Amikor egyik folyóiratunk Irgalom című regényemet közölni kezdte, megírtam, hogy ez a regény, melyet pályám lezárásául szántaim, témájában azonos azzal a novellával, melyet negyven éve mint frissen felavatott író elsőül vittem a Nyugat szerkesztőségébe.
Rendezett azonban a sors egy rejtettebb találkozást is ebben a műben, melynek hősnője egy harmad, majd negyedéves orvostanhallgató. Negyvenhárom évvel később, épp akkor végezted a harmad, majd negyedévet, amikor ennek a regénynek a hősnő és pályája találkozását ábrázoló fejezetei készültek. Az író, akiben különben is megvolt a hajlam, hogy a keze ügyébe került tankönyvekben lapozva az orvostudomány két szakát, azt amely az ő emlékezetébe meredt bele, s amelyből neked kellett vizsgázgatnod, egybevesse, másféle párhuzamban, mint emlékező s együtt szorongó, a két folyamatot is összevonta, amelyet az orvossá válás indított el régen és most.
Az orvostudomány, főként a biokémia, óriásit fejlődött azóta s regényírás közben szép mulatság volt annak a nemzedéknek a borzongásait visszaidézni, amely a néhány éve fölfedezett vitaminok természetén tűnődött, s jelölésükben még csak négy betűjét használta föl az ábécének, a hormonok közül pedig csak az adrenalin képletét volt módja megtanulnia. Játékként elképzelhetett egy-egy tanórát, melyen Verebélÿ az akkoriban bevezetett bronchoszkópia helyett a legújabb szívműtétekről számolt volna be, Korányi az essentiális hypertonia első leírása helyett a rákkutatás új eredményeit tekintette volna át. De nemcsak az orvostudomány fejlődött sokat, más lett az a láthatár is, amely felé az akkori medikus az előadás látogatás, sőt a szigorlatok védelmén túl mint hátborzongató talány – a Gyakorlat felé meresztette a szemét.
Az első találkozás a beteggel, testének első ihletése, s az ezzel összefüggő szorongás, diadal persze nem változott. Félelmeid az injekcióadástól, vénázástól, a bőrüket kínáló férfikollegák önfeláldozása beilleszthető volt a félszázad előtti regénybe; amint Kertész Ágnes első elfekvői napjában is ráismerhetsz az első betegkérdezések, kórtermi délutánok mámorára, melyekről anélkül, hogy olvastad volna, szinte hasonló szavakkal számoltál be. A jövendő orvos s az orvoslás elemi mozdulatai, a szakmai eljegyzés szertartása, hangulata a régi maradt, maga a szakma: a házasság azonban más arccal tekint felétek, mint felénk. A gyakorlat miránk, tudásunk próbára tett tökéletlenségén túl, a Szabad verseny kegyetlenségével nézett, titeket a bürokrata orvoslás lélektelensége ijeszt, nekünk a rendelő a betegek kegye, a sarlatán vetélytársak versenye volt a gond, a ti beszélgetéseitekben a nyolcvan beteget lebonyolító SZTK-rendelés,1 főnöki féltékenység, nem kívánt beosztás, amit túlzott színekkel festetek ki.
S közben ti is azt érzitek, amit mi, hogy az egyetemi évek (ha csak nagy anyagi vagy lelki gond nem társul hozzájuk) életetek legszebb, legkönnyebb szaka, melyre, legalább is a tanulmányi részére, édes lesz visszaemlékezni. Pedig nálatok félévenként beköszönt (sőt az első években a demonstrációk jóvoltából félhavonta) a „vizsgaidőszak”-inak nevezett ködös, szorongó állapot, amikor szemkinyitástól késő éjszakáig ültök loncsosan a cigarettafüstben, a bisztro-ebédre is sajnálva az időt, feketét vacsorázva, a fejetekbe fényképezett s fényképezendő oldalak számát mérlegelve. Mi ebbe is ritkábban merültünk alá (igaz, akkor veszélyesebb formában); másodévtől az ötödik végéig akár egyszer se kellett odaállni a vizsgáztató elé. Mutatósabb is volt, amennyire látom, az oktatás, hatásos előadásokra s nem gyakorlatra beállított. Az ember főleg a klinikai évek alatt szórakoztatott vendégnek érezhette magát, aki elé professzor maitre d’hôtelok2 és segédeik tálalják a kívánatos fogásokat. S milyen maitre d’hôtelok voltak azok! Egy Korányi Sándor3, Verebélÿ Tibor4 asztala körül a Nékám Lajosok5, Lenhossékok6, Vámossyk7, Farkas Gézák8 intézete másodrendű vendéglőnek minősült. A ti medikus korotok munkáltatóbb, kevesebb szünidő víztükrétől csillog, de még mindig joggal néztek benne úgy körül, mint amit fájdalmas lesz elveszteni.
