Dárdai Zsuzsa: – Művészi pályafutásod, beleértve a tanulóéveket, harminc éve tart. Gyökereid a falusi létből erednek, Tarpán nőttél fel, Esze Tamás falujában, a mai ukrán határ mellett. Mint a Kis hercegnek, Neked is volt egy külön kis bolygód, rajta fák, virágok, erdő, mező, folyó, bogarak, madarak, tehenek, hegy, határtalan csillagos égbolt… és a munka, a paraszti életmódban megszokott segítség a szülőknek. Hogyan lehet megfogalmazni azokat a mindennapos hatásokat, amelyek itt értek?
Saxon: – Tarpai születésemet nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is hangoztatom. Őszintén mondom, hogy lényeglátásomat, így egész alkotói pályámat a gyermekkoromban megszerzett tudás, tapasztalat határozza meg. Köszönhetem mindezt a családnak, szülői háznak, a falu természeti környezetének.
Nem attól lesz valaki absztrakt-geometrikus művész, hogy a geometria alapelemeivel építkezik, sokkal inkább az számít, hogy rendelkezzék az absztrakció iránti érzékenységgel. Személyes tapasztalatom ez ügyben már apró gyermekkoromban megvolt. Naphosszat tanulmányoztam az állatok mozgását, a rovarok, az ízeltlábúak szerkezetét. Művészi értelemben ez a világ egyszerre volt kubisztikus, geometrikus és kinetikus. A kőbányában talált köveken és a Tisza partjáról begyűjtött kavicsokon, a csillogó kristályokat, fémes elfolyásokat kutattam. A fák leveleinek végtelen finomságig szerteágazó erezetét figyeltem, mígnem megláttam a levélben a fát, a fának a szerkezetét, úgy is mondhatnám, a cseppben a tengert.
Egyszer, amikor már nem láttam a kedvenc öreg nénikémet a lócán üldögélni, mert meghalt, megsuhintott az elmúlás szele. Napokon át vigasztalhatatlan szomorúság töltött el, elbujdostam és sírtam – „Miért is születtünk meg, ha úgyis meg kell halni!” – hüppögtem magamban. Egyik este, idősebb nővérem felfigyelt rám, kivitt a szülői ház udvarára és az ég felé mutatott. „Látod azt a sok fényes pontot? Az a néni, akit annyira szerettél nem halt meg, a lelke csillagként ragyog ránk föntről, és egyszer majd mi is oda kerülünk.” Attól a pillanattól kezdve éveken át szinte minden este néztem az égboltot. Az így megfigyelt csillagok és galaxisok szerkezete, tere éreztette meg velem a végtelenség hátborzongató fogalmát. Gondolatban, mintha lépcsőfokok lennének, tovaszökelltem rajtuk, egyre messzebb és messzebb – mígnem az ismeretlen, a végtelen tér magába szippantott.
Később írásba foglaltam, hogy a világ valójában más, mint amilyennek látjuk, halljuk, tapasztaljuk, és csak annyit érzékelünk belőle amennyit saját és megnyújtott „segéd-fizikai érzékszerveinkkel” képesek vagyunk felfogni. Létezik tehát egy, az érzékelésen túli valóság, amelynek feltárására nemcsak a tudós-feltaláló, hanem a művész is hivatott. Ez az ars poetica kíséri végig pályafutásomat.
– Az absztrakció iránti érzékenység, tehát már egészen korán kialakult benned. Az absztrakt gondolkodás képessége, a matematika szeretete és az ebben elért eredmények természetes módon vezethettek volna az elméleti matematika tudományához, lehettél volna matematikus… Miért nem így történt?
– Valóban matematikus szerettem volna lenni, de a középiskolában egy gyógyíthatatlan szembetegség lezárta számomra a külvilágot, ezért átprogramoztam magam a képzőművészetre. Ma már a két terület egybeért nálam, számos tudomány–művészet szakmai konferenciára kapok folyamatosan meghívást.
Az iskola a tanulást, a tudás megszerzésének otthonát jelentette, nagy érdeklődéssel fordultam a reáltantárgyak felé, hiszen szerettem volna választ kapni a teremtett világ csodáira. A matematikából nem volt elegendő a kötelező tananyag, sportot űztem az egyre nehezebb képletek megoldásából. Felfedeztem a példákban, a természetben is megtalálható logikát, vagyis azt, hogy a nehezebb feladat megoldása a kicsit könnyebb feladatban van elrejtve. Ha elindulunk az 1×1-től és nem hagyunk ki egy lépést sem, akkor a legnehezebb matematikai feladat is 1×1-gyé válik.
Így történt meg az első találkozásom a molekuláris szerkezetekkel és az atom-modellekkel, amelyeken keresztül elképzeltem a naprendszereket, a galaxisokat, és arra következtettem, hogy az atomok is lehetnek csillagok. Ez nagy felfedezés volt! Biztosan minden gyerek számára az, amikor rájön, hogy a legkisebb egyben a legnagyobb – a mikrokozmosz egyben makrokozmosz. Én ezt összekapcsoltam a többi felfedezésemmel és kialakult bennem egyfajta világlátás, amit későbbi pályám során „Poliuniverzumnak” nevezetem el.
