Hídverés rovat

A Tragédia eszmerendszerének tudományelméleti vonatkozásairól

Toró Tibor
Az ember tragédiája 2002. március 15-ei bemutatójára, az új Nemzeti Színház felavatása alkalmából
tudományfelfogás, Madách Imre

Az utóbbi években új tudományág van ki alakulóban, mely a tudományok tudománya, tudományelmélet vagy szcientika néven válik egyre ismertebbé. Ugyanakkor rohamos fejlődésnek indult az évszázados múltra visszatekintő tudományfilozófia is. Gondolom, nem érdektelen megvizsgálni azt, hogy a magyar drámairodalom halhatatlan „poéme d’humanité”-jében, Az ember tragédiájában milyen tudományfilozófiai és szcientikai elemeket találhatunk. Ilyen tekintetben az egyre gazdagodó Madách-bibliográfiában nagyon kevés utalás található, sőt azt is mondhatnám, hogy az 1973-as 150. és 1998-as 175. Madách-évforduló igen gazdag irodalmát is beleértve, mely főleg a Tragédia történetfilozófiai vonatkozásaira helyezi a fősúlyt, szinte egyáltalán nem történik (legalább is tudomásom szerint) utalás a szcientikai és tudomány filozófiai aspektusok jelenlétére és fontosságára. Pedig, mint látni fogjuk, Madách remekműve egyáltalán nem szűkölködik a tudomány fejlődésével, a tudománynak a társadalom fejlődésében való szerepével és több tudományfilozófiai kérdéssel kapcsolatos érdekes gondolatokban.

Tudományfilozófiai és szcientikai vonatkozások főleg a XII. (falanszter), XIII. (űr), valamint a két prágai (VIII. és X.) színben találhatók. Hogy milyen előszeretettel foglalkozott Madách a tudós és a tudomány kérdéseivel, abból is ki tetszik, hogy a főhősökön kívül egyetlen személyt szerepeltet két színben is, Keplert.

Kezdjük a szintézisre törekvés ellentétének ma is aktuális kérdésével. Ádám és Lucifer tudósoknak álcázva ellátogatnak a falanszterbe, ahol

„Köz cél felé társ már most minden ember,
S a csendesen folyó, szép rend fölött
Tisztelve áll őrül a tudomány.”

Amikor a falanszterbeli tudós megkérdezi őket:

„De mely szakmába tartoztok sajátlag?”

Ádám válaszában a tudományfilozófus, a széles látókörű tudós valóságos ars poeticáját fogalmazza meg:

„Mi a tud vágyat szakhoz nem kötők,
Át pillantását vágyjuk az egésznek.”

Amire azonnal következik a szűk specialista, „a szakbarbár” álláspontját kifejező válasz:

„Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy,
Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.”

Ádám további válaszában elismeri a felfogás részleges és viszonylagos igazságát, de alárendeli az „egész” látásának:

„Igaz. – Tudom jól, hogy kell olyan is,
Ki homokot hord, vagy követ farag:
Nélküle nem emelkedik terem.
De ez csak a homályban tévelyeg,
S fogalma sincs arról, miben segít. –
Csak az építész látja az egészet,
S bár megfaragni nem tud egy követ,
A művet ő teremti, mint egy isten. –
Ily építész nagy a tudásban is.”

A Tragédiához készített jegyzeteiben Madách hasonló következtetésre jut:

„Szükségesek e részletek, hála munkásainak; de amint előbb csináltak teóriát s rá alkalmazták az életet, most midőn azt vizsgálják tüzetesen, eredményiből kellene a teóriát vonni. Nem a szirmok száma, kémiai agenciák s a többi; – de a szabály, mi ezekből kijő, fogja adni az igazi filozófiát.”

