Kossuth Lajos és a botanika

Kossuth Lajost legyőzték az események. Fáradhatatlan, hatalmas szelleme azonban nem tudott megpihenni: a tétlenséget nem ismerte. Ott kellett hagynia az izgalmas politikai küzdőteret, de talált helyette egy sokkal nagyobb területet, mely neki állandó örömet szerzett, vigasztalást nyújtott és elméjét élénken foglalkoztatta. Ez a terület a természet végtelen birodalma volt. Összegyűjtött iratai között több olyan van, mely Kossuthnak nagy jártasságát a természettudományokban bizonyítja. Olvasottsága valóban meglepő, tudásának határai szélesek. Az, hogy a természettudományok hányféle ágában volt otthonos, talán leginkább abból a terjedelmes tanulmányából világlik ki, melyet báró Nyáry Jenő: Az aggteleki barlang mint őskori temető című munkájának olvasása közben vetett papirosra (1882. július 15-étől augusztus 22-ig).⁽¹⁾ Érdeklődésének köréről e helyen úgy nyilatkozik:

„Szakértő ugyan nem vagyok, de mint amolyan igénytelen műkedvelőnek a földtan s vele kapcsolatban földünkön a szerves élet fejlődésének nyomai kedvencz tanulmányaim közé tartoznak.”

Ugyane helyen mondja magáról, hogy:

„a botanikába is bele szoktam kontárkodni.”

Amit Kossuth Lajos szerényen kontárkodásnak nevez, az valóságosan lelki szükségletének kielégítése volt. Sokkal mélyebben merült el a növények világába, semhogy érdeklődését a növények iránt múló kedvtelésnek, könnyű időtöltésnek minősíthetnők. Az a mód, ahogyan növénygyűjteményét rendezte, gyűjteményében a gondos írás, a jegyzeteknek sokasága és olykor nagy terjedelme elárulja, hogy Kossuth Lajos valóban nagy kedvvel és szeretettel foglalkozott növényeivel. Az a becéző hang, amelyen növényeiről szól, az az öröm, amellyel az ajándékba kapott hazai növényeket fogadja, mind bizonyítja, hogy életének későbbi szakában a növények voltak az ő legkedvesebb barátai és a botanika szerezte neki a legtöbb örömet. Szontagh Miklóshoz írt első levelében, 1872. szeptember 23-án gyönyörűen írja le vonzódását a természettudományokhoz:

„Az első ösztön, mely engem a természettudományok temploma felé nógatott, mi tűrés-tagadás benne, csakis önzés volt. Nagyon sok szenvedés ért ez életben. Vigasztalásra vala szükségem. Megemlékeztem Chateaubriand mondására: »boldogok, a kik szeretik a természetet, azt megtalálják s csakis őt találják meg a szerencsétlenség napjaiban«. Hát én is ráadtam életfáradt öreg fejemet, hogy megtaláljam a vigasztalót! És beszóltam hozzá a csillagvilágok végtelenségébe, beszóltam hozzá a sziklarétegek, jegeczek, kövületek műhelyébe; de azt meg kell vallanom, hogy ha nemleges vigasztalást nyújtottak is úgy a nebulák oda fenn, mint a homokszem ide lenn […] s ha jól esett is lelkemnek megismerni s imádni tanulni Istent a természetben, melynek bámulatos törvényeiből a végtelen bölcseség minduntalan felénk kiált: de örömet, pozitiv s örökön megújuló örömet a természettudomány egyik ága sem nyújtott annyit, mint a botanika.”

„A növénytan kedvelt tanulmányaim közé tartozik”

– írja 1871-ben.

„Midőn az 1867-iki jogelalkuvás bevágta előttem azon politikai tevékenység útját, melynek életem akkorig a számkivetésben is szentelve volt: a természettudományokban kerestem vigasztalást, mert ezt a hazafi szomorúságának más, mint a szomorúság okának elhárítása nem nyújthat, hanem kerestem szórakozást… Sokat foglalatoskodtam a növénytannal is, a mit szeretetreméltó tudománynak (Scientia amabilis) neveztek el. Meg is érdemli e minősítést.”

Ezek a sorok Kossuth botanizálásának kezdetét tehát 1867 utánra teszik. A növényekkel 1870–1873 táján foglalkozhatott a legintenzívebben, tehát életének 68–71. évében, amely körülmény szintén alkalmas arra, hogy megcsodáljuk Kossuth nagy szellemi erejét, egyúttal azonban mégis magyarázza fogyatkozásait a botanika terén.

Arra, hogy lelkét teljesen betöltötte a természet szeretete és hogy elméjét mily élénken foglalkoztatták a természet dolgai, bizonyság az a néhány levél, melyet Társulatunk 1894-ben a [Természettudományi] Közlöny áprilisi számában közzétett.

Kossuth botanikai gondolkozásába legjobban az ő növénygyűjteménye világít be, ezért szükséges, hogy ezzel a herbáriummal is foglalkozzunk.

A gyűjtemények értékét rendszerint anyaguk szabja meg. Ezt a herbáriumot azonban nem az anyag, hanem Kossuth Lajos nagy neve teszi becsessé. Az anyag háttérbe szorul az ő egyénisége mellett. E gyűjteményben nem maga a növény köti le figyelmünket, hanem sok egyéb dolog, ami Kossuth Lajos személyével kapcsolatos.

Kossuth Lajos herbáriumát a Magyar Nemzeti Múzeum növénytani osztálya őrzi 1895. évi április 23-a óta, amikor ez a gyűjtemény vétel útján a nemzet tulajdonába ment át. A herbárium két kisebb, eredeti szekrényben foglal helyet. Mindenik szekrény 16 rekeszben egy-egy nagyobb dobozt foglal magában. A szekrény alsó részében két kihúzható fiók van. A szekrényeket jobb és bal oldalon egy-egy faléc zárja, melyet kulccsal lehet nyitni.

Kossuth Lajos herbáriuma a következő gyűjteményeket tartalmazta:

1. Huszonöt dobozban olaszországi növények vannak ábécé szerint rendezve. A számozott lapok száma mintegy 3450.
2. Négy dobozban magyarországi növények vannak, szintén abc rendben. Ez a gyűjtemény 466 számozott lapból áll.
3. Egy dobozban, 135 számozott lapon észak-amerikai növények vannak, New-Orleans, New-Yersey és Utica N.-Y.-ból [New York állam – A szerk.]. Utóbbiak Edwin Hunt-féle növények.
4. Az utolsó két dobozban részint felragasztott, részint fel nem ragasztott növények vannak. A lapok nincsenek megszámozva. Bizonyára olyan növények ezek, amelyekkel Kossuth még nem foglalkozott. Ezek száma mintegy 230.
5. Négy darab könyvbe kötött kisalakú herbárium. A könyvek fedele piros. Két könyv felírása: „Plantes 1868”, a harmadiké: „Plantes Pensées 1868” és a negyediké: „Herbarium Rocchetta”. Mindannyi értéktelen, laikus gyűjtemény.
6. Kisalakú gyűjtemény. Észak-amerikai növények a következő felírással: „Wiley Plainfield, New-Yersey, 1872”. A papiros vékony, egyik-másik növény oda van varrva.
7. Amerikai növényeknek az előbbihez hasonló gyűjteménye 1870–71-ből. Talán egy gyermek gyűjtése és ajándéka. A gyűjtő neve nem ismeretes.
8. Kisalakú gyűjtemény az 1808–1818. és az 1832–1841. évekből. A növények Franciaország déli és Olaszország északi részéből valók. A helynevek franciás kiírása (Livorne 1815, Rivage du Po 1815, Colline de Turin 1817, Jardin botanique du Valentin 1818, Col de Tende, Juillet 1809) arra vall, hogy a gyűjtők franciák lehettek. Az egyik papiros hátán a következő felírás olvasható: „a Madame Sophie Peroucca de la Roquette, Livorne”.
9. Janka Viktor virágos növényei. Kossuth Lajosnak Jankához intézett köszönő levele megjelent a Vasárnapi Ujság 1878. évfolyamának 189. lapján és a Természettudományi Közlöny 1894. évfolyamának 205. lapján. A levél keltezése: „Collegno al Baraccone, február 12, 1878”.
10. Clarke H. ajándéka: 14 virágos, 3 haraszt- és 7 moszatnövény.
11. Alpesi növények, melyeket Kossuth igen becseseknek jelzett.
12. Meg nem határozott tengeri moszatok.
13. Növénylevelek gyűjteménye.

Az 1–4. számok alatt felsorolt gyűjtemények összesen mintegy 4280 lapot tartalmaznak. Ebben a számban azonban nincsenek a fel nem ragasztott növények, melyek külön csomagokban voltak, de amelyek később a felragasztott növények közé osztattak be.

A 9–13. számok alatt felsorolt gyűjtemények már régebben beosztattak a növénytani osztály törzsgyűjteményébe.

A lapok, amelyekre Kossuth a növényeket papiros szalaggal ragasztotta, 29 × 42,5 cm nagyok, fehérek és eléggé vastagok. A lap bal felső és jobb alsó sarkába jegyezte a lap számát (Fol. 1., Fol. 2. stb.). A növényekre vonatkozó adatokat, elsősorban a növény magyar és latin nevét, az ordo, subordo, tribus és subtribus nevét, olykor a termőhelyét is, valamint egyéb megjegyzéseit magára a lapra jegyezte. Külön schedákat nem írt.