– Térjünk vissza egy kicsit a puritán családi környezetre. Milyen meghatározó impulzusok értek a szülői oldalról, amelyek a képzőművészeti pályád kialakulását segítették? Mivel a világtól elzártan éltetek egy faluban, feltételezem, hogy nem voltak műalkotások a falakon és nem jártatok színházba, galériákba, koncertekre, mint a városi értelmiségi családok általában.
– A festést, rajzolást egyszerűen szerettem. Nem csak tanórákon gyakorolhattam, hanem szakkörre is jártam, sokszor pályáztam, aszfalt rajzversenyeken vettem részt, díjakat nyertem, bár a természet hű másolása nemigen kötött le. A művészet iránti érdeklődésemet valóban a családi környezet a szüleim, és nővéreim alapozták meg. Édesanyám díjnyertes hímzőnő volt és asszonytársaival fantasztikus absztrakt-geometrikus „Rákóczi keresztszemes” csillagmintás terítőket hímezett. Úgy ötévesen egyszer én is kiköveteltem magamnak egy kis darab vásznat, és kivarrtam életem első terítőjét, amit mind a mai napig őrzök. Később is, sokszor besegítettem a családi hímzésekbe, különösen szerettem kiszámolni a lehetetlenül bonyolult mintákat. A fúrást-faragást édesapám mellett gyakorolhattam, aki ezermester volt. Nagyapámtól, akit én nem ismertem, nagyon sok kéziszerszám maradt rá, mind a mai napig barkácsolgat velük.
Édesanyám volt a család motorja, mindent megtett a taníttatásunkért és boldogulásunkért. Egész életében alkotni és teremteni akart abban a világban, ahol akkor még csak a föld, az ég és közte az emberi kéz álltak rendelkezésre. Sajnos idejekorán elvesztettük őt. Egy Triptichont szenteltem az emlékének „CrossEye” címmel, amelynek darabjai a három gyermekéhez kerültek, és a fizikai-lelki-szellemi egység/átalakulás érzetét hordozzák.
– Milyen irodalmi, zenei, hatások értek ebben az időben, és az iskolán kívül milyen kapcsolatod volt a külvilággal?
– Egy kis könyvet feltétlenül megemlítenék, amit tíz évesen olvastam, Stefan Zweig Sakknovelláját. A nővéreim diákkönyvtár sorozatának részeként került a kezembe egyik nyáron. Már kisgyerekként lenyűgözött az emberi agy befogadóképessége, s végtelen távlatokat nyitott előttem a tudás megszerzésében.
Körülbelül ötéves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy TV-t vesznek elsősorban gyermekeik okosítására. Az első TV nekünk volt az egész utcában, egy tehén árába került, ami akkor csaknem egy éves fizetés volt. Jól döntöttek, mert számomra ezen keresztül szűrődött be a tudomány, a film, a klasszikus kultúra. De volt társadalmi élet is, hiszen minden héten több alkalommal összesereglett az utca apraja-nagyja és „házimoziban” néztük együtt az akkori sorozatokat.
Egyszer a nővéreim kaptak egy Sokol márkájú táskarádiót. Az volt a legnagyobb előnye, hogy ha a szüleimet már kellően idegesítette az „úgymond” komolyzene, nem kellett kikapcsolni, mert el tudtam vonulni vele a kertünk leghátsó szegletébe. Ott hallgattam végig a nekem tetsző darabokat, és megtudtam azt is mit játszanak. Legtöbbször Bartók Béla nevét hallottam, és már akkor megéreztem hova tartozom. Ifjúkorban, amikor saját lemezjátszóm lett, újra és újra visszahallgattam ezeket a darabokat, mígnem a fejemben is le tudtam játszani bármikor. Egy idő után, mivel tudtam már az elején mi következik, felgyorsítottam a folyamatot egészen addig, amíg egy pontba nem sűrűsödött a zenei mondanivaló. Így alkottam meg, igen korán az Absztrakt Zenei Projektemet: egy zenedarab legkisebb egységei a hangok, amelyeket egy-egy hangjegy szimbolizál. Ezeket a hangokat a szerzője meghatározott ritmusban beleágyazza az idő folyamába. Így áll össze a zenemű térben és időben. Ha a zenedarabot egyik dimenziójától megfosztom, olyan módon, hogy folyamatos időprésbe helyezem, akkor előbb-utóbb eljutok odáig, hogy idődimenzióját egyetlen időpillanatba sűrítem, ami azt jelenti, hogy valamennyi hang a neki megfelelő hangszeren egyszerre fog megszólalni. És a mű, bár megtartja tartalmát, összeomlik, az adott pillanatra hulló hangok tér-interferálódnak, s az IDŐ fájdalmasan feljajdul.
– Az IDŐ tehát zenedarab formájában egy pontba képes sűrűsödni. A pontnak milyen aspektusai vannak még, amelyek fontosak számodra?
