A technikának, mint tudománynak s kultúrtényezőnek, nemcsak anyagi életünkre, közművelődésünk színvonalának és fokozatos fejlődésének emelésére volt és van döntő befolyása; a technika minden vonalon, társadalmi és szellemi életünk különböző terein is érezteti jótékony hatását, ami amellett bizonyít, hogy a technikának s az általa megindított fejlődési folyamatnak világtörténeti jelentősége van, ami most már minden kétségen kívül áll. A technikát azonban, mely vonatkozásaiban és jelentőségében egész kultúréletünkre kihat, s amely folytonos fejlődésünket, haladásukat és művelődésünket mozdítja elő, mint kultúrtényezőt – sajnálattal kell megállapítanom – még eddig sehol sem méltatták oly figyelemre, amint azt jelentőségénél fogva már régen megérdemelte volna. Az irodalom- és művészettörténet búvárai és kutatói a technika történetének egyébként igen hatalmas és terjedelmes tárgykörébe csak ott nyúlnak bele s csak ott foglalkoznak vele némiképp, ahol a technika eredményeinek, találmányainak, termékeinek művészettörténeti, vagy legalább iparművészeti jelentősége és értéke is van. Ha tekintetbe vesszük, hogy a technika történetével való foglalkozáshoz s főként a részletkérdések behatóbb vizsgálatához és felkutatásához technikai ismeretek nélkül aligha foghatunk, rögtön megértjük, miért nem foglalkoztak az irodalom- és művészettörténet búvárai és írói a technika történetével is részletesebben s miért kell e kérdéssel par excellence nekünk technikusoknak mind általánosságban, mind pedig az összes részletkérdésekre kiterjedő, mélyebbre ható vizsgálódással foglalkoznunk.

Újabban [20. század eleje – A szerk.], amikor a technika történetének tárgykörébe vágó, nemzeti vonatkozású részleteknek felkutatására, a nyugat-európai művelt nemzetek is nagy súlyt vetnek, nemzeti létünk legválságosabb pillanataiban rendkívül fontos és jelentőségteljes ránk nézve is, hogy régi magyar kultúránk bizonyítására, minél több hiteles történeti adatot sorakoztassunk fel s ezeréves földünk területén a kialakulással vajúdó impériumokkal szemben vezetésre való hivatottságunkat bizonyítsuk. Éppen ezért múlhatatlanul sürgős érdekünk e kultúrtörténeti adatok leszögezésén kívül, egyfelől a külföld előtt külső és belső ellenségeink évtizedes alattomos munkájával lerontott régi jó hírnevünk újbóli helyreállítása, másfelől pedig nekünk sem árt, ha sok évszázados kultúránk való értékéről magunk is meggyőződünk. Nemzeti kultúránk szeretete kell, hogy ezentúl minden lépésünket irányítsa, mert győzelmünket s annak állandóságát sem remélhetjük más alapon, mint nemzeti kultúránk alapján.

A felvetett s nagy komplexumot felölelő tárgykört természetesen egy rövid cikk keretében kimeríteni még csak vázlatosan sem lehet. Hosszú, sok és nagy fáradsággal járó könyvtári, levéltári s másfajta kutatásokra van szükség, hogy részben agyonhallgatott, részben letagadott, vagy idegenek munkásságának tulajdonított hazai technikai kultúránk történetére világot vethessünk.

A következőkben tehát csak néhány a Magyar Tudományos Akadémia, a Mérnökegylet, a Tudományegyetem könyvtáraiban végzett kutatásaim eredményeiről számolok be. Munkámmal az a célom, hogy a keleti szomszédállamok kultúrája felett messze kimagasló hazai kultúránk [Ezt persze nem kell komolyan venni. Közvetlenül a Tanácsköztársaság leverése után vagyunk, amikoris a Műegyetem lapja is gyakran közöl hazafias szöveget – A szerk.] mellett szolgáltassak bizonyítékokat s kimutassam, hogy kultúránk a nyugati kultúrával technikai téren is lépést tartott, sőt sok tekintetben a kezdeményezés szerepével bírt.

1. Az ingenieur szó származása és első alkalmazása a magyar középkori és újkori irodalomban

A természet hatalmas erőforrásait feltáró technikai tudományok művelői, illetve azok, akik e tudományok kivívott eredményeinek a gyakorlati életbe való átültetését, közvetítését és terjesztését választották életük feladatául, már évszázadok óta használják foglalkozásuk megjelölésére az Ingenieur szót, amely a latin ingenium (in és geno = gigno összetétele) főnévből származik s eredetileg éleseszűséget, találékonyságot, leleményességet, szellemet, szellemi képességét, átvitt értelemben pedig szellemes találmányt, sőt hadigépet is jelentett. Ezzel szemben néhány osztrák szakíró az Ingenieur szónak a latin gigno, genui, genitum, genere igéből (termelni, létrehozni, előállítani) való származása mellett foglal állást.