A mellékelt kép mutatja Kossuth herbáriumának egy lapját:

Az ajándékba kapott növények schedáit nem őrizte meg, amint leírta róluk az adatokat a herbáriumi lapra, megsemmisítette azokat. Eredeti schedákat csak a még fel nem ragasztott növények mellett találunk. Kossuthot úgy látszik kevéssé érdekelték a növény gyűjtésével járó körülmények és adatok, őt első sorban a növény és annak rendszertani helye érdekelte. Erre vall az is, hogy igen sokszor hiányzik a termőhely és a gyűjtő megnevezése, még többször az idő megjelölése. A magyarországi növényeknél volt még leginkább figyelemmel ezekre a körülményekre. Egy-egy lapra olykor kétféle növényt is ragasztott. A növényeknek felragasztási módja első szempillantásra elárulja, hogy nagy érzéke volt a rend és a csinosság iránt. A növényeknek egy részét megmérgezte. Meg kell állapítanunk, hogy a gyűjtemény a bogaraktól megrongált állapotban került a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába.¹ Kossuth maga is panaszkodik, hogy az Anacamptis pyramidalist „a férgek ugyancsak tönkre tették, daczára a Mercurius corrosivusnak”. A Magyar Nemzeti Múzeum növénytani osztályának mérgezési rendszere mellett a bogárrágás tovább már nem fenyegetheti Kossuth herbáriumát.

Mielőtt néhány szemelvényt ismertetnék növénygyűjteményének egyes lapjaira írt jegyzeteiből, megértésük céljából ide iktatom Kossuth következő sorait, melyeket Mednyánszky Sándorhoz intézett:

„Lássa ön, nem szeretném, ha az emberek azt hinnék, hogy én fitogtatni akarom tudálékosságomat. Ha irok, azért irok, mert tollam alá jő s időmet tölti; nem azért, hogy olvassák. Lássa ön, ha néha tisztába akarok jönni valamely természeti tünemény analysisével, hát iveket összeirok, mert én irva gondolkozom legkönnyebben, aztán mikor megirtam, elolvasom egy párszor, rámondom, hogy így van biz az – aztán a tűzbe vetem. Mennyit dobtam már így oda! … Nekem bizony nagy vigasztalásom a természettudomány, hanem vigasztalóm a magam számára s nem parádélovam a publikum időtöltésére. Betölti az a maga idejét nélkülem is.”

Amidőn tehát a következőkben idézni fogom Kossuth botanikai tárgyú jegyzeteit, úgy érzem, bocsánatot kell kérnem az ő nagy szellemétől, hogy nyilvánosságra bocsátom sorait, melyeket csakis a maga szórakozására vetett papirosra. Hogy stílusa itt-ott pongyola, hogy megjegyzései olykor csípősek, hogy ítélete néha elhamarkodott, mindezt megérthetjük, ha arra gondolunk, hogy sorait nem a nyilvánosságnak szánta. A puritán ember egyszerűsége, végtelen szerénysége sugárzik ki gyűjteményéből. Szontagh Miklóshoz és Mednyánszky Sándorhoz intézett levelében heribárumát gyüjteményké-nek mondja, maga magát kontár dilettáns-nak és botanizálását füvészkedési dilettantizmus-nak nevezi.

Csak a maga számára gyűjtötte a növényeket, és zavarba jött, amikor Szontagh Miklós ajándékba küldött neki magyarországi növényeket s azokat viszonozni akarta.

„Az igazság azt hozná magával, hogy viszonozzam szívességét. Hanem rögtön nem tehetem”

– írja Szontaghnak:

„Én csak saját magam lelki vigasztalására, nem pedig ex professo szörpölgetvén a természettudomány billikomából, amit gyűjtögettem, fel is ragasztottuk Ihász barátom segítségével; s a kettős példányokra inkább bosszankodtam s azért többnyire el is szórtam, mintsem hogy megtartottam volna.”

Ígéri, hogy jövőre másként tesz és a gyűjtött példányokat viszonzásul elküldi.

Kossuth Lajos herbáriuma nem néma, élettelen gyűjtemény. A jegyzetek beszédessé teszik. Ezeket a jegyzeteket Kossuth „alkalmi jegyzetek”-nek mondja.² Ezek vezetnek be minket Kossuth gondolatvilágába, ezek árulják el Kossuth botanikai ismereteinek jellegét és forrásait. A herbárium összes jegyzeteit, nagy számuk miatt nem közölhetem, de nem is szükséges. Sok olyan jegyzetet írt, mely egyszerűen csak idézet többnyire Barra Növénytanából vagy Lindley könyvéből; egy-két jegyzetének némely gondolata már napvilágot is látott. Sok olyan jegyzete van, melyet szabadon átvett más könyvekből és ezért nem tükrözik vissza saját egyéniségét. Ezeket bővebben ismertetni nem szükséges. Azok a jegyzetek, melyeket Kossuth a Szontagh Miklósnak cserébe küldött 53 növényhez írt és amelyek nyomtatásban is megjelentek,³ teljesen hű képét adják Kossuth jegyzetírásainak. Ilyen minta szerint, ilyen szellemben írta minden jegyzetét.

A növények gyűjtésében nem ismert fáradtságot. Valóban csodálnunk kell energiáját, amikor 70 éves korában is a Mont Blancot mászta csak azért, hogy ő is megtalálja az Androsace bryoides-t ott, ahol Saussure találta. Erről az útjáról maga is megemlékezik a Szontagh Miklóshoz írott első levelében (1872. szeptember 23.):

„Hiszen – képzelje ön – rajtam is megtörtént még az idén is, hogy azok a syrénhangok addig csalogatták 70 éves lábaimat, míg közel azon magasságban találtam magamat, a hol a Mont Blanc első tudományos megmászója, Saussure ütötte fel 15 napra borzalmas kunyhóját, hogy ellesse a magasság titkait, mert hát föltettem magamban, hogy addig megyek, míg én is találok egy Androsace bryoidest (Aretia helvetica Lin.), mint Saussure talált.”

A gyűjtés idejéről csak kivételesen emlékezik meg. Az előfordulási körülmények sem érdekelték. Ebben a tekintetben Kossuth herbáriuma hasonlít a régi herbáriumokhoz, amikor elegendőnek tartották az ország megnevezését. Mutatóba közlöm Kossuth ama jegyzeteit, amelyek kétségtelenül bizonyítják, hogy az illető növényt maga szedte. A Pinguicula alpina mellé ezt jegyezte:

„A Mont Cenisi örök Jeges homlok »morain«-jánál összetorlódott hóban, a jégnyomás folytán kicsergedező víz boltozatot vájt ki, e boltozat ürege szélén szedtem e hizókát julius 17.-én 1871.”

Ugyanott és ugyanaznap gyűjtötte a Soldanella alpiná-t is. A Sempervivum arachnoideum lapján a termőhelyet így jelölte meg: „Szikláról szedtem az »Allée blanche« glacier alján.”

Kossuth itt-ott kertjéről is megemlékezik. Legtöbbet tudunk meg kertjéről abból a levélből, melyet Helfy Ignácznak írt. Itt a következő sorokat olvashatjuk:

„Szerettem a virágtenyésztést, a míg kertem volt. Többek közt kötélfüzéreket húzattam a sima pázsit köré házam előtt Baracconeban s színvegyület kedvéért végig futtattam rajtuk a sötétvörös Batatas paniculatát, a zöldes Cobea scandenst, a sötét violaszín nagyvirágú Perkátát (Ipomaea Learii [Syn Ipomoea indica]) s a Szulák-féle rend ama gyönyörű fehér virágát, mely este nyilik, csak éjen át tart s azon különös sajátsággal bir, hogy míg más virágok bimbóinak kinyílása rendesen hosszabb időn át lassan-lassan megyen véghez, ennél a bimbóknak alig kell pár perez a nyiladozásra s egyszerre csak az ember szemeláttára csészealjnagyságú nyilt virággá pattannak ki. Élvezetes látvány! Ha magyar vendégeim akadtak, kivittem őket gyönyörködni benne. Gyönyörködtek is. Megteremne nálunk? kérdezék. – Minden bizonynyal. – Mi a neve? – Calonyction macrantholeucum, felelém. – Nagyot kaczagtak s »az ördög ha ezt fejében tartja« – mondák – »már mi majd csak úgy fogjuk hívni, hogy fehér éjvirág.«”

Kertjének bizonyára gazdag virágágyairól semmit sem tudunk. A herbáriumban levő jegyzetek csak négy olyan növényről emlékeznek meg, melyek a kertből kerültek a gyűjteménybe. Ezek a következők: Begonia, Lonicera quercifolia, Trifolium sp., Cephalanthus occidenialis. A Begoniákat nagyon kedvelhette, ami következő soraiból tűnik ki:

„A Begoniák az üvegházaknak, téli kerteknek egyik főbb díszét képezvén, küldettem magamnak 16 fajféle levelet, hogy kertem számára választást tehessek. Levelet azért, mert e növény kerti becse nem annyira a virágban, mint a levelek szépségében áll.”

A Cephalantusról megjegyzi, hogy Európában bajosan tenyészthető, a turini botanikus kertben csak bokorrá nőtt, kertjében ellenben fává fejlődött s gazdagon virágzik. A kertjében nőtt Lonicera quercifoliát teljesen a botanikus szemével nézi. Ezt írja róla:

„E fajról csak a Bon Jardinier teszen említést. A Nomenclatorok nem. Kertemben van, de nem ültettem. Úgy támadt a Loncz lúgos körül. Virágozni még nem láttam. Alkalmasint válfaj, valamely más faj gyökérhajtása. Állandó külön faj lesz-e belőle? megválik. Kétlem. Új hajtású felső levelei már is vesztik a tölgy levélalakot.”

Bizonyára mint szobanövényt tartotta a Moraea Northianá-t, melyről jegyzetben azt mondja, hogy a Bon Jardinier szerint meleg üvegházi növény volna, míg ő ezt télen át fűtetlen helyen tartja s mégsem szenved. Néhány növényt a turini botanikus kertből szerzett. A jegyzetekből három ilyen eredetű növény nevét közölhetem: Pogosiemoti Paichouli, Solanum utile és Diplazium Shepherdi. A Solanum lapjára ezt jegyezte:

„hogy miért utile? s ki volt keresztelője? nem tudom. E név alatt kapta s míveli a Turini növénykert.”

