Nincs a természettudományok történetében tudós, kinek életrajzát nagyobb érdeklődéssel olvashatnók, mint Keplerét. Tudományos munkái magukra vonják érdeklődésünket, mert eredményükkel a modern szellemi kifejlődés fordulópontját, módszerükkel az induktív kutatások igazi formájának megalapítását jelzik. Érdeklődésünk fokozódik, amikor megismerjük ennek a melegszívű, élénk kedélyű, költői fantáziával megáldott tudós egyéniségét; és meleg rokonszenvvel fordulunk feléje, ha feltárul előttünk tragikus és küzdelmes fordulatokban gazdag élete. Nekünk azonban másért is kedves Kepler; azért, mert Madách őt szerepelteti, nem pedig azokat, kiknek neve inkább élt a köztudatban, pl. Kopernikuszt vagy Galileit. A következőkben igyekezni fogunk Kepler életküzdelmeinek és egyéniségének hű rajzát adni.
I.
Kepler 1571-ben született a Baden-Württemberg-i Weil der Stadtban.(1) Apja zsoldos katona, kocsmáros, földmíves, majd megint zsoldos katona volt s valószínűleg a török háborúkban esett el valahol Magyarországon. Mint szegény, elhagyatott, de jó tanuló közköltségen nevelkedett (singulari clementia et sumptibus illustrissimorum Ducum Würtenbergicorum(2)). A gimnáziumot Maulbronnban végezte, abban az iskolában, ahol a monda szerint Faust Mefistofeles-szel találkozott. Innét került a tübingeni egyetemre, amely abban az időben a lutheránus teológia főhelye volt. Pap akart lenni, de fogékony lelke minden iránt érdeklődött. Egész tervet készített magának arról, hogyan fogja az akkoriban ismeretes tudományokat végigtanulni.1 Emellett verseket írt, szónokolt és igen szeretett vitatkozni. Lelkesen magyarázta és védte Kopernikusz rendszerét, holott az egyház csak a Ptolemaiosz-féle rendszer terjesztését engedte meg. Ezzel már elrontotta dolgát tanárainál s az iránta való ellenszenv még fokozódott, mikor a híres concordia-formulát, amely a lutheránus egyháznak az úrvacsoráról szóló tanát tartalmazta, kritika s vita tárgyává tette s a maga részéről nem akarta elfogadni. Tübingen már akkor is híres volt ortodoxiájáról. így történt, hogy szegény Kepler, aki mindig a legjobb tanuló volt, csak olyan végbizonyítványt kapott, amely a papi és egyetemi pályát örök időkre elzárta előle. Ez volt életének első csalódása.
Kénytelen volt elmenni a grazi „provinciál-gimnázium”-ba matematikát tanítani. Stájerország lakossága ezidőtájt nagyobbrészt lutheránus volt s tanárait Németországból akvirálta.
„Valami rejtett sors vezeti az embert hivatásának megválasztásában, írja a Marsról szóló művében. Mikor már elegendő idős voltam, hogy a filozófia édességeit megízlelhessem: minden részét nagy buzgalommal karoltam át, csak a csillagászattal törődtem nagyon keveset. Minthogy pedig a württembergi hercegek költségén nevelkedtem, elhatároztam, hogy odamegyek, ahová küldenek… Csillagászati állás kínálkozott először… Elfogadtam; a nagy távolság nem ijesztett, hanem az a tudat, hogy a filozófia eme részéhez keveset értek.”
Első műve egy naptár volt, amelyben a Gergely-féle időszámítást használta, holott az egész protestáns Németország csökönyösen ragaszkodott a Juliánusz időszámításhoz. Ezzel a művével a tübingeni teológusokat még jobban magára haragította. Jellemző az akkori időkre az a határozat, melyet a tübingeni egyetem tanári kara az időszámítás megváltoztatása tárgyában hozott. Íme néhány részlet belőle.
„Ez az új naptár csak arra való, hogy a pápaság istentelen érdekeit előmozdítsa, mi pedig a pápát méltán tartjuk utálatos és dühös farkasnak. Ha elfogadjuk naptárját, akkor kell a templomba mennünk, amikor ő harangoztat. Hát az Antikrisztussal álljunk egy sorba? … A sátánt sikerült kiűzni az egyházból2 nem engedjük meg, hogy helytartója, a pápa révén ismét közibünk kerüljön.”
Kepler erről a kérdésről így írt volt tanárjának és barátjának Maestlinusnak:
„Mit csinál a fél Németország? Meddig akar még a birodalom másik felétől és az egész európai kontinenstől elmaradni? A csillagászat már 150 év óta követeli az időszámítás megváltoztatását. Talán arra akarunk várni, míg valamely deus ex machina felvilágosítja az evangélikus magisztrátusok fejét?”
