Hídverés rovat

Könyvről könyvre

Babits Mihály
Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
matematika, modell, fizika, indeterminizmus, Albert Einstein, Max Planck, Rutherford, Eddington, kozmogónia, világmodell, filozófia, Babits Mihály

János-szanatórium. – Olvasni, mindig csak olvasni: élet ez? Még tilos minden mozgás és izgalom, kivéve az olvasmányok szelíd izgalmát s képzelt túráit; palanquinon visznek ki a kertbe mint Cicerót, ott készen vár a matracos nyugágy, reám és a könyvre. Blazírt basaként naponta váltom ágytársamat. Minden érdekel és semmi se elégít ki. Kapni és csak kapni, sosem elég; az elme, mint a szív, nem nyugszik meg, amíg ki nem csordul. Sajnos, amit a beteg sok mozdulatlan hónapja összeolvas: mindenről írni, s méltón írni, nem tud. Első nagy olvasmányom Szekfü Gyula hatalmas történeti művének zárókötete volt: a Tizenkilencedik Század. Hogy vállalhatnám most, betegen, töröttén, azt a tanulmányt amit erről a műről írni kellene? Csak futtában s zárójelben merek szólani róla: de már nyitom is a zárójelet. Ez a könyv jóval több egynapos ágytársnál; évről-évre lestem köteteit, s most hogy betegágyamra hullott az utolsó, nincs nyugtom míg szóba nem ejtem.

Zárójel: író és historikus. – Persze, nem vagyok historikus. Tudós-becsét föl nem mérhetem a műnek, mely újkori „magyar századaink” első nagy szintézise megváltozott sorsunk távlatában. De ez a tudományos szintézis egyúttal írói alkotás. Amivel nem csak kompozíciójának nagyvonalúságára gondolok, vagy a részletekben meg-megcsillanó írói erőre s művészi formáló-képességre: hogy pl. Izabella királynő menekülését, vagy a szabadságharc rövid történetét drámai hatással tudja elbeszélni, s Rákóczi alakját egy kitűnő regényíró mély és gazdag pszichológiájával eleveníti meg. Szekfü munkája írói alkotás ott is ahol stílusa nem ragyog; ahol talán szürke vagy pongyola. S nem is az teszi irodalmi érdekűvé hogy, mint igazi szellemtörténet, minden élet gerincének a szellem életét látja és rajzolja, s az események történetét oly szervesen ágyazza bele a kultúrhistóriába, mint magyar történelemben senki még. Ez a mű nemcsak a magyar szellem életével foglalkozik: hanem maga is megnyilatkozása ennek a szellemnek, ahogy a háború és béke nagy katasztrófái után önmagára eszmél s lelkiismeret-vizsgálást tart. Szigorú és modern történet ez; irodalom a szó ibseni értelmében: ítélőszék önmagunk, régi énünk fölött. Kíméletlenül leplezi le dicső és átkos ópiumainkat, s gyanakvó ujjakkal kopogtatja végig a jóakarat üreges tégláit, melyek mélybevivő utunk kövezték ki. Bizalmatlan és kegyeletlen, amilyen maga a nemzet kell hogy legyen önmagával szemben, egy új Mohács napjaiban. Mohácstól Mohácsig: soha nagyobb szüksége, égetőbb órája nem volt a történeti szintézisnek, lelkiismeretvizsgálatnak mint ma. Múltunkra emlékezni mindig líra; de Szegfü lírája épen nem hasonlít a háború előtti magyar történetírás hazafias lírájához. Nem a ragyogó s véres tények beszélnek itt amiket Klio rendesen följegyezni szokott: hanem a nemzet sivár mindennapjainak tényei. A „magyar ugar” beszél: lápok, sivatagok, legelők s rengetegek; durva udvarházak, nyomorult pórviskók, bujdosó hegyhágók, vad karámok s elhagyott vásárhelyek. Izgató lapok maradtak emlékemben az ország területének elvadulásáról (a török hódítás után), vagy a jobbágyság helyzetéről, vagy a nemzetiségi tömegek lassú beszivárgásáról, vagy a települések történetéről (a XVIII. században)! Minden mondat tényszerű s kérlelhetetlenül pozitív; de a tényekben nem a kutató célját, inkább az író eszközét éreztem: színeket amikkel a magyar sors nagy képét megrajzolta, úgy ahogy egy mai, kijózanult magyar lelkében él. A múlt híres dicsőségei gyászosra sápadnak e perspektívában. Szekfü kegyetlen és kegyelettelen az illúziók iránt; szellemtörténeti módszere segíti a korokat a saját szempontjaikból látni, lehámozni a modern előítéleteket, felfedezni az ideológiák születését és relativitását. Történetíró alig mutathatná meg élesebben a tényfedezet nélküli eszmék lidércszerű veszélyességét, a nemes szándékok ártalmassá fordulását, emberi nagyság és hibák különös mérlegét, a végzetterhes állapotok halk és gyógyíthatatlan érlelődését, mint ő például a Rákóczi vagy Kossuth alakjának, vagy a magyar nemesi gondolkodásmód bűnös csökönyösségének, vagy a függetlenségi eszmekör zsákutcájának tekintetnélküli jellemzésével. Hőse nem a délibábok hőse, hanem aki hátat fordít a délibábnak; aki nem lázong, hanem számolva a helyzettel óv és alkot amit lehet. Ideálja a XVIII. századi barokk tekintélytisztelő világa: békés és „reakciós”, de civilizálódó (sőt mű-szomjas) és magyar! egy szerény birtokreform, egy kastély- vagy templomépítés, könyvtáralapítás nagyobb tett előtte, mint a harcok és összeesküvések. Illúziónélküli önismeret – nevelés – művelés: ezek végső reményei e kiábrándult, háború utáni szellemnek, mely dicstépő a múlttal, bizalmatlan a jövővel szemben, pesszimista, és igen! végletesen konzervatív, (mert könnyű belerohanni az új rosszba, de nehéz megtartani a régi jót). Mindez nem kedves a magyar pszichének mely a glóriatépést csak a forradalmi illúziók lázában, s a konzervativizmust csak a nemzeti frázisok görögtüzében tudja elképzelni. Szekfü újból megzavarta a Prokrustes-skatulyákat, melyekbe nálunk minden szellemet azonnal begyömöszöl a közvélemény. Jutalma, bevett szokás és magyar sors szerint, gyanú és vád: egyfelől „Rákóczi-gyalázó” s „hazafiatlan”, másfelől „opportunus alkalmazkodó”, alig van meghajszoltabb alakja hajszolt irodalmunknak. Mindenben egyetérteni talán mindenkinek nehéz vele; nemzeti vagy forradalmi délibábjainkra egyformán hideg szél fú lapjairól. De ez a szél edző és szükséges. S puszta ideológ[iai] ellenszenvből meg nem becsülni múltunk egyetlen nagy, őszinte. s mai vizsgálatát, új illusztrációja volna Szekfü örök témájának: az Ideológia és az Alkotás ellenségek. – Az alkotásról ezúttal nem írhatok méltón; de ezt el akartam mondani, legalább zárójelben.