A másik két növényhez is hasonló kételkedő sorokat fűz.

A növények határozásában nagy kedve telhetett. Erre vall az a sok megjegyzés, mellyel herbáriumában az egyes növények elnevezését kíséri. Meghatározásai nem mindig helyesek. Tekintve azt, hogy sem kimerítő könyvtára, sem összehasonlításra alkalmas anyaga nem volt, ezen csodálkoznunk nem is lehet. A finomabb különbségeket nem tartotta elegendőknek új nevek megállapítására. Bosszankodással és gúnyosan nyilatkozik a szerinte fölösleges elnevezésekről. A „synonymfaragók” és „fajgyártás” ellen elég sűrűn kel ki. Ha olyan névvel jelölték a növényt, amely nevet az ő könyveiben nem talált meg, hamar készen volt az ítélettel. Megjegyzései ugyan nem gorombák, de olykor eléggé csípősek és alkalmasak lettek volna arra, hogy megbántsák az érzékenyebb lelkűeket. Zsörtölődő hangot használ Jankával, Tauscherrel, de különösen Hazslinszkyvel szemben. Be kell azonban vallanunk, hogy ilyen megjegyzéseiből a legtöbbször hol gyengébb, hol erősebb tréfás hang is kicsendül, miért is komolyan megharagudni alig lett volna oka valakinek. Kétségtelen az is, hogy ezeket a bíráló, zsörtölődő sorokat soha sem írta volna le, ha tudta volna, hogy ezek valaha a nyilvánosság elé kerülnek. Reánk nézve azonban annál becsesebbek, mert elárulják Kossuth legelrejtettebb gondolatait, melyek teljes őszinteséggel ostorozzák a vélt hibákat. Mindazt, amit most elmondottam, néhány szemelvénnyel fogom kísérni.

„Jasione Jankai Neilr. – Jankai Csékcsillag.

Legyen Janka Csékcsillag, minthogy Hazslinszkynak (Neilr.-t idézve, kiről könyveim nem tudnak semmit) úgy tetszik, ámbár biz én azt hiszem, hogy ez egyszerűen a Jasione perennis Lam. Mint a Jasione annua is alkalmasint nem más, mint a Jasione montana L.”

„Specularia hybrida Dc. – Korcs Specularia.

Én ezt Specularia Speculumnak vettem volna, hanem annálfogva, hogy csészesallangjai hosszabbak a Corollánál, Hazslinszky után hybridának jelöltem.”

„Centaurea calcitrapa L.

Ez egészen különbözni látszik az előbbi példányoktól s mégis ugyanazon növény s még válfajnak sem tartom. Csak fiatal, még nincs viratban, csak ifjú kelyhe látszik s kövér földben nőtt.”

„Iris pumila L. – Apró Nőszirom (Leány-Liliom).

E név alatt küldték Genuából s Linné jelzéseinek meglehetősen megfelel, kivéve a virág-szint. Linné szerint a pumila szirmai caerulea, purpurea, per aetatem rubentia, alba, pallida, flavescentia, variegata. Ez pedig haragos-sárga. Azt gondolom, ez inkább I. flavissima Pohl, melyet Vitman így ir le: adfinis I. pumilae, differt fol.: angustioribus, scapo proceriore, tenuiore, longius inter 2 fol. exerto, petala intense flava stb.

Diószeghy mindenesetre téved, mikor az Iris pumila felől azt mondja, hogy tőkocsánya leveleinél rövidebb. Linné azt mondja, hogy caulis interdum foliis longior évadit.”

„Achillea Neilreichii Krn. – Neilreich Cziczkóró.⁴

Ez megint olyan elnevezés, mely sem a Nomenclatorokban, sem a Magyar Fűvészkönyvekben elő nem fordul; bár nem tehető fel, hogy a Csepeli Flórát nem ismernék. Legfölebb válfaj lehet. Kár a neveket könnyedén szaporítani.”

„Artemisia Baumgarteni Bess. – Baumgarten Üröm.

Biz ez egyszerűen Artemisia spicata. Kár volt abból új külön fajt csinálni. A korollák alig észrevehető szőrösödése (az egyetlen eltérés a törzs alaktól) ezt teljességgel nem igazolja. Annál kevésbbé, mert ez nem is állandó jelleg, nedvesebb talajban elvész. De Candolle helyesen meg is hagyta »spicata«-nak (β). Valódi átka a fűvésztannak az új meg új fajgyártás hiú viszketege. Terheli minden haszon nélkül az úgy is túlterhelt mnemonisticát.”

„Rhododendron myriifolium Schott et Kotschy. – Mirtuslevelű Ragyabura.

Rodnai havasok, gyűjt.: Czetz. Biz ez egyszerűen csak a Rhododendron ferrugineum. Ha azért, mert egy vagy más növénynek levele kisebb a szokottnál (a mi nemcsak a szerint a mint havason vagy másutt szedtük, de még ugyanazon egy növényen is megtörténik), mindjárt új fajt csinálnánk, soha se volna vége az osztályzásnak.”

„Gentiana excisa Presl. – Csészevált Tárnics.

Retyezát havas, gyűjt.: Pávai. – Ennek is kár volt külön fajnevet adni. Biz ez csak G. acaulis. Legfölebb varietas. Az egész különbség legfölebb annyi, hogy a csészehasábok nincsenek a korollához simulva, ezért neveztem el Csészeváltnak.”

„Bromus versicolor Poll. – Tarka Rozsnok.

Rodna, gyűjt.: Czetz. – Ennek is kár volt új fajnevet faragni, minthogy ez nem más, mint a Bromus arvensis Lin.”

„Cytisus australis Kern. – Délszaki Zanót.

Ercsény, Fejérmegye, gyűjt.: Dr. Tauscher. – Cytisus australist sem Nomenclatoraim, sem Diószeghy, sem Hazslinszky, sem Gönczy (»Pestmegye és Tájéka Viránya«) nem említenek. Honnan vette Dr. Tauscher a meghatározást? nem tudom.”

„Stipa – Hajka⁵

Noszály, Erdély, gyűjt.: Janka. – Hogy minő faj Stipa? Janka megirta a növény alá dugott papírszeleten. Olvassa el, a ki tudja. Én nem tudom, annyival kevésbbé tudom, mert olyasmi, amivé Janka úr tyúkkaparásait sejtelmileg dechiffrirozni lehetne, az én Nomenclatoraimban még megközelítőleg sincs. Igazán boszantó az ily, az affectatióig menő firkálás, kivált Jankánál, kinél az új faj kutatás a túlzásba megyen.”

„Genista virgata Sant. – Vesszős Rekettye.

Csepelsziget, gyűjt.: Dr. Tauscher. – Úgy tetszik nekem, hogy Dr. Tauscher a maga meghatározásaiban gyakran vagy igen különczködő, ki erőnek erejével új fajokat keres, vagy olyan kútfők után indul, melyeket mások nem ismernek. Genista virgatáról egy magyar Flóra sem tud semmit, még csak Gönczy sem, ki pedig éppen Pestmegye virányát irta le. Van három G. virgata. Egyik DC., de ez Mexicói növény. Egy másik Lam., a Genista aphylla synonimona. Aztán Willd a Genista tinctoriát nevezi virgatának. Hanem G. virgata Sant felől, vagy G. virgatáról Magyarországon sohasem hallottam.”

„Syringa Josikaea Jacqu. fil. – Jósika Lila.

Nagy-Enyed, gyűjt.: Pávai. – Már minek volt ezt el Jósikázni, mikor ennek már megvolt az ő becsületes neve: Syringa vincetoxicifolia Baumg. Nincs csömörletesebb dolog, mint mikor a magukat a tudósságra játszó középszerűségek azt hiszik, hogy a tudománynak tesznek szolgálatot, ha hízelegnek meg kaczérkodnak.”

„Plantago paludosa Turtsch. – Mocsári Utifű.

Csepelsziget, gyűjt.: Dr. Tauscher. – Dr. Tauscher nagy gonddal alkalmazgatta az írók leírásait növényeire, hanem úgy látszik nekem, hogy a Növénytani geographiára keves figyelmet fordít, e nélkül pedig az ember tévedésbe jő. Az alakleírások igen ritkán oly kimerítően szabatosak, hogy többféle fajra is ne lehetne alkalmaztatniok. A Plantago paludosa szibériai, bajkáli növény. Bajosan hiszem, hogy Magyarországon legyen. Nem is említ ilyet egy magyar Füvészkönyv sem. Alig ha ez nem inkább Plantago hungarica W. K. lesz.”⁶

„Statice Gmelini Willd. – Párkányos Lelleg.

Gyula, Békésmegye, gyűjt.: Borbás V. – Hiszen én nem mondom, hogy ez nem Statice Gmelini, de hát akkor minek írja Hazslinszky, hogy virágzata egyoldalú, mikor nem az?”

Statice Gmelini Willd. – Erdély: Koncza, gyűjt.: Pávai. Erre is ugyanaz a megjegyzés, ami az előbbire. Azután meg az, hogy Diószeghy szerint a leveleknek csorbahegyűeknek kellene lenni, pedig ugyancsak nem csorbahegyűek.

„Statice Limonium Lin. – Sziki Lelleg.

Buda, Hunyady-forrás, gyűjt.: Richter L. – Ez a becsületes Német ember meg a különbséget e közt és a St. Gmelini közt abban keresi, hogy ennél (a Limoniumnál) »die Äste sind aufrecht abstehend« [’felfelé elálló ágak’], a Gmelininél pedig »weit abstehend« [’messzire kinyúló’]. Ám de, ha ebben az »Abstehung«-ban volna állandó különbség (a mi nincs), éppen a Gmelininél van az »aufrecht abstehend« [’egyenesen elálló’] (lásd fol. 349), ennél itt pedig az ellenkező. Nem ebben van a különbség, hanem a levelekben; ezé itt a levelek fodros szélűek; amazé épélűek, párkányosak.”⁷

„Bupleurum aureum. – Aranyos Szingallér.