A fizika fejlődésének utolsó száz éve fényesen igazolja Madách véleményét „a nagy építészek”, a tudományos szintézisre képes nagy szellemek szükségességéről. Ilyen szellem volt például J. C. Maxwell, akinek az elektromágneses erőtér elméletével sikerült megteremtenie az elektromos és mágneses törvények szintézisét, továbbá Albert Einstein, aki miután rendszerezte a nagy sebességgel mozgó testek összes fizikai törvényét (speciális relativitás), kidolgozta a tér, az idő és a gravitáció esztétikai szempontból is szép, összefoglaló elméletét (általános relativitás). Ide kívánkozik még Werner Heisenberg és Erwin Schrödinger, a kvantum- és hullámmechanika megalkotóinak a neve is, akik a fizika összes kvantumjelenségét egyetlen logikus, ellent mondásmentes rendszerben foglalták össze. Nem véletlen, hogy ezeket a híres fizikusokat egyben kitűnő tudományfilozófusoknak is tekintik.

Érdemes megjegyezni, hogy Madách száz évvel ezelőtti véleménye a tudományos szintézisre képes széles látókörű nagy szellemek szerepéről és fontosságáról megegyezik Heisenberg álláspontjával:

„Az utóbbi ötven évben a kép megváltozott, és a modern természettudományokban a szűk és lelkiismeretes szakembernek még fontos szerepe lehet, de nem élenjáró szerepe. Mert függetlenül attól, hogy fizikáról, kémiáról, biológiáról vagy medicináról van szó, ha jelentős haladást akarunk elérni, arra kényszerülünk, hogy túlnézzünk az egyes diszciplínák határain, a szomszédos területek felé és néha még ezeken is túl, egészen a filozófiáig.”

Az elemi részek fizikája fejlődésének mai szakaszában is egy új Einsteinre vagy egy új Heisenbergre lenne szükség, hogy kidolgozza az elemi részecskék és alapvető kölcsönhatásaik egységes, mindent átfogó elméletét. (Egyébként ma minden reményünk megvan arra, hogy a „kvantumlétra” negyedik fokozatára állva lehetséges lesz egy ilyen unitér elmélet meg fogalmazása.)

Egy másik tudományfilozófiai kérdés, melyet Madách szintén a falanszter-színben vet fel, a természettörvények jellegével és azok igaz voltának kritériumaival kapcsolatos. A falanszterbeli tudós kísérleténél az egyik alapvető természettörvényre utalva Lucifer azt kérdezi:

„Bámullak, tudós! még csak azt nem értem,
Tudnád-e tenni, hogy, mi most rokon,
Ne vonja egy mást, és ne lökje el
Az ellentét? Tudós: Minő badar beszéd;
Örök törvénye ez az anyagoknak.
Lucifer: Ah értem, mondd csak el, min alapúl?
Tudós: Min alapúl? törvény, mert úgy vagyon,
Mutatja nékünk a tapasztalás.”

Íme a tapasztalat, a kísérlet mint a természettörvény érvényességi kritériuma, olyan világos és határozott megfogalmazásban, ami feleslegessé tesz minden további magyarázatot.

Maradjunk tovább is a falanszter-jelenetnél, amelyben Madách nagyon érdekesen tárgyalja a tudományfilozófia egyik sokat vitatott kérdését: az Univerzum hőhalál-elméletét. Ez, mint tudjuk, szorosan összefügg az emberiség energiagondjainak egyre aktuálisabb problémáival. A falanszterbeli tudós a következőképpen vázolja Ádámnak a Föld és a Nap jövőjét:

„Négy ezredév után a nap kihűl,
Növényeket sem szűl többé a föld;
Ez a négy ezredév hát a mienk,
Hogy a napot pótolni megtanuljuk.
Elég idő tudásunknak, hiszem.
Fűtőszerűl a víz ajánlkozik,
Ez oxidált, legtűztartóbb anyag.”

Ha a négyezer év, amiről Madách beszél, nem egyezik is mai tudásunkkal, miszerint Napunk még körülbelül ötmilliárd évig sugározhat energiát, a kérdés ilyen felvetése mégis helyesnek minősíthető. A Nap más energiaforrásokkal való helyettesítésének módozatát pedig Madách egészen helyesen képzelte el. Ismeretes, hogy ma az egész világon több nagy kutatócsoport dolgozik a szabályozott termonukleáris fúzió kísérleti megvalósításán. A fúziós energiatermelés megoldása, melyet a szakemberek és a futurológusok körülbelül 2050-re jósolnak, egyszer s mindenkorra biztosíthatná az emberiség egyre növekvő energiaszükségletének kielégítését, mégpedig egy olyan fűtőanyaggal, a tengerek és óceánok vizével, mely szinte korlátlan mennyiségben tartalmazza a termonukleáris fúzióhoz szükséges deutériumot. Tehát Madách gondolata – „Fűtőszerűl a víz ajánlkozik” – időszerű, és reméljük, hogy a közeljövőben még időszerűbb lesz.

