A Hold tehát nagyon régi időktől kezdve foglalkoztatja az emberek
képzeletét. Tisztelete, isteni lényként való elképzelése már az
ókori népek mitológiájában széles körben elterjedt volt. A Nappal együtt
a legfontosabb szimbólum, számtalan hiedelem és fantázia-szülte történet
kapcsolódik hozzá évezredek óta. Ritmikusan változó alakjának köszönhetően
jelképezi az állandó változást, a növekedést és fogyást, a halált és az
újjászületést, gyakorta – a menstruációs ciklus
és a Hold változásainak összefüggését felismerve – magát a nőt. A régi
Kínában például a Hold a yin princípiumához tartozó, „női”
karakterű égitest. Gyakran a napisten mellett, mint holdistennőt tisztelték
Földünk útitársát: többek között a közép-amerikai muiszka indiánok
Csia istennőt, a maják Ixchel (iscsel),
az aztékok Coyolxauhqui (kojolsaukvi),
az inkák az ezüsttel borított szentélyekben imádott Mamaquilla
alakját. Az ókori görögök Szelénét (vagy más néven Phoebét
vagy Hekatét) istenítették, aki Héliosz napisten testvére
volt, sejtelmes, szerelmet ígérő istennő, akinek álomszerű lényét az éjszakával
rokonították. Az egyiptomiaknál Ízisz
istennő egyik szimbóluma volt a Hold. A maorik férfi istenei mellett szintén
fontos és egyenrangú helyet foglalt el a hitvilágban Hina, a holdistennő,
aki hitük szerint az első teremtett nő, akit Tane, a legelső isten
hozott létre, és aki az emberiség ősanyja, minden női tevékenység védelmezője,
általa kerültek le a földre a női mesterségek (gyékényfonás, hálókötés
stb.).
Több nép körében azonban a Hold (mint hideg, önálló fénnyel nem rendelkező
objektum) az életet adó, meleg, fényes Nappal szemben éppen a férfi szimbólumává
vált. Holdistent tiszteltek például a sumer hitvilágban Nanna (majd
az akkádoknál Szín, illetve az óasszíroknál Szu’en) alakjában,
akinek a fő kultuszhelye Ur városa, illetve Harrán volt, jelképe pedig a
bárka-szerű holdsarló. (Lévén, hogy az első negyed holdja Mezopotámiában csaknem
vízszintes helyzetben áll.) A kánaáni mitológiában
Jarih (vagy Jerah) volt a holdisten, a hinduknál Csandra,
Japánban pedig Cuki-Jomi.
Plutharkosz úgy fogalmazott, hogy a Hold a kozmikus Univerzum
anyja, és természete egyszerre férfias és nőies. Indiában is a Hold testesíti
meg – Síva egyik szimbólumaként – az állandó változásokat, a teremtést
és rombolást. Az alkímiában a Hold az ezüstöt jelképezi, és a „királynő”
(regina) alakját, aki a „királlyal” (rex) együtt nemzi
a „királyi gyermeket” (regius filius),
aki hermafrodita természetű, és ő az „örök gyermek” (puer
aeternus).
A népi képzelet mindig is úgy tartotta, hogy a földi élet és a Hold között
szoros kapcsolat van, hogy kísérőnk befolyásolja a bolygónkon folyó eseményeket.
Nem csupán az árapály jelenségre és a női életre gondoltak, hanem közvetlen
összefüggést véltek felfedezni a Hold fázisai és a növények vetése, aratása,
a hajvágás, a foghúzás, a sebgyógyulás, a bőr állapota, a fogamzás és a
születés között, mint például egyes magyar mondókák és ráolvasások is
tanúsítják.
A Hold gyakran a bajnak, a rossznak, a szerencsétlenségnek előjele a
szimbólumok világában. Az égisten rossz (bal) szeme, a világfa kábító, mérges
gyümölcse, az éjszaka, a bizonytalanság, az éjjel űzött mágia, az álom,
a tudattalan, a varázslás, a rontás jelképe. Sok,
az utolsó napokról (a végső időkről) szóló leírásban is szerepel, mint
baljóslatú jel, például a Bibliában:
„Azokban a napokban pedig, ama nyomorúság után, a nap elsötétedik,
a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről, és az egek tartóerői
megrendülnek…”
„És láttam, amikor feltörte a hatodik pecsétet: nagy földrengés támadt,
és a nap elsötétült, mint egy fekete szőrcsuha, a telihold olyan lett,
mint a vér…”
A Hold ugyanakkor jelen van például a Szűzanyát szimbolizáló bibliai
leírásban is:
„Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony a napba öltözve, és a
lába alatt a hold, a fején pedig tizenkét csillagból álló korona.”