Erdély: Rodna, gyűjt.: Czetz. – Nem tudom vájjon a derék Czetz nem tévedett-e ennek meghatározásánál. A Bupleurum aureum Szibériai növény. Nem gondolom, hogy Magyarországban előforduljon. Nem is említi sem Hazslinszky, sem más Fűvész.”⁸

„Viola herbacea W. K. – Fűnemű Viola.

Nagy-Enyed, gyűjt.: Pávai. – Kitaibel munkáját nem bírom, nem nézhetek utána. De kételkedem, hogy jó a meghatározás. V. herbacea nem csak semmi magyar fűvészkönyvben, de még Steudel Nomenclatorában sem fordul elő. Nem is csodálom. A faj nevének mindig valamely sajátságra kell vonatkozni, ha személyre nem vonatkozik. »Herbacea« nem ilyen. Minden Viola herbacea, s éppen ez kevésbbé az, mint a többiek.”⁹

„Viola saxatilis Schmidt. – Sziklai Viola.

Szaploncza, Mármaros. – Biz ez egyszerűen Viola tricolor; hanem hát Schmidt úrnak »auctori« dicsőség (?) kellett.”

„Hedera quinquefolia Lin. – Ötlevelü Borostyán (Szűzszölő).

Az Olaszoknál neve: Vite vergine = Szűzszőlő. Ez a kúszó, kapaszkodó, falhoz ragaszkodó növény ugyancsak bővelkedik a »titulusokban«. Tízféle neve is van, mint akármely ex Spanyol infánsnak. S a legkülönösebb az, hogy neveinél fogva hol egy, hol más családba (Ampelideák = Vitaceák, Araliaceákba) tartoznék. Aztán igazodjék el az ember a Synonim faragók tömkelegében.”

„Begonia argyrites (argyrostigma Fisch). – Ezüstfoltos Begonia.

A mi a Begoniák neveit illeti, ezek az Argyritest és odoratát kivéve, holmi obscurus kertészeknek izetlen hizelgései, mint ez a Dahliáknál, Rózsáknál, Pelargoniumoknál stb. divatkórsággá lett, de melyeket a Növénytan el nem: ismer. Nincs is a 160 egynehány faj Begonia közt, melyeket a Nomenclatorok följegyeztek ez udvaronczos elnevezések közül egyetlen egy sem s így az elnevezések szerzőit homály fedi – méltán.”

„Prismatocarpus Speculum Herit. – Henye Csengetyüke.

Átkozott egy viszketegség az az új meg új névfaragás. Ezt az ártatlan növénykét, melynek virága szépségén kívül egyedüli nevezetessége, hogy vannak a kik megeszik salátának, Linné elnevezte Campanula Speculumnak, De Candolle elbérmálta Specularia Speculumnak, L’Heritier pedig átbérmálta Prismatocarpus Speculumnak. Pedig mind csak ugyanaz. Hanem »to make confusion, worse confounded« [’összetéveszt, összekever’]. Lindley a Prismatocarpust más Tribusba osztotta mint a Speculariát s így most már nem tudom hányadán vagyok velők.”

„Carduus lanceolatus Lin. – Lándzsás Bogács. – A Bogácsot (Carduus), Dagáncsot (Cirsium) és Bárcsot (Cnicus) úgy össze-vissza synonymizálják az írók, hogy azt sem tudja az ember, mi micsoda hát?”

„Sedum Cepaea Lin. – Lapiczkás Szaka.

Valóságos kórsággá fajult az új meg új névgyártás a Botanicusoknál. Linneus azt mondta: S. Cepaea. Hát már miért nem hagyták nevét békében? Dehogy hagyták. Lamarck paniculatumnak bérmálta. Latour verticillatumnak. Waldstein- Kitaibel spathulatumnak. Sib.-Sm. tetraphyllumnak. Allioni alsinefoliumnak stb. Aztán a Hook. spathulatuma más mint a waldst.-kitalbel-é. A Latour verlicillatuma más mint a Linneusé. A Lam. paniculatuma más mint a wallich-é. Az ember eltéved a sok hiúság tömkelegében.”

„Anacamptis (Orchis Lin.) pyramidalis Rich. – Tornyos Ragikra.

Pesti száraz réteken gyűjt.: Borbás. – Már ugyan miért nem hagyták meg ezt a növényt azon néven, melyet neki Linneus adott? miért kellett azt az Orchisek közül kivenni s Anacamptissá bérmálni? nincs arra a világon semmi kigondolható ok, sem az alakban, sem a portok számában, sem a viratpor minőségében, semmiben. Ez a új meg új Nem és faj gyártási mánia mindenha boszantó. Kétszeresen az a Kosbor-féléknél, hol azt a természet annyira kineveti, hogy mikor a Nem és fajszaporítók három külön Nemet faragnak (Monochantus viridis, Myanthus barbatus és egy Catasetum) a természet neki áll s a három supponált külön nem is fajt, hanem nemet ugyanegy kocsányon, egy füzérben (spica) producálja.”

„Sturmia (Lin.: Ophrys, Sw.: Malaxis, Rich.: Liparis, Hoff.: Serapias, etc. etc.) Loeselii Rchb. – Loesel Sturmia.

Fertő tava, gyűjt.: Prihoda. – Már aztán nem boszantó ez a végtelen össze-vissza bérmálás?”

„Ranunculus paucistamineus Tausch. – Tavi Szironták.

Rákospatak, Pestmegye, gyűjt.: Borbás V. – Már minek volt ennek becsületes nevét a mi R. aquatilis Lin. – paucistamineussá átbérmálni? Névfitogtató hiúság?”

Sokat foglalkoztatta őt a növények rendszerbe foglalása. Minden egyes lapra odajegyezte azokat a kategóriákat, amelybe az illető növény tartozott. A rendszerezésben De Candolle-nak és Lindley-nek volt a híve. „De Candolle-lal nem szégyen hibázni” mondja a Tournefortia heliotropioides lapján. Az egyes rendszertani kategóriák szűkítése vagy tágítása nincs kedvére. A Celastraceae-félékről ezt mondja:

„Ez a szegény Rend nagy szálka némely Botanikusok szemében. Minduntalan ki-ki dobnak belőle valamit, nem elég volt az Ilex s más némelyek számára az Illicineae, Aquifoliaceae Rendet teremteni, a Staphileához hozzá vették a Turpiniát meg az Euscaphist s csináltak számára új Rendet, neve: Staphyleaceae. Én bíz itt hagyom De Candolle-lal.”¹⁰

Nem helyesli a családok (nála: Rendek) folytonos szaporítását sem, nem tudja „mi hasznot nyer” ezzel a tudomány?

Lindley-nek nagy híve volt és mégis kivonja magát Lindley hatása alól amikor Lindley azt jósolja, hogy a Chenopodiaceae-félék „Rendje” fel fog bontatni.

„Én nem akarom ezt a széttagolást megelőzni s meghagyom a Microteát régi rokonai közt.”

A Paronychia-féléknek a Szegfű-félékhez való helyzetével ismételten is foglalkozik. Így a Spergularia arvensis (Pallagi Csibehúr) lapján ezt olvashatjuk:

„Ezt Lindley az Illecebraceák (Paronychiaceák) közé teszi, míg mások nemcsak a Scleranthust s Herniariát, de még magát a Paronychiát is a Szegfű-félék közé sorozzák. Ezek zagyvítnak, amaz szőrszálat hasogat; maga mondja, hogy kivéve a »scarious stipules«-t nincs semmi különbség, a mi választékul szolgálna. Hát biz én nem zavarom ki régi helyéről a Csibehúrt.”

A Corrigiola telephiifolia lapján ugyanezt a kérdést tisztázza:

„Hazslinszky ezt az egész Rendet (Paronychiaceák) kitörli s nemeit a Szegfű Rendbe sorozza. Nagy is a hasonlat, de egy különbség mégis van. S ez a Paronychiaceák aszott pálhái (Stipula cariosa). A Szegfűrend egészen pálhátlan.”

Nagyon kedvesen hat az olvasóra Kossuth következő panaszos jegyzete, melyet a Prunus Chamaemespilus lapján a Rosaceae családról olvasgatunk:

„Ezt a szegény Rendet s a bele tartozó Nemek terminológiáját a tudós Füvészek úgy össze-vissza kavarták, zavarták, distinguálták és kontra-distinguálták, hogy én azon egymással ellentétes néhány könyv után, mely rendelkezésemre áll, igazán nem tudok rajta eligazodni.

Nem elég, hogy a Rend többi ivadékai külön rendekbe emeltettek, hanem még ez elnevezések is össze-vissza cseréltettek. Linné-nél még Cseresnye, Meggy, Baraczk mind szilva volt (Prunus). Azután mind nem azzá lett. Ezt a növényt itt én Prunus Chamaemespilus név alatt kaptam. Hazslinszky Áriának nevezi. Megnéztem Steudel Nomenclatorát, ő ezt a fajt nem említi, de Aria más fajai nála Prunus synonymával jelölvék. Lindley ellenben az Ariát a Pyrus synonymájának mondja. Ha az első, úgy ez Amygdalacea ivadék (Drupacea Rend) közé sorozandó, ha a második, úgy a Pomaceák közé. Linné meg, kinek leirása a növénynek nagyon megfelel, Mespilusnak hívja s a Crataegusokhoz számítja. Vigye a manó.”

Érdekes a következő jegyzete is, melyet a Cannabis sativa lapjára írt. Kossuth ezt a növényt az Urticaceae családba helyezvén, eljárását így okolja meg:

„Nem látok elegendő okot Jussieu rendszerétől eltérve, ezt s a komlót külön rendbe tenni, mint sokan teszik. Egyivarú növények, külön vált gyümölcscsel s az embrió vékony endospermába zárva. Ezek közös jelvények; hogy magvaik függők s az embrió gomolyított az nem elég ok az elválasztásra s a fehérnye hiánya sem. Megesne belé, ha a Botanizálónak mindig vegytani lombikhoz kellene osztályozás végett folyamodni.”

