Apai dicsőség

ELSŐ KÉP

HANG amely a karhoz tartozik. Itthon, itthon. Előbb jött meg a kollégiumból.

BÁRÓ belép, szétnéz a szobában, visszafordul. Itt azonban már csak a köpenye van.

BOLYAINÉ belép, széttekint.

BÁRÓ a táblára néz. Úgy látszik, eltüntette magát a mágusi circulusaival.

BOLYAINÉ ruháját lesimítva, a kertajtó felé megy. Biztos a kertjiben lesz. Most ez a játékszere.

BÁRÓ a kertajtóba lép. Milyen kedves kép… Hagyja őket, Bolyainé asszony… Elöl a professzor a nagy kapával s mögötte a fiú a kicsivel.

BOLYAINÉ kiszól. Kedves uram… Vendége érkezett.

BÁRÓ Bolyainéhoz. Úgy látszik, megértik egymást a kis Jánossal.

BOLYAINÉ hidegen: Igen, nagyon magához édesgette.

BOLYAI FARKAS megjelenik a kertajtóban. Ki az a vendég? Megörülve. Ó, a Báró, Na, ezt nem reméltem. Azt gondoltam, úgy elmerült a boldogságban, hogy a táblai ülésekig be sem jön Vecséről.

BÁRÓ. Csak egy napra jöttem. S nem állhattam meg, hogy az új professzori házban meg ne nézzelek.

BOLYAI. Ezt annál nagyobb megbecsülésnek tartom, mert az öncsalatás szép heteiből vetted el hozzá az időt.

BÁRÓ. Öncsalatás?… Eztán nem ijesztgethetsz úgy, ahogy legényembereket szoktál. Nekem is van tapasztalatom.

BOLYAI. Újházasi! Bár vajh, ki tudja, nem Teleki Anna lesz-e azt nagy experimentátor, aki az ő Kemény Simonával az én házasságról való nézeteim általános érvényét megdönti.

BÁRÓ. Te is új házas vagy, Farkas!

BOLYAI. Igen, új házban lakom; bebútorozni azonban csak a régi búval tudom.

BÁRÓ. Látom. De mért csináltak ilyen hosszú gilisztaszobákat az építők?

BOLYAI. Két szoba volt ez, ez itt a dolgozó, amaz a háló; én azonban rögtön engedélyt kértem, hogy egybe törethessem; így legalább van mit mérni, ha megharagítanak.

BÁRÓ a képekre néz. Shakespeare, a természet gyermeke, látom, itt is fölkerült a falra. S a mi Schale melletti bálványunk, Schiller.

BOLYAI.… a természet unokája… Azóta ő is levetette a halandó felét.

BÁRÓ. S ez a friss keret? Szaporodnak a félisteneid.

BOLYAI. Nem ismersz rá? Göttinga.

BÁRÓ. Csak nem a te Gaussod?

BOLYAI. Az egész világ Gaussa.

BÁRÓ. A barátság jogán?

BOLYAI. Azon a Kemény Simon képének kellene ott függnie… Ő a bevált jóslat jogán van ott.

BÁRÓ. Jóslat?

BOLYAI. Amit a braunschweigi parasztasszonynak – az anyjának – mondtam: fia a világ legnagyobb matematikusa lesz.

BÁRÓ. Nono – a többivel nem sétáltál a göttingai bástyán.

BOLYAI. Bár lapoztam volna bele abba a zárt fedelű könyvbe. Mert ő csak hallgatott, amíg én lobogtam, beszéltem… Most aztán ő beszél az egész világnak, s én hallgatok… itt Marosvásárhelyen.

BÁRÓ. Hallottam, kiszámította valami új bolygó pályáját, ami aztán fel is tűnt a megjósolt helyen.

BOLYAI. Ettől csak világhírű lett. Amin én a magam zuhanását nézem: az ez. Egy könyvre mutat.

BÁRÓ olvassa címét. Disquisitiones arithmeticae. Belelapoz. Hanem akinek ajánlta, azt elsöpörte Napóleon keze.

BOLYAI. A braunschweigi herceg? A sebe váltotta meg a fogságba eséstől. De amit Gaussért mint pártfogója tett, az utókor mérlegén lenyomja a jénai csatavesztést.

BÁRÓ. S a pártfogolt?

BOLYAI. Neki is menekülnie kellett. De az ilyen embert még a szerencse is kutyaként követi. Csak azért szökött meg, hogy Göttingában a Csillagvizsgáló igazgatója s professzor legyen belőle. A Napóleon tábornoka kétezer aranyat tukmált rá, amit őneki volt ereje, módja el nem fogadni.

JÁNOS belép a kis kapával. Tátikám, hol vagy? Már megkapáltam a pónyik alma alját. Észreveszi Simont, kíváncsian, de félelem nélkül néz rá.

BOLYAI. Hajtsd meg magad a bácsi előtt. János ránéz a vendégre, s lassan meghajol.

BÁRÓ. Megnézi előbb, hogy ki előtt hajol meg.

BOLYAI. Hisz ismered a bácsit.

JÁNOS. Ismerem.

BÁRÓ. No, ki vagyok hát?

JÁNOS. A tátikám enyedi iskolatársa; akivel Németországban az Akadémián tanult.

BÁRÓ. Ez aztán pontos felelet.

BOLYAI. Hallhatsz még különbet is tőle. Jánoshoz. Foglald el magad, beszélgetünk a bácsival.

BÁRÓ. Izmos fiúcska.

BOLYAI. Pedig nem a lábikrájában van az ereje.

BÁRÓ észreveszi a falon függő pipát. A német pipa. Amit Gaussszal cseréltetek. Nagyon megszépült annak a füstjiben a mi Göttingenünk.

BOLYAI. Nem is tagadom, hogy úgy nézek vissza arra a bástyára, amit az imént emlegettél, mint a kitaszított Ádám a mennyország falára. Amikor elfogyott a pénzünk, s én ott maradtam zálogban érted, kölcsönből, s az emberek szívességéből éltem, s mégsem volt szebb annál az évnél az életemben.

BÁRÓ. Na, azért Marosvásárhely sem pokol.

BOLYAI. Van, akinek nem. Az enyim, úgy látom, itten lett befűtve.

BÁRÓ. A jóhír lángjával. Még ifjú ember vagy, s már mint nagy tudóst emlegetnek.

BOLYAI. Csakhogy én nem a villanyozó gépemen elámult csizmadiánék bámulatával mérem az érdememet.

BÁRÓ. A mióta te s Köteles Sámuel itt vagytok: a Kollégium szinte megújhodott. Sokan az elsőnek tartják már Erdélyben.

BOLYAI. Azzal a sok kollégiumi tisztséggel is csak a nyugalmamtól fosztom meg magamat. Mi mindent nem csináltam csak ez alatt a három-négy esztendő alatt. Még kollégium-kocsmáros is voltam.

BÁRÓ nevet. Rá is fizettél, hallom.

BOLYAI. S az a sok tor, névnap, amiről mind nem lehet elmaradnom; az erdei ágtolvajokat elfogják, de a legdrágább, az idő tolvajait, még fel is kell köszöntenem.

BÁRÓ. Csak utólag keseredsz te el azon. Az emberek közt minden ízed föl van vonva, hogy megnyerd s elkápráztasd őket. A feleségem most is emlegeti az elmés esküvői köszöntődet.

BOLYAI. Ha az ember már arra van ítélve, hogy ott üljön közöttük.

BÁRÓ. S úgy kedveli a jó társaságot.

BOLYAI. Vagy inkább úgy féli az itthoni perpatvart… Nem akarok én morzsát lopni a te mézes bödönödbe, de bizony a házasság az a lép, amivel a nagyratörő embert ez a kicsinyes világ magához ragasztja.

BÁRÓ. Némelyik lépen édes ott ragadni.

BOLYAI. Már az is csalárd játéka a természetnek, hogy azt keresteti az ifjú emberrel, ami sehol nincs – a maga jobbik felét értem –, de hogy még be is csapja, s szemét egy hízelgő látszattal bekötve, zörgő kölöncül egy zsémbes lelket kössön reá, aki minden örömével együtt még az ahhoz való jogát is elveszi, hogy a maga álomfelét kereshesse.

BÁRÓ. Azok a régi bajok, azt hittem, elsimultak.

BOLYAI. Nem simulnak el azok soha. Hisz nem mondom, tisztességes, szűzies asszony. Csak a lelke olyan sötét, hogy néha elrémülök. S volt persze – a Mátert gondolom –, aki már korán elültette belé a cocytusi növényt: a féltékenységet, az örökös gyanakvást, zsémbességet.

JÁNOS a vendégről megfeledkezve, odaszalad a papírjaival. Nézd, tátikám, ha ezt a téglát így elvágom, két triangulust kapok, s egy recta van mindenikben.

BÁRÓ. Miről beszél ez a gyermek? Recta, angulus?

BOLYAI. S úgy van, ahogy mondja.

BÁRÓ. Csak nem fogtad geometriára ezt a zsenge elmét?

BOLYAI. Nem hogy nem fogtam, de visszafogtam tőle. Éppen csak a testek neveit mondtam el előtte.

BÁRÓ. De hisz ez csoda, egy ekkora gyerektől. Hány éves?

BOLYAI. Öt. Jánoshoz. Menj, Jánoskám, szedd össze a papírnyiradékot, mert anyád megszid majd bennünket.

BOLYAI. A múltkor a krumplit faricskálta itt, s egyszer csak azt mondja, nézd, tátikám, pityóka angulus, pityóka szinusza.

BÁRÓ. Szinusz?

BOLYAI. Na, kiszaladt a számon! Nem könnyű ám megtartóztatni magát az apai és pedagógusi mohóságnak. Ha ráadnám magam, vihetném Európába mutogatni, olyan geometriai érzék van benne. A múltkor Domáldon azt mondja: messze kell annak a Jupiter csillagnak lennie, hogy Vásárhelyről és Domáldról ugyanott látszik… De nekem eszemben van, mit műveltek velem Enyeden a hóhéraim.

BÁRÓ. Igaz, apai örökség ez a korai érettség.

BOLYAI. Mint nyolcéves gyereket kamráról kamrára vittek, a deákság ámulatára.

BÁRÓ. Tizennégy számból vontál fejből gyököt. Meg latin versben vágtál vissza apám tréfáira.

BOLYAI. Meg is lett az eredménye. Achillest meg Hectort láttam úgy, ahogy most téged (mert görögül is megtanítottak), annyira fölzaklatták vele az agyam. Nem akarom, hogy benne is kárt tegyen az idő előtti erőltetés.

BÁRÓ. Igaz, igaz. Bár benned nemigen látom a kárt.

BOLYAI. Jánost ökonómiával akarom nevelni. Azért vagyok pedagógus, hogy a természetnek ezt a nyers gyémántját szép vigyázattal csiszoljam kristályba.

BÁRÓ. Hogy az apja vagy; nagyobb adománya lehet, mint amit az Istentől kapott. Tehetség hány fut a világban, s elpusztul kiműveletlen.

BOLYAI. Én lassan már magam is közébük számítom. A legboldogtalanabbak közé: akik már beláttak a nagy tettek műhelyébe, s aztán estek vissza…

BÁRÓ. Közénk.

BOLYAI. Tudod, mit mondott nekem Gauss, amikor én még csak jósoltam, de ő már valóban a világ legnagyobb matematikusa volt… Maga lángész, Bolyai.

BÁRÓ. No látod.

BOLYAI. Nem kérkedésből mondom, a magam bukását mérem vele.

BÁRÓ. Hipochondria.

BOLYAI. Az igazság. Engem már megevett ez a mi Erdélyünk. De a fiamat, azt nem adom egykönnyen.

BÁRÓ. Kétes dolog egy más emberbe vetni át a dicsőségvágyunkat.

BOLYAI. Az én számomra nem maradt, csak ez.

MÁSODIK KÉP

ÖREGASSZONY a táblához. Te vagy nehéz, vagy én gyönge? A cselédasszonyhoz. A spongyát el ne hányjuk ám, mert minket csavar ki helyette. A kályháshoz. Mit hoz, mester uram?

KÁLYHÁS. Az esztendeimet, asszonyság, meg egy kis munkát.

ÖREGASSZONY. Kályhát kellene rakatni?

KÁLYHÁS. A homoródi uraság még a tavaszon megrendelte nálam a cserepet. Most bejött érte, de köti magát, hogy olyan Bolyai-féle kályhát akar, mert hallja, hogy a Teleki uraságnál bevált.

ÖREGASSZONY. Ki kéne mennie?

KÁLYHÁS. Együtt kivitetne.

ÖREGASSZONY Bolyainéhoz, aki Shakespeare-t és Schillert hozza a hóna alatt. Hallod, Zsuzsikám, kályhát kellene rakatni?

KÁLYHÁS. De sürgős lenne… mert ott korán beáll a fűtés-idő.

BOLYAINÉ. Hát nem hiszem… minden percben várja a hintót, ami Vécsre kivigye.

KÁLYHÁS. A Kemény-kastélyba? Talán oda is kályha kell?

ÖREGASSZONY. Nem, oda a professzor kell.

BOLYAINÉ. Majd üzenünk, ha visszajött, Gölöncsér uram.

ÖREGASSZONY. Nem is szólsz neki?

BOLYAINÉ. Úgyis hiába szólok, ha Vécsre hívják, tudja, édesanyám, tőle füstölhetnek a kályhák… Meg elege is lehet már; a múlt héten kétszer is odavolt… Végül is nem kályhásmester ő, hanem professzor.

ÖREGASSZONY. Mit csináljunk, ha úgy elromlott a pénz, s a jó kályhának jobb ára van, mint a leckéinek… Én sem gondoltam, hogy nem a magam házában érem majd végemet.

BOLYAI a kert felől, a kezében ragadt tollal. A hintó még nem jött meg?

BOLYAINÉ. A kályhásmester volt itt, Homoródra hívja az uraság.

BOLYAI. Mondtátok, hogy más dolgom van?

BOLYAINÉ. Mondtuk, hogyne mondtuk volna.

BOLYAI. Szóljatok rögtön, ha a hintó beállt.

BOLYAINÉ. Azt hiszi, eltitkoljuk? Bolyai el.

ÖREGASSZONY. Nagyon várja azt a hintót. Igen édes lehet az a marosvécsi forrás, hogy úgy epedez utána.

BOLYAINÉ. Hagyja már ezt, édesanyám. Megy, hát megy.

ÖREGASSZONY. Hát igaz. Én csak egy borbély felesége voltam, s azt nem hívták grófnékat köpölyözni.

BOLYAINÉ. Őt meg hívják – az esziért, a kedves beszédjiért. Ha én elviselem, édesanyám is elviselheti.

ÖREGASSZONY. El. Ahogy a nyolc gyerekem temetésit is. Hej, minek is beszéltettem rá magam arra a házeladásra. Most nem kéne a kilencedik boldogtalanságát látnom. Bemegy a szobába.

BOLYAINÉ. Csak egy nap múlna el úgy, hogy azt a házat ne hallanánk.

BOLYAI. Kiszaladhatna az a lány a kollégium elé. Hátha azt gondolja a kocsis, hogy ott kell várnia.

BOLYAINÉ. De nagyon mehetne… Juli, nézd meg, nincs-e ott a vécsi hintó a kollégium sarkán. Cseléd el. Úgy várja, mint valami vőlegény a lakodalmas-kocsit.

BOLYAI. Hogy a menkőbe ne várnám, amikor már reggel értem kellett volna jönni… S a holmim is kihordtátok.

BOLYAINÉ. Mikor takarítsunk? Ha itthon van, be sem lehet a barlangjába lépni.

BOLYAI. Akkor hát örüljetek, hogy elmegyek… Legalább sikálhattok.

BOLYAINÉ. Azt tudom, hogy én csak arra vagyok jó. De pénzt hagy-e, amiből a napszámos asszonyt kifizessem, hogy mi is lássunk egy kis húst, mialatt a grófnékkal kávézgat.

BOLYAI. A „nincs”, jól tudod, olyan bankó, amit nem lehet fölváltani.

BOLYAINÉ. Tréfálni, azt tud, de azzal csak azt lehet kifizetni, akinek amúgy is van.

BOLYAI. Mit tegyek, ha nem vagyok kincstartó. Én devalváltam le a pénzt s tettem négyszázbankó forint professzori fizetést olyan szűkké, hogy a régi százon többet lehetett vásárolni?

BOLYAINÉ. A passzióira van, a betevőjére nincs.

BOLYAI. Hej, az a betevő, de sokat tettem én már abba.

CSELÉDLÁNY visszajön. Nincs ott semmiféle hintó.

BOLYAI kedveskedve. De hát legyen már belátás benned, Zsuzsi! Nem megteszek én mindent azért a betevőért? Kályharakásról álmodoztam én, azt hiszed, Göttingában? S most is, mit gondolsz, mit körmölök éjszaka hosszat… hisz mondtam neked… Anyád bujtogat, hogy Vécsre járok. De hát tudod te azt, mennyi adósságlevelem van a Kemények meg a Telekiek ládáiban… Ha csak a kamatját kezdenék követelni.

ÖREGASSZONY kijön. Hát akkor mi lesz? Foghatunk ahhoz a meszeléshez? Vagy rakodjunk vissza?

BOLYAINÉ. Dehogyis rakodjunk. Elmegy ő még gyalog is vagy valamiféle szekéren… udvarolni az adósságának. Mikor az asszonyok elmennek. Minek néz maga engem, ostoba gyermeknek? Sírva fakad. S ha még csak ő vetne meg, de a fia is.

BOLYAI. János? Már megint heveskedett?

BOLYAINÉ. Mit mondjam? Hisz úgyis neki ad igazat. Elkapatta egészen azt a fiút. Pedig attól, hogy valaki számol meg hegedül, az anyjának is megadhatja a tiszteletet.

JÁNOS. Édesapám még itthon van?

BOLYAI. Úgy látszik. Ha ezt tudom, megtarthattam volna magam a leckét.

JÁNOS. Szép mulatságtól fosztott volna meg, édesapám.

BOLYAINÉ magában. Szent isten, most már a leckéit is vele tartatja.

BOLYAI. Sikerült? Nem nevettek ki?

JÁNOS. Elsőbben én is féltem, hogy azok a bajszos deákok majd elkergetnek. De úgy látszik, megvolt köztük a hegedűm révén a hírem. Meg az édesapám tekintélye is védett.

BOLYAI. A nagy La Grange két évvel volt korosabb tenálad, amikor a turini katonai iskolában professzorrá tették. S a tanítványai között nem volt egy sem, aki öregebb ne lett volna nála.

BOLYAINÉ. A nagy La Grange meg a nagy Gauss… mindig ezzel tömi a fejét… De az a nagy Gauss, nem hiszem, hogy öreg korára úgy visszafelelt volna az anyjának. Be a házba.

BOLYAI. Panasszal van rád édesanyád, meg én is látom, hogy nem becsülöd meg, ahogy illene.

JÁNOS. Csak azt mondtam, hogy a Véga legnehezebb differenciálegyenleteit könnyebb kiszámítani, mint édesanyám szeszélyeit.

BOLYAI. Na, ezt nemcsak anyádról, öreganyádról mondhatod el, hanem minden szoknyát viselőről. De épp ezért ne is úgy állj hozzá, mint a Véga példáinak. Bár ebben igaz, magam sem vagyok nagy mester… No, s meg voltak elégedve a deákok?

JÁNOS. Meg sem merem mondani, mit mondtak a végén.

BOLYAI. Csak nem azt, hogy jobban értettek, mint engem? Ó, a bikkfafejűek! Ezt már máskor is hallottam, hogy szeretnek, mint az istent, de éppolyan kevéssé értik az útjaimat… Azt magyaráztad, amit meghagytam volt…

JÁNOS. Az Euklidész axiomáit…

BOLYAI. S megértették, mi a szépség ebben? Hogy míg minden más tudomány a tapasztalat kusza mezőjéről rakja az asztagát, itt egy-két elemi kőből épül a legfenségesebb Weltgebäude, melynek az igaz voltát az eltökéltség sem tudná megtagadni.

JÁNOS. Ha nem is olyan poétain, mint édesapám szokta, de azt hiszem, igen világosan megmutattam az efféle tiszta tudomány érdekét.

BOLYAI. S az Euklidész axiómáit is elmondtad? Minthogy két ponton át mindig húzható egyenes.

JÁNOS. El, mind.

BOLYAI. A tizenegyediket is?

JÁNOS. Azt is.

BOLYAI. S nem állt fel senki, hogy: de már, kedves öcsém, ez nekem nem olyan magától értetődő.

JÁNOS. Nem, habár csakugyan bonyolultabb a többinél.

BOLYAI. Nahát akkor én felállok, mert írd csak fel nosza a táblára, ahogy szoktuk, mit is mond az az axióma.

János rajzol. Ha két egyenest egy harmadikkal metszünk, s a két intera egyik felől kisebb egy derékszögnél, a két egyenes metszi egymást.

BOLYAI. S ez olyan, minthogy két ponton át egyenes húzható.

JÁNOS. Látom, hogy metszik egymást.

BOLYAI. De ha az a szög csak igen kicsivel, egy milliomod fokkal kisebb, akkor is látod-e?

JÁNOS. Ha utánuk megyünk, metszik akkor is.

BOLYAI. Csakhogy nem mehetünk ám utánuk… mert hátha a csillagokba kéne menni… Nézel? Megvigasztallak: két ezredév néz így erre az axiómára, amióta a görög Euxinosz gyanút fogott. S nem egy jó fő próbálta ezt az axiómát más derekabbal pótolni.

JÁNOS. Édesapám még sohasem beszélt erről.

BOLYAI. Megvolt rá az okom… Vedd úgy, hogy most sem szóltam.

JÁNOS. Csak nem ezek azok a „parallelák”, amelyekről egyszer Dósa Gergely bácsival beszélt?

BOLYAI. Én? Dósa Gergellyel?

JÁNOS. Bor közt. S azt mondta, ezen bukott meg az élete.

BOLYAI észreveszi. Maga a gazda a kocsis helyett!

BÁRÓ. Engedelmet a késésért. A feleségem engem küldött be, holnapra ezt-azt bevásárolni.

BOLYAI egy széket húz a tornácra. Nem kísérhetlek be, az asszonyok a vécsi út reményében már birtokukba vették a barlangomat.

BÁRÓ. A geométereket viszont, úgy látom, a meszes vödrök sem zavarják, hogy táblájukon tovább folytassák más halandók számára értelmetlen beszédüket. Jánoshoz. Hallottam, öccse, a bravúrodról.

JÁNOS. Melyikről?

BÁRÓ. Hát a beugrásod. A Kendeffy Ádámék koncertjén. Mi történt azzal a prímhegedűssel?

JÁNOS. A G-húrja pattant el.

BÁRÓ. S te csakugyan sosem játszottad addig a szólamát?

JÁNOS. Amint az egész kvartettet csak előtte való nap láttam.

BÁRÓ. A városban híre van a lélekjelenlétinek.

BOLYAI. Ma meg énhelyettem ugrott be.

BÁRÓ. Helyetted? Mibe?

BOLYAI. A professzorságba. A látszólag közönyösen ott álló Jánosra néz. Eridj, vesd le a jó ruhát, s nézd, miben segíthetsz az asszonyoknak. Közben anyád is békítsd meg.

BÁRÓ. Pompás kölök.

BOLYAI. Csak az anyai hevességet tudnám megszelídítni benne.

BÁRÓ. Azt mondtad, a professzorságba?

BOLYAI. Minthogy a bárónétól úgy értettem, reggel bejön értem a kocsi: őt küldtem be, hogy tartsa meg a leckét.

BÁRÓ. A tógátus deákoknak?

BOLYAI. S tudod, mit mondtak az ebadták? Hogy bár ő lenne a professzoruk.

BÁRÓ. Ez az apai szív: örömest kisebbíti magát, ha a gyermeke nő vele.

BOLYAI. Több ő, mint gyermekem. Lánc, mely a világhoz köt.

BÁRÓ. Én is apa vagyok, de nem tudom, mi lenne a nagyobb, ha Palimban ilyen talentumot látnék kelni: az öröm vagy a riadalom.

BOLYAI. Ha a magam kontinuációját nem látnám benne, nem lenne erőm ezt a poklot, amiben élek, elszenvedni.

BÁRÓ. A reményedben s a kétségbeesésedben sok a poétai túlzás. Mintha a tulajdon szíved akarnád a sorsoddal, mint valami szomorújátékkal mulattatni.

BOLYAI. Ez a feleséged mondása, ismerem. De ő nem látja úgy, mint te, a gondjaimat. S vedd ehhez, hogy ami másnak otthon, nekem tüzes bölcső, amelyben a folytonos követelés, gyanú, zsémbelés lángjánál pörkölnek. Ha a fiam nincs, akiért élnem kell s érdemes, rég letörlöm magam, mint egy hibás számot a fenomenonok nagy táblájáról.

BÁRÓ. Akármilyen az a fiú, több vagy annál, semhogy beléje temethesd magad.

BOLYAI. Temetem? Abban éledek fel, hogy az ő friss fejével tanulok újra mindent. A matematikusi tűz, amely már csak pislogott bennem, most hogy az ő gyors eszét kell tömnöm, s egy lépéssel mindig előbb lennem, szinte fellobogott. A táblára mutat. Jó szerencse, hogy jöttél, mert az átkozott paralleláimat is átültetem belé. Csakhogy mulattassam.

BÁRÓ. A te nagy eszed tárháza, úgy gondolom, bírja még egy ideig a versenyt az ő kíváncsiságával.

BOLYAI. Hiszen ha nem kéne ezerfelé szétszórnom magamat…

BÁRÓ. Erről jut eszembe, hogy az apósom, Teleki Domokos igen dicséri a kályhát, amit a Piac téri házába a te szisztémád szerint raktak. Azt mondja, folyton szellőztetni kell abban a táncteremben.

Bolyai furfangosan. Bár azzal a kályhával is olyan szerencsém lenne, amit most éjjelente rakok. De attól félek, annak inkább a füstje fog csípni, mint a poétai lángja melegítni. Pedig elkelne a hétszáz forint, amit kitűztek rá.

BÁRÓ. Csak nem az erdélyi zsurnál pályázatára írsz színjátékot?

BOLYAI. A harmadikat már… s épp a te Kemény Simon ősödről, aki Hunyadival páncélt cserélt. De ez a kettőnk titka maradjon.

BÁRÓ. Tudod, minő lakatja vagyok a titkaidnak.

BOLYAI. Ha az a pénz nem csábítna, nem adnám ilyen gyerekességre a fejem, hogy mint Mohamed vagy Pausanias, vívjak a szerelemmel.

BÁRÓ. Persze, a pénz… de közben a szíved is szellőzteted.

BOLYAI. Van mit! A devalvált fizetés, a sok huncut mesterember, a még huncutabb domáldi jobbágyaim, éjszaka meg a Mohamed s Pausanias szerelme, a házi gyötrelmeimről nem beszélve, s e zűrzavar közepén: ez az Istentől rám bízott gyémánt, amelyet, érzem, csak a durvájából tudok kicsiszolni.

BÁRÓ. S kit tartasz te arra valónak, ha magadat nem?

BOLYAI. Egyetlen hely van a világon.

BÁRÓ. Göttinga.

BOLYAI. S abban is egy ház.

BÁRÓ. A Gaussé? Hm… S ő tud már erről a szándékodról?

BOLYAI. Még nem. Megszakadt köztünk jó néhány éve a levelezés. Az utolsóban azt írtam neki, hogy most már küldöm az igazi axiómát, mert az elsőben kimutatta a hibát. S persze nem volt mit küldenem.

BÁRÓ. S most… a fiadért… írsz neki.

BOLYAI kivesz egy levelet. Már írtam.