Horatius nem halt meg. – S már a zárójel nagyonis kiterpedt; pedig az volt a tervem ebben a nyári cikkben, hogy nem beszélek semmiről hosszabban, s lehetőleg semmi újról és magyarról, irodalmunknak-való aktuális felelősséggel – itt a kánikula és a vakáció, és beteg is vagyok… Nekem vakáció ha latint vagy görögöt olvasok; kiszökni ebből a modern világból egy másik, szintén otthonos, gyermekkorból ismert világba, ahova már csak ritka szabadságokon szökhetek ki, mert a klasszikus nyelveken való olvasáshoz nyugalom kell, s elvonatkozás a modern gondoktól… Ezek a betegség ajándékai. S a tiszteletes idiómák védelme alatt fölszabadítom magam minden komoly s korszerű gátlástól: szeszély után és élvezetre megyek. Egynapos ágytársaim Chloë és Lydia, Barine, Neaera és Neobule; vagy Hero, Helena vagy Amaryllis… Ami annyit jelent, hogy nincs itt szó súlyos kötetekről; csak egy-egy Horatius-versről, vagy Vergilius-eklogáról, amit már régóta hordozok szívemben; s ha olyat kívánnék amit még nem ismertem, akkor is valami rövidet s csábítót rejtek a palanquinba, kívánós ínyemnek mindig új cserére – mint például:

a vergiliusi Moretum – amit ma szinte sub specie modernitatis is lehetne olvasni; micsoda naturalisztikus parasztnovella, a legművészibb versekben elbeszélve! élő példa rá hogy modern „életesség” és antik harmónia nem oly ellentétek; vagy

a Mousaios Hero és Leander-e – ez homéroszi vers és erotikus regény egyszerre: naiv pompa és buja édesség, a dekadens ókor; Daphnis és Chloë hexameterekben; vagy

Kolouthos verse a Helena csábításáról – nem valami nagy költő munkája, de az eposzi hagyomány dús kincseivel tele! s kivált a végén, az anyját kereső Hermioné panaszában, mily fölbuzgó líra!