Először is nincs más dolgotok, minthogy tanuljatok, s azt tanuljátok, ami érdekel, amit pályául választottatok. Felnőttek vagytok, s még mindig iskolások, azaz felelőtlenek, csak a vizsgáztatóknak s nem a szakmának felelősek. S ami a legnagyobb: az igazság uralkodik fölöttetek. Mert hisz akármennyit, akárhány szép regényt írtak iskolai igazságtalanságokról, mégis csak az iskola az a kis sziget, amelyen, amennyire emberi viszonyok közt lehetséges, igazságosan mérik az érdemet. En legalább mindig bámulom, hogy egyetemi osztályzataim hogy tükrözhetik olyan pontosan hajlamom s tudásom. Bár a sebészeti, szülészeti jegyzeteket is bevágtam, hogy láttak bele a vizsgáztatók a titkomba: ez tanul, de sosem lesz orvos, míg abból az egy-két világnézeti nyilallású tárgyból, mint élettan, kórbonctan, belgyógyászat, elmekórtan, hogy találták ki, minden izgalmam, ügyetlenkedésem ellenére, hogy valóban jeles vagyok.
Az életben, legalább is ti így tudjátok, mindez másképpen lesz. S ha a hallott előadások magasa s önnön gyakorlatlanságtok közt az évközi és nyári gyakorlatok csökkentették is a távolságot s enyhítették a szorongást; a felelősség, kórházi életben, rendelőhálózatban, mentőszolgálat mellett, jobban megoszlik is, mint amikor a szigorló orvos a falun végzendő magasfogóról9 álmodott: az, hogy az élet nem iskola, hogy ott más képességekkel (néha nem is a legnemesebbekkel) lehet boldogulni – ha nem is olyan mértékben, mint aggodalmatok hiszi –, változatlanul igaz, s igazságérzeteteket jobb viszontagságokra fölkészíteni, abban kapaszkodva meg, ami elvehetetlen, ami nem a minősítésben van, hanem magatokban, s pályátok lehetőségeiben.
Az orvostanhallgató tanulmányi évei végén sorsdöntő választás elé kerül, mely tulajdonképp második pályaválasztásnak tekinthető. Foglalkozást foglalkozástól alig választ el jobban valami, minthogy mivel kell bánnia, élettelen anyaggal vagy növénnyel, állattal vagy emberekkel. Egy laboratóriumi orvos közelebb áll a vegyészhez, a gyakorló orvos a gyógypedagógushoz, mint egyik a másikhoz. Ember vagy anyag: a tudomány növekedésivel az orvosi pályán belül is egyre többen kerülnek ez elé a választás elé. Nemcsak az egyetemi intézetek, a kórházak laboratóriumai, orvosi gépek is elszakítanak egy csomó orvost a betegtől, sőt, ha szigorúan húzzuk meg a határt, az én régi foglalkozásom, éppúgy, mint a többi preventív orvosé, szintén csak félig tekinthető orvoslásnak, a minisztériumok orvosairól nem is szólva. Ki álljon ide, ki oda?
Különösen kényes ez a választás a tehetségesebb, szorgalmasabb tanulónál, aki már az egyetemi évek alatt belekóstolt az intézeti életbe, kutatómunkába s most kell eldöntenie, hogy azt folytatja-e, ott vagy másutt, vagy valamelyik klinikai szakmát tanulja ki. Így kerülsz te is lassan válaszútra, tanulóköri tárgyad: a kórbonctan s a belgyógyászat közt. A gyengébb egészség, érzékeny idegzet, mely az anyaggal jobban összebarátkozik, mint az emberen végzett műtét felelősségivel (mindaz, amiért én sosem lehettem orvos s téged is lebeszéltelek erről a pályáról) s persze a készültség, probléma-érzékenység: a kutatás mellett szól. Az orvosi gyakorlat mellett: a gyerekkorig visszanyúló hajlam, a babáidba szúrt tű, a hosszas betegségek benyomásai, az öröm, (amit a betegekkel való foglalkozásban találsz, a kórtermi mámor, melyet cselédkönyves évem alatt én is megismertem, az idősebb kórboncnok kollégák panasza, hogy orvosok lettek, s mégsem azok, s a magad viszolygása, hogy amint mondod, teknőt csinálj abból, ami egy órája ember volt.