Az időszámításuk alapjaként holdhónapokkal számoló, a Holdat mint alapvető
jelképüket tisztelő muszlimok szent könyvében, a Koránban is (mely önálló
szúrát szentel a Holdnak) többek között a földi kísérő változása jelzi a
világvége eljövetelét:
„Közel van immár az Óra és kettéhasadt a Hold.”
Nem csupán arról idézhetünk bőségesen adatokat, hogy mi mindent szimbolizált
a különböző kultúrák számára a Hold, hanem arról is, hogy milyen szimbólumok
jelölték magát az égitestet. Az ezüstös levelű fenyő és a világos törzsű
fűzfa, a sarló alakú, ívesen hajlott formák (a hajlott szarvú bika, a kampós
csőrű íbisz, a félkörös élű balta, a szemöldök stb.),
illetve a szaporaságukról ismert, a termékenységet jelképező állatok (például
a nyúl és a béka), melyek alakját elődeink felfedezni
vélték a Hold foltjaiban.
A néprajzi és vallástörténeti kutatások egyértelműen azt mutatják, hogy
a régen élt emberek – időben messze-messze megelőzve a 20. század holdutazóit –
tulajdonképpen mindig is úgy vélték, hogy lehetséges eljutni erre az égitestre,
sőt, miként a fantasztikus történetek bizonyítják, már az űrrepülés feltalálása
előtt is sokan meggyőződéssel vallották, hogy ez többeknek sikerült is.
Az irodalomtörténet Holdról író alkotói azoknak a nyomdokain jártak, akik
évezredek, évszázadok óta szájról-szájra adták tovább történeteiket (a Hold
krátereinek szemmel is észlelhető látványából kiindulva) az ott fenn muzsikáló
Dávidról, a zenéjére táncoló Cicelléről, a Holdban szalmát, rőzsét cipelő
emberalakról, a kapcáját szárogató pásztorról, vagy a népi regék Szent
Péteréről, akit egyszerűen „felhajított” a Holdba egy haragosa.
A Hold a fantasztikus irodalomban
Az irodalomtörténészek szerint a Holdról és holdutazásokról szóló irodalmi művek
bölcsője az antik görögség földjén ringott. A Kr. u. 125 és 192 között élt, eredetileg
a szíriai Samosatából származó Lukianosz görög nyelven tette közzé munkáit
(82, többnyire párbeszédes formában írt művet alkotott),
és valószínűleg elsőnek tekinthetjük azok között, akik képzeletbeli holdbéli utazást
írtak le. A képzelt utazásokról szatirikus formában írt,
ezzel tulajdonképpen az volt a célja, hogy a saját korában élt írótársai hazugságaira
rámutasson, és hogy komikus hatást érjen el. Igaz történet című könyve
elején ezért leírta, hogy
„olyan dolgokról fogok itt mesélni, amelyeket se nem láttam, se nem próbáltam,
se másoktól nem hallottam; olyanokról, amelyek semmilyen formában nem léteznek
és egyáltalán nem is létezhetnek…”
A mű főhősét – változatos kalandok után, melyek során például olyan nőkkel
találkozott, akiknek alteste szőlőfürtökből állt – egy vízoszlop és a szél
felrepítette a Holdba. Leírása szerint a holdlakók külseje és erkölcsei meglehetősen
elképesztők, ugyanakkor cseppet sem fenyegetőek.
A mű görög utazói a Holdra érve azt látják, hogy annak királya hadban áll
a Nap királyával, mégpedig azért, mert mindkét égitest uralkodójának fáj
a foga a Jupiterre. A holdlakókat végül azzal győzik le, hogy kettős fallal
zárják el őket a Nap fényétől, így kénytelenek megadni magukat… Békeszerződést
kötnek, amelyben az szerepel, hogy mindkét égitest küldhet telepeseket a
Vénuszra. A könyvben ecsetelt színes kalandok –
melyek itt még korántsem érnek véget – szinte a fantasy művek
előfutárává tették Lukianosz írását. A művet a 15–16. században Európa újra
felfedezte, görög és latin nyelven is megjelent, és 1634-ben Francis
Hicks angolra is átültette.
