Hídverés rovat

A regényről

Regény és valóság (1960–79)
Ottlik Géza
matematika, modell

Nehéz az embernek megtörnie hosszú hallgatását. Nehéz és kockázatos, különösen, ha a huszadik századi regényről kell mondania valamit mint regényírónak, holott éppen a regényírói foglalkozásához tartozónak érzi, hogy lehetőleg ne legyen véleménye semmiről. A regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából. Megszoktuk, hogy ne húzgáljunk ki szálakat szövetünkből. Elszakadnak, összegubancolódnák. Bizonyára a jó hallású olvasónak is sérti a fülét, ha a regényíró egyszerre megszólal, és nézeteit kezdi közölni, bármiről, tehát akár a regényírásról, közvetlen állítások formájában. Minek ír hosszú regényeket, aki rövidebben és más módon is el tudja mondani, amit akar?

A regényíró az értelmezésekben, magyarázatokban, nézetekben, gondolati tartalmakban nem bízik és nem bízza rájuk magát. Nem a butaságoktól és a bődületes tévedésektől óvakodik – ezeket talán még szívesen is látja –, hanem az okos és helytálló, neki is tetsző véleményekre ügyel, nehogy készpénznek vegye őket. Noha a regényből sokszor ki lehet olvasni ilyen – egyféle vagy többféle, független vagy akár egymásnak ellentmondó – jelentéseket, ezek csak hasonló rangú összetevő alkatrészek benne a többi építőelemével: kövek, malter, esetleg állványzat. Ugyanúgy, ahogy a regény magát a nyelvet sem – hogy úgy mondjam – tisztességes módon használja, nem közvetlen közlésre, hanem építőanyagként, ábrázolásra, a maga kézzelfogható valóságában, szőröstül-bőröstül – elvont jelentésénél és mondattani szabályainál teljesebb és érzékenyebb realitásában –, kijátszva a nyelv szemantikai pontatlanságát és a szintaxisában inherens világkép – valóságértelmezés – tarthatatlan elnagyoltságát, sőt hamisságát. Majdnem azt mondtam: tűrhetetlen konkurrenciáját.1 A regény nyelven-inneni tartalmakat igyekszik létrehívni. Hogyan lehetséges ezt megoldania, ha nincs egyebe, mint a nyelv? Úgy, hogy egyrészt a nyelv maga is egy nyelven-inneni valóságrétegből keletkezett, kivont és arra utaló jelrendszer – másrészt maga is egy nyelven-túli realitás.2 A durva általánosításait, az absztraháló eljárását például egyszerűen visszafordítjuk, összerakjuk, amit szétszedett, és felbontatlanságában használjuk. Nem a szó volt kezdetben, hanem a mondat, azt bontottuk fel mondatrészekre. Nem a mondat volt kezdetben, hanem a bekezdés, azt fejtettük ki mondatokban. Nem a bekezdés volt kezdetben, hanem a regény. A regényt már csak a hallgatás előzi meg.

Azt hiszem, vagy azt szeretném hinni, hogy amit igazán regénynek nevezhetünk, abba nem lehet behatolni nem-regényírói eszközökkel. Persze, neki-nekimehetünk azért kívülről. Azt szokták kérdezni, miről szól egy regény. El kell olvasni, feleli rá E. M. Forster, semmi más módon nem lehet megtudni. A regény maga mondja el, hogy miről szól. És körülbelül azt mondja, hogy ő nem mondani akar valamit, hanem lenni akar valami. Kérdezzük hát azt, hogy mi a regény.

Bármennyire is szükség volna előbb-utóbb különbséget tenni, elnevezésben is, az egyre tömegesebben megjelenő, egyaránt regénynek nevezett, de egymástól nagymértékben és több szempontból is elütő művek között – bármennyire is felmerül a meghatározás igénye (legalább »par abus de langage«, ahogy a francia matematikusok néha beiktatják definícióikba ezt a fenntartást) –, mégis úgy gondolom, kár volna feleletet találnunk arra a kérdésre, hogy mi a regény. Kár volna, mert fölöslegessé tennénk vele magát a regényt, amely erre a kérdésre maga igyekszik válaszolni.

