A fizika átalakulása

1. Bevezető

Az a kör, amelyben az ember fogalmait és ismereteit szerezte, nem nagy. Bolygója felszínéhez van kötve s a méretek mérsékelt égöve veszi körül. Érzékszervei elől elvész a kicsiny s a folyamatok közül a túl sebes. Azok közt a jelenségek közt van otthon, melyek nem esnek messze életviszonyaitól; nyelve a világnak azt a végét tükrözi, melyben eszével széttapogatott. A mindenség szempontjából „vidéki”, aki makacsul ragaszkodik egy kis világfolton szerzett előítéleteihez.

A tudomány kitágította az ember körét; de nem mondott le egészen vidékies ítéleteiről. Sok mindent megtudott arról, ami a falun túl van, de nem kételkedett benne, hogy a falujában nyert szempontok az egész világon érvényesek. Fogalmaink, melyek segélyével az álló földön élő, közel hat láb magas és percenként százat lépő ember hebegte el benyomásait, a csillagok s az atomok világában hűek maradtak az „öv”-höz, melyben keletkeztek. A fizikus, amikor e fogalmak mellett megkötözködött, helyi előítéletét erőltette rá a mindenségre.

Az ember nem szívesen mond le azokról az előítéleteiről, melyek körülményei megbírálásában hűen szolgálták. S nem húzott-e épp elég hasznot a fizikus abból a fogalom-teológiából, mely a tapasztalás segédeszközeiről azt hitte, hogy a természet lényegéből erednek s elménk kinyilatkoztatásszerűen jutott birtokukba. Magának a tapasztalásnak kellet a segédeszközök helyi eredetére figyelmeztetnie; csak súlyos rejtvények kényszeríthették rá a fizikát, hogy bevált vidékiességén túltegye magát.

2. Az Einstein-elmélet

Még egy ilyen szűkre szabott tanulmányban sem mondhatunk le róla, hogy a gondolkozásnak azt a kényszerhelyzetét, melybe az Einstein előtti fizika szorult, fel ne idézzük. A relativitás-elmélet felállítására a fizikusokat a fény terjedési sebességének a vizsgálata kényszerítette. Mivel nap körüli pályáján a föld maga is halad, föltehető volt, hogy a földön leadott fényjel terjedési sebessége a haladás irányában kisebb, mint más irányban; annyival kisebb, amilyen sebességgel a föld az „éter”-rel szemben elmozdul – úgyhogy egy másodperccel a fényjel leadása után a szemlélő nem 300 000 km-re lesz a haladás irányába eső fényhullámtól, hanem kevesebbre. Ha tehát nagy távolságokba felállított tükrök segélyével egymásra merőleges irányokban figyeljük a fény terjedési sebességét, azt kell találnunk, hogy a mért fénysebesség egyik irányban kisebb, a másikban nagyobb. A Michelson–Morley-kísérlet kimutatta, hogy ez nem így van, a fény terjedési sebessége a földön (s valószínűleg más mozgó testen is) minden irányban egyforma. Hogy ez a felfedezés milyen elképesztő volt, még jobban megértjük Russell hasonlatából. Egy ember 6 km óránkénti sebességgel halad egy úton, a vele egy időben induló autó 60 km-rel. A távolság köztük egy óra múlva 54 km lesz, ha ellenkező irányban haladtak, 66. Ha azonban az ember: a föld s az autó: a fény, akkor az autó távolsága az embertől egy óra múlva 60 km – tekintet nélkül, hogy milyen irányban ment. Hogy lehetséges ez? Hogy ebből a szorítóból szabaduljanak, a fizikusok kénytelenek voltak föltételezni, hogy a haladás irányában a tárgyak s így a mértékek is megrövidülnek; a 300 000 km táv fény és leadó közt azért lesz meg a másodperc haladás után is, mert maguk a méterek lettek rövidebbek. Ez a Fitzgerald-féle kontrakció, melynek számértékét a Lorentz-féle transzformációs szabály adta meg. A Lorentz transzformáció segélyével, ha ismerjük a mozgó test sebességét, ki tudjuk számítani a rövidülést, amelyet a hosszúságok a mozgó testen szenvednek. Kissé furcsa magyarázat ez a megrövidülésről szóló, de a legfurcsább, hogy a Lorentz transzformáció képlete nagyszerűen szuperált.

