vélhetőleg a folyadék konvekcióját (a hőmérséklet egyenetlenségeiből eredő áramlásait) tette felelőssé azért, amit látott.

A Brown mozgás elméletét tankönyveink tanúsága szerint Einstein alkotta meg 1905-ben; ez majdnem így is van. A jelenség leírása, annak a felismerése, hogy a pollen szemcsék vándorlása és a molekuláris diffúzió azonos törvényeket követ, kétségtelenül az ő érdeme. Ezzel megalkotta a diffúzió statisztikus fizikai elméletét, bebizonyította, hogy a diffúzió molekuláris képe nem más, mint az egyes részecskék véletlen és egymástól független bolyongása a közegben. Csak a mozgás sebességét befolyásolja az, hogy egy atom-e, ami bolyong vagy egy virágpor szemcse. Az előbb írt „majdnem” szócska arra utal, hogy kezdetben Einstein még Brown nevét se nagyon ismerte. A jelenséget csak elgondolta (szemmel láthatóan jól).

Perrin (ő ismerte az előzményeket) kísérletező volt. Így írta le, hogy milyennek látta a mikroszkópban a Brown mozgást végző részecskéket: „Jönnek-mennek, megállnak, újraindulnak, felemelkednek, süllyednek, újra felemelkednek anélkül, hogy a legkisebb mértékben törekednének a mozdulatlanságra.”

Perrin-nek két nagy gondolata volt, és furcsa módon, mintha a kettő ellentmondana egymásnak. Az egyiket a fenti idézet közli: a zegzugos mozgást és az ülepedést (vagy annak hiányát) egyetlen jelenségnek látja. Vagyis fel, le, jobbra, balra ugyanazt jelenti – ahogyan azt a newtoni fizikában mindig is gondoljuk. A másikat a méréseinek az alapgondolata tartalmazza. Itt mintha egy picit megfeledkeznék Newtonról, Galileiről, pokoljáró Dantéról – mert itt a fel és a le közti különbségen múlik minden.

A Föld nehézségi terében áll a mikroszkóp, abban mozognak a részecskék is. Ezért az ugyan közömbös, hogy balra vándorolnak-e vagy jobbra, az azonban, hogy fölfelé vagy lefelé, már különbséget jelent. Emelkedtükben nő a helyzeti energiájuk, ha süllyednek, akkor meg csökken. Azt pedig tudjuk, nagyobb energiájú részecskékkel ritkábban lehet találkozni. Boltzmann szabatos törvénye szerint az energia növekedésével exponenciálisan csökken a részecskék viszonylagos mennyisége. Ha helyzeti energiáról van szó, a viszonylagos mennyiség a magassággal változik ilyen ütemben. Ezt a barometrikus formulának nevezett törvényt Perrin újra levezette a maga céljaira, aztán egy szellemes és fáradságos mikroszkópos mérési sorozattal meghatározta, hogyan fogy a lebegő szemcsék száma a magasság növekedésével. Ezzel egyfelől bebizonyította, hogy energiaeloszlás dolgában nincsen különbség atom és virágpor szemcse között, ahogyan Einstein szerint a diffúzió tekintetében sem különböznek egymástól. Másfelől a barometrikus formula tartalmaz egy fontos mennyiséget, a k Boltzmann állandót; ez a gáztörvényekből ismert R gázállandó és az N_A Avogadro szám hányadosa. Így meg lehetett határozni az Avogadro számot, az egy mól gázban lévő atomok vagy molekulák számát. Az eredmény nagyon jól egyezett a korábban más módszerekkel nyert adattal.

Atomok és mikroszkópban látható szemcsék tehát csak tömegükben különböznek egymástól. A nehézségi erő egyformán hat mindegyikre. Az a tény, hogy föl és le között az atomok éppen úgy tesznek különbséget, mint egy mikroszkóp alatt látható, szinte kézbe vehető részecske, talán a legfontosabb, mindenestre a legszemléletesebb érv volt az anyag atomos szerkezete mellett. Így ez lett az a kísérlet, amely meggyőzte az atomok valódiságáról a sokáig hitetlenkedő nagy fizikai kémikust, Wilhelm Ostwaldot.

A tömegmegmaradás művészete

A pap az oltár előtt térdel, vele szemben, az oltár túloldalán a pápa, II. Gyula. A két alakot három lépés választja el egymástól és négyszáz év: a nagy reneszánsz pápa a késői középkorban játszódó esemény, a bolsenai csoda szemtanúja Raffael freskóján a vatikáni palotában. Bolsena papját kételyek gyötörték, hogy a szentmisében valóban Jézus testévé változik-e az ostya. A képen azt a jelenetet látjuk, amint az átváltoztatott és megtört ostyából néhány csepp vér hullik. Emberi fogalmakat, földi várakozásokat, anyagi tapasztalatokat megcáfoló esemény, Isten akaratából való, természetfeletti jelenség: a búzából sütött kenyér emberi testté lesz.