Azt akarom mondani (egyrészt), hogy a regény új műfaj, fiatal művészet. Olyan fiatal, hogy még az sincs egészen eldöntve, hogy micsoda. A játékszabályai, a hallgatólagos megegyezések író és olvasó közt, még kialakulatlanok. Sok félreértés támad ebből. Az olvasó jóhiszeműen mindenfélét vár a regénytől. Kalandos utazást, szárazon és vízen. Izgalmas mesét bonyodalmakkal. Tanulságos ismereteket. Vagy nem egészen jóhiszeműen követel: boldogsággal végződő szerelmi történetet, tudományos, társadalmi vagy lélektani mondanivalót, erkölcstant, filozófiát: azaz afféle példatárt mindehhez. Egy kitűnő és szenvedélyes amerikai kritikus azt kívánja, mondjon a regény mennydörgő nemet a világra… Akár azt is kívánhatná, mondjon a fizikus mennydörgő nemet a természet világára. Hasonlóan szenvedélyes viták folynak arról is, hogy hogyan mondja el mindezt, az igeneket vagy nemeket. A regénynek azonban nincsen az előadása hogyanjától, mikéntjétől elválasztható, a különböző kifejezési módokkal szemben invariáns közölnivalója, éppúgy, ahogy mivolta, mibenléte sem határozható meg saját definiáló berendezésén kívüli, független eszközökkel. De ha lenne erre mód, akkor újabb és nagyobb nehézségbe ütköznénk. Nemcsak fiatalságánál fogva, ideiglenesen nincs eldöntve, hogy a regény micsoda. Lényegéből, a valóság struktúrájától való elválaszthatatlanságából folyik alapvető indetermináltsága, mint a művészeteké vagy a matematikáé. Amiről „szól”, azaz a tartomány, ahová összetevő elemei tartoznak (par abus de langage), a világ teljes sértetlen valósága: nem aktuálisan létező, hanem létrejövő, nem zárt, kész valami, hanem szakadatlanul készülő, a nyelv, a fogalmi hálózatunk számára keletkező. Ennélfogva a szövésmintáját szakadatlanul követni igyekező izomorfizmusok is „keletkező állapotban” vannak.

Szemlélhető példának sietve hívom most segítségül a költőt. Kosztolányi Dezső azt mondta: „Tévedés azt hinni, hogy a költő érti az életet, és mint valami tanítómester, elmagyarázza. A költő nem érti az életet, és éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse.” A fiatalabb Dylan Thomas azt írta: „My poetry is the record of my individual struggle from darkness to some measure of light” – Költészetem jegyzőkönyve a sötétségből némi világosságra törő személyes küzdelmemnek. – Ha a regény bizonyos fajta felépítésmódját, vagy legalábbis bizonyos fajta regény felépítésmódjának bizonyos aspektusait próbálom szemléltetni, segítségnek és kiindulópontnak bátran elfogadhatom a két nagy költőnek ezt a majdnem egybevágó „solvitur ambulando” – útközben megoldandó – alkotáslélektani értelmezését. A „némi világosságra”, „megértésre” való törekvést mégsem azonosítanám az ismeretre, létünk fokozatos tudatosítására való általános emberi törekvéssel. Költészetről, írásról, vagyis létezésünk formai megragadásáról van szó. A tudatosítás – bármit jelentsen is – nem okvetlenül megvalósítható. Különösen, amíg a tudatunk ilyen korlátolt és ki nem elégítő fogalmi készlettel van berendezve. Inkább tartósításról beszélhetnénk, formai rögzítésről, ami a pillanatból kiragadja és egy ideig megőrzi, amit a létezésünk egészéből megőrzésre kiválaszt.

Miféle valóság ez a „létezésünk egésze”, „élet” vagy „sötétség”, amiből megértésre, világosságra tör az író? Nem azonos azzal, amit valóságnak nevezünk. Mindenesetre bővebb, mert azt is tartalmazza, amit nem nevezünk valóságnak, amit nem-valóságnak nevezünk és amit egyáltalán sehogyan sem nevezünk: mint például éppen az, ami a költőt legjobban érdekli, s amit éppen azért igyekszik néven nevezni, mert még nincs neve.

