Hídverés rovat
Arany János állatai
Részlet az Arany János című kötetből
biológia, állattan, etológia
Az alábbi írás Arany állatábrázolási módszerét mutatja be. (Azóta persze az állatok viselkedéséről alkotott képünk az etológia, biológia, kémia stb. fejlődésének következtében alaposan megváltozott.) Néhány helyen az versidézetet vagy a forrásmegjelölést korrigálni kellett. Végül, a kiegészítő magyarázatokat betűjelöléssel különböztettem meg az eredeti jegyzetektől. – A szerk.
A világ üresnek, a természet szomorúnak látszanék előttünk, ha nem volnának állatok. Azt a világot, mely Arany költészetében tárul elénk, szintén megélénkítik az állatok hangjukkal és megjelenésükkel. Megszólal az erdő, melyben sokszavú madarak fészkelnek; egy-egy őz félénken surran át, megingatva a lombozatot; magas sudarak tövében büszke csudálkozással emeli felénk a fejedelmi szarvas sokágú agancsát. A magyar pusztán, melyet képzelete oly híven varázsol elénk, látjuk a gólyát féllábon állva, görbített nyakkal meredezni, látjuk a tanya előtt a komondort a napos küszöbön nagyokat ásítani és legyek után kapkodni, látjuk a bús bikát elzüllve a nádasba törni, a fürjet pitypalattyozva végigszaladni a magas vetés közt.
Az állatok festésében Arany eltér a népdaltól és a többi költőtől. A népdal az állatot csak mellékes, rendesen megkezdő motívumként szerepelteti. Elénk állít egy helyzetet, melyben az illető állat előfordul, de nem dolgozza ki bővebben, csak annyiban foglalkozik az állattal (többnyire madárral), amennyiben ezt az előző akkord vagy a népdal természetszimbolizmusa megkívánja.
„Kútágasra szállott a sas,
Engem rózsám ne csalogass.”
A sasról nincs többé szó. Állatokat nem szokott jellemezni a népdal; mint cselekvő legfeljebb a levélhordó madár fordul elő gyakrabban. Ez azonban mindig vagy csak madár-nak van nevezve, vagy (közelebbi fajmeghatározás mellett is) oly általánosságban van feltüntetve, hogy bármely más madárral felcserélhető. Szóval, az állatok a népdalban mindig csak mellékesen, az emberek kedvéért szerepelnek vagy mint alárendelt szolgáik, vagy mint jelképök a képies kifejezésekben. A nép nem érvényesíti megfigyeléseit az egyes állatfajok sajátos tulajdonságaira nézve: ha állatot nevez meg, helyette többnyire mást is említhetne, anélkül hogy csorba esnék a költeményen. A magyar népdal a madarak közt leggyakrabban a galambot meg a gerlicét említi; a sast már ritkábban. A négylábúak közül a nyulat, a szarvast, a medvét fel-felemlíti, a farkast meg a bikát feltűnően mellőzi. Mindezekről azonban csak mellesleg szól, futó pillantást vet rájuk, és az emberekhez siet; csak egyetlenegy magyar népdalt ismerek, mely egészen állatról szól, kis zsánerképet karcolva elénk a lóról:
„Van paripám, takaros,
Kurta farkú, pej-piros.
Ha felülök hátára,
Visszanéz az urára.”
Világos, hogy lóról, melynek más nevezetes tulajdonsága nincs, mint az, hogy fejét felszálló ura felé hajlítja, nemigen lehet négy sornál többet írni.