A kérdés – merre? – nem dőlt el, s jobb nem is siettetni. A helyes választások a közérzetünkben létrejövő, lassú irreverzibilis reakciók. Tanácsok, alkalmak – még az állam igénye is – inkább csak elterelik a lényegesről a figyelmet. Légy haematológus, ajánlotta neked is a legnagyobb s legilletékesebb jóakarat, az három-négy van az országban, biztos a jövőd. De mi ez a „jövő”? Nincs-e így is elég ember ebben az országban, akit a jövője – biztonság, kényelem, városban-lakás – tesz kutatóvá? Pedig minél magasabb igénye szerint egy hivatás, annál züllesztőbb, ha nincs meg, nem fejlődik ki bennünk a lelkiállapot, mely a gyakorlásához kell. A lehetőségek helyett jobb tehát, ha magunkat figyeljük: tudósnak születtél-e, berúgtál-e egyszer igazán (úgy, hogy újra s újra megkívánod) attól az érzéstől, amely a kutató alapérzése: a világ talányosságának az örömétől, a szédülettől, hogy ezt a talányt nem csak úgy találomra, de az emberiséggel együtt élő, a tudomány metodikájává lett terv szerint, azon a csücskén, amely a kezedbe került, magad is bogozhatod.
Az Irgalomban leírtam az érzést, mely a hősnőt akkor fogja el, amikor az elfekvő „kis műtő”-jében egyedül marad, hajlama szerinti pancsolásra az ott levő anyagokkal. Az emberiségnek kétségkívül legnagyszerűbb alkotása a nemzetek fölötti diszciplínával összekapcsolt természettudomány, s legáhítatkeltőbb érzése: a kikutatlanságé, mellyel szemben áll. Ebbe a hadseregbe tartozni, ezt a Vadnyugatot az Ismeret földjévé tenni, erre nyert jogot, aki legkisebb műhelyébe is belépett. Persze erre is vannak csalódott válaszok. A kutatásban ma nincsenek vidéki Koch Róbertek. A kutatás fölszerelés dolga, a jobban instruált műhelyek fogják ki a felfedezést az ezernyi utánuk kullogó mögött. Ilyen elmaradt folton, mint Magyarország, hiába van 35 000 kutatónk, a kutatás csak mezgérelés, utána- ballagás. Én ebben sem hiszek! Sőt azt gondolom, épp ez a fél hit csukja be a tudomány félszemét, veszi el a magára hagyott orvos bátorságát is, hogy kérdéseket tegyen fel, s arra önálló választ merjen adni. A tudománytörténet arra tanít, hogy a kérdés-feltevés, a véletlen elénk került meglátása, helyes értékelése, amiből a felfedezések kipattantak. De ha a kérdezés nem is hoz, mert csak ritkán hoz, felfedezést, gyakorlása akkor is rendkívüli boldogságot okoz. Tanúi lehettetek, amint lehetett volna az ország, hogy a tudomány hadseregétől elmaradt ex-orvos egyetlen vérnyomásmérővel mint alakította kalanddá, kísérletsorozattá gyógyíthatatlan betegségét. Hát aki benn van a seregben! Itt nem a siker számít, az állapot. A siker, a másoké is, már csak az elégtétel. S ha semmi másra nem volna módotok, minthogy mégis csak belülről kövessétek az egész tudomány s azon belül egy-egy kérdés alakulását: a dokumentációk, a cikkek ezrei „ügy” lesz számotokra, melyben nemcsak kiismeritek magatokat, de amelyet a szívetekkel is követtek. Apáczai drámám végén a hős – kicsit az író is – azzal vigasztalja magát, hogy a Jó egy ügy, mely az elbukottért a győztesekben áll bosszút. A tudomány is egy öröm, melynek a lecsurgó csöppjeiben csak az a tudós nem részesül, aki szívét elzárja előle.