Van tudománytörténész, aki úgy gondolja, erről és nem Kopernikuszról volt szó Galilei pörében. Pontosabban, hogy azért tették a heliocentrikus világkép „bármi módon is való” hirdetését a vád tárgyává, hogy Galileit sokkal súlyosabb vádaktól mentsék. Mondják, a két nagy világrendszerről szóló dialógus még csekély eretnekségnek tetszhetett ahhoz képest, hogy valaki az Eucharisztia, az Oltáriszentség csodáját vonja kétségbe. Galilei pedig ilyen gyanúba is keveredhetett.

Atomista volt. Minket talán ma már inkább csak történeti kérdésként érdekel, hogy a makroszkópos testek kinematikájának törvényadója mint vélekedett az anyag szerkezetéről. Egy kontinuus struktúrájú golyó csak ugyanolyan mozgástörvény szerint leng egy fonál végén, mint egy diszkontinuus. A kortársak azonban máskép gondolták. Galilei atomelmélete egyébként mintha kompromisszum volna a folytonos felépítésű és az oszthatatlan részecskékből álló anyagszerkezeti elképzelések között. Ezt a kérdést nem merem elemezni. Csak annyit: a Discorsi Első napjának szövegében, tehát az atomelmélet leírásában, nem nagyon lehet nyomát látni annak, hogy különböző anyagok atomjai egymástól elütő tulajdonságúak lennének Galilei véleménye szerint. Minden anyagot egyforma atomok építenének fel? És az anyagok csak annyiban különböznek egymástól, hogy bennük az atomok elrendeződése más és más?

Ha ez így van, nincs szükség természetfeletti közbeavatkozásra ahhoz, hogy a kenyér testté, a víz borrá lényegüljön át. Hiszen vízben, borban egyforma atomok vannak, épp csak más elrendeződésben. A transsubstantiatio csodája így nem is csoda. A mi anyagfelfogásunk szerint ez az okfejtés abszurd. A maga korában kétségtelenül elegendő lehetett ahhoz, hogy valakit máglyára vigyen. Ezt a szörnyű vádat hárította volna el a heliocentrikus rendszerről szóló, mégis csak ártalmatlanabb vita?

Az anyagok akadálytalan átalakulásába vetett hit még sokkal később is az istentelenség jelképe, a pogány gondolkodásé. Csokonai, a Felvilágosodás szelíd fia, hajlik arra, hogy kritikus jóakarattal közelítsen ahhoz a kérdéshez, amely előtt „Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt” – a lenni vagy nem lenni, a lélek halhatatlanságának problémájához.

A lélek halhatatlansága – ez is a címe Csokonai kései, nagy versének. Halott búcsúztatónak készült, és lett a halál gondolatával fiatalon, de nagyon jó okkal barátkozó költő vallási kétségeinek és filozófiai vélekedéseinek összefoglalása. Nem első személyben. A költő végiggondolja -gondoltatja a természeti népek vélekedéseit, a lélekvándorlás tanát, a következetes ateizmus eszméjét, Konfuciusz és Szókratész gondolatait a halálról, és jut el végül a kereszténység világáig. A fokozás világos. Az is, hogy minden gondolati rendszerben talál méltánylandó, meggondolásra érdemes elemeket.

Konfuciuszt kiváltképp tiszteli, a gondolkodót, aki nyugodtan számot vet azzal, hogy puszta test, anyag csupán, amely a halál után mint más testek anyaga él csak tovább.

„Így lesz az élőből minera s televény,
A földi részekből plánta és növevény,
Melyet ha az élő állatok megesznek,
Belőle magoknak testet s növést vesznek.
Így alszunk mi! – Hanem, vigyáz a természet,
S nincsen forgásiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elmúltával másikát táplálja.

---

Köszönöm, hogy nemes állatnak születtem,
S nem bánom, hogy ismét minerállá lettem.”

Fogalmaink persze jócskán megváltoztak anyagról: élőről és élettelenről Konfuciusz óta és Csokonai óta. A világ szubjektív, költői leírásában is más visszhangot vetnek ma a természettudomány szavai és fogalmai, mint akár száz éve is. Éppen nem arra gondolok most, hogy egyes kifejezések fenyegetéssé, szinte szitokszóvá váltak, mint az „atom” vagy a „freon”. Ellenkezőleg! De ezt talán egy nagyon fontos példán könnyebb lesz megmutatnom.