Jóllehet, miként azt különböző népek fentebb bemutatott hiedelmei is
bizonyítják, az ókori és középkori gondolkodásban is központi helyet
foglalt el a Hold, a fiktív holdutazásokról szóló írott forrás az újkorig
csak igen kevés maradt ránk (feltehetően nem is létezett túlságosan sok).
A csillagászat fejlődése, a távcsőhasználat elterjedése viszont új műveket
hívott életre. Galilei (1564–1642) lelkesen rajzolta a távcsövén
keresztül látott Hold-részleteket, és így írt:
„Ezek az új felfedezések megkondítják a halotti harangot, vagy inkább
az utolsó ítéletet jelentik az álfilozófia számára, hiszen már láthatók
ennek jelei a csillagokon, a Holdon és a Napon. Nem látom, hogy az égbolt
változatlanságának tana hol találhat még menedékre.”
Kepler (1571–1630) méltányolta Galilei távcsöves megfigyeléseinek
eredményeit, különösen annak a Hold „földszerű” természetére való utalása
illett jól Kepler saját, a nehézségi erőről írott elméletébe.
1610-ben ez utóbbi tudós megírta Holdasztronómia című művét,
amely viszont csak 1634-ben, vagyis a halála után jelent meg Somnium
(Álom a Holdról) címmel. Ebben az érdekes műben tulajdonképpen
egy holdutazást ír le Kepler, mégpedig azzal a céllal, hogy az égitestről
való tudományos nézeteket népszerűsítse. Főhősét (aki tulajdonképpen csak
álmodja az utazást) egy különleges, démonok által hajtott készülék repíti
fel a Holdba.
Műve után hamarosan, 1638-ban Angliában megjelent két másik, szintén
a Holdról írott munka is. Egyrészt John Wilkins könyve, amely
egy tudományos értekezés volt arról, hogy hogyan lehet eljutni a Holdba,
Discovery of a New World on the Moone (Egy új világ
felfedezése a Holdon) címmel, mely nagy hatást gyakorolt későbbi írókra,
például Wilkins barátjára, Margaret Cavendishre.
Párhuzamosan egy másik mű is napvilágra került, amely azonban minden bizonnyal
előbb született. Ennek szerzője az angliai Francis Godwin (1562–1633)
volt, címe pedig: Man in the Moon, or a Discourse of a
Voyage Thither by Domingo Gonsales (Ember a Holdon, avagy
Értekezés Domingo Gonzales odautazásáról). A főhős, Gonzales Teneriffén
él, és a madarakkal repülni tanul. Azok végül elviszik a Holdba, 11 napig
tartó folyamatos utazással. Amikor megérkezik, találkozik az óriások népével,
akik (a holdlakók) egy, a földinél magasabb rendű erkölcsiség képviselői.
Olyan lények, akik egy univerzális (zenei) nyelvet beszélnek, ami nyilvánvaló
továbbélése a regényben a „szférák zenéjéről” szóló ókori és középkori
tanításoknak. A Holdon a mű szerint hosszabbak a nappalok és könnyebb a
test, mint a Földön.
A művet letéve a korabeli olvasóknak nem kellett végleg búcsút venniük
Domingo Gonzalestől, hiszen Godwin művének főhőse bevonult egy francia szerző,
Savinien de Cyrano de Bergerac (1619–1655)
regényébe is, és ezzel duplán is halhatatlanná lett.
(Ezt valószínűleg annak köszönhette, hogy 1648-ban Baudoin fordításában
megjelent az angol munka francia kiadása.) Cyrano de Bergerac (aki számos
vonásban hasonlított a későbbi, Rostand romantikus drámájában szereplő,
őt idéző hősre) valóságos személy volt, mégpedig hatalmas képzelettel és
csipkelődő modorral megáldott férfi, aki hosszú orrát mindenbe beleütötte.
Megkérdőjelezte például az egyház égitestekről, a világ teremtéséről vallott
tanításait, és irodalmi műveiben támogatta Kopernikusz, az inkvizíció által
máglyára küldött Giordano Bruno és a perbe fogott Galilei, illetve Descartes
tanait. Vallotta a „végtelen világok” elméletét, és – kora más szabadgondolkodóihoz
hasonlóan – hitte a mindenség dinamizmusán alapuló ellentétek tanát: Minden,
amit csak látunk, „ellentétből jő, ellentét által és ellentétben van és
ellentétbe megy” – írta.