– Tinédzser koromban a pont jelentette számomra a legnagyobb fejtörést, miután az a meghatározás hogy – a pont matematikai értelemben kiterjedés nélküli, legkisebb egység, egy axióma – nem elégített ki. Hiszen ez a kiterjedés nélküli végtelenül kicsi pont építi fel a vonalat, a síkot és a teret, világunkat, s a végtelenül nagy univerzumot is. A pont tehát érzetében hordozza, emlékezik valamennyi dimenzióra: akár úgy, mint az egyenes metszete, vagy a sík mikro sík-alkotója, továbbá a tér tér-elemecskéje – voltaképp a fekete-lyuk, majd fehér-lyuk állapot határa, ahol az adott dimenzió-struktúra valamennyi tér-idő dimenziói összeroppannak. Számomra mind a mai napig a pontban van elrejtve a legnagyobb titok, mert a pont egyben a kezdet és a vég, egyszerre a legkisebb és legnagyobb. „A pont hatalma – avagy a tér és az idő pontosítása” című korai tanulmányomban – amely az Árnyékkötők médiaművészeti kiadványban és könyvben jelent meg – mélyebb rétegeit feszegetem ennek a problémának.
A pont körüli dilemma nemcsak mentálisan, hanem fizikailag is hatással volt rám. Szerettem volna szabad szemmel meglátni a legkisebb részecskéket, vizuálisan betekintést nyerni az atomikus világba. Borzasztóan frusztrált, hogy a körülöttem lévő tárgyak tele vannak űrökkel, az anyagban végtelen számú részecske zizeg, és mindezt nem láthatom. Ez nem a technika akkori fejletlenségén és hozzáférhetetlenségén múlt, hiszen ma is lehetetlen, hanem a fizikai korlátokon. Ugyanis nem láthatunk a szemünk szerkezeténél, molekuláinál kisebb elemeket. A fizikai korlátokat áthidalva ezért megalkottam saját mentális segéd-érzékszervemet, az egy léptékkel finomabb összetételű „Atomszemet”. Ekkor a tárgyi világ lebomlott előttem és éveken át különböző sűrűségű atomfelhőket kezdtem érzékelni magam körül.
– Ezekkel az előzményekkel és ilyen súlyos gondolatokkal voltál telítve, miközben több matematikai tanulmányi versenyen kiváló helyezést értél el és felvételi nélkül bekerültél a megye legerősebb középiskolájába. Mindjárt az első évben egy alkotó ifjúság pályázaton felfigyelt rád a rajztanárod és tizennégy évesen elvitt egy konstruktivista szemléletű szabadiskolába, ahol Csiky Tibor szobrász- és Fajó János festő osztályában dolgoztál.
– Nappal szobrászkodtam, este festettem. Volt úgy hogy három nap, három éjjel egyfolytában, mígnem összerogytam. Feszegettem a fizikai határokat, bár a test pihenni akart a szellem szárnyalni, és ideig-óráig lerázta a test béklyóit. A geometria formanyelvét itt sajátítottam el a mestereimtől, és ezek az évek alapozták meg a képzőművészeti pályám iránti elkötelezettséget. Miután a matematika soha nem adott választ a pont titkára, ezért tudatosan a művészet felé orientálódtam. Itt készítettem életem első geometrikus grafikai alkotását, amely az Univerzum 1979 címet viseli, a kép jól látható módon a négyzet átlói felezésének lehetséges permutációját hordozza. Ez a munka minden addigi megfigyelést, tudást magába sűrített és az Univerzum tiszta érzetét adja vissza. Akkor még nem gondoltam, hogy milyen jelentősége lesz ennek az alkotásnak a jövőben, amely egyébként kilógott az ott készült művek közül. Éveken át visszatértem a nyári szabadiskolába és az ott ért hatásoknak megfelelve konstruktivista, formalista műveket alkottam. A geometrikus formákkal és színekkel való komponálás, kompozíciókeresés egy idő után rutinná vált, fizikai síkon a felszínen zajlott. Mint a természet hű másolása, ez sem kötött már le igazán.
– Talán ez volt az oka, hogy a nyolcvanas évek közepére elszakadtál a szabadiskolától és mintegy „lázadni” kezdtél a formák ellen. Ekkor készült „A kutya éji dala” Bódy Gábor emlékére, a „Lábujjait számláló” kvázi önarckép, a „Zene” Bartók Béla emlékére, a „Sárga Pont” egy elgázolt kutya emlékére és még sorolhatnám. Ami még érdekelne az a színhasználat, az évtizedig kizárólagosan használt kadmium, vagy aranysárga szín hogyanja és miértje.
– Nem volt könnyű elszakadni a mesterek hatásától és megtalálni az egyéni hangot. Azonban lappangó elemként tovább élt bennem az első képem, az „Univerzum”, mélyebb összefüggések érdekeltek, a világegyetem szerkezete, működési elve és a művészet eszközeivel való leképezése. Így jött létre a „Struktúra” című alkotás 1984–88, amelyet öt éven át konstruáltam magamban, és a Csillag-sorozat 1984-ből, amely a végtelenül kicsi és a végtelenül nagy viszonyára, egységére koncentrál.