Arany e részben feltűnően eltér a népdaltól és Petőfitől ki az állatoknak („elmaradt testvéreink”) szerepeltetésében is a népdalt követi. Arany költészetében megvan úgyszólva az egész magyar állatvilág; ha a magyar fauna és minden reá vonatkozó forrás ki találna veszni, Arany műveiből sokat tanulhatna a tudós a rekonstrukcióra nézve. Idegen állatot Arany nemigen említ, még hasonlatban sem; csak a Katalin-ban, ahol képzelete egyáltalán fel van csigázva, él egzotikus vonatkozásokkal.1 Arany nem éri be az állat puszta felemlítésével, mint a népdal, hanem egyszersmind jellemzi is. Eljárása e részben hasonlít ahhoz, melyet az emberek jellemzésében követ. Valamint Arany embereihez többnyire valami fiziológiai megjegyzés tapad, úgy állataiban is mindig van valami a zoológiából. Ha állatnevet vesz a tollára, nem találunk nála általános, határozatlan kifejezéseket: amit róla mond, az csupa színezett, épp az illető állatfajra illő, speciálisan jellemző vonás. A madaraknak például van egy sor közös sajátságuk; a költők, ha bizonyos madárról szólnak, rendesen ezeket az általános közös sajátságokat említik. Arany ellenben megfigyeli ennek a madárnak különös sajátságait, amelyekre nézve a többiektől eltér. Arany tehát, a többi költővel szemben, kik az állatok nemi sajátságait szokták felhozni, faji vonásokat emel ki. A többiek a genust, ő a speciest jellemzi. Ez a jellemzés rendesen abban rejlik, hogy ő az állatot oly helyzetben mutatja be, mely életmódjából és szokásaiból fejlett tulajdonságait tünteti elénk.
Itt van elsősorban a ló, ez a magyar nemzeti állat, mely Arany műveiben is az emberek csoportja mögött legtöbb helyet foglal el. Reá vonatkozólag is sokféle apró, rendkívül pontos, megfigyelésen alapuló vonás van a költő különböző epikus műveiben elszórva. Amint az öreg kürt megriad, a lovak nyerítenek és hegyesen előreszegezik kis dárdafülüket. Ha zabot tesznek eléjük, elkezdenek röhögni a várt eleségre, nyihognak, vihognak, míg bele nem falnak a drága zabba. Még Szent László érclováról is hallunk ily élénkítő részletet; amint a mén megérzi régi urát, tombol, nyerít, úgy köszönti. A Buda halálának egy hasonlata ménest ír le, amint vihar közeledtével nyugtalankodni kezd és bogarassá lesz. Az egyik ló hosszú nyakát a levegőbe emeli, és dadogó cimpával bűzli a közeledő vihart; a másik felemeli lobogó farkát, felrúg, és saját lába dübörgésén megijedve, ide-oda futkároz. Néhány összeáll, keresztbe teszi nyakát, és remegve várja a nagy időt.
Még részletesebb természetrajzi hűség van az ingerült pulyka leírásában.
„Láttad-e a pulykát, ki magas szeméten
Gőgösen országol, mint királyi széken,
Legkisebb bántásra, legcsekélyebb gúnyra,
Mirigytelte nyakát, amidőn felfúja?
Vérszin pötyögője, haragtüzben égve,
Mikép megyen által szép világos kékbe?
Mikép játszik ujra halaványas zöldet?
És mikép kotorja szárnyával a földet?…”
Ez a példa is feltűnően mutatja, minő erős hajlama volt Aranynak a pontos részletezésre, mert voltaképp nem a pulyka leírását akarja adni, hanem csak hasonlatot mond, melyben Jóka feleségét pulykával veti össze. Minő híven adja vissza az éji bogár leírása a azt a benyomást, amelyet mindegyikünk este a szabadban akárhányszor tapasztalt:
„Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
nagyot koppan akkor, azután elhallgat.”
Ez a hármas fázis a falnak repülés, a koppanás és elnémulás (mely speciális vonás) az élet színét adja a puszta leírásnak. Milyen élénk természeti érzék, mily üdeség van a fürj eme leírásában:
„Habzik a zöld vetés, ha szellő ingatja,
Messze futhat benne fürjek pitypalatyja.”
Vagy ugyancsak a fürjről egy másik hely:
„Hullámzó vetés közt
Búvócskázik a fürj; suttog a nő: »vá-vá«,
Nyomon űzi a hím s három pitypalattyot
Örömmel kiált rá.”
Nem kis zsánerkép-e ez, melyet egy költő megfigyelő éppoly ihlettel, mint pontossággal a papirosra vetett? Üde, mint a reggeli harmatcsepp, és hű, mint egy pillanatnyi fotográfia!
