Schicksalskundénak nevezi H. H. Kritzinger azt a tudományt, amelynek szolgálatában írta a könyvét (Todesstrahlen und Wünschelrute, Leipzig – Zürich, 1929). Németül egészen jól állja az én magyar fülem is, de a magyarra fordított összetételt nem akarja bevenni. Vagy sors, vagy tudomány. A sorstudományt mint olyant mifelénk leginkább csak a cigányasszonyok művelik, s azok nem az Akadémia hatáskörébe tartoznak, hanem a csendőrségébe.
H. H. Kritzinger, aki nem lehet már éppen gyerekember, mert huszonöt éves kutatásai eredményeit foglalja össze ebben a könyvben, asztronómus és meteorológus. Tehát hivatásos, s lehet, hivatalos szakember is. Az előszóban azt írja, hogy megfigyeléseit mint a kieli obszervatórium csillagásza végezte, s mint a wilhelmshaveni obszervatórium meteorológusa bővítette és tökéletesítette. Akikre mint sorstudományi szaktársaira hivatkozik tanulmányai során, azoknak se éppen kártyavetés a kenyere. Fizikusok, orvosok, csillagászok, mérnökök, meteorológusok, az értelem száraz fényével dolgozó természettudósok, akiknek értekezéseit akadémiák adták ki, és nemzetközi kongresszusok vitatták meg. Nem táncoltatnak asztalt, és nem idézik meg Hannibál lelkét annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy meddig lesz gilt a bubifrizura. Refraktorokkal, tükörteleszkópokkal, heliográfokkal és spektroszkópokkal néznek be a láthatatlanokba; amit állítanak, azt számokkal bizonyítják, és nyilván nagyon zokon vennék, ha okkultistáknak mondanók őket.
Most nem keresem azt, hogy minden esetben nagyon jogosult volna-e ez a tiltakozás. Engem most csak az érdekel, hogy a németek közt annyi komoly hitvallója van a sorstudománynak, s azok közt még jogász is van. Mégpedig olyan jogász, aki államügyész. W. Ueberhorstnak hívják. Iserlohnban 1924. június 17-én villamos kisiklás történt tömeges emberhalállal, az államügyész fölállította az áldozatok horoszkópját, és megállapította, hogy azoknak a sorsa így volt megírva a csillagokban. Már születésükkor az volt rendelve róluk, hogy erőszakos halállal végezzék életüket az Uranus jegyében, amely nagyon rosszindulatú bolygó. Ezek a szegény embermolyok nem kerülhették el a gyertyafényt, amely várta őket életük első percétől. A kocsivezetőt, a boldogtalan Kharónt még jobban, mint a többit. Annak a horoszkópjában az Uranus mellett szerep jutott a Neptunusnak is, az pedig még nagyobb kalefaktor, mint a másik.
Arról aztán nem tudok, Németországban az van-e megírva a csillagokban, hogy az ilyen államügyész is előlép főügyésznek.
A sorstudománynak ez a fundamentuma: a csillagok állása. Csakhogy nem az állócsillagoké, hanem a bolygóké. Az állócsillagok, amelyek kéken, pirosan, sárgán szikráznak a firmamentumon, fényévek távolában olyan messze vannak tőlünk, hogy meg se látnak bennünket. Akiktől sorsunk függ – mint valószínűen az övéké mitőlünk –, azok itt a szomszédban az édestestvéreink, a planéták. (Május hónapban az ezüst ragyogású Vénuszt látni közülük, jó magasan, mindjárt alkonyat után; amikor ő lemegy, féltíz körül tetszik fel a Jupiter aranytallérja; a vörös képű Marsot csak a nagyon korán kelők, vagy a nagyon későn fekvők találhatják meg – én ma láttam hajnali harangszókor.) A Nap gyermekei ők, mint a Föld, s velünk együtt szülőanyánkhoz vannak kötve. Mégpedig nemcsak a Kepler törvényeivel, hanem valami olyan köldökzsinórral is, amiről Wallenstein asztrológusa még nem tudott. Elektromosság, mágnesség, rádiumosság – lehet, hogy három neve egy erőnek.