Ekhnáton egyiptomi fáraó az egyetlen Napisten hitére akarta téríteni megszámlálhatatlanul sok istenben hívő népét. A kísérlet, amelynek az utókor egy szép verset és sok gyönyörű szobrot köszönhet, nem élte túl a fáraót. A vallásalapító uralkodó maga viszont körülbelül harminc évvel ezelőtt megjelent a magyar irodalomban is. Nemes Nagy Ágnes egy versciklust írt Ekhnátonról; nem a vallásalapítóról, hanem az istent csináló emberről. Arról az állapotról és szükségről, amely egy istennek nem annyira a kitalálására, inkább posztulálására vezet. Ennek a ciklusnak egyik utolsó darabját idemásolom.

„A tárgy fölött

Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.”

A két első sorban vakító a világosság és metsző a hideg. Halványabb fényben vándorolnak erre a felvilágra, mint mesebeli törpék vagy világot irányító demiurgoszok – no igen, a periódusos rendszer elemei. Homlokukon, gondolom, a vegyjelük. Nagy szerepük Ekhnáton világában és Nemes Nagy Ágnes világában egyértelmű: bennük és általuk támad fel a test. Minden test.

Tudjuk, a fáraó hitetlen, és a költő is az. Ennek a feltámadásnak kevés köze lehet a tételes vallásokhoz. A test támad fel, lélekről szó sem esik. (Kivéve persze a fáraóét és a költőét.) Csokonai Konfuciusza mégis elámulna ennyi jámborság hallatán.

Szépirodalmi fénytan

„Anyámnak nagy bánatára, de mit lehet tenni, apámnak kettős természete van, hol részecskeként viselkedik, hol hullámként.” Ez a 184. számozott mondat első mondata. Azon, hogy egy mondatnak első mondata van, azt ajánlom, ne akadjunk fönn. A Harmonia caelestis ennél meglepőbb meglepetésekkel is szolgál a vigyázatlan olvasónak, akinek Esterházy Péter általában nem óhajtja könnyűvé tenni az életét. Bizonyára úgy véli, nem éppen jeles elődök nélkül, hogy aki vele akar somolyogni, üljön meg a padkán, és élesítse az eszét.

Ezen a helyen azonban udvarias kivételt tesz, és szépen elmagyarázza, mire gondol. Leírja a Young-féle interferencia kísérletet, a két, egymáshoz közel fekvő, párhuzamos résen áthaladó fénynyalábot, amelyek egy ernyőn sötétebb és világosabb csíkok sorozatát hozzák létre, így adva bizonyságát annak, hogy a fény: hullám. (Azon, hogy a fénynyaláb neve apám, újból kérem, lépjünk túl könnyeden.) A részecske természetről már más könyvből kell tanulnunk, ennyi útbaigazítás legyen elegendő. Ha az olvasó egyszer megértette, hogy most modern fizikai ismereteire apellálnak, akkor jusson eszébe, hogy tanult ő valaha a fotonról is, arról tehát, hogy néha részecske módjára viselkedik a fény. Így aztán világos a számozott mondat vége is. „Édesapám persze udvarias úriember, ha azt kérdik tőle, részecske-e, derűsen bólint, és becsapódik, akár egy ágyúgolyó, ha meg hullámként szeretnék egyesek felismerni, összecsapja játékosan a bokáit s dúdolva produkálja az interferencia csíkokat. Apám a kérdéstől függ.” Így szokták a fizikusok valóban értelmezni a hullám-részecske kettősséget.

Egy gazdag jelentésű metaforát olvastunk. Határozott iránya is van, világosan látszik, hogy honnan tart hová: a fizika egy nehéz és elvont eredményével világít meg egy nem ellentmondás nélküli házaséletet.. Hát ez nem könnyű így. Az éji homályban késő régi dicsőségről tudhatjuk, hogy milyen lehet, mert mindannyian láttunk már éjszakát. Petőfi is bízhat ismereteinkben, amikor A helység kalapácsában a felhevülés gyors talyigáját emlegeti. De hullám, interferencia és fotonok! Első olvasásra és teljes mélységében, minden természettudományos vonatkozásában fel kellene idéznünk, át kellene élnünk a fényről szóló korszerű tanítást, aztán el kellene vetnünk belőle azt, ami az adott összefüggésben haszontalan, és a maradék jelentést kellene átvinni a család viharos életére. A posztmodernséget emlegetjük, és búsan csóváljuk olvasói fejünket.