Kepler Grazban megnősült; felesége Barbara Müller von Mühleck elég vagyonos nemes leány volt. Sok küzdelemmel járt ez a házasság is. Feleségének rokonai nem akartak beleegyezni, azzal a megokolással, hogy nemes leány nem mehet plebejushoz nőül. Hiába bizonyítgatta Kepler, hogy nemes származású ő is. Nem hitték el neki. Kénytelen volt szabadságot kérni s felutazni Württembergbe (7 hónapig tartott akkor ez az utazás), hogy nemesi levelét megszerezze. Mire visszatért, jegyese hallani sem akart róla. Távolléte alatt mindenféle hazugságokkal elfordították tőle az asszony szívét (23 éves özvegyasszony volt). Nagy nehezen sikerült azt visszaszerezni s így megtörténhetett az esküvő.
Boldog volt. Boldogságát növelte az a tudat, hogy ezután nyugodtabban szentelheti életét a csillagászatnak. De csalódott. 1598-ban Ferdinánd vette át Stájerország kormányzását, aki megfogadta a lorettói szűznek, hogy országában visszaállítja a katolikus egyház egyeduralmát. Kiadta a rendeletet, hogy a lutheránus papok és tanítók hagyják el országát. Kepler sorsa annál meghatóbb, mert neki az a vigasztalása sem maradt, hogy igazságtalanul üldözik. Látta ugyanis előre, hogy hitsorsosai – különösen a papok – oly kihívóan viselkednek, aminek jó vége nem lehet.
„A mi istentelen prédikátoraink addig fogják feszíteni a húrt, hogy templomainkat, iskoláinkat el fogjuk veszíteni.”
„Alighogy a herceg megérkezett, a pápáról gúnyképeket hordoztak körül a városban és a katolikusokat mindenféle módon gúnyolták (a szószékről is).”
Kepler társaival együtt Magyarországba menekült. Valószínű, hogy Nádasdy Tamás és László vendégszeretetét élvezte vagy Pinkafőn vagy Petáncon Vas-megyében. Azonban egy hónap múlva engedélyt kapott, hogy Grazba visszatérhessen. Két oka lehetett, hogy Keplerrel ily kivételesen bántak. Az egyik: növekvő csillagász híre, melyet különösen a Világegyetem misztériuma című művével ért el, a másik az, hogy a katolikus egyházba való áttérését remélték. Ezt a reményt különösen a jezsuiták táplálták, kik között több tisztelője és barátja volt.
Kepler sorsa nem volt irigylésre méltó. Látta, hogy helyzete Grazban teljesen bizonytalan. Folyton írogatott Tübingenbe, adjanak neki honi földjén valami állást, hogy megélhessen. Nem adtak, mert benne a heretikust látták, aki Kopernikusz tanait hirdeti s az úrvacsoráról szóló tant nem fogadja el. Így a lutheránusok. A katolikusok pedig minden képzelhető módot megpróbáltak, hogy őt megnyerjék. Nem sikerült. Kepler férfi volt.
„Keresztény vagyok, az ágostai hitvallást szüleim tanításából, gyakori pontos vizsgálatokból, naponkénti gyakorlatból merítettem, azon csüngök, a képmutatáshoz nem értek, a hit dolgaiban nem tréfálok.”
Az elnézésnek vége lett. Kepler rendeletet kapott, hogy hagyja el végleg Graz városát. Nagy csapás volt ez reá nézve, mert felesége birtokát potom áron volt kénytelen elvesztegetni. Így került 1600-ban Prágába, Rudolf császár udvarába, mint a császári főcsillagász Tycho de Brahe segédje. Büszke és gőgös úr volt Tycho s ezt alantasaival nagyon tudta éreztetni. De ilyen volt Kepler felesége is, a nemes származású hölgy. Többszöri összeütközésre került a dolog. Tycho nemsokára meghalt, Kepler lett az utódja. Fizetés tekintetében ez nagy javulást jelentett, de csak papiroson. A császártól pénzt alig tudott kapni.
„Egész nap az udvari pénztári hivatalnál ácsorgok és nem végezhetem kutatásaimat. Csak az a gondolat erősít, hogy nemcsak a császárnak szolgálok, hanem az egész emberiségnek és nemcsak a jelenlegi generációnak, hanem az utókornak is.”
Úgyszólván érzi, hogy magasabb a hivatása. Nativitásában, amelyet önmagáról készített, így beszél:
„Azzal a rendeltetéssel jött ő (t. i. Kepler, kiről harmadik személyben beszél) a világra, hogy oly dolgokkal foglalkozzék, amelyeknek nehézségeitől mások visszarettennek.”