Ez a talányfejtő öröm természetesen a gyakorló orvosban is ott jár: a beteg eset is neki, s eseteiben ő is a közös nagy Talányt bogozza. De benne valami más, fontosabbnak is kell lenni, mint a többi kutatóban. Az ő döntő tulajdonsága nem a kíváncsiság és lelemény, bár arra is szüksége van, hanem a tevékeny jóakarat. A legzseniálisabb tudós is csak félig orvos, ha csak a betegség érdekli, s nem maga a beteg. A gyakorló orvoslásnak épp az ad különös szépséget, s méltóságot, hogy nem absztrakt esetekkel, hanem emberileg értékelendő betegekkel foglalkozik. Én magam a gyógyítást (bár tizenhét éven át formailag orvos voltam) belülről nem ismerhettem meg; de megismertem egy másik foglalkozást, amely sokban rokon vele: a pedagógusit. Az emberekkel foglalkozó pályák közül ez a kettő a legnemesebb. Közös bennük, hogy mind a kettő gyengébb, védtelenebb, befolyásolhatóbb emberekkel foglalkozik. A tanítói pálya persze derűsebb; a jövő nagyobb mezői vannak előtte; hit és cáfolat közt hosszabb lélegzetvételt enged az adakozó kedvnek. Az orvos jobban idegeiben hordja az igazságot; mint Ágnesem hajlandó egy nagy elfekvőnek látni a világot, amelyben hol egy napot, hol évtizedeket kell kicsikarnia – a megmenthetetlenért küzdve – a rábizakodó, részvétre érdemes embernek! De ha „tanítványai” érzékenyebbek, szeszélyesebbek, s még nehezebben fegyelmezhetők is, jobban ráutaltak, több részvétet, irgalmat érdemlők, több lelki kiválóságot kívánók.
Nincs pálya, amely az erkölcs ormaira észrevétlenebb szerpentint kínálna, mint az orvosi. Albert Schweitzer, aki teológiát tanult s mellesleg lett nagy orgonaművész (Bach könyvét ott láthatod az én polcomon is), hogy még magasabbra hághasson, negyven éves korában tanulta ki az orvosságot s félszázada él az afrikaiak közt, a trópusi betegségekkel küzdve, művészi keresetét egy kórház fenntartására fordítva. Ha a századnak Gandhi volt a legnagyobb filozófusa, ő tán a legigazibb szentje. S amit ez a tökéletesedés igényétől hajtott ember afrikai kórházában talált meg; tulajdonképp minden gyakorló orvos elérheti, hisz aki tökéletes orvossá tudja kiképezni magát, közel van ahhoz, hogy életében is tökéletes legyen.
A karrier viszontagságai, méltatlanságai közt ez az, amit nem lehet elveszteni. Ahogy a tanár, akármit jelent róla a szakfelügyelő, az osztályba lépve mindig elégtételt vehet tanítványai felcsillanó tekintetében, az orvos körül is, bármely beosztásban, még a félelmes SZTK-rendeléseken is, betegek vannak; érzékenyebbek a jóakaratra s emberségre, mint a kapott kezelésre. A talányfejtő kíváncsiságot ezzel a segítő emberséggel úgy ötvényezni, hogy modorunkat és módszerünket bizalomkeltővé s meggyőzővé tegye: ez az, ami nem szerencsénktől, beosztásunktól, összeköttetéseinktől függ, ez a belső pályafutás, melynek (kivételesen szerencsétlen esetektől eltekintve) előbb-utóbb a külsőt is maga után kell vonnia.
A füredi mólón fogtam el a beszélgetést két munkás szájáról:
„A régi világban nem az orvosi volt ám az első pálya!”, mondta az öregebb. „Nem?” „Hát?” – „Az ügyvédi”. Azt mind a ketten magától értetődőnek tekintették, hogy ma az orvosi az. Más előjellel ugyanezt hallottam orvosokkal sokat érintkező értelmiségiektől; kórházba beosztott vegyésztől, orvostanhallgatók közé került mérnökkaritól. – Azt hiszik, csak ők valakik, a többi értelmiségi nem is ember a szemükben.
