„Színész vagyok, nem matematikus!”

1958-ban Fodor Ilona – Erdélyből áttelepült tanárnő, akkoriban a Magyar Rádió munkatársa – felszólítja Németh Lászlót egy Bolyai-dráma megírására. Az író védekezik, különféle indokokkal próbál kitérni a feladat elől, de az egymást követő események fokozatosan gyengítik védelmi pozícióit. Először megérkeznek a Fodor Ilona édesapja által kigépelt Bolyai-levelek, majd Veress Dániel erdélyi irodalomtörténész és Vekerdi László irodalom- és tudománytörténész kezdi „csepegtetni a mérget”. Előbbi inkább a két matematikus emberi konfliktusait, míg utóbbi a téma tudománytörténeti vonatkozásait hangsúlyozza. Németh Lászlót megadja magát, elmélyed a témában, tanulmányokat ír róla, végül elkészül az Apai dicsőség, amit a színpadra alkalmasabb A két Bolyai követ. Utóbbi ősbemutatója 1961. április 20-án volt a Katona József Színházban. A darabot Várkonyi Zoltán állította színpadra; Bolyai Farkas szerepét Básti Lajos, míg Bolyai Jánosét Kálmán György alakította. Persze a próbák és az első előadások sem teltek eseménytelenül. Erről a Veress Dánielnek – 1961. május 3-án – küldött levél alábbi részlete tanúskodik:

„A jó, hogy a Bolyai II. – szinte a kedvetlen s többnyire rosszul is játszó színészek feje fölött – mégiscsak találkozott a közönséggel.”

Ugyanis – Németh Ágnes közlése szerint –, az írónak visszamondták, hogy a színészek birkóznak a nehéz szöveggel, s Básti Lajos kijelentette: eddig nem ismerte Németh László műveit, s különben is, ő színész és nem matematikus. Kálmán György pedig állítólag azt mondotta volna a bemutatón, hogy most még tapsolnak a rokonok, de mi lesz később? A darab sikere azonban megnyugtatta a színészeket, akik különben jól játszottak és meg is szerették a darabot. Maga az „affér” a Képzelt beszélgetés című írásban így jelenik meg:

„Rendező odafordulva. Csakhogy van itt más szempont is. Egy halott bemutatását egy csomó megőrzött színházi emlék, köztük a rendező saját emléke könnyíti meg. Tudja, hogy játszották, mért ért el sikert, min bukott meg; a rendező erre a tapasztalatra, hagyományra épít, amikor a maga tervét elkészíti. Egy új darab azonban a kipróbálatlanba nyomul, s minél jobban elüt más daraboktól, annál nagyobb nyugtalanságnak, néha rémületnek kell az előadásért felelőst elfognia. Kihez forduljon hát segítségért, ha nem ahhoz, aki a darab minden rejtett tendenciáját ismeri? Nemcsak leírta, de képzelete színpadán maga is megrendezte?

Szerző. S ha így fordul hozzá, a szorultságával s nem a fölényével – úgynevezett színpadismeretével –, akkor bizonyára szívesen segít is. A rendezők idegessége azonban, tapasztalatom szerint, nem ilyen kérdésekben szokott kitörni, hanem türelmetlen felkiáltásokban. Mintha a »Bolyai«-t megkapva, így kiáltanál fel: Ez színdarab? Ez egy matematikai lecke! Üljek le nemeuklideszi geometriát tanulni?

Fiatal színész. De ezt csak nem közülünk mondta valaki?

Szerző. Nem. Ilyen panaszom igazán nincs. Ahogy az együttes fogadott, a darabot végighallgatta, s itt most hívatlanul is körülül… Ez elveszi a szorongás nagyobb felét, amelyet a bemutató vállalása számomra jelenteni szokott. Én ugyanis azok köze a drámaírók közé tartozom, akik a színészektől jobban tartanak, mint a közönségtől.”

Változatok egy témára 354–355. p.

Végül a siker mindenkit meggyőzött, és a szerző – 1962. május 22-én keltezett levelében (a hagyatékban talált levélfogalmazvány) – az alábbi kéréssel fordul a Nemzeti Színház Igazgatóságához:

„A két Bolyai 111–115. előadásának a tiszteletdíját, teljesítménye megbecsüléseként, Básti Lajosnak, a darab főszereplőjének engedem át. Méltányosnak tartom ugyanis, hogy a siker hozta jövedelemtöbbletben a siker kivívói is részesedjenek. […]”

Az alábbi válogatás a Bolyai-drámák keletkezésének történetét igyekszik író levelezésén keresztül bemutatni. Végül egy személyes megjegyzés. Bár Németh László csaknem annyit panaszkodott alkotás közben, mint Gustave Flaubert (lásd Panaszkodni jó), mégis úgy tűnik, hogy egy bizonyos szint felett ez már nem befolyásolja negatívan az életművet. – A szerk.

1387. FODOR ILONÁNAK. Sajkod, 1958. november 15.

Kedves Asszonyom!

Bizony több mint egy hónapja már, hogy levelét megkaptam, de a munkám mellett mindig vannak hivatalos leveleim, amelyeket le kell nyomni (minden ügyemet, kapcsolatomat postán „ápolom”), aztán az elszakadtak után is egész regényre való megy, úgyhogy a levelezésem „ráérő” részével mindig hátralékban vagyok. Pedig nagyon jólesett az írása, asszonyokban mégis több részvét, együttérzés van.

Bolyairól,¹ ha írnék, inkább tanulmányt írnék (drámát már azért sem, mert egy fiatal barátom² nemrég olvastatta el velem a Bolyai-drámáját); de azt csak akkor, ha tudománytörténeti tanulmányaimban odáig érnék, hogy érdemlegesen tudnék foglalkozni szakmai előzményeivel és kapcsolataival is. A felajánlott anyagot különben számon tartom; legföllebb azt nem tudom, hogy a könyvek is birtokában vannak-e, vagy csak a cikkek, levelek stb. másolatai.

Nagyon köszönöm Albert Gábor tanulmányát. Ő nagyon kiváló esszéírónak ígérkezik; ezt láttam már a Galileiről szóló dolgozatában is, s a most elküldött írás is csak megerősít a prognózisomban. Legközelebb arra lehetne figyelmeztetni, hogy ne váljék egyoldalúvá a művek műfajelemzésében (e téren én is rossz példát adhattam). A legtöbben, igaz, épp ezzel nem törődnek, nyilván, mert nincs is érzékük hozzá; ő viszont mintha csak ezzel törődne. Márpedig a könyveknek mondanivalójuk is van, nem csak formájuk; sőt mondhatnám, természeti „jelenségnyomásuk”, nem csak kristályosodási törvényeik. Az Égető Eszter például lehet, hogy tökéletlenebb munka, mint az Iszony vagy a Gyász, de jelentékenyebb. Sőtér mondta: „Most látjuk, milyen felületes mindaz, amit Móricz a kisvárosról írt.” Ezt nem azért idézem, mert igaz (valószínűleg ő se írná le); hanem jól mutatja, milyen megnyílt tárnát érez az Égető Eszterben, amelyre Albert, a műfaji problémákkal elfoglaltan, nem mutat rá.

„Bűnös” dolognak tartja, hogy nem írok. Én először is nem írásról, csak publikálásról beszéltem, s az kettőn áll: próbálja csak meg például a Rádióban valamelyik darabom előadatni. Én, úgy érzem, a magyarok engem réges-rég felmentettek az alól, hogy az írójuk legyek: sajnos, ha a világ elől el akarok bújni, mégiscsak be kell valami munkába szőnöm magamat: most Marlowe Nagy Tamerlánjában éltem néhány hónapig, utána az Irgalom abbahagyott szálaiba igyekszem behúzódni. De fönntartom a jogomat, hogy ezt nem mint felelős magyar író, hanem mint passziózó nyugdíjas teszem.

Még egyszer nagyon köszönöm jelentkezését, szeretettel üdvözlöm:

Németh László

Most látom, hogy nincs meg a borítékja, nem tudom a pontos címét; a rádióhivatalban, remélem, megkapja.

1402. VERESS DÁNIELNEK. Sajkod, 1959. január 14.

Kedves Dániel!

---

A Bolyai szép téma, s valóban Sepsiszentgyörgyre való. Egy fiatal orvos barátom³ feldolgozta már – de attól még beleöntheti más is élete mérgeit. Engem is biztatott legutóbb egy erdélyi asszony – Udvardiné Fodor Ilona –, de azt mondtam, csak tanulmánynak írnám meg, ha tudnék is írni egyáltalán. Őneki teljes irodalma van; a Rádió alkalmazottja különben.

Szeretettel köszönti:

Németh László

1427. FODOR ILONÁNAK. Sajkod, 1959. május 8.

Kedves Asszonyom!

---

Nagyon köszönöm, hogy a kigépelt Bolyai-leveleket nekem is elküldte; gondosan félreteszem őket, s ha szükség van rájuk, visszaküldöm. Tudja mit lehetne ebből az anyagból (ismerve persze az egész Bolyai-irodalmat) megírni? A pedagógus-apa drámáját, aki valóban azt tartja formáló kezében, amit annyi apa vél tartani: a kivételes tehetséget, s hálás barát helyett, prométheuszi keselyűt nevel benne öregsége ellen.

Szeretettel köszönti, édesapjának is hálás üdvözletét küldi:

Németh László

1443. FODOR ILONÁNAK. Sajkod, 1959. augusztus 1.

Kedves Fodor Ilona!

Helyesebben dr. Fodor Ilona, mert az első, amihez gratulálnom kell, a doktorátusa. A második: megköszönném édesapja munkáját.⁴ Nem is gondoltam rá, hogy a levélmásolatok végleg nálam maradhatnak. Ez persze egy kis erkölcsi nyomást is jelent; mindig bántott, ha nem feleltem meg a munka képében belém ölt várakozásnak.

---

Még egyszer köszönöm jóindulatát; édesapját ismeretlenül is üdvözlöm – új doktori életszakaszában sok doctus tanulmányt stb. kíván

Németh László

1462. FODOR ILONÁNAK. Sajkod, 1959. november 4.

Kedves Fodor Ilona!

Nagyon köszönöm levelét s a küldött könyveket. Minthogy én magam is szükségét érzem, hogy valami műbe temetkezzem, rögtön neki is feküdtem a Bolyai-drámának. Az alapgondolat világosan áll előttem: a pedagógus apa, akinek az elszürkült élet, elrekedt pálya kárpótlásául egy kártyája marad: a fia tehetsége. S a fiából valóban nagy embert nevel – de könyörtelen kritikust is, élete józan, szabatos bíráját, aki (bár rajta is kiüt anyja zilált természete) mindvégig pontos tükröt tart élete tönkretételével vádolt apja elé.

Sajnos, a rendelkezésemre álló anyag nagyon kevés; a levelek nagy része anyagi ügyekről szól, s Bedőháziban nem találok sok fontos kérdésre feleletet. Végig kell mennem a rendelkezésre álló irodalmon (sajnos, a küldött jegyzék valahogy elvált a levelektől, s keresnem kell), s ez még hónapokra eltolhatja a megírást. Másba kell kapnom addig.

Elképzelem, milyen nehéz a szíve az erdélyi út után! Az enyém is – de amiatt, ami itt várt.

Még egyszer köszönöm, hogy úgy küzd ennek a darabnak a megszületéséért.

Szeretettel:

Németh László

1463. VEKERDI LÁSZLÓNAK [Sajkod, 1959. november 4–19.]

Kedves Laci!

---

Egy erdélyi nő fejébe vette, hogy drámát írat velem a Bolyaiakról. Legépeltette az apjával az egész Bolyai-levelezést, s ideajándékozta. Én a Te drámádra gondoltam, s azt mondtam: legföllebb tanulmányt írnék róla: a pedagógus apa – aki egy lángeszű s kegyetlen kritikust nevel a fiában magának, ez, ami ebben a témában személy szerint is érdekel.

Amióta hazajöttem, keresem a munkát, amibe beleölhessem magam. S ebben a témában igazán benne van a mi magyar életünk egész borzasztósága! Arra gondoltam – nem írhatnék-e mégis, nem drámát, de drámai költeményt róla. A tiédet így kétszeresen is elkerülné, mint elsősorban Farkasról szóló munka s mint költemény.

Tudnál-e tanácsot adni: mit érdemes elolvasni? Olvastam egy regényt (a Barabás Gyuláé), annak bővebb forrásai lehettek, mint nekem. Az Appendix megjelent-e modern kiadásban, esetleg fordítással, magyarázattal?

Egészség dolgában jobban vagyok, de persze hermetice elzárva attól, ami bánthatna, s ami tudom, hogy van, de az mégis más, mint ha érintkezem is vele.

Lezárom egy-két munkámat (fordítások javítása), s akkor visszamerülök tudománytörténetünkbe is!

Szeretettel köszönt, Jutkának kézcsókját küldi:

Németh László

1469. VEKERDI LÁSZLÓTÓL. Budapest, 1959. november 19.

Kedves Laci Bácsi!

Nagy örömmel olvastam a Bolyai-tervet. Még jobban örülnék, ha nem „elkerülné” az enyémet, hanem megcsinálná – jól – azt, amit én is szerettem volna. Annál is inkább, mert a mintát úgyis Laci Bácsi drámáiból vettem, főleg a Görgeyről és II. Józsefről. 1956 tavaszán egymás után 4 ilyen kísérletet írtam (Bolyaiak, Kepler, Erasmus, Watteau), s még kettőt készültem (Csokonai, Bessenyei), amikre már nem került sor. Ma visszanézve úgy látom, hogy ezek az érzelmi és gondolkozási krízis vetületei voltak: az érzelmi krízis a meg nem értett vagy félreértett tudóst háborgatta bennem (Watteau-t átírtam a festés tudósának, ami persze nem igaz), a gondolkozásomban pedig a természettudományokról történelemre való áttérés nagyon is bonyolult folyamata jelentkezett. Túlságosan is személyes ügyeim voltak ezek az írások akkor, hogy türelmem lett volna javítani rajtuk, s én túlságosan filológus [vagyok] ahhoz, hogy cselekvő alakokat tudjak teremteni. Nagy kínomban is azzal küszködtem, hogy beszorítsak pl. a Bolyaiakba egy Tentamenről és egy Appendixről szóló tanulmányt. S emellett egyet a 48-as Erdély lelkivilágáról. Ez a vágy: a tanulmányé azóta is él bennem, ha égető munkám legelején túljutok, belefognék. Így elég jól ismerem a Bolyai-irodalmat, egy-más nekem is megvan. A leginkább én is Farkas levelezését ajánlom, itt is mint legfontosabbat, a Bolyai–Gauss-levelezést. A század elein ezt kiadta az Akadémia is. Utána messze (és egyetlen valamirevaló) legjobb a P. Stäckel tanulmánya (a két legnagyobb magyar tudósról magyar eddig elfogadható tanulmányt nem írt! Stäckel német professzor). Pár éve sikerült ezt a ma már ritka könyvet megszereznem. A magyar tanulmányok közül még ma is legtöbbet ér Bedőházi János, a Két Bolyai, Mvhely, 1897. Sokkal jobb, különösen Farkast illetőleg, mint ahogy a későbbi kritika írja. A Tentament ebből lehet legkönnyebben megérteni (Egyetemi Könyvtárban megvan). Nagy hibája, hogy Farkas nagy emberi és matematikai tulajdonságait János hátrányára igyekszik kiemelni. A másik elviselhető magyar tanulmány: Dávid Lajos A két Bolyai élete és munkássága pedig megfordítja: Jánost emeli Farkas rovására, akiben inkább csak a nagy embert, nem a nagy matematikust látja. A harmadik terjedelmesebb magyar tanulmány: az Alexits György: Bolyai Jánosa pedig már mind a kettőben csak főurak áldozatát látja. Szerinte Farkas: vén talpnyaló, János pedig (akit bosszantó módon állandóan „szegény”-nek titulál) üldözött és meg nem értett – kommunista, csak nem következetes. (Ezért „szegény”?).