Valóban lezártam az első konstruktivista korszakot, és egy elhamarkodott lépéssel az addig készült munkáimat, egyet kivéve megsemmisítettem. Később emlékezetből egy részét újrafestettem, de ezek az alkotások elvesztek egy korai külföldi kiállításon.
Az első szürreális absztrakcióm „A kutya éji dala” bátor lépés volt a lázadás, az elszakadás útján, amelyet tucatnyi követett. Ezek a képek már elszakadtak a fizikai világtól, mert nem konstrukciók, hanem lelki-szellemi kivetülések voltak, ezért „érzeti absztrakciónak” neveztem el ezt a korszakomat.
Az utolsó kép ebben az időben egy szétesőben lévő sárga körbe ágyazott fehér kereszt volt, ami a „Kereszt 1990” címet kapta. Ez az alkotás – a sárga és a fehér szín kontrasztja, a lét és a nemlét rejtélye, a forma transzcendentális jelentéstartalma lecsendesített. A kilencvenes években csak ezt a két színt használtam, mert számomra a sárga szín a fehér viszonylatában égetőbb kontraszttal adja vissza a lét-nemlét, a valami és a semmi érzetét, mint a fekete és a fehér.
– Mindezen művek vezettek el az élet azon pillanatához, amikor úgy döntöttél, kinyitod kamaszkorodban lezárt konzervdobozodat és feltárod a világ előtt elrejtett kincseidet, műveiden keresztül bemutatod elméleti, filozófiai rendszered. Az Univerzummal való foglalkozás során te Poliuniverzumot találtál. Mi a különbség a két fogalom között?
– Az emberiséget léte kezdetek óta foglalkoztatja az őt körülvevő világ megismerése, működésének és felépítésének megértése. A törzsfejlődés véleményem szerint mentálisan az egyedfejlődésben is megismétlődik, ezért minden születendő gyermek értelmi fejlődésének legmeghatározóbb része, a szűken és tágan vett Univerzum feltérképezése, megértése. Az Univerzum klasszikus, materiális felfogását – az anyag végtelen láncolatának egységét a térben és időben – durva megközelítésnek éreztem.
A POLIUNIVERZUM-hoz filozófiai értelemben a végtelen kiterjedésű „polidimenzionális pont” szemlélődésén keresztül jutottam el. A ceruzával papírra vetett pont ugyanis nagyítóval nézve töredezett felületű síkot alkot. Tovább vittem a gondolatot és feltettem a kérdést: vajon az atomi részecske pontnak tekinthető-e a Föld-golyóhoz képest, a Földgolyó a Tejútrendszerhez képest, a Tejútrendszer a galaktika-halmazokból szerveződő beláthatatlan világokhoz képest; vagy egészen közeli példával élve, a petesejt az emberhez képest? Ha igen, akkor a pontot egy sokdimenziós érzetű tüneményként definiálhatnánk, minden dimenzió és dimenzióstruktúra, tér-idő sűrítményeként – mert a pont a különböző léptékű világok lenyomata, a világok világa.
A „0″ dimenzió vizsgálata után felfedeztem a „polidimenzionális egyenest”, mint a természet növekedési elvét, amely ugyancsak hasonlóságot mutat. Mindannyian tapasztaltuk már, hogy a fa törzse két-három irányban elágazik, majd a vastagabb ágak újabb, kisebb keresztmetszetű ágakra osztódnak, egészen a legvékonyabb gallyacskákig, amelyeknek a végén található a levél. Ha tovább folytatjuk a megfigyelést, láthatjuk, hogy a levélben kirajzolódó kapillárisok egy kis fa képét tükrözik. Elmélkedésünk során, a levelet a kezünkben tartva könnyen beláthatjuk, hogy testünk végtagjainak osztottsága hasonlatos a fáéhoz – a törzsből kinövő végtagok/ágak, ujjacskákban/gallyacskákban folytatódnak. Sőt, a testünket behálózó érrendszer, és tágabb értelemben a föld felszínén szerteágazó és egymásba torlódó források, patakok, folyók szintén követik ezt a folyamatot. A fa osztottsága persze nem fejeződik be a levelek erezeténél, hanem a molekuláris és az atomi részecskék áramlásával folytatódik, hiszen például az életadó energiát, fény formájában egyenesen a Nap nevű csillag sugározza a leveleknek. Így kapcsolódik össze az általunk még érzékelhető legkisebb és legnagyobb, az atomok és a csillagok világa egy fa viszonylatában – és természetesen a mi viszonylatunkban is.
Tehát az általam felfejtett POLI-UNIverzum, egyszerre SOK és EGY, másképpen fogalmazva az EGY-nek SOK-féle kiterjedése van és a SOK-féleség az EGY-ben összpontosul.