Hazslinszky rendszerezésével nincs nagyon megelégedve. Ennek többször ad kifejezést. Elegendő, ha egy-két ilyen jegyzetet mutatok be. A Corydalis cava lapjára ezt jegyezte:

„Hazslinszky a Corydalist s ez egész Füstike Rendet még mindig a Papaveraceák (Mákfélék) közé sorozza. Pedig e nézet rég meg van czáfolva. Lásd De Candolle és Lindley.”

Az Ailanthus glandulosa lapján a Terebinthaceae-féléknek négy rendbe való forgácsolásáról szól, majd így végzi észrevételeit:

„Azonban arra a felnégyelésre mégis csak lehet okot felhozni, de már azt csakugyan nem értem, mi okon vagy minő kútfők után indulva csinált Hazslinszky a Terebinthaceákból oly mixtum compositumot, hogy a Szömörcsével (Rhus) a Szurdancsot (Tribulus), Ezerjót (Dictamnus) Rutát s még a Diófát is egy csomóba gyűrte. Ez kissé erős »non chalance« az osztályozásban.”

Szokása volt Kossuthnak, hogy egy-egy családnak rövid jellemzését is adja, amikor nemcsak a morfológiai tulajdonságokról szól, hanem egyes élettani sajátságokról is. Kiterjeszkedik azonban a földrajzi elterjedésre és a növények gyógyító hatására is.

Arról, hogy Kossuthot a virágtalan növények is érdekelték, herbáriumának több lapja tanúskodik. Legbővebben szól a gombákról, még pedig az Ustilago maydis (Kukuricza Üszög) kapcsán. Fejtegetésének lényege, hogy a gombák, mint a szerves testek külön országa a növényország és az állatország közé helyezendők,

„mert a Gombák több oly sajátsággal birnak, melyek őket a Növényországtól eltávolítják s az Állatországhoz közel hozzák.”

Fejtegetését így végzi:

„Csodálatos lények! valóban megérdemlik a gondos érdekeltséget, melylyel újabb időben tanulmányoztatni kezdenek.”

Nagy kedve volt Kossuthnak a növénynevek magyarázásához és a tudományos nevek megmagyarosításához. Erre vonatkozóan számos adatot találunk herbáriumában. Nagyon szerette Barra János Növénytanát, továbbá állandóan használta Diószegi–Fazekas, Gönczi és Hazslinszky műveit. Megvolt könyvtárában Beythe András Fűvészkönyvének (1595)⁽²⁾ másolata is kéziratban. Az ezekben a könyvekben talált magyar neveket többnyire átvette, olykor kritizálja; ha valamely növény nevét nem találja e könyvekben, akkor ő ad neki magyar nevet. A magyar név többnyire egyszerű fordítása a tudományos névnek és a legtöbbször első hallásra is igen idegenszerűnek, erőszakoltnak tűnik. Ilyen nevek például ezek: „Tetragonia expansa Aik. = Kiterjedt Négyszög,” „Camellia axillaris Roxb. = Hónalji Kamellia.” „Bathmium – Lépcse.” A növénynevek magyarosításának kérdése különben alkalmat adott neki, hogy Haynald Lajossal szemben kifejtse e dologról vallott nézeteit. Míg Haynald a nevek erőltetett magyarítását szükségtelennek, sőt károsnak mondja, addig Kossuth szükségesnek tartja, hogy azok a természeti tárgyak, melyek hazánkban is előfordulnak, azok, amelyek gyakorlati szempontból hasznavehetők, és azok, amelyek a természeti törvények megértésére szükségesek, magyar nevet kapjanak. A magyarításnak nem kell okvetetlenül abból állania, hogy a név teljes egészében magyar legyen. Felhasználhatjuk az idegen nevet is, ha azt a magyar nyelv szelleme befogadja és meghonosítja. A magyar nemzeti kultura szempontjából valóságos nemzeti szerencsétlenségnek tekintené Haynald latinizáló „rögeszméjét.”¹¹

Talán nem lesz érdektelen néhány idevonatkozó érdekesebb szemelvényt Kossuth jegyzeteiből bemutatni.

Az Aster Amellus Lin. = Csillag Gerepcsin lapjára a következő sorokat jegyezte:

„Hazslinszky előbbre vihette a Növénytant Magyarországon kicsi könyvével (bár azután, bizony nem sok növényt lehetne meghatározni, leírásai annyira nem kimerítők), de hogy azzal, hogy az elfogadott tisztességes neveket el nem fogadja, hanem ismeretlen újakat gyárt, nem vitte elé a tudományt, az bizonyos. Ezt is, melynek becsületes neve Csillag Gerepcsin ő Mellapartinak nevezi. Már ugyan miért? Van-e valahol a világon »Mella« folyam én nem tudom, de hogy sem én ezt, sem ő a magáét nem ott szedtük, az bizonyos.”

A Batatas edulis-ról így szól:

„Furcsa, hogy a »Potato« szót (a mi egyenesen a »Batatas«-ból jő), különféle változatokkal a kiejtésben igen sok nyelvben a burgonyára (Solanum tuberosum) alkalmazták; pedig a Batatas (Potato) nem Solanum, a magyarban ellenben a Krumpli szót a Batatasra alkalmazták, pedig a Krumpli (Solanum) nem Batatas.”

A Pyrola secunda lapjára ezt jegyzi meg:

„Az Angolok a Pyrolaceákat »Wintergreen«-nek nevezik. A magyar Szótárak pedig a német »Winter-grün«-t Bőrvényre fordítják s ezt az Akadémia szótára a meténgek közé sorozza (Vinca). Zavar van az elnevezésben.”

Az Elymus giganteus Vahl. – Óriás Czimbor mellé a következő gondolatot veti:

„E növény szemléleténél eszembe jut, hogy Hazslinszky a Graminaceákat Pázsitféléknek mondja. Miután a »Pázsit« szóhoz határozott értelem és fogalom van kötve, mégis csak bajos dolog a Czimbort, a Házfedőnádat, a Kukuriczát stb., Pázsitnak klasszifikálni. A Polyvásfüvek is rossz, éppen a »fű« szó miatt, jobb volt volna egyszerűen »Polyvások«-at irnom, ad normam: »Keresztesek«. Így is irandom ezentúl.”

Az Erianthus Ravennae Beauv. növényt, „Ravetinai Czukorfenyer”-nek nevezi, a Mimosát „Érziké”-nek. Úgy itt, mint több más esetben is megokolja, miért adta a növénynek az illető magyar nevet.

Az Aesculus Hippocastanum-ról (Gesztenye Bokrétafa) megjegyzi, hogy nálunk vadgesztenyének nevezik, de hibásan. Hibásnak mondja a Sparganium ramosum-nak Buzogány Baka elnevezését is. Ő Ágas Baká-nak írja. A Leonurus Cardiacá-i Diószegi után Szúrós Gyöngyhímnek nevezi. Neve onnan származik, mert „porhonjain nagyító üveggel szép apró gyöngyök láthatók”.

A Chorizema cordatum Lindl.-t Szíves Tüslevél-nek nevezi. Megokolásul ezt írja:

„Bentham Aciphyllumnak nevezi. Szeretem az oly elnevezést, a mely ismertető jelleget fejez ki. Innen van véve a »Tűslevél«. Szúrlevélnek neveztem volna, de már ezt a Kentrophyllumnak adtam.”

Hosszabb és érdekes megjegyzést fűz a Cuminum Cyminum növényhez, melyet ő Márton Lexiconja nyomán Olasz Kömény-nek mond.

„Alig tudok egyrészt a Carum meg a Cuminum, másrészt meg az Anethum és Foeniculum, azaz kömény meg kapor magyar elnevezéseivel eligazodni. A kömény kétségtelenül Carum, ámbár a kömény szembetünőleg a görög κνμινον-ból jő. A Magy[ar] T[udós] T[ársaság] Nagyszótára mégis irja, hogy kömény = Cuminum Cyminum, hanem alább meg azt mondja, hogy a kerti kömény = Carum Carvi. Tehát Cuminum is, Carum is, a kettő hát egy volna, pedig nem egy. A Carum a IV-ik (Ammifélék), a Cuminum a X-ik ivadékba (Cuminidae) tartozik. Olyanforma eszmezavar, mint mikor ugyanazon tudós szótár azt mondja, hogy a Jávorszarvas (Cervus Alces) meg a Bölény (Bos Bubalus) egy állat.

Hanem a Cuminum Cyminum meg sem jelenik a Magyar Fűvész-könyvekben, nem is csoda, mert Steudel Nomenclatora szerint egyptomi s aethiopiai növény. Hanem biz én ezt itt találtam a Turini mezőn; s mert Márton Lexiconja azt mondja, hogy Cuminum = Olasz Kömény, hát legyen az.

Így vagyok a Kaporral is. A tudós társaság meg Diószegi azt mondják, hogy a kerti kapor is meg az Ániskapor is = Anethum. Helyes. De már Hazslinszky, a ki gyakran »muss was extrás habén«, a kerti kaport csak meghagyja Anethumnak, de már a Foeniculum officinale-ra, a mi nem más, mint az Anethum foeniculum Lin., tehát Ániskapor, rá mondja, hogy az bizony nem lesz Kapor, hanem lesz Fénik, de biz Fénikről meg a Nagy Szótár nem akar tudni. Azután boldoguljon az ember velők!”

Elég bőven akadunk olyan jegyzetekre, melyekben a latin vagy görög nevek jelentését magyarázza. Ezekből elegendő, ha egy példát idézek:

„Alsophila australis R. Br. – Délszaki Ligetharaszt. »Alszosz« = Liget, »philosz« = barát. Gondolom innen lett neve származtatva, minthogy fás, bokros helyen (ligetben) lakik. »Alszo« az »allomai« (= latin »salio«) ige aorist időképzője; vagy »alsz« = só, nem igen szolgálhatott az elnevezésre.”