Persze, a távolság elrajzolja az arányokat, s ki tudja, az antik olvasó, egy eleven nyelv s egész könyvtárnyi elveszett olvasmány asszociációval, mit talált ezekben a versekben! Nem vagyok kritikus, csak kívánós élvező. De itt van Horatius, és mindig újra itt, plédes nyugágyam ölén, s ő már egészen közeli, mintha csak magyar költő volna. Diákkorom óta az enyém már! legtöbb versét annyiszor olvastam hogy most már csak a nyelvet élvezem, egy-egy elfeledett sor verslejtését, egy plasztikus szórendet vagy jellegzetes horatiusi hangsúlyt. Horatius nem halt meg, s különös dolog, hogy ilyenekben él tovább, mikor egész életfilozófiája igazán elavultnak látszik, s tartalma is talán egy görögből jött konvencionális költészet sablontartalma. Talán maga a költő is csak ilyenekben látta költészetének célját és érdemét, költői büszkesége egy műfordító verstechnikus önérzete volt, Aeolium carmen ad Italos deduxisse modos.(1)

Mért ne lehetne ez is a legmagasabb és leghiánytalanabb művészet? Néha dühig izgat a modern, formaellenes csőcselék zsarnoksága, ostobasága és következetlensége, mellyel a költészet szabadságát gúzsba kötik. A festőnek megengedik, hogy színekben és formákban élje ki magát, senki sem veszi rossz néven tőle ha minden becsvágyát a kép „festői értékeiben” találja, s százszor megfestett dolgokat újrafest új modorban s műnyelven; sőt akkor van hiba ha valami „mondanivalóval” iparkodik hatást költeni. Csak a költőnek volna tilos öncélú művészetet csinálni abból ami az ő anyaga s eszköze: szavakból s versekből?

Horatius példája mutatja, hogy ez a művészet éppoly magas lehet mint akár az amit a muzsikus, egészen jelentésnélküli hangokból csinál. És csodálatos: épen ez az öncélú művészet, ez a különös és mindenütt-jelenvaló nyelvplasztika, olvasztja egybe a konvenciós s idegenből-kölcsönzött témákat egységgé, életté, egyetlen emberi attitűddé, az emberi dolgok meleg zamatával, úgyhogy magát a költőt, az egyént érezzük lélegzeni, ránk nézni, örök joviális elevenségében. Horatius nem halt meg. Vannak nagyobb, szárnyalóbb vagy gazdagabb lírikusok, de a könyvnek, Horatius óda-könyvének, alig van párja a világirodalomban. Itt nem egy lírikusról van szó, hanem egyetlen kötetben egy örök emberi attitűd tökéletes monumentumáról. Talán csak egyet tudnék hasonlót megnevezni: a Fleurs du Mal-t. Az persze egészen más attitűdnek vet monumentumot; ha úgy tetszik, egy modern attitűdnek a klasszikussal szemben. De az is, és ez is: egy-egy halhatatlan típusa az emberi lélek szembenézésének evvel a halálos élettel, – verszenébe és szózamatba sűrített élet-íz, mely halálig vissza-visszatér ínyünkre, ha egyszer megízleltük.