BÁRÓ. S gondolod, hogy ő odaveszi?

BOLYAI. Hogyne… a Gauss barátsága nem olyasmi, amit néhány év hallgatás elbonthat… Meg aztán kincs az, amit átengedek neki.

HARMADIK KÉP

JÁNOS fölriad. Ki az? Vagy úgy, a szőlőtaposó legény?

JUON. Az csak a szüreten volt. Máskor itt vagyok a tehenecskékkel… Bizalmas mosollyal. Ez most szomorúbb volt, mint amit tegnap este… a hegyen.

JÁNOS. Mert most nem az uraknak játszom.

JUON. Nekem is van furulyám. De csak olyan paraszt… Nem lehet rajta az uraknak játszani.

JÁNOS. Csak magadnak meg a teheneknek… A börtönt bebútorozni, az is jó, a zárát feltörni ez is kevés.

JUON. Elvettem a kedvét a fiatalúrnak?

JÁNOS. Nem, dehogy… játszom én neked is.

JUON. A tekintetes professzor úr.

JÁNOS abbahagyja a hegedülést.

BOLYAI. Juont mulattatod?… Juonhoz. Tetszik a muzsika?

JUON. Nagyon szépen játszik, domnule professzor. El a szénával.

BOLYAI. Nem tudtam, hova lettél. Fölébredek, nem vagy a szobában. Nézlek a ház körül: sehol. Már azt hittem, hazaszöktél, mígnem a hegedű nyomra vitt.

JÁNOS. Tudja, édesapám, hogy csömört kapok a sok társaságtól. S olyankor egyedülléttel kell kúrálnom magamat.

BOLYAI. Pedig nem volt rossz társaság. Abból, ami Erdélyben a legjobb, alighanem több volt ott, mint amennyi hiányzott.

JÁNOS. Én annak sem kívánok a cigánya lenni.

BOLYAI. Nem úgy bántak veled. Inkább túlságosan is dicsértek.

JÁNOS. A múlt szüreten meg az azelőttin még jólesett. De most azt gondoltam, hogy jövőre meg azután meg húsz év múlva is így lesz. S csodáltam édesapám, hogy így beletalálja magát, annyi esztendeje, a mulattatásukba.

BOLYAI. Rosszabba is bele kell találnia magát az embernek. S én, amikor Teleki Domokossal vagy Kemény Simonnal beszélek, nem érzem a bohócuknak magam. Amint ők is össze tudják vetni, amiben alattuk s amiben fölöttük vagyok.

JÁNOS. Én azonban még nem próbáltam meg az erőm, s nem buktam meg, mint édesapám mondta, a paralleláival… Ne vegye zokon, nem bántani akartam, sem magát, sem a barátait. De tudja, ha nem is szólok róla, mert mit is szóljak, hogy más reménnyel voltam az idei szüretet illetően.

BOLYAI. A magam fájdalmát kaparod, ha emlegeted.

JÁNOS. Ha legalább soha azt a nevet nem hallottam volna, sem Göttingáról kiskoromtól a meséket. Ha úgy tartottak volna, mint ezt a Juont, aki tudja, hogy a szénás szín meg a tehenek kérődzése közt méretett ki a pályája.

BOLYAI halkan. A báróné.

BÁRÓNÉ. Mégis jól hallottam… de csak nem valami matematikai szinpoziont zavartunk meg?

BOLYAI. Inkább én kérdhetem, nem a nimfák gyűlésében lábatlankodunk-e? Mert ilyen jókor csak azok szoktak a sásukból előbújni.

BÁRÓNÉ. Kriska húgom vette a fejébe, hogy ő ma a tulajdon ujjaival fejt tejet ad a vendégeknek reggelire.

BOLYAI. Szegény tehén tőgye, amely nem érzi úgy, mint mi, a megtiszteltetést. Kriskához. S mindjárt egy holland kosztümöt is húzott elő a mesebeli mogyoróhéjból?

ZEYK KRISKA. A tavalyi maszkabáli ruhám. Mint asszony, már úgysem vehetném fel… Jánoshoz. Jó reggelt, kis bűvész úr! S a hegedűje is itt van?

BOLYAI. Ide bújt vele a magánynak adózni.

KRISKA. De ha nagyon megkérjük, minket se tilt ki a húrokon való édes ábrándozásaiból.

JÁNOS. Nem úgy ébredtem, hogy hegedülni tudjak… Épp be akartam vinni, nehogy eltörjék, mint a tavalyi szüreten. El a kastély felé.

KRISKA nevet. Nem is kosarat, egész vékát kaptam. Ez is mutatja, hogy művész: már bogaras. Zsófi, mosd le a tehén oldalát… a sajtár itt van?

BÁRÓNÉ miközben a terítékeket a kosárból kiszedi, János után nézve. Mi történt ezzel a fiúval? Nem szokott ilyen brusque lenni.

BOLYAI. Engedje meg a báróné, hogy én kérjek bocsánatot a magaviseletéért. Az érzései elrejtésében még nem jutott olyan messze, mint a kottáról való játékban.

BÁRÓNÉ. De hát miféle érzések azok, amelyelvet el kell rejtenie? Megbántotta talán valaki?

BOLYAI. A sorsán kívül senki. Épp ezért helytelen, hogy ártatlanokon bosszulja meg különben jogos keserűségét.

BÁRÓNÉ. Jogos keserűsége? Lehet az ennek az Istentől megáldott gyermeknek!

BOLYAI. Tán épp ez az istenáldás. De nem ez az a perc, amelyben…

BÁRÓNÉ. De, mondjon csak el azonnal mindent. Tudja, mennyire szívemen van mindkettőjük dolga. A fiúé, ha lehet, még jobban, mint apjáé.

BOLYAI. Nincs mit elmondanom. A báróné is tudja, hogy a szemeszterkezdet s a szüret nemcsak nálunk, a külső akadémiákon is egybeesnek.

BÁRÓNÉ. Talányos kedviben van, édes Bolyai, én pedig türelmetlen.

BOLYAI. S akármilyen kedves dolog egy vécsi szüret s nyájas a háziasszony, aki talentuma ösztönzéséből amott szeretne lenni, azt elfogja a búskomorság…

BÁRÓNÉ. Értem már… De hát mért nincs ott? Hisz arról volt szó, hogy nagyszerű helyet talált neki, a maguk Göttingájában. Annál a tanulótársuknál.

BOLYAI. Igen, én kiszemeltem a helyet, az egyetlen hely, amely a tehetségéhez méltó…

BÁRÓNÉ. S a hely… az a Gauss?

BOLYAI. Nem válaszol. S mivel már másfél év múlt el azóta, hogy írtam, nem is remélhetem, hogy válaszoljon. S én elég meggondolatlan voltam, hogy Jánosnak beszéltem erről.

BÁRÓNÉ. Szegény gyermek. Képzelem, hogy várta a postát, annak a szívtelen barátnak a levelét.

BOLYAI. Én nem mondom szívtelennek. Én voltam ostoba, hogy olyan biztosra vettem.

BÁRÓNÉ. De szívtelen… S most elkésték a kimenetelt. De hát olyan nagy baj ez? Csak van még tanulnivalója abban a maguk kollégiumában?

BOLYAI. Sajnos, nem sok.

BÁRÓNÉ. Magától? Egy esztendeig?

BOLYAI. Sajnos, tőlem sem. S nem egy esztendőről van szó.

BÁRÓNÉ. Hanem…

BOLYAI. Hanem az örökkévalóságról, bárónő.

BÁRÓNÉ. Ugyan ne legyen olyan makacs, kedves Bolyai… Ne akarja elhitetni velem, hogy nincs olyan hely a világon – ha már a maga Gaussa így vizsgázott –, ahol a fia tanulhatna.

BOLYAI. De van ilyen hely, bárónő. Tán közelebb is, mint Göttinga. A bécsi hadmérnöki akadémia, melyet még a nagy Savoyai Eugen alapított. A monarchiában ott tanítják a legtöbb matematikát.

BÁRÓNÉ. Nahát, ez sokkal jobb is. Azóta a nagy felfordulás óta ott Franciaországban, nálunk, tudja, nem jó szemmel nézik, ha a protestáns ifjak külföldi akadémiára járnak.

BOLYAI. Igen, csak van egy körülmény, amiről a bárónő megfeledkezik. A bécsi inzsener akadémia nem a vásárhelyi professzorok gyermekeinek alapíttatott.

BÁRÓNÉ. Olyan exkluzív?

BOLYAI. Nem, olyan drága. Egy esztendő legalább ezer forintba kerül. S nem tudom, tudja-e a bárónő, hogy egy professzor mit kap mostanában?

BÁRÓNÉ. Sok mindent tudok, de ezt – röstellem – nem kérdeztem meg.

BOLYAI. Négyszáz rossz magyar bankót. Csönd. Nagy kő ez rajtam, asszonyom. Hisz nem kell a helyzetemet a báróné nemes szívének lefestenem. Van, amit tud, s van, amit sejt.

BÁRÓNÉ. Igen, Simon beszélt egyről-másról.

BOLYAI. Ha ő nincs, rég elmerültem volna. S az otthonom… én nem vagyok olyan makacs, hallgatag, mint ez a fiú, aki most fakadt ki először. S a báróné is tudja, hogy a családi életem…

BÁRÓNÉ. Igen, nem találta meg a harmóniát.

BOLYAI. A harmóniát! Nekem már az is elég volna, ha nem egy bolondházban élnék… Az a két asszony… sokszor igazán attól félek, meg fog háborodni. Ha János egy átlagember volna, s nem érzékeny elme, aki maga is fogékony erre a hevességre, akkor is azon kellene lennem, hogy kijuttassam ebből a pokolból. De így, hogy ő testemnek-lelkemnek az a része, akin át még én is megtudhatom, mi a tiszta levegő, a világ fénye. Ki tudja, tán még a dicsőséget is megízlelhetem…

BÁRÓNÉ megszorítja a kezét. Ne beszéljen így, édes Bolyai.

BOLYAI. Ez volt a hipotézis, amelyre az életem épült. Hogyha én itt fővök is: őt ki tudom emelni… S most legyek tanúja a magamé mellett az ő emésztődésének is: ez megháromszorozza a lelket égető lángnyelvek hőfokát. Mert én már megszoktam ezt, beletörődtem. De az ő buborékként felfelé törő szelleme…

KEMÉNY MIKLÓS. Hallom, hogy húgomasszonyomék minket, régibb szabású kálvinistákat is rá akarnak a rousseau-i természetimádatra kapatni.

KEMÉNY SIMON. Sőt, amint hallom, a reggeli tejivásra is.

KEMÉNY MIKLÓS szétnéz az asztalon. No, így megpaprikázva, megszalonnázva még a természetet, sőt a tejet is bevesszük… Tudja, mit olvastam, Bolyai uram, az este elalvás előtt? Annak a névtelennek az öt szomorújátékát. Valaki odatette az ágyam mellé. Mi a véleménye róla?

BOLYAI. Én bizony csak felületesen lapoztam át. A Schiller, de még a Kotzebue játékaihoz képest is, azt hiszem, igen sovány öt fogás… az öt sem ér fel eggyel, bár a szerző igen harsogva beszél. A pátosza azonban csak üres dörgés a tett villámai nélkül… Mért nevet, főkonzisztor uram?

KEMÉNY MIKLÓS nevet. No, jól kiszerkeszti a szegény szerzőt… Én pedig még azon is törtem a fejem, hogy nem Bolyai uram-e az az új Anonymus.

BOLYAI. No, ezen már nekem is nevetnem kell. A bárónéra néz. De még azt hiszem, a bárónénak is.

BÁRÓNÉ. Majd ha nem lesz sürgősebb gondom. Könnyedén. Nem kerítené elő a fiát, Bolyai? Halkan. Mondja meg neki, hogy okvetlen idevárom. Egy anyai szavam lesz hozzája.

ZEYK. Én azt mondom, igaza volt Bolyainak abban, amit a vacsora fölött mondott, hogy a mi századunk az indusztria százada lesz, s ha ebben nem igyekszünk, még nagyobb lesz a nyugat népeihez képest a lemaradásunk.

TELEKI. De hogy igyekezzünk, vőm uram, amikor a császári kormány ellene van, hogy iparosodjunk. Aztán a sok nyűg: a céhek, a vámok s a többi.

ZEYK. Más országokban is megvolt, s lassan kioldták magukat belőle. De mi magunk nem igyekszünk.

KEMÉNY MIKLÓS. Ez az – ha már visszatérünk reá –, amit én is mondok. A magyarból jó szónok, pap, professzor is válik, de ami az angolt nagy kereskedő nemzetté teszi, arra hiányzik egy agygerezdje.

ZEYK. Nem az agygerezd hiányzik, hanem a gyámolítás.

KEMÉNY. Úgy beszél, öcsém, mintha Magyarországon bitangjára menne a tehetség. Csak a kollégiumaink hány szegény gyerekből csináltak embert. Hányat küldtünk ki külországba – mint a református Konzisztórium elnöke beszélhetnék erről.

KEMÉNY SIMON. Én azt hiszem, sógoromnak meg Miklós bátyánknak is igaza van: a tehetség is ritka, meg az érdeklődés is csekély. Ezért kár, hogy a Farkas indusztriai társaságából semmi sem lett.

TELEKI. Úgy, mint a mi nyelvművelőnkből.

ZEYK. Pedig tanulhatnánk a közelmúltból. A nagy Napóleon barátjaként bánt a matematikussal. A francia forradalom többet köszönhetett az egy Carnot-nak meg Bertholet-nek, mint egy sereg nagyszájú politikusnak.

TELEKI. Már az igaz. Párizsban magam is megnéztem az ő École Politechniqumukat, ahol a hadmérnököket képezik.

BÁRÓNÉ. Én úgy hallottam, nálunk, Bécsben is van olyan.

KEMÉNY MIKLÓS. Ej, miket tudnak ezek a menyecskék… Hát van, de magyar, az alig van benne.

TELEKI. Én is csak a Méhes kolozsvári professzor fiát tudom.

KEMÉNY MIKLÓS. Jobb is, ha nincs, csak szégyent vallanánk velük.

ZEYK. Azért nincs, mert előre így beszélünk.

BÁRÓNÉ. Már ebben nem adok igazat sógoromnak. Én biztosan tudom, hogy ha Kemény Miklós bátyánk olyan embert látna, akiről tudja, hogy a hazára ott dicsőséget hoz…

KEMÉNY MIKLÓS. Még a magam erszényét is megnyitnám… Köszönöm, húgom, a jó véleményt.

BÁRÓNÉ. Ezzel vigasztaltam én is Bolyai uramat.

KEMÉNY MIKLÓS. Mért kell azt vigasztalni?

BÁRÓNÉ. Mert neki van egy olyan fia, akit ki kéne juttatni.

TELEKI mosolyogva. Ej, Anna, mit főztök ti megint?

KEMÉNY MIKLÓS. Ki? Ez a bűvészhegedűs?

BÁRÓNÉ. De még nagyobb matematikus. Azt mondják, Európában is kevés készül olyan.

TELEKI. De hisz azt ahhoz a Gausshoz akarta föladni az apja.

BÁRÓNÉ. Már nem akarja… Meghalt annak a Gaussnak a felesége… Bécsbe adná, de az evangélikus egyház nyomorultul fizeti a professzorokat. Tudja kegyelmed, mi egy vásárhelyi professzor fizetése?

KRISKA. Tessék a fejésem. Tyüh, hogy belégémberedtek az ujjaim.

KEMÉNY MIKLÓS. No, azokért az ujjakért én is nyelek a tejből.

ZEYK. Hagyjuk egy kicsit a tejet. Erdélyt kell megfejni.

BÁRÓNÉ Kriskához. Az ám, nem is képzeled, hogy amíg te fejtél, a mi Miklós bátyánk milyem szép ígéretet tett.

KEMÉNY MIKLÓS. Nono, még nem ígéretet. Bár ha mások is segítenek, s az a fiú csakugyan olyan kiváló, nem mondom, hogy a szép kérelmezőért…

KRISKA. Mit kell kérni?

BÁRÓNÉ. Évi ezer forintot, amin János a bécsi hadmérnöki iskolán tanulhat.

KRISKA nyakába akaszkodik. Miklós bácsi, ha valaki, hát ez a gyerek… Halkan. Pedig az előbb olyan goromba volt.

KEMÉNY MIKLÓS. Zeyk Kriska, úgy látom, nemcsak a fejésben szakértő – a matematikában is.

BOLYAI. Engedelmet a késésért.

JÁNOS a bárónéhoz. Édesapám mondja, hogy a bárónénak szava van hozzám.

BÁRÓNÉ. Nem nekem, gróf Kemény Miklós úrnak.

KEMÉNY MIKLÓS. Ezek a szép asszonyok azt állítják, hogy benned egy magyar Newton kopogtatja a tojáshéját.

JÁNOS. Hogy egy magyar Newton milyen, azt nem tudom. De hogy a magyar tojáshéjban az angol is bent zápult volna, azt gyanítom.

KEMÉNY MIKLÓS Teleki Domokosra néz. No, ha Bécsben a cenzuson is ilyen jól felelsz, s az itt levők segítenek…

ZEYK. Vállalom.

KEMÉNY MIKLÓS. Mi összeadjuk a bécsi hadmérnöki iskola tandíját.

BOLYAI. Hallod ezt, János?

KEMÉNY SIMON. Mégsem olyan gonosz ez a nemzet.

BOLYAI a bárónéra néz. S az imádság útja sem gyorsabb, mint ebben a házban a segítségé.

NEGYEDIK KÉP

ÖREGASSZONY bekíséri doktor Szotyorit. Dehogyis feküdtünk. Csak tessék, doktor úr. Tán esik ott kinn?

SZOTYORI lerázza a kályhánál a köpenyét. Az eső még hagyján, de a sár, Benkőné asszony. A vásárhelyi sár, az eszi meg a doktor csizmáját s közben a lelkit is. Farkas?

ÖREGASSZONY. Benn, nála… Én már azt se tudom lassan, mi is van odakinn; napsütés, hóesés. Az éjszaka meg a nappal közt nem teszünk különbséget. Csak az egész napi szavalás, éneklés az jár az ember fejében, mint csigában a búgás.

SZOTYORI. Az orvosság, amit hoztam, nem altatta el?

ÖREGASSZONY. Volt egy félóra nyugalma, aztán újra kezdte szegény. Az anyja vagyok, de azt mondom, akárhova elmennék már, csak ezt ne kéne néznem.

SZOTYORI. Farkasnak meg még ott a kollégium meg más bokros gondjai.

ÖREGASSZONY. Tudja ő, mit vezekel ezzel. Csak azt a kolozsvári házam el ne adatta volna.

SZOTYORI. A házról már beszélt, Benkőné asszony. A szívét nem nyomja a víz?

ÖREGASSZONY. A lányomnak? A Jóisten tudja, mi mijét nyomja. Tán maga se tudja, meddig fáj a teste s honnét a lelke, szegénynek. Sok volt ennek egy életen át. De az, hogy fia fölment oda Bécsbe, egészen megkeverte.

BOLYAI kijön óvatosan a feleségétől, az ajtót egy kicsit nyitva hagyva. Elnyugodott egy kissé. Meglátja a csizmáját szárogató Szotyorit. Szotyori uram, hát visszajött?

SZOTYORI. Itt voltam, a Szent Miklós utcán, egy szegény szülő asszonynál. Gondoltam, erre jövök vissza, a Nagyköznek – hogy világos van-e.

BOLYAI. Mi bizony világítunk. Azt hiszem, mi vagyunk a legnagyobb gyertyafogyasztók Vásárhelyt. S az álmot, azt meg épp lopnunk kell.

ÖREGASSZONY. Mondtam neki, hogy menjen, feküdjék le. Én úgyse tudom behunyni a szemem. De ő akkor is ír.

BOLYAI. Hajnalban megy föl egy tanítványom Bécsbe, Jakab Laji, doktornak tanul. Megkértem, jöjjön be, mielőtt indulna. Gyorsabb is, meg a postaköltség is számít. De az a nyomorult levél csak nem tud elkészülni… Nem adhatnánk a doktor úrnak valami meleget?

ÖREGASSZONY föltápászkodik. Teát vagy forralt bort?

SZOTYORI. Amelyik kisebb gond. Öregasszony kelletlenül ki.

BOLYAI. Ő a második betegem. Sokszor nyűgösebb, mint a másik. Az este már itt volt az a fiú – megjegyzem, matematikusnak se utolsó –, de persze nem volt meg a levél. Megkértem, kocogtasson rám hajnalban, úgyis erre kell a szekérhez mennie. Azóta aztán hol ezt írom, hol hozzá ugrok be, a fantazmáit csendesíteni. De már nagyjából most elkészült.

SZOTYORI. S ő mit ír?

BOLYAI. János? Épp az, hogy jó ideje semmit. Az anyja is azért nyugtalanabb.

SZOTYORI. Nekem is mondta, hogy meghalt, csak titkolják előtte.

BOLYAI. Amíg itthon volt, nem fértek össze, most meg folyton felőle ábrándozik.… A hiúságot gyűrő mosollyal. Valami hírem azért van felőle.

SZOTYORI. Jánosról?

BOLYAI. Kemény Miklós gróf találkozott Bécsben János főherceggel, aki a hadmérnöki iskola generálisa – s mint erdélyinek elmondta, hogy meglátogatta minap az iskolát, s ott egy honfitársa valósággal ámulásba ejtette őt, analízisbeli jártasságával.

SZOTYORI. János volt, persze!

BOLYAI. A gróf, gondolhatja, örült, hisz ő volt a bécsi felmenetel egyik mozdítója. S hogy lenn járt, elmondta a bárónénak.

SZOTYORI. Gondolom, mit érez ilyenkor az apai szív.

BOLYAI. Csak annyi azazén aggodalmamnak, mint barátom uram dekoktuma ennek a nyomorult betegnek. Egy rövid időre ha elnyugtatja.

A BETEG benn. Azt mondja az én kedves uram, hogy lehozatja nekem. Nem tudom én azzal megörvendeztetni magam. Az anyai szív kívánná ugyan, de az anya nem engedheti.

BOLYAI. Hallotta ezt?

SZOTYORI. Csodálatos beszédei vannak. Az ember nem is gondolta volna arról a szótalan asszonyról… Pedig hát az ilyen nem jön a semmiből, addig is ott kellett benne lenni… Mit ír, Bolyai uram?

BOLYAI. Ezt, amit most mondott. Ha már ilyen bomlás tanújává lettem.

SZOTYORI. S van ereje hozzá?

BOLYAI. Azért figyelem, hogy erőm legyen. Az ember jobban megbékél azzal, amit vizsgál, mint amit csak szenved. Bár hamarabb tértem volna rá erre a metódusra. Hiszen ha tudom, hogy ez készül az ő örökös gyanakvásában, zsémbelésében!

SZOTYORI. Csodálatos ember maga; mindig mással lepi meg az ismerőst is.

BOLYAI. Lassan a magam életével is így leszek. Mint egy nagy táblára fölírt képletet, úgy nézem már.

SZOTYORI. Kusza matézis, az, az életé.

BOLYAI. Tán nem is annyira, ha eléggé meghűlt szívvel nézzük. Szotyori uram az életén végignézve nem tapasztalta, mily ritkán s jobbára csak éretlen korunkban volt módunk választani, s ami aztán jött, már csak annak az x-nek lett maga után vontja. Így van ez a szegény beteg. Elkerülhettük-e a mi húszéves poklunkat, ha abban az élő vadrózsabokorban, a kolozsvári bálban, a viperafészket nem vehettem észre? Vagy hogy még régibbet mondjak, barátom uramnak is beszéltem az én tudósi vermemről.

SZOTYORI. A parallelák axiómájáról.

BOLYAI. Nos, ha ott nem él, amikor fönn voltam Göttingában, egy Seyfert nevű csillagász, aki a geometriának erre a mocskára a figyelmemet fölhívta, s én ifjúi lelkesedésemben el nem szánom magam, hogy abból ezt a szép tudományt kimosdatom – ami most már tudom, hiú remény, haszontalan álom –, ki tudja, milyen különb problémába fogom be az eszem, míg így abban megbukván, boldog többé nem lehettem. S ha így van; nem okosabb-e szívünk a kikerülhetetlen kín örvényéből kihúzva: okok és következmények láncát, mint egy bús egyenletet (melyben egy valami: a logika még fölemelő is lehet) nézegetni.

SZOTYORI. Kevés ember tudja a maga életét úgy nézni.

BOLYAI. Én a magamét látja, tudom. De ahol az véget ér s a fiamé kezdődik, ott véget ér a bölcsesség is, s az aggodalmak végtelen tengere következik.

A BETEG benn. A bécsi képét, azt adják ide!

BOLYAI. Szotyori uram mint bejáratos, megfigyelhette, milyen nyugtalanságban voltam én, amikor oda fölkerült.

SZOTYORI. Emlékszem, még azt is megbeszéltük, hogy vesse meg ott fenn a fejealját, vagy hogy ihat-e feketét.

BOLYAI. Úgy voltam, mint akinek egy testrészét, a legdrágábbat, választják le a testiről, s az most ott van ezer mérföld messzeségben, de úgy, hogy az aggodalom vak sajgásán túl sem érezni, sem védeni nem tudja. Egy golyóbisokkal járt csatatéren képzelem el őt, ahol a veszedelemre vakon jár-kel, s mindazt, amit tizenöt éven át ápoltam, ki tudja, milyen vak eset rombolja el.

SZOTYORI. De ebben – majd három év után – megnyugodhatott.

BOLYAI. Ne higgye; az ilyen féltés nem tud megnyugodni, sőt egyre nő, a féltett értékivel s a veszedelemmel, amely körülveszi.

SZOTYORI. Ugyan milyen veszedelem venné ott körül?

BOLYAI. Ha más nem, hát a maga hevessége, az anyai lobbanékonyság.

SZOTYORI. A fehérnépektől félti?

BOLYAI. A francosok ispotályainak minden rémsége ott van előttem: tudja, milyen pestisként terjed Párizstól a Balkán-hegyig.

SZOTYORI. Van, aki óvja attól, hisz kertben van ott.

BOLYAI. S tán még jobban félek a nagy becsület érzésitől. Írja, hogy a vívóiskolán első lett.

SZOTYORI. S abból, hogy a matézisben első, milyen halálveszedelmet költ? Az előbb mint filozófust csodáltatta magát, s most mint hisztérika anya vigasztaltatja.

BOLYAINÉ bentről. Nem keveredik a leheletünk sem többé, nemhogy az én aszó karjaimba foghassam a fejét.

BOLYAI. Ő is a fiával küszködik szegény.

SZOTYORI. Mint egy poéta, úgy beszél.

BOLYAI. Azt hallotta volna, Szotyori uram, ahogy Domáldon búcsúzkodott. Fölvitette magát a hegy oldalába, és a tájéktól, első boldog házasévétől, mindentől szépen elbúcsúzott. Várjon csak, hisz leírtam. Keresgél az írásai közt.

ÖREGASSZONY behozza a forralt bort. Ne szidjanak a késésért. A Bolyai-kályhák csak másutt híresek. Nálunk a fa vizes, s a füst kicsípi az ember szemét.

BOLYAI. Mért nem keltette fel a szolgálót, édesanyánk? A papírok közt egy levélre akad, forgatja. Jánostól, töretlen?

ÖREGASSZONY. Hisz odaadtam. Tegnap jött, amíg a kollégiumban volt. Recepiszt is írattak róla.

BOLYAI. Odaadta? Ezt várjuk hetek óta.

ÖREGASSZONY. Tettem vagy adtam: mért keverte el? Föl van fordulva minden, s mindenért én vagyok a hibás.

SZOTYORI. Jánostól?