Einstein ismerte fel elsőül, hogy a Michelson–Morley-féle kísérlettel a régi fizika épülete meglazult s a fizikai alapfogalmakat újra át kell gondolni, hogy a Michelson–Morley-féle paradoxon s közben fölmerült egyéb tapasztalatok, a fizika rendszerébe biztosan beleilljenek. A régi fizika gyenge pontja az abszolút idő, mely Newton szerint óráinktól független egyértelműséggel folyik az egész világban s minden megfigyelőre nézve ugyanaz. Arra, hogy a világban valami ilyesmi volna, semmi bizonyíték nincs. Amit mi abszolút időnek hiszünk, az a föld ideje s egyáltalában nem biztos, hogy az egymáshoz viszonyítva őrült sebességgel száguldó égitestek egy világűri jelenségről (még a fény terjedési sebességét számbavéve is) ugyanazt az időbeli ítéletet hozzák. Einstein épp abból indult ki, hogy ahhoz az időhöz, melyet Newton az egész mindenségre kötelezővé tett, a mi helyi viszonyaink is hozzátapadtak s egymással szemben elmozgó testek ideje különböző. Ez a különbség kis sebességnél csekély, a föld színén elenyészik, de nagy sebességeknél, a csillagászatban figyelembe kell venni. A Russell hasonlatához visszatérve, ha az autó: a fény, a föld: a gyalogos, akkor az autó távolsága azért lesz ugyanaz a gyalogostól, mint attól, „aki helyben maradt”, mert a két észlelőnek az ideje más, másképp jár az órájuk, minden sebességhez más idő tartozik, míg a fény terjedési sebessége (mely egyben az elérhető legnagyobb sebesség) minden mozgótestre, bármilyen az iránya és sebessége: ugyanaz.

Ha két különböző csillaglakó észlelőnek más-más az ideje, két jelenség időbeli viszonyát is különbözőképp ítélhetik meg – ami az egyiknek egyidejű, a másik szerint egymás után következik be. Mivel a távolságmérés két térbeli pont egy időben történő összehasonlítása a hosszúság egység segélyével s az egyidejűségről különböző észlelők másképp vélekednek, a távolság sem lehet minden észlelőre egyértelmű, úgy, hogy a „hely” fogalma is elveszti fizikai állandóságát. Azzal, hogy a fizikust a föld „nyugvó” viszonyairól kidobták az űrbe, ahol minden mozog mindennel szembe s az észlelő helyek valamelyikét csak egész önkényesen lehet a többivel szemben kitüntetni, abszolútnak hitt fogalmaink, idő, hely, távolság, egyidejűség önkényesekké válnak, az észlelő pontot hozzátapasztalják a vizsgált jelenséghez, a szemlélet lesiklik a valóságról. Az észlelőket köti helyük előítélete; a hely belopózik az észleltbe: ez a relativitás elmélet „relatív” oldala. De van egy abszolút is.

Ha idő, hely, távolság a választott nézőponttól s a velejáró koordináta rendszertől függenek; olyan fogalmakat kell találnunk, amelyek közelebb esnek a természeti tényhez és függetleníthetők az észlelővel változó tér-idő koordinátáktól; műszóval: invariánsak. Mi invariánsa világban? Két esemény (tehát nem hely) egymáshoz való viszonya: az intervallum. Mért invariáns az intervallum? Mert található egy olyan mérték a számára, mely bármely koordináta rendszerben ugyanaz marad. A matematikának van egy hatalmas ága (a közönséges vektoranalízisből a szimbólum-matematika felé kinőtt) tenzorszámítás. Ez épp arra tanít, hogy cserélhetik ezek az intervallumok méret-öltözéküket a különböző koordináta-rendszerekben. Eddington szerint (A relativitás elmélet matematikai feldolgozásban) „Tapasztalati tudásunk minden része, amely a térbeli helyzettel függ össze, tehát mindaz, amit események konfigurációiról tudunk, eseménypárok kiterjedés-viszonyában foglaltatik. Ez a viszony az intervallum.”