A növények színbeli sajátságai nagyon érdekelték. De nem elégedett meg egyszerűen a színek harmóniájának élvezetével, az ő elméje összefüggést keresett a színek és a chemiai összetétel között. Jegyzeteiben többször veti fel ezt az ötletet. Így például a rózsaszínű nefelejcs (Myosotis arvensis) lapjára a következő sorokat írta:

„Különös, hogy szép rózsaszín virága szárítás közben, mily gyönyörű kékké változott. Mi ennek az oka? Bizony, bizony mondom, a Színek elmélete, még sok kutatni valót hagy. Az Optica nagy szolgálatot tett a Vegytannak, most ezen a sor, segítségére jönni amannak.”

Hasonló következtetésre jut a megfeketedett levelű Aucuba japonica megtekintésekor:

„Ha a szín nem egyéb, mint a fehér fénycsomó elemi színes fénysugarainak visszaverése, minő vegytani átalakuláson ment át e növény a szárítás által, hogy egy színes fénysugarat se verjen vissza, hanem mind absorbeálva színtelenné (feketévé) legyen. Ideje, hogy a vegytan iparkodjék viszonozni az Opticának a szolgálatot, melyet ez amannak tett a Spektroscoppal.”

A Polygonum Persicaria (Baraczklevelü Czíkszár) mellé ezt írta:

„Különös, hogy a piros színnek nyoma sem maradt, míg a tökéletesen hasonló vegytani alkotású P. orientale a piros színt egészen megtartotta. Bizony, bizony a »szín« talán még valami egyéb is, mint pusztán világosság sugári refractió.”

Arra, hogy lelkében a színek mélyebb érzéseket is megrezdítettek, két följegyzést találtam:

„Aegopodium podagraria Lin. – Bigecsi Bakktopp.

Őszi példány. A haldokló néha elmosolyodik, midőn utolsót lehel. E növényt színpompával ruházza fel az őszi haldoklás.”

„Atriplex hortensis atropurpurea Lin. – Vérvörös kerti maglapél. Mi oka lehet, hogy e növény szára, levelei haragos vörös színűket a szárításnál egészen elvesztik és szennyes zöldre változnak? holott a falevelek őszszel, mielőtt elhullanának (meghalnának) zöldből vörös vagy sárga szín ifjondad pompáját öltik föl! A haldokló ember is elmosolyodik a végleheletkor. Én is láttam mosolyt, a virágzó ifjúkor vonásaira emlékeztető mosolyt a végleheletnél annak ajkain, kiben lelkem jobb felét, keserves éltem vigaszát vesztettem el! Ezek a színváltozások a növényeknél sok gondolkozni valót adnak e kérdés fölött: Mi a szín?”

Amikor herbáriumában lapozgatott, kedves növényei különböző gondolatokat ébresztettek benne, melyeket szokása szerint a maga szórakozására papirosra vetett. Így maradt ránk néhány jóízű mondása, anekdotája is, melyek élénk fényt vetnek derűs kedélyére. Ezek közül egyik-másik mondása azért is becses, mert a maga személyére vonatkozik. Bizonyára nem végzek fölösleges munkát, amikor ezeket közrebocsátom.

A Fái Bodza (Sambucus nigra) eszébe juttatja a következő tapasztalatát:

„Angliában a Fái Bodza virágából bort csinálnak s vele az Oportói bort (Port wine) meghamisítják. Ehhez jól értenek Angliában. Egyszer Skócziában (Greenockban) egy Czukorgyár udvarán egy rakás fatuskót láttam heverni. Berzsenyfa volt. De kérdésemre a tulajdonos így definiálta: »ez a mi Port wine szőlőtőkénk«. S midőn bámulatomat látta, azt mondá: »Igen, igen a ’Port wine’-nak, a mit Anglia megiszik, egy harmada berzsennel festett víz, egy kis szeszszel keverve, egy harmada Bodza bor, s még jó, ha a harmadik harmada valódi bor.«”

„Capsicum annuum Lin. – Egynyári Paprika.

Eredeti hazája Dél-Amerika s általában a forró égövalj. Hozzánk is onnan honosult s a szokás nálunk ártalmatlan fűszerré tette, a Magyar ember legtöbbje alig lehet el nélküle, még külföldre is magával viszi. (Nagyon bámultak a Turini pinczérek, midőn a Magyar természetvizsgálók Fiumei gyűléséről ide jött alföldi Magyarok mindenike kivette zsebéből a paprikás dobozt s vörösre hintette levesét. Igaz, hogy a mi paprikánk szelid jószág az Angolok »Cayenne pepper«-jéhez képest, melylyel oly szájégetővé paprikázzák teknősbéka-levesüket, hogy Pückler Muskau szerint »Ragout des Sorcières« a méltó neve.

Váltóláznál az orvosok többnyire Cinchonával kombinálják; de volt a Magyar emigrácziónak egy tagja, Báthory nevű, ki ezt bizony nem tette s orvos sem volt, mégis nagy orvosi hírre kapott New-Yorkban egy titkos szerével, a mi egyszerűen paprika volt. Élelmi mód fölött tűnődtek a hontalanok. Báthory azt mondja Kinizsynek. – Tudod mit? én felcsapok csodadoktornak, te leszel Patikásom s gyógyítunk paprikával. És gyógyítottak, kivált váltólázt. Báthory proskribált imígy: »Tinctus paprikus« (sic!) alig tudott irni szegény! Kinizsy kiszolgáltatta a borban felolvasztott paprikát s hírre kaptak és pénzt csináltak.”

„Solanum tuberosum Lin. – Kolompár Csucsor (Burgonya).…

Lindley azt irja, hogy a rothadásban lévő burgonya oly erősen világít, hogy olvasni lehet mellette. Strassburgban egy őrtiszt azt vélte, ég a laktanya s tüzet kiáltott, pedig csak a rohadó burgonya világított a pinczében. Lehet, hogy igaz, de én nem voltam jelen.”

Majd elmondja, milyen nehezen terjedt el a burgonya hazánkban, végül saját tapasztalatát jegyzi le:

„Még én is akadtam ifjú koromban oly emberre, a Harangod táján Zemplénben, ki kérdésemre, hogy miért nem termeszt krumplit, azt felelte: »az apám sem volt disznó, én sem leszek.«”

Kossuth hozzáfűzi gondolatát:

„Bezzeg termeszt most!”

„Physalis edulis Sims. Gyümölcs Páponya.

A milanói fogadókban láttam csemegéül adni.”

A dohány lapjára odajegyezte a dohányzás történetének néhány érdekes mozzanatát. Idézi a Berner Polizey Ordnung (1661) parancsát: „Du sollst nicht Ehe brechen, Du sollst nicht Nicotian rauchen.” Felemlíti a szörnyű büntetéseket, melyekkel a dohányzókat sújtották (orrlevágás, excommunicacio). Kossuth ezekkel a szavakkal végzi ezt a történeti áttekintést; „És mégis!! – Csodálatos!”

A növények gyógyító ereje és mérgező képessége, nagyon érdekelte Kossuthot. Kétségkívül Barra Növénytana vonta figyelmét oly erősen a növényekkel való gyógyítás és kuruzslás terére. Maga is írja:

„Érdeklődéssel lapozgattam Barra Magyar növénytanát is, érdeklődéssel mind azért, mert sokszor igen érdekes értesítést nyújtott a felől, hogy minő nézetek vannak egy-egy hazai növény gyógyereje s egyéb tulajdonságai felől népünk közt szájhagyományilag elterjedve, mind azért is, mert növénygyűjteményem rendezésénél az otthon is honos növények magyar neveinek meghatározásában jó hasznát vehetém.”

Természettudományi Közlöny 26 [1894] 208. p.

Kitűnik a jegyzetekből az is, hogy a gyógyító hatásban nem hitt vakon. Elég gyakran akadunk kételkedést kifejező szavakra is. Példának idézek egy-két megjegyzést.

„Alchemilla vulgáris Lin. – Karélyos Bokái.

Hoffmann Fridrik szerint a nők hervadt szépségét eredeti üdeségére visszaállítja… ha igaz! Beh drágán vennék!”

„Daphne Mezereum Lin. – Farkas Boroszlán.

A Farkas Boroszlán bogyója annyira mérges, hogy hat szem belőle a Farkast megöli. (Barra.)

Már ki a manónak jutott eszébe Farkast, éppen Farkast kínálgatni vele! Nem bolond, hogy megegye!”

„Rhus Toxicodendron L. Méregfa Szömörcse.

Minden része a legfőbb mértékben mérges s mérge annyira illékony, hogy erős napfényen még csak elmenni mellette is veszélyes. Ha fűtenek vele, vagy főznek mellette, okvetlenül baj lesz belőle a háznál. – Tudok esetet Turinban, hogy egy ily fa vigyázatlanul átmentébe ültettetvén, egy szekeres ostornyelet vágott róla s azt egy perczig, (míg kését bezárná) szájába fogta. Nyelve rögtön nagyradagadt s az embert alig lehetett megmenteni. A homoeopathiában hatalmas szer. Erysipelisben [orbánc] biztos hatású.”

„Verbena officinalis Lin. – Szaporafü Galambócz.

Hajdan nagy hírben állott, s még most is van, ki gyökerét bájszernek hiszi. A babona évezredeken át szállongál. Egyiptomban Isis szent füvének tartották s nehéz szüléseknél használták. Ma már tudva van, hogy legfölebb ugorkasavanyításhoz használható, de az officinalis nevet nem érdemli.”

„Scrophularia nodosa Lin. Bodza Tákajak. (Torokgyíkfű.)

Hajdan nagy hírben állt, sokféle bajban használt. Dr. Barra azt irja, hogy »a régiek s régibb időkből még élve maradt öregek mint amulettet most is tartják«. De utána teszi, hogy a neki tulajdonított gyógyerők még bizonytalanok.