A Nap pótlása, helyettesítése mellett Madách felveti a Földön kívüli civilizációk oly sok vitát kavaró kérdését is. Az emberiséget évszázadok óta foglalkoztatja a Földön kívüli értelem létezésének gondolata. Sokáig csak álmokat szövögettünk, ábrándoztunk ezekről a kérdésekről, de most elérkeztünk oda, hogy fegyelmezett módon, logikusan gondolkodva, a modern természettudomány egzakt módszereivel keressük a választ ezek re a kérdésekre – melyeknek olyan általános filozófiai aspektusai vannak, hogy jelentőségüket egyelőre csak sejtjük, de teljesen be látni még nem tudjuk. A Földön kívüli civilizációk létezésének lehetőségét Madách az Űr színben veti fel, amikor Lucifer Ádámmal együtt elhagyja a Földet. A világűrben repülve Ádám azt kérdezi Lucifertől:

„Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?
Lucifer: Hát nem vágytál-e menten a salaktól,
Magassab körökbe, honnan, hogy ha jól
Értettelek, rokon szellem beszédét
Hallottad?”

Következik magának az űrrepülésnek a nagyon is valószerű leírása, majd később a Föld Szellemének szavaiból megtudjuk, milyen is az a „más, idegen világ”:

„Oh, ami itten örökös igazság,
Egy más világban az tán képtelen,
És a lehetlen tán természetes.
A súly nem létez, a lét nem mozog,
Mi itten lég, az ott tán gondolat.
Mi itten fény, az ottan hang talán,
S jegecűl tán, mi itten nőve nő.”

Ma elvben elfogadjuk a Földön kívüli civilizációk létezésének lehetőségét, mi több, számos fizikus és asztrofizikus, mint F. Dyson, Carl Sagan, S. Sklovszkij és mások úgy vélik, hogy létezhetnek Földönkívüli „szupercivilizációk” is. Madách látnoki hipotézise tehát nem is olyan fantasztikus, mint amilyennek első látásra tűnik.

Az ilyen és ehhez hasonló kérdések felmerülése Az ember tragédiájában Madách széles látókörű tudományos érdeklődésével magyarázható. Szerzőnk figyelemmel kísérte kora tudományos és technikai felfedezéseit, megvalósításait. Itt a XIX. század közepéről és második feléről, főleg az 1850-es és 1860-as évekről van szó, amikor J. R. Mayer, S. Carnot, R. Clausius és mások munkásságának eredményeként a fizikának egy új ágazata, a termodinamika volt kialakulóban. Az irodalomtörténészek szerint Madách könyvtárában a kor fontosabb irodalmi, történelmi és filozófiai művein kívül megvoltak Mayer tudományos könyvei, valamint Humboldt Kozmosza, Büchner Kraft und Stoff című könyve (érdekes megjegyezni, hogy Ludwig Büchner – az író Georg Büchner öccse – könyve a fiatal Einsteinnek egyik legkedvesebb olvasmánya volt), valamint több más korabeli tudományos és technikai érdekesség is.

A két prágai színben Kepler alakjában a tehetséget eladni kényszerülő, értékes tudományos kutatások helyett áltudományokkal, asztrológiával foglalkozó tudóst mintázza meg, aki tökéletesen tudatában van visszás helyzetének. Ádám–Kepler nejével, Borbálával vitázva mindezt a következőképpen fogalmazza meg:

„Nem fáradok-e éjetés napot,
Elárulom tudásomat miattad,
Meg fertőzöm, midőn haszontalan
Időjóslást, horoszkópot csinálok,
Eltitkolom, mit lelkem fel fogott,
És hirdetem, mit jól tudok, hamis.
Pirúlnom kell, mert rosszabbá levék,
Mint a szibillák, kik hivének abban,
Amit jósoltak, míg én nem hiszek.”