Az intervallum tehát nem az, amit mi távolságnak nevezünk. Először nem pontokat, hanem eseményeket köt össze; másodszor: ez az összekötés nemcsak térbeli, hanem időbeli is lehet. Ha lehetséges, hogy egy fénysugár mindkét eseménynél jelen legyen (például egyik esemény a fényjel, másik annak a látása), akkor az intervallum nulla. Ha két esemény úgy következik be, hogy semmiféle észlelő sem juthatna közben egyiktől a másikhoz, mert arra a fényénél nagyobb sebességre volna szüksége – de elképzelhető egy megfigyelő, aki a két eseményt egyidejűnek látja: akkor az intervallum az a térbeli távolság, melyet ez az észlelő a két esemény közt megállapít. Ilyenkor azt mondjuk, hogy az intervallum térszerű. Ha pedig a két esemény úgy következik be, hogy egy észlelő kellő sebességgel mozogva, mind a két eseménynél jelen lehet, akkor az intervallum az az időtáv, amelyet ez az észlelő mér. Az ilyen intervallum „időszerű”. Az intervallumok, amint látjuk, szorosabbra szövik azt, amit mi idáig térnek-időnek neveztünk. Tér és idő: az intervallumok rendszerében: a „világ”-ban olvad össze.

Az intervallumok differenciálegyenletek formájában írhatók fel. Ezeknek a differenciálegyenleteknek van egy egyszerűbb és egy bonyolultabb alakjuk. Az egyszerűbb alak nagyobb gravitáló tömegektől távol érvényes, a bonyolultabb, melyet „g” tényezők komplikálnak, az anyag közelében. Amikor azt mondjuk, hogy az anyag erőteret létesít, azt értjük, hogy az intervallumok természete az anyag közelében megváltozik. A gravitáció az a módosulás, amelyet az intervallumok egyenletei az anyag közelében szenvednek. Az egyenlet egyszerűbb, speciális alakja (innen speciális relativitás elmélet) mértanilag azt jelenti, hogy az intervallumokat derékszögű koordináta rendszer segélyével számítjuk ki – a tér ott euklideszi –; az általánosabb alak, hogy a derékszögű rendszer az anyag közelében csődöt mond; az intervallumok jellemzéséhez arra a geometriára van szükségünk, amelyet Riemann tanulmányozott.

Tér, idő, távolság – csillagászati viszonylatban – az észlelőponttal változnak, míg két esemény viszonya: az intervallum: invariáns. Az intervallumokkal jellemzett világ összeházasítja a teret és időt. E világban a gravitáció nem misztikus, tereken átható erő, hanem a tér helyi tulajdonsága – a világ fő jellemvonása pedig, hogy kényelmes; a magára hagyott test a legkényelmesebb pályán az úgynevezett geodetikus vonalakon halad: ennyit érthet meg a relativitás elméletéből, akinek nincs kedve, hogy ezeket az egyszerű tételeket a tenzorszámítás meredekein küzdje ki.

3. A kvantumelmélet⁽¹⁾

Míg az Einstein-elmélet a fizikai alapfogalmakat bírálta fölül s „vidékiességünket” a csillagok viszonyaihoz pallérozta, a kvantumelmélet, mely vele egy időben bontakozott ki, az anyag és a sugárzás természetére vonatkozó nézeteinket alakította át, megingatva a tizenkilencedik századi fizika épületét, mely az elektron elméletben a fénytani, elektromagnetikus és mechanikai jelenségeknek már-már összefüggő magyarázatát adta.