Hogyan, hát kétféle valóságról beszéljünk, arról, ami már ki van fejezve valahogyan, és arról, ami még nincs? Az igazság az, hogy mihelyt beszélünk róla, már csak az előbbiről lehet szó. Amikor kifejezzük, nevet adunk a másiknak, a megszólalásunk előtti valóságnak, akkor csupán egy képet, formát, mintát szedünk elő számára máshonnét – talán saját regisztráló berendezésünk elemeiből –, és nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a képek, minták a valóságnak csak kifejezései, nevei, de nem azonosak vele. A valóságot (legalábbis néven nevezéssel) éppen úgy nem tudjuk közvetlenül megfogni, mint a fizikus. És ahogy ő modelleket szerkeszt, melyekkel a természeti világ struktúráját igyekszik meglelni és imitálni, mi is összefüggést, rendet, mintát keresünk a valóságról készített jeleink, leképezéseink óriási gyűjteményében. S ugyanúgy, ha a képeink közt meglelt vagy megteremtett kapcsolatok, vonatkozások, meg az ezekből összeálló minták megfelelnek a valóság mintáinak, akkor elfogadjuk a modellt átmeneti használatra, mintegy munkahipotézisként, de a valósággal azonosítani akkor is csak a struktúráját lehet. A nyelv nagyon hajlamos rá, hogy ezt a kényes különbséget elfejtse. Hogy aztán van-e a valóságnak egyebe, mint struktúrája, ezt a kérdést a fizikus pusztán modelljei segítségével nem tudja eldönteni, ahogy mi sem beszélhetünk arról a másik kérdésről, hogy mi hát a különbség a még ki nem fejezett és a már valahogyan kifejezett valóság között. Ezért, ha már nem tudunk okosabbat tenni vele ezúttal, mint beszélni róla, könnyítsük meg a dolgunkat a fizikushoz hasonlóan, és ne beszéljünk se egyféle, se kétféle valóságról, hanem beszéljünk sokféléről: a valóság modelljeiről.

Ha a valóság készletének minden elgondolható vagy érzékelhető, vagy bármimód szemlélhető dolgok összességét képzeljük, elmondhatatlan zűrzavart, összevisszaságot látunk magunk előtt. Hogyan akar ebben a költészet rendet, világosságot teremteni? Először is, van-e hozzá kész, végleges szerszáma? Ez az irdatlan tömkeleg mindent tartalmaz és – láttuk – mindennek az ellentétét is; azt is, amit valóságnak nevezünk, azt is, amit nem; a modelljeit is, a néven nevezéseit (ami bennünket éppen érdekel), a rendezési kísérleteit egytől egyig, akár sikerültek részben vagy egészben, akár nem, s a róluk készült katalógusokat és ezeknek a katalógusoknak a katalógusait: – ami mind-mind mintegy újra visszakerül mindig a készletbe; s végül tartalmazza önmagát is, vagyis ezt az összességet, összesítést. Látható, hogy nem egy lezárt, kész valóságfogalomról van szó, hanem nyitott, táguló, önmagát a számbavevése minden mozdulatával rögtön szaporító, szakadatlan készülő, keletkező valóságról. Ennek a rendezésére végleges, kész eszköz nem alkalmas. Ezért keletkeznek blokádok, feloldhatatlan ellentmondások, örökös katasztrófák, ha egy részleges valóságmodell kész felszerelésével (pl. a nyelv, a konvencionális, értelmezett világ fogalmi készletével, a nem-regényírói nyelvvel) akarunk berendezkedni a tágabb valóságban. S ezeket – a részleges valóságmodell belső zárlatait, önellentmondásait – nem lehetséges a modellen belül (az adott elemek bármiféle rendezgetésével) feloldani, hanem csak (mint a matematika hasonló pillanataiban) egy új dimenzió, szabadságfok hozzácsatolásával, és ott. Feloldható persze, ami még a modell belső rendjének hiányossága, elintézetlensége – de ez csak részleges elrendezés lesz. A matematika kész azonnal bővíteni önmaga alaprajzát, kerettervét, ha valami felmerül, ami nem fér bele eddigi alkotmányába vagy hallgatólagosan munkahipotézisként használt öndefiníciójába. Mert szabadságát, teljes elfogulatlanságát soha nem adta fel, soha nem kötelezte el magát azzal, hogy determinálja korlátait, meghatározza mibenlétét. S ahogy a művészet, matematika, meg talán a fizika, filozófia, a regény is jól teszi, ha megőrzi magát nyitott, létrejövő mivoltában.