A hamisságokkal körülvett tudós egyetlen kívánsága, hogy a tiszta tudományokkal, az alapkutatásokkal, a „szférák titkos harmóniájával” foglalkozhassék:

„Hisz nékem nem kell sem mi a világon,
Csak az éj és tündöklő csillaga,
Csak a szférák titkos harmóniája…”

Madách minden kétséget kizáróan a tudóssal rokonszenvez, de ugyanakkor tehetségének tudatos áruba bocsátásáért diderot-i bírálatban részesíti („a tehetségükkel a többi ember fölé magasló emberek kötelesek önmagukat és az utókort is respektálni, amikor arról van szó, hogya n használják fel idejüket”). Más szóval Madách itt a tudós felelősségének kérdését veti fel. Felelősségét mind a saját tehetségével, mind tehetségének és tudományos felfedezéseinek tudomány- és társadalomellenes fel használásával szemben.

A második prágai színben a Kepler és tanítványa közti vitában Madách a tudományos elméletek kialakulásának folyamatát vázolja. Szerinte a régi, elavult és ugyan akkor bonyolult és belső ellentmondásokkal teli elméleteket olyan logikus és ellentmondás mentes elméleteknek kell felváltaniuk, a melyek koherenciájuk és egyszerűségük miatt könnyen népszerűvé válhatnak:

„Egykor nevetni fognak az egészen.
[…] S a tant, mely most őrültséghez vezet
Szövevényes voltával, akkoron,
Bár nem tanulja senki, minden érti.”

A tudománytörténet számos példája igazolhatja ezt az álláspontot a bonyolult ptolemaioszi epiciklusoknak az egyszerű és logikus kopernikuszi heliocentrikus rend szerrel való helyettesítésétől a kvantum mechanika és a relativitáselmélet megteremtéséig. Megdöbbentő, hogy Madách fenti véleménye mennyire összecseng a neves Nobel-díjas fizikus, R. Feynman kvarkokra vonatkozó hipotézisével:

„Az elmélet alap feltevése nagyon egyszerű és röviden megfogalmazható: minden – a természetben eddig meg figyelt erősen kölcsönható – részecske néhány speciális építő kőből felépíthető. Ezeket nevezzük kvarkoknak… Az elméletet persze paradoxszá teszi az a tény, hogy mind a mai napig nem találtunk kvarkokat a természetben. De éppen ettől válik a fizika érdekessé! Lehetséges, hogy egy napon majd felismerjük feltevésünk hibás voltát. De éppen az is kiderülhet, hogy mindaz, amiről ma beszéltem, igaz, és a kvarkokat azért nem láttuk eddig, mert… a blabladronok konsternációja tezimális [??!!] … – ahogy ezt 25 év múlva minden iskolás gyerek tudni fogja.”

Madách egy olyan korról álmodott, amelyben a tudomány központi szerepet játszik, de anélkül, hogy ez a falanszterhez hasonló gépies, embertelen világot eredményezné. A madáchi eszmény – tudomány és humanizmus szintézise – semmit sem veszített időszerűségéből:

„És társaságot kívánok helyette,
Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt,
Közös erővel össze mű ködik,
Minőt a tudomány eszmél magának,
És melynek rendén értelem viraszt. –
Ez el fog jőni, érzem jól, tudom…”

Várad 1 (2002) 1.

Toró Tibor (Énlaka, 1931–Temesvár, 2010) romániai magyar fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A részecskék közötti alapvető kölcsönhatások geometriai leképezésével, a mértéktérelmélet különböző kérdéseivel foglalkozott. Magyar nyelven elsőként foglalta össze monografikusan a neutrínók kvantumdinamikai sajátosságait. Jelentős tudománytörténeti eredményei közé tartozik Bolyai János életművének és tudományos eredményeinek elhelyezése az egyetemes fizikatörténet kontextusában.