Ez a magasabb rendeltetésében való hit tartja meg benne a munkakedvet. Minthogy felesége nem tudott takarékoskodni s egyébként is szeretett jól élni („non assuevit uxor mea fabis victirare”(3), mondja egyik levelében) kénytelen volt nativitásokat és jóslásokat csinálni, hogy pénzt szerezzen.
„Hogy a császár becsülete megmaradjon, semmit érő naptárokat és jóslásokat kellett írnom, ha éhen nem akartam halni.”
Pedig az asztrológiát elítélte.
„Az asztrológia – írja – nem érdemes arra, hogy reá időt pocsékoljunk; azonban a közönség azt hiszi, a matematikusnak ahhoz is kell értenie.”
„Mint filozófus és csillagász szégyellném magamat, ha a császárnak nativitásokat írnék.”
Fájt neki az is, hogy feleségével nem beszélhetett oly dolgokról, melyek az ő lelkét foglalkoztatták. Az asszony őt meg nem értette s különben is hajlama volt a civakodásra (Kepler bevallása egyik levelében). Folyton zsémbelt és panaszkodott, nem tetszett neki, hogy ura egész éjszakákon át a csillagász-toronyban van s nem részesíti őt a kellő „observantiában”. Az elégedetlenség később annyira erőt vett lelkén, hogy búskomorságba esett, később egészen megőrült. Meghalt 1611-ben, kevéssel előbb halt meg fia himlőben (contagio febris „Ungaricae” maculosae(4)).
Rudolf császárt testvérei letették a trónról s Mátyást tették meg utódjává. Rudolf fogva volt a prágai várban. De nem is kellett fogva tartani, mert a gyenge és tehetetlen öregembert hívei elhagyták. Elhagyták udvaroncai, kamarásai, zsoldosai. Csak egy maradt meg mellette: matematikusa és asztrológusa Kepler.
1612-ben azután Rudolf is megtért őseihez. Mátyás ugyan megerősítette Keplert a császári matematikus hivatalában, de mit használt ez, ha fizetést most még kevésbé kapott, mint azelőtt. Sőt dologi kiadásait sem térítették meg. Így kénytelen volt a linzi gimnáziumban tanári állást vállalni.
Átköltözött hát Linzbe. A lutheránus pap Hitzler már várta, ő is Tübingenben tanult s így hallotta, hogy Kepler nem igazhitű. Elébe tartotta az úrvacsoráról szóló tant és követelte, írja alá. Kepler a béke kedvéért hajlandó lett volna erre, de amikor Hitzler azt is követelte, hogy ünnepélyesen átkozza el a reformátusokat, akik az úrvacsoratant nem hiszik, akkor egész önérzettel tiltakozott ez ellen.3 Erre Hitzler eltiltotta őt az úrvacsorától, ami abban az időben egyenlő értelmű volt a társadalomból való kiközösítéssel és megbélyegzéssel. Kepler a stuttgarti konzisztóriumhoz fordult panasszal. Meg is kapta a feleletet. Elnevezik őt báránybőrbe bújtatott farkasnak, aki csak szájával tartja magát lutheránusnak. Megtiltják néki, hogy hitbeli dolgokkal foglalkozzék.
„Véget vethetnék a dolognak, írja Maestlinusnak, azzal, hogy mindent aláírok, azonban a hit dolgaiban nem tudok képmutatóskodni, nem átkozhatom el testvéreimet, nem visz rá lelkiismeretem.”
1613-ban Kepler másodszor nősült. Felesége, Susanna Reutinger, jóravaló asszony volt. Kepler megtalálta azt a boldogságot, melyet első feleségénél hiába keresett. Négy leánya és három fia származott tőle.
De a sors könyvében úgy volt megírva, hogy Kepler nem lehet boldog. 1615-ben kapta a hírt, hogy öreg édesanyját boszorkánysággal vádolják és a törvényszék elé idézik. Hogy mik voltak a boszorkányperek, hogy keletkeztek, mi volt az indító okuk és lefolyásuk: az éppen ebből a perből világosan látható. Mi csak néhány megjegyzésre szorítkozunk. A hitéletnek az a túltengése, amely az akkori időket jellemezte, szülte meg a boszorkányokban való hitet.4 Az egyházak nemcsak hogy nem tiltakoztak ellene, hanem egyenesen érdekükben állott ezt a hitet fenntartani és ápolni. Az ördöggel való cimboráskodás vádja oly hatalmat adott a papok kezébe, amilyent az egyszerű morális vagy pietisztikus hittel sohasem tudtak volna elérni.