– A geometria formanyelvével alkotott műveid tehát filozófiai mondanivalót közvetítenek erőteljes vizuális elemekkel. Érdekelne az elmondottak tisztán képzőművészeti vetülete, amelyben feltételezem ugyancsak a végletekig feszítetted a húrt.
– A polidimenzionális pont és a polidimenzionális egyenes után jutottam el a polidimenzionális síkstruktúrák megalkotásához. Beláthatjuk, hogy ha különböző nagyságú vagy arányú, de hasonló formájú geometrikus elemeket helyezünk elszórtan egy papírlapra, akkor a nagy, a kicsi és a még kisebb közötti összefüggéseket perspektivikusan látja a szemünk. Ha viszont egymáshoz illesztjük és összekapcsoljuk ugyanezeket a formákat, a perspektívahatás megszűnik, és az eltérő léptékű formák együtteséből kirajzolódó, képstruktúrát kapunk.
A léptékváltásos szimmetria elvén működő síkstruktúrákat aztán polidimenzionális mezőknek neveztem el. A kilencvenes évek elejétől olajjal festett, szabad formájú táblaképek tucatjait alkottam meg: Harc, Mikro-Macro, Dimenziókapuk- és billentyűk, Meditatív Struktúrák, Síkfogyatkozás, Dimenziólépcsők, Dimenziósűrítés, Immateriális átjárás, Dimenzióantennák, Űrök és még sorolhatnám. A címeket mindig utólag adom a képeknek, a megélt alkotói folyamat alapján.
Perneczky Géza művészettörténész fedezte fel először a kilencvenes évek közepén, hogy az általam készített alkotások javarészt fraktáltermészetűek, és egy könyvet szentelt ennek ismertetésére.1 Tizenöt év alkotói munka során, a világtól elzártan belső magányomban élve fogalmam sem volt erről, ezért alakulhatott ki sajátos nyelvezetem és képi világom e területen.
Munkásságomban az űrök megtapasztalása, az anyagi világ elveszejtésének igénye, az átszellemülés érzetének képzőművészeti kifejezése plasztikai alkotásaimban is megmutatkozik. Példaként említeném a festészetemben is alkalmazott „dimenziósűrítés” elvén működő „Térsiklókat”, amelyek az egyik kiállításomon 150 m hosszúságban kitörtek a galéria tereiből és behálózták a város utcáit. Megemlíteném még egyik fő művemet, a Dimeziósakk 1998-at, és a hozzá kapcsolódó „Lábatlan széket”. A különböző dimenzióstruktúrák közötti relatív térérzetet keltve tettem meg az első lépéseket a Dimenziósakk mezőin, valóságos terepen, valóságos figurákkal. A mű elkészülte után, a tizenhat/hatvannégy/kétszázötvenhat vagyis a végtelen lábú dimenziószékre roskadva némi szusszanás után kivilágosodott, hogy ez a társasjáték nem a megszokott értelemben zajlik. Az előttem elterülő sakktábla olyan polidimenzionális mező, amely voltaképp a mikro- és a makrovilág vertikális szövedékének horizontális vetülete. A felsorakozó figurák közül az egyik én magam vagyok, s gondolatban – minden lépéskor levetkőzve az adott dimenziók paramétereit – tetszés szerint kalandozhatok a kirajzolódott Poliuniverzumban.
Az életünk során, mindannyian megteszünk két ilyen fájdalmas lépést a valóságban is. Az elsőt akkor, amikor – talán a világ keletkezéséhez hasonlatosan – elindulunk egy petesejtből emberré nőjük ki magunkat, megszületünk a másodikat pedig földi pályafutásunk végén, amikor elhagyjuk fizikai kötődéseinket és visszarezonálunk a lélek birodalmába.
– Az Immateriális átjárás festése közben valóban majdnem eltűntél. Fizikailag nagyon gyenge voltál, szellemileg pedig nagyon intenzív…, átlényegülésed a „másik dimenzióba” tényleg valóságos veszély volt. Teilhard de Chardin jezsuita természettudós és filozófus kétféle anyagi zónát különböztet meg: az első az elért vagy túlhaladott materiálisan vagy testileg felfogott anyag zónája, ahol nem állapodhatunk meg visszacsúszás nélkül – a másik, amely előrehaladási, keresési, átistenítő lehetőségként ajánlkozik, vagyis a lelkileg felfogott Anyag zónája, s a kettő között a határ relatív és változó?
– Valóban az előbb ismertetett gondolathoz köthető ennek a műnek a lényege, ugyanakkor az Immateriális átjárás a végtelen anyagi zónán való áthaladás érzetét, lehetőségét, átélését biztosítja. Nem csoda tehát, hogy hosszú évek gyötrődésébe került és adekvát módon csaknem a fizikai állapotom elvesztésével járt.