BOLYAI. Csak egy pillantást vetek belé. Föltöri a levelet.

BOLYAINÉ bentről. Mit suttognak ott? Nem kell értem a lelküket terhelniük. Meg vagyok én mérgezve anélkül is. Hevesen. Meg lesz a kedved, ezt a néhány napot már kivárhatod.

ÖREGASSZONY. Kiugrott az ágyból!

SZOTYORI. Bemegyek hozzá egy percre. Bent sírás, megnyugtató szavak, kint Bolyai olvassa a levelet.

SZOTYORI visszajön. Csodálatos, hogy engem még nem vont bele a gyanakvásába… No, jó hírek?

BOLYAI. Második lett az egzámenen, de csak a rajz miatt.

SZOTYORI. Abban nem örökölte az apja ügyességét. No, szórakozzék vele… Most ő is elég vastagot írt Az Öregasszonyhoz. Egy óra múlva adjanak megint abból az orvosságból. Szotyori és az Öregasszony ki.

A BETEG benn. Mit hazudnak nekem, éjszaka van most, nem jár ilyenkor postás.

BOLYAI. Zsuzsi!

BOLYAINÉ. Látom nem mer bejönni hozzám, kedves uram, a rossz hírrel. Hát én vánszorgok ki. Így kérem, térden állva, mondja meg az anyának a valót. Meghalt, ugye?

BOLYAI fölsegíti, s a kályha melletti székbe ülteti. Dehogy halt, nézd itt a levele.

BOLYAINÉ a kályha fényébe hajolva néki a levelet. Nem ismerek rá, nem az ő betűi.

BOLYAI. Dehogynem. Itt van, nézd. „Az egzámenjeim szerencsésen letettem.” Rólad is ír. „Édesanyámnak kívánok mielőbbi jó egészséget.”

BOLYAINÉ. Akkor én haltam meg. Hallottam, meghalt valaki. Föláll. Érzem is, amint emelkedem.

BOLYAI. Vissza kell feküdnöd az ágyba.

BOLYAINÉ. Ne tartóztass. Neked is jobb lesz, ha visszakapod a szabadságodat. Hevesen. Csak a fiamat ne vették volna el.

BOLYAI. Nem vette el senki. Majd elolvasom.

BOLYAINÉ. Az a bizonyos, az lett az anyja … Ő vitette el a mesterkedéseivel. Kiáltozva. Eddig csak férjükben lopták meg az asszonyokat, most már a szülés kínját is ellopják tőlük. Az ő méhié lesz, amit én az enyémben hordtam.

ÖREGASSZONY visszajön. Mi az már megint?

BOLYAINÉ az urának esik. Nem akarlak látni, te gyilkos.

ÖREGASSZONY. Bízd azt az Istenre. Anyád majd az ágyba tesz. Behúzza őt a szobájába.

BOLYAI. Laji öcsém? Hát már annyi az idő?

LAJI kintről. A levél megvan?

BOLYAI. Meg. Azaz …

LAJI. Akkor kérem. Hogy el ne késsem a szekeret.

BOLYAI. Azaz várjon csak, be kell jönnie.

LAJI. De ötre vár ám a szekér.

BOLYAI. Csak egy percre. Ma kaptam tőle levelet. Bolyai kisiet, hallik a kapunyitás, kintről. Rögtön hozom.

BOLYAI átadja a levelet. Itt van. Bár nem is tudom… Kár, hogy nem holnap megy; írnék egy másikat.

LAJI az ajtóra néz. Történt tán valami?

BOLYAI. Nem ővele. Jánostól kaptam levelet.

LAJI. Csak nem beteg?

BOLYAI. Nem, egészséges … Másnak el se, merném mondani, azt hinné, ez ment az eszemre. De Laji öcsém ismeri az én paralleláim történetét.

LAJI. A göttingai parallelák?

BOLYAI. Azt írja, hogy egy Bécsben élő barátjával – Szász Károly nevű – már egy fél esztendeje dolgozik rajta, csak eddig nem akart írni róla. Persze, bizakodik a boldogtalan.

LAJI. Ez dúlta fel úgy professzor uramat?

BOLYAI. Amíg itthon volt, megóvtam tőle. Annyit sem beszéltem neki – mint öcséméknek az órákon. S most, mint a mesében, azt hallom: találkozott a sárkányommal.

LAJI. De hátha szerencséje lesz?

BOLYAI ingerülten. Nem lehet szerencséje! Ez olyan, mint a kör kvadratúrája vagy a kincskeresés. Aki ráadja magát, örökre elszegényedik. Igazán, mint az Oedipus tragédiájában.

LAJI. Mondjak valamit?

BOLYAI. Csak azt, hogy mihelyt tehetem, mindent leírok, de addig is hagyjon föl vele, ne lopja el magát a tanulástól érte. Olyan ez, mint a birka fejében a féreg. Végre is megkergíti.

LAJI. Megmondom. Isten áldja, professzor úr.

BOLYAI. Várjon, Laji öcsém. Mondja el, hogy itt látott, a közvetlen bajról, a szegény beteg gajdolásáról megfeledkezve, a halál tőszomszédságában. Nem, ezt ne mondja, nehogy megijedjen. Csak annyit, hogy ha tífuszba vagy más súlyos nyavalyába esett volna, nem lennék így megrettenve. Ne sajnálja, még ki is színezheti.

LAJI. Kiszínezem, de engedjen meg, itt hagy a szekér.

BOLYAI utána fut, félig ki. Mondja meg, ha szeret, s hisz az én tapasztalatomban: nem evez erre. A Heraklesz oszlopai vannak itt, s jaj annak, aki tovább hajóz.

ÖREGASSZONY kijön a szobából, a borosedényt rendezi. Ne kerüld el te sem a sorsodat.

ÖTÖDIK KÉP

TERÉZ a ház felől csinosan, fejkendőben. Kicsalta a szép reggel a kertészt. Talál már nyesegetni valót?

BOLYAI. Inkább csak szívem örömére járatom az ollót. A pónyik almáim igazgatom. János fölkelt?

TERÉZ. Az előbb hallatszott valami motozás a kis szobában, de aztán elhallgatott… Ha megmutatná, kedves uram, hol a legjobb, én is vetnék a mák alá.

BOLYAI. Mit vesződnél te azzal?… A szolgálónak szóltál, hogy ma hagyja a szokásos gajdolását?

TERÉZ. Még a ludak is lábujjhegyen járnak, csak hogy a bál utáni álmát ne zavarják.

BOLYAI. Megszolgálta a pihenést… Hogy azok a konteszek mit műveltek vele!

TERÉZ. Magam is ott ültem, ha kissé idegenül is.

BOLYAI. Odakötözték a kezét a hegedűhöz, s úgy kényszerítették, hogy játsszon nekik. Az ilyen kisasszonykákat már az egyenruha is felvillanyozza; most meg még ember is volt benne.

TERÉZ. Nagy mestere a hegedülésnek.

BOLYAI. Magam is elbámultam, egyéb dolga mellett, mit haladt ott Bécsben. A Paganini művészete csak ujjgyakorlat neki.

TERÉZ. Az a csendes, amit nekünk játszott, engem még jobban elérzékenyített. Rá sem merek a hárfámra nézni, mióta hallottam.

BOLYAI. S amiről a konteszeknek sincs sejtelmük: hogy milyen könnyedén veszi ez a mezítelen állú alhadnagy a felsőbb matézis futamait. A hegedülése csak olyan lassú ábránd ahhoz, mint a te hárfapengésed … Mit mosolyogsz?

TERÉZ. A kegyelmed tüzén. Én volnék az új asszony a házban, s kedves uram mintha a fiával volna szerelemben.

BOLYAI. Ha valaki, én meg tudom becsülni a harmóniát, amely a te hárfáddal költözött e vihart látott házba.

TERÉZ. De ilyen poétai szavakat, mint amivel a fiáról szól, nem abban a három hónapban, mióta itt vagyok, de menyasszonyságomban sem hallottam… No, ne vonja össze a homlokát – enyelgek.

BOLYAI. Ha a más fia volna, akkor is csodálnám.

TERÉZ. De így bálványozni kénytelen.

BOLYAI. Mi lehet szebb a világban egy ilyen ifjúnál, akiben a katona bátorsága az ártatlanság szemérmével elegyedik. Még nem is beretválkozik, s tudománya már megszégyeníti a professzori szakállakat.

TERÉZ. Ne kívánja, hogy a dicséretben versenyre keljek. Ahhoz még fiatal mostoha vagyok.

BOLYAI. Abban persze igazad van, hogy a természet művét én nem tudom elválasztani – mint ahogy senki és semmi sem választhatja el többé – attól, ami a magam műve benne.

TERÉZ. Mondta, milyen nehéz esztendőkön segítette át az apai szeretet s kötelesség.

BOLYAI. Sok gond tartogatta a mostani látogatását fizetségnek. Ősszel lesz hét éve, hogy elment. Megértheted hát, hogy énnekem ezek is nászhetek: amiről álmodtam, mint megvalósulás tekint rám.

JÁNOS Terézhez. Azt hittem, meguntak asszonyomék, s jobb helyre költöztek. Egy lelket se találtam a házban.

TERÉZ kissé megzavarodva. A megunás s amit apja urától hallottam, messze van egymástól.

BOLYAI. A tavaszi reggel s a te álmod tette üressé a házat.

JÁNOS szétnéz. A vadalma lugas! Édesapám levele óta sokszor volt előttem. Terézhez. Ebben boncolták fel Szotyori doktorral anyámat.

TERÉZ ijedten néz Farkasra.

BOLYAI. Neki magának is az volt a kívánsága, győződjünk meg, mi fészkelt annyi nyavalyája alján. Tudós ember mellett meg kell szokni az efféle kíváncsiságot…

JÁNOS.… melyet különben a halott visel el legkönnyebben.

TERÉZ. Mulassanak uraimék egy kicsit egymással: én ideje, hogy a reggeli után nézzek.

FARKAS. Nagy mulatságot szereztél tegnap este Keményéknél a társaságnak.

JÁNOS. Én édesapámnak akartam örömet szerezni. Hogy meg legyenek elégedve a barátai.

BOLYAI. Az én barátaim s a te jótevőid. Maguk is megérdemelték ezt a fáradságot. Nélkülök aligha lennél ma inzsenér alhadnagy. Amint én is elsüllyednék a mentőkötél nélkül, amit a Teleki Domokos három lánya vetett, apjuk halálakor, a megtakarított temetési költségből, az adósságomba.

JÁNOS. Ezt, mind tudom. De most…

BOLYAI. A báróné hozzád való jósága pedig egy anyai szívnek is díszére válna.

JÁNOS.… hogy egyedül vagyunk, mégis fontosabb dolgokról kellene beszélnünk, mint az ő nagylelkűségük. A negyedik képbeli ábrát írja az út porába. Hirtelen. Édesapám tehát megmarad annál, hogy énnekem a Legendre integráljaival kéne foglalkoznom.

BOLYAI. Úgy hiszem, hogy azokból az integrálokból nevezetes dolgokat lehetne kihozni. Az ábrára néz. A parallelák kérdését, elismerem, igen zseniálisan fogtad meg… Látszanak az oroszlánkarmok.

JÁNOS. Én nem komplimenteket várok édesapámtól, hanem hogy fölfogja, megértse.

BOLYAI. De hiszen értem. Az addigi tudósok s magam is, egy jobbal akartuk az Euklidész axiómáját pótolni. Te elunva a meddő próbálkozást, eldobod azt az axiómát, s vizsgálod, milyen geometriát lehetne nélküle fölépíteni.

JÁNOS. Nemcsak vizsgálom, de bebizonyítom, hogy ilyen geometria minden belső ellentmondás nélkül felépíthető, s hogy az euklidészi mértan, melyben kétezer esztendő matematikusai, sőt bölcsészei, mint egy ketrecben topogtak, csak kivételes, s mondhatnám, szegényes esete amannak.

BOLYAI. De hiszen mondom, hogy én elismerem a vakmerő ötletet, csak…

JÁNOS. Én egy új világot teremtettem a semmiből, s édesapám ezt ötletnek nevezi?

BOLYAI. Tudod, milyen sárkányom volt nekem ez a téma, ne csodáld hát, ha a szép kezdet után is féltelek tőle.

JÁNOS. De én levágtam annak a sárkánynak a fejét. S a soha nem látott szűz geometriák százait szabadítattam ki barlangjából.

BOLYAI. Kinőhet az a fej, s az elfolytnak hitt vér Nessus ingjeként égethet egy életen át. Míg ha ugyanezzel az elmeerővel egy kevésbé veszélyes tárgynak vágsz, odaemelkedhetsz, ahonnét magam lebuktam, a göttingai kolosszus közelébe.

JÁNOS. Több megértést reméltem édesapámtól. Kivel osszam meg a szédülést, mely ez új világok előtt elfog, ha a szép elme, melyből mint emlőből a tiszta teoria utáni szeretet szoptam: óvakodva húzódik el tőlem.

BOLYAI. Nem kedveli ez a század a tiszta teóriát. Látod, a göttingai is a csillagászat és a fizika fele húzódik tőle.

JÁNOS. Aki olyanba látott, mint én, azt nehéz efféle példákkal a maga dicsőségétől elénekelni. Hirtelen visszafordul. De ha édesapámnak az előmenetelem van a szívén, arról is beszélhetünk.

BOLYAI. Mondd.

JÁNOS. Az édesanyám nem úgy ment ki ebből a világból, mint ahogy ezen az asztalon feküdt.

BOLYAI. Csekély volt nagyon, amit maga után hagyott.

JÁNOS. Egy és más mégis, aminek én mint kezdő ember hasznát vehetném. Öreganyám, mielőtt meghalt, megíratta, hogy a korállon s ezüstön kívül, amit ő megőrzött, mire számíthatok.

BOLYAI. Ez az a más, amiről beszélni akartál velem?

JÁNOS. Nem. Az a más az volt, amiről beszéltünk már. Én gondolkoztam, hogy előhozzam-e édesapámnak. De a szükség is kényszerít.

BOLYAI. Tán csak nem házasodni akarsz?

JÁNOS. Nem, bár ahhoz is lenne olyan jogom, mint akárkinek. A magam dolgaiban én jó, sőt szűkmarkú gazda vagyok, s így édesapámnak nemigen kellett hallania az ínségemről. Pedig jópénzű társak közt a szegénység potenciára emelt gond. Temesváron még egypár jó lovam sincs.

BOLYAI. Bevallom, engem az a csekély is zavarba hoz.

JÁNOS. Édesapám, amikor a könyveit kinyomatta, jövedelmüket a vásárhelyi szegénységre testtálta. Gondolom, akinek a szegénység s a maga jóhíre így szívén van, azt, amivel a maga családjának tartozik, nem akarja visszatartani. S édesanyám is szívesebben látná azt a csekélyt, amije megmaradt, az én javamra fordulni, mint egy idegen asszony kezén.

BOLYAI. Váratlanul ért, amit mondasz, nemcsak az erszényemet, a szívemet is.

JÁNOS. Úgy gondoltam, megnézem előbb, előállhatok-e a kérésemmel. De úgy látom, hogy ha itt szűkiben van a pénz, az nem azért van, mert kevés jön be, hanem mert sok folyik szét.

BOLYAI. Úgy, tehát azért jöttél haza! Ezt kikémlelni. S tán a vendégszeretetünket is a pazarlásunk rovására írod?

JÁNOS. Nem, nem azért jöttem haza. De ha már arról úgyis hiába beszélünk, intézzük el legalább ezt.

BOLYAI. Nem restelled megmérgezni az ünnepemet?

JÁNOS. Én sem azt kaptam édesapámtól, amit remélhettem. A vasáruslánnyal való házassága, úgy látszik, meghűtötte a dolgaim iránt való érdeklődését.

LAJI Bolyai felé. Professzor uramat jöttem be meglátogatni, s professzorné asszonyomtól hallom, milyen ritka vendégünk van.

BOLYAI. Igen, ritka… A fiúi hálátlanság szállt meg a fedelünk alatt. El a ház felé.

JÁNOS. Nem szerencsés percben toppantál be. Vagy tán nagyon is szerencsésben, hogy rosszabbat nem mondtam.

LAJI. Mire értsem ezt? Hét éve nem láttátok egymást. Két ember, aki a távolságon, át is mintha össze lett volna nőve.

JÁNOS. Épp ez az. Úgy röpültem haza, mint aki az apja elragadtatott tekintetében kapja még sok évi fáradozása jutalmát. S ő hidegen hallgat, s úgy dicsérget, mint valami jobbat is ígérő suhancot.

LAJI. Ő? Hisz tebeléd költözött minden büszkesége. Bajos volt három mondatot úgy szólni vele, hogy a János dicsőségét elő ne hozza.

JÁNOS. Igen, büszkélkedni azt mindig szeretett velem. Hogy a nagydeákokkal feleltem fizikából, s hogy a főherceg mit mondott rólam a mágnás barátainak. De most, amikor mindkettőnk valódi dicsőségével állok elő, s a megértését várom…

LAJI. Hát ez az? Tán nem értett meg jól.

JÁNOS. Hogy ő ne értett volna? Ha valakinek, neki kell megértenie. Hisz a maga bukását érezheti fölfedezésemben megbosszulva.

LAJI. Még mindig a parallellák?

JÁNOS. Emlékszel, mit üzent veled, s hogy könyörgött, amikor Szásszal hozzáfogtunk.

LAJI. Sohasem láttam embert, egy másik embert úgy félteni egy gondolattól.

JÁNOS. De én megnyergeltem azt a gondolatot.

LAJI. De ha ő fél, hogy levet?

JÁNOS. Azután amit hallott, nem szabad félnie.

LAJI. S ha tévedsz?

JÁNOS. Nincs mód a tévedésre. S ha senki se érti, akkor is bizonyos.

LAJI. De azért jólesik a pusztában a visszhang. Ezért támadtad meg?

JÁNOS. Azt gondolod, hogy itt a megértésében a hiba? Ezt az én tiszteletem el sem tudja hinni.

LAJI. Hát hol lenne? A szívében tán? Magad se gondolod komolyan.

JÁNOS. A csalódás hevessé tett, s ami a legjobban éget…– belekarol, s a kert sűrűje felé húzza – egy hirtelen indulatban pénzdolgok miatt…

TERÉZ. Már csak értem is tegye meg. Hogy azt ne mondják, lám, a mostoha máris közébük állt. S végül is igaza van: az anyai jussát ki kell adnia.

BOLYAI elgondolkozva. Azinzsenéreknél többnyire jópénzű emberek szolgálnak, s neki még egy jóravaló privát lova sincs.

TERÉZ. Legyen akkor hát az okosabb.

BOLYAI. Menjek oda, miután megbántott?… Bár talán nem is a jussért volt. Nem értette meg a féltésemet.

JÁNOS visszaszól. Jobb lesz most mindjárt szólnom… Az ő szívén is könnyítenem.

BOLYAI a fia felé. Gondolkoztam azon, amit mondtál. Majd írok Antal öcsémnek, szerezzen ott Bolyán valami jóféle lovakat.

JÁNOS hozzálép, és megfogja a két karját. Édesapám!

BOLYAI. S a többire is megegyezünk pör nélkül valahogy.

JÁNOS. Ne törje édesapám a szívemet. Hisz tudja, hogy csak a felfedezői hiúság ragadt el.

BOLYAI. Tudom, fiam, s engem sem az irigység, higgyed el. Átölelik egymást.

TERÉZ. De most már aztán az én kalácsomat se hagyják ám cserbe. Megfogja János karját, s viszi be a ház felé.

BOLYAI szemét törülgetve a meghatottan álló Lajihoz. Ez az én vulkán fiam. Még a kitörésében is gyönyörködnöm kell.

HATODIK KÉP

BOLYAI. Édes öcsém elégedett lehet a professzori beköszöntésével. Amióta a világjárásból megjött, s az apja ura, az én Dósa kollégám katedráját elfoglalta, abból a hideg tárgyból, a jogtudományból olyan kelendő portékát csinált, hogy a deákok egymás sarkát tapossák a leckéjére gyűlve. Minap valaki a pataki professzorhoz, Kövyhez hasonlította, aki a mostani országgyűlésnek is nevelt néhány ügyes retort és jogászt.

DÓSA. Csak kicsiny részben az én érdemem, jobbára azé a hidegnek hitt tudományé, mely a históriát maga mellé véve, az ifjak mostani lelkesedésének a szitására legtöbb alkalmat ad.

BOLYAI. Úgy érti, hogy míg a Justinián Pandectáit magyarázza nekik, barátjának, az ifjú Wesselényi bárónak a tüzét lopja a szívükbe?

DÓSA. Tudom, sokan aggódnak, hogy székelyföldi helytartójává csapok föl; de a nagy változásokat, amiket a mostani francia forradalom hoz Európába, Erdély határán úgysem lehet megállítani.

BOLYAI. Tudja fene. Mi ugyanezt mondtuk, amikor a múlt század végén annak a másik forradalomnak a lökésit éreztük, melyhez képest ez a mostani csak olyan, mint a bölcsőringás a földrengéshez. S aztán mi lett belőle? Még a lélegzetvétel is nehezebb lett vagy harminc évre.

DÓSA. Engem épp az tölt el reménnyel, hogy ez a mostani nem véres katasztrófákban tört utat magának, hanem amint az a mi Széchenyink is akarja, a megpuhított belátás reformjaival… Annak a harminc évnek az emlegetésével különben professzor uram melankóliája is elszólta magát.

BOLYAI. El, mivel?

DÓSA. Azzal, hogy úgy szól róla, mint amin túl vagyunk. Maga is érzi a megkönnyebbedést, mely az egész nemzeten újabban úrrá lett.

BOLYAI. No lám, én meg azt hittem, attól könnyebbedtem meg, hogy nincs többé feleségem… Már engedje meg, hogy nőtlen ember előtt ilyen cinikusan szólok. A második feleségemről nem is mondhatok rosszat, azonkívül, hogy állandóan beteg volt. De már az is csendesség volt az első háborgásához képest.

DÓSA. Én pedig meg tudom mutatni, hogy a nemzet reményre kapása is ott van Farkas bátyám megéledésében.

BOLYAI. A mostani német történetfilozófiától kitelik az is.

DÓSA. Két éve még nem volt magyar Akadémia, mely Bolyai Farkast tagjává válassza.

BOLYAI. S a Nagy Károly rossz számtanát kétszáz forinttal jutalmazza… Nem mintha semmibe venném a megtiszteltetést. Amit a gróf nagyban csinál, sokban hasonlít ahhoz, amit mi, a mi nyelvművelő és iparosító társaságunkban, anno 1806 egymásnak elsuttogtunk. De még sokat kell a nemes grófnak írni és tapasztalni, amíg a szegény matematikus a maga lehelte szférában is érezni fogja a segítő közszellemet.

DÓSA. Az „Aritmetika” eleje mégiscsak megjelent.

BOLYAI. El is ijedtek tőle a magyarok. Váci ügyész azt mondta, inkább kiveszi a fiát, mint hogy abból kelljen tanulnia.

DÓSA. A „Tentámen” első kötete a határon túl is hírt és tiszteletet szerzett a Bolyai névnek.

BOLYAI. Herakleszi munka volt azt a százharminc előfizetőt rá összeszedni. Ha az a függelék nincs, visszalépek tőle.

DÓSA. Az „Appendix”-et érti, amit János írt?

BOLYAI. S amelyhez hasonló magyar matematikus tollából még nem folyt ki… De ki konyít ahhoz; – nem Vásárhelyt, a két magyar honban?

DÓSA. Már az igaz, hogy itt inkább a párbajai híresítették el. Tegnap mesélte valaki, hogy tizenhárom tiszttársával vívott meg egy helyben; közben csak egy-egy pohár fagylaltot kötött ki.

BOLYAI. No látja. Énnekem meg úgy mondták, hogy egyet-egyet hegedült közben. De azt, hogy Gauss mit írt a könyvéről, még a kollégiumi társaim se tudják. Vagy ha mondom is: semmibe veszik.

DÓSA. Gauss – az nagy ember odakint. Marburgban az akadémián mint egy német Newtont emlegetik.

BOLYAI. No látja. S ez az ember, amikor az „Appendix”-et külön nyomásban megküldtem, azt írta: nem dicsérheti, mert magát kellene dicsérnie. Az ő világátfogó elméjében ugyanez a gondolat forgott, anélkül hogy az éretlen fejeknek ki merte volna mondani… Itt van a levél, nem az apai elfogultság színezi ki. Az asztalon keresgél. Itt őrzöm az ereklyéim közt.

DÓSA belenéz. Szép dolog… Nagy biztatás egy olyan fiatal embernek.

BOLYAI. S ahhoz tudni kell, hogy Gauss milyen fukar a dicséretben.

DÓSA. Csak a hevességét tudná fékezni kissé… Még mindig ott Lembergben van?

BOLYAI. Utoljára Olmützből írt, most nevezték ki kapitánynak.

DÓSA. Úgy mint inzsenérakadémiát végzett tiszt igen hamar ezredes lehet.

BOLYAI. Énnekem más reményem van vele.

DÓSA a kertajtóra néz. Mintha elment volna itt valaki.

BOLYAI. Talán az inasom.

DÓSA. Hány éve is, hogy nem volt már itthon? Öt?

BOLYAI. Hét.

DÓSA. Mégsem volt szemkáprázat?

JÁNOS. Kerestem valakit, aki a málhámat elhozza. De nincs senki a ház körül.

BOLYAI. János! Megöleli.

DÓSA. Épp rólad beszélünk, s egyszer csak mintha te néznél be a kertajtón.

BOLYAI, aki kutatva nézi a fiát. Hanem én még mindig úgy nézlek, mint valami jelenést. Hogy kerülsz ide ilyen váratlanul?

JÁNOS. A kolozsvári postakocsi, mint mást, engem is lehozott. Bár egy asszonyság, láttam, ugyancsak húzódott tőlem, mert épp lelt a hideg, s azt hitték, a kolerától van.

DÓSA. Bizony elég rossz bőrben vagy. Megapadtál, amióta nem láttalak.

BOLYAI. De még azóta is, hogy harmadéve, amikor Lembergbe helyeztek, s én Kolozsvárig eléd mentem. Rád fér, hogy egy kis szabadságot vettél magadnak.

DÓSA. Remélem, nem egy-két napot maradsz, s mi, szegény vásárhelyiek is, részesedhetünk a társaságodban.

JÁNOS. Nem gondolom, hogy annyira kívánnák a szótlan katonát.

DÓSA. Beszél helyetted a te bűvös hangszered. Hegedülgetsz még?

JÁNOS. Hegedülgetek.

DÓSA. Farkas bátyám most beszélte el, hogy szolgálatod mellett milyen szép előmenetelt tettél a matézisben.

JÁNOS. Igen, matematikázgatok is.

DÓSA. A nagy Gauss levele bátorságot adhat a munkádhoz.

BOLYAI. Elek öcsémnek mint régi barátomnak s iskolai társadnak megmutattam egy passzusát.

JÁNOS. Édesapámnak írták.

DÓSA Bolyaihoz. Akkor én nem is zavarom ezt az ünnepi órát.

BOLYAI. Még el sem mondta, kolléga úr a jövetele célját.

DÓSA. Ó, nem fárasztom azzal az utast. A tervemet akartam elő terjeszteni, hogy hozzuk be Wesselényit a Székelyföldre.

BOLYAI kikíséri a pitvarba Dósát, ott meglátja az inast. Kint. Te Balázs! Szaladj csak el a kapitány úr málhájáért. Hol tetted le?

JÁNOS a fekete táblát tanulmányozza. A Petrasko házban. De targoncát vigyen.

BOLYAI visszajön. Olyan sok lesz? No, ennek örülök, mert akkor hosszan maradsz.