Az igazság az, hogy Farkas matematikusnak is éppen olyan nagy, mint János, Tentamenében lefekteti egy olyan geometria alapjait, amit sokkal később igaz, hogy sokkal világosabban – Felix Klein fog a híres Erlangeni programban levezetni: a „mozgáscsoportokra” felépített geometria fogalmát. Több mint fél évszázaddal Klein előtt pontosan definiálja a mozgáscsoportok és a csoportgeometria fogalmát, s ezt a tudománytörténészek – még a jó szemű Stäckel sem veszi észre, s Farkast mint a nemeuklideszi geometria „Mózesét” marasztalják el, amiben persze nem is első és nem is legnagyobb. De mint a koordinátamentes térgeometria megteremtője igen is első, s ezt nem tudják ma sem. Azt Stäckel is észreveszi – nehéz is lenne nem –, hogy az axiomatikus geometria első nagy mestere Farkas, de inkább elszórt, zseniális intuícióknak tekinti alkotásait. Pedig az egy egészen új, s csak a XIX–XX. század fordulóján kibontakozó matematikai világ első megfogalmazása.

János pedig embernek se kicsi. Látszik ez annyit szidott és lesajnált Üdvtanából is, meg azokból a kivonataiból is, amik hozzáférhetők. (Nem adták ki soha, csak szemelvényeket idéztek itt-ott.) Az Üdvtanban a lehetetlen nagy vállalkozások és félig megtett utak annyira ismerős világa is keserít. Farkasnak inkább a matematikája ilyen: az emberi oldala neki szerencsésebb volt. János matematikája mentes ettől. Az Appendix olyan nagy, olyan teljes, befejezett, hogy már nem mérhető matematikai mértékkel (ezért nem is fogható Gauss és Lobacsevszkij hasonló jellegű munkáihoz).

Többek között benne van – éspedig tudatosan – az Appendixben az Általános Relativitás elméletének egész problematikája is. Tökéletes Kristály. A zene és a matematika privilégiuma csak ez a tömörség: a par excellence művészeté és tudományé. Itt nem Sejtések és Mélységek szólnak, mint Farkasnál, hanem Tudás és Magasság. Az Appendix a történelem ritka nagy pillanatai közé tartozik. Nekünk jelképünk lehetne és vigaszunk: lényegét tanítani kéne az elemiben. Az Appendix csúcsaihoz azonban nem egészen könnyű eljutni. Ismerni kell hozzá az euklideszi geometriát, s valamely modern differenciál geometriából valamit. Jó tudni valamit hozzá a Hilbert axiomatikájából, pl. ahogy az oly korán elhalt nagy matematikus, Kerékjártó geometriájában olvasható. Az Appendixnek különben van jó magyar kiadása is, Kárteszi Ferenc adta ki 1952-ben, az Akadémiai Kiadónál. Nem könnyű olvasmány, de az I. fejezet, amelyben a párhuzamosság fogalmát tisztázza, könnyen, előtanulmányok nélkül érthető, s vezérmotívumként elmondja az egész mű „hangulatát”. De a legszebb éppen a következő részekben van: különösen a II. fejezet. A párhuzamosság vezérmotívuma itt tágul ki: segítségével könnyűszerrel el tud különíteni két rendszert: amelyikben az euklideszi párhuzamosság-axióma érvényes (∑ rendszer), és egy másikat, amelyikben a Bolyai-féle párhuzamossági axióma érvényes (S rendszer). A geometriai tételek egy része csak a ∑ rendszerben, mások csak az S rendszerben érvényesek.

„Mindazok a tételek, amelyeknél nem említjük kifejezetten, hogy vajon a ∑ vagy az S rendszerben érvényesek, abszolút igazak, vagyis állítjuk, hogy érvényesek, akár ∑, akár S teljesül a valóságban.” Bolyai ismerte fel először világosan, hogy egymástól független, önmagukban zárt rendszerek állhatnak fenn egymás mellett anélkül, hogy brmelyikük is helytelen lenne. Ezeket önmagukban összemérni nem lehet. Ha azonban egy átfogóbb, az alaprendszerektől függetlenül, abszolút érvényes tételekből álló rendszert sikerül találni, ez a geometriai problémák egészen más, sokkal mélyebb szinten történő tárgyalását teszi lehetővé. Ez a Bolyai geometriai csodájának a lényege: az abszolút geometria felismerése. Itt már készen áll a század végén kialakított invariáns elmélet minden lényeges vonása, az általános relativitáselmélet pedig nem egyéb köztudomásúan, mint az invariáns elmélet egy alkalmazása. Maga Bolyai veti fel még a kérdést: vajon a valóságban a ∑ vagy az S rendszer realizálódik-e? Helyesebben valamelyik S rendszer, mert S rendszer végtelen sok van, megfelelően annak, hogy (pl. két dimenzióban) az S rendszer nem sík, hanem egy görbült felület geometriája, s ennek a görbülete végtelen sokféle lehet. Ezek a problémák a III. fejezetben tisztázódnak, ahol a gömbi trigonometria axiómáiról mutatja ki, hogy ezek az S rendszerben is érvényesek, tehát az abszolút geometria kincsei.

A IV. fejezetben különböző geometriai idomokra vonatkozó számításokat (pl. a kör területe) végez az S rendszerben, s itt fogalmazza meg a XX. század fizikájának a nagy kérdését: melyik rendszer realizálódik a világban? S arra a végső következtetésre jut, hogy ha tudnánk, hogy nem a ∑ érvényesül, akkor hosszméréseinkben szükségszerűen fellépne egy bizonyos természetes egység, épp az illető S rendszer görbületét jellemző állandó, s mi anélkül, hogy tudnánk, mindent ehhez viszonyítva mérnénk.

Ugyanezt számtalanszor elismétlik a relativitáselmélet klasszikusai és tankönyvei – Bolyairól még csak említést sem téve. Mert beskatulyázták a „nemeuklideszi geometria” megteremtőjeként, s hogy sokkal többet tett, azt nem hajlandók elismerni még ma sem. Mint ahogy még kevesebben tudnak Farkas nagyságáról. S ami a legszomorúbb, hogy világviszonylatban is kiváló matematikusaink és történészeink közül nem akadt egy se, aki felismerje. (Igaz, Gauss mellett! legalább megemlítik Jánost – „szegényt”.)

Az Appendix a Tentamen hátterében még fényesebben tömör és világos, s annak kavargó mélysége ennek világos ragyogásában is benne van. Zeusz és Pallasz Athéné: s mi csak alig hogy tudunk róluk! Ezért Németh Lászlónak s éppen a drámaírónak a sok közül – kötelessége is hozzájuk fordulni. A téma olyan nagy s fennkölt, hogy talán az időbeli közelsége ellenére is elbírja a verset, ha ugyan a mi korunk elbírja (az igazi verset soha nem csak az író írja). Én valahogy jobban el tudnám képzelni Széchenyi-, II. ]ózsef-, Galilei-féle prózában, mint Sámson soraiban.

A tragédiát én nem a magánál nagyobb matematikust nevelt apa és a kegyetlen kritikussá vált fiú közt érzem: a két életmű matematikailag is, emberileg is külön vágányokon fut. A tragédia a két ember s a világ között van, külön-külön, amit csak indikál az egymással való – és eltúlzott – zsörtölődésük. Abból, hogy a kor két legnagyobb matematikusa egymás mellett élve kerüli egymást: a szörnyű és szörnyeteggé tevő magyar magány látszik. Farkas egy kicsit II. József: Világpolgár. Marosvásárhelyen és Göttingában él, 48-ban is a felvilágosodott századfordulón.

János sokkal bonyolultabb. Az Appendix tökéletessége mellett még döbbentőbb élete sikertelensége. Nemcsak külső: belső sikertelensége is. Úgy látszik, hogy az a nagy rend, amit az Appendixbe préselt, belőle mindent kimosott. Farkas sztoicizmusa tudott egy kis világot teremteni magának, amiben, ha rosszul is, élhetett. János csak az egész világ megváltásával érezte volna magát otthon a földön. Ez az alapmagatartás tükröződik matematikájukban is: Farkas axiomatikába keríti a geometria egy speciális ágát, János a végtelenből befogja minden geometria alapjait. Farkas az emberek világában él, János maga teremtette más világban. Farkas a környezetével harcol, János önmagával. A XIX. század eleje és vége: Schiller és Rimbaud közti különbség.

Matematikai – generációs kor – és magyar kérdések kereszteződnek a két Bolyai találkozásában, még akkor sem egymással van bajuk, ha egymást marják, mint a kutyákat a tavaszi levegő, hajtja őket egymásnak a világ. Annak a bogozását, hogy az akkori Erdély és a mostani Magyarország, a drámabeli Farkas és Németh László között volt-e, és miféle hasonlóság, már az irodalomtörténészekre hagyom, a tapasztalat szerint szeretik az ilyen „csemegéket” – (hisz ebből élnek).

Én a szabadságom eltelte óta sehogy se haladok a munkával. Napi 8–12 óra teljesen értelmetlen robot után képtelen vagyok már dolgozni. Pár évvel ezelőtt még a jogosnak vélt megbecsülés hiánya gyötört, ma már sokkal elemibb és emberibb szükségletek: az időé és a szabadságé! Az öreg Farkas szerint is: „…a Teleki-tékában kedvesen lehet el-álmodni az alig kiállható, kedvtelen életet…”, s ha ez az álom-lehetősége nincs meg, nem lehet élni. A megélhetést az élet árán kell megvásárolni. Lehet, hogy ez patetikus és szenvelgő, de így van, és nagyon szomorú.

Szeretettel üdvözöl:

Vekerdi Laci

1470. VEKERDI LÁSZLÓNAK. [Pb.: Aszófő, 1959. november 21.]

Kedves Laci!

Nagyon örülök, hogy tervem ilyen hosszú levelet ugratott ki Belőled; egész kis Bolyai-esszé, el is teszem egy külön kis kartonba, tulajdonképpen ilyenféle „önkéntelen”, tájékoztató kis írásokban is fel lehetne építeni egész világokat, a forma szerénységével leplezve (vagy hangsúlyozva) tájékozottság és gondolatok gazdagságát.

Azzal, hogy a drámaterv nem támasztott kellemetlen érzéseket Benned, a megírás lényeges akadályát hárítottad el útjából: nem szeretek a más kertjébe taposni. Azóta kaptam más könyveket is: egyelőre matematikai homályok vannak inkább csak előttem; a nálam lévő mat[ematika] történetek véget érnek a 19. század elején – s nem ismerem eléggé az új diszciplínákat, amelyeknek Farkas és János (nem csak a nemeuklideszi geometriában) úttörői voltak (pl. nem tudnám Hamilton és János komplex számteóriáját összehasonlítani). S nem merném azt mondani, hogy a drámához mindezt nem kell tudni.

Az embernek, persze, megvan a személyes kulcsa a témákhoz (az enyémet a kissé ironikus Apai dicsőség cím fejezhetné ki), de az nem akadálya annak, hogy végül a maguk mivoltában is ne lássa őket; ehhez segítség a Te leveled.

---

Ölel s kézcsókját küldi

Laci bácsi

1480. VERESS DÁNIELTŐL. [Sepsiszentgyörgy, 1959. december eleje]

Kedves László Bátyám!

A Bolyai-drámáról szóló híradás esztendő [hiányzik – A szerk.] gondjait verte fel bennem. – Őszintén örülök a [hiányzik – A szerk.]. S noha Bátyám írta esztendővel ezelőtt, hiszem, hogy Sajkodon is meg lehet írni ezt a témát, nem csak Sepsiszentgyörgyön. Mi lehetne igazabb hivatásom annál, hogy a kívánt „hangulatból” valamennyicskét is megrögzítsek egy szerény levélben. Hátha hasznára lehet.

Néhány évvel ezelőtt a kolozsvári egyetem kiadott egy Bolyai-emlékkönyvet. (Nem tudom, ez Bátyámnak megvan-e?) Ebben van egy fénykép a vásárhelyi Bolyai-házról, arról, amelyben Farkas lakott a családjával. János házáról, melyet úgy építtetett, hogy tűzfalát fordította az utca felé! – s melyet még ráadásul magas kerítéssel is körülvett, erről a mizantróp házról már nem maradt fenn kép. Tudomásom szerint a domáldi kúriáról sem.

Az egykori városról. Ahol most a városháza, kultúrpalota s hasonló épületek állnak, ott folyt a Poklos patak. A vásárosok ott itatták a barmaikat. A Klastrom utca (ahol János háza épült) a legszélső perifériát jelentette. Egyszóval parányi városka volt. Egyik határa a temetők, a másik a Szent György tér (mondják, ez volt baromvásár tér), harmadik határa a Poklos patak vonala. Bodor Péter kútja – kortársa volt – talán már megvolt a mai ortodox katedrális helyén. Nyilván léteztek a Teleki- és Toldalaghy-kastélyok s néhány nagypolgári udvarház, pl. a Dudutzéké. A kollégiumnak az az oldala volt meg, ahol most a bentlakás van. (Képét lásd a Bedőházi könyvében.) Rideg, gőzmalomhoz hasonlatos épület. Vele szemben a gőgös vármegyeháza.

[Hiányzik – A szerk.] jól érzékelteti Berde Mária könyve [hiányzik – A szerk.] (nékem nincs meg a címe sem) [hiányzik – A szerk.]. Az iskolai hangulat is megtalálható benne, hiszen az enyedi és vásárhelyi és az összes [hiányzik – A szerk.] kálvinista kollégiumok hagyományai alap [hiányzik – A szerk.] megegyeznek. Szász különben is ifjúkori barátja volt Jánosnak. Később véresen összevesztek.

Kortársak feljegyzéseiről nemigen tudunk. Szájhagyomány él még ma is elég. Ezekben Farkas zseniális polihisztor, János semmirevaló szörnyeteg. Egyszóval ez a flekkenező polgárok véleménye. A könyvek nem szokták megírni, hogy János hosszú ideig elmezavarodottságban élt. Anyja is őrülten halt meg. Persze ő a robusztusabb figura. Ő a termékeny is. Apját igen tisztelték, őt utálták. Mindvégig utálták. Temetésekor koporsóját mindössze hárman kísérték. Apját az egész város temette.

A vár és vártemplom, a plébánia és a szerzetes templom (egyik épp a Bolyai-házzal szemben!) valószínűleg teljesen a mai állapotban létezett. Kövezett út sehol sem volt. Borzalmas sár lehetett. Cserép is csak a középületeken s az úri porták tetején volt. Másutt csak zsindely. (Bustya Bandi, az Ady-kutató talán fel tud hajtani valamiféle térképet is!)

Vigyázat. Van egy kortársi feljegyzés is. Farkas halálát írja le egy diákja, János utolsó látogatását halott apjánál. Kísérteties írás. Vass Tamás a szerzője. Bedőházi vagy Dávid könyvében van meg.

János kézirathagyatéka. Két óriási mappa, tele a legkülönfélébb feljegyzésekkel, kéziratokkal, az Üdvtannal stb. stb. Például: egyik báli meghívó hátán felvázolva a nyolcórás munkanap követelése. Másutt az utópiája. Másutt a tudományok rendszere a maga kínos kicirkalmazottságában. Ezek többnyire őrültsége idejéből valók. Többségük kiadatlan! (Az adatokat Székely Jánostól gyűjtöttem. Egyik kötetében – Mélyvizek partján –, melyet Bátyámhoz is eljuttattam, van egy Bolyai-szonettciklusa. Sokat foglalkozott velük. Regényt készült írni, felhasználva azt az életrajzi részt, hogy János hazalátogatott Aradról, nem tudni miért. Talán akkor kapott végleg össze Farkassal. Az apa holtáig sem értette meg – hogy János megoldotta a paralellák kérdését.)

Ronda, sáros, filiszter-úri vros. Farkas okos volt, János zseniális. Marták mindhalálig. Természete különc volt. Sajnos, műveltsége nem volt arányban zsenialitásával. Élete javát lázongó kétségbeesésében töltötte afölött, hogy egyetlen felfedezését senki sem érti meg, s ismeri el. Gauss egyik külön komisz fejezete az útnak!