A valóság feneketlen összevisszaságában ugyanis mégsem olyan reménytelen a rendetlenség. Ezek az újra és újra bele visszakeveredő rendezési kísérletsorozatok, létmodellek, ha fokozzák is a zűrzavart, csakugyan módot adnak a rendezésre, habár nem egészen úgy, ahogy ők gondolták. Nem önmagukon belül, hanem például a regény számára. Ha a huszadik századi természettudománytól kissé befolyásolva nézzük a regényt, akkor tekinthetjük úgy, hogy ilyenektől, létezés- vagy realitásmodellekből rakja össze a maga struktúráját – oly módon, hogy az lehetőleg épebb és igazabb, valóságosabban létező legyen, mint külön-külön az egyes modelleké. Hogy egy példán érzékeltessem: Nevezzük R1-nek azt a mintegy készen kapott, az úgynevezett emberiség által eddig gyártott, megegyezéses (konvencionális) valóságmodellünket, melyet durva felületességgel olyasmikkel jellemezhetünk, hogy születünk, élünk, meghalunk, nemzedékek követik egymást a földön, létrehoztak egy cartesianusnak, euklideszinek, arisztotelészinek, newtoninak nevezhető kultúrát; az egyén csak egy a sok közül, noha erkölcsi kötelmein túl a maga boldogságára, üdvösségére is törekszik. Jól bevált, használható elgondolás: erre a célra is készült. Van benne tér, abszolút idő, okság, kétértékű logika, folytonosság, pszichológia, erkölcsi értékrend, még esztétikai is. Mindnyájan elfogadjuk és használjuk is, arra, amire való. A regénynek ez az R1 – ahonnét őt az olvasó nézi, aki (a definíciónk szerint) mindent nagyjából innen is néz – szinte elkerülhetetlenül az egyik nézetét jelenti – mondjuk a second-planját, a newtoni mechanika közepes nagyságrendi nézetét, középnézetét –, és az fenyegeti őt, a regényt, hogy mindenestül elnyeli ez a – nyelv által is hordozott – kész valóságmodell. Holott ő nem fér bele másféle valóságkészletével, az R1 rendje neki hamis és sivár leegyszerűsítés, világossága talmi fény, kerete szűk. Keres tehát hozzá egy másik realitásmodellt, hogy kiegészítse – helyesebben, hogy a helyére tegye, egy bővebb keretben, mondjuk metamodellben.

Az R1 körülbelül azt mondja, hogy a valóság az, amit annak nevezünk. Legyen, mondjuk, R0 az a szolipszista elgondolás, hogy a valóság csak én vagyok egyedül. Ebben mindenesetre feloldódik az a tarthatatlan ellentmondás, amely az R1-et mondhatnánk katasztrófamodellé teszi: hogy az alanyt, az egész modellt létrehozó és tartó ént is belehelyezte a modellbe. Az R1-beli térben és irreverzibilis időben pórul jár. Meghal, ahogy született, például, s az a csüggedt kis vigasza, hogy az emberiség egymást követő nemzedékeiben esetleg megmarad rövid anyagi létezésének némi nyoma, elenyésző kis emléke, hatása: rosszabb a semminél. Hiszen a létezése valódi intenzitásához, sértetlen egészéhez képest ezek csak bágyadt absztrakciók. Az R0-ban szerencsére azt is tudja, hogy nemcsak az egymást követő rövid életű nemzedékek, nemcsak a dicsőségnek, munkának, erkölcsnek hiábavalósága, az abszolútum hiánya, a visszafordíthatatlan idő, hanem az egész R1, születéssel-halállal együtt: nem a valóság, hanem csak egy magunk készítette modellje, s hogy például te abban születtél, hogy én abban fogok meghalni, ez csak az alany létezésének R1-beli elképzelése.

Mégis, talán triviális megoldás volna, ha az R0-t arra használnánk, hogy az R1-et – a halállal és egyéb, igazában komolyabb hiányaival együtt – kiradírozzuk vele. A regény ezt nem teszi; semmit sem radíroz ki soha. Egyébként az R0-t sem használhatnánk önmagában. Túl közeli nézet, alig-alig nézet egyáltalán. Azaz túl nagy árat fizet relatív ellentmondás-mentességéért: ha működőképes modellé akarjuk kiegészíteni, legyőzhetetlen bonyolultságokba ütközünk. Mégis, ha kissé üres is, szintén elkerülhetetlen összetevője a regénynek.

Vagy elgondolhatunk – szintén még elég kényelmesen, ha az R0-ból indulunk ki, amely túl közeli-nézetű – egy afféle csillagtávlatú, a végtelen felé tágítható nézetet, amely nem azt mondja, „Én vagyok”, hanem csak annyit mond: „Valami van”. Teljesen személytelenül, a dolgoknak R1-beli tulajdonságai, összefüggései iránt tökéletes közönnyel, a maga szuverén módján rendezi be a modelljét. Amolyan zenei, festői vagy matematikai alapon. Nevezhetnénk R-nek vagy R-nek – vagy becsületesebben talán a nem értelmezett egy-per-null index járna csak neki, mert egy kicsit csaltunk a játék kedvéért –, nevezzük mégis csupán R2-nek. A regénybe, mondjuk, távolnézetnek épül be az R2. A mondatok, de inkább a bekezdések, fejezetek különféle elemeinek mozgása, visszatérő vagy módosuló hullámzása, lüktetése imitálja az R2-t, meg a regény egész-nézetének tektonikája, dinamikája vagy tonalitása talán – vagy amit stílusnak szoktunk nevezni –, vagy ami így kozmikus távlatból legvégül megmarad egy-egy regényből: egyetlen hang talán, vagy egy hullámhossz adata, az R2 ismeretlen spektroszkópján lemérve.