JÁNOS. Soknak épp nem sok, csak mindenem… Gergely öcsém hol van?

BOLYAI. Elviszi szegény árvát olykor a nagyapja. Itt mellettem elég unalmas neki.

JÁNOS. A matematikára mutat-e már kedvet?

BOLYAI. Nem vettem észre, meg nem is akarom erőltetni.

JÁNOS. Hány éves? Hat. No, majd próbát teszek,

BOLYAI. Nincs annak értelme, egy-két hét semmi arra.

JÁNOS. Nem egy-két hétig maradok.

BOLYAI. Az utolsó leveled nagy örömet szerzett. Hogy végre mégis megkaptad a kapitányi rangot. A várparancsnok már szóvá tette: inzsenériskolát végzett, s még mindig nem kapitány?

JÁNOS. Én is örültem. Így nagyobb nyugdíjat kapok.

BOLYAI döbbent szünet után. De csak nem akarod nyugdíjaztatni magad?

JÁNOS. Már nyugdíjaztattam is.

BOLYAI. Nyugdíjaztattad?

JÁNOS. Gondoltam, hogy édesapámnak nehezen fog esni. Nehezebben, mint nekem.

BOLYAI. S ezen nem lehet többé segíteni?

JÁNOS. Hagytak egy kis ajtót – de azt hiszem, nem fogok visszatérni rajta.

BOLYAI. Annyit látok, hogy nem vagy egészséges. De egy-két hónap itthon…

JÁNOS. Nem a váltólázam miatt tettem.

BOLYAI. Már a múltkor is mondtad, s az „Appendix” lassú készüléséből is láttam, hogy kevés ott a szolgálat mellett a ráérő időd. De én más módját gondoltam az otiumszerzésnek.

JÁNOS. Mást?

BOLYAI. Egy matézis tanszék a bécsi inzsenériskolán vagy csak itt Szebenben is.

JÁNOS. Kár, hogy nem erre a táblára szögezik ki a kinevezést.

BOLYAI. Most, hogy az „Appendix”-ben kóstolót adtál, mi várható tőled, s a Gauss levelét is felmutathatod…

JÁNOS. Lovag Gauss udvari tanácsos levelét…

BOLYAI. Attól tartok, a jobb előtt vesztetted el a türelmedet.

JÁNOS. Megpróbáltam én azt, amire édesapám gondol. Még a Gauss levelét is felhasználtam, melyet pedig minél többet gondolkozom rajta, annál méltatlanabbnak tartok.

BOLYAI. Nagy jóakaródhoz, János főherceghez kellett volna folyamodnod.

JÁNOS. Épp őneki írtam. Mindent, hogy mit várhatnak tőlem…

BOLYAI. Az „Appendix”-et is?

JÁNOS. Azt is. S hogy ez csak az első lépés. Hogy az egész matematikát akarom újjá formálni, s hogy azt milyen nyomorúságosan tárgyalták idáig.

BOLYAI. Ezt írtad?… Tán ez volt a hiba.

JÁNOS. Azt hitték, bolond vagyok? Nagyzolásból mondom a a valót?

BOLYAI. Hát én a magam szempontjából csak örülök.

JÁNOS. A Dósa Elek-féléknek, akik már valami Feldmarschall-Leutnantot láttak bennem, nehéz lesz megmagyarázni.

BOLYAI. Megértik, hogy nagyobb rangért dobtad el amazt. Itt a házban hely van elég. S nemcsak a házban: az életem még pusztább kezd lenni, mint ezek a szobák. A második asszony is meghalt, a kollégiumban egy sincs ott a tanárok közül, akikkel együtt indultunk. Dósa meghalt; Kötelest Enyed hódította el; a báró az üdvözültek országából hív magához, a másikat meg, akit barátomnak tartottam, a dicsőség égboltja ragadta a csillagai közé.

JÁNOS. Azóta nem írt?

BOLYAI. Nem. S én sem zaklattam.

JÁNOS. Abba az ő göttingai újságukba sem? Különben minek is kérdem? Édesapám az első percben elmondta volna. Hevesebben. Hanem én nem adom meg magam az ő hallgatásának. Most kell megmutatnom: mi van bennem. Édesapámat is meggyőzöm még, hogy nem semmiért dobtam oda a sakkozásba ölő lengyel meg morva garnizonokat.

RÓZA. Nem háborgatok?

BOLYAI Zavartan áll föl, s megy elé. Jaj, Rozika, ma rosszkor jön – nem tudok leckét adni. A fiára mutat. Megjött a fiam.

RÓZA mint aki legendás alakot lát, szemtől szembe. Az inzsenér kapitány úr…! Akkor…

BOLYAI. Majd üzenek, amikor jöhet. Vagy hogy, mint tanulhatunk tovább.

RÓZA. Jó, Farkas bá… professzor úr. János felé is bókol, az is meghajol.

JÁNOS. Ki volt ez a lány?

BOLYAI. Orbán Róza. Azt vette a fejébe, hogy zeneelméletet tanul tőlem. S minthogy engem is mulattat a téma, meg részvétből is egy kicsit… hát belekaptam. Nagy csapás érte szegényt mostanában.

JÁNOS. Látom, gyászt visel.

BOLYAI. Az apja halt meg. Fölakasztotta magát. Hát hogy egész kitaszított ne legyen…

JÁNOS. Sok lány él apa nélkül.

BOLYAI. De ez hagyott valamit, ami nem olyan egykönnyen porlad el. Mint városi tisztviselő, úgy hallik, nem volt tiszta kezű. Ezért is ölte meg magát.

JÁNOS a táblát vizsgálja. Nem jöttem én ide alkalmatlanul?

BOLYAI. Hogy jöhettél volna?

JÁNOS. Nem gondolt rá, hogy harmadízben is megházasodjék?

BOLYAI. Isten mentsen. A báróné meg mások is biztatnak, de én csak elütöm, augusztusban nem szól a fülemüle… Hogy jött ez a gondolatod?

JÁNOS. Édesapám annyiszor s olyan szépen óvott engem a nősüléstől, hogy nem lett volna csoda, ha harmadízben is beleesik.

BOLYAI. Nem, attól már nem kell féltened. Most, hogy hazajöttél, meg még kevésbé. Látom, húz téged is a tábla. Eztán már ez lesz, úgy remélem, mindkettőnknek a nászágyunk.

JÁNOS a táblára. Mi ez? A tizenhétoldalú sokszög szerkesztése?

BOLYAI krétát vesz, s ő is a tábla elé áll. A Gauss megoldása.

HETEDIK KÉP

ANTAL szétnéz. No, itt sem voltam még.

BOLYAI. Dehogynem. Csak jó huszonöt éve már, amikor a bátyádat mint új professzort jöttél Bolyáról meglátogatni.

ANTAL. A régi faház! Az azt hittem, eldőlt már azóta.

BOLYAI. Elbontottak néhány közfalat, s ide rakták a kollégium tipográfiáját.

TIPOGRAFUS. Azt gondolták, ha nyomtatni jó a tizenhetedik századi betű, amin Bethlen Farkas nyomatta a históriáját, háznak is jó lesz ez a szúette hodály.

BOLYAI. Tipográfus uram, Antal öcsémnek épp kendhez van komissiója.

ANTAL kezet fog. Bolyai Antal Küküllő megyéből.

TIPOGRAFUS. Kegl tipografus.

ANTAL. A papunk itt szeretné kinyomtatni a méltóságos Haller László hamvai fölött tartott szentbeszédét.

TIPOGRAFUS. Tudom – a menyegzőjére írtat is mi nyomtattuk. Csak most nem arra való az idő. Amióta a magyar világ bejött, s a filozófiát, logikát, históriákat, mindent magyarul akarnak előadni, s a kurzusokat újra kell nyomatni, azt sem tudjuk, mihez kapjunk. S ha legalább megértené, vagy megszokta volna az ember, mint a régi deák szövegeket! De olyan új szavakat kell szedni, amihez eztán csinálják, aki majd megérti.

BOLYAI. Ez énrám is megy. Az „Arithmetica” elejére. Még szerencse, hogy a „Tentámen” második részét az előfizetők nem engedték magyarul nyomatni. Ha az első deák volt, legyen a második is az.

TIPOGRAFUS. Volt azzal is elég baj. Átmegy a nyomóhelyiségbe.

BOLYAI nevetve. Azt elhiszem. Nem voltak meg a matematikai jelek, magunknak kellett egy-egy deákommal ólomba faragni. Bod Péterre mutat. Bod Péter öcsém volt a főmester benne.

BOD PÉTER. De most már készen leszünk. Ez az utolsó árkus.

ANTAL megemel egy ívet. Egyszóval erre fizettem én elő?

BOLYAI. Erre az egereiddel. No, mutassuk meg már a mintát. Péter öcsém mutatóul már bekötött egyet.

BOD. A kapitány úr rátette a kezét. Ott olvassa a kamrájában. Átmegy a másik helyiségbe.

BOLYAI. Van itt egy kis kamra, itt szeret dolgozgatni.

ANTAL a draisinre. Hát ez meg micsoda? Ezzel is nyomattok?

BOLYAI. Ez az én draisinem.

ANTAL. Ahá. A magánjáró? Jól berozsdásodott.

BOLYAI. Azóta mások is feltalálták, s megcsinálták jobban.

ANTAL. Persze, azóta gőzgép is van. Ez mind a te vackod?

BOLYAI. A szerszámaim… De mostanában nem nyúlok hozzájuk.

ANTAL halkan. De egymással jól megvagytok?

BOLYAI. Jánossal?… Meg.

ANTAL. Amikor délelőtt beállítottam, olyan szépen számoltatok a táblánál.

BOLYAI. Igen, abban az órában azt szoktuk.

ANTAL. Megörültem, mondom, ez a két szegény süketnéma is elbeszélget végre egymással.

BOLYAI. Igen, még az a legjobb, ha krétával beszélünk… Közelről, tudod, semmi sem olyan, mint az ideája.

ANTAL. Még a tudós idillum sem; főként, ha két Bolyai míveli… Meg kellene nősítened. Ha már végleg elment a kedve a császár szolgálatától.

BOLYAI. Honnan szeded ezt a bolondságot? Ő beszélt tán róla?

ANTAL. Nem ő. De hát csak nem nézi örökké a rigolyáid.

BOLYAI. Mi rigolyám volt énnekem azonkívül, hogy belőle nagy tudóst neveltem?

TIPOGRAFUS. Na, akkor én megyek… Antalhoz. Aztán csak küldje fel a tiszteletes úr azt a prédikációt. Én magam is örülök, ha egyszer már a feltámadásról olvashatok. El.

GERGELY kezében egy marék cseresznye. Édesapám, jöjjön föl – itt van az Orbán Rozika néni!

ANTAL. S azt a friss cseresznyét hol szedted, Gergő?

GERGELY. Az is ő hozta; – egy kosárral ajándékba.

BOLYAI kedvetlen. Mondd, hogy majd fölmegyek. Vendégem van.

ANTAL. Úgy látom, nem nagyon szereted a májusi cseresznyét. De velem ne mentsd magad, én csak Jánostól akarok búcsúzni.

BOLYAI beszél. János – Antal bátyád elköszönne. Kezet fog az öccsével. Remélem, nem két esztendő múlva látlak megint.

ANTAL. Ahogy majd a Királyi Tábla s a pöröm parancsolja.

JÁNOS a „Tentámen” friss példányával a kamra felől. Úgy beléfeledtem magam, észre sem vettem, hogy Antal bátyám itt van.

ANTAL. De csak nem recenzeálni készülsz?

JÁNOS. Kibírja azt is.

ANTAL. S ha nem bírná, akkor is az apádé.

JÁNOS. A geometria küszöbén letesszük az apát és fiút, csak az ész lép a porondra.

ANTAL. Vénség és hiúság azon is kaphat sebet.

JÁNOS. Panaszkodott?

ANTAL. Nem. Csak kevesebbet dicsért. Amikor utoljára itt voltam, akkor jött meg a Gauss levele.

JÁNOS. Igen, a levél a fiúnak is jobb. Előhúzható és elrakható… Megmagyarázható.

ANTAL. S főként nincs örökös bajvívó állásban… Az ebédnél is megfigyeltem… A hatvan év már nem szeret duellálni.

JÁNOS. Nem kell énnekem duellálnom. Az, hogy jelen vagyok, s van szemem, kényelmetlenné teszi a kedvteléseit.

ANTAL. Kivált, ha könyörtelen a szem.

JÁNOS. Ő nevelt igazságra.

ANTAL. Az igazságban az is benne van, ami a gyengéinkre fordított tükörből hiányzik.

JÁNOS. Jobban tisztelem, amiben nagy, semhogy a gyöngéinek hízelegni tudjak. A „Tentámen” gondolatainak fensége nem bírhat rá, hogy a színjátékainak s egyéb mesterkedéseinek éppolyan csodálója legyek.

ANTAL. Ha ő, mint te, minden erejét a matematikába öli, belőled ki tudja, lesz-e matematikus.

JÁNOS. Itt van ez a rozsdás gép. A draisinre mutat. Egy lángeszű ötlet s sok rozsda. Az egész emberből is ez maradhat. Nézzen ki, bátyám, az ablakon, ott a legújabb találmánya. A kocsira szerelt házikó, amivel a Marosra fürödni jár. Kályha is volt benn, s amíg ő olvasott, kigyulladt.

ANTAL nevet. Hallottam, ne félj. A járókelőknek kellett eloltani. Ez is valami: egy egész várost elmulattat a bohóságaival. De ne feledd, hogy e folyton forgó elmének a tengelye mégiscsak a hozzád való szeretet volt.

JÁNOS. Ez most már azt jelenti, hogy foglya legyek ennek a tengelynek? A dolgok rendje, hogy mindenki a maga világát forgassa.

ANTAL. Csak szelíden… No jó, értem én ezt. Ha nem is vagyok tudós, csak egy falujába temetett megyei ember, azért én is Bolyai vagyok, s értem, mi megy itt köztetek… De ha nem akarsz a lelked ellensége lenni, kímélned kell.

JÁNOS. Mást sem teszek, Antal bátyám, csak kímélem.

ANTAL. S ha sehogy se bírod, gyere le hozzám. Én mint legényember mindig fiamként szerettelek. El, János egy darabon elkíséri.

JÁNOS visszajövet. Öcsémuram még csak most megy?… Sok idejét vesztegeti itt…

BOD. Nagy örömöm, hogy egy ilyen nevezetes munka létrejöttében segíthetek… Amely nélkül az a bizonyos „Appendix” sem látott volna napvilágot.

JÁNOS. Ha elfogad ama munkácska szerzőjétől egy tanácsot, próbálja inkább ennek a könyvnek… s általában mindnek – a belsejét megfogni s nem a köröttük támadt színjátékban tündökölni.

BOD. Kapitány úr még itt marad? Úgy méltóztassék majd bezárni s a tipográfia kulcsát fölvinni. El.

JÁNOS kilép. Rozika!

ROZIKA. A kapitány úr!

JÁNOS. Nálunk volt? Én meg nyugodtan olvasok. Nincs itt távolba érzés.

ROZIKA. De van. Én nem tudtam, hogy itt van, s mégis… de engedjen meg, nem időzhetek… meglátnak.

JÁNOS. megfogja a kezét. Jöjjön be, ha nem akarja, hogy meglássák. Megnézi. Mi ez, könny?

ROZIKA. Á, dehogy… Csak utolszor vagyok itt.

JÁNOS. Utolszor? Miért? Bántották?

RÓZA. Nem akar többet tanítani. Amikor februárban a harmóniákat abbahagytuk, azt mondta, a vizsgák miatt nem ér rá. Azóta várom, hogy üzen… S most hoztam egy kosár korai cseresznyét… Tavaly csudálta, hogy Erdélyben ilyen korai cseresznye terem.

JÁNOS. Most meg nem kívánta a cseresznyét?

RÓZA. Pedig én úgy szeretem őt. Igazán, mint az apám.

JÁNOS. Tanuljon tőlem. Ha nincs is olyan hosszú hajam s lobogó szemem, okosabb dolgokra fogom tanítani.

RÓZA. Abszolút geometriára?… Nem lehet. Azt mondta, nem tartja helyénvalónak, hogy ahol két férfi van a háznál…

JÁNOS. Ezt mondta? De minthogy az egyik férfihoz szabadon járhatott, következésképp a másik az, aki…

RÓZA. Anyám is ezzel kínoz. Valaki elmondta, hogy az Elba szigeten sétáltunk. Tudja, hogy van ez Vásárhelyt… egy tiszt…

JÁNOS. Majd szemébe nézek, akinek kifogása van ellene.

RÓZA. Azt mondja, amire a professzor uram is céloz, hogy nekem most már kétszeresen kell vigyáznom… azután, ami szegény apámmal történt.

JÁNOS. Szétrúgtam mint geometer a tér régi épületét, s dohos mesternék tekintetéből csináljak ketrecet magamnak.

RÓZA. Én elhiszem, hogy az édesapja nem ilyen rossz hírű leányra számított.

JÁNOS. Az a rossz hír, s az üldözöttség koszorúja mint engem vonzó fekete mirtusz veszi körül a homlokát.

RÓZA. Belátom én, ahogy ő bálványozza a fiát. Hisz én is az ő szeretetén fogtam tüzet, s kezdtem álmodozni róla, mielőtt megjött.

JÁNOS. S most, hogy nap mint nap lát, kiábrándult a rokkant, lázgyötörte katonából?

RÓZA. Ha ez kiábrándulás, mit neveznek akkor szerelemnek?

JÁNOS. Róza! Magához öleli.

RÓZA. Jön valaki.

JÁNOS. A szolga a kútra.

RÓZA. Nem, mécs van nála.

JÁNOS. S ha ő – független férfi vagyok.

RÓZA. Nem, nem – elsüllyednék. Észreveszi a nyitott ablakot. Fölszökik a satupadra, hallani, amint kiugrik.

BOLYAI beszól. Van itt valaki?

JÁNOS. Én vagyok.

BOLYAI bejön, az asztalra teszi a mécsest, és körülnéz. Egyedül vagy? Mintha beszédet hallottam volna.

JÁNOS. Egyedül vagyok.

BOLYAI az ablakra néz, belódítja. Az új „Tentámen” exemplar nálad van még?

JÁNOS mutatja. Itt van.

BOLYAI. Végeztél vele?

JÁNOS. Azt nem lehet ilyen hamar… Elolvastam.

BOLYAI. Betűhibát találtál?

JÁNOS. Néhol… A gondolatoktól nem tudtam vigyázni.

BOLYAI. Akkor hát volt érdekes is benne?

JÁNOS. Tele van ez is, mint a másik, nagy, tiszta gondolatokkal. Csak azt nem értem, mért hozta ki édesapám ezt is névtelenül.

BOLYAI. A tudomány fontosságát s a magam semmiségét akartam kitenni azzal a hiányzó névvel.

JÁNOS. Ha lett volna mód, hogy a szerző kilétét titokban tartsa, lehetne sztoicizmusra magyarázni. Így, hogy a filozófiai osztály diákjainak egy esztendőn át a legfőbb gondjuk volt a „Tentámen” kiadása…

BOLYAI. Épp nekik lecke, mely a tudomány nagyságát s az őt építő korallok múlékonyságát illusztrálja.

JÁNOS. A szomorújátékoknál meg lehetett az értelme az anonymitásnak. Megóvja magát s tudós tekintélyét az esetleges kikacagástól. Matematikushoz, bocsásson meg, nem illő az efféle kacérkodás.

BOLYAI. Hogy a könyv ér-e valamit, nem ilyen apróság dönti el.

JÁNOS. Nem, s mondtam, hogy megvan az érdeme, főként ha hozzávesszük, miféle szarmata világban írták. De a misztifikáció, mely a könyv címlapján látható, másban is megbosszulta magát.

BOLYAI. Meghallgatom a tanítást.

JÁNOS. Épp az, hogy nem időben. Ha édesapám nemcsak a nyomtató deákokat, de engem is megtisztel, hogy megmutassa a könyv árkusait, s nem úgy kell elragadnom az első bekötött példányt…

BOLYAI. Hamar elkedvetlenedem, s te nem az vagy, aki bátorságot adsz.

JÁNOS. Mondom, ha szokása szerint nem titkolózik: egy-két dologban megóvhattam volna a botlástól.

BOLYAI. Meghallgatom.

JÁNOS. Hiba volt például azokkal a kieszelt axiomákkal, melyekkel egy időben a tizenegyediket pótolni akarták, oldalakat teletömni.

BOLYAI. Tudod, hogy én ezek közé az egyesek közé tartoztam, s minden tudósnak megvan a vesszőparipája.

JÁNOS. De ezek az axiomák az abszolút geometria felfedezésével lomtári hulladékká lettek.

BOLYAI. Én az itteni, axiomát tagadó felfogást is előadom.

JÁNOS. Igen, de úgy, mint aki titkon reménykedik, hogy a végén mégsem lesz igaz, s az emberek megint a pótlékgyártó eszességéhez fognak folyamodni.

BOLYAI. A csillagászati mérések azt mutatják, hogyha egy nem euklidészi geometria el is képzelhető; az euklidészi a kitüntetett. Ha nem így volna, már észrevették volna a hibát.

JÁNOS. Az nem ide tartozik hogy a világ Euklidész szerint épült-e. Én csodálatos dolognak tartanám, ha ennyi lehető mértan közül Isten épp azt választotta volna, melyet a síkföldhöz szokott emberész a legtermészetesebbnek talál. De akárminő a világ, a geometria a gondolhatónak a tudománya, mely bizonyos kikerülhetetlen feltevésekre épül, s az én felfedezésem után nincs tér, csak különféle terek, ahogy különféle görbe vagy egyenes vonalak vagy felületek vagy alakzatok.

BOLYAI. Értem én azt.

JÁNOS. Nem is hiszem, hogy az olyan szép értelem, mely a szír és zsidó nyelvtől az erdőművelésig annyi mindent áttanult, épp ezt a gyermeki módon kitisztázott dolgot ne értené meg.

BOLYAI. De addig is, míg ezt az új tudományt, mint ígéred, kifejted, engedd meg, hogy az olyan elvénhedt matematikusok, mint Gauss vagy én, tovább járathassuk a magunk malmát.

JÁNOS. Én két okból sem említeném magam Gauss-szal együtt ebben a dologban.

BOLYAI. Az egyik, hogy tehetségben alábbvaló vagyok.

JÁNOS. Azt nem hiszem. Csak ahogy gazdálkodott vele.

BOLYAI. S a másik?

JÁNOS. Az a mód, ahogy Gauss az én felfedezésem elhallgatta.

BOLYAI. Nagyon is méltányolón írt róla.

JÁNOS. Édesapám többet tud nálam a tudósok dolgairól. Micsoda érv az, hogy a világ nem érett meg még erre az igazságra? Mi lett volna a világból, ha a tudós emberek azt nézték volna, érett-e a világ? Egyeseknek azonban jólesik az ő irigysége.

BOLYAI.… hogy a maguk irigységét elrejtsék mögötte.

JÁNOS. Nem ezt mondtam.

BOLYAI. De gondoltad. Csönd.

JÁNOS. Antal bátyám az imént, nem tudom, miféle instinkcióra megfogadtatta velem, hogy eszemben tartom az édesapám nevelésemben való érdemeit.

BOLYAI. Nem én biztattam.

JÁNOS. S én nem is feledkezem meg róla, mennyire megalázta magát – nekem legalább elbírhatatlan megalázás lett volna –, amikor barátainál elérte, hogy a népről lenyúzott pénz századát vagy ezredét az én tanításomban jó célra fordítsák.

BOLYAI. Ez volt minden?

JÁNOS. Azt nem mondhatom, hogy koplalt miattam. Vagy a mulatságait elhagyta. A többiről meg maga mondta meg az igazat, amikor a saját kontinúciójának nevezett.

BOLYAI. Azaz a magam dicsőségét szerettem benned.

JÁNOS. Én ezért is hálás vagyok. Csak azt nem értem, hogy most, miután ezt a dicsőséget, melyet bennem keresett, elérte, mért sokallja meg egyszerre, s mért akar oda visszanyomni, ahová éppúgy nem mehetek vissza, mint a méhbe, mely kihordott.

BOLYAI. Ezt nem értem. Nem én siettettelek-e felnőtté lenni az „Appendix” kisajtolásával? Te magad tán elaludtad volna.

JÁNOS. S most örökké Appendix legyek, minden tekintetben? Megszabná, mit dolgozzak, hol sétáljak, megnősüljek-e?

BOLYAI. Innen fúj a szél?

JÁNOS. Semmiféle apai érdem sem lehet juss a holtig tartó gyámolítgatásra.

BOLYAI. Már elpanaszolta?

JÁNOS. Egy felnőtt férfinak vannak körei, melyekbe senkit sem enged büntetlen beletaposni.

BOLYAI. A becsületes polgárnak pedig van joga s kötelessége, hogy házát s azt az amúgy is rossz árnyékot fogó lányt a még rosszabbtól megóvja.

JÁNOS. Én azt a lányt – ezt tessék tudomásul venni – nem keverhetem rossz hírbe. S ha megtisztel, nőül fogom venni. El a telek felé.

BOLYAI. Úgy?… Ahhoz még másnak is lesz szava!

NYOLCADIK KÉP

BOLYAI a távcső mellett. Amikor a nagy Galilei több mint kétszáz esztendeje az első tudós célból készült messzelátót az égre, többek közt a mi Jupiter csillagunkra fordította, ott azt látta, amit mi innen, a vártemplom mellől, a mi gyermeki csövünkön; a megnőtt Jupiter bolygó körül az idáig sose látott négy holdacskát, melyek vén anyjuk körül forogva élő cáfolatai voltak minden égitest föld körüli forgásának. Előbb maga néz bele, aztán Toldalaghy grófnőt engedi oda. Látja a grófnő?

ORBÁN RÓZA észreveszi Jánost, és kísérőjét otthagyva, hirtelen hozzá lép a sötétbe. Itt vagy?

JÁNOS. Megláttalak, ahogy feljöttetek ide a Várdombra.

RÓZA. Keresztanyámmal vagyok, mindjárt keresni fog.

JÁNOS. Gyere, húzódjunk be a kapuba.

BOLYAI. A Jupiter a nap bolygói közül az ötödik. Pályája s így esztendeje is jóval hosszabb, mint földünké.

TOLDALAGHYNÉ. Az apanázst ott még nehezebb beosztani. Nevetés.

BARCSAINÉ. S a hatodik bolygó?

BOLYAI. Diákkoromban azt mondtam volna: a Saturnus. De a század elején új bolygót fedeztek fel a kettő között.

JÁNOS. Mért nem voltál az Elbán?

RÓZA. Anyám, mióta azt megmondtam, fogva tart. Most is csak levegőt szívni engedett… Keresztanyám már keres.

JÁNOS. Maradj.

BOLYAI. Ezek azok az új égitestek, melyeken a nagy Gauss, akit joggal neveznek göttingai kolosszusnak, a maga csodálatos számolói képességét mint ifjú megmutatta.

JÁNOS. Aki maga nem gyarapíthatja a tudományt, legalább a fényében akar állni… Itt Vásárhelyt több ő, mint Párizsban Laplace.

RÓZA. Az sem szerezhetett szebb mulatságot, mint ő nekünk ebben a sivatag életben. Tavalyelőtt én álltam ott, ahol most Barcsai grófnő.

BOLYAI. A Cerest fedezte fel, de rögtön el is vesztette szem elől. S Gauss abból a néhány futó adatból kiszámította, hol kell őt keresni.

JÁNOS. Mindig csak Gauss!

BARCSAI GRÓFNŐ. S megtalálták?

BOLYAI. Öt fok eltéréssel.