Hogy a földmágnesség és a légköri elektromosság a Nap tartozékai, arról nincs disputa. Mi egy óriási mágneses mezőnek a hangyái vagyunk, amin csak most kezdünk szándékosan tapogatódzni. Gyakori tapasztalat, hogy szokatlan ágyban rosszul alszik az ember. Ennek nem mindig a matrac meg a vánkos az oka. Függhet attól is, hogy milyen világtájnak fekszik az ember fejjel. Kritzinger a mágneses délkörökre utal, és azt állítja, hogy legnyugodtabb álmot ad a fejjel északnak fekvés. A nyugati fekvés azonban megronthatja az álmot, sőt veszélyessé is válhat nehéz betegeknél. A rákbetegeknek is tud mit mondani Kritzinger, mindig orvosi adatok alapján. Varázsvesszős kutatások több esetben kiderítették, hogy olyan házak alatt, amelyekben karcinómás betegek szenvednek, föld alatti vízfolyások vannak, talán ólmos rádiumemanációkkal. Ha a betegeket máshová szállították, javult az állapotuk.
Az is olyan megismert igazság, ami ellen már nem igen lehet tusakodni, hogy a mi mágneses mezőnkben akkor vannak zavarok, mikor a Napban bajok vannak. A Nap bajait napfoltoknak hívjuk, s annyit tudunk róluk, hogy elektromos folyamatok, és periodikusan visszatérő bajai a Napnak. Szabályos periódusuk valamivel több, mint tizenegy esztendő. Majdnem annyi, mint legtömérdekebb testű gyermekének, a Jupiternek a keringési ideje, ami valamivel kevesebb, mint tizenkét esztendő. Ennek a több, mint tizenegy esztendőnek és kevesebb, mint tizenkét esztendőnek a találkozása nagyon valószínűvé teszi azt a gyanút, hogy a napfoltok tettese a Jupiter. Úgy mint a földi vizek dagályáé és apályáé a Hold. A napfoltok aszerint fogynak vagy szaporodnak, amint a Jupiter távolodik a Naptól, vagy közeledik hozzá. Mikor legmesszebb van tőle, olyankor, pár hétre, teljesen el is tűnnek. Mikor legközelebb van hozzá, elérik a maximumot. Ez a maximum azonban tömegében és hatásában nem mindig egyforma, mert számba kell venni a többi planéta vonzását is. Egyik-másik nagy bolygó, vagy több is egyszerre, előírt pályáján akkor ér napközelbe, mikor a Jupiter. Ilyenkor a Nap testének tűzdagálya még nagyobb, mint máskor, s ilyenkor zavarodik meg legjobban a Föld életrendje. Ilyenkor reng a föld, ilyenkor gyújtják föl a forradalmak, ilyenkor tarolják le a háborúk és a járványok.
Nagyjában ez a sorstudósok gondolatmenete, és azt hiszem, más ember is úgy lesz vele, mint én. Ami tudomány benne, azt tisztelettel elfogadja, hanem a többire a fejét csóválja, legalább első hallásra. Hogy és mint gyüszmékelnek a planéták előre-hátra, az az ő dolguk, de hogy a bolygók dolga az én dolgom legyen, abba nehéz belenyugodni. Ez már nem tudomány, hanem mágia, azzal pedig már régen nem élünk.