A kvantumelméletet a hősugárzás tanulmányozása vetette fel. Fekete testek spektruma hősugarakból áll; a sugárzás energiája a sugarak rezgésszámának és az abszolút hőmérsékletnek a hányadosától függ. Ha ez a hányados kicsiny (tehát a hullámok hossza nagy s a hőmérséklet magas), a „klasszikus” fizika képlete fedi a kísérleti úton nyert eredményt; rövid hullámoknál s alacsony hőmérsékletnél a képlet, akárhogy forgathatják, csődöt vall. Planck olyan képletet ajánlott, mely a tapasztalattal megegyezett, de egy szokatlan tényező szerepelt benne, mely a régi mechanikával és optikával sehogy sem volt kibékíthető. Planck azt tételezte fel, hogy az energiacsere atom és környezet közt csak egy elemi energiamennyiség egészszámú többszörösei szerint történhet s ez az elemi energia-mennyiség nem más, mint a rezgésszámnak és egy kiszámítható állandónak, a „kvantum”-nak a szorzata. Tudjuk, hogy a teljes számsor folytonos, az egész számok közt azonban hézagok vannak, egyről a kettőre, kettőről háromra ugrani kell. Ha az energia, mely atom és környezet közt sugárzás közben kicserélődik, az elemi energia mennyiség egészszámú többszöröse, akkor a csere nem lehet folytonos, mint ahogy idáig képzeltük, hanem ugrásszerű. Az energia kontinuitásának az elve (legalábbis arra az esetre, ha atomból lép ki, vagy atomba lép be) megbukott.

Érthető, hogy a fizikusok Planck elméletét nem egykönnyen fogadták el. De míg Planck képlete általános érvényű volt, minden más formula a Planck-képlet speciális, szűkebb határok közt érvényes esetének bizonyult. Új jelenségek merültek fel, melyeket megint csak kvantumokkal kellett magyarázni. Ultraibolya sugarakkal besugárzott fém sugarakat bocsát ki (fotoelektrikus tünemény); az új sugárzás energiája a besugárzás rezgésszámától függ, de független a besugárzás erejétől. A szilárd testek fajhője, melynek függetlennek kellene lennie a hőmérséklettől, az abszolút nulla fok felé csökken, sőt elenyészik. Einstein, akinek a kvantumelmélet felépítésében is szép szerep jutott, mind a két jelenséget a kvantumokkal és az energia diszkontinuitásával magyarázta. De a kvantumelmélet óriási jelentősége mégis Bohr dolgozatából világlott fel, aki a kvantumok segélyével anyag és sugárzás természetét egyszerű, szuggesztív és a fizika minden területén jól használható képben állította elénk.

Az elektronelmélet szerint az atomokban negatív töltésű elektron (vagy elektronok) ellipszispályán keringenek a pozitív töltésű mag körül. Ezek az ellipszispályák a Kepler-féle ellipszisekhez hasonlítanak és a régi fizikai törvények szerint egy folytonos ellipszis családot alkotnak, azaz a méretek a legkülönbözőbb értéket vehetik fel. Bohr szerint ez nincs így. Az elektronok csak olyan pályákon keringhetnek, melyeken az elektron tehetetlenségi nyomatéka a Planck-féle kvantum és 2π hányadosának egész számú többszöröse. Bohr a folytonos ellipszis családból kiválaszt tehát bizonyosakat, melyek egymás közt többé nem folytonosak s azt állítja, hogy az elektron csak ezeken az állandó pályákon keringhet. Ha ezeken kering, az atom nem sugárzik, de ha egyik állandó pályáról a másikra ugrik, s eközben energiamennyisége csökken, akkor sugarakat bocsát ki. Más szóval a sugárzás diszkontinuitása a pályák diszkontinuitásának felel meg; az energiacsere atom és környezet közt azért ugrásszerű, mert az atom belsejében lefolyt ugrást kíséri, s az azzal járó energiacsökkenésből származik.