TOLDALAGHY GRÓFNŐ. Szegény Ceres most már nem bujdokolhat lányát keresve az ég mezőin. Távcsöveink pályájára szögzik.

BOLYAI. Nem a távcsövek – a Mindenható matézise.

BÁRÓNÉ. Szegény csillagok!

BOLYAI. Nem kell sajnálnunk őket, báróné. Ők gyönyörrel engednek a kényszerűségnek, nem úgy, mint mi, akik éppoly előírt pályákon járunk, csak a szabadság nyugtalan álmával a szívünkben. Míg a városi nép is odamerészkedik a távcsőhöz, s a pedellus igazgatja őket, Bolyai a dámákkal kissé előbbre jön.

BÁRÓNÉ. Érdemes volt átjönni Kolozsvárról, édes Bolyai.

BOLYAI. A holdakért?

BÁRÓNÉ. Nem, magáért, édes Bolyai, aki, mialatt én unokáimnak élő öreg asszony lettem, ifjakat megszégyenítve forog egy új nemzedék hölgyei körül.

TOLDALAGHYNÉ. S fog még a mi lányaink körül is forogni.

BOLYAI. A szép hölgyek, mint a csillagok az ég nagy auditórium tábláján, elfeledtetnek magamról. Azt, ami belül van, elég, ha én tudom.

JÁNOS. S a fél város.

RÓZA. Könyörgöm.

BÁRÓNÉ a padhoz lép Bolyaival. Mi baj, öreg barátom?

BOLYAI. A hálátlanság, báróné.

BÁRÓNÉ. Nem vált be, hallom, az annyira óhajtott együttlét.

BOLYAI. Ez az, amit elképzelni se tudtam.

BÁRÓNÉ. De nem túloz megint? Az élet elég nehéz úgyis, ahogy van.

BOLYAI. Sokszor már azt hiszem, az anyja jön vissza benne; megőrül, mint ő.

PEDELLUS. Látta már mindenki?

BOLYAI. Vigyük át, Orbán, a templom mögötti szögletre, s fordítsuk a holdnak.

BÁRÓNÉ. Nem beszélhetné rá, hogy feljöjjön hozzám Kolozsvárra? Elszórakoztatnánk… S szereznénk neki egy Rhédey-kisasszonyt.

RÓZA. Ó!

BOLYAI. Arzénikummal a kígyómérget. Nem megy az, báróné. Itt vetett neki tőrt, a lépét nővel kenő férfi fátum.

BÁRÓNÉ. Olyan biztos, hogy nem járna jól azzal a lánnyal?

BOLYAI. Mint Gauss a Ceres pályáját, oly biztosan számítom én a kettőjükét. Még szerencse, hogy erősebb úr is beleszól.

BÁRÓNÉ már a templom mögött. A császárt gondolja?

RÓZA. Hallod: egy Rhédey lányt kaphatnál Kolozsvárt.

JÁNOS. Merő képmutatás. Előttem Gergely öcsémmel takaródzik. Hogy nem lehet a kaucióval, amit a tiszti házasság követel, megrövidíteni. A bárónénak a boldogtalanságomat hozza fel, amit ő mint a szívek pályájának a Gaussa előre kiszámít. Valóban pedig csak a maga sértett hiúságát akarja megbosszulni: a hálátlanságot, melynek lényege az, hogy győzelmemet fölötte nem képes elviselni. Ott sebez, ahol módja van rá.

RÓZA. Ez nem igaz. Ezt én nem tudom elhinni. Még fülemben van, hogy nekem, idegennek, hogyan beszélt rólad.

JÁNOS. Mert akkor az ő medáliája voltam, mellyel kérkedni lehetett. Most azonban, akaratom ellenére, tükör is, amelybe időnként bele kell néznie.

RÓZA. Én nem tudom elhinni, hogy az ő szívében így csalódtam volna. Az a gyöngédség, melyet ő, mint egy lélek szerinti apa az én akkori sebemre írul kent…

JÁNOS. Lélek szerinti apa! Nagy pákosztosa volt ő mindig az efféle mást mondó s mást nyaló érzéseknek. Amit az indulat egyenes rohamával elérni félt vagy nem tudott, azt így közelítette s ejtette meg, a lelki barát, a lelki apa kenetességével.

RÓZA. Nem, nem vagy igazságos hozzá, s ezzel vesztesz el engem is. Én nem bírom már ezt soká. Az anyám, mióta tudja, hogy nem lehetek a feleséged, és gyanítja, hogy… Nem lehet konoksággal menni a konokságnak.

JÁNOS. Próbáld meg, ess térdre előtte.

RÓZA. Térdre is esek.

TOLDALAGHYNÉ. Nincs még egy ilyen ember, mint ez a Bolyai, Erdélyben… A mai fiatal emberek tanulhatnának tőle.

BARCSAINÉ. A tanulás nem elég. A vérét kellene beléjük tölteni.

BÁRÓNÉ. Nem közénk való ő. Ide száműzte a születése, s valahogy összebékélt bennünk a börtönével.

BOLYAI a maga társaságának. Nincs ottan levegő. S ha valami elképzelhetetlen módon az ember el is érne azokhoz a holdbeli hegyekhez, tengerekhez, nemcsak sonkát kéne magával vinnie, de levegőt is. Nevetés. A messzelátót vigyük be, Orbán, a kollégiumba.

RÓZA. Én odamegyek hozzá.

JÁNOS. Nem, ezt nem fogadom el.

RÓZA odalép Farkashoz. Professzor uram! Nem mertem odamenni, pedig tudja, milyen áhítattal néztem abba a teleszkópba.

BOLYAI megdöbbenten. Nem tiltok el senkit tőle, aki a csillagos ég szép rendszerével szeretné a maga lelkét is harmóniába hozni.

RÓZA. De a házából kitiltott, Farkas bácsi. S azzal szétdúlt minden harmóniát, a zeneit s az égit is, amire tanított.

BOLYAI. Ugyanaz az érzés tette be az ajtót, amelyik kinyitotta.

RÓZA. Ezt mondta akkor is. A részvét nyitotta, s a féltés csapta be? S ha én azt mondom, hogy ez a féltés több kárt tesz, mint maga a baj ?

BOLYAI. Azt még nem itta fenékig.

RÓZA. Ha csakugyan segíteni akar, tudja meg, hogy így biztosan tönkremegyek.

BOLYAI. S a fiam mellett még biztosabban. Én egy éve élek vele, s tudom.

RÓZA. S ha én letérdelek, s azt mondom: engedje meg, hogy egy napot élhessek mint felesége, egy födél alatt vele…

BOLYAI. Akkor én is letérdelek, s úgy kérem, ne pusztítsa el, ami a neveltemből benne megmaradt. A szeretete irántam úgyis odavan.

RÓZA. De hát én vettem el?

BOLYAI hidegebben. Erről nincs mit beszélnünk. A kisasszony téved: kettejük közt nem én vagyok az akadály. János felnőtt ember, csak hatósága szólhat bele a házasságába.

RÓZA. De János azt mondja, Farkas bácsi kölcsönözni tudná a kauciót.

BOLYAI. Ő sok mindenben csalhatatlan. De most téved: nem tudom. S a magaviselete után azt is csodálom, hogy követelni meri.

RÓZA. De hisz ez csak hipotéka. Nem kell odaadni, csak lekötni. S én esküszöm: inkább mosok, de nem engedem hozzányúlni.

BOLYAI. S ha a szükség a kis nyugdíja mellett ráviszi… Nekem egy neveletlen fiam van, akinek még tíz esztendejével tartozom, s aki hála Isten, nem lángész, s így remélhetem, hogy mint becsületes középszerű ember, vénségemre elgyámolít.

RÓZA. Mért engedett be a házába, ha nem hiszi el, hogy ami nem az enyém, ahhoz nem nyúlok.

BOLYAI. Orbán Róza tudhatja a legjobban, hogy ilyen dolgokban nem annyira a jó szándék, hanem a természete vezeti az ember kezét.

RÓZA. Úgy érti, hogy az apám is lopott, s a lánytól sem várható, hogy hű gazda legyen?

BOLYAI. Én nem a gondolataimat mondom, hanem az elhatározásomat.

RÓZA. Jánosnak volt igaza. S ha nekem e sértés után is okom van esedezve kérni, hogy ha nem is vagyok Rhédey lány… mentse meg, nemcsak a magam becsületét?

BOLYAI. Ez az ok, ha egyre gondolunk, mint embert, megillethet, mint apát…

JÁNOS előlép. Elég ebből! Mondtam, hogy hasztalan.

BOLYAI. Jól láttam: te álltál ott, egy nő könyörgése mögé bújtan.

JÁNOS. De most előjövök, s számon kérem a menyasszonyomat ért sértéseket.

RÓZA. János, ne!

JÁNOS. Azért, mert engem gyűlöl, amiről nem tehetek, méltónak érzi, olyan gyalázatot fordítani a lány ellen, amelyért, ha úgy volt, ahogy mondják, az apa halállal fizetett.

BOLYAI. Én nem az apáról beszélek, hanem a családi géniuszról, mely téged többől foszthat ki, mint azt a magával végző apát.

JÁNOS. Nem tudom, miről beszél?

RÓZA. Az anyám természetéről, melyet te most énbennem magad mellé kötsz… Amíg a kontrapunktra tanított, nem zavarta a családi géniusz.

JÁNOS. Nem ismered ezt a magas erkölcsi felfogást… Aki jó az időt elmulatni, nem mindig jó…

BOLYAI. Nincs beszélnivalóm veletek.

JÁNOS. De énnekem van: felelnie kell a menyasszonyomra hányt bántalmakért.

BOLYAI. Párbajra akarsz engem is hívni, esztelen?

JÁNOS. Ha mutat egy más férfit, aki kiáll érte…

BOLYAI. Nem segítlek hozzá az apagyilkossághoz. Nem akarom szállóigévé tenni, akibe annyi évem öltem… Különben ha találsz futóbolondot, aki mint párbajsegéd eljön hozzám… Ha nem, egy szolgát küldj, akinek a holmidat kiadjam. Mert nem tűrlek meg többé a tetőm alatt. El.

RÓZA. Iszonyú, mit tettünk! Most már te is fedél nélkül vagy.

JÁNOS. Elveszlek engedély nélkül is. S ha földmérő leszek vagy favágó…

RÓZA. Az kéne. Akkor lenne oka apádnak átkozni. Anyám se egyezne bele. Így is nem tudom, mit mondok otthon. Késő éjjel van, keresztanyám biztos keresett otthon is.

JÁNOS. Csecsemők vagyunk-e?

RÓZA. A Maros elvisz engem meg a fájdalmam is.

JÁNOS. Van út, méltóbb hozzánk.

RÓZA. Mi?

JÁNOS. Ha itt azonnal megesküszünk.

RÓZA. A templom előtt?

JÁNOS. Az Isten színe előtt. Hogy házasoknak tekintjük magunkat.

JÁNOS. Orbán bácsi egy szóra!

PEDELLUS. Szent isten, ki az? A méltóságos kapitány úr?

JÁNOS. Tud egy jóravaló fuvarost?

PEDELLUS. Fuvarost? A sógorom sóért jár Kovásznára.

JÁNOS. Aki azonnal befogna?

PEDELLUS. Most éjnek idején? Lehet róla szó.

RÓZA. Mit tervezel?

JÁNOS. S elvisz Bolyára.

PEDELLUS. Küküllő megyébe?

JÁNOS. Oda, a nagybátyámhoz.

PEDELLUS. Pénzért megeshetik. De nincs féderes kocsija.

JÁNOS. Lajtorjás szekér is jó.

PEDELLUS. Akkor hát menjek érte?

JÁNOS. Állítsa elő a piacra… A messzelátóra. Azt a holmit majd betesszük a kollégiumba.

RÓZA. Mit akarsz ott Bolyán?

JÁNOS. Eldugni a feleségem a világ gonoszsága elől.

KILENCEDIK KÉP

BOLYAI. Te tanúja voltál, hogy loptam el egy-egy órácskát az éjszakából, ha szegény feleségem a gajdolást abbahagyta, csak hogy a matematikus kérdéseire felelni tudjak. Azóta sem ismer átpihent éjjelt a fejem, főleg most, amióta a hálátlanság szava is bele-belekiált a fejemben kóválygó éneklésbe.

SZOTYORI. S most ott laknak Domáldon?

BOLYAI. Az öcsém csapott fel ügyvédjüknek. Mint afféle magtalan legény, az én fiamban látja a Bolyai-nem folytatását.

SZOTYORI. Te pedig örültél, hogy Domáldot kiügyvédkedi nekik.

BOLYAI. Előbb megkötöttem magam: ha befogadtad őket, tessék, élj velük. De aztán csak ráálltam: ám lakjanak ott. Én is ott voltam gazda, amikor megnősültem. S neki a nyugdíja is megvan.

SZOTYORI. Hát persze: a bosszúra születni kell.

BOLYAI. Egy filozófus lélekkel nem is fér össze. Mért épp a felém eső csücskét harapdáljam az emberi rosszaság végtelen koncának? Annyira azonban én sem vagyok bölcs, hogy a lelkem emésztésével magamon meg ne bosszuljam magam.

SZOTYORI. Az is lehet bosszú: az üldözött érdem bontott hajával a részvétet fölkelteni! A kávé kifut!

BOLYAI. Ó, a mennydörgős mennykő!

SZOTYORI. Nem is lett volna a te feketéd, ha ki nem fut. Amint elveszi, észreveszi az urnát. Ez meg miféle urna itt, nem láttam idáig.

BOLYAI. Nem is láthattad, most esztergáltam

SZOTYORI. S melyik máneszed hamvait őrzöd benne?

BOLYAI. A magam ifjúkori bolondságait… A télen egy rossz órámban elégettem a verseim, annak a hamuját tettem bele.

SZOTYORI. No, ez már nagy bolondság volt. Szerencse, hogy ami nyomtatásban kijött, a tragédiák, Pope meg a többi: azokat nem égetheted el.

BOLYAI. Bár tudnám összegyűjteni s elhamvasztani azt is, mindent, még a „Tentámen”-t is. Nagy botorság a mulandóság köpenye alól, mely tökéletlenségünkkel együtt nyomunk is elvinné, az eztán jövők nevetségére kidugni magunkat.

SZOTYORI. Ha elhinném, hogy igazán gondolod: vigasztaló mottóul írnám az én elkristélyozott életem fölé.

BOLYAI. Amióta megmutatták, milyen szemmel lehet nézni a tudósi ügyefogyottságaim, az az egy óhajom, hogy magam legalább ne soká lássam a szégyenemet. Kis habozás után. Van itt más bútor is, nemcsak az urna.

SZOTYORI. Nézem ám, hogy miféle láda az? Talán a csellódnak csináltattál tokot?

BOLYAI. Ha már nincs húrja, amit megpendítsek. Kihúzza. Ahogy más kedveséhez jár a temetőbe, én ezzel barátkozom. A legszívesebben kidobatnám az ágyat, s ebben feküdnék le, hogy fél napot ott legyek már.

SZOTYORI. Nagyon szereted te ezt az életet, hogy így kenyerezed a halált.

BOLYAI megörülve. Antal öcsém! Mégiscsak látlak ebben az életben.

ANTAL. Az isten tudja, milyen hangulat jött rám; egy hete is megvan, hogy Bolyáról eljöttem. Utazni lett kedvem, benézek a régi barátokhoz. Most is kerülővel jövök; a tordosi pap iskolatársam volt Enyeden.

BOLYAI. Tán halni készülsz, hogy úgy elővett a búcsúzhatnék?

ANTAL. Készül az ördög. Szotyori felé. A hipochondriájához keres útitársat.

BOLYAI. Szotyori uram, emlékszel rá.

ANTAL. Szotyori… A doktor! Tordoson épp emlegettük.

SZOTYORI. Nem tudok róla, hogy ismerném a tiszteletes urat.

ANTAL észreveszi a koporsót. Hát ez mi? Nem volt elég a fazekasság, asztalos is lettél?

BOLYAI. Nem, ezt úgy csináltattam.

ANTAL Szotyorira néz. De csak nincs baj, hogy doktor is, koporsó is?

SZOTYORI. Fenn fog az elkorhadni, ha csak valamelyikünket ki nem segít vele.

ANTAL. Szóval amolyan sztoikus koporsó, amilyennel a bölcs készíti magát a halálra?

SZOTYORI. … s amit viszont az egészségit féltő – szilvákra mutat – szilva diétával késtet.

BOLYAI. Nincs nekem más bajom, mint hogy a gyomrom s a beleim elunták a bánatom táplálni.

ANTAL. Majd kigyógyítod abból is magad – Szotyorira vág a szemével –, mint az aranyérből a lovaglással.

SZOTYORI. No, békesség velük, dolgom van. El.

ANTAL utána néz. Nagyon hirtelen elment. Biztos tudta már, mi következik.

BOLYAI. Mi?

ANTAL. Hát amivel halhatatlanná tetted: a mondásod. Hogy köszönj a lovamnak, mert az kigyógyított abból, amiből te nem.

BOLYAI elmosolyodik. Erről emlegették Tordoson? Az efféle szamárságok gyorsabban terjednek, mint a „Tentámen”-elv.

ANTAL. Ez szerzi annak is a hitelt. Hanem ha nem kell a bolondság, van komoly is. Tudod, hol voltam Tordos előtt?

BOLYAI. Nem.

ANTAL. Domáldon. Gondoltam, megnézem őket.

BOLYAI. A te dolgod. Én meghalok úgy, hogy a feleségem sírját se nézem meg odakinn.

ANTAL. Én meg télben a kályhaszegnek dőlve egyre csak azon a két szerencsétlenen gondolkoztam.

BOLYAI. Ínséget nem kell szenvedniük, ők maguk is megvannak egymásnak.

ANTAL. Az igaz. Meg a büntetésük is megkapták, főképpen az asszony.

BOLYAI. Én se jót, se rosszt nem kívánok neki.

ANTAL. Nincs könnyű élete. A környékbeli urak ajtót se nyitnak rájuk. Templomba nem mer menni, nehogy kiprédikálják. Ha nem akarja, hogy a szája bepókhálósodjék, a jobbágynékkel kell barátkoznia. De a magára adó, az is elkerüli. János meg többnyire benn ül a szobájában.

BOLYAI. Dolgozik?

ANTAL. Azt mondja, valami nagyban fő a feje. Néha hegedülget: ez a szórakozásuk.

BOLYAI. Legalább nem fásul el az ujja.

ANTAL. Megmondom nyíltan: azzal jöttem, hogy itt tenni kell valamit. Ki kell szabadítani azt a két embert abból a karanténból, amibe nem is a maguk hibája, hanem egy rendelet betűje juttatta őket.

BOLYAI. János jobban megbántotta az apai szívet, semhogy joga lenne számítani rá.

ANTAL. Ne az ő joga szóljon, a te lelkiismereted.

BOLYAI. Egy Lear királyt csinált belőlem a hálátlanságával, s még én legyek lelkiismeretes.

ANTAL. Ha azt reméled, hogy János ellöki azt az asszonyt, nem ismered a fiad.

BOLYAI. Azt tudom. A párbajhősi becsületérzése jobban hozzákötötte, mint a papi áldás.

ANTAL. Akkor hát elő kell teremteni azt a kauciót. Az egész Bolyai családra szégyen ez.

BOLYAI. A szégyen csaláncsípés a szívemben égő kígyómaráshoz képest.

ANTAL. Én biztosítom Gergelynek Bolyát. Ha kiállt a kollégiumból, odajön, s gazda lehet nálam.

BOLYAI. Én akkor se tudok, vagy akarok – vedd, ahogy tetszik – azért a kaucióért nyomorogni.

ANTAL. Mi kell már neked, vén embernek?

BOLYAI. Sok. Igaza van a fiamnak: nem tudok a pénzzel gazdálkodni. Éppúgy nem tudok csak száz forintot is az emberi nyomorúság közepette megtartani, ahogy egy kiló jeget se tudnék egy tenger meleg vízben megőrizni. Azt mondja, becsapnak. De én jobb helyen tudom azt a pénzt a szegény jobbágy s fazekas emberek zsebében, mintha a hálátlanságnak leszek vele adófizetője.

ANTAL. Nagyon belejöttél a Shakespeare-ed dühöngéseibe; nem hiszem, hogy a szíved követni tudja a rollédat. Róza elmondta titkon, hogy leveleztek.

BOLYAI. Jánossal?

ANTAL. Egy-egy utasember betér, s hoz valami levelecskét.

BOLYAI. Ebben bízik a szerencsétlen? No nézd meg hát. Itt van egy ilyen levél.

ANTAL. Mi ez?

BOLYAI. Ha nem csalódom, integráljellel kezdődik.

ANTAL. Se megszólítás, se aláírás, semmi, ami személyes. Csak a tudós ákombákomok. S te ilyeneket küldesz neki?

BOLYAI. Minthogy ő se tartja fontosnak vagy érdemesnek a cifrázatot.

ANTAL. No, ez különös levelezés. Ha az utókor rátalál, nem tudom, min fog csodálkozni jobban: a Bolyai dühösségen vagy a zablán, amit a tudomány a, szájába vet.

BOLYAI. Amikor elmentek, s ő számos inzultusa közt arra az utolsóra vetemedett, amit említeni is röstellek, s hallatlan is, hogy apa s fiú közt megtörtént volna: azt gondoltam, kiirtottam a szívemből, vagy ha az én koromban nem lehet meg, koporsót csináltatok abból a szívből, melyből nem lesz feljárása.

ANTAL. Hiába szögeznéd, fölnyílik annak a födele.

BOLYAI. Ami a személyt illeti, tartanak a szögek. A szomszédom, Kakucsi elszólta magát, mint aki azt hiszi, tudok róla, hogy annak a nőnek gyermeke lett. De a nevét, hidd el, már nem tudom, s eszembe se jut, hogy mint unokámról ábrándozzam róla.

ANTAL. Elég vékonypénzű kis legény a Déneske.

BOLYAI. De ha a Téka könyvszagú boltja alá beültem, vagy a kollégiumba megjött a Crelle Journálja, amit még a Gauss tanácsára kezdtem el járatni, s abban valami érdekesre botlottam, egyszerre az ő tűz esze jutott az eszembe: hogy nézne farkasszemet ezzel a táblával – hisz tudod, hogy még a legnagyobb elvadulásában is odaálltunk elé –, így pedig, mint a levegőtől elfogott égés, a tudomány újságjaitól elzárva senyvedez. Úgy, hogy végül is elhallgatott bennem a büszkeség kiáltozása, hogy hát ilyen szégyenletes aljassággá válhat egy apában a pedagógusi indulat – s alkalom adódván, kiküldtem neki mint jobb része táplálékát a kezembe akadtat. S ő ugyanígy a feleletet.

ANTAL. Csaljátok magatok, nem lehet az elmét s az embert szétválasztani.

BOLYAI hevesen. De ha én az emberben már csak az anyja betegségét látom, mely mint a vadvíz feljött, és betört az én fiam tisztán tartott eszébe is.

ANTAL. Tedd rendbe erődhöz mérten a dolgát, s mint matematikus is többre mégy, mint a céduláiddal.

BOLYAI. De mikor az esze, a matematikusi ítélete az egyetlen, ami még ép benne, s mint a szélvitorla jó szelet fogva, abból a maga teremtette ingoványból kirepítheti. Ma is küldtem neki Kakucsival egy cédulát.

ANTAL. Amelyben, úgy hiszed, benne van a szél.

BOLYAI. Dósa Elek kollegám figyelmeztetett. Ő mint fiatalabb, kíváncsibb lelkű ember többet forgatja a németországi lapokat. Ő hozta oda tegnap lecke után az Illustriertet s benn a lipcsei Herceg Jablonszky Társaság pályázatát, a sok fejtörést okozó imagiárius számokról. Mindjárt János jutott az eszembe.

ANTAL. S küldted a cédulát… S azt hiszed, nyerhet ott?

BOLYAI. Ha Domáld s az ő Xantippéje az „Appendix”-hez szükségesnek a felét meghagyta benne…

ANTAL. Domáldtól Lipcse messze van.

BOLYAI. De ez a legegyenesebb s a legolcsóbb út, hogy talentuma eljusson oda, ahol magának is helye volna. S ki tudja, ha a híre szállást csinál, nem kerül-e ki maga is.

ANTAL. S te hiteted el vele s magaddal, hogy gyűlölöd!… Elég egy rés remény, s azon át már az ő jövendő dicsőségét kell ókumlálnod.

INAS ijedten. A méltóságos kapitány úr… A tipográfussal beszél a kútnál.

BOLYAI maga is izgatottan. A fiam! A koporsót rugdossa. Mért vagy úgy megrémülve? Attól félsz, fölszabdal? Lökd inkább ezt a ládát a helyére.

ANTAL Jánossal. Nem gondoltam, hogy eztán ilyen sűrűn találkozunk.

JÁNOS. Én meg számítottam rá, hogy még itt érem Antal bátyám. Kakucsi beadta este a cédulát, s minthogy egy bizonyos könyv miatt úgyis be akartam jönni a Tékába, gondoltam, azt a pályázatot is megbeszélhetjük.

BOLYAI. Itt az újság. Csak az van benn, amit írtam is.

JÁNOS átfutja. Engem érdekel a dolog.

BOLYAI. Gondoltam. Hisz az imaginárius egységnek az „Appendix”-ben is nevezetes szerepe van. Én magam is gondolkozom, ne kísértsem-e meg az összekavart fejemmel a dolgot.

JÁNOS. Nem tiltja el senki.

ANTAL. No, ez szép dolog lesz. Kibontják borítékot: Bolyai, aztán a másikat, az is… Csak az a kérdés, előbb melyik. Jánoshoz. Egy bizonyos: azt mondta nekem, hogy te duellumra hívtad az apádat.

JÁNOS. Nem fosztom meg az illetőt, hogy a panaszával részvétet szerezzen magának.

ANTAL. Na hát most itt a palló, ráállhattok. S összeverhetitek a kardpenge-eszeteket. A tudós németek, majd eldöntik: melyiktek a különb matematikus. Bolyaihoz. Helyesled?

BOLYAI. Nem hogy a magam eszének rozsdáját koptassam.

ANTAL Jánoshoz. S te elfogadod a kihívást, János?

JÁNOS. Tán meghátrálok?

TIZEDIK KÉP

GERGELY. Édesapám! Kakucsi van itt. Megy Domáldra.

BOLYAI. Hát csak fáradjon errébb. Ezzel az ággal már megküzdök.

KAKUCSI Gergely nyomában. Nem akarom háborgatni a szomszéd urat, csak benéztem, nincs-e küldenivalója.

BOLYAI. Lesz, lesz. De ettől a rossz emléktől már megszabadítom szegény almafámat.

KAKUCSI. Nem olyan koros embernek való az a munka.

GERGELY mentegetőzve. Ajánlkoztam, de édesapám nem enged be senkit a kertjébe.

BOLYAI miután az ág lezuhant. Száraz ágat vagdosni: az ilyennek való. Gergely felé. Majd lesz neki is kertje, amibe negyven esztendőt beletemet. Itt már hadd küzdjek én a vénséggel s bozóttal. Lejön a létráról.

KAKUCSI az induló Gergelyhez. Már megbocsásson, öcsémuram. Látom, a könyv mellől zavartam fel. Gergely el a ház felé.

BOLYAI. Ez az egy egzámen, ez köti őt ide, aztán megy Bolyára, a boldogult öcsém jószágára.

KAKUCSI. Hallom, elköltözött szegény.

BOLYAI. El, az élők sorából. Ami, ha az élőket tekintjük, nem is ad rá jogot, hogy szegényezzük.

KAKUCSI. S a tudomány?