„Mindaz a rossz, amely most Németországban uralkodik, a papok dölyfének következménye, akik szívesebben uralkodnak, mint tanítanak.”
írja Kepler egyik levelében.
Hogy mily badar vádak, mily könnyen találtak hitelre, azon ne csodálkozzunk, hiszen napjainkban is tapasztalati tény, hogy emberek, akik egyébként teljes belátással ítélnek, a legnagyobb badarságra képesek, ha oly dolgokról van szó, melyek vallásuk rendszerével bárminő vonatkozásban vannak s elég egy merész embernek lelkiismeretlen vádaskodása ahhoz, hogy a legjobb és legnemesebb emberek neve és becsülete bemocskoltassék. Kepler anyjának boszorkányperéből csak egyetlen egy vádpontot emelünk ki, amely megvilágítja a többit. Ez a vádpont így szólott: „Bűnösnek kell lennie, mert nem tud sírni.” Végtelenül megható, amit a szegény agyonsanyargatott asszony a jegyzőkönyv tanúsága szerint erre a vádpontra felelt: „Azért nem tudok sírni, mert életemben annyit sírtam, hogy elfogytak a könnyeim.”
Kepler a tudósítás vétele után rögtön felutazott Württembergbe. Sürgette a per minél előbb való befejezését (mégis hat évig tartott). Gyűjtötte a védelmi adatokat, végigjárta pártfogóit, tisztelőit. Könyörgött anyja érdekében hercegeknél, minisztereknél, bíráknál s egyetemi tanároknál. Ennyi fáradsággal s ennyi mindennek megmozgatásával sikerült kivívnia azt, hogy anyját nem vetették a tényleges tortúrának alá. A hóhér azonban végigmutogatta a kínzó szereket, megmagyarázva mindegyiknél, hogyan használandó és hogyan hat. Kepler anyja mindezekre a következőket felelte: „Csináljanak velem, amit akarnak, nincs semmi vallani valóm. Ha valami dolgom lett volna a sátánnal, rég bevallottam volna. Inkább meghalok, semhogy hazudjak önmagamra és ha a fájdalom és kín hatása alatt valamit vallanék, azért az mégsem az igazság.” Erre azután szabadon bocsátották. De nem sokáig örülhetett szabadságának (lehet-e a történtek után örömről szó?); félévre rá meghalt.
Kepler visszatért Linzbe, ahová természetesen már előbb eljött a híre annak, hogy Kepler milyen ügyben volt többször távol. Óh, az emberek oly szívesen terjesztenek és hallanak másokról rosszat! Azt nem vették tekintetbe, mily magasztos erény az, ha a fiú nemesen és áldozatkészen védi az anyját, ellenben tudomásul vették a megszégyenítő tényt, hogy Kepler anyja boszorkány, ö azonban nyugodtan dolgozott tovább munkáin. 1626-ban azután jött II. Ferdinánd császár parancsa: minden protestáns fejvesztés terhe alatt, hagyja el Ausztriát! A császári csillagász sem volt kivétel, pedig ebben az állásban Ferdinánd is ép úgy, mint Mátyás megerősítette őt.
Ismét kézbe veszi a vándorbotot s Regensburgban, majd Ulmban telepszik le. Itt nyomdát rendezett be s kinyomatja a híres Rudolf-féle táblákat, amelyek a bolygók járásának elemeit tartalmazták.
Hátralékos fizetését és kész kiadásainak megtérítését folyton sürgette, de nem kapta. Követelését Nürnberg városára, majd Wallenstein hercegre ruházták. Sőt Wallenstein meg is hívta Keplert, legyen az ő csillagásza. Kepler elutazott Sagan, (Sziléziába) és ott volt két évig. Wallenstein azonban nem fizetett. „A sors engem ide-oda hány s nem vagyok ura akaratomnak”, írja Kepler egyik barátjának. 1630-ban kénytelen volt a regensburgi országgyűlésre utazni, hogy követelését érvényesíthesse. Hiába! Nem kapta meg. A hosszú, lóháton való utazás fáradsága, a visszautasítás szégyene annyira tönkretették gyenge szervezetét, hogy lázba esett s pár napra rá meghalt 1630. november 15-én. Ott nyugszik a regensburgi temetőben. Sírkövén a saját maga által készített felirat:
„Mensus eram coelos, nunc terrae metior umbras.
Mens coelestis erat, corporis umbra iacet.”
„A ragyogó egeket mértem, most mérem az árnyat;
Szellemem égi vala: test pora hamvadoz itt.”