Bohr elmélete a Planck-féle diszkontinuitást az atom belsejébe viszi; a mag körül előre meghatározott pályák vannak; az atom jellege attól függ, hogy hány elektron van és melyik hányadik pályán kering, a sugárzás, hogy változtatják-e pályájukat. De ha az atomok jellege az elektronok számától és pályájától függ, akkor kézenfekvő, hogy az elemek közti különbségek, elektron szám- és pályakülönbségek s az elemek rendszere Bohr elméletére építendő fel. Ez így is van. Bohr elméletétek (a régi kvantum elméletnek) egyik legfényesebb eredménye, hogy a vegytan nagy rejtvényét, a Mengyelejev-féle periodikus-rendszert, mely az elemeket rokonsági sorokba csoportosította, atom-sémájával megfejtette.

Csakhogy a régi kvantumelméletnek, nagy eredményei ellenére is volt néhány bökkenője. Először is nem lehetett kibékíteni a klasszikus fénytannal. Száz év előtt a fény természetéről szóló vita Fresnel kísérleteivel (refrakció, interferencia) látszólag lezáródott; az emissziós elmélettel szemben elfogadták, hogy a fény folytonos hullámokban terjed. A kvantum-elmélet szerint a fény nem lehet folytonos; Einstein a fotoelektrikus tünemények magyarázatában fény-lövedékekről, fotonokról beszél. A régi optika és a kvantumelmélet kényelmetlenül érezték magukat egymás mellett s a száz év előtti vita más alakban újra ott lógott a levegőben. De a régi mechanikába is elég önkényesen ékelődött be Bohr két tétele az állandó pályáról és a sugárzás feltételeiről; a mechanikai és a kvantum törvények közt nem volt világos megfelelés. Bohr szerint, ha a kvantumok száma elég nagy, a kvantumtörvények összefolynak a mechanikaiakkal. Ha a kvantumtörvény a mikroszkopikus kép, a klasszikus törvény a makroszkópia. De ez a megoldás csak rövid időre elégíthetett ki. A fénytant és a mechanikát egybe kellett olvasztani az atommechanikával. Az erre irányuló kísérletek: az új kvantumelmélet.

Ennek az elméletnek két ága van, egyik a Schrödinger, a másik a Heisenberg-féle. Mint Einstein a teret és időt, Schrödinger az anyagot és sugárzást iparkodik még szorosabbra szőni; a mechanikát és optikát egy hullámmechanikába vezeti vissza mélyebb közös alapokra. Heisenberg ellensége minden fizikai modellnek; elveti az atom szerkezetére vonatkozó intuitív-sémát s a valóban mérhető és megfigyelhető adatokra szorítkozik. A két irány, mint Schrödinger kimutatta, ugyanazokat a tényeket írja le, két különböző nyelven, mind a kettő fejlődőben van s épp elég bonyolult ahhoz, hogy ismertetését meg se kíséreljük.

A régi kvantumelmélet kimutatta, hogy az energiacsere atom és környezet közt nem folytonos s ez a diszkontinuitás az atomok szerkezetéből ered. A kvantum jelenségek a fizikát két részre osztották; a régi fizikára, mely a folytonosságon épült s az ebbe beékelt kvantumfizikára, amely az energia diszkontinuitását vallja. Az új kvantumelmélet ezt a kétféle fizikát akarja egy megnyugtató egészben összeolvasztani.

4. Műveletek és fogalmak

A vidékit, akiből sorsa világjárót csinál, új tájak új szokások tiszteletére tanítják. Amikor először kerül idegen törvények elé, megütközik rajtuk; de ahogy a viszonyok rávezetik e törvények helyi értelmére, óvatosabbá válik, előítéletei elhalványodnak, az újat nem önmagával méri többé, hanem helyi indokaival, a világnézeti hajlékonyság érezhető lesz szempontjain, abban, amit kijelent, arra készül, amit esetleg még nem tud; igazságait a várakozás ködköre veszi körül. Valami hasonló magatartást öltött az Einstein-elmélet és kvantum-elmélet révén világjáróvá vált fizikus is, miután mint új Gulliver az óriás sebességgel mozgó testek és atomok természetét jobban megismerte. Nem akar még egyszer vidékinek bizonyulni s óvatosabbá válik kijelentéseiben. Ahogy Bridgman mondja az Új fizika logikájáról szóló könyvében: el akarja kerülni, hogy a fizika épületét a fogalmak még egy olyan földrengése rendítse meg, mint a mostani.