Ha ezeket a független, egymásnak bátran ellentmondó modelleket összerakjuk, egyszerre tartjuk kézben, kölcsönhatásaikból egy magasabb valóságértékű, nagyobb rendszámú integritásra törekvő modell keletkezik. Ezek a – kissé talán rozogára sikerült – eddigi R-jeink együttesen már bizonyos elemi regénystruktúrát alkotnak. Ennyiből már majdnem megél egy regény. De még ha fel is tennénk, ha csak a példa kedvéért is, hogy ezekbe a nagyjából készen kapott létezésmodellekbe már minden meglevő dolog belefér, a regénynek legalább még egy R-re szüksége van: a még el nem készült dolgok számára. Nevezzük más indexezéssel Rr-nek, mert sem azt nem mondja, amit az R1, hogy „Az van, amit valóságnak nevezünk”, sem azt, az R0-lal, hogy: „Én vagyok”, de még azt sem, hogy „Valami van”.

Az Rr jelszava az lehetne: „Valami keletkezik”. Az alany itt nem az R1-beli téridőbe zárt pont vagy vonal, nem is, mint az R0-ban, maga a világűr, hanem szabadon mozog ide-oda a modellek szövedékében, s méretei vannak, mélysége, tágassága. Éppen erre kellett nekünk az Rr, hogy belezsúfoljuk, beleszerkesszük, mintegy menet közben, az idézett költők „solvitur ambulando” módján, azt, ami a többibe nem fért bele: például az én dimenzióit. S magát a regényt – természetesen készülő állapotában, amint esetleg éppen a sötétségből némi világosságra, a létezés zárzavarából a rend felé törekszik.

Igazában egy ilyen Rr modell hozzácsatolásával kezdődik az, amit már regénynek szabad neveznünk. És itt ér véget az a lehetőség, hogy tovább beszéljünk róla.

Így hát most elnémulva, zárójelben teszem hozzá szemléltetőnek szánt példámat. Cervantesnél, Tolsztojnál, Csehovnál, Flaubert-nél vagy Proustnál könnyen megtaláljuk ennek a három elemi R-modellnek a nézőszögeit. Azt is szinte érzékeljük, hogy az Rr-jük amitől végül Don Quijote, Tolsztoj-regény vagy Proust-regény lesz a művük – különbözik a másikétól, csak épp nem tudni, miben. Hogyan? mitől? Könnyebb példának – könnyebb? talán nehezebb, de közismertebb példának nézzük meg közelebbről a Dickens-regényt. Szinte tisztán az R1-ből építi fel látszólag az író – szemére is szokták hányni. Az én-központú R0 – akár az első személy, Copperfield Dávid, Summerson Eszter, akár más főszereplő révén –, az alany, akivel az olvasó azonosítja magát, akinek a szempontjából a fordulatok, események kizárólag számítanak, mindig jelen van. Az R2 csillagnézete, a személytelen, részvétlen, objektív ábrázolás Dickensnél a humor szürreális, valóság fölötti látószöge, noha a „szürrealizmusát” nem mindig vesszük észre, s még kevésbé a részvétlenségét (ami, persze, arkangyal-részvétlenség). Ezekből, ugye, készülhet talán szórakoztató vagy tanulságos olvasmány, de az még csak regény sem lesz, nemhogy Dickens-regény: az Rr teszi majd azzá. Micsoda ez a dickensi Rr modell? Ez már marad az író titka. Vagy mondhatnánk: ez már az író lelke. Dickens víziója, látomása a világról, belső univerzuma, létének kohéziója, gammasugárzása, atommagja, kozmosza – mondhatnánk, lapáttal hányva a szavakat olyasmi köré, amiről nem tudunk beszélni. Hogy mégis megkockáztassunk valamit, egy adatot, Dickensnek erről az Rr regényépítő (ismeretlen) modelljéről: alighanem szeretet járja át, méghozzá valódi szeretet. Átjárja, befelé, az R1-et, a mesét, a konvencionális világrajzolatot. Átsugárzik, kifelé, az R0-ból. Az R2-ben pedig, az űrben, a valaki más által teremtett (részvétlen) világmindenségbe beleteremti a maga részvételét, független jelenlétét. Dickensnél jól látható, hogy az Rr-ben a szeretet valóságos, teremtő, „valamit létrehívó” szeretet, és nem amit „annak nevezünk” az R1-ben.3