A Télben című költemény, melyből az utóbbi idézet való, különben is igen jellemző Arany művészi sajátságára; az egész a költő ideális vágyódása, de ábrándkép létére is tele van az életből ellesett reális részletekkel. A realitás érzéke, az élet és a természet tényei iránti fogékonysága olyannyira ki van fejlődve, hogy még fantasztikus vagy allegorikus költészetébe is több szivárog át a valóságból, mint más költő leíró műveibe.
Itt, az állatvilág jellemzésében is éppoly pontossággal beszéli el a nagy állatok életjelenségeit, mint az apró lények társadalmi ösztön vezette szokásait: feljegyzi a vadkanról, hogy dühében agyarával a bükkfa ezüst kérgét hasogatja, a megsebesített hímszarvasról, hogy sajgó fájdalmával a sötét erdőbe menekül ezerjófüvet tépni a sebére, de emellett érdekesnek tartja felemlíteni, hogy:
„Apró muslica-légy, táncoló csoportban,
Követi a vándort sűrü oszlopokban.”
A hangyák államának alkotmányát szintén apróra ismeri:
Mint hangyacsoport, mely „…kiered fészkébül,
Zsákmányra elébb küld csak nehanyat kémül,
Azután mind többen lakói a bolynak,
Egymás tetején is, oda-vissza, folynak.”
A világ urát, Attilát, éppoly költői érdekkel és hűséggel rajzolja, mint a bogarat, melyet lába összetapos.
2
Az állatokkal mint olyanokkal, csak az újabb költészet foglalkozik behatóbban: a régi költészetben nincs helyük. Az állatmesében, sőt még az állateposzban is, mint a Reineke Fuchsban, az állat csak eszköz bizonyos szatirikus vagy tanító eszmék kifejezésére úgy, hogy az állatok bennök még az emberek hibával is meg vannak nyomorítva. Újabban tágultak a költészet határai; a természetfelfogással az állatok felfogása is változott. Másképp nézzük az állatokat, mint kétszáz évvel ezelőtt nézték. Cartesius még mozgó gépeknek mondta, Schopenhauer szerint már ember és állat közt semmi lényeges, csak foki különbség van.2 Bizonyos, hogy Darwinnak egy művelt kortársa, akár költő, akár nem, másképp fog gondolkozni az állatokról, mint Cartesius, aki gépeknek nézte az állatokat.
A költészet megelőzte a természettudományt, és már korábban méltó helyet adott az állatnak, az ember társaságában. Először jöttek az epikus lovak: ama hű, uruk érzelmei iránt oly érzékeny, értelmes lovak, aminő a spanyol Cid-eposz Babiecája vagy az Ariosto Bajardja. Ezeket a lovakat, melyek a későbbi lovagregényekben már uruknál is józanabbak, parodizálta Cervantes a Don Quijote lovában, a Rosinantéban. A XIX. század elején feltűnő panteista költők nagyon vonzódtak az állatok felé: Wordsworth egy költeményében ditirambikus lelkesedéssel elkiáltja magát: „Üdvözöllek, szamár, testvérem!”3 Goethe nem állhatta a kutyákat, Byron azonban már sírverset ír a magáénak: „Csak egy barátom volt, és az itt nyugszik.”
Legerősebben ki van fejlődve az állatok iránti ezen vonzódás Turgenyevben. Egy vadászkutyájáról egész esszét ír. Van egy novellája, melynek hőse, egy ágrólszakadt siketnéma jobbágy, egész életére boldogtalanná lesz, mert kutyáját a kegyetlen nagyasszony parancsára vízbe fullasztják.4 A Seniliában Turgenyev egy kutya szemébe néz, mélyen, hosszan. „Ím – kiált fel végre –, benned ugyanaz a láng ég, mint bennem!” Turgenyev tanítványa e részben a francia Pierre Loti, ki egész novellát írt két macskájáról, aprólékos gonddal kutatva azt a kezdetleges szellemi életet, mely bennök nyilatkozik Vie de deux chattes.