Bridgman szerint ezt csak úgy kerülhetjük el, hogy a fizikai fogalmakat elválasztjuk azoktól a képzetektől, melyeket a föld vagy az emberi elme természetének engedve, hozzájuk ragasztottunk. Láttuk, hogy választotta el Einstein az „abszolút időt”, amely gondolkodásunknak egy szokása, azoktól az időktől, amelyeket a fizikus valóban mér. A fogalmak az ember elméjében afféle kis önkényes istenségek, a fizikában azok a műveletek, amelyek meghatározzák őket. A műveletek egy bizonyos csoportja és sorrendje (pl. a méter felrakása): a fogalom (pl. a hosszúság); mindaz, amit a műveleteken kívül csempészünk bele, a fizikuson előbb-utóbb bosszút áll.

Ugyanazon nevű „fogalmat” sokszor különböző műveletekkel állítjuk elő (pl. mással a földi és mással a csillagászati hosszúságot); bizonyos határok közt a kétféle fogalom egybeeshet, de el kell készülnünk rá, hogy e határokon túl szétválnak. A kicsiny és a nagy irányban mérőeszközeink egyre tökéletlenebbek; a műveletek alig kivihetők, tehát a fogalmak is bizonytalanabbak; esetleg számuk is csökken, úgyhogy egymással összefolynak. Fogalmi rendszerünk elveszti a fizikában descartes-i biztonságát, a fogalmak olyanok lesznek, mint a lámpafény, megszabott körükön túl elvész a világítóerejük.

Ezek a műveletekkel meghatározott „lámpás”-fogalmak (melyek a régi fogalomrendszer egyenletes, az egész mindenségen szétoszló világítását gócvilágítássá alakították) a matematikát is alázatosságra intik és alkalmazkodásra serkentik. A matematika a természet-megismerés hatalmas segédeszköze, a természettel való érintkezésben keletkezett s a természet bizonyos fokig igazolja is eredményeit. Azt jelenti ez, hogy a természetben abszolút matematikai elvek működnek? A múlt század matematikai idealizmusa, mely a természet-megismerés és matematika közt támadt eltéréseket a megismerés tökéletlenségének tulajdonította: az Einstein utáni természettudósok szemében püthagoreizmus. Semmi okunk sincs föltételezni, hogy a természeti összefüggések matematikai egyenletekkel tökéletesen megfoghatók; a matematika és tapasztalat közt támadó eltérés onnan is eredhet, hogy matematika és természet nem egészen adekvátak. A mai matematikai egyenletek olyanok, mint a régi fizika fogalomrendszere, korlátlanul akarnak kiterjedni az egész mindenségre; Bridgman úgy kívánja továbbfejleszteni őket, hogy egy határon túl, mint a fogalmak, ők is elveszítsék értelmüket. A matematikának, mint fogalomrendszerünknek is, szorosabb összefüggésbe kell kerülnie az egyenletek mögött rejtőző tapasztalattal.