Csakhogy erre Kritzingerék azt mondják, hogy ők nem mágusok, hanem fizikusok és kémikusok. Olyan bolondot ők nem állítanak, hogy a planéták bacilusokat teremtenek, vagy külön háborús mikrobákat produkálnak, és azokat sugárnyomással beledirigálják a diplomatákba, mikor azok tátott szájjal alszanak. (Ami talán a legzárkózottabb diplomatákkal is megesik néha.) Ellenben a fizika és a kémia a fénysugarakon kívül Röntgen óta tud olyan sugarakról is, amelyek nem láthatók, mégis nagyon hatásosak. Éppen a hatásuk vezetett a nyomukra, különösen amióta a rádium felforgatta a régi fizikát és kémiát. Alfa-sugarak, béta-sugarak s a mindenen keresztültörő és mindent szétbomlasztó gamma-sugarak. S még ezeknél is elképesztőbben a világűrből érkező ultragamma-sugarak, amelyek átfúródnak a centiméteres acélfalon és a 230 méteres vízrétegen. Ezeket nevezi Kritzinger halálsugaraknak, s ezeknek, vagy más, még eddig ismeretlen sugaraknak lehet a napfoltmaximumok idején végzetes szerepük a földi életre. Talán azzal, hogy olyankor elmaradnak, vagy azzal, hogy csak olyankor jelentkeznek. Egyelőre azt se tudjuk, hogyan érvényesítik rajtunk és a többi életen az erejüket. Talán az epidermiszen keresztül hatnak, talán a bőrműködést regulázó nervus sympathicus közvetíti őket, talán az egész idegrendszer reagál rájuk? Talán meggyengítik a szervezet ellenálló képességét a bacilusokkal szemben, talán az agysejtek működésében csinálnak olyan zavarokat, amelyek a józan ítélőképességben tesznek kárt? Talán a belső szekréciókat befolyásolják, a hormonok képződését, a pajzsmirigy munkáját? Itt már olyan titkok halmozódnak titkokra, amelyek túlmennek a geofizika és asztrofizika határain. Titkok, amelyeknek talán sohase fogunk végére járni, addig semmi esetre sem, míg legalább egy élő sejtet elő nem tudunk állítani a laboratóriumban. De hogy összefüggés van a láthatatlanok és a láthatók között, az nem a tudatlanok babonája. Sőt azt éppen csak a tudatlanság vonhatja kétségbe.
Egy orvos barátom, igen világosfejű ember, akivel ezekről a dolgokról beszélgettem, figyelmeztetett arra, amit különben mindenki tud a maga tapasztalatából, aki virrasztott már betegágy mellett. A betegek éjszaka rendesen rosszabbul érzik magukat, s alig várják az enyhülést hozó reggelt. A magyarázatot valahol a szervezeten kívül kell keresni. Az ember–napraforgó heliotropizmusa ez. Elnehezedik és megkönnyebbedik, aszerint, amint az élet csillaga a Föld másik oldalán jár, vagy erre van fordulva arccal.
Az se új dolog, hogy időváltozásra a csúz érzékenyebb, mint a barométer, hogy a neuraszténiás depresszió lépést tart a légkörivel, s hogy asztmásokra, szívbajosokra, epileptikusokra kritikus hatással vannak a légnyomás váratlan süllyedései. Régen ismerem Victor Hugónak egy balladáját, amelynek az a refrénje, hogy „a szél, amely fúj a hegyek felől, még őrültté teszen”. Hanem azt a Kritzinger könyvében olvasom először, hogy az olasz bíróságok bűneseteknél a sirokkót enyhítő körülménynek tudják be. Amiben alighanem több ráció van, mint mikor azt írják javára a tettesnek, hogy elitta az eszét.
De van ezeknél gondolkozásba ejtőbb orvosi esete is a sorstudomány kézikönyvének. Nevekkel, évszámokkal hitelesített, a szakirodalomban ellenőrizhető szenzáció.
A párizsi St. Antoine-kórház főorvosa, Faure professzor, sokat eltűnődött rajta, mi lehet annak a magyarázata, hogy bizonyos epidémiák egyszerre lépnek fel egymástól nagyon messze eső helyeken, amikor a mikrobák behurcolásáról még nem lehet szó? S mi lehet az oka annak, hogy az ő nagy forgalmú kórházában bizonyos napokon indokolatlanul nagy a krízisesetek száma? A professzort a véletlen igazította nyomra. Tudomására jutott, hogy Nizzában egy nap az automata telefon pár órára teljesen felmondta a szolgálatot, anélkül, hogy valaki tudta volna, miért, aztán magától megszűnt a zavar. Ugyanazon a napon a kórházban feltűnően nagy volt a halálozási arányszám. Az eset néhány hónap múlva megismétlődött. A telefonzavar is, a halálmaximum is. Ötször annyi beteg halt meg, mint máskor. Lehetett-e ez véletlen? Faure professzor a meteorológiai intézethez fordult, s onnan megkapta a felvilágosítást. Mind a két nap nagy zavarok voltak a Föld mágnesmezejében, s ezekért a napfoltok viselték a felelősséget, amelyeknek mind a két napon nagy tömegelését észlelték. A telefonzavar magyarázata tehát megvolt. De állja-e ezt a magyarázatot a halálozási arányszám is? Faure professzor azt mondja a párizsi akadémia elé terjesztett jelentésében, hogy igenis állja. A nizzai eset óta állandó, rendszeres megfigyeléseket végzett, összeköttetésben Sardou doktorral, a nizzai kórház orvosával és a Mount Blanc Obszervatórium Vallot nevű meteorológusával. Mind a hárman naplót vezettek észleleteikről az 1921-ik év folyamán, s az év végén összehasonlították följegyzéseiket. Kiderült, hogy huszonöt pontosan megfigyelt napfoltjelenséggel huszonegy kritikus kórházi nap esett össze Párizsban is, Nizzában is.