Hallgassunk, hasonlóképpen, az Rr önellentmondásairól: hogy például tartalmaznia kell önmagát is, azt is, aminek része, modell-szerkesztést, meta-modellt, indítékot, célt, eszközt, ellenőrző berendezést. Így például, a teljességre való törekvés követelményét is. Miért szükséges az R1-et kiegészíteni további R-ekkel? Miért gondoljuk, hogy hiányos? És miért ne maradhatna hiányos? Az R1-et a maga élet–halál–emberiség berendezésével katasztrófa-modellnek neveztük, de nem a katasztrófa a baj benne, hanem a katasztrófa hígsága, hitelességhiánya például a vágy sokkal hevesebb valóságához, sokkal konkrétabb létezéséhez képest. Vagy az emlék (hitelességre is fütyülő) létéhez képest. De hiszen a „vágy”, „emlék” benne vannak az R1 szótárában: miért ne lehetne ezt a modellt önmagán belül kiegészíteni? Elfelejtjük, hogy pusztán a nevük van benne, nem ők maguk.

Hiányzik az R1-ből a vágyon kívül – az élet, örök élet, valódi élet vágyán, a szerelem, vagy bármilyen teljesség, korlátlanság, tökéletesség vágyán kívül, hiányzik az emlék időt-alanyt keresztül-kasul szövő struktúráján kívül például létezésünk akármelyik pillanatának egészebb, áthatóbb szövedéke. Egy őszi napon ülünk Bécsben, 1965-ben, itt egy szép nagy teremben. Születtünk – Budapesten, Barcelonában, Sankt Pöltenben, Grenoble-ban –, meg fogunk halni, szerzői jogainkat hátrahagyva. Résztvevői vagyunk egy kerekasztal-konferenciának. Ha hozzáfűzöm, hogy kint esik, vagy szél fúj, már kezdem elhagyni a nem-regényírói nyelvet. De el kell hagynom mindenestül az R1-et, ha ennek az októberi napnak a fényét, árnyát, pontos megvilágítását, a pillanatunk filmkockájának tömény tartalmát próbálnám közölni, létrehívni, a maga víziószerű teljességében. Titkos szűrők, fátyolok hálózata, amin át látok, hallok, érzékelek. Reményeim, félelmeim, szándékaim, halottaim, szerelmeim, sebeim, lelkesedéseim, csüggedéseim, elfelejtett és soha el nem felejtett, képzelt és vágyott és valódinak mondható és még valódibban átélt milliónyi dolog úszik az R1 hálójával megfoghatatlan valóságban. Miféle módon tudja ezt a regény mégis néha megragadni? Milyen kontrollszerkezet méri le a nagyobb hitelesség fokát? Ne próbálgassunk rá szavakat. A valóságnak is, regénynek is rejtett tárnáiba érkeztünk: hagyjuk őket nyugton a hallgatás kőzeteiben, járataiban, föld alatti tartományaiban.

[Ezt a kísérletet – mert ez egyszer „essay” helyett bátran magyarul is mondhatjuk – a megadott témára, a regény a huszadik században, egy bécsi nagy kerekasztal-konferencia résztvevőin és hallgatóságán próbáltam ki 1965-ben, persze német fordításban. A kísérlet bevált. Mégsem adtam oda közlésre; vagy helyesebben, éppen azért nem, mert tetszett a nagy és válogatott közönségnek; úgyhogy ki akartam igazítani, egészíteni, használhatóvá tenni a csupán javaslatnak, játéknak szánt R-jeimet, a valóság aspektusát, metszeteit, paramétereit, hogy csakugyan játszhassanak vele, ha már kedvük van hozzá. Ez persze nem az én dolgom lenne, hanem korunk filozófusaié. Így hát, mivel azóta sem tértem vissza erre a teendőmre, amikor 1979-ben közzétettem a tanulmányt, úgy, ahogy volt, némi lelkifurdalással az alábbi jegyzeteket fűztem hozzá.

„Ha a bridzs és a matematika közötti mélyebb összefüggés elég gyorsan belátható, a bridzs és az irodalom egymástól független létezőnek tűnik a laikus kívülállók szemében. Persze hogy a matematika az az összekötő kapocs, amely a járatos elmék számára megkönnyíti az átjárást a két egymástól függetlennek látszó – de csak látszó! – terület között.