A foglalkozásoknak persze nincs ranglistájuk; a foglalkozás rangját a foglalkozó adja, s aki azért, mert ő orvos, föntebb hordja az orrát, már el is vesztette foglalkozása méltóságát. Az azonban igaz, hogy az orvosi pálya nagy lehetőséget ad az emelkedésre, nemcsak erkölcsiekben, műveltség dolgában is. Minden pályának van bizonyos műveltségbeli spektrumsávja: hogy aki kitanulja, gyakorolja, az emberi műveltség milyen elemeit kénytelen fölvenni s mi az, amit hivatásának az űzése közben, érdeklődése tágulásaként szervíthet belé. Én magam főként ezért tartom szerencsémnek, hogy bár orvossá nem lehettem, orvosi diplomát szereztem s annyira-amennyire praktizáltam is. Amit a bölcsészeten tanultam volna, arra, kissé kuszábban, az írói pálya, az esszéírás így is megtanított. Amit az orvosin szívtam fel: kiesett volna szemléletemből. Bizonyos fokú történeti műveltséget szerezni, könyveket, képeket, zeneműveket a tudatunkban elhelyezni: ez az, amit ma műveltségnek tartanak, s amit a magára adó ember valahogy megszerez. De melyik pálya az, amely a fizika elemeitől föl az elmekórtanig, törvényszéki orvostanig, közegészségtanig ekkora területen ad áttekintést s gyakorlása közben ilyen kikerülhetetlen, hogy lélekben, ember-természetben, a társadalom összefüggéseiben otthonossá tegyen.
A foglalkozástól elszakadt érdeklődésnek megvan az a hajlama, hogy a foglalkozással versenyrekelő, a foglalkozásért kárpótló különcséggé csavarodjon. Az azonban, ami szakmai illetékességünk kiszélesedését jelenti, amit ágon-ízen, munkánkban is használhatunk, életünk termékeny részivé lesz. Hogy ötletszerű s képzettségbe-szervülő tudás közt mi a különbség, angol tanulásodban magad is tapasztalhattad. Szüleid gyermekkorodtól járattak angolra, de a sok drága órából inkább csak lógás lett, mint tudás. Harmadéves korodban rájöttél, hogy ha az orvosi irodalommal lépést akarsz tartani, nyelvet kell tanulnod. Azzal az igába kívánkozó szívóssággal, amivel az anatómiát, biokémiát tanultad, mentél neki a hat-hét éve nyaggatott angolnak, s egy nyáron, öt-hatórás adagokban, a strand szomszédságában, előbb imponáló önfegyelemmel, majd mind nagyobb boldogsággal regényolvasóvá küzdted fel magad. Jött a pályázat – épp a hypertenzitív betegségek – s belekóstoltál, milyen fölényérzettel jár angol tanulmányokat olvasni, tájékozottságoddal joggal lepve meg nemcsak bírálódat, de engem is, aki szintén foglalkoztam, foglalkozni vagyok kénytelen ezzel a betegséggel.
A nyelvtudás persze minden pályán új, kibővült gyökérzetet jelent. De az orvosi képzetség, foglalkozás íve olyan, hogy érdeklődésed alig-alig fordulhat lélektani, szociológiai, művészeti tárgy felé, hogy annak orvosi bejárata ne legyen. Iskolaorvos koromban nagy érdeklődéssel olvastam át, sőt ismertettem egy könyvet, amelyben a fővárosi árvaszék tisztviselője a jognak a preventív orvoslásban, védőnői gyakorlatban tudnivaló elemeit foglalta össze, szinte az egész jogtudományról áttekintést adva közben. Még történeti világképedet sem kell, sőt nem is szabad orvosi képzettségedtől külön tartanod s fejlesztened. Hogy a természettudósok a természettudomány történetével foglalkozzanak:, vívmányait, problémáit történeti gyökerükben értsék meg, mint tudod, igen régen, ceterum censeoként hangoztatom. De ha megnézed orvosi pedagógiánk megalapítójának, Markusovszky Lajosnak az emlékkönyvét, akinek a tiszteletére ez a cikk is készült; ő már 1848-ban az orvosképzés nélkülözhetetlen részének tartotta az orvostörténelem tanítását. Korányi Sándor, akinek az előadásai mögött nem fitogtatott, de erős irodalmi műveltség érzett, gyakran fűzött orvostörténeti emlékezéseket, anekdotákat előadásaiba. A kísérleti fiziológia megalapítójának, Claude Bernardnak a neve, az ő ritka mosolyával körülvetten maradt meg az emlékezetemben. Az újabb tankönyvek közül Donhoffer Kórtana próbál írója széles orvostörténeti műveltségéből a hallgatóknak is juttatni. Általában azonban az orvostörténeti utalások, áttekintések még ma is csak, a „Már Hippokratész, már Galénosz” féle felsorolásokból állnak.