A városból sokat megmutatnak Tolnai Lajos kissé későbbi művei: ő még eleven hagyományból merített. Márffyak, Telekiek, Toldalaghyak, hatalmas vármegyei és kúriás apparátus. Jó étvágyú, törpeagyú lelkek. Üresek, mint a vásártér a város közepén.

Néhány könyvcím: Dávid Lajos: A két Bolyai. Budapest, 1923; Stäckel nagy monográfiája; Szabó Péter: Bolyai János ifjúsága. Budapest, 1910; Kristóf György: A két Bolyai alakja szépirodalmunkban. Kvár, 1947 (ebben Farkas drámáiról is ír); Dávid Lajos: Bolyai Farkas életfilozófiája. Kvár, 1942; Matematikai és Természettudományi Értesítő, XXVIII. 3. füz., 1889; Schmidt Ferenc: Aus dem Leben zweier ungarischer…; Hoüel: Notice sur la vie et les travaux les deux math.; Szily Kálmán: Adatok Bolyai Farkas életrajzához; Brassai Sámuel: Emlékbeszéd. Erdélyi Múzeum III. kötet; Koncz József: A marovásárhelyi ev. ref. kollégium története. Marosvásárhely, 1896; Bedőházi János: A két Bolyai. Marosvásárhely, 1897; Az 1954-es Bolyai-emlékkönyvben több cikk.

Ha valamelyik nem lenne meg, az a kedves jó erdélyi asszony megszerzi. Képanyag, életrajzi adat, sok minden van bennük. Használhatók. – (Az újabbakról nem szólok. Mind ismeretesek.)

Magamról, fájdalmamról csak ennyit: kiutazásomat nem engedélyezték. Miért? Nem tudom. Viszont tudom: a lélek igazi ereje a lemondás. A kérdések kérdések maradnak, a szeretetet a távolság nem csökkentheti. Talán csak arra kérném Bátyámat: a hosszú őszi esték jó szolgái egy-egy levélnek. Írjon néha. A Bolyaikról is. Ha valami „konkrét” kérdése lenne, igyekszem megválaszolni – utánanézni.

Sok-sok szeretettel

Dani

1496. VERESS DÁNIELTŐL. Sepsiszentgyörgy, 1960. január 12–14.

Kedves László Bátyám!

---

A Bolyaiak. Különösen érdekesnek találom Bátyám felfogását, mely az apa, Farkas sorsa köré veri a drámát. Egy kedves orvos „barátunk” (azért emlegetem így, mert a kárpátokbeli bunkerekben a kötszerek közt a Másik mestert cipelte, s ötvenéves korra sem lett hűtlen az íróhoz) nekem is valami hasonlót tanácsolt: tegyem a fókuszba ezt a megalkuvó, meghunyászkodó, „óvatos duhajt”, ezt a kétségkívül nagy tehetséget. Közbevetés: egyik kolozsvári egyetemi társam évek óta foglalkozik Farkassal. Két közleménye is jelent meg. Nem tudom, Bátyám előtt ismeretesek-e? Lelőhelyüket közlöm: B. F., a műszaki értelmiség nevelője. Korunk, 1957. 1. sz. 43–45. p. – B. F. meghívása a vásárhelyi kollégiumba. Korunk, 1958. 8. sz. 1168–1174. p. Talán használhatók. Az is eszembe jutott a levelet olvasva, hogy a kollégiumról sokat meg lehet tudni Koncz József könyvéből: A marosvásárhelyi ev. ref. kollégium története. Marosvásárhely, 1896. Ez bizonyára László Bátyám keze ügyében van. – Visszatérés. – Engem az apa alakja érdekel, foglalkoztat, de nem izgat, nem nyugtalanít. Belepuhult a keretekbe, s valamelyes szakmai korlátoltságtól sem ment (mondják sokan egyszerűen irigységnek is!) fia felfedezésének megítélésében. A sorsában rejlő lehetőségeket sem érzem oly közvetlen módon adott drámaiságosnak, mint fiáét. Jánosnál talán ez is nehézség: keresztül-kasul drámai: olyan ember, olyan az élete, mint egy állandóan túlfűtött kemence. A robbanás teljesen haláláig nem veti szét, de még mindig ki-kilök belőle egy-egy darabot, míg marad a kormozó meztelen tűz. A János életét jellemző drámaiság – véleményem szerint – két eredő irányba mutat. 1. A tehetsége és a tágabb környezete (beleértve Bécset, az erdélyi és lengyel városokat is) között feszülő aránytalanság és szakadék. Márpedig az ő műhelye társakat, értőket és tanítványokat kívánna és – fontos! – tudományos közvéleményt. Ilyen lehetett Jénában s Kazanyban, de nem volt ebben a cíviseit hizlaló városkában, Vásárhelyt. A családja is fojtogatja. (Milyen kitűnő alak az öregkori időszak cselédlánya! A kapitány úr aranyaira gondol, miközben az útszélre vetett ebként haldoklik.) Öccse ronda spion, felesége, ez a szegény asszony, mást várt és mást kapott (azt hiszem, ez a momentum minden házasságban mindkét fél részéről így van). Persze egy Bolyai János mellett kétszeresen pokol volt az élet. Hiszen ami döntően drámaivá csigázza életét, az bévül van. Abban a tenger-mélyből kirobbanó emésztődésben és indulatban, mely felégeti a már születésében kissé megpörkölt szellemet. Izzása nem vérmérséklet dolga: én kissé a végzet suhogását is érzem az életeseményei sorjázásában, melyet átkos természete megmerevít és állandósítva rögzít. Mint erdélyi s kálvinista hiszem, hogy legjobbjainkban működtek ilyen görög erők, melyek a sorsot önmaguk számára is elviselhetetlenné tették. Igen, ez a „szörnyeteg” Bátyám drámahős-tipológiája szerint. Megadva az égig feszülő nagyság szubjektív lehetőségét, de az agy csak egyszer dobja ki magából (fiatalon) a megvalósulást. Ami azután jön, pernye, keserűség, hullás megállíthatatlanul, véges-végig. Hogy röpködtek e kemény fej körül a démonok, látomások! János mint ember nem rokonszenves. (Persze Hamlet sem az. Horatio talán különb is! És, és…) Mi vonz! Ami közös mindannyiunkban Jánossal: a szándék, mely az apjára kardot rántó eretnekségig dúlja egyéni sorsainkat, s annak húsába marat, fölös szeretettel, kihez szívbélileg legközelebb állunk. S szándokainknál mindég szűkösebbek lehetőségeink. Talentumunk is. Ezért szeretjük Jánost. (Tán szilánk csupán. Hiszen olyan görbén fonódott az egész kérdés: esszé s dráma bírja csak meg. Előbbi szubjektivitásáért, utóbbi, mert kifejezhető benne, ami a torkot kaparja.)

Szerkesztési problémák. Bátyám az ötven év összesűrítésével vesződik. Én két lehetőség közt vergődöm, melyet nagyfokú járatlanságom még kínzóbbá tesz. Egyik: szétszabni színekre a cselekményt, helyet, időt. Ez az olcsóbb megoldás. Katona életét tudnám jól megírni: magam is voltam hadmérnöktisztjelölt Pesten, Esztergomban, Mosonmagyaróváron, Dessauban. A katona kalodaélet-kínját máig is idegrendszeremben érzem. Engem a másik megoldás zargat: a végén megragadni a dolgot, amikor minden elvégeztetett. Objektíve is két órába rántani össze kort, embereket, életet. (Széchenyi lebeg előttem, melynél tömörebb anyagot nem ismerek!) És talán már nem kellene semminek történnie, hisz minden megtörtént. Az egymásra feleselő szövegek szinte kiáltva követelik a verset. Mást is! A kórust, az emlékezet emeleteire tagolódó játékteret és más „megoldásokat”. Tehát lélektani dráma, versbe verve, melyben a magasan hejjázó dikció sem csorbítja a színpadra látás szempontjait.

Meredek lejtő a tervem. Talán a tél teremt annyi időcskét László Bátyámnak, hogy elmondja véleményét felfogásomról. Ezért várom izgatottan a készülő tanulmányt is.

---

Sok szeretettel:

Dani

1504. FODOR ILONÁTÓL. Budapest, 1960. február 8. Gépirat.

Kedves Németh László!

Régóta készülök írni annál is inkább, mivel meghallottam, hogy belekezdett a Bolyai-drámába. Én biztattam fel Zentai Jánost is, az Irodalmi Osztály és Dramaturgia Főosztály vezetőjét, hogy a Dramaturgia megbízást adjon erre a rádiójátékra. S ez alkalommal hallottam, hogy a terv most már megvalósulóban van. Nem tudom, nem vagyok-e szerénytelen, ha azt mondom, mennyire szeretném látni a készülő írást, vagy legalábbis a tervét: ugyanis még sohasem voltam jelen egy író műhelyében, s nem figyelhettem meg az alkotás különböző fázisait, hogyan alakul egy műalkotás azzá, ami.

---

Szeretettel köszönti:

Fodor Ilona

1506. VERESS DÁNIELTŐL. Sepsiszentgyörgy, 1960. február 20.

Kedves László Bátyám!

---

Bolyai. Megtorpantam. Az Utunk és Korunk januári Bolyai-számaiból tudtam meg az immár fellebbezhetetlen valóságot: 15 000 ív-oldalnyi feldolgozatlan kézirat van az akadémiai fiók kutatóintézetében Kolozsvárt, tele sok személyes vallomással önmagáról (Jánosról), s egy ezer irányba villódzó érdeklődés kaleidoszkópszerű töredékei. Ezeknek szorgosabb esmérete nélkül csak csonka kép készíthető. A részletes tájékozódás tavaszra tervezett kolozsvári utamra vár. Addig elkészítem a Bolyai-dráma már vázlatban kész egyfelvonásos változatát. A tervről tanácsért cserébe ennyit írhatok. Dobbantás: János haldoklik, a szolgáló a levelet írja. Továbbiakban a holttest végig a színen van. (Különös módon talán apja és Gauss is! Nyitott kérdés!) Mindenki elmondja a maga őszinte nekrológját. A talján orvos, aki a bohém muzsikushoz vonzódott, már első percben tudományosan rögzíti a kórképet. (További adatokat kell szereznem Miskolczy Dezső akadémikustól, aki alapos ismerője János kórlélektanának, s néhány izgatóan érdekes felfedezése van!) Az aradi tisztitárs; a kerékbe tört feleség; a matematikus tanítvány, minősítenek, ítélnek, vallanak, vállalnak, tagadnak. A másik pólus a székely szolgáló, aki semmit nem ért, de a maga naiv és tiszta módján ragaszkodik Jánoshoz, s ő válaszol a holt helyett, romlatlanul és becsületesen. A kórus (ezt legnehezebb a színpadszerűség sértése s a cselekmény feszültségének feldúlása nélkül megoldani!) a cívisek kara, a közvélemény, az ország, a nyírgúzs, mely összeroppantotta e kivonulni nem tudó életet, a közvélemény, mely áthághatatlan víz-vermeket mosott a háborgó sziget köré, vízhangként ítél, ítél, s szakadatlanul leplezi le önmagát, fullasztja torz gúnyba, értetlenségbe s könnybe a holtat is, akár az élőt. A halott nem védekezik – mint ahogy életében sem tudott, de jelen van, a valóságos léténél igazabban jelen, mert az út, élet, pálya immár zárt egység, s a példa immár csillagköreit futja. A tanulságként kristályosítható gondolatról nem kell írnom: Bátyámmal egyet gondolunk.

Közben a felfedezés izgatottságával gyűjtöm az anyagot a Wesselényiről szóló drámához. (Sokat törtem a fejemet, mért nem kapott Bátyám ezen az önmagát önként nyújtó témán?) Teleki Mihály, Wesselényi, Bolyai János, három képlete sorsunk váltakozásának.

---

Üdvözli sok szeretettel

Dani

1514. RÁKOS PÉTERTŐL. Prága, 1960. március 26. Gépirat.

Kedves László bátyám,

január elején felkeresett egy prágai matematikus, bizonyos Pavlíček nevezetű; valaha könyvet írt a nemeuklideszi geometriáról, s jól ismerte Bolyai János elméletét. Most, a jubileum alkalmából megbízták, hogy tartson ünnepi előadást Bolyai Jánosról; de mivel magyarul nem tud, s János életéről, egyéniségéről vajmi kevéssé tájékozódhatott (a német forrásokat jogos fenntartással olvasgatta), megkért, hogy legyek segítségére. Ezt tőlem telhetően meg is cselekedtem. Közben kissé összemelegedtünk, mert bennem régi s újabban fokozódó nosztalgiák élnek a matematika iránt, ő pedig – bizonyára élvezted volna – sóvárogva kandikál ki az egzakt tudomány(?) fellegvárából a humaniórák felé, amit részben érteni véltem, de részben hol mulattatott, hol megdöbbentett.

Fogékony ember; mikor közelebbről megismerte Farkas és János körülményeit és viszonyukat, majdnem szó szerint így kiáltott fel: „Micsoda drámai anyag! Hát miért nem írnak erről drámát?” Anélkül, hogy sejthettem volna, amiről tegnap a Kortárs 3. számából értesültem, eszembe kellett juss, s azt mondtam: tudok egy magyar írót, kinek számára ezt a témát mintha Isten teremtette volna. Egy kicsit elbeszélgettünk aztán Rólad, s megígértem neki, hogy megismertetem a Galileivel.

Gondolhatod ezek után, milyen reveláció volt számomra, amit a Kortársba írtál; szerintem ugyan ilyesfajta „erkölcsi nyomást” nem is lehet, nem is igen szabad gyakorolni, de ezt az epizódot kuriózumképpen mégis elmeséltem Neked, annak bizonyítékául, hogy a Te alkatod s az ilyen Bolyai-féle rejtélyek között, úgy látszik, van némi nyilvánvaló affinitás.

Szeretettel köszönt

Rákos Péter

1516. VEKERDI LÁSZLÓTÓL. [Budapest, 1960. március vége]

Kedves Laci Bácsi!

---

Találtam végre olyan könyvet, amiből jól lehet tájékozódni a XIX. [század] matematikájában. F. Klein: Vorlesungen über die Entwicklung der Mathematik im 19. Jahrhundert első kötete. (Egyetemi Könyvtár, Ea 1640/24.) Jelenleg nálam van, kb. 2–3 hét múlva adom vissza, tessék bevezetni a jövő hónapi könyvtervébe. (Ha van Laci bácsinak kölcsönzőjegye, szívesen kiveszem és leviszem, a magaméra azért nem vállalom, mert így is szörnyű harcokat vívok a könyvtárosokkal, hogy 4 kötetnél többet adjanak ki egyszerre. S már ez is kegyelem, mert a szabály 3.) El kell olvasni azért is, mert a Bolyai-kérdés egyik legjobb ismerője, a nemeuklideszi geometriák tanának bevezetője (Cayley–Klein-modell), a századforduló egyik legnagyobb hatású matematikusa (1849–1925). A Hamilton-féle quaternio-elméletről is igen jó képet ad, a matematikai fizika kialakulásáról szóló fejezetei nagyszerűek. Azt hiszem, egyik megalkotója a Gauss-mítosznak, a B[olyaiak]-kal szemben így szükségképpen igazságtalan. Nála még Jánosnak nincs semmi jelentősége. – Melyiké provincializmus? a Magyaroké vagy a göttingai professzor Kleiné, aki – Gaussból önmagának készít „archetypust”, mint Thomas Mann Goethéből a Lottéban. Igaz, hogy Gauss felől is meg kellene nézni a B[olyaia]-kat, s ehhez jól kellene ismerni Gausst. (Nem könnyű, s főleg nekem nagyon unalmas feladat. Ha van a matematikának nacionalitása, ez olyan tömény német, hogy az ember nehezen emészti.) – Úgy is lehetne mat[ematika]-történetet írni, hogy mindenkit kihagynánk, akinek a hiánya az egész fejlődésben nem okoz megmagyarázhatatlan hiátust. Gauss (persze csak egyes eredményei: a legkisebb négyzetek a diff[erenciál] geometr[ia] quadratikus formája – az elliptikus függvényektől és csoportelméleti megfontolásokról azt hiszem, Klein önmagából vetíti vissza őket G[auss]-ba) nem lenne kihagyható, B[olyai] igen. De csak vagylagosan: vagy B[olyai] János, vagy Lobacsevszkij. Ue. a helyzet az integrál-differenciálszámításnál is: vagy Newton, vagy Leibniz, a koordinátageometriánál: vagy Fermat, vagy Descartes, a jeles-algebránál: vagy Viète, vagy Stevin–Girard. Vajon a görög mat[ematika] Archytas, Eudoxos, Menaichmos, Archimedes sora nem csak ismereteink hiányossága miatt egyértelmű? Nem tudom. De a nyugati mat[ematika] történetét egyenesen a nagy felfedezések körüli veszekedésekre lehetne – mint vázra – felépíteni.