Egy korábbi írásomban így összegeztem ezen alkotói folyamatot, melyet most szívesen elmondanék: „A teljes átszellemülést, az abszolút tiszta állapotot a festészetben csak olyan elemekből építkezve tudtam modellezni, melyek már önmagukban is a tiszta érzet szupremáciáját hordozzák. Így a négyzet és az azt négy részre osztó kereszt, mint alapvető szuprematista elemek szolgáltak kiindulásként. A négyzet jelen esetben a létezést szimbolizáló sárga színt, míg a vele ellentétes kereszt az üresség/tisztaság érzetét keltő fehér tónust kapta. A képépítkezés, vagyis a sárga négyzet lebontása során eljutottam a teljes kiüresedés érzetéhez, pontosabban egy polidimenzionális háló megalkotásához. A mikro- és makrovilágokat összekötő háló az abszolút szellem virtualizációja, amely mint hiperszűrő a végtelen dimenzióstruktúrákban kifeszülve a létezés tökéletlen objektumait (sárga négyzetecskéit) ‘testéből’ permanensen kidobni igyekszik.”
– Az elanyagtalanodás folyamatának fizikai, lelki alapját nálad az is adta, hogy mint jó Kassák-unoka az egyéni alkotó munka és a megélhetés keservei mellett két művészeti mozgalom – az Árnyékkötők médiaművészeti- és a MADI szabad formájú geometrikus művészeti – felnevelése felőrölte energiád nagy részét. Alapítványokat hoztál létre, egyesület felett bábáskodtál, múzeumot alapítottál, kiállítások, fesztiválok százait szervezted, rendezted, művészeti folyóiratokat szerkesztettél és kiadványok tucatjait jelentetted meg. A közösségért és az egyetemes kultúráért végzett tevékenységeid végtelen sora szintén poliuniverzális jeleket mutat. Honnan volt mindehhez energiád?
– Volt, mert optimista vállalásommal a múltban gyökerező jövőt láttam magam előtt, miközben hittem az objektivitásban. A sznobság kényelmes hídján való átkelésre azonban nekem nem nyílt lehetőségem. A kérdésre válaszolva ezért azt mondhatom, hogy az elődök nyomán haladva, avantgárd lelkülettel a magam által lerakott cölöpökön egyensúlyozva igyekeztem, s igyekszem ma is áthozni a művészetet a túlsó partról. Húsz éven át az életemet, egzisztenciámat tettem fel a közösségi művészet oltárára. Nem méricskéltem, nem tartogattam az energiámat, kockáztattam. Mivel „pénz, paripa, fegyver” nem jut mindenkinek, ezért vállaltam a non-konformizmust és a leszórt morzsákból társaimmal szellemi tereket építettem, találkozási pontokat a világban. Így utólag, úgy érzem jó, hogy így alakult, mert megmaradhattam egyedinek, továbbra is függetlenül írhatom a saját forgatókönyvemet, és bízom benne, hogy a „lét elviselhetetlen nehézsége” ezután is könnyű marad számomra, és szellemi, lelki energiámat fizikai világunk boldogító részévé tudom tenni a jövőben is.
– Szinte az utolsó pillanatban érkezett 2000-ben, a franciaországi ösztöndíj, az Espace de l’Art Concret-ban töltött fél év, amikor végre műtermi körülmények között, anyagi biztonságban alkothattál. Műveidben megjelentek a színek, és formajátékok! Kísérleteztél, rendszereztél, „Dimenzóceruza” címmel módszertani könyvet írtál, gyerekeket tanítottál. A konkrét művészet egyik fellegvárában alkottál, miközben a MADI nemzetközi művészeti mozgalom közép-kelet-európai történéseit szervezted. Pontosan mi a konkrét és a MADI művek különbözősége és ebben hol van a Te helyed?
– A MADI számomra legfontosabb ismérve a poligonalitás, amellyel sikerült megújítani munkásságomat. A nyolcvanas években a polidimenzionális síkstruktúráimat négyzet alakú vászonra festettem. A végtelenbe törő struktúrák azonban a négyszög csapdájába kerültek, és „keservesen sírtak”. Ugyan Kassák Lajos „Képarchitektúrái” teoretikusan hordozták a szabad formájú geometria lehetőségét, de tárgyszerűségében a négyzeten belül maradtak. Korai orosz konstruktivista mesterek, mint Tatlin, El Liszickij vagy a magyar származású Péri László már tárgyszerűen alkották meg a szabad formát a képzőművészetben. Későbbi konstruktivista művészek műtermeiben elvétve találtunk szabad formákat, de ezek elsősorban a dél-amerikai „MADI” (1946) mozgalom után jelentkező észak-amerikai „Shaped Canvas” irányzat (1960-as évek) hatására készültek. A művészettörténészek és a művészek nagy része – ismeret vagy elismerés híján – nem szívesen hangoztatja a MADI elsődlegességét, és hogy a két irányzat kialakulása között csaknem húsz év van. Mindent összevetve számomra a MADI volt a meghatározó, amely miközben a sokszögűsége révén a végtelenbe tör, elméletileg és gyakorlatilag is megalkotta a szabad formájú képtárgyat a geometrikus művészetben, s ez a kilencvenes évek elejétől segített nekem a Polidimenzionális Mezőim létrehozásában.