Egyik fő műve, mely magyarul Holdbéli utazás címmel jelent
meg, a halála után két évvel, 1657-ben kiadott L’Autre Monde
ou les États et Empires de la Lune (A másik világ, avagy a Hold
államai és birodalmai). A regényt a főhős
(maga a szerző) egyes szám első személyben meséli el, mint „saját kalandját”.
Egy baráti beszélgetés nyomán – mely során francia fiatalemberek egy teliholdas
éjszakán a Holdról vitatkoznak – a főhős elhatározza, hogy elutazik az égitestre,
mert szeretné bebizonyítani hitetlenkedő és gúnyolódó barátainak, hogy a
Holdon is van élet. Egy sikertelen „felszállási” kísérlet után (amely során
harmatcseppekkel töltött üvegfiolák segítségével emelkedik a magasba) a
főhős Kanadában köt ki. Már csaknem feladja holdutazása tervét, amikor a
véletlen mégiscsak elrepíti a Földdel szomszédos égitestre:
„…egyszerre csak azt látom, hogy a lábam az égnek mered, bár semmiképp
sem billentem fel. Észre sem vettem volna, ha nem a fejemen érzem egész
testem súlyát. Most ismertem csak fel valójában, hogy nem a mi világunk
felé zuhanok; mert bár két hold között haladtam, s azt is megfigyelhettem,
hogy amint az egyiktől távolodom, úgy közeledem a másikhoz, abban biztos
voltam, hogy a nagyobb a mi glóbusunk; aztán, mivel egy- vagy kétnapos
utazás után a nap távoli fénytörései már elmosták a testek és az éghajlatok
különbségét, ez az izzó égitest csak óriás arany korongnak tűnt; mindebből
arra következtettem, hogy a hold felé zuhanok, s véleményemben csak
megerősített az a gondolatom, hogy tulajdonképpen akkor kezdtem zuhanni,
amikor utam háromnegyed részét már megtettem…”
A főhős a Holdon magát az Édenkertet találta meg, és a varázslatosan
szép táj érdekes teremtményeket hozott eléje: a Bibliából ismert
személyeket, bölcs aggastyánokat és őrzőangyalokat, óriásokat, négykézláb
járó állatembereket, egy őt oltalmazó „démont” és a fentebb említett Domingo
Gonzalest magát! Miközben számos, filozófiai és természettudományos kérdést
tárgyal művében Cyrano de Bergerac, nem szűnik fricskázni saját kora társadalmát,
bemutatva azt, hogy a Holdon a szegény, lapos pénztárcájú költők verseikkel
is fizethetnek, hogy a sült pacsirták harmincasával repülnek ott az éhes ember
ölébe, és – Gonzales szájába adva a szót – azt is leírja, hogy sokkal jobb
a holdbéli társadalom, mint a földi, hiszen „ott lenn”, a Földön, egyetlen
országot sem találni
„ahol akár a képzelet is szabad lett volna. Mert (…) ha az ember
fején nincs négyszögű süveg vagy hermelinfarkos sapka, s testét nem borítja
palást, ha a posztócsinálta doktorok elvei ellen szól, mindjárt tökfilkónak,
őrültnek vagy akár ateistának nyilvánítják.”
A holdbéli lakosság a regény szerint abban azonban mit sem különbözik földlakó
szomszédaitól, hogy nem hajlandó elhinni, hogy odaát is élnek értelmes lények,
és ragaszkodik hozzá, hogy saját lakóhelyét hívja „földnek”, következésképp
a főhős által fellelt holdlakók többsége a Földet tekintette Holdnak…
A mű egyik sarkalatos pontja az a részlet, mely valószínűleg leginkább
foglalkoztatta a 17. századi európai embereket, amelyben egy filozófus az
alábbiakat mondja el:
„…végtelenül sok világ van a végtelen világban. Képzeld a mindenséget valami
nagy állatnak; a csillagok, megannyi világ, újabb nagy állatok ebben a nagy
állatban, és különféle népeknek, nekünk, lovainknak, ésatöbbi, szolgálnak
világul; aztán mi is megannyi világ vagyunk nálunk összehasonlíthatatlanul
kisebb állatok, vagyis bizonyos férgek, tetvek vagy atkák számára; ezek megint
újabb, már kevésbé érzékelhető lények földjei…”
Cyrano de Bergerac regényének főhőse aztán – számtalan kaland után –
Itáliában landolva visszaérkezik a Földre. Nem került azonban vele együtt
nyugvópontra a végtelen világok és a Hold sajátosságainak problematikája.