Akárhogy is, Gauss nem teremtett nemeuklideszi ötleteiből rendszert: még kevésbé „abszolút geometriát”. (Az ötlet persze felmerült benne is.) De épp az, hogy ezeket az ötleteket nemcsak hogy nem közölte, de még – egyébként annyira őszinte naplójának vagy íróasztalának se dolgozta ki, ő, aki olyan gondosan vigyázott, hogy semmije el ne vesszen, ő, aki ott is szívesen aratott, ahol nem vetett (l. Abel), épp az mutatja, hogy nem hitt benne. Jánosban épp ez a nagy. Gauss a mat[ematika] építészei, János a kertészei közé tartozik.

Viszontlátásig, szeretettel üdvözli

Vekerdi Laci

1529. VERESS DÁNIELNEK. [Pb.: Aszófő, 1960. április 19.]

Kedves Dani!

---

A Kortársban bizonyára láttad Bolyai-tanulmányomat. Még egy kisebb írással volnék adósa, ugyancsak róluk, egy angolul szóló magyar folyóiratnak, amely ki tudja, megjelenik-e végül is (Boldizsár lenne a szerkesztője, Tamási, Vas, én a főmunkatársai).⁵ Aztán, úgy hiszem, búcsút mondok nekik. Ezt azért írom, hogy Téged drámaterveidben ez a tanulmány ne zavarjon. Még ha megírnám is azt a drámát (a tanulmánnyal, úgy hiszem, kiment a gőz), az egészen más lenne, amint láthatod is, mint amire Te készülsz. Téged az a csontőrlő malom izgat, érthető módon, amely a János koponyáját is megőrölte, engem a Farkas sok gyengeséggel terhes apai, pedagógusi szíve – annak az embernek a tragikuma, aki elérte, amit más apák nem: zsenit nevelt.

---

Szeretettel:

László bátyád

1532. VERESS DÁNIELTŐL. [Sepsiszentgyörgy, 1960. április vége] Gépirat.

Bátyám!

---

Pedagógus apa. Mindketten apák is vagyunk, ha illendő ezt így egy nevezőre hoznom. Én még kezdetén a kudarcnak, László Bátyám tán túl is rajta. (Különös; legutóbbi levelemben, a születésnapiban, ilyesféle szorongásomról írtam. Egy ideges Hemingway-tanulmány lökette félre minduntalan a játékot követelő gyereket. Lelkem fele övé volt. A tanulmány sem volt kötelesség, csak sarkalló kíváncsiság. Mégis az rántott be örvényeibe.) Magam családi szorítóit ismerem. Bátyáméból csak amennyit a könyvek elárulnak. (Elég sokat!) De ha valaki – nem is annyira értő szemmel, hanem érző szívvel – olvasta a Lányaimat, a Kocsik szeptemberben egyes részeit, az Égető Eszter pedagógiai leckéit, s hozzáképzeli Az óraadók királysága ismeretlen kapitulusait, máris megérti, mi vonzotta Bátyámat Farkas „sok gyengédséggel terhes apai, pedagógiai szíve” felé, s hol szól a lecke Farkasról, hol meg László bátyámról – kimondjam? – a példa fonákjaként? Az ilyen elfogultság végtére is szent dolog, de én szakadatlanul úgy érzem, hogy Bátyámat Farkas vonatkozásában is elfogulttá tette – János rovására. Egy adott időponton túl az apa szeretetteljes, s a maga képére formált (lehet-e másként!) ajnározása gátjává, terhévé vált Jánosnak: a szeretet önakaratán kívül lehet kegyetlen is! – s így részese annak a roncsolódásnak, mely élte virágjában suhintotta ketté. Nem tudom felmenteni az apát, s ebben már az is benne van, hogy inkább egy saját levében fövő csökönyös vénembernek látom, aki fia röptét követni nem tudván, kolonccá lőn annak szárnyain. Bátyám is írja: kutya rossz emberismerő volt. (Apám angyali, de dühöket ébresztő naivitása jutott, olvasván, minduntalan eszembe.) Végtére is téved fia megítélésében, melléfog Gaussnál (lehetett nagy tudós, de ennek a németnek is békasó volt a szíve helyén, csillagok pora koponyájában s egy dubblubboló izomedény, csak ez mellkasában). És ez az apa, ideáljai s szándokai felől nagyszerű ember, fia felől nézvést kolonc s bilincs. Sajnálni tudom inkább, dicsérni aligha. (Hogy mindez bennem a fiatalság kirajzása, mit tagadnám.) Játszom a lehetőséggel: ha János eléggé határozott, hogy apjára is rálépve, tovább lépjen, ez lehetett volna háládatlanság s komisz kegyetlenség, de célravezetőbb, s útjának távlata. Persze azt is meg kell érteni, amit ez az igazán nem mindennapi ember fiába plántált át reményként. Nem fiában, reményeiben csalódott fiában csalódván. Megszállottja volt fiának fölös aggodalmaskodó szeretetében, s lett saját eszméi halódásának szomorú tanúja. Bátyám nem mondja, kegyeletsértés is lenne, de azt hiszem, ezt látván s így látván, élte alkonyán gyűlölte is apját. (Citálni is lehetne ehhez érveket tételes szövegből!) Mentség egyik számára sincs. De az apa, hej az az apa, milyen keserves szerepet (igen, itt már szerep volt!) vállalt fia önkéntes szolgálatában.

„Zsenit nevelt” – hajít meg Bátyám, félreérthetetlenül levelében. Nem így hiszem, látom. János (leszámítva a kromoszómák rejtélyeit!) apja pedagógiája ellenére lett s volt zseni. S akkor s abban volt az, amikor kissé kívül esett az apa pedagógiai szórási területén. E kérdés mélyebb vájatokba fut. Én ugyanis a nevelés ilyesféle mindenhatóságában nem tudok hinni, saját kudarcos példámon indulva el. Nem tartozik ide, mégis elmondom: úgy tizenhét esztendőt ültem iskolák padjaiban, de ha valaki őszintén kérdez, csak ennyit mondhatok: semmi nem kaptam az írás-olvasás tudományán kívül. De az írást is csak mint betűvetést. Nem túlzok: minden kipergett belőlem, pedig jó tanuló voltam, ahogy mondani szokás. Minden, ami bennem van, önnön erőmnek, kínlódásomnak köszönhetem, s első tanítómnak annyit, hogy rávezetett a könyv szeretetére. De már gondolatot, módszert, még ismeretanyagot sem kaptam a scholától. Rossz volt a metódus, az én gazdagabb érdeklődésem lógott ki a tanmenetek kereteiből, előtte jártam az anyagnak, vagy túl mezítelenül láttam azokat, akik ez ismeretek átadására hivatottak voltak? – nem tudom, nem kutatom. Sohasem szerettem a szájba rágott, pedagógiailag szépen lesikárolt szavakat. Az maradt meg bennem bölcsességként (patetikusan szólva) s működött jellemformáló erővel, amiért izzadnom kellett, őrölnöm s őrlődnöm. Félszomorúsággal emlékszem Szabédivel folytatott vitáimra. Világirodalmat hallgattam nála, s vizsgákon kávégőzben, cigarettafüstben fektettem egyszer két vállra Balzacból. Akkor talán hencegtem bensőmben ezzel, ma restellem: nem ismerte töviről hegyire az egész Emberi színjátékot. Sebként viselem kárörömömet is, mellyel rajtakaptam. Viszont a tény s hasonlók máig érvényes hatóerővel annyit rontottak pedagógiai eszményeimen, amennyit kiheverni legjózanabb ésszel sem lehet. És még valamit: nem tanítottam, illetve másodszori katonáskodásom alatt, egy fél évig, százhúsz lipovánt írni s olvasni. Akkor éreztem a bizsergést, amikor első levelüket, meglett emberek, könnyezve írták diktálás után: Dragii mei, vă fac cunoscut ca sânt bine ce doresc si vouă…⁶ Mindez mit sem pótolja a Medve utcai s vásárhelyi évek tapasztalatait. Talán ezért is, értetlenebb vagyok Bátyám örömével, mely a pedagógus Farkas felé vonzódik.

Melyik volt nagyobb matematikus, nem tudom. Valószínűleg sohasem fogok rászánni két esztendőt, mint egyik Bolyaikért rajongó barátom, hogy ezt megmérjem. Amennyit tudománytörténetileg tudok, hatásában, János. De berzenkednem kell Bátyám ilyen summás megállapítása ellen: Farkas volt a hatalmasabb és színesebb. A szín, ha elméje valóban sokoldalú túlfejlettségét vesszük, csakugyan nem vitatható. A nagyság talán igen. Nem tudnám definiálni, mi ez a nagyság, de Jánosban inkább érzem, ha tragikusan is, ha felemásan is. Apja véle szembeállítva, a benne dúló szenvedélyek ellenére is, viselgeti ama filisztercopfot. Jópofa, mondanák a pestiek, ha betérne egy presszóba feketére. Ismertem ilyen nőkkel bánni tudó kedves embereket: csak úgy szikrázott belőlök a varázs, s mélyen benne ültek az emberek szeretetében. És ez nem is olyan jó dolog. Legalábbis itt Erdélyben, az akkori Vásárhelyen nem volt az. Értékítélet is volt: példája a szép önmegadásnak. Szálfa, melynek mielőtt elroppant volna gerince, hajolt. Ilyennek képzelem ezt a jó embert, a jóságnak azzal a belül keserű, kívül édes ízével, mely nem készteti hódolatra az embert.

János: az apáról beszéltem s minduntalan a fiúra gondoltam. Végzetdráma, mondja Bátyám igen precízen. Úgy van. Talán írtam is: görögös sorsa volt. A végzet szervezetében volt – olvasom tovább –, meg az apa egész létét körülkerítő árnyékában. Igaz. Viszont ebben az alapos s szép tanulmányban itt érzek valami hiányt. Tételesen fogalmazva: Bátyám a tényekre (s e tények félig-meddig absztrakciók, hiszen írásos emlékek) építve, az analízis módszerével fölboncol és kifejt. Ez az ész tornája. De az ösztön hol marad? Mert az a bizonyos csontőrlő malom, mely János koponyáját megőrölte, nem csak ennyi, nemcsak az apa, a születés, Gauss stb. Ugyanis egyáltalán nem hiszem, hogy visszahúzódása Vásárhelyre már a nagy belső roppanás után történt. (Egyáltalán volt-e ilyen elhatározó belső roppanás?) Ez már Vásárhelyt, Domáldon következett be. Nehéz okokra mutatnom: közérzetemet térképezem. A mi húsz évvel ezelőtti Csipkerózsika-álmú városunk lehetett olyan emberiekben, hangulatában, légkörében – néhány technikai változattól eltekintve, mint az egykori Vásárhely. És idegeimben ül az a meg nem fogalmazható szorongás, kínlódás, milieu, mely képes egy ilyen elmét is szétroncsolni. A székelyföldi vidéknek, s az egész nem-e az? a levegőegében a mákony, lett légyen az flekkenszag, félszavakban jelentkező fullánk, s valami mérhetetlen és őrjítő kábult tespedés, amely elől az ember valóban csak képzelten helyes, de rügyet nem vető munkájába menekülhet, s lesz belőle öregségére habókos tervkovács. Bátyám élte delén egy világvárosban élt, melyből ha szándékai s tervei ki is szállottak, mégis talaj volt, televény, trágya, gondolkodó emberekben, sorstudatban s egyebekben. Hányszor szúrt belém a szomorúság: miért nem azokon élesítheti egy fiatal kritikus elme tollát s eszméjét, akikről Bátyámnak, hogy úgy mondjam, szerencséje volt a Nyugat korszakában írni! Nem gondolkozott azon, hogy ez végtére is nagy és bőkezű adománya volt a sorsnak! Visszaugorva: nincs hasonló eleve elrendeltség a niklai Berzsenyi tizenhat verstelen esztendeje (Válasz Kölcseynek) s János meddősége közt. Nem nehéz Jánost egy tágabb vonalba illeszteni, mely sorsunk szellemi összképét adja. Úgy érzem, jobban érzem annak az abroncsnak szorítását, mely Jánost szinte atészerűen szorította, mert ez itt, Erdélyben mindég kétszeresen erős volt. Na meg azt sem hallgathatom el, hogy végtére is nincs olyan irodalmi alkotás, melybe ne írná önmagát is, így-úgy, érzéseiben, bele az ember. Márpedig János de te fabula narratur…⁷ János harmincéves korában nem volt hamu! Ha matematikában nem is, másban fel tudott volna rúgtatni az elért szintre, ha, ha. Ezek a „ha”-k motoszkálnak bennem, belém égve, s melyekre csak a drámai indulat felugró hevével, aláhulló hidegével tudok válaszolni, hiszen Jánosnál is a lélekben voltak meg.

E néhány, sebtiben fölvázolt képben az is benne van: a tanulmány terveimben nem zavart, ellenkezőleg, serkentett. Nyilvánvalóan egészen más oldalról indulok neki, s máshová is igyekszem eljutni.

László Bátyám írásában, vázlatosan, de igen képszerűen a drámaterv is készen áll. Dehogy sistergett ki a tanulmánnyal a gőz! Itt már csak a formába öntés van hátra, s hadd csatlakozzak a fiatal tanárnőhöz, földimhez, s az orvoshoz, kiről oly dicséretesen szólt: a nehezebbje készen van, ne késsen a folytatás sem. (Nem kell valaki N[émeth] L[ászló]-„kutató” legyen, hogy felfedezze, majd minden drámáját tanulmány előzte meg, s ezzel annyira készen is volt a dráma, hogy csak megírásra várt.)

Mint már írtam, két elgondolásom van. Az egyik ilyesféle: szétszabdalt cselekmény egy-egy jelenetben megírva. Ebben a megoldásban a mű korkép fele tágul, tág életdarabokat nyalint magába, embereket ránt be, s válik, más tartalommal a Misztótfalusi- és Apáczai-drámák testvérpárjává. S mint írtam már, ez vers felé csalogatja az embert. Hogy véremig dalolja magát, én mint inas, Shakespeare-t olvasnám, fennhangon, nem szavakra, a muzsikára figyelve.

Egyelőre a másik megoldás izgat jobban, a „modernebb”, a rövidebb, mely a lelki krízist lobbantaná föl még egyszer, egy gócba rántva előzményt, sejtetve a folyományt Farkas halotti ablaka köré, vagy a kád mellé a Kálvária utcai házban. (Fentebb kimaradt, nem térek ki rá: én nem ilyen langyosnak ismerem János 1848-as szereplését, ellenkezőleg, óvatosan hősiesnek, Gergelyt⁸ középszerűnek, de nem tisztességesnek, ellenkezőleg inkább Jánost befeketítőnek, s Gauss úrról is van jól megrágott szavam.)

Hát ennyit, dadogva, hiszen olvasni is sok, Farkasról, Jánosról. Fogunk még vélük találkozni.

---

A Korunk januári Bolyai-számában két cikk van, amit talán elolvas, a Benkőé⁹ és a Farczádyé.¹⁰

---

Sok szeretettel üdvözlöm

Dani

1538. VERESS DÁNIELNEK. [Pb.: Aszófő, 1960. május 23.]

Kedves Dani!