Én medikus koromtól hiányát éreztem egy bevezető tárgynak, amely a tudomány csarnokába lépő gólyát az épületről tájékoztatná, melyben öt-hat éven át vándorolni fog. Ezt a beavató tárgyat a legalkalmasabban egy újkori tudománytörténet formájában lehetne megvalósítani, s nem tudom, nem egy ilyen beavató könyv (az újkori természettudomány kialakulása s helyrajza, mely az ismeretek egy részét is előlegezné), sűríthetné-e össze a leghasznosabban az anyagot, melyet az egyetemi felvételi vizsgákon kérni, az előkészítő tanfolyamokon mint elméleti részt tanítani kellene. Az ilyen vázlat, mely az egyes szakmákat keletkezésük pillanatában, az előhívó szükségletek felől mutatná be, szinte pályánk biogenetikai fonalát adná meg, az emberiség történetén át juttatva fel a tanulót választott mestersége ismeretkincséhez s problémáihoz.
Te egy ilyenféle oktatás áldásaiban már nem részesülhetsz, sőt olyan könyvet sem tudok hirtelen a kezedbe adni, amely azt pótolná, ha csak Bernal magyarul is megjelent tudománytörténetét nem. De tán termékenyebb is, ha az ember nem tanrendi ösztönzésre, kész utakon jut hozzá, hanem a maga – olvasás, kutatás közben támadt – problémáit próbálja történetileg rendezni. Elolvasva 170 tanulmányt a magas vérnyomásról, ki kellett alakulnia benned valamilyen képnek; hogy választotta le a vérnyomásmérés a magas vérnyomást okozó betegségek családját, hogy vált ki közülük az essenciális hipertónia, hogy állt szembe magyarázatában a nyugati humorális, s a keleti idegrendszeri iskola, mit jelent a stress elmélet, s ha ezt a történeti szövevényt egy kicsit tovább fejted a vérkeringés, vegetatív idegrendszer fiziológiájának s kortanának a története felé, már otthonos vagy a 19–20. század orvostörténetében. S ha több pályázatot, tanulmányt fogsz írni, több témában merülsz el, az hogy mások hogyan jutottak, hogy nyúltak hozzá; egyre több tanulsággal szolgál, hogy álljál elé te. S eközben mindazt, amit történeti korokról, köztük a számunkra legfontosabbról, az újkorról innen-onnan hallottál, egyre több szállal szövődik szakmai képzettségedbe. Művelt embernek én azt tartom, aki a történeti helyet, amelyen áll, megértette s problémáit az emberiség probléma görgetegének a részeként tudja tovább vinni. Az orvosi pálya, úgy érzem, különösen alkalmas ilyen műveltség megszerzésére.
Az orvosi foglalkozás a mi időnk óta még egy lényeges pontban változott meg; a szocialista rendszerben megszűnt – vagy megszűnőben van – nagykereső pálya lenni. A biztonságot, melyet elhelyezése nyújt, az orvos az ekszcesszív jövedelmek föladásával fizeti meg. Ha a mólón beszélgetők anyagi oldaláról nézték volna a dolgot, nem az orvosit, a művészit kellett volna első pályaként emlegetniük.
