Petőfi 1844 nyarán írta meg Deákpályám című versét, melyben a selmeci tanulmányokra emlékezik vissza. A vers sok latin kifejezést tartalmaz.
Deákpályám
Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált mégis
Sok szamár professorom.A poesisból is ebbe
Estem inter alia;
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.El sem obliviscálnak, mert
Ha occasióm akadt:
Kutyáliter infestáltam
E jó dominusokat.Egynek plane… no de minthogy
Szerelemhistória,
Talán jobb lesz in aeternum
Sub rosa maradnia.Csak denique mi közöttünk
Sine fine folyt a per,
S consilium abeundi
Lett a vége breviter.Ergo mentem, és vagáltam
A hazában szanaszét;
Verte tandem a bal combom
Kard… azaz hogy panganét.
A latin a középkorban egyházi nyelv volt. A reneszánsz idején világiak is tanulhattak, megtanulták a latint is, ami nemzetközi tudományos, jogi és irodalmi nyelvvé vált. Sok tudományos szakszó, szakkifejezés latin (vagy görög) eredetű. A kettős nevezéktan is eredetileg latin nyelvű volt.
A nemzeti eszmék terjedésével egyre több helyen az anyanyelvet hozták előtérbe, a latin pedig egyre inkább háttérbe szorult. Nemzetközi nyelvként helyét a francia vette át a francia forradalom után.
A polgári-nemzeti kulturális program, amelyet Bessenyei megfogalmazott, egy feudális, soknemzetiségű, latin hivatalos nyelvű ország számára szabta meg a legfontosabb teendőket, ahol a fő művelődési intézményeket idegen kormányhatalom tartotta kezében. A polgárság, az értelmiség és a tisztviselői kar egy tekintélyes csoportja idegen anyanyelvű volt, a művelt magyarok jó része is két-három nyelven olvasott, sőt írt. A hazai tudomány nyelve a 18. század utolsó negyedében főként a latin volt; mellette – különösen II. József óta – a német nyelv hódított teret. Többnyelvű író még a magyar szépirodalom művelői között is akad: Révai Miklós magyar művei után latin verseket adott ki, Verseghy latinul és németül publikált, Batsányi németül, latinul, franciául is írt verset és prózát egyaránt. Ezeket a műveket az írók egyéni fejlődése szempontjából máig vizsgálja az irodalomtudomány, bár a nemzeti irodalmi fejlődés távlatában a 18. század utolsó negyedét már egyneműen magyar nyelvűnek vesszük. De a tudományban még szívós a latin hagyomány, és a magyar nyelv akkori alkalmatlansága, a nyelvi öntudatosodás iránti érzéketlenség, a jozefinista meggyőződés vagy éppen az elégtelen nyelvtudás miatt számos kiváló szerző latin vagy német könyvekkel támogatta a magyar felvilágosodás ügyét.
A korszak tudományos irodalma tehát vegyes nyelvű; a magyar nyelvű irodalom viszont a kor fogalmai szerint nem egészen azonos azzal, amit ma szépirodalomnak nevezünk. Bessenyei programjának hívei a belletrisztikát és a tudományt gyakran egyformán a hasznosság, a „fény terjesztésének” célja alá rendelték, a nyelv kiművelésére való törekvés címén figyelemmel kísérték a tudományos tárgyú kiadványokat is, és ezek ilyenformán a felvilágosodott literátorok érdeklődési körében maradtak. Dugonics András mennyiségtana (A tudákosságnak két könyvei, 1784), Benkő Ferenc ásványtana (Magyar mineralogia, 1786), Barczafalvi Szabó Dávid A tudományok magyarul című munkája (1792), sőt Mészáros Ignác levélmintákat tartalmazó könyve is (Minden esetekre elkészült magyar szekretárius, 1793) mint nyelvi teljesítmények irodalmi eseményszámba mentek.