A magyar költők közül Kemény Zsigmondnak van legtöbb érzéke az állatok jellemző sajátságai iránt.
Arany nem olyan misztikus érzelgéssel fogja fel az állatokat, mint Turgenyev, ki az újabb orosz regényírókkal együtt a részvét hipertrófiájában szenved; Arany epikus jelleméhez híven, egész tárgyilagosan rajzolja az állatokat, és nem akarja az embereknél jobbaknak feltüntetni.
Az alföldi állatvilágban Arany legkedveltebb metafora-állatja a bivaly, mint Homéroszé az oroszlán. A bika az alföld legvadabb és legkomorabb állata; Arany a búsuló Toldit szereti elzüllött bikához hasonlítani, mely
„…töri a nádat rideg özvegy útján,
Egész falu sem bir vele a nagy pusztán.”
A bivalyról szólva, zordon, bús külseje mellett nem felejti el kevésbé költői tulajdonságát, rendkívüli lomhaságát:
„…a bivaly, forró-meleg nyárban,
Szekerestül együtt elfekszik a sárban:
Sem istenkáromlás, sem pedig vasvilla,
Úri kényelméből kivájni nem birja.”
A farkas Arany ifjúkorában még nagyobb szerepet játszott az Alföldön és ennek következtében a magyar nép képzeletében is, mint ma. Arany eposzaiban egész sor megfigyelés van róla. A farkas – mondja Buffon – kutyafajta létére, még a macskához is hasonlít egyben-másban. Arany mindkét természetét bemutatja: Midőn Toldi a farkast küzdelem közben az avasba dobja, az macska módra „egyet hengeredik s talpra ugrik újra”. A Szibinyáni Jank üldözte farkas pedig olykor-olykor hátrahorkol üldözőjére, és mint a megostorozott eb, szűköl és nyí. Arany még mindenféle más sajátságokat mond el a farkasról: haragjában tehetetlenül leül csihogó fogakkal, éhségében pedig „körmöli a földet és rúgja dühében”.5
Legközelebb állnak hozzánk szerepüknél és sajátságaiknál fogva a háziállatok. A háziállatok, azon néhány ezer év alatt, melyeken át társai és tanítványai az embernek, mesterük kívánsága szerint őhozzá idomultak jóban, rosszban egyaránt. A macska ravasz és hamis, a kutya csúszó-mászó udvaronc, a ló a szamár veszítettek ős eredeti sajátságaikból, hogy hasznosabb és kényelmesebben kezelhető eszközei lehessenek uruknak. De viszont mennyit nyert a kutya és a ló értelmére nézve, mennyire látszik rajtuk az emberekkel való érintkezés nyoma! Az emberi művelődés egy sugara rájuk is esett.
A magyar Alföld – mely Arany epikus műveiben elénk tárul – hiányosnak látszanék, ha nem találnók meg rajta a legokosabb és leghívebb állatot: a kutyát. A kutyák rajzában Arany ismét oly részletes és pontos megfigyelőnek mutatkozik, mint emberi alakjainál. Amint az utas benyit az udvarházba, csúnyán rátámadnak, de a gazda szavára egyenként mindinkább halkan meg halkan morogva hátrasompolyognak. Arany megfigyeli és feljegyzi, hogy ha hívja a kutyát, az nemcsak farkcsóválva (ez már nagyon hagyományos attitűdje a költészetbeli kutyának), hanem nyíva Rózsa és Ibolya VIII. elébe kiszalad. Ha nagyobb kutyák nekiesnek, akkor a megtámadott kutya körbeforog, majd erre, majd amarra csap Keveháza 36., és szeme ide-oda vizslat Toldi szerelme II., VI.. Urát mindenütt keresi, és érte betüsöl és befut minden határt Háziuraság. A kiszolgált kutya pedig ajtó előtt hasal, lábát a küszöbre, állát az ajtóra nyújtja. Családi kör Ki ne emlékeznék vissza, hogy hányszor látott már kutyát ebben a kedvenc pozícióban! Mily csekélység és mégis mily hű, mily jellemző egy megfigyelés! Mennyivel plasztikusabb és élénkebb a költemény ilyen détailokkal, mintha csak a költők szokásos hű kutyája csóválja a farkát, mint azt leírásokban és regényekben untig olvastuk, amint ezt Homérosz is vagy háromezer évvel ezelőtt énekelte Odüsszeusz kutyájáról. Arany itt is, mint egész költészetében, nem hagyományos fogalmakkal, vértelen, halvánnyá kopott fordulatokkal, hanem valódi benyomások után dolgozik. Úgy, amint az illető állatot alakjára vagy természetére nézve jellemző helyzetben látta, úgy szereti feltüntetni.