A nagy jövedelemnek megvolt az előnye. Az orvos bőkezűbben elégíthette ki, ha voltak, szellemi szenvedélyeit, könyvtárat gyűjthetett, képeket vásárolt, ízléses lakást rendezhetett be. Negyvennégyben, kapuzárás előtt, behívtak katonaorvosnak. A kiképző században csupa negyven körüli orvossal kerültem össze. Egyszer már átválogatott anyag volt; egyetemi tanár, még magántanár sem igen volt köztük – sok kisebb főorvos, jól bedolgozott gyakorló orvos, intézeti ember. Szinte mindnek volt szenvedélye. A gyakorlótér szélén rögtön akadt egy botanikus, bőviben volt az olvasó, zeneértő, még olyan is akadt, aki a heraldikában volt járatos. Az orvosi munka megkívánta s megengedte a hobbykat, s a jobb keresetű orvosnak a balatoni jacht sem volt elérhetetlen, ha azt kívánta meg. De a párhuzamos számvetésnek, hogy kinek mi baja s mit fizet: rövid fogorvosi tapasztalatom szerint is megvolt a romboló hatása. Nem kellett pénzre menő praktizőrnek lenni, hogy a nagyobb kereset öröme vállalkozófélét csináljon az orvosból, aki a megnyert bizalomból tölti fel kasszáját. De különösen visszataszítóvá, egyben szánalmassá válik ez a pénzhajszolás ma, amikor a tilalom ellenére kis emberek kis pénzéért, az orvosi segítség megadásával vagy visszatartásával folyik.
Utoljára hagytam, de ez az első számú tanácsom, mely a többinek is feltétele: fogadjátok el a tisztviselői helyzetet, s ne rendezzétek be külön pénzekre az életetek. Tudom, nem kis dolgot mondok. Olyan házból kerültél ki, ahol a te ifjúságodban már bőven volt s könnyen ment a pénz s bizonyos igények természetessé váltak. Szüleitek segítsége, s férjed önérzete már medikus korotokban összehozta a költőpénzt, amelynél többre mint kezdő orvos sem számíthattok. S ha az összehasonlítás, az anyagi éhség fő forrása egyelőre megnyugtat is, orvosok közé kerülve ez másképpen lesz, s más ösztönzésekre vezethet. Az életszínvonal a mi társadalmunkban is kezdi azt jelenteni, amit a nyugatiban: nem azt, amit az államjövedelem ránk eső része megenged, hanem aminek az előteremtését a környezet megköveteli. De ez az előteremtés egy pályán sem olyan romboló, mint itt, ahol a nagyobb kereset nemrég szinte a nagyobb tudás mértéke volt. Azt, hogy egy tanár tanítványaitól pénzt, ajándékot fogadjon el, mindenki felháborítónak találja. Még a névnapra küldött könyv, virág körül is, hallhatod, vita van a puritánabb szülők és részrehajlóbb nagyszülők közt. Az viszont, hogy egy beteg kórházba jutása, a bánásmód, néha még a műtét végrehajtása is annak a függvénye, hogy milyen összeg ihleti az orvost, ápolót: közfelfogás. Ne engedd meg, hogy ez a szempont közéd és a beteg közé álljon. Az életszínvonalnál fontosabb az erkölcsi színvonal. A jövedelemnek az a rendeltetése, hogy az orvos erkölcsi szabadságát biztosítsa, a nélkülözéstől megóvja; a pénz azért kell a gyógyítónak, hogy ne kelljen pénzért gyógyítania.
Kertész Ágnes regényét nem hiába fejeztem be egy igen egyszerű, majdnem szimplista felismeréssel, melyet apjának egy megjegyzése vált ki. Az óraadásra kényszerített tanár, lázongó feleségével szemben, aki nem akarja, hogy lánya, mint ő, egy életen át „beosztásra” legyen kényszerítve, a tanári pálya ökonómiáját védi: nem azt, 'amivé a háború utáni tisztviselő nyomorban lett, hanem ami azelőtt volt. Ő azt nagyon szemcsésnek érezte, hogy elsején elintézték a kapást, aztán egy hónapon át már csak az adásra kellett gondolniuk, hogy az minél ötletesebb, eredményesebb legyen. Ez az egyszerű mérleg találkozik Ágnes szívében az egészségből, igénytelenségből, a munka megízlelt öröméből táplálkozó szabadság-tudattal: hogy őt nem lehet elpusztítani. S kap rajta; az orvosi pályán s azontúl egész életében is úgy rendezkedni be, ahogy apja mondja; csak az adással, a célszerű, bőséges adással törődve, fölmentve a sanda gond alól, hogy mit csikar ki vele a világból.