Ottlikot váltig, de talán nem eredménytelenül foglalkoztatta az irodalom matematizálhatóságának problémája. Tanulmányt, cikket nem publikált e kérdéskörről, de a hagyatékában föllelhető matematikai levezetései, rövid fejtegetései különleges figyelmet érdemelnek. Pályája különböző szakaszaiban rögzített több figyelemre méltó gondolatot e számára fontos tudományterületről. A legérdekesebb az irodalom gödelizálásáról szóló eszmefuttatása. Kurt Gödel (1906–1978) osztrák származású amerikai matematikus – a számelmélet alaptételének figyelembe vételével: bármely egynél nagyobb egész szám lényegében egyértelműen felbontható véges sok felbonthatatlan egész szorzatára – kifejtett elveit alkalmazva fantáziál Ottlik az irodalom civilizáció utáni, világvéget túlélő megmentési lehetőségéről. Leegyszerűsítve így fest a gondolatmenet.

Ha az adott nyelv ábécéjének minden egyes betűjét besorszámozzuk (a magyar nyelv esetében ez 44 hangalak jele), s azután az egyes betűknek megfelelő számokat feltesszük kitevőnek a szavakban elfoglalt sorrendjüknek megfelelően növekvő prímszámokra – ez lesz az illető szó Gödel-száma –, akkor az így kapott szorzatokat bármikor újra törzstényezőire bonthatjuk, s visszakaphatjuk az eredeti szót. Laikusok számára ez túl bonyolultan hangzik, mi több, talán érthetetlennek hat. Világítsuk meg a műveletet egy példával.

Használjuk mintául az alef szót.

A prím-, azaz törzsszámok emelkedő sora: 2, 3, 5, 7, 11, 13, 17, 19, 23, 29, … ∞ (Mivel végtelen sok prímszám létezik, bármilyen hosszú szöveg, például akár a Biblia is könnyűszerrel gödelizálható.)

Az alef ábécébeli sorszámai: 1, 19, 9, 11.

Tegyük föl a kitevőket: Akkor ekként fog festeni a gödelizált szó: 21 · 319 · 59 · 711.

A szorzatok számsorából visszaállítható a belekódolt szöveg. A számok, mint valamilyen biztonságos széf, őrzik a szavakat. Legföljebb a központozással támadhat némi gondunk, de valamilyen megoldás azok kódolására is kieszelhető.

Hipotézis ez csupán, Ottlik szabadon szárnyaló matematikai fantáziájának – kívülállók nem is tudják, hogy az elméleti matematikában mekkora szerepe van az alkotó képzeletnek – terméke. Ellenőrzésre s kidolgozásra szorul; eldöntendő róla, nem a kiugrott egykori matematikus kitalációja-e csupán. Mert a matematika mindenek előtt, és minden másnál fontosabb a számára. Barátságnál, társaságnál, még az emberek világánál is. Törvényei ősiek, megelőzik a civilizációt; az hozza létre az összhangot az emberi lélek és a fizikai valóság között.”