A kutyának (ha nem is hozzá méltó) párja a macska. Már mozdulataiban is van valami jelleméből: finnyás, hamiskodva ide-oda simuló, affektált. Éppen nem olyan egyenesen, nyíltan jár, mint a kutya. Van egy különös sajátsága: nyugodtan lépdel, egyszerre fogja magát, minden látható ok nélkül, ugrik egy nagyot, és aztán ismét folytatja előbbi útját. Bizonyára mindegyikünk megfigyelte már ezt; nem tudom, regényekben vagy költői művekben, hol éppen macskát írnak le, lekapták-e ezt a mozdulatot. Arany speciális fajjellemző hajlamához híven, épp ezt a szokását emeli ki:
„Ballag egy cica is – bogarászni restel –
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.”
Az állat jelleme itt is mintegy rövid, futó jelenetben van összegezve.
Arany legbővebb állatjellemzése Pejkó, Toldi Miklós eposzi lova; egyszersmind az egyedüli, amelyen a hagyomány nyomai meglátszanak, mert nem csupán benyomások, megfigyelések, hanem költői minták alapján van megalkotva. Pejkóról egy műbíráló bizonyos sportlelkesedéssel azt állította, hogy a nagy költő egyik legszebb karaktere. Maga Toldi is azt mondja róla (kétséges bókkal): „Ember vagy!” A jó lovas testileg mintegy egybeforr lovával, és vele egynek látszik. A monda és az eposz lelkileg is egyeknek tartja őket. A mese- és eposzköltők szeretik a lovat szerepeltetni, ugyanabból az okból, amelyért hű szolgát is szeretnek az elbeszélésben felléptetni; abban a küzdelemben, melyet elmondanak, kell hogy a hős pártján is legyen valaki, aki vele érez, vele együtt szenved és együtt örül vele. Az epikus ló az olvasó rokonszenvének képviselője magában a műben. S valóban nincs szolga, ki jobban értené urát, mint Pejkó Toldit, kiről mondja: „Tudja már a Pejkó, ha nem is tanítják.” Sőt mi több: ez az epikus csudaló mindenkivel szemben az őt megillető módon viseli magát. Van tapintata, stílusa az emberekkel való érintkezésben. Amidőn Nagy Lajos indulatos nagylelkűséggel a folyamba ugrik, hogy kimentse belőle a fuldokló kobzost, s ereje már-már elhagyja – íme, egyszerre csak mellette úszik a Pejkó, odatartja gazdag sörényét, s szelíden, nagy szeméből kisugárzó okossággal és tisztelettel néz a királyra. Egészen más Bencével szemben; mintha érezné, hogy ezzel a fickóval humorosan kell bánni. Bence junior, Olaszországban, a Lányi-folyó mellett, nagy bámulatára megpillantja a Pejkót. „Haza lopom”, gondolja magában, és reáül. De a ló nem enged, más irányban nekiiramodik, s ravaszul röhögi Bence kínját, ki másképp képzelte a dolgot. Végre urának, Toldinak gunyhójához érnek: itt Pejkó hirtelen dobbanással megáll, és úgy leteremti Bencét Toldi lába elé, hogy csak úgy nyekken. Toldi pedig meg akarja nézni, kit fogott az ő lova, és az arcra esett Bencén egyet rúgva, képre fekteti. Lehet-e a lókötő Bencének stílszerűbb bemutatója?