Carmelo Arden Quin, a MADI alapítója mesterem volt, közvetlen személyes kapcsolat fűzött hozzá, húsz éven át Savigny-sur-Orge-ban, a Párizs melletti házában mindig otthonra leltem. Ő is puritán életet élt és soha sem csinált propagandát sem magának sem a MADI-nak. Nem akarta, hogy elcsépelt, lejáratott művészeti mozgalom legyen belőle. Ennek ellenére a MADI ma is dinamikusan fejlődik, változik, vagyis még korán sincs lezárva a művészettörténet számára. Szerintem a MADI legfontosabb üzenete az alapvetéseiben, a filozófiájában van, ami még közel hetven év után is képes kibillenteni alkotót és befogadót a megszokott kereteiből. Ezek az alapvetések csak a jó műalkotásokba vannak sűrítve, és bármely égtáj és kor számára hozzáférhetők. A műalkotások pedig túlmutatnak az alkotón, túlmutatnak a csoportokon, túlmutatnak a művészettörténeten – egyszóval nem ismernek határokat.
– 2006-ban, a Moszkvában megrendezett „supreMADIsm” fesztiválnak Te voltál a címadója és egyik főszervezője, rendezője. Erősen kötődsz Kazimir Malevicshez, ennek mi az oka?
– A 2006-os év nemzetközi művészeti életének egyik legfontosabb eseménye volt a moszkvai „supreMADIsm” fesztivál. Ez az időutazás összekapcsolt múltat és jelent, keletet és nyugatot, és az ott megélt tapasztalat, tanulság szükségszerűen beleivódott a művészettörténet lapjaiba. Felejthetetlen volt a szinte fizikai kézfogás a múlt század húszas éveinek avantgárd művészeivel Maleviccsel, Rodcsenkóval, Tatlinnal, El Liszickijjel! Pályám kezdete során rám legnagyobb hatással Kazimir Malevics volt, spirituális értelemben őt tartom mesteremnek, a „tárgynélküli világgal” megalkotta a művészet tiszta érzetét. Vagyis a tiszta érzet elsődlegességét hirdette, és minket is arra biztat mind a mai napig, hogy az élet bármely területén éljük meg azt, így a vallás területén is. A kilencvenes évekre a négyzet, mint alapvető szuprematista elem, munkásságom legfőbb alkotóelemévé vált. Tíz éven át szinte csak négyzetet illetve arra visszavezethető kép-objekteket festettem.
– Most hogy szóba került, beszéljünk a hitről. Teilhard de Chardin szerint a kereszt az érzéki világtól való elszakadást jelenti, fölemelkedésre hív és arra késztet, hogy az utolsó fokon, a kritikus ponton, ahol kicsúszik lábunk alól az érzékelhető valóság talaja merjünk túllépni. Az érzékelhető világról már kifejtetted álláspontodat, mit jelent neked a kereszt, mint szakrális forma?
– Pár évvel ezelőtt, Budapesten szerepeltem a „Sacra Geometria” című kiállításon, az elmúlt évben pedig meghívást kaptam Pécsre a „Szakralitás a művészetben” című konferenciára és a témához kapcsolódó „Szakrális geometria” című önálló kiállításra.
Az első esetben a geometria szentségének lehetőségét tűzték zászlajukra a szervezők, míg a második esetben egy régi vágyam teljesült, lehetőségem nyílt a lelki, szellemi, művészeti megnyilatkozásra, hitvallásra. A művészi alkotás súrolja a teremtés pillanatát, ezért úgy gondolom, hogy Isten szeretete, harmóniája, szépsége, tisztasága kell, hogy kiáramoljék a műveken keresztül. Mindig is úgy éltem meg az alkotás pillanatát, mint a Teremtővel való találkozást. Ilyenformán műveim ennek a pillanatnak a lenyomatai. Saját szerepkörömet pedig közvetítőként, a művészet szerzeteseként határozom meg.
Felvetődik a kérdés, hogyan lehetnek a geometrikus, konstruktív, konkrét, MADI objektjeim transzcendentálisak, misztikusak vagy éppenséggel szakrálisak? Vagy fordított helyzetből boncolva a kérdést, lehet-e Isten a legnagyobb realitás? A művészettörténészek egy része szerint a geometrikus művészet és az ebből nyert konkrét alkotások ellentmondanak a szakralitásnak. Talán azért mert túl reálisak, túl fizikaiak, túl tudományosak etc., de a mélyen vallásos, misztikus Kazimir Malevics fekete négyzete, keresztje és lebegtetett formái minden kétkedőt elbizonytalaníthatnak.
A másik alapvető szuprematista elem, a kereszt alkalmazása művészetemben kicsivel megelőzte a Malevics-hatást, hiszen első alkotásaim idején még nem ismertem őt. Később az Immateriális átjárás alkotásánál már igen, és persze a supreMADIsm sorozat 2006-ban készült objektjein a polidimenzionális Malevics-keresztek mérhetetlen energiával feszítik szét a fekete négyzeteket.