Talán ne tegyük! Néhány lappal az előbbi idézetek után egy gyanút keltő mondat: „… végre fölrémlett neki egy rész az Isteni színjátékból (nem az utolsó négy sor!)…”. Valamire való rendőrségi nyomozó azonnal szimatot kap, ha a kihallgatáson ilyen hevesen tagad a gyanúsított. Pedig még nem is kérdezték, hogy mi dolga volt Dantéval. Dante – gondolkodik el az ember. Talán a tanulmány a köznyelvi ékesszólásról, vagyis a vulgáris elokvenciáról? Kétségtelen, Esterházy elokvenciája helyenként felettébb vulgáris, mégse hinném, hogy ez lenne a megoldás. De hát higgyünk a szerzőnek! Ha nem az utolsó négy sor, akkor az előtte lévők, a Paradicsom egész utolsó éneke.

Ez az ének a túlvilági vándorlás vége és csúcspontja, az istenlátás tapasztalata. Ami azonban leírhatatlan.

„Innen kezdve látásomat hiába
vágyom leírni: gyenge lesz az ember
szava rá, és emlékezete kába.”

Egyedül a fényről szóló képek, metaforák segíthetnek. Fény, fényözön, sugár, napsütés, szikra, látás, izzás, tüzelés, szín, szivárvány, villám – száz sort se tesz ki a leírás, amely ennyi világító szóval igyekszik felidézni a felidézhetetlent. De ez se elég. A vers zenéjét és a képek erejét kevesellve, az olvasó filozófiai ismereteit is igénybe veszi a szöveg.

„S láttam mélyében három-egybe gyűlni,
szeretettel kapcsolva egy tömeggé,
mi ittlenn szerte szokott elegyülni;
substantiát és accidenset eggyé
és habitust egy-fénynek, egy-valónak
lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.”

Hétszáz éve se lehetett ez mindenkinek magától értetődő. Arisztotelészt és Aquinói Szent Tamást nem hinném, hogy sokkal több olvasó ismerte volna az itt megkívánt alapossággal, mint ahányan ma a kvantumelektrodinamikában járatosak. Ez a két tercina tanulásra, gondolkodásra késztet; látni vagy kézbe venni nem lehet itt semmit se. Sok lépcsőt kell bejárnunk: az istenlátás élményének metaforája a fényesség, de maga a fényesség is további értelmezésre, magyarázatra szorul, ehhez pedig filozófiai terminusokhoz kell folyamodni.

A fény a középkori ember számára is fizikai jelenség. Tulajdonságai leírhatók, megérthetők. „A filozófusok nyelvhasználatában fénynek nevezik a világosságot, amennyiben a fényforrásban van, sugárnak, amíg a közegben halad, forrása és az első test között, amelyben végződik, fényességnek, amikor más helyen ragyog fel visszaverődve.” Ezt is Dante írta, nem ugyan a Színjátékban, hanem lexikon-szerű értekezésében, a Vendégségben. A fénynek itt nem is kettős, hanem mindjárt hármas természete van. Más fény – no jó, más nevű fény – van a forrásban, más a közegben, amelyben terjed, és megint más az, amely megvilágítja a tárgyakat. Némi kísértést érez ugyan az ember arra, hogy mindezt valahogy megfeleltesse modern fogalmainknak, ez azonban aligha vinne jóra. Egyébre való itt minden.

A ragyogásnak időben változó szerkezete van.

„…a fénysürű mögé, a tiszta mélybe
három kör áradt, élesen kiválván,
háromszín és egy átmérőjű térbe.
És egy a mást, mint szivárványt szivárvány,
tükrözte föl, s e kettő lehelése
a harmadik, belőlük egyre szállván.”

A megháromszorozódó Egy és az eggyé váló Három a keresztény középkor olvasójában természetesen a Szentháromságot idézi fel. Három, egymásba játszó szivárvány gyűrű jelenik meg a szemünk előtt. Három fény gyűrű, és külön-külön mindegyikük magában hordozza a fény hármas természetét, azt a hármasságot, amely csak együtt és egy időben létezhet. Ez a metafora – félig rejtett metafora, amely elvont tudást, filozófiai és fizikai ismereteket is követel – a hit fontos igazságát jelenti ki.

Ez se könnyű, ismerjük el tisztességgel. Dante se adta olcsón. Minek akkor megütköznünk azokon az igényeken, amelyeket egy mai regény támaszt műveltségünkkel, egyszer-másszor akár természettudományos műveltségünkkel szemben is. Nincsen új a nap fénye alatt.