---

A János–Farkas-vitába nem akarok belemenni; én nem azt akartam eldönteni, ki nagyobb (ezen tudománytörténeti szempontból vitatkozni sem lehet) – inkább csak az élet egyik leggyalázatosabb vonását megmutatni, hogy egymást szerető és egymásra ráutalt emberek is hogy elkerülhetik a lényegben egymást (akár a kitér egyenesek), vagy ami még rosszabb: milyen csapásaivá lehetnek egymásnak.

Valami ilyet éreztem azon is (legalábbis a megértésben), ahogy a levelemre reagáltál. Sokszor tapasztalom – s itt is –, hogy nem vagyok egy hullámhosszon a fiatalabb agyvelőkkel sem. Például: „zsenit nevel”. Természetesen nem úgy értettem, hogy zsenivé nevel (ami ellen te tiltakozol), hanem hogy akit nevelt zseni is volt. A hatalmasabb sem jelent nagyobbat, csak biológiailag erősebbet.

Remélem, hogy újabb Bolyai-írásaimból kiderül: mennyire nyitott kaput döngetsz. 1. Megírtam egy Bolyai-cikket egy most induló angol nyelvű Corvina-lapnak¹¹ (nagyon hallgatnak, nem tudom, hozzák-e). 2. Elkezdtem mégis a Bolyai-drámát – vagy tán inkább dramatizált önéletrajzot: Vita di Bolyai – mint Vita di Galileo. 3. Foglalkozom azzal is, hogy a Bolyaiak életében felmerülő mat[ematika] történeti problémákat kijelöljem. – Lehet, hogy következő levelemben lesznek kéréseim is a Bolyaiakkal kapcsolatban.

Ölel családoddal együtt:

Németh László

1539. ILLÉS ENDRÉNEK. [Sajkod, 1960. május 30.]

Kedves Bandi!

Két napot Pesten voltam; ezalatt beszéltem telefonon Tolnaival, aki elmondta, hogy a Századokban¹² tervbe vett Bolyai-kötethez megjött a főigazgatósági engedély.

Köszönöm, hogy a tervet magadévá tetted s fölterjesztetted; nekem nagy öröm ezzel a témával foglalkoznom, s tán kenyérkeresetnek sem rosszabb, mint a fordítások – arról a szégyenről, hogy a Bolyaiak körül milyen mulasztásaink vannak, nem is szólok.

Most csak azért írok, hogy tájékoztassalak az én kiadványtervemről s a kiadás egy-két akadályáról.

Tolnaitól azt hallottam, hogy 35 ívre tervezitek a kötetet. A bevezetőt 4–5 ívnél kisebbre alig lehet szabni; nagyon sok probléma van, amiről Kortárs-beli tanulmányomban nem beszéltem; s a közölt dokumentumok is megkívánják a megfelelő életrajzi, kortörténeti „idegenvezetés”-t. A Levelezésből legalább 15 ívet kellene kiválogatni. A hátralévő részben jönnének a művek szemelvényei s a jegyzetek. A kettő közé nagyobb, ½–2 oldalnyi jegyzetekből, szemelvényekből egy kultúrtörténeti mozaikot szeretnék beilleszteni. Rögtön megérted, miről van szó. 1. Bolyait egy iskolareform kapcsán hívták meg Vásárhelyre professzornak. Milyen volt akkor a kollégiumi oktatás nagy vonalaiban. 2. A levelekben sokat szerepel a „báróné” – Kemény Simonné. Hogy látta őt Barabás Miklós kitűnő életrajzában. Ez a négy-öt ívnyi anyag nagyon megeleveníthetné a Bolyai-szövegeket, s az összeállításuk is örömet okozna.

Nehézségek, problémák. 1. Mennyit vegyünk be a művekből. Az Appendix pl. megjelent újabban igen jó kiadásban – s laikus közönség aligha tudhatja a gondolatmenetét követni. 2. Én most dolgozom rajta, hogy a Bolyaiakkal kapcsolatos mat[ematika] problémákat a 19. sz[ázad] mat[ematika] története felé megvilágítsam. Hogy kéne ezt a könyvbe beilleszteni: a bevezetőben, minimális matematikával; vagy a végén külön, kissé komolyabb formában. 3. A legnagyobb kérdőjel: az anyag! Erdélyben 15 000 oldalnyi Bolyai-hagyaték van, főleg az Üdvtan. Ezt valahogy (tán fotokópiában) meg kéne szerezni! Lentiek azt állítják, hogy az Üdvtan maradványaiban több érték van, mint hittük.

Én végső esetben mindent vállalok, még a jegyzetelést is (bár jobb szeretném, ha az apró, tárgyi jegyzeteket a megbízott lektor csinálná); az anyagot azonban nem tudom ideteremteni, s mint rossz gépelő, a közlendő levélrészletek pontos kigépelését sem vállalhatom. Ezt tehát vagy a kiadónak, vagy az Akadémiának (?) kellene megcsináltatnia.

Azt sem tudom, mennyire ragaszkodtok az eredetihez hű helyesíráshoz; megengedhetőnek tartod-e, hogy a közölt szövegeket mai helyesírásba tegyük át?

A Levelezésben én sem a szigorú időrendet nem követném, sem a levelezőtársak szerinti csoportosítást; hanem egy-egy összetartozó (egy emberhez egy időben intézett) levélnyalábot együtt hagynék, s azt rendezném időrendbe. Ez többnyire lehetséges is, mert pl. a Farkas fiaihoz vagy Bodor Pálhoz intézett levelei nem húzódnak át az egész életén, hanem egy-egy korszakát illusztrálják. Kivétel a Gauss-levelezés, amelyet – már csak a karakterek érzékeltetésére is én fordítanék le (azokat is, amelyek esetleg már le vannak fordítva); ezt, ha következetesen akarom a csoportosítást keresztülvinni, szét kellene szakítanom. Megengedhető ez?

Amint látod, vannak kérdések, amelyeket a munka megkezdése előtt meg kell beszélnünk, s ezért jó lenne, ha előre ismerném a kiadó felfogását s azt az embert, akivel a szerkesztés szempontjait, az anyagnyerés módját megbeszélnénk.

Tolnai azt ígérte, hogy a hónap közepe táján lejön ide; nem küldhetné le akkorra a kiadó is a maga megbízottját? Azt, hogy ez te légy, nem is merem már remélni.

Szeretettel:

Németh Laci

1540. ILLÉS ENDRÉTŐL. [Budapest, 1960. június 2–3.]

Kedves Laci!

---

Nagyon érdekes, izgalmas volt a kettős Bolyai-tanulmányod. A tizenhatodik századot; a Bethlen Miklós-tanulmányt volt ilyen jó olvasni a régi Tanu-számokban. Remélem – már írod a drámát is (s közben készül a levélválogatás).

Milyen kár, hogy nem valósítottad meg a régi tervet: a színházi füzeteket. Dráma, s melléje a tanulmány és a rendezői kívánságaid. De még mindig nem késő. A Bolyaiakkal megkezdhetjük.

---

A Bolyai-kötetről azért hallgattam eddig, mert Tolnai nagyon kért: hadd közölhesse ő veled a tervünket. Tolnai ugyan csak névleges szerkesztője a sorozatnak – de ennél a kötetnél talán hajlandó valamit dolgozni is. Semmi mást nem kívánnék tőle: ajánljon egy jó jegyzetelő munkatársat (ha te nem vállalod a jegyzetelést is).

Mondanom sem kell, mennyire örülök a kötetnek. Kérdéseidre igyekszem válaszolni:

1. A tanulmány. – Annyi s olyan, amilyennek te szeretnéd.

2. A közbülső tanulmányok. – Ahogyan te akarod. Amit erről írsz: nagyon vonzó.

3. Az anyag. – Kérlek, ne döbbenj meg kérdésemtől: kellenek a művek? (Illetve a részletek.) A Magyar Századok sorozat – nem válogatás egy alkotó műveiből. Célja szerényebb s olvasmányosabb: emlékezések, levelezések nagy bevezetőkkel, bő, érdekes jegyzetekkel. Nem lenne helyesebb csak a levelekből válogatnunk? Az Appendix nem ide illő. Az Üdvtan hozzáférhetetlen. Rosszak a tapasztalataim a lentiekkel: mohók, erőszakosak. Mindent ők akarnak megcsinálni, s rosszul csinálják. Éppen most hiúsult meg a sorozat Bölöni Farkas-kötete. Az érintkezés: nehéz és nehézkes. – Te mint vélekedsz erről? Nem állnának meg a levelek egymagukban, a bevezető s a közbülső tanulmányaiddal? „Közbülső tanulmány” alatt azt értem: a vásárhelyi kollégiumi életet vagy Kemény Simonné portréját te rajzolnád meg. – Kérlek, felelj erre. S még Tolnaival is beszélek, mert az Üdvtannal az ő kívánsága megtoldani a kötetet; valamilyen politikai aktualitást vár tőle.

4. A helyesírás. – Feltétlenül mai! Az interpunkció¹³ is mai. A Magyar Századok: nem betűhív kritikai kiadásokat ad. Ellenkezőleg: „olvasmánnyá” szeretné varázsolni nagyszerű emlékirat-irodalmunkat. Éppen ezért:

5. Nagyon helyeslem, jónak tartom a leveleket csoportosító terveidet. Ez kell, így érdekes. Így tudjuk az olvasót valóban rábírni az olvasásra. Júniusban s július első hetében szabadságon vagyok; dolgozni szeretnék.

Nagyon örülnék, ha egyszer lemehetnék hozzád, de ezt az utat későbbre kell halasztanom.

Ha szabadságom alatt bármilyen kérdés felmerül, bármit tisztázni kell: kérlek, fordulj Gordon Etel főiskolai tanárhoz, klasszikus csoportunk vezetőjéhez. Ő mindenről tud, szabadságom idejére minden ügyet neki adok át.

6. A gépelés. – Csak azért probléma, mert a levelek szövegét magadnak kell átírnod. Úgy gondolom: ez olyan kényes és finom munka (hűség, s mégis mai hangzás) – ezt csak te végezheted. S ha elvégzed: akkor le is kell írnod a szöveget, akár egy fordításét.

Azt hiszem, mindenre feleltem. Régi barátsággal ölel

Bandi

1544. VITÁLYOS LÁSZLÓNAK [Pb.: Aszófő, 1960. június 6.] Levelezőlap.

Kedves László!

---

Úgy látszik, hogy a Századok-sorozatban én szerkesztek egy Bolyai-kötetet, s ahhoz az Akadémia birtokában lévő kziratokat és könyveket ott kellene tanulmányoznom. Ha nem fárasztom vele, alkalomadtán, legyen szíves, írja meg, hogy a nyáron mikor lesz nyitva a könyvtár, a kéziratok hozzáférhetők-e, van-e ott a levelezésen kívül más is (pl. Üdvtan), a levelek matematikai része megvan-e; van-e az Akadémiának Tentamenje, Grundriss-e vagy más Bolyai tankönyvei közül. – A könyveket azért tartom még itt, mert esszé készülne belőlük, de ha kéri valaki, csak írjon rám.

Szeretettel:

Németh L.

1545. VITÁLYOS LÁSZLÓTÓL. Budapest, 1960. június 10. Gépirat.

Kedves Tanár Úr!

Sietek válaszolni, bár még nem tudtam minden kérdésre megnyugtató végleges választ összeszedni.

Nyári nyitva tartás: lehet, hogy a nagy olvasóterem júl. 3–4. hetében zárva lesz, a kézirattár és a régi könyvek gyűjteménye azonban nem. A zárva tartás különben sem jelent nálunk hermetikus elzárkózást.

A Bolyai-kéziratanyagot nem tudtam még alaposan áttekinteni. Részletesen katalogizálva nincsen, ahogy a dobozokhoz (öt nagy dobozban van) mellékelt listát átfutottam, főleg levelezést láttam. Ezeket a listákat le tudnám másolni – ha ez megkönnyíti a dolgot, de – gondolom – azért érdemes lenne átnézni, hozzáértő embernek mindig tartogat meglepetést az ilyen anyag. A kézirattárosaink közül senki sem ismeri részletesen a dobozok tartalmát.

Sajnos, a könyvekkel nem állunk valami jól. Tentamen van, de a tankönyvek közül csak egy: „A Marosvásárhelyt 1829-be nyomtatott Arithmetika… bővített kiadása. 1843.” A többi is megvan, de jelenleg hozzáférhetetlen, raktárhiány miatt „kazalba rakva” várja, hogy a könyvtár helyhez jusson. A Tentamen és az Arithmetika a régi könyvek gyűjteményében van, helyileg a kézirattárral azonos.

Bármikor örömmel és szívesen teszek szolgálatot a tanár úrnak, a fentiekkel kapcsolatban is várom további utasítását.

Tisztelettel üdvözli

Vitályos László

1546. TOLNAI GÁBORNAK. [Pb.: Aszófő, 1960. június 10.]

Kedves Gábor!

Nem tudom, itthon vagy-e már; de emlékeztetlek ígéretedre, hogy lejössz hozzám. Addig is tájékoztatlak a Bolyai-komplexus újabb fejleményeiről. Illés Bandival levelet váltottunk; ő azt ajánlja, hogy elsősorban a leveleket vegyük be, a művekből legföllebb életrajzilag érdekes szemelvényeket, és helyesli, hogy nagyobb kultúrhistóriai jegyzeteket csatoljak az anyaghoz, hátterül. Minthogy a levelek végleges interpunkcióját stb. nekem kell meghatároznom, kikerülhetetlen, hogy az egész anyagot leírjam. Így nem tudom, mi hasznát vehetem egy munkatársnak.

Az Akadémiának azonban elemi érdeke, hogy az egész Bolyai-anyag itt fenn is meglegyen. S ha azt valaki lefényképezné, fölhozná s itt kigépeln: az nekem is óriási segítség lenne, s főként az Üdvtanból így tudnánk megfelelő részeket bevenni.

A darabot különben írom; előbb a Kortársban közölt szinopszist robotolom végig, aztán az egyik sűrűsödési helyet (1832–34) dolgozom fel közben darabbá. A szerződés most érkezett meg, miközben ezt a levelet írom, azt hiszem, nyugodtan aláírhatom.

---

Németh László

1548. VERESS DÁNIELNEK. [Pb.: Aszófő, 1960. június 18.]

Kedves Dani!

Máskor, ennyi idő múltán, már rég itt volt a leveled, s most tűnődöm, mi lehet oka a késésnek. 1. Valami betegség, amit konstitúciód ismerve, nem hiszek. 2. Megfogadtad a tanácsot, s nekivágtál vagy a Bolyai-drámának, vagy épp a regénynek, melyhez néhány vázlatot küldtél. 3. Én is székelyesen, kissé „könyökkel” védtem meg a múltkor a Bolyai-tanulmányomat, s ezen megsértődtél.

Remélem, nincs így – bár ismerem az elzárt élet felnagyító, sérelemre hajlamosító akusztikáját. Hisz igazad van, ha a magad Bolyai-képét megvéded, nektek végül is belsőbb ügyetek, s a régi pör sok olyan felhangjára van fületek, ami a mi számunkra elvész. Viszont én is szeretem hinni, hogy nem fogalmazásomban van a hiba, ha félreértenek.

Most küldöm vissza a szerződést a Magyar Századokban megjelenő Bolyai-levelezésre. Olyan előszót szeretnék írni hozzá, amely más nyelvekre is lefordítható. Nagy hiba, hogy az erdélyi anyagot nem ismerem. Szeretném rávenni az Akadémiát, hogy a kultúrcsere keretében küldjön le valakit és fényképeztesse le.

Tehát: ne haragudj, s tudd azt, hogy szeretlek, becsüllek. A „viszontlátásig”

Laci bácsi

1549. ILLÉS ENDRÉNEK. Sajkod, 1960. június 18.

Kedves Bandi!

---

Épp aznap gondoltam a N[émeth] L[ászló] színházára, amelyiken írtál róla. Ha nincs kiadói akadálya, én szívesen elkezdem;¹⁴ de csak ha két-három szám tartalma biztosítva van. A Bolyai első változatát (az epikust) a napokban fejezem be, de megírom a rövidebbet is, már csak azért is, mert a színház alkalmasint csak ezt használhatja. A két darab a Kortárs-beli s egy „rendezői” tanulmánnyal – elég mulatságos beköszöntő lenne (bár vastag egy kicsit).