1672-ben Molière (1622–1673) Les Femmes savantes
(A tudós nők) című művében például ez a mondat hangzik el Philaminte
szájából: „Embert, embereket láttam tisztán a Holdban”.
1684-ben Nolant de Fatouville írt egy, a Holddal sokkal részletesebben
foglalkozó komédiát Arlequin, empereur de la lune
(Harlekin, a Hold császára) címmel az egyik franciaországi
olasz színház számára. Ebben egy bölcs, égitesteket távcsövével vizsgáló tudós
uraság és annak képzetlen, ám annál ravaszabb és talpraesettebb szolgája, Pierrot
vitáznak arról, hogy lakott hely-e a Hold. A darabból idézett alábbi részlet –
felnagyított módon – a korabeli „tudós” és „laikus” véleményeket ütközteti:
„Pierrot. Mikor alszom, ezt mondja a doktor:
»Pierrot, Pierrot, kelj fel gyorsan! Gyújtsd meg a gyertyát, add oda
a távcsövemet, vizsgálni akarom a csillagokat«, és azt akarja elhitetni
velem, hogy a Hold épp olyan világ, mint a mienk. A Hold! Micsoda badarság!
Megőrülök.
A tudós doktor. Pierrot, még egyszer
gyere ide! Pofon akarlak vágni.
Pierrot. Persze, uram, amikor csak akarja,
meg is ölhet, de akkor is ki kell öntenem a szívemet. Nem vagyok olyan
ostoba, hogy elhiggyem, hogy a Hold is egy önálló világ; hiszen a Hold,
a teringettét, nem nagyobb, mint egy nyolc tojásból sütött omlett. […]
A tudós doktor. Hallgass, Te állatforma.
Sosem vetted észre azokat a felhő-foltokat, amelyeket a Hold körül láthatunk?
Ezek…
Pierrot. Tudom én jól, ezek az omlett
mintái!”
A Földön kívüli lakott világok kapcsán sokan próbálták meggyőzni
a színdarab Pierrot-jához hasonló, hitetlenkedő embereket. Például
a normandiai Rouen városában született Fontenelle (1657–1757),
aki a híres író, Corneille unokaöccse volt. Az
Entretiens sur la pluralité des mondes (Beszélgetések
a világok sokaságáról) című, 1686–87-ben kiadott munkája nagy
hatást gyakorolt kortársaira. Érdekfeszítő tanregény ez a sok-sok
izgalmas univerzumról. A 18. században több, hasonló filozofikus történet
született, például Daniel Defoe (?1660–1731) 1705-ös műve,
a The Consolidator: or, Memories of Sundry Transactions
from the World in the Moon (A konszolidátor, avagy emlékek
különféle, a Holdon véghezvitt földi ügyletekről),
melyet Newton égi mechanikájának részletei ihlettek. Ekkor, a felvilágosodás
korában, 1783. június 5-én szállt fel – állítólag 1830 méter magasra
– a francia Mongolfier testvérek ballonja, és ugyanezen év október
15-én Jean-François Pilâtre de Rozier,
a 26 éves fizikus négy és fél percig repült egy ballonnal. 1783. november
21-én pedig ő és François L. d’Arlandes 25 percig szállt
a levegőben… E bátor kísérletezők nyomán
is sokan ábrándoztak égi utazásokról. Az álmodozás legkézenfekvőbb
témája a Hold elérése volt. A fantasztikus
irodalom kibontakozásának lendületet adott még az, hogy ebben az időszakban
jelentősen megváltoztak az életkörülmények, az új találmányok, gépek
lázban tartották az embereket. Ugyanakkor az iparosodással, a tömeges
városokba áramlással a nyomor új formái is megjelentek. Így nem csupán
a technikai és tudományos fejlődés kiváltotta fantáziálás jelentette
a sci-fi irodalom alapját, hanem a kétségbeesett kiútkeresés is. Azoknak
az olvasóknak – akik a népességszám növekedése és az iskoláztatás
terjedése nyomán egyre többen és többen lettek – holdbéli tájakról,
marslakókról és csillagközi utazásokról olvasni nem csupán szórakozást
jelentett, hanem menekülést is a mindennapok szürke, lehangoló valósága
elől. Inspirálták továbbá az írókat (tulajdonképpen már a földrajzi
felfedezések időszaka óta) távoli tájak érdekes jelenségei is, ezért
a „holdutazások” témájába gyakran vegyül Európán kívüli (olykor képzeletbeli)
tájak leírása. Rudolf Erich Raspe (1737–1794) német tudós
például a füllentéseiről elhíresült, a cári hadseregben szolgált hannoveri
nemes, Karl Friedrich Hieronymus Münchhausen
(1720–1797) báró kalandjait jelentette meg angolul 1785-ben. Ezt
Gottfried August Bürger (1747–1794) német költő
lefordította és átdolgozta, örök emléket állítva ezzel nem csupán
a törökök ellen hadakozó, a Holdat kétszer is „megjárt” bárónak, hanem
saját magának is.