A görög mitológia szerint, Apolló, a Napisten, ha megharagszik az emberekre, pestisméregbe mártogatott nyilakkal lövöldözi agyon őket. Azóta Apolló is magáévá tette a tudomány vívmányait, és most már elektronokkal bombázza, katód- és anódsugarakkal nyilazza agyon a népeket. Ezek nem repülnek olyan gyorsan, mint a mitológiai nyilak – a Nap fénysugarai nyolc perc, a katódsugarak félóra s az anódsugarak csak két nap alatt érik el a földet –, de az eredmény ma is az, ami régen: pestis, kolera, tífusz, spanyoljárvány. Kritzinger megszerkeszti a történelemből ismert nagy pandémiák grafikonjait, időszámításunk kezdetétől egész a háborús influenzajárványig, és két törvényt hoz ki belőlük. Először, hogy ezeknek a nyavalyáknak szabályos periódusuk van, tizenegy év vagy annak a többszöröse, ötvenöt év, nyolcvannyolc év, kétszázhetvennyolc év körül. Másodszor, hogy ezek a periódusok mindig napfoltmaximumokkal és ugyanazokkal a bolygókonstellációkkal esnek össze. Ezek mellett a főritmusok mellett, amelyekben mindig a nagy bolygóké a vezető szerep, vannak mellékritmusok is, amelyekben a kisebb bolygók garázdálkodnak.
Ami törvény volt eddig, azzal számot lehet vetni ez utánra is. Indiában az utolsó pestisjárvány, amelybe kétmilliónál többen haltak bele, az 1907-es napfoltmaximum idején volt. Visszatérését 1960 körülre lehet várni. A kolera vándorkönyve gyorsabb lejáratú, s prognózisa a világpusztító influenzával esik össze: 1940. A tífusz periódusa a kevés megfigyelés miatt még nem egészen világos, valószínű, hogy a vadvizekével jár együtt, mégpedig olyanformán, hogy a száraz esztendők maximumában kulminál.
Ebben az ijesztő harmóniában engem személyileg az egyik mellékritmus érint legközelebbről. A járványos torokfájásnak nyolc hónap a periódusa. Legalább tudom, ha betelik rajtam a nyolc hónap, hogy a Venust kell érte szidnom.
A háborúkkal gyorsabban végzek, bár a sorstudományban azoknak jut a legnagyobb fejezet. Kritzinger összeállítja a világtörténelem csontvázát, s hátborzongató határozottsággal számítja ki a kis és nagy periódusokat a Jupiter, a Saturnus és az Uranus konstellációiból. A nagy periódus kétszázhetvenöt esztendő, pontosan huszonötszöröse a napfoltmaximumok periódusának. Csakugyan ilyen időközök választják el egymástól az epochális háborúkat: az angol–francia százéves háború, a harmincéves háború, és a világháború kitörését. Közben azonban vannak hetvenéves periódusok is, s azokhoz is meg lehet találni a megfelelő háborút vagy forradalmat, nem is kerül semmi megerőltetésbe még a magam forma mindenben laikusnak se: Azt hiszem, a világtörténelem minden esztendejére ki lehet mutatni valami vibrációt. Azt se bánom, ha ezt a sorstudósok nyelvén úgy szövegezzük, hogy a kozmikus sugárzások minden esztendőben megzavarták valahol az embernyájak és a nyájpásztorok eszét. De éppen azért, mert ez ilyen gyakori eset, jó lenne egy kis ellenpróbát csinálni. A legközelebbi napfoltmaximum 1938–39-re esik, ez csillagászati kétszerkettő. Akkorra tehát egy kis világfelfordulás is várható. (Ilyen periodikus alapon számította ki Rudolf Mewes berlini mérnök is 1897-ben az 1914-es világháborút. Itt disputának nincs helye, mert Mewes ki is nyomatta a tanulmányát 1897-ben. A Weltkrieg kifejezést talán ő írja le elsőnek, tizenhét évvel előbb, mint mikor az emberiség rákénytelenedett a megtanulására.) Nos, hozzanak törvényt minden országban arról, hogy minden döntő tényező, aki a béke fehér golyója helyett a háború vörös golyójával szavaz, a maga személyére vonja le először a konzekvenciát. Menjen ki mindjárt első nap a frontra, az első vonalba, apjával, fiával együtt; feleségét, anyját, lányát pedig fogja az állam hadikosztra, minden közönséges halandóknál előbb. Ezt én nem pacifizmusból ajánlom, hanem érdekes tudományos kísérletül. Próbáljuk ki, hogy ilyen emberi törvények mellett gilt-e a csillagok háborúindító törvénye.