Szeretettel ölel, jó mulatságot a házi színpadon

Laci

1550. VERESS DÁNIELTŐL. Sepsiszentgyörgy, 1960. június 23.

Édes jó Bátyám!

---

A Bolyai-levelemre írt válaszon nem volt okom megsértődni. A műhelytanulmányt újabb s újabb átfésülés után is szép ívűnek, elmélyültnek, okosnak találom; de talán szűknek, egyoldalúan „apa-pártinak” Jánosra nézvést, s hiányolom, hogy olyan kevéssé érezteti az erdélyi századok siralmasan megfélemlített szorongatottságát, mert János Vásárhelye igazán nem volt valami kedélyesen almaillatú, zsoltáros sziget, hanem a pokol.

---

Sok szeretettel ölelem László bátyámat:

Dani

Múlt hónap derekán írtam volt egy levelet; odaért-e? Vártam a jelzett kérdéseket a Bolyaiakkal kapcsolatban. A Corvina-lap megjelent-e? Megvallom, nem is nagyon merek kérdezni: Bátyám még egyetlen kérdésemre sem válaszolt, pedig volt elég, de így elejét vette az újabbaknak. Nem esik jól, de biztosan oka van, s így e kikívánkozó panasz is múljék el hangtalanul.

1551. RÁKOS PÉTERNEK. [Pb.: Aszófő, 1960. június 26.]

Kedves Péter!

[…] de most annyiféle más munkába vagyok temetkezve; Bolyai-drámát írok, nem is egyet, hanem kettőt mindjárt – aztán egy Bolyai-kiadvány (levelek stb.) szerkesztését is elvállaltam; annak az előszavát szeretném úgy megírni (5–6 ív), hogy külföldön is olvashassák. Nem tudom, nem ezt kellene-e majd csehre is lefordítani.

A Bolyai-problémák engem is becsábítottak újra (életemben most már negyedízben) a matematika szép, egyenes vonalakkal meghúzott útvesztőjébe, s most mintha több eredménnyel igyekeznék eligazodni benne. Azonkívül a lengyel nyelvvel szórakozom; most épp a Pan Tadeuszt olvasom, aránylag elég könnyen. Várom értesítésedet az őszi látogatásról, sok szeretettel köszönt:

Németh László

1605. SZÉNÁSSY BARNÁTÓL. Debrecen, 1960. december 3.

Mélyen tisztelt Uram!

A Bolyai-drámáról különböző helyeken olvasható beszámolók késztetnek e levél megírására – kérem, ne tessék tolakodónak tekinteni.

Legyen szabad mindenekelőtt bemutatkoznom: Szénássy Barna vagyok, matematikus, a debreceni egyetem Matematikai Intézetében dolgozom. Kedvelt kutatási területem a magyar matematika története, erről írott vaskos munkám előreláthatólag közelesen napvilágot lát. Mint ilyen, szeretettel foglalkozom a két Bolyaival, az egész róluk szóló irodalmat ismerem, magam is több tanulmányt írtam tevékenységükkel kapcsolatban. Bolyai Farkas egyébként egyik kedvelt matematikusom.

Hosszú évekkel ezelőtt fejembe vettem, hogy valakivel kooperálva tárgyhű Bolyai-drámát fogok írni, elsősorban filmre gondoltam. Egyik igen tehetséges volt tanítványommal hozzá is fogtunk a munkához, sajnos a háború derékba törte az egészet, színműírói vénával rendelkező tanítványom valahol külföldön él. 1952-ben – a Bolyai-év alkalmával – ismételten felhívtam az Akadémia figyelmét egy ilyesfajta dráma szükségességére, a III. osztály helyeselte is a tervet, azonban az ügy ennyiben maradt.

Sokszoros öröm tehát számomra, hogy a témának végül is akadt gazdája, és az éppen Németh László.

Mielőtt most már a Kortársban megjelent cikkhez néhány szerény észrevételt fűznék, legyen szabad két dologra felhívnom a figyelmet.

1. A Századok szerkesztősége nemrégiben lektorálás céljából elküldött hozzám egy kb. 30 oldalas tanulmányt, a jeles kolozsvári tudománytörténész, Benkő Samu állította össze. Ebben a szerző kihagyások nélkül közli Bolyai János eddig hiányosan ismert önéletrajzát. Ezt Bolyai János a negyvenes években állította össze, és mind az apjára, mind önmagára vonatkozólag érdekes jellemrajzot állít össze. Nem állítom, hogy e cikk révén merőben új adatok birtokába jut az ember, de ettől függetlenül hasznos olvasmány, és kiegészítésekre, finomításokra ad lehetőséget. Pamlényi Ervin révén bizonyára még kéziratban meg lehetne szerezni.

2. Nemrégiben egy kis cikket állítottam össze olyan iratokból, melyek a két Bolyaira vonatkozó anyakönyvi bejegyzésekből állanak (eredeti fotokópiákkal). A leközlését későbbi időre halasztottuk, mostani megjelentetése János halálának 100. évfordulója alkalmával nem lett volna stílszerű az iratokban olvasható eléggé szokatlan részek miatt. A cikket az Akadémia Bolyai-iratai közé csatolták, ott olvasható. Mindenesetre az anyakönyvi bejegyzések között van egy fotokópia, mely igazolja, hogy János 1849. május 18-án hivatalosan, egyházilag is feleségül vette Orbán Rozáliát, kihasználva bizonyára azt a rövid intervallumot, míg Marosvásárhely felszabadultan, Bécstől függetlenül élt. Arról is van adatom, hogy az osztrák hatóságok a szabadságharc bukása után nem ismerték el e házasságkötést. Az említett cikkben iparkodtam fényt deríteni az események egymásba kapcsolódására.

Ezek után legyen szabad néhány észrevételt fűznöm a Kortársban megjelent tanulmányhoz, ezzel járulva hozzá a várva várt Bolyai-mű megszületéséhez.

319. oldal. Bedőházi könyve terjedelemben tényleg a Bolyai-irodalom első terméke (sajnálatos, hogy megírásának szükségességére egy amerikai matematikusnak, Halstednek kellett Bedőházi figyelmét felhívni), lényegben azonban sokkal jelentősebbek Frischauf osztrák, Réthi Mór és Vályi Gyula magyar matematikusok előzőleg írott értekezései, illetve könyvei.

321. Bolyai Farkassal kapcsolatban talán kissé sok, hogy „ateista” lett, kétségtelen, hogy egyéni ízlése szerint alakította ki a maga vallását. Egyébként erről a kérdésről Dávid Lajos részletesebben is írt a Pásztortűz egy régi számában (1943?).

327. Kopernikusz és Bolyai között kétségtelenül ott áll Descartes a koordináta-geometriával, és még inkább Newton–Leibniz az infinitezimális kalkulussal!

327. lent. Az euklideszi 5. posztulátum kissé pontosabban fogalmazandó: …a metsző egyenes ugyanazon oldalán fekvő két belső szög összege stb.

328. első sor: a 11. axióma nem a Bolyaiaktól, hanem Eukleidésztől származik (nyilván elírás).

328. 4. sor. Úgy érzem, a „gyenge” szó nem passzol ide, inkább „nem szemléletes”.

328. Azt hiszem, hogy a Bolyai-kérdésnek a nyitját a következő idézet adja: „A parallelákat azon az úton ne próbáld.” Itt mintegy sűrítve látom Bolyai Farkasnak, a pedagógusnak és tudósnak érdemét, amit eléggé nem szoktunk kidomborítani. Bolyai Farkas nélkül aligha született volna meg az Appendix! Az apa sok vesződsége, rendkívül széles tudása és ezek ellenére a sikertelenség kellett ahhoz, hogy a merész, forradalmi fenegyerek más úton oldja meg a kérdést. Ilyen merész lépés a matematikában gyakran fordul elő, követőik közül igen sokan nevetségessé válnak. Bolyai János merész lépése azonban igen hasznosnak bizonyult.

329. „Önmagába zárt” helyett szerencsésebb „belső ellentmondást nem tartalmazó”. „Pót-posztulátum” helyett szokásosabb „helyettesítő axióma”.

329. A Bolyai-geometriában a többször említett belső szögek összege nem kisebb, hanem kisebb, vagy egyenlő két derékszöggel. Ez azért lényeges, mert a Bolyai-féle geometria így szintézise az euklideszi és a hiperbolikus geometriának. Lobacsevszkij a hiperbolikus geometriát építette fel (ott kisebb), Bolyai az általánosabb, abszolút geometriát (kisebb, vagy egyenlő). Az euklideszi geometria speciális esete az abszolútnak.

329. Hogy Bolyai Farkas mennyire értette és értékelte fia felfedezését? Én így látom a helyzetet: Bolyai János 1823-ban írott híres levelében említi „ujj, más világát”. Ez a hiperbolikus geometria vázlata volt. Nagy eltávolodást jelentett a csaknem dogmaként kezelt euklideszi geometriától, Farkas nem látta hasznosnak, szokatlan tételeit nem látta eléggé. Az Appendixben abszolút geometria van, ez nem szakad el az euklideszitől sem, de általánosabb annál. Itt Farkas már pozitíven foglalt állást, hisz az általánosságra való törekvés Farkas egyik jellemzője. 1832-től kezdve már több olyan idézettel rendelkezünk, mely szerint az abszolút geometriát Farkas értette és kellőleg értékelte is.

334. Említett önéletrajzában János néhány szót párbajairól is mond, ezért is érdekes olvasmány.

335. Kerekes Ferenc a lipcsei pályadíjnak csak a felét nyerte, az egészre őt sem tartották méltónak.

Tudom, hogy a készülő drámában az említett észrevételeknek vajmi kevés szerepük lehet, ha azonban bármily csekély mértékben is hozzájárulnak annak sikeréhez, igen örülnék neki.

Ismételten kérem, hogy levelemet ne tessék tolakodásnak tekinteni, az ügy iránti szeretet diktálta. Igen örülnék, ha a továbbiakban bármilyen segítséget adhatnék. Azt is kitüntetésnek venném, ha esetleg a kéziratot átolvashatnám.

Legyen szabad még azt megemlítenem, hogy imponáló az, amiként a Bolyai-kérdést egy nem matematikus szakmai szempontból is kezeli!

Mély tisztelettel:

Szénássy Barna

1618. SZÉNÁSSY BARNÁNAK. Budapest, 1961. február 7.

Igen tisztelt Uram!

Bocsásson meg, hogy értékes és rokonszenves levelére csak most, két hónap múltán válaszolok. Súlyos családi események sora – két dráma s egy tanulmánykötet gondja a válaszolatlan levelek [olvashatatlan szó – a szerk.] hagyta az asztalomon (még Kanadában élő lányomnak sem írtam), amelyek közül most válogatom ki a választ kívánókat és érdemlőket.

Azok a matematikai helyreigazítások, melyeket levelében közöl, inkább csak a fogalmazásomat, mint a tudásom érintik, ismerem annyira a kérdést, hogy az abszolút hiperbolikus geometria irányát felfogjam; másutt (minthogy a Kortárs-cikk nincs a kezem ügyében, s annak idején, súlyos betegségemben, más korrigálta) szinte sajtóhibára gyanakszom, [a] mondanivaló félreérthetősége miatt.

Ami levelében legjobban szemet szúrt s megörvendeztetett, ez a mondat. „Bolyai Farkas egyik kedvelt matematikusom”. Nagyon jól tudom, hogy mit csinált János – de hogy mi az, amiért Ön (s az én Debrecenből fölkerült orvos-polihisztor barátom, Vekerdi László) Farkast nagynak tartja, s én is annak érzem mint matematikust: azt csak olyanformán tudnám megfogalmazni, mint Stäckel például, tehát homályosan. Itt nagy szükség volna egy őt pontosan elhelyező tanulmányra.

Benkő munkáját¹⁵ ismerem, a Korunkban megjelent tanulmányát; de azt, amelyről említést tesz, nem. Az irodalom teljesebb áttekintésére akkor lesz szükség, ha hozzálátok a Magyar Századokban megjelenő Bolyai-könyv (-levelezés stb.) összeállításához. Ekkor persze az erdélyi anyagot is látnom kell s Benkő tanárt is bevonnom – de itt vehetném jó hasznát az Ön ismereteinek is.

A két Bolyai-darab azóta megjelenőben, illetőleg próbák előtt áll – de a Szépirodalminál megjelenik mind a két variáns, három-négy kísérőtanulmánnyal;¹⁶ ha az anyag együtt lesz, ezt elküldhetem Önnek. Szívességét előre köszöni:

Németh László

1749. VERESS DÁNIELTŐL. Sepsiszentgyörgy, 1961. október 12.–november 25.

---

Péntek éjjel

„Én bízom írói jövődben.” Az oldalnyi gondolat mögé odafelkiáltójelezett mondatot ki-ki értelme, hiúsága, vérmérséklete szerint olvashatja. […] Laci bácsi bizalma és serkentése jólesett. Azonban tudjuk, hogy e bizalom formájában benyújtott kitöltetlen váltó zsirálásához (haj, úgy látszik, mégiscsak igazi könyvelő vagyok!) nem elég a talentom, nem elég a hegyi ló makacs szívósságával végzett munka sem. Ezekből mindég bőven volt felénktájt, trágyázni a földet. A valóságosat, de a históriait is. Inkább a lehetőségekre gondolok. Ezek gondébresztők. Nem többek, mint azok, melyek egy Bolyai Jánost, száradó csigolyaveszőként szorítottak Bécs és Göttinga felől, Arad, Lemberg s végül Domáld fele. És ez tényező, egyike az elhatározóknak.

Szombat. Öt óra múlt. Délután

Az előbbi – kibonthatatlan – gondolatot folytatom. Innen-onnan néha jön egy-egy kevés biztatás, sokszor nem is szándékoltan. Hadd meséljem el egyik utóbbit. Számomra élménnyel fölért. Fiatal pesti író barátom nemrég elküldte készülő regényének egyik részletét. Művelt, széles látókörű kritikus, a kortárs nyugati próza biztos ismerője, novelláiban (tavaly jelent meg első kötete) a kezdeti bizonytalanságokon és tisztázatlanságokon kívül néhány biztató, magasabbra mutató jelzés is van. Elolvastam a harminc oldalt. Amiről ír, érdekes is, fontos is. Tulajdonképpen nemzedékem életútjának néhány stációja. De az írás nem tetszett. Pontosabban szólva, az írótól „többet” vártam. Pongyolának éreztem, sok helyt elsietettnek, felületesnek. Több szerkezeti és stiláris kifogásom is volt. Meg is írtam véleményemet őszintén és részletesen. Elküldtem a levelet, de egy kicsit meg is bántam. Legyek jó szándékomban, önakaratomon kívül egy új Berzsenyi új Kölcseyje, szúrt belém, gőzös nagyzolással a gond. Elég lett volna az igazság felét is kimondani. És valóban igazam volt? Ez is piszkált. Úgy éreztem, hogy barátom, Sükösd Mihály, saját eszményei felől, patetikusan szólva Európa felől leve megpiszkálva. Ellenőriztem önmagam. Elolvastam öt vagy hat tanulmányát. Igen, mintha csakugyan így lett volna. Amit Ő nagyobbakon követelt meg, Hemingwayen, Faulkneren, Wilderen kért számon, azt olvastam fejére, igényben, szintben, ökonomikusságban, saját képére és hasonlatosságára. De nem ez a fontos. Egészen más. Tagadhatatlanul van abban valami kacagnivaló, s kacagtató is, ha az ember az írás és szándék kettősségével ideképzeli írójukat a Rétyi-nyír szomszédságába, a Szépmező peremére! Bölénysors, főleg önmagát őrlő agyvelő, s az ezerszer ideálisabb körülmények közt alkotó összevetése, annak eredményei, ennek kudarca. Mint egymást feszítő sugarú tükrök fénye… Ezen mosolyogni is lehet, kiben kevés a szív. Számomra az volt a fontosabb, ami lelkesít. Barátom hosszú és gazdag válasza azt bizonyította, hogy megértett, pontosabban megértette az erkölcsöt, a tiszta és emberi szándékot, mely még a tévedést is menteni képes. Tehát nem is olyan felesleges a sok-sok vesződés, ha a kopár hegyről is sodródhat mag a gazdagabb televénybe. Nem bizonyíték ez is, apróka ugyan, de az élet ilyen mindennapiságokon görög tovább vagy bukik meg, a szükséglet, a küldetés, az élet mellett? Nékem biztatás volt, ahogy ez a fiatalember, aki önzetlenül néhány könyvvel is segített rajtam, visszaüzent. Egyébként Mihálytól kaptam a leghitelesebb beszámolót a Bolyai-előadásról. Közvetlenül az előadás után írt, rögtönözve, forrón az élménytől, elbűvölve és szenvedélyesen ellenkezve, de hitelesen, de a lényegesről. Igaz emberségéért szeretem, noha sohasem láttam.

