A Melankólia hírnevéhez hozzátartozik a titokzatosság. A kép egyik legrejtélyesebb tárgy a poliéder. Szabálytalannak tűnő alakzat, nagy kőtömb, a legnagyobb tárgy a metszeten, nem is nagyon illik a többi, rafinált jelentésű eszköz sorába. De vajon tényleg szabálytalan formáról van szó, vagy csak első pillantásra tűnik annak. Sem a hat platóni, sem a tizenhárom arkhimédészi test közt nincs ilyen forma, mégis sok rendezettséget mutat. Tulajdonképpen egy szabályos deltoidok által palástolt test, amelyet a két végén, egy-egy egyenlő oldalú háromszög csonkol. Ha megnézzük felülről, pontosabban ha elképzeljük azt a vetületet, amelyet felülnézetből kapnánk, ha lehetőségünk volna a poliéder fölé emelkedni, egy hatszögbe helyezett hatágú csillagot, azaz hexagrammát látnánk, ami az egyik legelterjedtebb szimbólum, a zsidó-keresztény szimbolikában Isten nevének geometriai átirata, Dávid csillaga, Salamon pecsétje. Talán azért van a képen, mert éppen az angyalok és a démonok megidézésére használt jele volt Salamon királynak. És azért is, mert meditációs eszköznek tartották. De nézzük csak tovább a formát, vagy inkább anamorfikus képet onnan, az elképzelt fönti nézőpontból. Vegyük észre, hogy a hatszögbe írt hatágú csillagba írva egy újabb hatszög jelenik meg. 666, a tökéletes tükörszám. A Jelenések könyvének fenevadja, az Antikrisztus száma, vagyis a halál rejtett jelképe, akár a koponya Holbein Követek című képén, a leghíresebb anamorfózison. Az elrejtett, ám egy új nézőpontból mégis feltáruló halálképlet. Dürer ábrája annyiban izgalmasabb a szokásos anamorfózisoknál, hogy az új nézőpontot itt nem lehet hajlongással vagy különböző alakú tükrök tologatásával megtalálni. Az a bizonyos nézőpont bent van a kép terében, s csak úgy érhető el, ha a néző is részévé válik a rajznak, ha belép a képbe, ahogy az öreg kínai festőmesterek szoktak, vagy ha beleképzeli magát valakinek a nézőpontjába, aki felülről néz le a kép tárgyaira és szereplőire, az Övébe, aki felülről lát le ránk is.
Ha már tudatunkban a halál vízióval térünk vissza az eredeti nézőponthoz, eszünkbe juthat a kőtömbről egy sírkő is, s a kép szplínes miliőjétől nem is áll távol az asszociáció. Olyan kopások, mohos foltok vannak a kövön, amelyek régi síremlékeken szoktak megjelenni. Amorf, elmosódott ábrának vélhetjük, ráadásul Dürer képén az angyal is úgy nézi, olyan ferde szögből, ahogy a perspektivikus anamorfózisokat szokás nézni. Minél tovább nézzük a képet, s mentül jobban részévé válunk az angyal, a kő és a saját nézőpontunk közti különös layoutnak, annál inkább rabul ejt a vágyakozás, hogy valami spirituális vándorlásra induljon a tekintet. A szokásos módszerekkel, hunyorítva, bandzsítva, távolról nézve vagy hirtelen oda-odakapva a szemem kísérlem meg „értelmezni” a foltot, persze ilyenkor, bármennyire tárgyilagosnak hiszi magát az ember, nem szabadulhat a prekoncepcióktól. Ismervén a poliéder geometriájában rejtőző haláljelet, sokat foglalkozván, sőt könyvet is írván Holbein Követek című képéről, és tudván, hogy Dürer éppen édesanyja halálának évében készítette a Melankóliát, talán nem meglepő, hogy koponyát „találok”. Talán fölfogható igazolásként, hogy a Dürer Melenkóliájának hatása alatt készült grafikák és festmények zömén már valódi koponya jelenik meg. Például Domenico Fetti 1623-as Melankóliáján, amelyen ott az eredeti majd’ minden rekvizituma: a körző, a gömb, az agár, a homokóra, a kőtömb mellett már a valódi koponya is. Ha elővesszük a Melankóliával egy időben készült Dürer-metszeteket, akkor pedig szinte prognosztizálható volt a koponya megjelenése. „Nagy hármasnak”, az életmű csúcsának is szokták nevezni az 1513-as Lovagot, az 1514-es Jeromost és a mi szintén 1514-es Melankóliánkat. Nos, a két korábbi grafikán ott van, ráadásul hangsúlyosan, szinte védjegyszerűen van ott a koponya.
Alighanem a „halálfejes kőtömb” rejtvénye a Melankólia „legmelankolikusabb” történése. Nem véletlen, hogy a mélabúra hajló Hamletet is ezzel a szokásával, tudniillik az amorf formákban elrejtett képek keresésével jellemezte Shakespeare. A teve a felhőben, meg a menyét, a cet, de eszünkbe juthat a leonardói „nova invenzione di speculazione” is, a falnak vágott festékes szivacs nyomán kibomló képek gyűjteménye, vagy a márványfoltok, hamvadó parazsak, iszaprétegek átlényegülése, de eljuthatunk akár Dantéig, a Divina Commediáig is:
„Hó olvad így, ha nap süt a tetőre;
s a Szibillának jósoló falombok
így szálltak szét a legkisebb szellőre.”