Egy napon a nálunk lévő gyerekek a műteremben az Immateriális átjárás című képen megszámolták a polidimenzionális kereszt elemeit. Számtalanszor tapasztalom, hogy a gyermeki lelemény túlszárnyalja az alkotót, ugyanis ez még nekem soha nem jutott eszembe. Az eredmény 44 lett, egészen véletlenül abban az évben ugyanannyi éves voltam. Munkásságomat soha nem teológiai és nem is tudományos alapokra helyeztem, hanem az alkotó elme, mint elhívott személy egyéni belső lelki szükségszerűségéből, mikrokozmoszából adódó bizonyságtételre. A művészet számomra nem kézművesipar, nem mesterség, nem szakma, még csak nem is tudásból eredő hivatás, hanem „érintettségből” eredő „elhívatás”, ami nyilvánvalóan nem egyéni érdem.
– A Poliuniverzum elnevezés, nemcsak mint festészeti modul szerepel munkásságodban, hanem mint játék, tudástermék, készségfejlesztő eszköz, megfogható örömforrás. Mi indított arra, hogy a képtárgyak mellett játéktárgyat is alkoss?
– Képzőművészként, hasonlóan a tudóshoz kutatómunkát végeztem, hogy a valóság ismeretlen területeit tárjam fel az emberiség számára. Alkotómunkám során az Univerzum alapvető természetéről nyertem ismereteket és adtam közre geometrikus műveimen keresztül. A Poliuniverzumban barangolva, a képek, szobrok megalkotásán túl igényem támadt arra, hogy művészeti-kutatási alapvetéseimet játékos formába öntsem és úgy a gyermekek, mint a felnőttek számára hozzáférhetővé tegyem.
Játékos képekkel először a Gottfried Honegger által alapított Espace de l’Art Concret-ban kezdtem foglalkozni Franciaországban. Ugyanis a vendéglátóknak az volt kérése, hogy kapcsolódjak be az Atelier Pédagogique munkájába, és saját alkotói módszeremet közvetítsem a gyerekek felé. Akkor még nem sejtettem hogyan fogom bevonni őket az alkotás mechanizmusába.
Szisztematizáltam festészeti módszeremet, és formakísérleteket végeztem, egyéni intuícióra hagyatkozva követtem az alapformák törvényszerűségeit. Így sokszögű, szabad formájú, geometrikus konstrukciók, a mikro- és a makrovilág között pulzáló polidimenzionális mezők jöttek létre. Időnként szakítottam a didaktikával, átstrukturáltam, összevontam, sűrítettem anélkül hogy a lényeg sérülne. Rájöttem, hogy a rendszer valójában önmagát építi fel, ha kellő érzékenységgel közeledek hozzá. A feladatot akkor tekinthettem megoldottnak, amikor a vizuális párbeszéd során minden kérdésemre kielégítő választ kaptam. Ekkor született meg a fizikai értelemben lezártnak tekinthető műalkotás.
A formajáték során azonban a négyzet, a háromszög és a kör esetében létrejöttek olyan minimal art elemek, amelyek önmagukban még nem elégítették ki a műalkotás kategóriáját. De amikor ezekből az elemekből kettőt, a kapcsolódási pontok mentén különbözőképpen összeillesztettem, legalább egy tucat „játékos képet” kaptam. Aztán láttam, hogy a játékos képek fizikai értelemben is nyitottak maradnak, hiszen több hasonló elemmel folytatva az építkezést, végtelenül változatos képfüzérek bomlottak ki a szemem előtt.
Így jöttek létre a Poliuniverzum játékos elemei, amelyeket az elmúlt évtizedben tovább fejlesztettem a mai végleges formájáig. A Poliuniverzum játékcsalád különböző léptékű alapformáival, alapszíneivel való foglalkozás során a gyermekek tapasztalatot gyűjtenek, észrevétlenül élik át, fedezik fel a kicsi-közepes-nagy formák közötti összefüggéseket, a formakapcsolatokat, találkozási pontokat, a színek közötti éles határvonalakat, és teljesen elmélyülve, öntudatlanul barangolnak a Poliuniverzumban: a művészet, a matematika, a filozófia birodalmában.
– Sokszor veszel részt külföldi kiállításokon Európában és a tengeren túl, kevesebbet itthon. Menni vagy maradni?
– Már több mint harminc éve annak, hogy a szemem betegsége lezárta előttem a külső fizikai világot, azóta belső magányomban, saját mikrokozmoszomban élek és alkotok. A művészeti pályámon soha nem foglalkoztattak a karrierépítési és az érvényesülési technikák. Ugyanakkor szeretném megsokszorozni a rám bízott talentumokat. Ez csak az „egó” teljes levetése, a ráhagyatkozás, az elhívás révén lehetséges. Az élet a felszínen zajlik, miközben lényege a mélyebb rétegekben rejlik. A válaszom – maradni minden áron, önmagunk gyermeki tisztaságában.
Szokolya, 2010. október 15.