A Holdba utazó, képzelet teremtette hősök a 18–19. században vagy
hőlégballonnal utaznak, mint például a Hans Pfaal nevű,
Edgar Allan Poe (1809–1849) amerikai szerző által kigondolt
alak, vagy lövedéken, ágyúgolyón repkednek, mint a Jules Verne
regényét másfélszáz évvel megelőző, Murtagh MacDermot, angol
író tolla alól kikerült egyik szereplő.
A tudományok legújabb eredményeit és vitáit is közvetítő, népszerűsítő
fantasztikus írások a 19. században jelentős teret nyertek az ifjúsági
lap- és könyvkiadásban. Franciaországban például
Pierre-Jules Hetzel (1814–1886),
a kötelező, világi és ingyenes oktatás egyik szószólója adta ki a
Magasin d’éducation et de récréation (Nevelési
és szórakoztató magazin) című lapot 1864-től, amelynek óriási
sikere lett az ifjú olvasók körében. Jules Verne (1828–1905) is több
művét itt tette közzé először, például a Voyages et
aventures du capitaine Hatteras (Hatteras kapitány utazásai
és kalandjai) címűt. 1865-ben jelent meg a mai sci-fi regények
egyik ősének tekintett, a holdutazás témájáról szóló művek közül talán
legismertebb regénye, a De la Terre a la Lune, trajet
direct en 97 heures 20 minutes (A Földről a Holdba, közvetlen
utazás 97 óra 20 perc alatt), majd
1870-ben az Autour de la Lune (A Hold
körül). Jóllehet, Verne e műveit
is főként az ifjúsági irodalom darabjaihoz tartozónak vélik az irodalomtörténészek,
a sokszor naiv, szinte komikus fantasztikumot elbeszélő műveit a szürrealista
írók egy része is nagyra becsülte. Az 1865-ben
született regény nem csupán irodalmi, de történeti munkának is tekinthető,
Verne ugyanis röviden összefoglalta benne a Hold-megismerés történetét,
és a korábban holdutazásról írott könyveket is megemlítette. Idézte
a fentebb már említett Godwin, Cyrano de Bergerac, Fontenelle és Poe
munkáit, Godwin regényét helytelenül annak francia fordítójának tulajdonítva.
Verne művének főhőse, Michel Ardan (aki a Gun Clubnak címzett
híres sürgönyében utasnak ajánlkozott a henger alakú, Holdba kilőtt
lövedék belsejébe) vezetékneve egy anagramma, a Nadar név
betűinek egy változata. Nadar a 19. századi Franciaország egyik legzseniálisabb
fotósa volt, a léghajózás egyik legbuzgóbb támogatója.