BOLHAI. Mármint a Gergely tudománya? Azt eztán Bolyán fogja gyarapítani.

KAKUCSI. Belőle nem akar tudóst nevelni?

BOLYAI. Abból elég volt egy, vagy ha magam is annak számítom, kettő. Belőle csak becsületes középszerű embert akartam faragni. Igaz, nem is kellett nagyon visszatartani.

KAKUCSI. Én meg azt hittem, hogy belőle is matematikus lesz.

BOLYAI. Kit érdekel az már? Ez is csak azt lesi, amit a többi, hogy Kossuth mit ír a Pesti Hírlapban. Szerencse, hogy nem olyan vérmes, hogy bajba keverje magát.

KAKUCSI. Hát boldogabb is, ha jó vidéki gazda lesz belőle. Elkancellistáskodik a táblán, s zsírozóul vállal a megyénél valami gyámságot.

BOLYAI elgondolkozva. Nincs meg az a nyugalom az ifjúságban. Mind a változást lesi; én meg azt tanítanám, ami fölötte van a változásnak. Hát persze hogy nem értik. Múltkor a Gergely fiam állt föl, hogy nem értik a magyarázatom, mondjam el még egyszer.

KAKUCSI. Nem erdélyi gyümölcs a matematika. Ha az ember látja, hogy nagyeszű, hírt ígérő emberek mivé válnak általa.

BOLYAI. Úgy-úgy, Kakucsi uram! Az elzüllő érdem! Az érdemtelenség ebből meríti nálunk az önérzetet.

KAKUCSI. Benn voltam a minap Jánosnál. Van már öt-hat éve is, hogy nem jártam ott. A cselédekkel küldözgettem a céduláit is.

BOLYAI. Kerülik, tudom.

KAKUCSI. Ismeri, milyen a fehérnép. Azt képzeli, ha nem kedvére valót szólok, mindjárt belém köt, s párbajra hív. Meg az az asszony is, ugye. Ez a sok tisztességes nőszemély mind úgy néz rá, mint a bibliai paráznára. Pedig hát szegény Orbán Róza úgy elrútult abban a sok munkában, gyerekben, hogy akár magukfajta tisztességes asszony is lehetne.

BOLYAI. Ez a házasság ökonómiája: ahol a szeretet elfáradt, az egymás gyötrése, ami összetart.

KAKUCSI. Nem is ez volt, ami meglepett engem. Hanem hogy mi lett abból a kedves kis jószágból. Már megmondom: ha elégett volna, rosszabbul nem járhat.

BOLYAI. Gergely is mondja, ő persze nem látta, milyen volt.

KAKUCSI. A házban a gerendák meghasadoztak, a léckerítés elromlott, a gyümölcsről nem is szólok. A patakon túl az erdő – ezer forint alatt ki sem vágták volna – teljességgel eltűnt.

BOLYAI. Az erdő!

KAKUCSI. Csak komló meg gaz van a helyén. De nem is fájdítom a szívét. Mondom, az enyém is elszorul.

BOLYAI. Valaha abban voltam, hogy ha nyugdíjba megyek, odahúzódom. A fél fizetésből is elnyomorgok ott.

KAKUCSI. De az egész is rámegy, amíg lakhatóvá teszi.

BOLYAI. Álom volt az is, van annak lakója.

KAKUCSI. Hiába, nem gazda egyik sem. János feléje se néz, az asszony gazdálkodik. Gondolhatja, mire megy azokkal a szász jobbágyokkal. A fiával is jót tenne, ha árendába adná.

BOLYAI. Kergessem ki a három gyermekével?

KAKUCSI. Ha csak a felét odaadná nekik, idelenn bérelhetnének szállást. Még az életre is maradna nekik.

BOLYAI. Nem sáfárkodhatom helyettük.

KAKUCSI. Lassan a gyermekeket is taníttatni kell, meg a Téka is közelebb.

BOLYAI. Látom, szívére vette szomszéduram a sorsukat. Tán tudna is árendást?

KAKUCSI. Van egy özvegyasszony, aki puhatolódzott. Az már a maga kényelmére is rendbe szedné a birtokot.

BOLYAI. Úgy volt megírva, hogy csak rom maradjon a Bolyai nemzetség után.

KAKUCSI. Nyugdíjas korára ott volna a szép takaros ház.

BOLYAI. Már ne is fárassza magát, Kakucsi uram, nem akarok új veszekedést. Ez pedig nem lehetne anélkül. Most mégiscsak megvagyunk valahogy.

BOLYAI. Újévkor még meg is köszöntöttük egymást.

KAKUCSI. Isten őrizz, hogy elrontsak valamit, de… jön is a kapitány úr.

BOLYAI. Lupus in fabula. Épp téged emlegettünk.

KAKUCSI zavarban. Azaz inkább Domáldot általában… No, akkor nincs is szükség cédulavivőre… Alázatos szolgája, kapitány uram. El.

BOLYAI. Ármányos embere! Ne menjünk be mi is?

JÁNOS. Maradjunk. Itt legalább négyszemközt vagyunk.

BOLYAI. Én ma épp koplalok, de Balázzsal hozathatok ki valamit.

JÁNOS. Nem az éhségem jöttem csillapítani.

BOLYAI. Néhány napot, remélem, benn maradsz. A kollégiumba megjött a Schubert Asztronómiája.

JÁNOS. Majd ha jobb kedvem lesz hozzá. Most nem időzhetek.

BOLYAI. A pesti Társalkodóban jelent meg egy tárca. Mentovich, hazánk fia, aki élt a mostani jobb lehetőségekkel, Németországban utazik; meglátogatta Gausst.

JÁNOS gúnyosan. Mit csinál a göttingai kolosszus?

BOLYAI. Egy kazáni orosz matematikus könyvével volt épp elfoglalva, ami mint Mentovichnak mondta, igen emlékezteti a Bolyaiakra.

JÁNOS. Mindkettőre egyszerre? Később, ha lesz kedvünk, azt is megnézhetjük. Előbb azonban egy becsületet érintő esetet kell megbeszélni.

BOLYAI. Már megint valami?

JÁNOS. Múlt héten lenn voltam Bolyán, hogy megállapodás szerint az Antal bátyám hátramaradt pörös aktáit átnézzem.

BOLYAI. S találtál valamit abban az egérlakomában?

JÁNOS. Igen, egy cédulát. Öt sor az egész, de elvitte egy hétre az álmomat. Odanyújtja Bolyai felé.

BOLYAI. Üveg nélkül már nem megy.

JÁNOS. Nem is kell. Elég, ha emlékezetébe hozom. Akkor írta, amikor Lipcséből azok a pályamunkák, visszakerültek. Igaz, hogy édesapám ráírta: égesd el. Nyilván érezte, hogy miután művét az adresszáltban elvégezte, jobb lesz annak a levélnek hamuvá válnia. Antal bátyám azonban megőrizte.

BOLYAI. Azt tudom, hogy akkoriban egy bizonyos dolog miatt bosszús voltam rád. De hogy konkréte mit írtam, annyi év után, nem emlékszem.

JÁNOS. Azt írta elsőbben is, hogy hazudtam.

BOLYAI. Hát azt nemigen írhattam, hogy igazat mondtál. Amikor én a magam munkáját elküldés előtt neked felolvastam, te azt mondtad, a magadét mégsem küldöd el. S a postán ott látom a lipcsei társaság recepiszét.

JÁNOS. Én azt mondtam, hogy már nem küldöm el. Akkor ugyanis elküldtem már.

BOLYAI. Ez inkább ügyvédhez, mint matematikushoz illő védekezés. Mert ha formailag nem is hazudtál, lényegében annál inkább.

JÁNOS. Elismerem, hogy nem volt egészen korrekt. De nem csak formailag; nem volt hazugság, szándéka szerint sem. Mert sem megkárosítani nem akartam vele senkit, sem magamnak jogtalan előnyt szerezni. S ha édesapám gondolkozik kicsit, s nem az ellenem mindig kész indulatára hallgat: gyöngédebb motívumot is találhatott volna mentségemül.

BOLYAI. Ha csak azt nem, hogy bizonytalan voltál a munkádban, s mintegy a homályban akartál versenyezni. Hogyha megbuksz, te nem is álltál a porondra, ha pedig jónak találták a dolgot, előlépj, és élvezd a dicsőséget.

JÁNOS. Ezt a kacskaringósságot eddig csak édesapám fedezte fel a jellememben.

BOLYAI. Ha már előhoztad: a visszakerült munka jogossá teszi a félénkséget.

JÁNOS. Igen, Antal bátyámnak is azt írja: rossz volt. Bízva benne, hogy ő nem ért hozzá.

BOLYAI. A bírák is azt mondták.

JÁNOS. Azok a bírák! Akik nem megítélni, de megérteni se tudták egyetlen paragrafusát. Az, hogy kinek adták a díjat – a debreceni Kerekesnek –, éppúgy megmutatja, miféle bírák voltak ők, mint ahogy a társaságról is kiderült, miféle fórum az, hogy csak három magyarországi ember volt bolond, s egyetlen német se, hogy a munkáját felküldje nekik. S azok közt a harmadik édesapám volt. Mert hiába írja itt – s ez még formája szerint is hazugság –, hogy a pályázatot elkéste egy nappal, mert a bírák mégis tekintetbe vették, s még rosszabbul ítéltek róla, mint az enyémről.

BOLYAI. Azt mondod: bennem van készen az indulat, s te támadsz rám, s dúlod fel köztünk a békét ilyen régmúlt bagatell dolgokért.

JÁNOS. Énnekem nem olyan bagatell. Mert mint a kémikus egy cseppből egy hordó folyadékot is megelemez, úgy látom én ott e levélben mindazokat az indulatokat, melyekben édesapám megfullasztana.

BOLYAI. Egy keserűség kiszalajtotta szóban igen, de a Bécsbe küldött árkusokban s a bántalmakat feledő cédulákban, amilyet Domáldra küldözgetek – csakhogy azt a poshadást megmozgassam –, azokban nem.

JÁNOS. Az ember azt gondolná, egy apának, aki oly szívesen emlegeti az apai érdemeit, elég bosszúállás, ha a fiát olyan szituációba hozhatja, mint amilyenben én vagyok ott a családommal.

BOLYAI. Az otiumra vágytál. Azért hagytad ott a katonaságot. Hát most megvan, az is s az asszony is, akit kinéztél magadnak.

JÁNOS. A hírhordók, azt hittem, elég pletykával tartják, aminek a fele tán igaz is, hogy a sérelme szomját csillapíthassa. Ez a Kakucsi is nem átallt maga jönni be a bűnbarlangba, hogy mindent apróra kifirtasson.

BOLYAI. Harminc esztendei munkám semmivé tettétek a gazdálkodástokkal.

JÁNOS. De édesapámnak nem elég, hogy a fukarságával mint valami bélpoklosokat az emberi társaságból kikülönített – ami engem magamat legkevésbé sem bánt, mert gondolataim szigetén élve nem kívánok vegyülni vele –, a vesztegzár palánkján kívül egy másik égő gyűrűvel igyekszik körülvenni; hol kitalált bántalmakkal, hol azokat cáfoló rágalommal csinálna valami embertelen monstrumot belőlem.

BOLYAI. Nagyon kevés az, ami sóhajaimból a világba kijut.

JÁNOS. Elképzelem, miket írt másnak, ha Antal bátyámnak, aki mégis ismert valamelyest, így mert írni. A göttingiai barátjának például.

BOLYAI. Mintha az, hogy nem dicsérhetlek, nem nekem fájna a legjobban. Lejön Jakab Lajos, a kolozsvári doktor, s kérdi, János mit dolgozik. Mondjam meg, hogy nem dolgozol?

JÁNOS. Nem nekik, sem az apai kérkedés kielégítésére végzem.

BOLYAI. Újévre mit írtam? Nem akarok úgy meghalni, hogy még egy „Appendix”-t ne lássak tőled.

JÁNOS. Még egyet! Hisz azt sem tudta sem eszével, sem szívével megemészteni. Mert ha értené, nem követelne még egyet, hanem azt mondaná, ha semmi több ki nem kerül a kezéből, azzal az eggyel is beírta magát az emberi nem díszei közé. S az imaginária munkámról nem merné irigységében sem leírni, hogy hitvány, mert félne, hogy igazabb bírók vagy a matematikusi ítéletéről vagy a sokat emlegetett apai szívéről lesznek rossz véleménnyel.

BOLYAI. Kérkedéssel pótlod, amit munkában kellene felmutatni.

JÁNOS. Az egész emberiség lesz az én munkám tanúja, s boldogságával tanulja meg a kis Domáld nevét, ahol keletkezett.

BOLYAI. Látni kéne azt.

JÁNOS. Majd meglátják, akikre tartozik. Ez nem fog az „Appendix” sorsára jutni. Megismertem a képmutatást s a féltékenységet, amely azt elragadta tőlem.

BOLYAI. Ezt mered mondani? János gúnyosan az apjára nevet, s el a ház felé.

BALÁZS a ház felől, ijedten. Mondtam, hogy megöli egyszer a tekintetes urat.

BOLYAI. Ahova a Kakucsi uram szállani szokott: tudod? Mondd meg neki, vagy ha ő nincs ott, a nénjének, hogy küldje be azt az illetőt, akiről beszélt. Odaadom Domáldot árendába.

BALÁZS. Az illető, aki Domáldot… árendába. Elsiet.

BOLYAI. Hát majd olyan leszek!

TIZENEGYEDIK KÉP

BOLYAI. No, ez kedves reggel. Nemcsak a nap érkezett meg végre, ilyen rég látott emberrel találkozom. Örülnek a kedves szülei, hogy lejött.

LAJOS. Már csak az édesanyám.

BOLYAI. Persze, persze. Jakab uram meghalt. Az ilyen vén fejben már egyforma testet hordanak az élők s a halottak. Mi újság Kolozsvárt?

LAJOS. Ami itt – nagy a bizakodás.

BOLYAI. A francia események miatt? Üljünk le már egy kicsit. Jólesik egy régi tanítványt látni, akiben a barna hajunkra s eredményesebb leckéinkre emlékezünk. Remélem, meglátogat.

LAJOS. Meg, okvetlen. Jánoshoz is készülök; hallom, itt benn lakik a városban.

BOLYAI. Igen, itt épített házat, ott van a Sáros utcában. Könnyű megismerni, tűzfallal az útnak fordította.

LAJOS. Mondják, maga húzta föl.

BOLYAI. Egy kőműves napszámossal meg a leányával. Mondom, de én is csak úgy hallottam.

LAJOS. Hír szerint a városi tanács engedélye nélkül.

BOLYAI. Sok mindent mondanak. Hogy a végrehajtót párbajjal ijesztette el. Hát az biztos, ha nem félnek úgy tőle, s rám nem tekintenek, aligha lesz meg.

LAJOS. S dolgozik? Megpezsdítette a jobb időjárás?

BOLYAI. Azt ne tőlem kérdezze, öcsém. Dolgozik, persze hogy dolgozik. De hogy mit, azt csak maga tudja. Ez az Orbán Róza: ez emésztette meg őt. Az asszony, az volt az egész Bolyai-nemzetség fátuma.

LAJOS. Én meg azt mondom: nem az, Farkas bátyám.

BOLYAI. Mondja hát.

LAJOS. A nemzeti élet… Az, amiben a kiváló nem találta idáig a helyét; hogy munkatér híján magát s a magához hasonlót eméssze.

BOLYAI. Vagy megfordítva is lehet. Azért nincs nemzeti élet, mert megfojtjuk az érdemet egymásban.

LAJOS. Egy egészséges társadalomban Farkas bátyámnak, rég valami universitas katedráján kellene ülnie, ahol nem egy-két jobb deák érti, hanem csupa olyan készületű ember lesi a szavát. Jánosnak meg a domáldi magány helyett Európát kellett volna utaznia, a francia matematikusokkal barátságot kötni, a tudomány új eszméivel hajtani eszében a malmot.

BOLYAI. Bizony be voltunk mi zárva, mint valami ólba. Most könnyedebb: a Zeyk János fia Hamburgból írt a szüleinek.

LAJOS. S eztán még könnyebb lesz. Ha lassan is, beér a Bolyai Farkasok, Széchenyi Istvánok vetése. Kinőnek a nemzetek a gúzsból.

BOLYAI. Szép álom… Csak azt tudnám, mit őriz abban a vaskazettában. Úgy mondják, a feleségitől is zárja, lakat alatt tartja. Ha elmegy hozzá, próbálja ráterelni Lajos öcsém a szót.

BOLYAI utánaszól. Hova olyan lélekszakadva, Dósa kollega?

DÓSA. Professzor uram… Jó hogy előtalálom: forrongásban van az egész kollégium. A Görög vaskereskedő szekere lejött, s olyan híreket hozott, hogy a Bodor Péter kútjában is megszólal a zenélőóra.

BOLYAI. Az alig, mert a sípjai vagy azok sincsenek meg a városház padlásán.

DÓSA. Bécs elzavarta Metternichet, a király új alkotmányos minisztériumot nevez ki. Pesten az ifjúság Petőfi Sándorral az élén kiszabadította a politikai foglyokat.

LAJOS. Hallja ezt, Farkas bátyám?

BOLYAI. Kinek az álmában történt ez?

DÓSA. Nem álomban, hanem a múlt hétfőn, már vers is készült a napról, Március tizenöt.

BOLYAI. Március idusa. Az 1811-es devalváció esett erre a napra.

DÓSA. Ez a nap, úgy látszik, még nagyobb devalvációról lesz nevezetes, melyben, mint egy fedezetlen bankó, a mi egész Werbőczi Magyarországunk értékét veszti.

BOLYAI. A jogász professzor mondja, hát hinnem kell.

LAJOS. S az Unió? Arról nincs szó?

DÓSA. Dehogy nincs. Az is benn van a lehozott pontok közt. Épp azért megyek mint tanulmányi vezetőhöz, Török professzorhoz. Az ifjúság a tanítás szüneteltetését s az Uniót sürgető gyűlést követeli. El a Poklos utca felé.

LAJOS. Ehhez mit szól, professzor úr?

BOLYAI. Amit az öreg eszkimó, az odatévedett tavaszhoz. Túl sok jeget és havat látott ahhoz, hogy az ifjúság képzelmében kifakadó pálmákban hinni tudjon.

EGYIK. Este fáklyás zenét kell adnunk.

MÁSIK. Együtt a tanuló ifjúsággal.

HARMADIK. Ragaszd fel a tizenkét pont kópiáját a Bodor-kútra.

BOLYAI. Hát te, kisfiú, hova tolnád azt a ládát ebben a nemzeti boldogságban?

KISFIÚ. Elköltözünk.

BOLYAI. S nincs apád, aki jobban megbír a targoncával?

KISFIÚ. Őtőle költözünk.

BOLYAI. Apádtól? Tán elvert benneteket?

KISFIÚ. Édesanyám azt mondja, nem marad meg vele. Amíg a könyvtárban van, mi eljövünk keresztanyámékhoz.

BOLYAI. Hát ki a te édesapád?

EGY ASSZONY. A professzor, úr nem ismeri? A Bolyai János inzsenér-kapitány úr nagyobbik fia ez. Bolyai megrendülve nézi.

ORBÁN RÓZA batyuval, szatyorral: rászól a fiára. Mit állsz meg? Szakadj meg, de vidd, te fattyú.

EGYIK KANCELLISTA. Majd én segítek, kisfiú.

MÁSIK KANCELLISTA. Itt van Bolyai professzor. Kérdezzük meg professzor uramat, mit szól a dicsőséges pesti forradalomhoz?

BOLYAI. Hogy mit szólok, édes fiam? Bizony csak azt, hogy nagyon sok vétek közt öregedtünk meg; nagy oka van megtisztulni ennek a világnak. Leül a padra, s arra néz, amerre a kisfiú s Orbán Róza elment. Bolyai János jön a város felől, s fölsiet a kút erkélyire.

EGYIK KANCELLISTA. Egy császári tiszt.

MÁSIK. Biztos a várbeliek közül.

HARMADIK. A pontjainkat jön letépni, védjük meg.

NEGYEDIK. Azzal ugyan megjárnátok. A Bolyai Gergely kollégánk bátyja az.

EGYIK. Az a bajvívó?

NEGYEDIK. Nem kell félnetek tőle. Jánoshoz. Mit szól, kapitány úr, a pesti ifjúság pontjaihoz?

JÁNOS. Rossz bizonyságot tenne az ítéletéről, aki nem helyeselné őket.

NEGYEDIK KANCELLISTA. No látjátok. Ismerem én a kapitány urat: mint gyermek a hegedülésén is nemegyszer andalodtam. A professzor Dósa Eleknek vagyok a fia.

JÁNOS. A magasabb értelem, mely idáig a tudomány kis kalitkájában gyakorolta magát, megizmosodva annyira, hogy az élet berendezésében is próbát tehet erejéből, kigyomlálva azt a sok hibás nézetet, oktalan babonát, melyet a helytelen szokás kiirthatatlannak tartott, s a költészet hízelegve szentesített…

MÁSODIK KANCELLISTA. Mint katona örül ezek szerint a változásnak?

JÁNOS. Mint geometer örülök, s mint katona kész vagyok megvédeni.

HARMADIK. Éljen Bolyai kapitány úr, az új magyar tisztikar mintaképe.

ELSŐ KANCELLISTA. A deákok már viszik Török Jánost a kollégiumba. Az ifjak arra húzódnak.

LAJOS odalép Jánoshoz. Örvendetes nap ez a mai.

JÁNOS. Ha a dolgok megértek, a napoknak is meg kell jönniök.

LAJOS. A mi Bécsünkben – a te Mödlinged s az én Krankenhausom közt – nagy dolgok történnek. Metternichet, hallom elzavarták.

JÁNOS. Ha a sok költészet meg nem zavarja a világosság fényével kérkedő elméket: Európa új, dicső életszakaszába léphet. A baj az, hogy ifjaink – Vásárhelyt s úgy gondolom, Pesten és Bécsett is – úgy fognak mindenhez, mint egy költemény írásához.

LAJOS. Holott úgy kellene, mint egy levezetéshez?

JÁNOS. Inkább elszenvedném, s úgy hiszem, az egész emberi nem is nyert volna vele, ha a mostani események még néhány évet késnek, de az új épülethez szükséges fundamentumot lerakhatom.

LAJOS meghökkenve. Valami könyv lenne?

JÁNOS. A könyvek könyve, mely az összes tudományok számbavételével veti meg az építendő világépület alapját.

LAJOS a hallgatózó Bolyaira néz. De a politikában, mint a nagy francia forradalom is megmutatta, az indulatok szoktak első mozgatók lenni.

JÁNOS. Közel húsz éve, hogy ennek a munkának az ideálja megfogant, mint ami egyedül viheti át a geometria fenséges szellemét az élet megszépítésébe.

BOLYAI. Ez az, amin dolgozol?

JÁNOS. Minden szellemi és erkölcsi erőm összeszedésével. S az emberiség, hiszem, legnagyobb jótevői közt fog emlegetni, ha a bentfoglaltakra rája eszmél.

LAJOS Bolyaira néz. Professzor úr, nem tart velem a kollégium felé?

BOLYAI. Nem, én a fiamnak akarok valamit mondani. Miután Jakab Lajos elment. Nagyon szép s helyes, amit az ifjaknak mondtál; én is azon voltam, hogy az észt tegyük meg a ház gazdájává.

JÁNOS. Nem tagadom, amit e téren az oktatásaiból kaptam.

BOLYAI. De emlékezhetsz, azt is beismertem, hogy én e tekintetben még igen gyenge voltam.

JÁNOS. Nagy kedvet kapott édesapám is, mint e kor más nagy fiai, az életben való színpadi játékra… Ez homályosította el a…

BOLYAI közbevág. Mindegy, hogy mi. A föld, amennyiben jó voltam, hamarosan elveszít, s amennyiben rossz, megszabadul tőlem. De e szépet ígérő napon, hadd segítem addig is az ész indulatokon vett diadalát. Voltál otthon?

JÁNOS. Az Elbáról jövök, a megszokott sétámról.

BOLYAI. Akkor azt sem tudod, hogy a feleséged otthagyott közben. A fiad itt tolta egy targoncán a ládát.

JÁNOS. Mi céllal mondja ezt édesapám?

BOLYAI. Nem azzal, hogy a dolgotokba szóljak, sem hogy jóslatomat e lépésedet illetően újra előhozzam.

JÁNOS. Jósolni könnyű, főképp ha az ember maga is segít a jóslatnak.

BOLYAI. Akármilyen élet van köztetek, erőm felett is megteszem, hogy amennyire lehet, kerékvágásba jöjjön.

JÁNOS. Édesapám akarta, hogy idehozzuk a szeme elé a botrányunkat.

BOLYAI. Tán hasznotokra lesz, hogy ide jöttetek.

JÁNOS. Ha abban reménykedik, hogy végleg elhagyom őket, megcsalódik. Még ma értük megyek.

BOLYAI. Menj. S hogy sikeresebb legyen az utad, mondd meg azt is, amit én üzenek.

JÁNOS. Mi az?

BOLYAI. Gergelyt elláttam valahogy, s hogy ti is rendes családdá lehessetek: leteszem értetek a kauciót.

TIZENKETTEDIK KÉP

RÓZA. Köhögtet ez a füst, ugye? Kinyitja az ablakot, s kiszól. Mi volt megint az a lárma, Dénes?

KISFIÚ kintről. Elakadt az ágyú… A Görögék bivalait hozták el, amik a hintókat szokták a piactéren a sárból kivontatni.

RÓZA. De dörömböltek is valahol.

KISFIÚ. Kászoniéknál voltak benn kötélért.

RÓZA. Ha idejönnek, ki ne nyiss.

KISFIÚ. De betörik ám a kaput.

RÓZA. Akkor nyiss ki egy kicsit, s mutasd nekik az írást. Becsukja az ajtót. Odamegy a kályhához, belenéz. Ez a nyomorúság! Kinn zörgés. De most itt zörögnek.

KISLÁNY. Minket is ki fognak rabolni?

RÓZA. Dehogy fognak, nekünk salva gardiánk van.

KISLÁNY. Az micsoda?

RÓZA. A császár elrendeli, hogy nem szabad hozzánk nyúlni.

KISLÁNY. Megölni se szabad?

DÉNES bejön. Édesanyám!

RÓZA. No megmutattad?

DÉNES. Nem mutathatom. Ő van itt.

RÓZA. Ki ő?

DÉNES. Hát ő maga.

RÓZA. Ki az az ő maga? Gedeon tábornok?

DÉNES. Az az öreg: a professzor úr. Az édesapám apja.

RÓZA meghökkenten. Ő? S beengedted?

DÉNES. Nem mertem. Kinn újabb zörgés.

RÓZA. Mért nem merted? Még elmegy, kapsz akkor apádtól.

DÉNES. Hát beeresszem?

RÓZA. Be hát, te mafla. Mialatt a kisfiú kihúzódik, ő kikapja az ágyból a kislányt. Bújj be oda a kamrába; de meg ne fázznekem… Nesze kapd magadra a göncöd. Miközben nagyjából beveti az ágyat. Ne ez a kendő is. Utána dobja; becsukja a a szekrényajtót, lesöpri az asztalról az ételmaradékot, egy pillantást vet a tükörbe, összefogja, s egy kendővel hátraköti a haját. Hát csak jöjjön. És mondja: az az Orbán Róza.

KISFIÚ kinyitja Bolyai előtt az ajtót. Itt lakunk. Aztán visszahúzódik.

BOLYAI szétnéz. Jó napot.

RÓZA. Jó napot.

BOLYAI. Mondja a kisfiú, hogy János nincsen itthon.

RÓZA. Nincs… Elment az Elbára sétálni.

BOLYAI. Nem barátságos most sétálgatni.