  1. Konkurencia, mert a regény is ilyesfélét akar, valós ágszövés-mintát, s mindenesetre, a sajátját. Tűrhetetlen, mert – tetszik-nem-tetszik – ránk erőszakolja a maga mechanisztikus–kauzális–euklideszi–newtoni világmodelljét, mihelyt megszólalunk, s úgy, hogy jobbadán észre sem vesszük. A nyelvtan felépítése, berendezése – például a mondat (alany–állítmány–tárgy), az igealakok (cselekvő, szenvedő), igeidők, személyes névmások hármas tagolása stb. – egy meghatározott, önkényes valóság-értelmezést foglal magában. Olyan absztrakciót, szétbontását a létezés egészének – „én-te-ő-mi-ti-ők”, „jelen-múlt-jövő” –, amely (bármennyire is használható és zseniálisnak mondható ötlet volt) veleszületett ellentmondásossága miatt eleve tarthatatlan, az évezredek folyamán azonban beleitta magát szemléletünkbe (génjeinkbe?), úgyhogy ott már rég konkrét valóságként használjuk absztrakcióit. A nyelvnek ezzel a (részleges) valóság-struktúrájával száll szembe (ha kell) a költészet, művészet, az alkotó matematika–fizika, s tér vissza mindig az ép, eredeti valósághoz, hogy újra abból vonja el és szerkessze meg másféle struktúráit. (A matézis „algebrai struktúráinak” analógiájára, adott elemek és a köztük előírt kapcsolatok összefüggő mintáját nevezem struktúrának.)
  2. Érdemes volna végiggondolni, mi módon tudunk pusztán az írott szóval olyasmit is közölni, amit a nyelv nem tartalmaz. Talán előbb meg kell különböztetnünk, mondjuk a nyelv (1) (a priori) naiv meghatározását, amely mint jel-jelkép-rendszer közlések céljára, tiszta absztrakció. – [Itt, és a későbbiekben is, ezt értem „nyelven”, a nyelv (1)-et.] A nyelv (2), a használt – hallott, beszélt, továbbá írott, olvasott – nyelv megint fizikai realitás (hanghullám; toll, festék nyoma papíron). Az (a posteriori) nyelv (3) pedig mint megtanult, emlékezetbe raktározott és működő jel-képzet rendszer, intuitív (belső szemléleti) realitás. A látott, tapintott dolognak adok egy nevet, alma (1). Ez csak egy szó, nem valóság, nem lehet beleharapni. De ha hallom, vagy kimondom, alma (2), hanghullámokat fogok fel vagy keltek, ami olyan valóságos megint, mint egy pofon. Ez a fizikai jelenség megindít, felkelt, kivált (hallóidegek, agysejtek, micsodák útján) egy alma (3) képzetet, ami megint másképpen valóságos, mint a hangrezgések fizikai effektusa a fülemben, és többféleképpen, mert nem pusztán az élményemet, tapasztalásomat idézi fel, aminek az alma nevet adtam – „ahá, arról a bizonyos gyümölcsről van szó” –, ami a nyelv (1)-beli feladata volt, hanem többet, például, a szubjektíve felgyülemlett és a szóra rárakódott emlék-sorozatot is, hogy hol, hányszor, mikor, mely körülmények közt hallottam/mondtam ki/olvastam/írtam eddigelé ezt a szót. És tud többet közölni objektíve is, például a pillanatnyi kontextusával, összefüggésével szó-környezetében – vagy esetleg az adott megválasztásával lehetséges szinonimák közül – vagy a lappangó felhangjaival, mint mondjuk az „alma” csibésznyelvi jelentése, vagy akár az alma tere-hídja Párizsban stb. stb. Néha, tudjuk, egyszerűen a mondattan, igeragozás szabályainak áthágása vagy a szórend felrúgása olyan érzelmi hőfokot, indulatot tud közvetíteni, amiről a nyelv (1)-nek esetleg fogalma sincs – vagy ha mégis van már rá szava, kifejezése (valahol másutt), itt most akkor is csupán annyit tud közölni, hogy ejnye, megsértették a grammatikáját. – Ez a sérelem, ez a „visszaélés a nyelvvel” a költészet kiindulópontja. Miért is olyan súlyos és sajnálatos félreértés egy verset úgy szavalni, hogy átgázolva a verssorokon, rímeken, visszasimítjuk a mondat rendjét, értelmét:

    „Jó Budavár
    Magas tornyán
    Az érckakas csikorog–?…”*

    Mert éppen a (szemantikusan) semmit nem közlő (információt nem tartalmazó) rímeléssel s a nyelvtanilag szintén semleges (sőt, ha úgy fordul, káros, helytelen) sorokba tördeléssel revelál, üzen, hív létre a vers mást, többet, mint a nyelvi jelentése – s éppen ezt a tényt kívánja mindenekelőtt szigorúan leszögezni, mielőtt egyáltalán szóba állna velünk.

    *Ez is szép véletlenül, azaz így is többet közöl a benne foglalt információnál s megint másféle – alapvető – módon, de mondom, csak azért, mert Arany Jánosnak véletlenül nincs olyan porcikája, szétszedett szövegfoszlánya, ami ne lenne varázslat. Azonban nem erről volt szó, egyáltalán nem erről, minden gyerek tudja, minden magyar gyerek, hanem arról, pontosan, hogy

    „Jó Budavár magas
    Tornyán az érckakas
    Csikorog élesen –”

    azaz sokkal komolytalanabb és sokkal szívet markolóbb dologról.
  3. Dickensnél: Jól látható mindenesetre, hogy a történet (R1) „közérthető”, megható érzelmessége külsőséges, csupán modor – modorossága egy minél konvencionálisabbnak szánt elbeszélő hangnak –, a Dickens-regény lényege, létrejöttének titka – a „valódi szeretet”? „arkangyali részvétlenség”? – szükségképpen másutt van, mélyebben, hozzáférhetetlenebb helyen.
  1. par abus de langagefrancia Ez a kifejezés a matematikában arra figyelmeztet, hogy a szintaxist ne vegye szigorúan az olvasó. Például, ha f(H) egy halmazokon értelmezett függvény, akkor az egyelemű {x} halmazra f(x) alkalmazása f({x}) helyett megszokott, ám pongyola jelölés. Kissé erőltetve a francia kifejezést talán azt lehetne mondani: f({x}) helyett, a jelölésen erőszakot téve (par abus de langage), f(x)-et írunk. – Lehel Jenő magyarázata

Ottlik Géza: Próza. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1980. 184–200. p.