Október 18-án

Három délután a kertben ástam. Lassan forgattam a földet, ahová a szétterjengőzött epertáblát kell a tavaszon átültetnünk. Amióta a múlt hónap eleji súlyos náthalázam után – a láz miatt Laci bácsi legjobbkor jött levelét elolvasni se tudtam – azt a szívzavart megállapították, lejjebb srófolt lánggal és ráérősebben élek. Mindég éreztem valamilyen nem igazolható hamariságot mohó (bizony nem mindég megemésztett) könyvfalásomban. Most a heti nem is tudom hány száz oldal penzumomat egyharmadára csökkentettem. Azt hiszem, ideje volt. Jobban megrágom olvasmányaimat, mint ahogy másfél éve rágom (vagy inkább ő rág engem) azt a bizonyos „nehéz természetet”. De ezt a tömör és szigorú jellemzést nem csak én kaptam Laci bácsitól. A kamaradarabban az egyméhbeli testvér hörgi az apa arcába: én ismerem (hogyne ismerte volna, amikor maga sem volt annak híjával!) a csúf Bolyai-természetet, a maga vérébe gázolót. Az apáról esvén szó, előfordult a Képzelt beszélgetésben is. És hogyha a dráma legmélyén mindég az indulat dulakodik, s ez talaja, nem a helyzet, történés vagy pusztán az eszme (melyek nélkül meg nem lehet ugyan a drámára szoruló gége sem), akkor a Bolyaiak tragédiájának valódi gyökerét éppen ebben a „nehéz természetben” érzem. Bennük hevült hát a dráma, melyet apa-fiú viszonyuk s a matematika (de talán a közös szerelem, Orbán Róza is) bogozott kioldhatatlan csomóra. Az apa pedagógiai délibábolásának kudarca a két idegrendszer zugaiban feszülő, s elsősorban a maga természeti őserdejét fejszéző szenvedély. A Bolyaiak vastag, ordas természetek. (Ilyesfajta emberekkel tele Erdély.) Türelmetlenség, kíméletlen komiszság, gyöngédségbe öltöztetett (ez a legkomiszabb pólya!) zsarnokság gőzei párállottak szívük és sajnos értelmük! körül. Még a szerepjátszóbb hajlandóságú Farkasból is csak úgy sistereg ez a biológiailag adott szenvedély. Olvassuk csak figyelemmel leveleiket! Milyen gyötrődő párbajt vívnak önmagukkal önmagukért. Az embert növelő jellem s ráció, s a másikra tapadó indulatok csattogtatják a két kézre, egy ember két kezében súlyosodott kardot. Miközben egymást szorongatják, önmagukat fojtják meg. Ez a valóban „nehéz természet”! Egy ötvenhárom őszén keltezett apai levélben, melyet az okulárküldés szép gesztusa nyit és rekeszt be, villan fel a vallomás: kénytelen tűröm az embert (tehát nemcsak Jánost s a környezetében lévőket; hanem az „embert”!), sőt magamat is. Ez utóbbi pontos jellemzése a „nehéz természet”-ben megfogalmazód, nem is olyan egyértelműen elemezhető llapotnak. A felületen mint tüskék, a hevesség, a szív és értelem konoksága, valami velőben búvó nem felejtés, az a bizonyos „tine in minte”¹⁷ természet… (Mutatis mutandis: az, hogy kerek esztendeje rá sem bólintok hetvenhét éves nagybátyámra, mert nyersen mordult édesanyámra a pince torka előtt, pityókakosarazgatás közben, s azt Gerzson meghallotta, reagált stb. De ez még mind csak a külső érintkezésben érzékelhető. De a „nehéz természetnek” nem az a fő ismérve, hogy a kapcsolatokat kifelé elmérgesíti: az ember véle önmagát emészti meg, s miközben Münchhausen báró rókájaként talán legszívesebben kiguvadna a bőréből a másikért, konokul oda csap, ahol a legfájdalmasabb. Mi minden feszíti a „nehéz természet”-et: szándékok, lehetőségek, célok, adottságok ontják egymás vérét, ugyanannak a szívnek vérét. De, mint mondám, ebből a természetből kétannyi jutott Erdélybe, mint máshová, s ezt példák, számosak, bizonyíthatják. Ha ez az önmagát rágó természet egy kicsiny elmében fészkel, hóbortot kavar, melyet a jobb akarat útszélre sodor. Ha nagy észhez társul, vulkánt gyújt, mely még a környéket is leperzseli. S ahogy ezt a kórismét pedzegetem, magam lelkét nézve s a Bolyaiakét kutatva, lehetetlen nem gondolnom sajkodi találkozásunkra, melyet a megbecsülés, hűség és tisztelet diktált, s mely már a második öklöző mondatomnál a szándékolt szándék fonákjára vált. Három éve mar a lúg, hogy éppen én nyújtottam azt a keserves karakterológiai leckét Laci bácsinak. Jóvátenni sem tudom.

Délután. Csütörtök

A „nehéz természet” azért nehéz, hogy másfél év után se lehessen napirendre térni fölötte. János valószínűleg mélyen megvetette Gausst. A lovag szerepe a János ügyében, morálisan aligha menthető. János egyébként is az igazság fanatikusa. Egyik, [1]846-ban datált csonka fogalmazványtöredékben – a lipcsei pályázat körüli huzalkodások – azt mondja, hogy jellemének egyik fő alapvonása az igazság (tani és erkölcsi) határtalan szeretete. (Egyébként ez a dolgok kimondásában is jelentkező határtalan igazságszeretet egyik elmérgesítője Ő és apja kapcsolatának.) És, hogy az igazságszeretet, amolyan fiat iustitia, pereat mundus¹⁸ értelemben, valóban fő jellemvonása, semmi sem cáfolja, még ha ez az igazság, szubjektivitásában az Ő, esetleg CSAK az Ő, a János igazsága. Az egyén makacs és elveihez hű fejében kialakult igazság útjának végigjárását, valóban tűzön-vízen át, annak végső következményeiig, én rendkívül nagy és rendkívül fontos dolognak érzem, nem csak János, mások esetében is. Erre éppoly jó példa Teleki Mihály, mint Nagy Péter vagy Nagy Frigyes. János törik-szakad igazsághoz kötözöttségét nem is elméleti eredményeiben mérem, hanem annak a lelki és erkölcsi tartásnak (s példának) vonalán, melyet immár egy magasabb képletrendszerben kifejez. Ennek ellenére, ennek az igazságkereső szenvedélynek, éppen mert „szenvedély”, egy túlfeszített agyban oly tükörképe is lehet, mely már mánia. Így volt ez a bekövesedetten „nehéz természetű” János esetében is. Bizonyos feltételezgetései egyenesen irtózatosak: apja megcsalva őt, átjátszotta felfedezését Gaussnak. És van, amikor inkább valamilyen kesernyés komikumot érzünk: Gauss Lobacsevszkij nevébe rejtőzve jelentette meg a Geometrische Untersuchungen zur Theorie der Paralellinient. Igen ám, de a „nehéz természetnek” számtalan ellentmondásos és mégis egymást kiegészítő oldala van. Apját – aki Őt valójában ember voltában teljesen félreismerte, bárki bármit is mond – s akit Ő is félreismert – élete végéig Fő Nevelőjének tartott. Pontosabbá teszem a gondolatot. János apjáról alkotott képe kb. helyes, ugyanígy Farkasnak Jánosról alkotott képe is. Ugyanakkor kórosan torzítva látnak, s egymásról a legaljasabbat is nyugodtan el tudják képzelni (csalást, hamisítást stb.) anélkül, hogy ez az alap, lényegében helyes ítéletükön változtatna. És Gaussról: itt kap szép színt János jelleme. Gauss irigy, gonosz, csaló, féltékeny ember és zseniális matematikus. Ez lehetett János véleménye. Ugyanakkor a felsőfokú elismerés hangján ír kolosszális érdemeiről, s ez a minden költőit ostorozó szikkadt elme kihunyó naphoz hasonlítja halálát, és a Sartorius-emlékbeszédről szóló töredékében ([1]855. okt. 4.) hitvány tettét minden krőzusi gazdagsága mellett kitört emberi gyöngeségre halkítva bélyegzi meg. Ugyanakkor a legnagyobb lelkiismeretességgel tanulmányozza a Gaussnak tulajdonított Lobacsevszkij-művet, s szubjektív izgalmában keletkezett megjegyzései ellenére elismeri, elemzi, nagyra értékeli a mű érdemeit. Mindez oly szépen harmonizál a „nehéz természettel”: mely épp e sokoldalú ellentétessége folytán is, méltán kiérdemli a jelzőt.

Október 23-án

Félelmeimet szeretném elmondani. A tanulmányokból kisugárzó felfogás következtében, melyet Laci bácsi néhány magánlevelének megállapítása is aláhúzott, attól féltem, most már bevallhatom, hogy Laci bácsi, „elbűvölve” Farkas sok szép erényétől, pedagógiai nagyotmerésétől, sokoldalúságától, humánumától stb. egy amolyan székelyföldi Lear királlyá magasztosítja, akit gonosz kölyke szüntelenül bököd és emésztet, s egyes oldalai túlhangsúlyozásával emberileg János FÖLÉ növeszti. Erről az aggodalmamról írtam is, óvatoskodóbb formában a tavaly tavasszal. Nem ez történt, és az igazság kimondásának ezért a tisztaságáért szeretném most Laci bácsit megölelni, még akkor is, ha egy magyar Faustot, vagy mit tudom én milyen nemzeti hőst veszítettünk – mindkettőben. A drámában az író, a ténybeli igazságok messzemenő tiszteletben tartásával Farkast csurdéra vetkőztette, s így egész emberré tette. Lett, aki volt: egy önmaga ideáljainak részben feladásáig alkudozgató (érdeme, hogy javarészt fiáért tette!), tehetségeit tékozló (van pozitív tékozlás is: János nevelése körüli erőfeszítése az volt!), mosolyra késztetően gavallérkodó, pózoló, mindenbe s nem eredménytelenül belekapó… Feltétlenül Ő az emberibb, mert Ő a mindennapibb, a társas érintkezésben pallérozottabb, a múzsák szavára sem érzéketlen, tán a fejérszemélyeket is jobban kedvelgető… János keményebb gyökérből faragott, komiszabb, mert elméletei fanatikusa, emberileg taszítóbb, de kevésbé széthúzó célokra irányuló erőfeszítésében példaszerűen fegyelmezettebb, ugyanakkor éppoly fantaszta, aki egyenest a világot akarta végül is megváltani, utálatos, kicsinyes düheiből mit sem engedve. Nos, ezek voltak Ők, s vajon ezért kevésbé szeretjük őket? Dehogyis! Azt hiszem, Laci bácsi igazán szerette ezt a két szerencsétlen embert, s ez tette lehetővé, hogy kimondja róluk az igazságot, mely sokszor fájdalmas, de a kimondásban már oldja is magát. De volt ebben a drámában egy nemes és szép gesztusa ezen kívül is, mely mélyen belém hasított: saját pedagógiai eszményeivel szembeni kritikus magatartása. Mit bizonyít a két Bolyai sorsa: a pedagógus megadta az első lökést a matematika felé, ami azután jött, főleg a Bécsbe meneteltől számítva, csak amolyan apai melléfuvolázás volt: szándékai a nehéz természetű elmébe behatolni nem tudtak. János a maga útját járta – a párhuzamosok kérdésében egyenest apja ellenében, s így az apa hatásfoka nem az apró impulzusokban, hanem a célok megszabásában nullára redukálódott. Az ember ideig-óráig így-úgy tanítható, de nem nevelhető. Ez volt többszöri elolvasás után az alapérzésem. Ez szubjektív benyomás, lehet más kicsengést is kihallani, bennem így rögzítődött: a nagy kísérlet nem sikerült. Nos, engem viszont érdekelnek az ilyenféle kísérletek, akár ha egy emberről, akár ha egy népről van bennük szó. Izgalommal olvastam a Sajkodi esték néhány írását, főleg a bölcs Tapasztalat és álomátadást, a nagyon szép Ha most lennék fiatalt, s azt, mely éppen ma került kezemhez – Moszkvából Bukaresten át –, az Egy gondolat történetét. Most nem is arról akarok szólni, amiről úgy érzem, hogy legbelső hitemet fogalmazta meg, inkább a magam személyes tapasztalatait szeretném megpendíteni e már-már tündérszárnyakon libbenő szép optimizmussal szemben. Én például nem az iskolákban, hanem az iskolák ellenére tanultam egyet s mást. Tizenhét padhoz szegezett év tárgyi ismereteket nem adott, életszabályokkal nem gazdagított, tudományos módszert nem nyújtott, a kedvet élesztgette s a keresés közérzetét biztosította hosszabb időn át. Négy kolozsvári évem, rengeteg kínlódás, sebző szerelem, felmagasztalás és a hátulról ledöfött fájdalma egységében is a tanulás, az egyéni ráébredés pompás sorjázásának tűnik, pontosan abban, hogy a nevelői szándékok ellenére történt. Ricardóból kollokváltam, s Olsen kisasszony szerelmesének Entweder – Oderjét¹⁹ dugtam este párnám alá. És mert ez többfelé mutat, másik példa jut szembe: az esztergomi tömjénesebb atmoszférában, egy előkelő tisztnevelő intézet világos, szagtalan és jól fűtött illemhelyein, őszi éjszakákon a Kisebbségbennel ismerkedtem meg. Ez nem a kálvinista kollégiumból jött, osztályából kifordult úrifiú tiltakozása volt, hanem a minden pedagógiai hozzányúlást semmissé tévő „nehéz természet”, melynek jellemzője az is, hogy a „másik” a jobb. Puszta véletlen lehet a rábukkanás, de a saját gondolati vacok kivájása szinte sorsszerű…