RÓZA. Én kértem, hogy maradjon velünk. De ő, ha tótágast áll is a világ, nem enged az egészségügyi sétájából… Van salva gardiája.

BOLYAI. Az, látom a kapun is. Én meg nyugtalan voltam, hogy nincs-e valami bajuk… Az egész várost végigdúlták. Leguggol a kályha elé.

RÓZA. Nem soká tartott a pünkösdi királyság. Kiment nagy garral a sok honvéd, s az első puskalövésre megszaladt.

BOLYAI. Meg kéne nyújtani a kéményt, kintről is látom, hogy alacsony. Meg kalapot tenni rá, hogy az eső bele ne vágjon.

RÓZA. Kisebb gondja is nagyobb annak, mint a kémény cúgja.

BOLYAI. Énhozzám is bejött egy falka román, de hát tudom a nyelvüket, úgy összecimboráltam velük, hogy a végén ők hozták a tokányt a borom mellé.

RÓZA. Nemcsak románul, emberül is kell tudni ahhoz.

BOLYAI feláll a kályha mellől. No, pattogj már. Róza felé néz. Azengedély persze nem jött meg?

RÓZA. Nyáron át más dolguk volt ott Szebenben, mint a mi házasságfolyamodásunk… Most meg, hogy elkezdődött a háború…

BOLYAI. Majd csak vége lesz. Akármilyen zivatar, a vége mindig az, hogy kisüt a nap. Kinn puskalövések.

RÓZA. Rajtam már az sem segít. A hiányzó kerekét kellene megtalálni, ha ugyan megvolt valaha. A Bolyai család jól járt velem, hogy a hírétől berúgva magamra vettem a gondozását.

BOLYAI. A gyerekek nagyok, azoknak mégiscsak jobb lesz.

RÓZA. Nem is tartóztat más, mint hogy azoktól el ne vegyem az apjukat.

BOLYAI. Foglalkozik velük?

RÓZA. Amikor Déneske a korba jött, lobogott, hogy mit nevel belőle. Mikor aztán látta, hogy nem lesz matematikus, elunta.

BOLYAI. Ettől legalább megkímélte az Isten.

RÓZA. Nincs őneki a maga rigolyáin kívül semmihez türelme.

BOLYAI. De csak dolgozik valamit?

RÓZA. Dolgozik, hogyne, emészti a papírt. De hogy abból valami haszon lenne nekünk vagy magának… Ott van abban a vasládában. Egyszer azt találtam mondani: elégetem a sok haszontalan írást. Azóta el nem felejti, mikor elmegy, lelakatolni. Pedig hát mi volna azt a lakatot leütni?

BOLYAI fölemeli a Lobacsevszkij-könyvet. Látom, itt van a könyv, amit épp a csata napján küldtem… A nagy dúlásban, gondolom, nem volt kedve azzal mulatni magát.

RÓZA. Hogy nem-e? Maga tudja minő nadragulyát küldött abban a geometriai könyvben, sem olvasni nem tudta, sem elszakadni tőle. Fölugrott, s járta le-föl a szobát, aztán megint csak ráfeküdt, s falta, mint a mérget. Minket meg beterelt ide a kamrába, mert ha nagyon gondolkodik, pisszenni sem lehet a házban.

BOLYAI. Gondoltam, hogy érdekelni fogja.

RÓZA. Jobban, mint Vásárhely dúlása. Az éjszaka teli volt tűzfénnyel, sírással, s ő azt a könyvet ette, meg a maga dühét írta. Jó, hogy ilyen félre lakunk. Reggel aztán elhajtottam a parancsnokságra. Kinn ajtócsapás. De jön is. Elteszi a könyvet. Isten őrizz, hogy amit előhagy, egy hüvelykkel odább legyen.

JÁNOS belép. Édesapám jó időt választott a látogatásra… Van legalább salva gardiája?

BOLYAI. Az én salva gardiám itt van, fiam. A hajára mutat. Nyugtalanságban voltam miattatok… De hallom, hála Isten, hogy oktalan. Rózára néz. Azt tudod, hogy Kemény Pált elvitték az éjjel. Professzor Török is a foglyok közt van. János is Rózára néz.

RÓZA. Vigyáz ő magára. Áthúzódik a másik szobába. Ki őrizné a ládáját akkor.

BOLYAI. A csata előtt a honvédtisztek gyűlésén, úgy hallom, ott voltál?

JÁNOS. El is jöttem. Előre demonstrálták a másnapi vereségüket. Megmondtam nekik: a hadvezetés olyan, mint egy geometriai szerkesztés, oda fej kell, amely tudja, mit akar.

BOLYAI. Persze, ajánltál is ilyen fejet.

JÁNOS. Az életemet tettem le biztosítékul, hogy mint korlátlan hadvezér, a császári sereget Erdélyből rövid idő alatt kiverem.

BOLYAI. Szerencséd, hogy Gedeon tábornok nem tud az ajánlatodról. Nagy vakmerőség volt ezután a parancsnokságra menned, s salva gardiát kérned. Egy jóakaród előbb ott járhatott volna.

JÁNOS. Én kész voltam rokkantságommal is a hazáért szolgálni, de ha nem adnak méltó teret, ahol magamat, nem mint ágyútöltelék, hanem mint stratéga hasznosítsam: akkor azon a módon próbálok hazám hasznára lenni, mely állapotomnak jobban megfelel, s munkám védelmére kértem, mint volt császári tiszt, a menlevelet.

BOLYAI. Úgy is van, nem az a hazafiság, fejjel rohanni a falnak… Főleg olyan fejjel, melyben egy „Appendix” született s születhetik. A jegyzésekből látom: nézegetted a Lobacsevszkij könyvét?

JÁNOS hideg, alig észrevehető gúnnyal. Igen. Alázatosan köszönöm, hogy átküldte édesapám. Részben igaza volt, amikor azt remélte, hogy érdekelni fog.

BOLYAI. Sok tekintetben emlékeztet a te eszmemenetedre, mellyel a tizenegyedik axiómát elmellőzted.

JÁNOS. Sok tekintetben. Sőt annyira, hogy a kissé beavatott bámulni kénytelen: annyi fej kétezer évi haszontalan törése után, hogy támad egyszerre két agyvelő, melybe az a gondolat, mint a villám beléütött.

BOLYAI. Amikor az „Appendix”-et sürgettem, figyelmeztettelek, hogy a tudományos eszméknek is megvan, mint bornak, gyümölcsnek, az érés idejük. A nagy Newton és Leibniz kalkulusa jó példa rá.

JÁNOS. Édesapám éppen oly jól tudja, mint én, az a példa mért nem vág ide.

BOLYAI. Mást is lehet felhozni… A Bernouilliek.

JÁNOS. Aki odáig emelkedett, ahonnét én nézem az efféle törpe dolgokat, nem fog az ő elsőbbségi pörük, folytatója lenni. Az igazi emberbarátnak a gondolat lábra kapása a fontos, s nem a maga híre.

BOLYAI. Nemes felfogás. De nehéz.

JÁNOS. Aki magát a dolgot szereti, s nem az összehasonlítás irigy férgeit táplálja a szívében: természetes. Mit magyarázzam ezt annak, aki a „Tentámen”-t névtelen adta ki.

BOLYAI. Névtelen, de nem a más neve alatt. Ehhez olyan indulattalan lélek kell, amilyenek félek, mi nem vagyunk.

JÁNOS. Úgy látszik: mégiscsak. Mert hisz, amint édesapám reménye ellenére látja, nem háborgok.

BOLYAI. Nem érdekel, hogy az új, nem euklidészi geometria a te hallgatásod miatt a Lobacsevszkij név alatt evez az örökkévalóságba?

JÁNOS. Még az sem, hogy a Lobacsevszkij név alatt ki rejtezik.

BOLYAI. Ki rejtezik? Hát rejtezik, valaki?

JÁNOS. Bár messze vagyok a gyermekkortól, ebben a Kazán városban s a Lobacsevszkij névben könnyű meghallanom a napkeleti mesét.

BOLYAI. Erdély s Bolyai a németnek éppolyan.

JÁNOS. Regényekben volt divat perzsákkal vagy vademberekkel mondatni el, ami a bölcs szívén feküdt.

BOLYAI. Azt gondolod, hogy Lobacsevszkij könyve sem Muszkaországban készült?

JÁNOS. Az életemet tenném rá, hogy azon a nyelven írták, amelyre a címlap szerint fordíttatott.

BOLYAI. Mért bújt volna egy német tudós a muszka név mögé?

JÁNOS. Hogy kényelmesebben tehesse magáévá, aminek a birtokát – ráébredvén, mi az – rögtön megkívánta.

BOLYAI. Gauss?

JÁNOS. Nem írta-e már akkor, hogy engem dicsérve magát kellene dicsérnie, mert mint egy messzi kalamárisból, az ő agyából írtam az „Appendix”-et. S most, hogy annak a nyomorult füzetnek a híre is elaludt, sőt a nagy „Tentámen” is makulatúraként fogyott el, nincsen-e itten az ideje, hogy a megkívánt csemege felé kinyújtsa a kezét.

BOLYAI. De mért ama csodálatos, soha nem hallott név alatt?

JÁNOS. Mert ha a maga nevében tenné, tán lenne egy agyredő, melyben még ott az „Appendix” neve, vagy ha más nem: az a duelláló fiú indulna el a lopást rásütni. Míg Lobacsevszkijnek nem kell, s nem is lehet arról a bolond Bolyairól tudnia.

BOLYAI. Mért jobb neki a Lobacsevszkij, mint a Bolyai név?

JÁNOS. Mert azt, mint egy farsangi maszkot, ő vagy az utókor könnyen levetheti, s akkor egy tiszta s óvatos Gauss fog a világ előtt állani, aki mint egy álruhás Harun Al Rasid ízleltette meg németjeivel a szokatlan gondolatot, s e játékban ártatlan nyomta el az elfeledt tulajdonost.

BOLYAI. Tolvajnak Gausst! Én ismerem, s ez lerántja az egész szövevényt.

JÁNOS. Illő, hogy mentse. A nagy barátot egy hálátlan fiú ellenében. Hisz társa volt az elorozásban is.

BOLYAI. Micsoda pókháló az egykor ragyogó agyon!

JÁNOS. Könnyebb a maga legyőzetését Gaussra testálnia, mint az elsüllyesztett fiú kincseként hagyni meg.

BOLYAI. Dicsőséged bolondját rúgod.

JÁNOS. Azt hiszi, nem látom át, mért jött ide? Most, amikor mindenki a vackán lapít?

BOLYAI. Ha az aggodalmamban nem hiszel, mondd azt, hogy: látni, mozdul-e benned a matematikus.

JÁNOS. De sajnálom, nem vethetek koncot, bár szánom, a kárörömnek. E könyvre én megírtam a megjegyzéseim.

BOLYAI. Meg?

JÁNOS. S nem volt nehéz dolgom, mert az anya még mindig tud gyermekéről olyat, ami a tolvaj figyelmét elkerülte, s erről bármily ügyes, megismerhetik, ki volt az, aki a szülés kínjaival jogot szerzett hozzá. Kinyitja a ládát, s kiveszi a fent levő kéziratot.

BOLYAI. S matematice? Nem ezeket a gyanakvásokat.

JÁNOS. A teóriát ütöttem, bár nem néztem, kit találok a rostély mögött.

BOLYAI. Elvihetem?

JÁNOS. Vigye. S a könyvit is. Az induló Bolyai után. De jegyezze meg, hiába veszti el: a fejemben ott ég minden szillabája.

TIZENHARMADIK KÉP

SZOLGA. Rég nem láttuk a Tékában, tekintetes professzor úr.

BOLYAI. Eztán gyakrabban eljövök. Nyugdíjba megyek.

SZOLGA. Nyugdíjba, lehet az? Bajos a kollégiumot a tekintetes úr nélkül elképzelni. Hány évünk hiányzott még a fél századhoz?

BOLYAI. Három. De ez a két utolsó nehezebb volt a negyvenötnél.

SZOLGA. Az bizony nehéz mindenkinek. Mit adjak ide? A nagy Eulert?

BOLYAI. Nem, a Lagrange-ot. Mialatt a szolga a könyvet hozza. Amikor újra kinyitottunk, magam voltam a hetvennégy évemmel a kollégium. A deákság elszéledve – ki a föld alatt, ki bujdosásában – a professzorok eltiltva, pör alatt. Ketten húztuk az igát azzal a nyavalyás Ercseivel.

SZOLGA odarakja a könyvet. Bizony, bizony: az én fiam is odavan. A Székelyföldön ötvenéves embereket is besoroztak.

BOLYAI. Még húztam volna egy darabig, de ahhoz már nem volt kedvem, hogy a mostani német utasítás szerint filologiát és históriát tanítsak. S most, hogy professzor Dósát visszabocsátották…

SZOLGA. Itt van. Odaát dolgozik az archívumban.

BOLYAI. Aztán, aki látogató, azt mind énnekem kell elbolondítani.

SZOLGA. Az ám, megkaptuk a nyomtatott verseket, amivel őfelségét, azt a Ferenc Józsefet köszöntötte ittjártakor.

BOLYAI. Nem a felségét, inkább az ifjúságát… Most is itt volt egy inspektor, persze énhozzám küldték.

SZOLGA. Professzor úr eltartja őket szóval – a Göttingájukról.

BOLYAI. Feléje se nézett az iskolának, csak a dicsérő jelentést írta.

SZOLGA közelebb húzódik. Aztán mondja már, hogy küldték nyugdíjba? Szépen, tisztességgel?

BOLYAI. A teljes fizetést kapom, s a szállásomon is megmaradhatok.

SZOLGA elismerőn. Szép dolog… Megemberelte magát a főkonzisztórium… Persze a professzor úrnak megvan a becsülete az urak előtt.

BOLYAI. Nem akarom sokáig enni a nyugdíjuk. Vár már a nagyobb penzió, amelyet nem pénzben fizetnek.

SZOLGA. Engem is biztatnak. Hisz még az alapító, a nagy Teleki Sámuel kegyelméből kerültem ide. De nem könnyen hagyom a könyveket. Csendesebbek, hallja-e, mint az unokák. A feleségemnek az a rossz szokása, hogy mint a kotlós, mind maga alá szedi… Professzor uram boldog, hogy maga van.

BOLYAI. Hagyja el, most nálam is itt van a Gergely fiamé, a menyemmel együtt. Nyavalyás a kicsiny.

BOLYAI fölszól.Dósa kollega!

DÓSA. Lám, épp most gondoltam bátyámuramra… A kollégiumban nem is beszélhetünk. Lefelé indul.

SZOLGA. Meghúzta a Neugebäude a professzor urat. Dósa odaáll Bolyai asztalához.

BOLYAI. Mit búvárkodik a kolléga úr?

DÓSA. Az erdélyi jogtörténetemhez szedek össze egy s mást.

BOLYAI. Ha jog nincs, legyen történet legalább.

DÓSA. S a történetből a jog is kihajt.

BOLYAI. Szép studium, csak nehéz nyomdát kapni neki.

DÓSA. Hát nehezebb, mint a Bolyai Farkas Grundrissének.

BOLYAI. Az a kis könyv az iskolai hatóság parancsára készült, hogy megmutassam a módszeremet nekik. Én meg azt gondoltam, német tejen is lehet magyar matematikust nevelni, s most arra van nagyobb szükség megint.

DÓSA. Egy matematikus Kossuth sose lett volna Kossuth.

BOLYAI. De azt a vad magyarkodást se kezdte volna el, amely az ország minden népét ránk zúdította. Hány jószág jutott az én Domáldom sorsára. Közelebb hajol. Hallott valamit szegény Török kollegáról? Mi az, hogy megint befogták őket? Még mindig a régiért?

DÓSA tétován. Nem, ez új dolog lesz.

BOLYAI. Csak nem esküdtek össze a boldogtalanok. Még mindig nem tanulták meg, hogy ahol három magyar összeesküszik, abból egy fantaszta, a másik szájhős, a harmadik, besúgó.

DÓSA. Azt mondják, a Klapka moldvai küldetésével függ össze.

DÓSA hangosan. Én persze nem politizálok; az embereket is kerülöm, csak itt a Tékában búvárkodom.

BOLYAI. Igaza van, kolléga úr. A Tékában lehet a legszebben elálmodni az életet.

BOLYAI. Ennek is van baja épp elég, szegénynek.

DÓSA. A professzor úrban több a keresztényi türelem, mint bennem.

BOLYAI. Mégiscsak ritka nagy talentum. S ha a szerencsétlen körülmények közül, amikben most van, kilábol: nem kis hasznot hajthatna még.

DÓSA. Mire gondol, bátyámuram?

BOLYAI. Kollega urat a nagyérdemű apja halála után mi külföldön taníttattuk, hogy abba az üres katedrába beleülhessen. Nem pendíthetné-e meg, most, hogy én is odahagyom az enyémet, hogy ennek a jobbra érdemes embernek teremtsünk menhelyet.

DÓSA. Ezt elő se hozza Farkas bátyám.

BOLYAI. A Szász Károly igénye miatt?

DÓSA. Nemcsak Szász miatt, érte magáért sem.

BOLYAI. Aki nem vegyül, rossz hírrel kerítik.

DÓSA. Már az is elég volna, amit az apja ellen tett.

BOLYAI. S ha az apja maga kéri, negyvenhét évi szolgálat jutalmaként?

DÓSA. Minden mást, ebből nem lehet semmi se.

BOLYAI. S ha a Xantippéjétől elválik? Azt hallom, a parancsnokság is ezt követeli.

DÓSA. Akkor sem.

BOLYAI. Van nagyobb is?

DÓSA. Ebben a világban nagyon gyanakvóak az emberek.

BOLYAI. Gyanakvóak? Mire gyanakszanak?

DÓSA. Nem szívesen beszélek erről Farkas bátyámmal… de tán jobb, ha nem hallgatom el…

BOLYAI. Megrettent.

DÓSA. Már annak idején is volt egy kis suttogás, császári tiszt, s alig harmincéves fejjel nyugdíjba megy, s hazajön. De akkor épp az Orbán Róza dolga, meg hogy elment Domáldra, elnémította a suttogókat. De most – ebben a gyanakvással telt atmoszférában –, amikor mindennap lefognak valakit, megtörténhet, hogy itt Vásárhelyt akasztást látunk…

BOLYAI. Nem merem érteni.

DÓSA. Az emberek megjegyezték, hogy negyvennyolc őszén salva gardiával járt, s a Gedeon tábornok szállásán látták, előtte pár nappal pedig a honvédtisztek gyűlésén az egész erdélyi had vezetését vindikálta magának.

BOLYAI megrendülten. Öcsémuram azt mondja, hogy Vásárhelyen van olyan ember, aki az én fiamat, ezt a kényesnél kényesebb karaktert, aki mint egy porszemtől a szem, a becsületére eső legkisebb szótól…

DÓSA. Van, s nem egy.

BOLYAI. Az „Appendix” írója honfitársai szemében – halkan, inkább csak jelezve a szót – spicli.

DÓSA. Mindez nem az én véleményem, én csak egy fájdalmas visszautasítástól akartam megóvni.

BOLYAI. Értem, értem.

DÓSA. S most lelkifurdalást érzek…

BOLYAI. Azt csak nekem kell éreznem, kolléga úr. Jobban a fogam közé kellett volna fognom az én apai fájdalmamat.

DÓSA hangosan. De nem zavarom tovább a búvárkodókat. Halkabban. Bocsásson meg nekünk, sokat zaklatott, fölcsigázott képzeletű embereknek. El.

BOLYAI könyve fölött az olvasó Jánost nézi, aki feltűnően messze tartja magától a könyvet. A torkát köszörüli, lapoz, aztán egyszer csak feláll, s odamegy Jánoshoz. Látom, nagyon messziről tartod a könyvet. Van itt egy tartalék okula, próbáld meg.

JÁNOS ránéz, fölveszi a szemüveget.

BOLYAI. Ha nem jó, van otthon gyengébb. Amit a bőrviszketés ellen írtam, használt-e?

JÁNOS. Látom, megvitték már a hírhordók a jó hírt.

BOLYAI. Ami hír, az itt csak rossz lehet. Egy tucat új rab, a vésztörvényszék árnya s ami ennél is rosszabb: a mindent megrágó gyanakvás.

JÁNOS. Érti jól, hogy nem azokról a gyámoltalanokról beszélek, akiknek fogalmuk sem lévén az útról, melyen a jobbhoz lehet eljutni, a csábálmaikból jövő hang nyomán, mint a tapogó vakok, ki ilyen, ki olyan vermekbe estek.

BOLYAI. Akkor hát miféle jó hírről beszélsz?

JÁNOS. Hogy az az áldatlan és megszenteletlen kötelék elbomlott.

BOLYAI. Arról annyit tudok, amennyit a céduládon írtál. Hogy Szebenből lejött a végzés.

JÁNOS. S ott nemcsak, a kauciót nem fogadják el; de a nyugdíjat is megvonják, ha fel nem bontom a botrányos viszonyt.

BOLYAI. Most jut eszükbe? Vagy előbb, vagy most se.

JÁNOS. Az informátoruk volt feledékeny. Ha húsz évvel ezelőtt odamegy panaszra, ki tudja – föltéve, hogy olyan kényszerűség fog rá, mint most –, tán már akkor meglesz az örömnap, s két vagy három neveletlen gyerekkel levesebb kérdi a levegő eget, hogy miért kell szívnia.

BOLYAI. Megint ez a gyanakvás. Ha szükségük van, úgy gondolod, az apához jönnek információért?

JÁNOS. Aki adta, őneki szerzett hasznot és örömet.

BOLYAI. Egy csapásra hét legyet ütött, felajánlta és megtartotta a kauciót – azonkívül a gyűlölt kapcsolatnak is véget vetett. Ahol mindent, a sztoicizmust is eléri a gyanú, mért ne higgy engem kétszínűnek.

JÁNOS. Nem én mondtam, s nem is tartom lényegesnek. Amit édesapám is megtudhat: annyi, hogy a kettőnk közt levő viszony fölbontására ma a közjegyző előtt szerződést kötöttünk.

BOLYAI. Odaadtad neki a házadat?

JÁNOS. S havi tíz forintot, gyermektartásért.

BOLYAI. Koldussá tetted magad.

JÁNOS. Nekem maradt a több.

BOLYAI. A nélkülözés.

JÁNOS. Aki a bölcs igénytelenségét tetszelgésből hordja, nehezen érti meg, akit a nagyobb tanít meg a kicsiről lemondani.

BOLYAI. Túl bátran hágsz át a határon, mely az okos szegénységből az elaljasító nyomorba visz.

JÁNOS. Átléptem már egy-két ilyen határt, melyet a filiszter félelem állított föl. S ha rettegnék átlépni valamit, a bitangság látszata volna, hogy egy unatkozó őrnagy vagy ezredes szavára – akitől e honfiak szemében pénzt elvenni is szégyen – én odahagytam a családomat. De akit a nagyobb érdek visz, hiába ragadtatott vele a point d’honneur minden semmiségért kardot, nem tekinthet többé a hírére.

BOLYAI. Főként ha puszta bőre, amit elvisz, s a másik fél hasznával s beleegyezésivel… Lakásod van már?

JÁNOS. Lesz.

BOLYAI. Nem könnyű rendes szállást kapni.

JÁNOS. A kőműves, akivel a házam építettük, ajánl.

BOLYAI. Nálam most ott vannak Gergelyék. De ők sem maradnak örökké.

JÁNOS. Azt kipróbáltuk már egyszer.

BOLYAI. Húsz év alatt mind a ketten okosabbal lettünk.

JÁNOS. Édesapám is tudja, hogy köztünk, mint a konduktor két szára közt, ha közel kerülünk, folyton csap a szikra. S nekem most már kímélni kell a töltést.

BOLYAI. Jó… Én nem erőltetem.

JÁNOS. A körülvevő nemzeti gyámoltalanságon kívül engem most már a magam állapota is sürget, hogy ne veszítsem csak a szükségesre az erőt… Ennyiből az informátorok rossz akarata is hasznomra vált.

BOLYAI. Az már igaz – a családnál nincs nagyobb erőszívó.

JÁNOS. Képzelje el, édesapám magát, ha Newton fleksziós tana volna a fejében, vagy csak az is, amit az „Appendix” világosított meg, de úgy, hogy az egész világon senki sem tud róla, nem hagyna-e fel még édesapám is a megrögzött szokásaival; a társalkodással, feketézéssel, a dámák körüli széptevéssel, csakhogy azt a nagy kincset holta utáni örök dicsőségre az emberiségnek átadja.

BOLYAI. Még az a csekély is bánt, amit nem sajtoltam ki magamból. No és a te iszákodban volna valami ilyen?

JÁNOS. Az üdv… Az üdv tana… Az emberiséget igaz üdvösségre kalauzoló tanítás, melynek a közlését Isten az én számomra tartotta fenn.

TIZENNEGYEDIK (KETTŐS) KÉP

BOLYAI. Az első – egy-két nap alatt elmúlt: a jobb kezem volt egy kicsit ügyetlenebb. A második után – öcsémuram is észreveheti – megmaradt a beszédemben egy kis nehézség… Most várom a harmadikat. Ez is úgy van, mint a törvényszéken; az első volt az intés, az admonitio, a másik a certifikáció, most következik a végrehajtás, az executio.

LAJOS. De a törvényszéken is lehet, még ezen a mostani németen is, haladékot szerezni. Főként ha az ember, mint Farkas bátyám is, érti a nyelvüket.

BOLYAI. Higgye el, nem is kívánom, Lajos öcsém. Úgy vagyok én már ebben a világban, mint egy teremben, ahol egymás után alszanak ki a gyertyák. Vagy mint lógó fog a megüresedett szájban. Minden év elvisz egy barátot… Gauss is elment.

LAJOS. Írták az újságok.

BOLYAI. Szereztem rá hat disztichont. Ej, adja ide azt a csomagot, abban kell lennie. Keresgél, odanyújtja Lajosnak, aki a gyertyafényben olvasgatja. Föl is küldtem Göttingába von Walterhausennek, ő szerkeszti a Gauss emlékkönyvet. Vele küldtem a hozzám írt leveleit is. Mintha egy tagom ment volna ki vele – de hát odatartozó az, annak a nagy embernek a nyomai közé.

LAJOS visszaadja a kéziratot. Még nagyon fiatalosan folyik a latin vers Farkas bátyámból.

BOLYAI. Ugye?… Most már ez is elszakadt, a búvárvezeték, amin át én, s akármit mond, a fiam is, a világtól a légenyt kaptuk.

LAJOS. Elszakadt az az egész nemzet fölött.

BOLYAI. Abban az emlékezetes negyvennyolcas évben itt járt Keil, a bécsi csillagász. Méréseket végeztek: úgy kellett megoltalmaznom, mert kémnek nézték őket. Hej, milyen beszélgetéseket tettünk mi ott a lugasban… Ő is Göttingában végzett. Akkor láttam, mi az, amiben mi itt fulladozunk.

LAJOS. S milyen nagy frisseség volt, amit akkor senyvedésnek hittünk, ahhoz, ami most van.

BOLYAI. Ez is a vénség csúftevése, hogy a társasági embert nagyobb egyedüllétbe meríti, mint a magánakvalót. Az ember lassan igazán csak a holtakkal beszélhet. Kemény Simon, akivel úgy voltunk, mint az ikrek – elgondolni is nehéz –, harminc éve halott. Csakúgy, mint Bodor Pál, Antal öcsém. A régi kollégák közül már csak Antal, a püspök van meg. A báróné is elment. Igaz, hogy Kolozsvárt s a birtokán élt – tán húsz éve hogy láttam… De az is valami már, ha tudjuk, hogy van valahol egy fej, amiben mi is megfordultunk.

