Massys és Paracelsus kétségtelenül kortársak voltak, s ha forrásokkal
nem is igazolható, elvileg akár találkozhattak is, hiszen tudjuk, hogy a
csodadoktor hírében álló tudós pályafutása során szinte egész Európát bejárta.
Az antwerpeni művész egyébként, aki oltárképek és zsánerképek mellett nem
utolsósorban reneszánsz ihletettségű portréival szerzett hírnevet magának,
köztudottan számos jelentős kortársát megörökítette, így többek között
Desiderius Erasmust is megfestette egy 1517-ből származó képén,
amelyet ma a római Palazzo Barberini képtárában őriznek. Szembetűnő,
hogy ennek a festménynek a hangvétele mennyire más, mint a Paracelsust ábrázoló
képmásé! A dolgozószobájában ülő, gondolataiba mélyedt rotterdami tudós
alakjából szerénység és eltökéltség sugárzik, a svájci orvos arca ezzel
szemben sokkal inkább önelégültségről árulkodik. Bár mindkét esetben egyfajta
ideálportréról van szó, a művésznek így is sikerült megragadnia a két férfi
alapvetően eltérő egyéniségét. Minket adott esetben természetesen inkább
a gyógyászat területén működő Paracelsus érdekel, akinek ellentmondásos
figuráját, illetve munkásságát az elmúlt évszázadok során igen eltérően
értékelték.
Mint egyes kortársi utalásokból kiderül, a Galénosz műveit nyilvánosan
elégető Paracelsus – aki az 1520-as évek második felében rövid ideig a baseli
egyetem gyógyászattanára is volt – valóban elég arrogáns, összeférhetetlen
figura lehetett. Elődei tekintélyét minden eszközzel igyekezett megtépázni,
önmagát ugyanakkor nem minden szerénytelenség nélkül „monarcha medicorum”-nak,
az orvosok fejedelmének titulálta. A svájci tudósról kétségtelenül sok rosszat
el lehet mondani, vitathatatlan érdeme azonban, hogy harcosan szembeszállt
a skolasztikusok szemléletével, s a poros könyvek tanulmányozásánál fontosabbnak
tartotta a természet rejtett titkainak a kifürkészését. Az orvostannak szerinte
alapvetően a filozófiára, az asztronómiára és a teológiára kell épülnie,
kiegészülve az alkímiából nyert gyakorlati tapasztalatokkal.
Az embert a kozmosz szerves részének tekintette, s a különféle betegségeket
a csillagok állásával hozta összefüggésbe. Szerinte az egyes szervek közvetlenül
egy-egy bolygó hatása alatt állnak, s az egészség az ő megfogalmazásában
a szervezet „planetáris egyensúlya”, míg a betegség nem más, mint ennek
az egyensúlynak a felborulása. A test ugyanakkor – mint hangsúlyozta – a
lélek lakhelye is, az orvosoknak tehát mindkettőt egyidejűleg kellene vizsgálnia
és kezelnie. Önmagunk, illetve az emberi lélek megismerése tehát elválaszthatatlan
a mindenség, a tárgyi világ titkainak a megismerésétől. Meggyőződése szerint,
csak e kétféle ismeret birtokában lehet igazán eredményesen gyógyítani.
Számos kortársához hasonlóan, Paracelsus is fáradhatatlanul kutatta a bölcsek
kövét, ő azonban elsősorban nem azért, hogy aranyat csináljon, hanem hogy
a test konzerválását, illetve az élet meghosszabbítását elősegítő gyógyszereket
nyerjen belőle. Különféle növényekből és szervetlen anyagokból számos kémiai
készítményt állított elő, lényegében ő tekinthető az orvostudományban később
mind nagyobb szerepet játszó iatrokémia egyik úttörőjének. Sokra becsülte
és propagálta a gyógyforrások vizét, a gyógyteákat és más gyógynövényeket,
amelyeket rendszerint az úgynevezett szignatúratan értelmében ítélt meg,
amely szerint az egyes növények azt a betegséget gyógyítják, amellyel színük,
alakjuk vagy nevük alapján valamilyen kapcsolatba hozhatók. Ilyen értelemben
tehát Paracelsus a természetgyógyászat egyik kora újkori apostola is volt.
Mindez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A svájci orvos írásai ugyanis
kétségkívül elég zavarosak, s manapság, érthető módon, főleg azt vetik a
szemére, hogy kísérletei és természettudományos megfigyelései szinte mindig
elvont, misztikus fejtegetésekkel párosultak, s ezeknek a misztikus tanoknak
a hatása hosszabb távon inkább károsnak, mintsem hasznosnak bizonyult. Népszerűsége
azonban mindezek ellenére halála után is sokáig töretlennek bizonyult, összegyűjtött
írásait 1603-ban, majd 1616-ban ismételten kiadták.