De vajon jól értelmezzük-e a Melankólia poliéderének szimbolikáját, jól következtetünk-e abból a nézetből, ahogy az angyal látja, illetve abból a lelkiszem-, lelkiszemszög-attitűdből, amelyet a felülnézetből sejtünk? Mondhatjuk-e, hogy ismerjük Dürer szándékát a metszettel?
„Mert elmondom, mit lelkem szeme jól lát,
hogy oly’ időt hoz már közeli csillag
(csillag számára nincs se gát, se korlát),
hogy egy, kit ötszáztizenötnek írnak,
Istentől küldve megöli a Szajhát,
és cinkos óriását…”
Az idézet a Purgatórium utolsó énekéből való, s elismerem, kell némi magyarázatra, miért is citáltuk ide. Kezdjük a végén: a nagybetűs Szajha (talán az ő arcmása sejlik elő a poliéder oldallapján?) az eltorzult Egyházat jelenti, s a Dante-magyarázók szerint azonos azzal a Jelenések könyvének szörnyén lovagoló bestiával, aki már a Pokol első énekében útját állta a költőnek:
„sok állat van kikhez nősténynek áll
és még több fog ennekutána lenni,
míg eljő, ki megölje, az Agár.”
Ezek szerint az a rejtélyes valaki, „akit ötszáztizenötnek írnak”, nem más, mint maga az Agár. Hogy mit jelent a szám, arra sok elmélet született, lehet, hogy Dürer értelmezésében egyszerűen a mű készítését követő évet, a fordulópontként beharangozott 1515-öt jelöli. A versben megidézett Agár egyébként megjelenik a metszeten is, ott gubbaszt épp a kőtömb előtt. És természetesen a háttérben, a fele égboltot kitakarva, ott van már a „közeli csillag” – a kép legfeltűnőbb utalása az Isteni színjátékra, melynek mindhárom részének ez az utolsó szava: stelle. Csillag.
Sok bizonyítékot lehetne fölhozni, hogy az olaszos műveltségű Dürer mily
jól ismerte a Divina Commediát, és talán az is eszébe jutott, hogy
a képek védjegyévé vált monogramjában – AD – Dante Alighieri neve is visszaköszön.
A nagy könyv egyébként ott volt humanista barátai, Pirckheimer, Melanchton,
Camerarius könyvtárában, sőt talán a sajátjában is, és arra is sok jel utal,
mily szorosan kapcsolódott össze Dante és Dürer világlátása. Valószínűleg többről
van itt szó annál, mintsem hogy a Melankólia Dante művének illusztrációja
lenne. De vajon akkor mi? Vizuális jegyzet? Kiegészítés? Parafrázis? Egy kétszáz
évvel későbbi konklúzió? Legszívesebben Utolsó éneknek nevezném! Mennyien törték
már a fejüket, miért éppen 34 a Melankólia híres varázsnégyszögének
megfejtése. Mert bárhogyan is adjuk össze a számokat, akár függőlegesen, akár
vízszintesen, akár átlósan, minden irányból 34 lesz az eredmény. Hát persze:
33 énekből állnak a Commedia részei, és a 33 részes cantók végéhez
éppen odaillik harmincnegyedikként Dürer lapja. Egyébként, ha a Melankólia
bűvös négyzetének minden számjegyét összeadjuk, 136 lesz az eredmény. Vajon
összefüggésben van-e ez is Dante művével? Ha megfeleltetjük a Commedia
címének betűit az ábécében elfoglalt sorszámukkal, és ezeket a sorszámokat összeadjuk,
akkor is éppen 136 jön ki:
LA DIVINA COMMEDIA = (12 + 1) + (4 + 9 + 23 + 9 + 14 + 1) +
(3 + 15 + 13 + 13 + 5 + 4 + 9 + 1) = 136.
(Úgy véljük, hogy Dürer a 27 betűs német ábécét használta, ami annyiban különbözik a 26 betűs latintól, hogy a sárfeszesz is benne van.) Üssön-e szöget a fejünkbe, hogy kedvenc grafikusom Gustave Doré miért pont 136 illusztrációt rajzolt a Commediához? Aztán ott van David Finkelstein sejtése, amely szerint a kép címfelirata azért nem Melancholia vagy Melancholie, ahogy latinul vagy németül kellene írni, hanem Melencolia, ami semmilyen nyelven sem értelmes, mert Dürer egy anagrammát rejtett el a szóban: MELENCOLIA = LIMEN CAELO (vagyis az ég, ha tetszik, a paradicsom kapuja), hát ebből is a Commedia felé nyílik meg az út.
Dürer metszetén a számnégyzet alsó sorának közepén ott a készítés dátuma: 1514. Természetesen megpróbáltam hasonlót szerkeszteni az ötszáz évvel későbbi évszámmal, az én képletemben 2014 áll a megfelelő helyen, a sorok, hasábok, átlók „mágikus” eredménye pedig 212, ami a számjegyek összegét tekintve utal az eltelt öt évszázadra. Attól, hogy a kapott szám palindróma is, ráadásul a forráspontot jelöli (Farenheit) valószínűleg csak az én szívem forrósodott föl.
Hogy is fogalmazott Erwin Panofsky: Dürer spirituális önarcképe a Melankólia. De legyünk bátrabbak, mondjuk inkább azt, a Melankólia a világ arcképe. Dürer korában a világ megismerésében lezajlott legnagyobb változás a geocentrikus világkép összeomlása volt. És persze a geocentrikus világképnek megfelelő kiváltságos szemszög is értelmetlenné vált. Az a differenciáltabb világlátás, többnézőpontú, ha tetszik anamorfikus látásmód, amelyről a Melankólia kapcsán beszéltünk, már az univerzum kopernikuszi látásmódját előlegezi meg.