LAJOS. Van elég fiatal fej, amelyben a Bolyai Farkas országosan tisztelt neve ott van. Még a mostani dámáktól is hallottam dicsérni.

BOLYAI. Igyekszem, tudja, mulattatni őket. Már csak azért is, hogy bele ne lássanak itt benn a sötétbe. De ez már csak olyan, mint amikor a gyermek az erdőben dúdol. Mondom a régi bevált enyelgéseimet, csakhogy el ne nyomjon az idegenségük… Sokszor azt sem tudom jóformán, ki az, akivel évődöm. A legkedvesebb még, ha egy-egy volt tanítvány, mint öcsémuram, meglátogat.

LAJOS. Ez most már, hogy a német világ hazavetett, sűrűbben megtörténhet.

BOLYAI. Kár, hogy odalent nem fogadhatom… Látta a gyászjelentésemet?

LAJOS. Mosolyogtam rajta, különösen az ikszeken.

BOLYAI. Majd ha előtalálom, adok abból is egyet… János fiam bosszankodott rajta; azt mondja, még a halált is csörgősipkával várom, csakhogy a vásárhelyieket mulattassam.

LAJOS. A koporsója megvan-e még? Vagy megint odakölcsönözte?

BOLYAI. A sógoromat segítettem ki, de mindjárt csináltattam is mást… De a fiam miatt azt is a kamrában tartom – mert mostanában már el-eljön – forgács meg aprófa van benne. Pedig legszívesebben abba feküdnék le… hogy a testem is hozzászokjék.

LAJOS. Küzd ott még az élet, ahol szoktatni kell.

BOLYAI. De a láncait tépőlélek már erősebb… János nem érti ezt. Ő úgynéz engem, mint vén tékozló fiút, akit neki az adományokat osztó Atya nevében kell dorgálni.

LAJOS. Ki forgatta többet s többfelé a tehetségét?

BOLYAI. Épp ez az, hogy szétszórtam. Az igazi nagy olyan, mint a fösvény; élete minden percét egy nagy perselybe, a maga halhatatlanságába rakja.

LAJOS. Jutott ott a perselybe s melléje is.

BOLYAI. Nem, magam is belátom: eldiskuráltam az életemet. Volt sok minden az én fejemben: csak az az állhatatosság nem, ami a nagy embert teszi. Mert hisz sok szép dologba belekaptam: azt tudja, hogy színdarabot is csináltam?

LAJOS. Hogyne, a Párizsi pert.

BOLYAI. Meg indusztriacsináló társaságot meg iskolatervezetet meg magánjáró gépet. S ha kaptak volna rajta, tán rá is szánom egyre az életemet. De nem kapott rajta senki, s bennem nem volt meg az a szent hév, amely addig erőlteti, kalapálja, ami nem kell, hogy aztán mégis beleveri az emberek fejébe. Én magamban kerestem a hibát, s egyre szűkebbre szabtam tevékenységem rádiusát, amíg csak az a tökéletlen filiszter mulattató lettem, aminek a fiam lát – láttat magammal is.

LAJOS. Senkinek sem jut több, mint hogy szülőhazája egén a szebb élet álmát ott lebegtesse.

BOLYAI. S csak a haza kisebb vagy nagyobb, aszerint, amint körülöttünk a köd vagy bennünk a fény gyengébb vagy erősebb. Én is ezzel vigasztalom magam. Az embert csak az iparkodásával lehet mérni. Isten szeméből nézve Newton csak egy tétova, futkosó hangya. S mit ér ő az embergyűlölő állhatatosságával?

LAJOS. János?

BOLYAI. Én legalább magamat is elmulattattam.

LAJOS. Még mindig azon dolgozik, azon a…

BOLYAI. „Üdvtan”-on… azt harangozza folyton… de nem sok látszik még belőle.

LAJOS. Nagyon el kellett ott apadnia az üdvnek, ahol az egzakt elmék is üdvtant koholnak.

BOLYAI. Hisz értem én őt. A tudomány rendjét az életbe bevinni. De csak tudósok, tízezrei érhetik azt el, nem egy magányos – különc… De az emberi elme a mindenfelől körülfogó akadályok közt mindig a lehetetlen felé vágná ki magát; – lottóként nyerő problémákra szorítja a tehetetlenség. Látja, nemhiába féltettem őt én a paralleláktól. Ha annak az én sárkányomnak ifjú erejében csodás szerencsével, mondhatjuk, le is vágta a fejét, az az első siker még lehetetlenebb heraklesi munkára biztatta. A matematikában is csupa olyat próbál, amit a tudós világ abszurdumnak tart.

LAJOS. S az „Appendix”…

BOLYAI. Azzal most fölhagyott. Azt mondja, hibát talált benne. Én védem azt is erőmhöz képest.

LAJOS. Amint a kiadását is Farkas bátyám erőltette.

BOLYAI. Bocsátottam én ki a német világ elején egy könyvet. Abban, amennyire az apai kapcsolat engedte, megmutattam, hogy nemcsak Lobacsevszkij van ám – mert tudja, hogy egy orosz is rájött csaknem ugyanarra…

LAJOS. Igen, hallottam róla.

BOLYAI. S mégis azt mondja, én voltam az ő tudós hírének az irigye, mint ahogy az életét is én tettem a fukarságommal tönkre.

LAJOS. Átok van ezen a nemzeten.

BOLYAI. S a nemzetségen is. A végzetet híttam én ki, amikor abba a szép, tüzes fiatal elmébe beleszerettem… Sose csináljon, Lajos öcsém a gyerekeiből bálványt magának.

LAJOS. Nem olyanok.

BOLYAI. Hisz a Gergelyék sorsa is búsít. Tudja, milyen nyomor ma a gazdálkodás. Állást nem remélhet, mivel németül sem tanult meg rendesen. Azontúl két gyereküket temettük már el. De hol van ez attól a folyton fájó sebtől… Emlékszik arra a farsangra, amikor Temesvárról megjött?

LAJOS. Volt akkor is – figyelmeztetés.

BOLYAI. De engem megvakított a bálványom fénye. S most ezért van ilyen rettentő sötétség bennem.

LAJOS. Akinek olyan lelki gazdagságban telt el az élete, attól egy érzés napfogyatkozása nem veheti el a szép emlékeit.

BOLYAI. Hisz megpróbáltam én… kivágni. De amikor azt hittem, kinn van, elrémültem a hiányán. Most a sötétség van bennem, akkor csak üresség volt.

LAJOS. Máshol is ilyen magányra ítélt állat az emberszív, hogy vonzalmából is ütközés lesz?

BOLYAI. Mit bánnám én a magányt, ha őt nem kellene romokban látnom. Ez a kép az, amit csak agyvelőmmel együtt égethet ki a halál.

CSELÉDLÁNY a köténye alatt hoz valamit a házból, körülnéz, s bedugja a folyosón álló kosárba.

VIRRASZTÓ DEÁK az utca felől. Aggódva néz körül, s megáll a lány fölött.

CSELÉDLÁNY észreveszi, felkiált. Jézusom, kicsoda az úr?

DEÁK. A kollégiumból küldtek, a professzor úr mellé.

CSELÉDLÁNY. A professzor úr halálán van.

DEÁK. Tudom – virrasztani küldtek. Amíg meg nem hal, egy-egy nagyobb deák lesz mellette… Dósa professzor úr s a tanári kar rendelkezett így.

CSELÉDLÁNY. No, azt jól tette a Dósa. Mert mondtam neki, félek vele lenni. Amikor rosszul lett, tudja, annyi volt itt a nép, hogy vastagon állt a padlón a sár. Most meg magam vagyok mellette.

DEÁK. Rég beteg?

CSELÉDLÁNY. Tréfált ez már egész nyáron a gután; a koporsója is ott van a kamrában, de ki hitte, hogy egyszer csak oda lesz? A fia, a kapitány úr jött meglátogatni. Mert utóbb kérte már, hogy aludjék itt vele. De az szabódott, hogy neki is gyenge az egészsége; nem bírja az éjjeli törődést. Hát ahogy benyit a középső szobába, ott találja a földön, feje a kanapé alatt. Úgy hurcoltuk át a másik szobába, ahol tanítani szokott.

DEÁK aggodalmasan nézeget befelé. S azóta nem is tért magához?

CSELÉDLÁNY. De, még reggel is hallottam, amint a fiát szólítja. János, itt vagy? azt mondja. De most már nagyon elcsendesedett. Különben győződjék meg… arra… Miközben a deák bemegy, a küszöbről. Ha maga most itt marad, én élek vele, elszaladok anyámhoz. Már azt sem tudja, magam is élek-e. Veszi a kosarat, s gyorsan el az utca felé.

DEÁK kinyitja bentről a szellőzőablakot, egy pillanatra szétnéz, aztán eltűnik.

JÁNOS az utca felől. Szétnéz a ház előtt, aztán az ablakhoz áll, szeme fölé ernyőt csinálva, hogy jobbam lásson. Megkoccintja. No, él még az a vén ember? Deák megjelenik az ablakban, s ijedten visszanéz. Int, hogy a beteg meghallhatja.

JÁNOS. Nem hallja az azt már. Az ajtóban megjelenő diáknak. Bolyai János inzsenér kapitány vagyok.

DEÁK. Szőke János teológus, a ma éjszakai virrasztó.

JÁNOS. Nincs annak már virrasztóra szüksége. Vegye inkább a köpenyét, sétáljunk egyet. Miféle könyv az a kezében?

JÁNOS. Versek, Biztos valami szamárság.

DEÁK. Egy új, nagy hírű magyar költő írta: Arany János.

JÁNOS olvassa. Királyasszony kertje… No látja, hogy csupa bolondság: királyasszony, szerelem, virág.

DEÁK. Most, hogy Vörösmarty Mihály, a Szózat írója meghalt, s az az üstökös – Petőfi Sándor – már előbb itt hagyott bennünket, ő tartatik a legnagyobbnak.

JÁNOS. Elég baj az, hogy még mindig a poéták közt keresik a nagyság mintáját, s a kollégiumokban ilyen mesékkel tömik az ifjúságot. Megindul, aztán megint megáll: a jelenet végéig egyre sűrűbbek ezek a megindulások, s egyre nagyobb az amplitudójuk és a sebességük.

DEÁK. Mi rossz lehet azokban az ártatlan versekben?

JÁNOS. Mi rossz? Abban mi a rossz, ha a felnőtt embert anyacsecsre fogják? Gyermeki hazug képzetekkel népesítik be az ifjúság fejét, hogy aztán az életben is ezt hajszolják, s a kimérák nemlétezésén boldogtalankodjanak.

DEÁK. A nehéz időszakon az eszmények segítik át a magyart.

JÁNOS. Az ám, de milyen eszmények. A tudomány a Mindenség megvilágított bordázatát építi fel tanában, s kegyelmetek még mindig az Ovidius babonáin s a politikai sarlatánok orvosságán kapnak… Hogy mi rossz lehet azokban az ártatlan versekben? Nézze meg azt az öreg embert ott bent – azt is a sok költészet pusztította el.

DEÁK. Elég szép kort ért.

JÁNOS. Nem is a testit gondolom – bár még a testét is. Mert azt mondom én: száz évben egyszer születik ember, aki olyan évszázadokra szabott testet kap, mint ő. Ahogy még a múlt őszön is bírta magát, azt hittem, a Matuzsálem korát is eléri vagy meghaladja, pedig az, mint tudja, ezer évet élt. S ha nincs az indulatossága, tán meg is haladta volna.

DEÁK. Volt talán oka a keserűségre.

JÁNOS. Persze hogy volt, kinek nincs? De aki a tiszta tudományokban nevelkedik – s ha valaki, ő annak a jégcsúcsain járhatott –, az megtanul az érzései gazdája lenni. Aki viszont a maguk Shakespeare-ét, Schillerét majmolja, szépnek, sőt érdemnek, megkülönböztető jelnek tekinti a mértéktelen érzéseket, s úgy hozzájuk szokik, hogy ha egy szúnyog csípi meg, a Kleopátra kígyómarásának véli, s aszerint bánik magával s a környezetével… Ismerte őt közelebbről?

DEÁK. Nem, engem már Szász Károly tanított.

JÁNOS. Aki azt szeretné elhitetni a világgal, hogy az „Appendix” útjára ő indított. De engem a tudomány alpesi levegője megtanított, hogy elnézzek a világ gomolygó hiúságai fölött. Ő azonban úgy összekavarta magát a sok színdarabból szedett édelgéssel, hogy nem is tudja, mi az igazi indulata. Amikor azt hitte, jót tesz – bár tett azt is sokat –, a bosszúállását szolgálta, s végül is nem rajta múlt, hogy amit élete egyik felében felépített, a másikban egészen el nem rombolta.

JÁNOS. Gausshoz akart felküldeni, de azt mondom, sok tekintetben jobb volt, hogy mellette maradtam… Hallotta Gauss nevét?

DEÁK. A nagy Gauss, aki a föld vonzását…

JÁNOS. Az a nagy Newton volt. Annak az Arany Józsefnek a nevét, azt tudja, de hogy Gauss ki volt, azt nem volt, aki megtanítsa. Látja, ha valakinek, hát énnekem volna okom azt a nagy Gausst átokkal borítanom. De én nem Shakespeare mórjától tanultam őrjöngeni, s ha meg is mérem: ki mit vétett ellenem, nem igyekszem kisebbíteni, s megmondom, hogy a trónszékek közt, melyekben a tudományt előrevivő szellemek ülnek, legfényesebb a Gaussé.

DEÁK. Most már emlékszem, tavaly a halálakor…

JÁNOS. Ez a nagy Gauss – pedig csak olyan korú volt, mint ön –, de mégsem valami tejfeles szájú ifjúcska, mert az aritmetikája, már ott volt a fejében – ez azt mondta neki, amikor Göttingában együtt sétáltak: ön lángelme, Bolyai. Megint eltűnnek a ház mögött, közben Bolyai hangja bentről. János, itt vagy?… Azok megint közelebb kerülnek.

JÁNOS. S ez a ritka készültségű ember, akinek legkisebb tudománya volt a hét nyelv, melyen, mint a magáén beszélt, s akiből – meg kell nézni, amiket Bécsben írt nekem – csak úgy folyt a sok nemes beszéd, s akinek egy időben folyton az volt a száján, hogy ő mint bukott ember a fiába tette át dicsőségét: amikor ez a dicsőség nem álmodott helyről s fényességben megjött, úgy megirigyelte, hogy nem volt elég neki állítólagos apai féltésből, mely csak fukarságának volt álcája (amint maga a fukarság is féltékenységén volt maszk) engem olyan körülmények közé taszítani, melyek egy kicsit gyengébb s a tudomány fenségével össze nem szokott lelket már a földön a pokol kárhozatába süllyesztettek volna.

JÁNOS hangja. Inkább elviselte a hiúsága, hogy az én munkám a mások zsákmánya legyen… Én nemegyszer megmutattam neki ezt a gyengeségét, de ő, ahelyett hogy a matematikában megvilágosodott elméjét maga ellen fordította volna, belebújt, mint valami nádasba, a poétáktól tanult hangulatokba, s a Lear király rongyaiban szánatta magát, s fizette vissza a tanítást.

BOLYAI nyögése. János, fiam!

DEÁK. Á! Mintha szólt volna!

JÁNOS. Csak a nyögését hallotta.

DEÁK. Az ablak meg nyitva maradt.

JÁNOS a kardjával benyomja. Nem hűl meg az már… Öcsémuram bizonyára meglepődik s furcsának találja, hogy én az apámról így beszélek.

DEÁK. Bevallom, szokatlan.

JÁNOS. Tekintse ezt a geometriai igazságszeretet példájának. Akik az ő életének javát a haszontalan társaságukkal elrabolták, s akiket ő maga is időtolvajoknak nevezett, majd hízeleghetnek a sírja fölött: én azonban a szívet markoló fájdalom ellenére, mely egyszerre lázad és vonatik, úgy igyekszem őt nézni, azzal a geometer szemmel, ahogy az Isten is nézheti.

DEÁK. Ne menjünk be mégis?… Nekem azt mondták, mellette kell lennem.

JÁNOS. Látom, fél a káromló szavaktól… No, menjen csak.

DEÁK. A kapitány úr nem jön?

JÁNOS. Járkálnom kell egyet. Ez a legjobb mód – öcsémuramnak is ajánlhatom –, hogy a lábainkba szállt indulat az önuralom fényének adja a fejet. Visszaszól. Ha pedig olvasni van kedve, vegye le a polcról az ő „Tentámen”-jét. Ha abból egy mondatot megért, többre megy vele, mint az író urak lúdlábon forgó kastélyaival. El az utca felé.

TIZENÖTÖDIK KÉP

JÁNOS mutatja. Ezt a 7 forint 86 krajcárt, tanúk jelenlétében, az Öregtől vettem el, amikor tisztába tettük. A mesterszerszámaiért és egyéb pereszlékért, melyek neki sok ezer forintjába kerültek, az árverésen 103 forint jött be. Az utolsó krajcárig feljegyeztem mindent.

GERGELY. Nem volt szükség arra: megbízom én a János bátyám becsületességében.

JÁNOS. Én azonban kényes vagyok erre. Ha az Öreg nem burkolózik annyi titokzatosságba, s tőlem úgy nem fél, mint a Belzebúbtól, az ő dolgai sem maradnak olyan rendetlenségben, hogy télen át a kúrám is el kellett hanyagolni a kétfele való járkálásban és törődésben. Julihoz. A vizet a feredőhöz meghoztad?

JULI. Csak ezt a szakadást varrjam, be már.

JÁNOS. Azt a merészségemet, hogy Domáldot nélküled és helyetted eladtam, bíztam benne, utólag nem rovod fel. Hisz ütnöm kellett a vasat, különben nem lehetett volna olyan jó árat remélni érte.

GERGELY. A dúlás után az Öreg ezerért is odaadta volna.

JÁNOS. De ezek a szászok, tudod, mint a szálkát, úgy tekintik maguk között az idegent. S ha most azzal nem ijesztem őket, hogy örményt vagy zsidót kapnak a helyünkbe, az ezerhatszázat meg nem adták volna.

GERGELY. Csak hálával tartozom, hogy János bátyám nyomós dolga és gyenge állapota mellett ezt s a hagyaték dolgát is magára vette. Én Bolyáról, abból a korodából nem intézkedhettem volna.

JÁNOS. Most, hogy az Öreg machinációi már nincsenek köztünk, s nem áraszthat el téged, a közeledést megorrontva, a leveleivel, azt akarom, hogy mint bátyád s egyben atyahelyettesed, miben lehet, segítselek.

GERGELY. Köszönöm ezt a levelében is kijelentett szép készségét. Az Öreg halála énbennem, megvallom, olyan hiányt és ürességet hagyott, hogy a télen egész búskomorságba estem. A gyerekeim halála sem hagyott olyan hiányt. Mintha egy árnyat adó fa dűlt volna ki fölülem.

JÁNOS. Magam is úgy megszoktam már azt a napot elfogó árnyékot, hogy szinte hiányzik nekem. Pedig hát az idegen inkább kapott jót tőle, mint a családjabéli.

JULI. Bevittem a vizet.

GERGELY odanéz. A fürdőkúrához?

JÁNOS. Ideje, hogy újra s még nagyobb erővel hozzálássak. Napi négyszer veszek ülőfürdőt hideg forrásvízben, s közben lassú kortyokban egy veder vizet fogyasztok el. Jobban bízom ebben a kúrában, mint a doktorok s az Öreg gyógyszereiben.

GERGELY. Úgy lesz, ahogy János bátyám mondja: a víz kiöblíti a kóranyagokat.

JÁNOS. A kellemetlen csak az, hogy állandóan vizes alsóban kell lennem, ami most már megjárja, de télen…

GERGELY. A János bátyám szívóssága és állhatatossága kell ehhez.

JÁNOS. Most tavasz nyíltával ez is könnyebb lesz már. Különben is olyan vagyok, mint a szabóbogár és egyéb teremtmények, a tavasz megélénkít. A télen már majd kétségbeestem, főleg a szellemiek miatt. A spekulációktól, melyeket régen egyéb dolgok mellett is könnyen végeztem, valóságos ájulás fogott el.

GERGELY. Mint gazdának nekem is jót hoz a tavasz: de még inkább az a nyolcszáz forint, amit Domáldért hazaviszek.

JÁNOS. Bizony, mind a ketten más helyzetben lennénk, ha az Öreg a családján s főként rajtam nemcsak a mérgét vezeti le. Ha ő engem megtűr a fedele alatt, húszezer forintom van ma a szebeni takarékban, s ő maga is félrerakhatott volna húsz-harmincezret. De ő, míg a családja nélkülözött, a szegényeknek tett alapítványt, ami a maga helyén nemes dolog, de olyan, mintha én egy kínai falut akarnék boldogítani.

GERGELY. Meg be is csapta az a sok pénzét csaló mesterember.

JÁNOS. Mert a hiúságát bálványozta; arra költött mindent. S miközben a nagylelkűt játszotta, mint most is, hogy a könyvtárát a kollégiumra hagyta, voltaképp rajtunk töltötte ki a bosszúját.

GERGELY. Azt mondta: bátyámnak nincs szüksége könyvre.

JÁNOS. Mintha az mind a fejemben volna. Holott csak a szükséges segédeszközöktől akart megfosztani.

GERGELY. Akkora gonosz tán mégsem volt.

JÁNOS. Nem véletlen az, hogy aki közelébe került: mind elpusztult vagy megnyomorodott. Az anyámnak én akkor csak a hevességét néztem; ma sokszor visszagondolok, volt miben szegénynek megháborodni. A második felesége meg sorvadásba esett. Hogy te miként vagy: magad tudod. S hogy ellenem mit tett, bár ifjúságomban mutatott nagy jóságát elismerem, azt csak én tudom igazán. Ahhoz az a szellemi paradicsom kellett – melybe igaz, szintén ő vezetett be, hogy a két pokol közt fennmaradjak, s az emberiségnek is használni tudjak.

GERGELY. Énnekem, megvallom, nincs olyan értelmem, hogy a bírája merjek lenni… De nem is tartóztatom János bátyámat a kúrájában… Akkor hát délután Mentovich professzornál.

JÁNOS. Ott van a domáldi pénz, az öreg pecsétnyomójával leragasztva. Míg Juli kikíséri a vendéget, János ledobja a kabátját, bemegy a függöny mögé. Később hallani, amint a vízbe beleül. Elkéstünk a reggeli fürdővel.

JULI. Izzasztás lesz azért?

JÁNOS. Csak az alsógatyát add be, hogy megáztassam.

JULI bedobja a fehérneműt, elvesz egy almát a szekrényből, s amíg rágcsálja, megszólal. Hanem tudja, hogy egy tanult ember ilyen istentelen legyen!

JÁNOS a függöny mögül. Kiről beszélsz?

JULI. Nahát az apjáról, a professzor úrról. Hallgatom, amint itt elpanaszolják a tetteit egymásnak. Akkor az én apámnak, aki csak egy kőmíves napszámos volt, meg kell bocsájtani.

JÁNOS. Minthogy ha nem falazott, többnyire részeg volt.

JULI. De ő legalább bánatában a sok gyerek miatt ivott, s részegségében vert bennünket. De hogy valaki ital nélkül hideg machinációkkal tegye két feleségét a föld alá.

JÁNOS. Nem szándékosan tette azt, bolond. Sőt az én anyámat is álma föláldozásával, nagy türelemmel ápolta.

JULI. De hisz nem vagyok süket: hallottam, hogy az egyik megháborodott, a másik meg, a fiatal, elfogyott miatta.

JÁNOS. Az ember megháborodhat valaki miatt, anélkül hogy annak szándékában volna… Nem olyan könnyű ám egy olyan ember feleségének lenni.

JULI. Mért, milyen ember volt, kikapós?

JÁNOS. Nem kikapós, csak tüzes, szép, okos. A tüze húzta a fehérnépet, az elméssége elmulattatta, a szomorúsága megpuhította a szivit. Öreg ember volt, s az ifjú dámák, grófnék még szívesebben enyelegtek vele, mint valami maguk közül való gavallérral.

JULI. Menjen már, a grófnék, egy olyan vén emberrel.

JÁNOS. Nem a vén embert látták azok abban, hanem a más, különb csillag számára születettet.

JULI. De magukat, a tulajdon fiait is megnyomorította.

JÁNOS. Meg, persze, mert a féltékeny indulat őt is gyűlölködő emberré tette. De a gonoszságán is átvilágított olykor-olykor a hozzám való régi nagy jó akarata.

JULI. Akkor nem értem, ki volt hát a gonosz. Ő-e, aki az irigységivel, kapzsiságával elpusztította magukat, vagy maguk, hogy a sírjában sem hagyják nyugodni, ott is kövezik a nyomorultat.

JÁNOS. Ki kövezi? Inkább nagyon is elismerem az ő számos lelki és erkölcsi tulajdonságát.

JULI. Az én apám eladott volna engem, de azért nem hallja, hogy emlegetem.

JÁNOS. Könnyű a rosszat nem emlegetni. De akiből egy lat hiányzott a tökéletességhez, s azzal mindent elpusztított, a nagyság eszményét is, amit ő ültetett a szívembe.

JULI. Egyszer-egyszer még virágot is viszek a sírjára. Ha szegény édesanyámhoz kimegyek.

JÁNOS. Szebb emléket, mint én, nem raktak még apai sírra.

JULI. Az ám, azt a ponyik almafát sem ültették el, ami a kívánsága volt.

JÁNOS. Nem almafát ültetek én fölé; olyat, aminek a lombja nem szárad el, s nem hullik el soha.

JULI. A mesében van olyan.

JÁNOS. Én fogom őt illő helyre tenni.

JULI. A helyén van az már a feltámadásig.

JÁNOS. Nem kell föltámadnia – életben lesz akkor is… általam.

JULI. Mondtam, megárt a sok hideg víz.

JÁNOS. Nem érted te ezt. A tudósok úgy élnek örökké, hogy az emberek, nem tudják, a maguk érdekében nem szabad elfeledniök.

JULI. Én ugyan azon a Gausson kívül nem is hallottam egyről sem.

JÁNOS. De az az emberiség, amelyben már a Szöcs Juliskák is üdvre születnek majd, százszor is végigmegy az utánuk hagyott szent emlékeken.

JULI. Hogy történik az?

JÁNOS. A tan révén, amely megmagyarázza, hogy éljenek.

JULI. Hol van az a tan?

JÁNOS. Itt, ebben a kazettában. S az emberek, akik részesednek benne – a kínaiak és a szerecsenek is –, mind megtanulják a Bolyai nevet, a Farkasét is.

JULI. S azt hogy veri a fejükbe?

JÁNOS. Figyelj! megmagyarázom. Ha egy tudós egy nagy munkát készít, amely az emberi nemzet örök nyeresége, akkor kiválaszt egy embert, akit a föld lakói közül a legméltóbbnak ítél, s akinek legnagyobb része van benn, hogy az elmeszüleményekben előremenő világ őt észben tartja, s annak ajánlja föl azt az ő művét. Ezt nevezik dedikációnak.

JULI. S maga ilyen dedikációt fog írni?

JÁNOS. Már meg is van. Kétféleképp is megírtam, hogy minél szebb legyen.

JULI. S aztán kinek?… A királynak nem… Kossuthnak?

JÁNOS. Az én apámnak – Bolyai Farkasnak.

JULI. Akit olyan csúnyán szidott a Gergely öccsével?

JÁNOS. Nem a hibás embernek. – Annak, aki a magasabb valóságok világába engem bevezetett, s akit én is magammal emelek az emberi emlékezetből ki nem fonnyadó nevek közé. Ez lesz az ő apai dicsősége.