II. Repedések
A Föld a Bika órájában
(éjfél után kettőkor) született.
(Innokentyij)
Felnéztem. Hát igen:
van rend elég.
Vetület, Merkátor-
ábra az ég.
És mint egy abrosz,
alant a Föld.
Kés, pohár, tányér.
Ki mondta: öld?
*
A sötét gyújtópontjai
a vermek: ájult csúszdák.
A cosinus páros függvény.
A sinus – öreg lúdláb.
Az eszmélet meg-megreped,
Vak tükrön korcsolyázik.
Vajon hol tartotta Van Gogh
Arles-ban borotváit?
*
A szekrény-méh tárul
mennydörögve némán.
A szekrényben senki.
Ne nézz úgy, Freud, énrám.
A Hold-látcső füstjét
növeli a titkár.
Zokogok. A remény fénye
majdnem megvakít már.
*
A folyosó, az zárva volt
(a legjobb így neveznem)
e jaj-halmazállapotú
régi égitesten.
Volt antifény? Én nem tudom.
Nem voltam ott a táncán.
De János véres feje ott van
levágva, egy tálcán.
*
Fonálalagúton átüt
az elektronhuzat.
Spirális csőben hegyek.
Távoli eb ugat.
Milyen furcsa. Vérzik
a semmi, mint a seb.
S minél nagyobb rend van,
annál félelmesebb.
VIII. Térmetszet
Kihúzok egy fiókot, belenyúlok,
és tapogatózással keresek egy ollót.
Hirtelen úgy érzem, hogy pontosan ez,
pontosan így, pontosan itt
már megtörtént velem.
Nem tudom, mikor.
Valamikor.
(Mérei F. – V. Binét Á.)
Keresgélek önmagamban
mint folyófenéken –
Visszafojtott lélegzettel
merülök le mélyen –
Mintha itt már jártam volna
nem-tudom koromban –
Szétosztódom kontinensnek
sűrűsödöm pontba –
Hallgatózom – buborék száll
Nincs kiterjedésem –
Elvágtam a köldökzsinórt
Úszom a nincs-térben –
Érzik nyelvemen az idő-
erek vérsavója –
és elúszik lapáttalan
Ozirisz hajója –
Mint raszterkép pontokból áll
össze ami szétment –
mégis dagad egyre jobban
nő emlékezésem –
Mint akin az elmebaj
vett tartós hatalmat
látom lüktetéseit
a csillag-anyagnak –
a Lét minden Ciklusát s a
Világkezdő Káoszt –
az Aranyfejű sáskát s az
árt mely fulladást hoz
a Nap végső perceit míg
kollapszusba robban
és az élet szertefutó
magvát érc-tokokban –
és tátogott és verdesett
mint fürjfiók kezemben
e Jelenési látomás
egyre sebesebben
míg megláttam azt az apró
vérrögöt alattam
mely úgy ötven év felé majd
megszorul agyamban –
és rám szökött a félelem
mely erre várt a lesben
és széthullt az emlék-köd és
újra testre leltem –
Feküdtem az ágyamon sár-
hideg verítékben
tapintottam hallottam és
megdöbbenve néztem
hogyan indul el az idő
megy anizotrópon:
múltirányban fehéredő
kis hajszálrugókon – –