Hogy ez mind csak „véletlen”, mint az, hogy egyik oldalán megyek-e az utcának, vagy a másikon, amin esetleg az egész életem megfordulhat? De hát véletlen-e az, hogy az ember melyik oldalán megy az utcának? Egyáltalán van-e véletlen? Nem az-e az az „ismeretlen Isten”, akinek korinthoszi oltára előtt Pál apostol azt az emlékezetes beszédet mondta? Nem hiszem, hogy az égen tündöklő nagy kérdőjelekre, amelyeknek vetülete a földi dolgokon is nyomot hagy, a „véletlen” kielégítő felelet volna. A legokosabb emberek szájában se jelent többet, mint mikor a kérdésekkel faggatott gyerek mindenre azzal felel, hogy „csak”.
Hát akkor higgyünk, mint a kaldeusok vénei, akik a bibliai Folyóköz rónáin az égitestek járása szerint intézték népeik sorsát? A kései római még azt is a csillagásztól kérdezte meg, hogy mikor lépjen be hitvese ágyasházába, nehogy sarja majd szégyenére váljon az ősöknek. S mikor az asztrálvallások isteneit nyugdíjba küldte az ember, a középkor még mindig hitte, hogy a bolygók konstellációi irányítják a földi életet. S a huszadik század visszatérjen oda, hogy a föld élete csak az egek életének függvénye? Hogy mindennek, amit teszünk, indítóoka a fölöttünk rajzó csillagokban lebeg? Hogy tehetetlen pörgettyűk vagyunk ismeretlen erők kezében, amelyek visznek bennünket, amerre ők akarnak, mint szél a tüskerózsa züllött bóbitáját?
A felelősségérzetem berzenkedik, a szabad akaratom fölágaskodik, a maradék embergőgöm tiltakozni próbál. De mindháromnak meg kell magát adni, amikor megkérdezem magamat:
– Te, ember! Csakugyan olyan vagy te, amilyen szeretnél lenni, vagy olyan, amilyen lehetsz?
Írás közben egy kis piros pók, amit a búzavirágokkal hozhattam be a mezőkről, már negyedszer itt lábatlankodik a tollam előtt a fehér papíron. Hiába fújom el, makacsul visszatér bosszantani. A tollszár se kellene hozzá, a toll hegyével meghalathatnám. De hát minek bántanám a guruló kármin csöppet? Én se egészen találnám rendinvalónak, ha valaki elpattantaná az életemet, csak azért, mert ártatlanul az útjába gurultam. Szaladj tovább, kis testvér, nem húzom össze a hurkot, amit gonosz bolygóállások ebben az órában köréd csomóztak.
Mert ha elfogadom a sorstudományt, akkor nem engedhetek abból, hogy a pókok sorsa csak úgy meg van írva a csillagokban, mint az oroszlánoké és az embereké. Azok az erők, amelyek a Kozmosz törvényeit megszabták, nem tehetnek különbséget a fűszálak, a tengeri kökörcsinek, a földibolhák és a Napóleonok közt.
Azok az erők? Nincsenek erők, csak egyetlen erő van, de annak a munkája minden. Az tömöríti kristályokká a molekulákat, az festi pirosra a rózsa szirmát, az almafa gyümölcsét, a csókot kérő szájat, a hajnali eget, az lobbant nyolcszázezer kilométeres lángokat a Napban, s a Napig érő gondolatokat az agysejtekben.