Évszakok
IV. Tavasz
Jeges ruháját már az Év levetve
megtört szemével félve széttekint
uj, bájos ég mosolygó kékje hint
halvány derűt dombokra és terekre.
És zeng az olvadás hangos zenéje
a téli víz csacsogva szerteszéled,
folyók dagadnak, ifjú, szárnyas élet
fejét emelve vár szerelmi kéjre.
A roppant óramű kimért szabállyal
forogni kezd. Suhogva jár a szellő
a rét felett; mikor lebegve feljő
a nedves hold ezüstös fénytalárral:
és igy száll nappal, este, éjszaka
míg eljön újra majd a tél szaka.
Széjjeltépve
I.
Menj, menj, Titán! Ne gyötörj!
Engedd szunnyadni a félelmet bennem.
A Gondolat Óriása hadd heverjen
velőm párnáin tétován merengve.
Most boldogan, a hús, a vér s a lélek
szent összhangjából szőtt zenén, pihenjek!
Ne keltsd fel őt, Titán, a Végtelent!
Eget fal ébren s csillagot iszik,
egy pillantása elnyel Életet,
s letépi úgy a Jelen köntösét,
hogy üvöltve nyög a borzalom szelében
én árva lelkem! Árva! árva! árva!
Ó! lélek, mély és bús halotti lélek
nem nyughatsz hát? nincs balzsam rőt sebedre,
mely ég és villog gyötrő szenvedésben,
hiába hull sápadt verejték árja
az éneklő tűz piros homlokára
Nyugalmak pecsétje
Magasságok felé a lusta sárból
a létbe görnyedt lélek, mint a láng
nyujtóznék, ám a vágy emelte mámor
halott hattyúja más vizekre szállt.
A kék bilincs, amit az égi ív
feszít a létezés csaló világa
fölé rendet hazudni, dacra hív,
üres, nyomasztó, kozmikus ciráda.
A lázadás terméketlen harangja
hiába kong s a sós eső mögött,
reménytelen, a vad könnyek varangya
meredten ül s a bánat mennydörög.
Halott az ég s a hallgatag terek
sötét vizén vigasztalan evez
egy szolga-isten; kényszer törte meg;
közöny-szemén a végzet csüggedez.
Jaj! szolgaság, a Forma szolgasága;
acél keret, melyben a szétfolyó
élet megáll; a Semmi perc-határa;
s te Föld, te Föld, jajtól kövér golyó.
Agóniád reszket s szivembe metsz,
verejtékedből Léthe-ár fakad;
az éden fája óta csak temetsz
s egyszer bezárod mind az útakat.
Üdvöz légy Semmi, végső, nagy feloldás;
merev tökély; a zürzavarba font
lét nyugtatója. Sors-rendelte portás
tárd fel nekünk a csillag-tiszta hont.
Kozmogonia
Szivem, bölcsesség; áruló s remek
tüzedre már a Kor esője zúg,
eddig sem volt csupán virág az út
s most trónra hágnak zordabb istenek.
Az élet jő s a kéretlen kenyér
jövő elé táplál és elveszít;
az édes méreg, mit a hús beszítt:
a lét, megöl és sok napot nem ér.
Érc lépésekkel tör az ősi rend
utat s a meggörnyedt világra ül;
az elgyötört mindenség éjbe hül
biztos-bizonytalan a sír dereng.
Így sorsodat nagyobb után alázva
fejed lehajtod s míg az Ideák
kristály világa fényt hajlít reád,
énekkel térsz a megszolgált halálba.
Nagy próba ez és dalba-jajba fonva,
a durva test tirannus szenvedése
amíg sikolt, a Véletlen Vetése
így lobban át az ismeretlen honba.
A Tér s Idő, az Isten két fia,
bús tömlöctartók, szétpattanva törnek,
a Semmi int zártán a földi körnek,
örök s utolsó geométria.
Kaosz zokog, az összedőlt Idő
zavart leánya, elvesztett hazán,
ám fellobog Pythagorász s a Szám
hatalmával az új világ kinő.