S ez aztán igaz. Én is a régi időkből itt veszett öreg vagyok, de nekem bizony nem amulet.”

„Linaria vulgáris Mill. Közönséges Gyujtovány.” Dr. Barra szavait idézi, aki felsorolja, mi minden ellen használ a Gyujtoványfű. Kossuth a végén megjegyzi: „Bizony nagy dolog, ha csak fele igaz is.”

„Ophioglossum vulgatum Lin. – Egy levelű kígyónyelvfü.

Hajdan e növénynek magicus erőt tulajdonított a babona, később sebgyógyítónak mondták a kuruzsolók. Mese. Nincs gyógyereje.”

„Atropa Belladonna Lin. – Maszlagos nadragulya.

Halálos méreg. Adott is neki népünk olyan neveket, hogy az ember háta borsódzik tőlük: »mérges cseresznye, dühösfű, veszettfű, ördögbogyó, álomfű, kóborító bogyó stb.«. De hasonszenvi gyógyadagokban hatalmas orvosszer. Tapasztaltam. Különösen hat a szemre, kitágítja a pupillát. Fejlobb s más fejbajokban, Erysipelisben biztos gyógyszer s pompásan altat.

Dr. Barra Pest-megye egykori főorvosa (növénytanában) a régi boszorkányperek adatai nyomán nagyon mulatságos leírását adja, az úgynevezett »boszorkánykenőcs, lidérczzsír, kanördögháj« (gyönyörű nomenclatura!) alkalmazásának, mely kenőcsöt a hajdani »boszorkányok« e növényből készítették s aztán mentek (képzeletben) pemetén repülve a Sz. Gellért hegyére, az ördögökkel tánczolni és … et caetera. De miért kellett büntetésül éppen »borsószalmával« megégettetniük? bíz én nem tudom.”

Az orvosi szempontból nevezetes növények mellé írt jegyzetei arról is tanúskodnak, hogy nagyon érdeklődött a növények etimológiai vonatkozásai iránt is. Ugyancsak sokszor szól a növények kémiai összetételéről, illetőleg fontosabb hatóanyagairól. Több jegyzete bizonyítja, hogy érzéke volt gyakorlati dolgok iránt is: szól egyes növényi termékekről és felemlít olyan dolgokat, melyek a mezőgazdát érdeklik közelebbről. Sajnos, mindezeket nem lehet itt felsorolni, mert ilyen jegyzete meglehetősen sok van.

A sok közül egyik ilyen jegyzetét mégis bemutatom, mert a háziasításról vallott nézetét más helyen is megismétli:

„Chenopodium hybridum Lin. – Pokolvar Libatopp (Mérges Laboda).

Mérges. Embernek, állatnak. Az ökör szereti, a disznó mohón eszi, de megdöglenek tőle. A háziasítás kivetkőztette a szegény barmokat az önfeltartási ösztönletből, melylyel a vadállat bír. Takarmány közé kaszálva sok kárt teszen. Nem is tudja a tudatlan földész, miért döglenek el barmai. Hasonlóan veszélyes a Vörös Laboda (Chenopodium rubrum) is.”

A növények előfordulási viszonyai, vagy meglepő tulajdonságai is sokszor arra bírják, hogy gondolatait lejegyezze. Ezek a jegyzetek olykor igen lakonikusak, máskor, amikor képzeletének is több teret enged, körülményesebbek.

Lakonikusan hangzik például a Carlina acaulis-ról szóló jegyzete:

„Zordon sivatagon pompázik. Hygroskopikus növény. Természetes Barometrum.”

A másik esetre a következő jegyzetet idézem:

„Methonica (Gloriosa) versicolor Lindl. – Színváltó Methonika.

Nagyon különös hat férjü növény. Különös azért, mert az anyaszerv mind a hat férjnek termékenyítő erejét kiválólag igénybe veszi. Ha növény lehet buja, ez az. Az anyaszár (stylus) hosszú s hajlott a porhonok felé és alant könyöke van. Hozzá hajlik az egyik hímszálhoz s bibéjét annak portartójához (anthera) tapasztja, majd könyökén hátrafordul s elmegyen a másikhoz s így járja sorba mind a hatot a – lotyó.”

A Sempeivivum tectorum-ról ezt írja:

„a hímszervek (antherák) hímpor (pollen) helyett igen gyakran petéket (ovulák) tartalmaznak. A hím szerepet cserél a nővel. Különös tünemény. Nem tudok ilyen más esetet.”

A Juncus bufonius elterjedését is körülményesebben írja le:

„E kérdésre mi a hazája e növénynek? Steudel nomenclatora azt feleli, hogy: omnis terrarum orbis [az egész világ]! Úgy hiszem, még a Melville szigeteken is található, hol már délnek fordul, a ki az északi fényt nézi. Pedig egy nyárinövény, tehát magvát még ott a jeges északon is megérleli.”

Egyik jegyzetéből az tűnik ki, hogy a Mont Cenis flóráját tartja a leggazdagabbnak. Erre a kijelentésre az Alchemilla vulgarisnak olyan példánya bírta, amelynek levelén a karélyok száma kilenc volt. A karélyoknak ez a nagy száma nagyon érdekelhette őt. Csak a botanikus tudja megérteni Kossuthot, amikor örül olyasvalaminek, amit más észre sem vesz. Látszik minden sorából, minden növényéről, hogy a növényekkel való foglalkozása nem volt egyszerűen időtöltés. A növények gyűjtése és megfigyelése gondolatokat ébresztett benne, amelyek egy része egy-egy ötlet volt, más része ellenben belekapcsolódott az egész mindenségről alkotott filozófiájába.

Ilyen elmélkedést találunk a Mimosa muguensis lapján. A lap mind a két oldalára írta sorait, melyek az életerő-ről vallott fölfogását rögzítik meg. E „hosszúra nyúlt elmefuttatás”-ra¹² a Mimosa levelének bámulatos érzékenysége adott alkalmat. Gondolatmenete röviden a következő:

A Mimosát érzékenysége miatt „Érziké”-nek nevezi.

„Mi ezen érzékenység magyarázata? Dutrochet galvanicus tüneménynek tartja.”

Mások abból a nézetből indulva ki,

„hogy az organicus élet egy végtelen lánczolat, mely lánczszemről lánczszemre fokozódik a nélkül, hogy azt lehetne mondani, itt vége van az egyik életnemnek, itt egy másik életnem kezdődik”

– az érzékenységnek egészen más magyarázatát adják. Így Agardh és Martius a Hüvelyes növényeket a rendszer végére teszik „érintkezésben az állati élet határaival.” Lindley az érzékenységet a növény benső életműködésében találja, a nélkül, hogy az eredeti okot kutatná, minthogy ez „a vizsgálat lehetségén kívül esik.” „Én is azt tartom” – folytatja Kossuth –

„hogy ámbár igaz, hogy a tudás ösvénye végtelen, – »Wer hat des Verstandes Arm gemessen? und wer bestimmt, wie weit er reichen kann?« de éppen azért, mert ez ösvény végtelen, az emberész a mindent tudásig semmi haladással nem juthat el. Ez annak van föltartva, a ki maga a végtelenség, s kinek sejtelme előtt lehetetlen mély imádattal le nem borulni annak, a ki a természet kutatásával föl-föltárva látja szemei előtt az örök törvényhozó végtelen s mindig harmonicus bölcsességét. Az élet titka azok közé tartozik, a miknek ismeretére az emberész a tudás végtelen ösvényén nem hiszem, hogy valaha eljuthasson. Hiába erőlködnek a materialisták a szerves életet vegytani s mechanicai határok közé szorítani. Mesebeszéd az. Tudnak-e csak egy fűszálat is teremteni lombikjaikban? Az élet előidézéséhez még valami más is járul, mit nem ismerünk.”

„Arról is meg vagyok győződve, hogy a szerves élet lényegesen egyugyanazon alapra van fektetve állatnál, növénynél.”

Azt azonban nem írja alá, hogy a Mimosa-félék a rendszernek arra a határára volnának helyezendők, ahol „az élet növényi és állati ága találkozik”.

Kossuth meggyőződése az,

„hogy a szerves élet egységesen kezdődik. A végtelen lánczolat első lánczszemében növény és állat még együtt van; azután azon parányok természete szerint, melyek hozzá agregálódnak és (s erre súlyt helyezek) azon ismeretlen tényező mennyisége s tán minősége szerint is, mit ama parányok magukba felfognak s mit életerő-nek nevezünk, az élet fokozatosan két irányban tovább fejlődik: növényekké imitt, állatokká amott; de úgy, hogy egyik, mint másik irányban, részint alkotó elemeik ugyanazonságában, részint szerveik hasonlatában eredetük egységének jeleit folyvást fenntartják.”

„Az anyag egy; örökös körben magát magának visszaadva. Az anyag tehát a szerves életet nem magyarázza, különben szervetlen nem lehetne. Az anyag csak felfogja az életet, de maga életet nem ád, mert nem él. Másnak is kell ahhoz járulni, hogy szerves életre jusson.”

„Mi az a más? Ez a teremtő titka, mihez emberész nem fér.”

Herbáriumában ez az egyetlen írás, mely alá nevének kezdőbetűjét írta.

Az életerő-ről való nézetét még részletesebben és más szavakkal a Zafiri Lászlóhoz írt levelében fejtette ki 1876-ban.⁽³⁾

Meglepő, hogy Kossuth botanikai tárgyú jegyzeteiben, amelyekben pedig tartózkodás nélkül nyilatkozik különféle dolgokról is, a politikára nem tér ki. Mindössze egy olyan jegyzetre akadtam, melynek némi politikai íze is van. A Scorzonera austriaca Willd. (= Együgyű Pozdor) lapjára a következő sorokat írta:

„Hazslinszky »loyalitása« restelte, hogy ezt az osztrák növényt a magyar nép s vele Diószeghy »Együgyűnek« hívják, tehát átbérmálta »osztrák Pozdorrá«. Úgy látszik, mai napság Magyarországon az »átkos« (ilyennek kiáltja Csanády) »közös ügy« még a botanikára is kiveti árnyékát. Nem maradhat »együgyű«, mert hiszen »osztrák«.”