Nunquam satiatus. – Nem kell hinni, hogy minden klasszikus olvasmány ennyire elragadott volna. Legközelebb talán elmesélem Euripidészben való csalódásom történetét, mely hosszú történet, s most fejeződött be, hogy ez a betegség alkalmat adott, elolvasni az utolsó Euripidész-drámát, Oresztészt, amit még nem olvastam. Olvasáson a görögül való olvasást értem; fordításból nem mernék ítélni, még a jóból sem, ha tán volna ilyen… Micsoda naivvá s közhelyszerűvé tud válni a görög szöveg modern nyelven! Nyaranta kicsit mindig visszatértem az eredeti Euripidészhez, míg végigettem minden fennmaradt drámáját: ennyi lusta munka kellett hozzá, hogy megállapítsam, mennyire nem tetszik nekem ez a nagyra tartott s modern-hatásúnak híresztelt auktor. Jövőre tartom, elmondani, miért; szóval egyetértek Arisztophanésszel, akit viszont nagy élvezettel olvasok most újra. De már elég volt a klasszikusokból: nem kell hinni hogy ők is sokáig leköthetnek. Ciceró basa a görög aulétris után palesztinai leánykára vágyik. Talán egy modern zsidó író műve kellene, már Lukianos se jó, ugorjunk vissza a mába, lehetőleg bárok és gyárak, autóparkok felhőkarcolók közé. Szellemem belefáradt a magas irodalomba: talán valami detektívregény kellene. Van Dine-nak hívják a legdivatosabbak szerzőjét, s valóban nem közönséges auktor. Mennyi tudás, az egyiptológiától kezdve a matematikáig, és sakkelmélettől a pszichopatológiáig, mennyi komoly és jobb célra méltó tudás és képesség kell hozzá, hogy valaki egy ilyen – intelligens olvasók számára való, s végelemzésben mégis csak sablonra járó – ponyvahistóriát fölépítsen! De ez is jó a fáradt olvasónak (akár a keresztrejtvény, vagy a patience), hogy foglalkoztassa a mindig éhes agyat, s a szív, nemcsak ez a beteg testi szív, hanem ama szimbolikus Szív is, a folyton túltelő, nyugton maradhasson.

Vallás, tudomány és divat. – És ha már csak az agy foglalkoztatásáról van szó: nem lehetne-e – nem volna-e okosabb – mindjárt a tudományos olvasmányokra térni át? A sakkjátékos avval a fáradsággal matematikát tanulhat, és a rejtvényfejtő nyelvészettel vagy lexikográfiával foglalkozhatik. Valamikor a matematika, ez a nehéz és idegen nyelv, nem volt egészen érthetetlen számomra; de évről-évre jobban felejtem már. Kicsúszik kezemből a világ rejtélyének kulcsa, amibe valamikor annyira vágytam beletekinteni. Az Isten, ki egy darabig gépésztechnikus volt, ma újra elméleti matematikus, mint Platón korában. De a leejtett kulcsot nehéz már felemelni; ablakot keresek, hogy legalább kívülről betekinthetnék a Titkok házába, melyet hallom, egészen új fényekkel világítottak át azóta a kutatók, különböző szögletekből A rejtvényfejtő szívesen kibicel nagyobb és nehezebb rejtvények fejtőinek. Én, párnáim gödréből, a Világrejtély fejtőinek szeretnék kibicelni: noha alig értek valamit szavukból, s ők még kevesebbet a rejtélyből, és a Rejtély különben is megoldhatatlan.

Nyugágyamon az új fizikai elméletekről szóló pár könyv hever, melyek világképünket, mint mondani szokás, teljesen átalakították. Többek közt Eddingtonnak, a cambridge-i csillagásznak egy érdekes könyve. Ez az Eddington, amily nagy fizikus, egyúttal jó és szellemes író is; tőle tudtam meg, hogy „1927-től fogva megint szabad a fizikusnak vallásosnak lenni.” Tudniillik 1927-ben fedezték fel az indetermináció elvét, mely végelemzésben azt jelenti, hogy a fizika törvényei csak statisztikai törvények, sok-sok millió atomból álló testekre érvényesek, de az egyes atomra vagy annak alkotórészeire nézve fölmondják a szolgálatot. A statisztika valószínűségi számítással pontosan meg tudja jósolni hogy egy ország lakosságából a következő évben hány fog meghalni, hány lesz öngyilkos, és hány vándorol ki? s a biztosító társaságok erre a számításra üzleteket is alapítanak és sohse vesztenek rajta; de ki fogja megjósolni, hogy X vagy Y úr mához egy évre él-e még vagy mi történik vele? Így mozognak a fizikai testek a nagy számok valószínűségi törvényei szerint; míg az elektronok szabadon járják kiszámíthatatlan táncukat, ahogy Isten akarata vagy a saját kedvük viszi őket.

Eszerint a világ lényege a szabadság; a csoda csak nagyon valószínűtlen, de mégis mindig megtörténhetik; s ahol nyitva az út a csodának és a szabadságnak, ott nyitva a vallás útja is, melyet a determinációs világnézet oly sokáig elzárt. Ma, mikor intelligens társaságokban megint illik és divat vallásosnak lenni, sokan bizonyára hozsannával fogadják ezt az igazolást; én azonban megdöbbenve állok meg előtte. Mi lesz ha a fizikai világkép ismét felborul majd, új Einsteinek, Planckok, s Rutherfordok jönnek, s talán megint tilos lesz a vallás? Aki igazi vallásos szellem, aligha várt 1927-ig hogy hinni merjen, s jövőben sem fogja alárendelni hitét a tudományos teóriák változásainak, éppoly kevéssé mint a társadalmi és világnézeti divatoknak. Mindezek inkább feszélyezik mint bátorítják. Ezért feszélyezett ma sok vallásos lélek: nem igen szereti vallani, s talán maga sem meri tudni hitét. Jobb szeretne hinni minden tudás és valószínűség ellenére, és a Kor szavának ellenére is; s neki van igaza, mert a hite szikla, és a tudás csak köd s a korok szálló felhők, amikre nem lehet sziklából építeni.