Csütörtök délután és este

1831 tavasza. Aradról Lembergbe utazván, János felkeresi apját. A források szűkszavúak. Erről a találkozásról aránylag nagyon keveset tudunk. Előkotortam saját drámaterveimet. Az egyik változatban egész koncepciómat ebbe a találkozásba építettem bele. Valójában ekkor és itt evesedett el véglegesen a seb, s szaladt külön utakra kapcsolatuk. Ez a találkozás, máig is így érzem, potenciálisan mindent, ami utána következett, szinte sorsszerűen meghatároz és elhatárol. Ennek nem mond ellen János megjegyzése, hogy ezen a találkozáson apja szinte erőltette az Appendix leírására. Farkas kiadni készült a Tentament, jól hozzá tudta illeszteni, annál is inkább noszogathatta, mert a függelék kinyomtatásának költségeit János viselte, s az művének becsét csak emelhette. De ez a sürgetés nem változtat azon, ami már a hat évvel előbbi látogatáson nyilvánvalóvá vált: apja fia felfedezésének zsenialitását nem érti. A fiú által várt summás elismerés, e műről szólva, végleg el is marad. Én egyik próbálkozásomban ebbe a tetszőlegesen kezelhető találkozásba rántottam össze múltat és jövőt. A másik változat viszont máig is jobban foglalkoztat. Erről, éppen mert feszített, írtam volt Laci bácsinak, de írtam Székely János költő barátomnak is, a Bolyai-szonettkoszorú írójának, írtam Illés Endrének, sőt Fülöp Mikivel (a gépészmérnökkel, kivel Laci bácsit anno meglátogattuk) egy délutánt beszélgettünk át tavaly május elsején egy cukrászda sarkában. Szinte egy sajátos musical tragedynek képzeltem el, versben kívántam, zenével. Brahms Tragikus nyitányának néhány motívuma ismétlődött volna meg, különösmód szimbolizálva múlt és jövőbeli ismétlődéseket, a tudat közvetlenül megélt játékát stb. stb. A válaszok, melyeket leveleimre kaptam, nagyjából egyeztek: inkább lírai játék, mint valóságos összeütközéseket bemutató dráma, ahogy elképzeltem. Ez a változat, mint egy rekviem játszotta, zengte volna körül Farkast, Farkas tetemét az elhagyott szobában, ahol különböző síkokon (nemcsak a színpad, de az élet, idő, események, gondolkozás, emlékezés stb. síkján) megjelent volna Gauss is, Lobacsevszkij is, sőt a halott Farkas is, iszonyatos miltoni párbajt víva, immár a léten túli létben, de lehető legvalóságosabban. Mindezt miért idéztem fel újra, elsősorban magam számára az előkotort anyagból, de Laci bácsi számára is? Igazolandó, hogy valójában különös izgatottsággal olvastam el az első filmtervezetet, melyről minduntalan arra gondoltam, hogy ezt, igen, valahogyan ezt kellett volna megcsinálni a színpadon. S ha Bardoly esetleges nyugati bemutatóira gondolok, na meg a filmre, kétszeresen belém csikar az el nem fojtható igény: mennyivel modernebb lenne, mint Lorca színpada, a Dürrenmatté, Faulkneré, Wilderé, Ionescóé, Becketté stb. Laci bácsi, főleg ha nem jó hangulatban olvassa ezt a levél-őserdőt, azt is mondhatja: ha annyira izgatott, csináltad volna meg, Te taknyos. És igaza van, ha ezt gondolja. De én nehéz természet vagyok. Boldizsár bácsi naplója tavaly nyár derekén félretétette a Bolyaiakat. A napló magába rántott, pompásan haladt is, amíg Du Gard feljegyzései, vétkes késéssel meg nem ismertettek a Maumort ezredes koncepciójával. Heteket mérgezett meg ez a találkozás. Hiába voltak az addig elkészült részeket ismerő barátok biztatásai is. Meg arra is rájöttem, ahogy levegőt szippantani kimerülten fölbuktam a memoár hullámaiból, hogy itt valami végzetes hangbicsaklás van, ami a gondolatba is belekapaszkodott: az én hangom jön ki Boldizsár bácsi torkán, az én frissebb, hevesebb és ellentmondásosabb gondolataim bukkannak föl tar fejéből. Hamis volt. De milyen a nehéz természet: nehezen szedi össze magát a feladathoz, hogy aztán egy újabb rántsa el mellőle. Újrakezdtem, másként kezdtem el témámat… Csak a mennybéli tudója, melyikből mi lesz.

1961. október 28.

A Változatok sereg mindenféle gondolat zsilipjeit nyitották meg. Szinte rögeszmeszerűen térek minduntalan vissza a kötethez, mely mint összeállítás is nagyon csalogató, s melyhez hasonlatosat nem is ismerek. Sajnálom, hogy A Bolyaiak a matematikatörténet világában (a teljes tanulmány) nem került bele a kötetbe. Örültem volna, ha a napló bővebb. Közben elővettem Laci bácsi leveleit, s szinte kedvem támadt, hogy kiírjam, amit tizenöt-húsz különböző időpontban közöl terveiről, munkájáról, a kezdés tétova fanyalgásaitól az üllőn vert gondolat szép formálódásáig, meg a bemutatóról szóló beszámolóig. Kérdés, melyre választ nem nagyon várok, de amely bennem valahogyan felmerült: a Bolyaiakkal való foglalatoskodás nem szült egy prózai szilánkot, elbeszélést vagy hasonlót? Van legalább tíz éve, hogy a Horváthné meghalt nem olvastam, de olyan erőteljes szikrázással él bennem, mint Maupassant vagy Csehov legmaradandóbb írásai. Ez a műfaj is kisujjában van Laci bácsinak, s milyen érdekes lett volna a kötetben… A Képzelt beszélgetést színészekkel és rendezőkkel is elolvastattam. Izgalmas, részletes szerepmagyarázat, mely a jellemeket is fölbontja, okosan magyarázza. Na aztán a humor, mely bujkáló, néhol fanyar is, de humor, melyből oly kevés csöppent írásaiba. Számomra szinte újdonságként hatott.

Vasárnap reggel

A huszadik kutyanyelvet írom. A levelet feltétlenül le kell gépelnem. Kézírással elolvashatatlan, s elküldéséhez is több levél kellene. Tegnap pedzegettem valamit a Változatokról mint kötetről. Hadd mondjam el örömöm, örömünk másik okát is. Ez a könyv magassága és a benne megszólaló egyetem[es] értelmű nyelv ellenére (és miért ellenére?) egészen a mienk. Boldog örömmel teszem az Apáczai- és Misztótfalusi-drámák mellé, sőt elé. (Régi bánatom, hogy nem illeszthetem a Bethlen Katát és a Rákóczi Zsigmondot is hozzájok.²⁰ Ha még megállapodás nélkül forgolódok is saját levemben, egyszer csak megírom azt a bizonyos nagy esszét Laci bácsi erdélyiségéről, mely egyben saját szellemi tudatra ébredésem iskolája is. Már eddigi, szórványos ideológia alámerüléseim is sereg meglepő, új és nagyszerű anyagot, felfedezéseket nyújtottak, hát egy tudatos kutatómunka? És az alapkérdés aktualitásán [még] mi[t] sem változtatott.

Ugyanaznap késő este

Reggel följegyeztem néhány gondolatomat. Aztán sereg háztáji feladat jött: faaprítás, a majorság, könyvespolcok portalanítása. Feleségem zsírnakvalót olvasztott. Bedöcögött édesapám. Friss töpörtyűt ettünk, volt fél üveg vörösborom is. Azt is megittuk rá. Szegény öreg. Sokszor elmondta, hogy néki nem adta meg az ég, hogy mint felnőtt, apjával kvaterkázni, pohár bor mellé leülhessen, mert gyerekkorában meghalt. Amit róla tudott, a hét nagyobb testvér mesélte el, s a Nemeréban fellelhető kortesbeszédekből, felmaradt levelekből tudta. Hát mi, két nehéz természet, ültünk már néhányszor szemben egymással. Új és remek technikával készült lipcsei atlaszom diákkori emlékeket ébresztett föl a század eleji egyetemi városról. Én a Bolyaiakon gondolkoztam. Jánoson és Farkason, s magunkon, nézve ezt az öregembert, aki nem tudta, hogy Ők is olyan friss dühvel és keserű daccal álltak egymással szemben, mint mi, egykor, Pest határában, csőre töltött fegyverrel. Ma sem tudom, mi lett volna jobb, nem-e, ha egyikünk, én, ott marad. Következő év tavaszán, égő kontinenst utazott át – fiáért. Ma talán Ő is csak fájdalmat és szomorúságot érez, mint én. És megbocsátást.

---

Öleli fiúi tisztelettel

Dani

1755. SZÉNÁSSY BARNÁNAK. Sajkod, 1961. november 13.

Kedves Uram!

Levelét már későn kaptam meg, de nincs is olyan kívánságom, amit tíz nap alatt el lehetne intézni odalenn. A kívánatos az volna, hogy az Üdvtan s János egyéb iratai Pestre kerülnének, másolatban legalább. De az e téren tapasztalható álmosság nem biztat ilyesmivel.

Én magam pedig ismét, s most úgy hiszem, hosszú időre kidőltem. Épp A két Bolyai sikere, mely engem is váratlanul ért, váltott ki a literátusi világból, s sajnos a velük összhangzó magasabb körökből is olyan reflexeket, melyek hipertóniámat elég súlyos formában hozták vissza. Úgyhogy most a Bolyaiak helyett önmagam kúrálásával foglalkozom.

Köszönöm a fölajánlott segítséget. A filmet csak készítse bátran; az enyémből úgysem lehet semmi sem.

Szeretettel:

Németh László

1756. SZÉNÁSSY BARNÁTÓL. Debrecen, 1961. november 16. Gépirat.

Mélyen tisztelt Uram!

Visszaérkezve Debrecenbe kaptam meg a levelet, köszönöm szépen. Sajnos, marosvásárhelyi tartózkodásom nem 10 napos volt, 3 napra rövidült, így gondosabb munkát nem tudtam végezni. Mindazáltal igen jólesett végignéznem a két Bolyai hagyatékát, a kis Bolyai-múzeumot, átlapozgatni kézirati hagyatékukat. A rövid idő ellenére is találtam matematikai szempontból figyelemre méltót.

Az Üdvtan és János egyéb kéziratainak megszerzése mégsem látszik teljesen reménytelennek: éppen marosvásárhelyi tartózkodásom idején érkezett a Bolyai Dokumentációs Könyvtár igazgatójához (Erdélyi István) a Román Tudományos Akadémia értesítése, melynek értelmében a hagyaték fotokópiázása céljából szakembert szándékoznak Bukarestből kiküldeni. Fogalmam sincs, hogy mi ennek a munkának az elindítója, én mindazáltal felhívtam a Magyar Tudományos Akadémia figyelmét, hogy talán most sikerülhet másolatokat beszerezni. Egyébként mintegy 11–12 ezer oldal lefényképezéséről van szó.

Egyébként Marosvásárhelyen jól ismerik a Bolyai-dráma sikerét, szerettem volna ajándékozás céljából néhány példányt kivinni. Sajnos, itt Debrecenben nem tudtam beszerezni. Egyébként a marosvásárhelyi székely színház is lényegesen emelhetné tevékenységének színvonalát e darab beiktatásával – több bennfentes érdeklődéssel beszélt e kérdésről.

Nagy kár volna, ha a Bolyai-film ügye nem realizálódhatna hamarosan: Milyen érdeklődést váltana ez ki, és milyen nevelő hatású volna tanárainkra, diákjainkra egyaránt. Sajnos, bennem csak az ügy iránti lelkesedés van meg, a drámaírói véna hiányzik, talán csak szerény adalékokkal tudnék hozzájárulni a kérdés megoldásához.

Egyetemünk matematikai intézete – mely bizonyos vonatkozásban a hazai geometriai kutatások centrumának számít (bár három kiemelkedő tagjának Budapestre történt költözése révén sokat veszített) – már régebben elhatározta, hogy testületileg nézi meg a pesti előadást, és utána egy ankéton vendégül látja az Írót. Sajnos – a szükséges számú jegy hiányában – még ez a tervünk sem valósult meg, pedig milyen lelkesedést váltott ki a terv nem matematikusok körében is!

Mielőbbi teljes gyógyulást kívánva szeretném kifejezni azt a sokak óhaját: bárha a Bolyai-film minél hamarabb megjelenne mozijainkban!

Mély tisztelettel:

Szénássy Barna

1764. WEÖRES SÁNDORTÓL. Budapest, 1961. december 2.

Kedves Laci Bátyám,

Amy is, én is, hálásan köszönjük a Bolyai-ciklust, nagy gyönyörűséggel olvastuk. Óriási élmény egy ilyen múltba hatolás, bebújva egy hajdani család életébe, rég megszűnt homályos barlangba, mágikus felidézés ereje nyomán. Az pedig teljesen példátlan, mindeddig még sose volt, hogy egyetlen témából ennyire különböző műfajú művek remek csoportja fakadjon. Szeretettel gratulálok.

---

Minden jót! Hálás szeretettel ölel

Sanyi.

Kedves Laci,

köszönjük a Bolyai-kötetet. Idősebb Bolyai feleségének naplójegyzetei olyan erőteljes, költői sorok, hogy a kortársak közül Ungvárnémeti Tóth László²¹ kemény kifejezésmódjára emlékeztet.

Szeretettel köszöntjük Magukat

Amy

2145. SIMONYI KÁROLYTÓL. Budapest, 1963. szeptember 23.

Kedves László!

Szomorúan olvastam leveledet: önző módon elsősorban az fájt, hogy nem fogsz előadni egyetemünkön. Természetesen az is bánt, hogy ismét úgy zajlik körülötted a világ, hogy szükségesnek látod a teljes magányba vonulást.

Tudom, hogy a Te helyzeted más, de engem annak idején éppen az előadások, a hallgatókkal való kapcsolataim segítettek túl saját lelki bajaimon, és védtek meg a végső félreállítástól. Én így egy kissé mágikus erőt is tulajdonítok a katedrának: nagyon szerettem volna, ha Te is kipróbálod.

Mellékelem a KISZ egyik, az egyetemi pártszervezethez benyújtott előterjesztésének egyik részletét.²² Ez a jegyzék a hallgatók tanulmányi, szociális, kulturális helyzetének statisztikus felmérését és értékelését tartalmazza. Az adatokhoz nem akarok semmi megjegyzést fűzni: remélem, van Benned annyi egészséges hiúság, hogy örülsz az ifjúság értékelésének.

Utolsó találkozásunkkor beszélgettünk a növények geometriai szépségéről. Akkor említettem, hogy éppen viszem előhívásra a színes virágfelvételeimet. Sajnos nem lettek olyan jók, mint vártam. Egyébként expresszionista és barokk mintázattal ellátott pókokról készített, igen erősen nagyított színes felvételekkel szeretném igazolni, hogy az állatvilág sem mindig ízléstelen.

Ellának kézcsók, Neked jó munkát – fizikait és szellemit – kívánok baráti szeretettel.

S. Károly

Kérdések

10. Legkedveltebb

a) magyar írója

5% alatti értékekkel említik: Berkesi A., Dobozy I., Eötvös J., Fekete I., Gárdonyi G., Illyés Gy., Karikás F., Kodolányi J., Kosztolányi D., Krúdy Gy., Madách I., Mesterházi L., Mikes K., Móra F., Molnár G., Passuth L., Rejtő J. (P. Howard), Sarkadi I., Szabó M., Szerb A., Tamási Á., Urbán E.

	Gépész Kar	Vegyész Kar	Villamos Kar	Egész egyetem
Mikszáth Kálmán	20%	19%	14%	17%
Jókai Mór	18%	19%	10%	15%
Móricz Zsigmond	12%	10%	10%	11%
Németh László	12%	7%	11%	9%
Karinthy Frigyes	10%	10%	5%	8%

11. Mit tart az elmúlt tíz év legjobb
c) magyar színdarabjának?

5% alatti értékkel említik: Hamletnek nincs igaza, Galilei, Holnap folytatjuk, Különleges világnap, Európa elrablása, Homokóra, Szellemidézés, Bekötött szemmel, Pesti emberek, Utazás.

	Gépész Kar	Vegyész Kar	Villamos Kar	Egész egyetem
A két Bolyai	12%	23%	9%	16%
Elveszett Paradicsom	6%	15%	16%	14%
XI. parancsolat	8%	8%	8%	8%

3253. BAY ZOLTÁNTÓL. Washington D. C., 1968. július 14. Gépirat.

Kedves Laci,

---

most köszönöm meg a többi könyveidet is, Laci, melyeket nagy gyönyörűséggel olvastam újra, s amelyek között újak is voltak, Égető Eszter, A kísérletező ember, Irgalom, a Bolyai-drámák és az egyéb – nekem új drámáid. Mikor Jutka itt járt,²³ kérdeztem tőle, hogy lehet, hogy a Bolyai-problémákat olyan mélyen tudod látni, mint a matematikusok közt is nagyon kevesen? De ugyanazt kérdezhetem Gandhiról is, és az ószövetségi témáidról.

---

Még egyszer hálásan köszönöm a könyveidet, nemcsak hogy nekem küldted, hanem hogy megírtad őket.

Ellát, Jutkát s talán Magdit, ha otthon van, Veled együtt öleli szeretettel, mégis remélve a viszontlátást

Zoltán