Nem valószínű, hogy Hazslinszky ennyire ügyelt volna a „loyalitás”-ra, amikor a növények latin neve mellé magyar nevet keresett. Talán Kossuth sem gondolta ezt komolyan. Úgy tűnik, mintha az „austriaca” és az „együgyű” szavaknak véletlen találkozása e növény latin és magyar nevében csábította volna őt e humoros megjegyzésre. Az eddigi szemelvények egynémelyikéből is kitűnik, hogy Kossuth a dolgoknak tréfás vonatkozásait szívesen méltányolta. A Vitex agnus castus népies neve: „barátbors” szintén alkalmat ad neki, hogy egy tréfás megjegyzést tegyen, ebben az esetben a barátokról. Humorának ilyen megnyilatkozásai mutatják, hogy a hetvenes éveiben járó nagy férfiúnak kedélye még egészen fiatalos, üde volt.

Volt-e Kossuthnak fiatalabb korában oly barátja vagy ismerőse, a kivel botanikai érintkezésben állott, azt nem tudjuk. Nem tudjuk azt sem, vajjon másoktól kapott-e kedvet a botanikához vagy saját lelkéből fakadt az? Oly rendkívüli tudással, nagy szellemmel megáldott ember, mint amilyen Kossuth volt, aki annyiféle tudományhoz értett, bizonyára a botanikát is a maga erejéből, útmutatás nélkül sajátította el. Írásaiból csak annyi tűnik ki, hogy amikor fiai Kisázsiába indultak atyjukhoz,

„nevelőjük, a jó Karády Ignácz, ki őket a hontalanságba kikísérte s a hontalanságban meg is halt, néhány magyar tanulmányi könyvet csomagolt be a hontalan magyar gyermekek számára. E könyvek közt volt dr. Barra István, Pestmegye egykori főorvosa magyar növénytanának 1841-ben megjelent első része is.”

A botanikával és általában a természettudományokkal csak 1867 után kezdett foglalkozni. 1871-ben kéri Mednyánszky Sándort, ki őt Turinban meglátogatta, hogy szerezze meg számára Barra növénytanának 2. részét. 1872-ben (70 éves korában) fölment a Mont-Blancra, hogy az Androsace bryoidest megkeresse. 1873-ban Szontagh Miklósnak, 1878-ban Janka Viktornak küldött növényeket.

1884-ben azonban már ezt írta Helfynek:

„Öreg ember vagyok. Ruganyosság-vesztett idegeimnek nehezökre esik belehelyezkedni a megszakított eszmesorba, de mégis fel akarom venni a kiejtett fonalat.”

Kossuthnak botanikai tevékenysége e szerint 1867–1884. évek közé esett. Fiatalabb korában, 1840 táján talán érintkezett Albach J[ózsef] Szaniszló ferenczrendi szerzetessel, aki azonban már 1853-ban elhunyt és ezért nem valószínű, hogy Kossuth vele élénkebb botanikai összeköttetésben állhatott volna. Tudtommal Kossuth sehol sem említi Albach nevét.

A hazai növényeket Dr. Szontagh Miklóstól és Janka Viktortól kapta ajándékba. Az ajándékot levélben megköszönte és főképpen olasz növényekkel viszonozta. Mikor Szontagh növényeit megkapta, örömének a következő sorokban adott kifejezést:

„Igen nagyon kellemes meglepetésben részesített ön becses küldeményével. Elmerengek a hazai virány kedves képviselőinek szemlélgetése felett, melyek, a mint képzelheti ön – a száműzöttnek oly igen-igen sokat suttognak.”

E két forrásból szép hazai anyaghoz jutott, melynek gyűjtői sorában a következő nevekre akadtam: Gróf Bethlen Sándor, Borbás V[ince], Bránik, Csató J[ános], Czetz [Antal], Ebenhöch F. X., Gründl S., Hazslinszky F[rigyes], Haynald L[ajos], Holuby, Janka [Viktor], Kunszt J., Lojka [Hugó], Pávai, Prihoda (Sturmia Loeselii a Fertő tó mellől), Richter L., Szontagh M[iklós], Tauscher [Gyula], Vágner L., Veselsky, Walz L[ajos]. Herbáriumának sok lapján idegen kéz írása olvasható. Olasz ember lehetett, aki érthetett a növények határozásához is. Nevét sem maga nem jegyezte le, sem Kossuth nem említi. Ihász Dánielről biztosan tudjuk, hogy segítségére volt Kossuthnak. A Szontagh Miklóshoz írt két levelében Ihászról a következőképpen emlékszik meg:

„…a mit gyűjtögettem, fel is ragasztottuk Ihász barátom segítségével […] Hát én bizon markába nyomtam egy barátomnak (Ihász D.) Hazslinszkyt, kezébe adtam a szekrény kulcsát, melyben félre tett duplicatumaim hevernek, s megbíztam, keresse ki, nem az exoticus növényeket, hanem a piemonti Flórának azon képviselőit, melyeknek neve Hazslinszky névjegyzékében elő nem fordul. […] Az én jó barátom nem kevésbbé kontármester mint jó magam.”

A magyar botanika szempontjából nagyon sajnálhatjuk, hogy botanikusaink nem keresték az érintkezést Kossuth Lajossal. A sok politikus helyett, ha egy-két nevesebb botanikusunk látogatott volna hozzá, e látogatás minden bizonnyal megtermékenyítőleg hatott volna Kossuth botanikai tevékenységére. Más szemmel nézte volna a növényeket és inkább megértette volna a floristákat, akikben majd mindig csak „synonimfaragók”-at látott. Néhány, már akkor is elavult, könyvét, melyekből állandóan tanult, újabb munkákkal cserélhette volna fel s így lépést tarthatott volna a botanika rohamos haladásával. Kár, hogy nem így történt. A hazai tudományos intézetektől távol, elszigetelten élt kedves tudományának; élénkebb összeköttetésben állva velők, bizonyára kimagasló alakja lett volna a magyar természettudományoknak is!

Könyvtára, melyet 1894. május 26-án vett át a Magyar Nemzeti Múzeum képviseletében Fejérpataki László Kossuth Ferenctől, mintegy 2700 művet tartalmaz, ebből csak 50 esik a botanikára. Legszívesebben forgatta a következő könyveket: Diószegi–Fazekas, Magyar Füvészkönyv, 1807; Gönczy [Pál], Pestmegye viránya, 1879; Barra [István], Növénytan, 1841; Hazslinszky F[rigyes], Magyarhon edényes növényeinek füvészeti kézikönyve, 1872; Beythe András, Füvészkönyv, 1595 (kéziratban); Steudel [Ernst Gottlieb], Nomenclator Botanicus, 1824 és 1840–41; Csapó [József], Uj füves és virágos magyar kert…, 1775 (kézirati betétekkel); Lindley [, John], The vegetable Kingdom, 1853. Botanikusaink közül csak Kanitz Á[goston] és Janka V[iktor] küldték meg neki néhány dolgozatukat.

Kossuth Lajos tudomásunk szerint csak Szontagh Miklósnak és Janka Viktornak küldött növényeket. Szontagh M. 53 növényt kapott. Ezeket Szontagh M. családja bizonyára nagy kegyelettel őrzi. A Janka V[iktor]nak küldött növények jelenleg Dr. Degen Árpád birtokában vannak, aki mintaszerűen gondozott gazdag herbáriumába osztotta be azokat. Kérésemre Dr. Degen Árpád Kossuth eme növényeiről a következő felvilágosítást adta:

„A lapok száma lehet vagy 80–100, kizárólag olasz[országi] növény s majd mind ritkaság. A növények nem voltak felragasztva s rendes schedával voltak ellátva, melyre Kossuth a növény nevét, szerzőjét, termőhelyét s azt a családot írta, melybe az illető növény tartozik. Nevét, illetőleg a gyűjtő nevét nem írta reá.”

E sorokból kitűnik, hogy Kossuth a Jankának küldött növények mellé külön schedákat írt, míg a saját gyűjteménye számára külön schedákat nem írt, hanem a növény nevét magára a lapra jegyezte. A Jankának küldött növénygyűjteményről Herman Ottó közölt rövid ismertetést a Vasárnapi Ujság 1878-iki évfolyamában [12. sz. 189–190. p.], amikor Kossuth egyik schedáját is bemutatta másolatban.⁽⁴⁾

Kossuth Lajos tüneményes alakja megérdemelné, hogy botanikai tevékenysége jobb ismertetésben részesüljön, mint amit ezekben a sorokban nyújtani tudtam. Érzem, hogy a tárgyat nem merítettem ki. A háborús állapotok voltak okai annak, hogy nem tanulmányozhattam Kossuth botanikai könyveit, pedig valószínű, hogy ezekben is vannak sajátkezű bejegyzései. Nem juthattam hozzá néhai Chyzer Kornél naplójához sem, amely Dr. Degen Árpád véleménye szerint érdekes adatokat tartalmazhat Kossuthról és a botanikához való viszonyáról.

Az a tény, hogy e nagy férfiú, aki egykor Magyarország sorsát intézte, a növényeknek kedvelője volt és ennek a kedvtelésének maradandó emlékét hagyta hátra, alkalmas arra, hogy Kossuth Lajost örömmel és büszkeséggel vegyük föl a magyar botanika történetébe.

A magyar nép Kossuth nevét már régen fölvette saját botanikájába, amikor egyik kedves virágját, a Portulaca grandiflorát Kossuthcsillag-nak és Kossuthvirág-nak, a Xanthium spinosumot pedig Kossuthtövis-nek nevezte el.