Puzzle. – Ami pedig a Nagy Rejtvényt illeti, azt Eddington a kirakós puzzle-ökhöz hasonlítja: ez ma szintén divatba jött játék. Egy nagy képet szétnyírnak ezer apró darabkára, nem kockában vagy szabályos figurákban, hanem szeszélyes, girbe-gurba vonalakban; azt kelt megint összeállítani. Így próbálja a tudós összeállítani a világ képét, hogy leolvashassa rajzát, jelentését. Mit jelent az, hogy Einstein megcáfolta Newtont, és az új elmélet minduntalan fölborítja a régit – s a tudomány azért mégis halad? A puzzle-fejtő összeilleszt néhány darabkát a nagy kép töredékeiből, s boldogan kiált föl: megismerhető figurát vél felfedezni benne, egy részletet az égből felhőkkel. De sejtését hamar megcáfolja a kirakott képszelet növekvése, (vagyis a tudomány haladása); – még néhány darabka, a mi előbb égnek és felhőknek tűnt föl, az most duzzadó vitorla, a kék tenger hátterében. Ez is csak hipotézis, melyet romba döntenek az új adatok. A kép fejlődik, s a vitorlából bő drapériájú emberi öltöny lesz, vagy talán egy lebegő istenség köntöse. A kirakó örül minden újabb felfedezésnek, mert mankót ad neki a továbbhaladásra, lépcsőt az ismeretlen Igazi Kép felé. De rossz úton jár és megcsalódik az aki a felhőre vagy vitorlára vagy akár a köntösre, vallást vagy világnézetet akarna alapítani.

Így nem használhatók vallás vagy világnézet alátámasztására a Tudomány hipotézisei sem. Vallást vagy világnézetet adni számunkra a Tudomány a legkevésbé illetékes. Mindennek igaza lehet; de a Tudománynak végső feltevéseiben egész bizonyosan nincs igaza; mert az Igazi Képtől még messze vagyunk… Az Igazi Képet sohse fogjuk látni.

Idáig jutottam a keresztrejtvénytől, s most fáradtan nyúlok más, könnyebb könyv után. Nyugágyam elring a forró parkban, s az égen egy felhő, vagy vitorla, vagy istenköntös úszik. A szerkesztőségi küldönc keres, Molnár Ferenc új műveit hozta ki számomra. Ezekről írjak még:?

Majd a jövő számban, Euripidésszel.

Sir Arthur Stanley Eddington
(1882–1944)
brit asztrofizikus
  1. Aeolium carmen ad Italos deduxisse modos latin – A görög aeol ritmusokat Horatius vezette be a latin költészetbe. Az idézett verssorokban (Carminum liber tertius [Az énekek harmadik könyve] XXX. 30. 11–14. sor) így dicsekszik:

    „…ex humili potens
    princeps Aeolium carmen ad Italos
    deduxisse modos…”

    „…én zengtem először, én
    lentről-jött s meredek csúcsra jutott, görög
    verset római lant húrjain…”.
    (Devecseri Gábor fordítása)
  1. palanquinfrancia itt feltehetően hordszék
  2. opportunuslatin kellő időben
  3. Moretumlatin Vergilius kisebb költeménye az Appendix Vergilianaból. Magyarra azonos címen Lakatos István fordította. Lásd Vergilius összes művei. (Helikon klasszikusok. Budapest: Magyar Helikon, 1967.)
  4. sub specie modernitatislatin az örökkévalóság szempontjából tekintve

A válogatás az Elektronikus Periodika Adatbázis Archívumának alapján készült. A szövegeket – a versek kivételével – a könnyebb olvashatóság kedvéért a jelenlegi helyesíráshoz igazítottuk, pl. theoria helyett teória stb. Az eredeti szövegváltozatok az Elektronikus Periodika Adatbázis Archívumban olvashatók.A szerk.

Nyugat 1933/15–16.