Valószínűleg Verne eme regényeiből ihletet merítve készítette el
1886-ban Párizsban, a Flammarion Kiadónál megjelent művét
Pierre de Sélène, az alábbi címmel:
Un monde inconnu, deux ans sur la Lune (Ismeretlen
világ, két év a Holdon). Szintén Verne ihlette a francia szerzőpáros,
Georges Le Faure (1858–1953) és Henry de Graffigny
(1863–1942) Aventures extraordinaires d’un savant
russe (Egy orosz tudós csodálatos kalandjai) című,
két kötetben kiadott regényét, melyet 1889–1896 között jelentettek
meg Párizsban. Ez, a Vallet és Henriot rajzaival
illusztrált mű tulajdonképpen a szerzők fiatal olvasók számára írt
korábbi csillagászati tanulmányaiból való összeállítás. Ebben a Holdról
is szó van, mégpedig az égitest „két arcáról”: az írók ugyanis úgy
gondolták, hogy van a Holdnak egy lakott és egy lakatlan része…
A szerzőpáros egyik tagja, Graffigny álnevet használt, a valódi neve
Raoul Marquis volt, és egyike ő a francia asztronautikai
irodalom úttörőinek. A lehető legváltozatosabb módszereket és ötleteket
próbálta kitalálni arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet elhagyni a
Földet. Úgy vélte például, hogy egy hatalmas köröket leíró, óriási
parittyából lehetséges lenne kiröpíteni egy olyan csőszerű szerkezetet,
amelynek a belsejében lévő utas így elérhetné a súlytalanságot, és
csillagközi térbe kerülhetne. Elképzeléseit később viszontláthatjuk
különböző művekben, például a Voyage de cinq Américains
dans les planètes (Öt amerikai bolygó-utazásai)
című, 1925-ben kiadott műben.
A 20. században számos más, Holdra és egyéb égitestekre történő elképzelt
utazások jellemezték az egyre inkább kibontakozó és népszerűvé váló sci-fi
irodalmat. Herbert George Wells (1866–1946) angol szerző 1901-ben
megjelent műve, a The First Man in the Moon
(Az első ember a Holdban) megadta
az alaphangot, a könyvet hamarosan több nyelvre is lefordították. A múlt
században többen is voltak olyanok, mint például a német származású,
1945-től az USA-ban élő mérnök, Wernher von Braun
(1912–1977), akik – mint az űrkutatási programok
résztvevői, illetve hivatásos vagy amatőr csillagászok – irodalmi formában
próbálták népszerűsíteni a Hold meghódításával kapcsolatos tudományos
kutatásokat. 1958–60-ban jelent meg e szerző First Men to
the Moon (Az első emberek a Holdon) című munkája.
Epilógus
Az emberek régóta kíváncsian és vágyakozással néznek fel a Holdra.
Bolygónk hűséges kísérője változó arcával, szinte karnyújtásnyinak
tűnő közelségével, ugyanakkor nem emberi léptékű távolságával, vizeinket
és testünket befolyásoló hatásával hívta fel magára a figyelmet. Éjszakai
égboltunkhoz hozzátartozik a képe, a világról és önmagunkról való
elképzeléseink, saját földlakó mivoltunkból következő identitásunk
szerves része a Hold. Az évezredek során talán nem is akadt látó ember,
aki ne fantáziált volna erről az égitestről, töprengve felszínének
szabad szemmel is látható részletein, ingatag világunkból elvágyódva
ismeretlen talajára.
Különböző korok mitikus elbeszélései, régi csillagászati leírások
és a tudományos-fantasztikus irodalom történetének Holdról szóló művei
az emberiség közös vágyát testesítik meg: megismerni az éjszakáinkat
bevilágító, sápadt fényű szomszédunkat. Hosszú volt az út, amit kilőtt
lövedékek, harmatcseppekkel telt fiolák, hőlégballonok és a képzelet
szárnyán az emberiség megtett a Holdig. A valódi holdra szállás megtételéhez
azonban szükség volt minden korbbi, tudományos és irodalmi lépésre.
Ezért bátran kijelenthetjük, hogy Neil Armstrong lábnyomának
barázdáiban, a Hold porában ott bújik az egész emberiség álma. E bátor
utazó valószínűleg ezzel maga is tökéletesen tisztában volt, hiszen
egy 1979-ben adott interjújában így fogalmazott:
„Mihelyst lábamat letettem a Holdra, és láttam Földünket kék
labdaként úszni a sötét égbolton, rögvest Jules Vernére gondoltam,
azt mondva magamnak, hogy minden idők első science-fiction kalandját
élem át. Azóta, minden alkalommal, ha sci-fit olvasok, az az érzés
kerít hatalmába, hogy kisgyerekeim kétségkívül sokkal izgalmasabb
kalandokat is átélnek majd, mint amilyen az enyém volt.”
Az emberiségre minden bizonnyal nagy kalandok várnak még. Ehhez azonban
szükségünk lehet a Holdra: mint közbülső állomásra, vagy mint az álmodozásainkhoz
lámpást tartó hűséges kísérőre.