A megismerés új kritikája előtt állunk. Az ember túlságosan bízott a gondolkodásban. Azt hitte, hogy ami a fejében van, annak meg kell lennie a természetben is. De ha az elme a világhoz készült is, nincs biztosítékunk rá, hogy a benne keletkező összefüggések a természeti összefüggések lényegét fejezik ki. Az ember a megismerés első mohó rohamában a természet lelkét akarta kitépni – s a saját elméje sajátságait erőszakolta rá. Magát fogta meg a végokokban. Az új fizikus nem hiszi, hogy a természet „lényegébe” be lehet hatolni, a fauszti bűvös képlet örökre elsiklott előle. Az ismeret a legjobb esetben is csak párhuzamos lehet azzal, amire vonatkozik; a tudomány a valóságra alkalmazott fogalmi háló, de nem a valóság „lényege”. A tudomány más nyelvet beszél, mint a természet, s a tudós Isten művének csak szerény műfordítója lehet. Az új tudomány alázatos, de éppen mert nem vakul el előítéleteitől, hívebben alkalmazkodik a világhoz, az alázat óvatossá, a kételkedés bonyolulttá teszi.

5. Rokonjelenségek

A fizikusok rossz szemmel nézik, ha bölcselők és újságírók a relativitással átültetési manővereket végeznek s mint valami divatos díszcserjét, nyilvános kertjeikbe, kéretlen-kelletlen kiültetik. „Minden relatív”, mondják kávéházi tudósaink s örülnek, ha ezt a kényelmes álláspontot Einstein tekintélyével támaszthatják alá. De ha a fizikusok tiltakoznak is szakjuk belügyének hamis és még hamisabb népszerűsítése ellen, ők maguk is érzik, hogy ez a belügy nem egészen belügy; az új fizikának van valami világnézeti nyilallása. „Az operatív (műveleti) gondolkozás, írja Bridgman, megújítja társadalmi vonatkozásainkat. Aki vallási és erkölcsi kérdéseket egy mindennapi vitában az operatív fogalmak segélyével próbál taglalni, fogalmat alkothat róla, milyen jelentős reform előtt állunk.”

Mi nem készülünk úttörői lenni e reformnak, s nem is óhajtjuk a fizikában nyert szempontok ilyen nyers invázióját. Bizonyos azonban, hogy a megismerésnek az a kritikája, melyet a fizikában Einstein indított meg, nemcsak a fizikában folyik. Csaknem minden tudomány saját alapfogalmai ellen fordult; s többnyire a valóság javára bírálja őket felül. Az elme „vidékiességé”-re lépten-nyomon figyelmesek leszünk; kiderül, hogy előszeretettel általánosítja helyi szokásait s egyetemesen érvényes fogalmak alakjában viszi át őket a természeti és emberi jelenségekre. A történelemnek ma épp úgy új fogalomrendszerre van szüksége, mint a társadalomtudománynak s a dilettáns, aki látta, mint bontakozik ki korában egy valósághoz alkalmazkodóbb történetírás; a merev nyelvtan-ízű pszichológiai fogalmak elvetésével a lélek valódi természetéhez próbált hozzáférni, s nyelvi kalandozásai közben egy új tudományt sejtett meg, amely kiderült, már-már létezni kezd: szívesen vállalja a fáradságot, melyre az új fizika hívja meg, hisz kétségtelen, hogy a megismerésnek az az új „realizmusa”, mely a klasszikus filozófiától a lélektanig mindenütt mutatkozik, itt forgatta fel legforradalmibban a régi alapokat s problémái itt szemlélhetők a legtisztábban.

De mint szellemi tréning is hasznos lehet az új fizika tanulmányozása. A „vidéki”-be a világjárók tartózkodását oltja s a bonyolult tiszteletére nevel. A valóság sokágú, összetett s csak összetett módszerekkel közelíthető meg. Az új fizika, amikor a jelenségek bonyolultságához alkalmazkodik, nemcsak ismeretet nyújt, de a gondolatainkat is rugalmasabbá teszi. Úgy érzem, hogy a mai fiatalságnak nem szabadna középiskolai tanulmányai után a differenciál- és integrálszámítás elemeinél megállani. Néhány esztendei matematikai tréning (sakk vagy bridzs helyett) s a kor tudományának legizgatóbb vidékén lett otthonos; „szak”-tanulmányaira sem vész el a fáradság; mozgékonyság és bonyolultabb probléma-látás mindenütt elkel –, még a politikában is.

1934?