Ha a középkori irodalom elsárgult pergamenjei között lapozgatunk, igen sűrűn találkozunk az ingenium szóval abban az értelmében is, mely hadigépet (machina bellica) jelentett. Minthogy pedig a hadigépek feltalálása, megszerkesztése és összeállítása, valamint nagyobb hatással működő újabb szerkezetű harci eszközök kieszelése magasabb fokú szellemi munkát, találékonyságot, leleményességet igényelt, azért a régiek magukat a harci gépeket és háborús eszközöket is mint a szellemi munka termékeit egyszerűen az ingenium gyűjtőszóval jelölték meg. Ebben az értelemben fordul elő e szó már Thuróczy János egykori krónika írónknál is, kinek 1488-ban Augsburgban megjelent Chronica Hungarorum című művét, egyik ősnyomtatványunkat (incunnabulum), 1746-ban Schwandtner János György Scriptores Rerum Hungaricarum etc. címmel újból kiadta.

Ugyanilyen értelemben használja az ingenium szót Lajos, a törökök elleni harcban Mohácsnál elesett fiatal királyunk, ki 1526-ban kelt levelében Sopron város közönségét arra hívja fel, hogy száz gyalogosnak két hadigéppel (cum duobus ingeniis bellicis) t. i. tarackkal (ezt a magyar szót használja Lajos király latin levelében), vagy ehhez hasonló gépekkel (simili ingenio), valamint az ezekhez szükséges és elegendő mennyiségű lőszerrel, úgyszintén a rekvirált és nélkülözhetetlen lovakkal a maga idejében Budára felküldeni el ne mulassza, hogy Budáról azután Isten segélyével Tholna vára ellen vonulhasson.

Az ingeniumok szerkesztésével foglalkozó s a tüzérségi lövegek gyártásával és készítésének művészetét, illetve tudományát mívelő egyéneket pedig ingeniarius-nak (magyar irodalmi), még régebben encingerus-nak (latin), inzegnerius-nak (latin), ingegnerius-nak (latin), engingnierre (francia), engeynnyre (francia) stb. hívták.

Az itt felsorolt, valamint a többi ezekhez hasonló címnevek egyik középkori alakjából sem hiányzik az in vagy en praepositio, hanem ez utóbbiak mindenütt a gigno igével való összetételükben fordulnak elő. Minthogy továbbá a gigno ige az in praepositióval való összetételében (ingigno) mint ige más jelentésű, e körülmények amellett szólanak, hogy a középkor népei az ingenium szót nem csak a szellemi munka alkotta hadigépekre, hanem az utóbbiakat feltaláló s folyton tökéletesbítő egyénekre is vonatkoztatták. Bár az ingenieur szó származására vonatkozó ezt a magyarázatot annak a ténynek leszögezésén kívül, hogy az Ingenieur szó az ingenium szóból ered, az irodalomban eddig sehol sem olvastam, azt hiszem e magyarázat mégis helytálló, mert hiszen én sem bizonyítottam az osztrákok minden magyarázatnélküli állításával szemben egyebet, minthogy a francia ingenieur szó nem a gigno igéből, hanem tényleg az ingenium szóból ered.

Az Ingenieur címet mai alakjától eltérő más helyesírással mind a német, mind a magyarországi középkori irodalomban is használták már. Erről tanúskodnak a Magyar Tudományos Akadémia és a Tudományegyetem könyvtáraiban felkutatott azok a nagyobbrészt latin nyelven írott krónikák, évkönyvek, okiratok stb., amelyekben mérnöki munkálatokra s mérnökökre vonatkozó feljegyzések elég sűrűn fordulnak elő.

A magyarországi középkori irodalomban használt ingenieur címnevekre vonatkozóan Bartal Antal A magyarországi latinság szótára (Glossarium mediae et infimae latinitatis Regni Hungariae. Budapest, 1901.) szolgáltat adatokat.

Így a Monumenta Spectantia historiam Slavorum meridionarum V. kötetének 69. oldala egy folyammérnökről (Ingenarius ab acquis) tesz említést, kit 1406-ban a gázlók megvizsgálására, kipróbálására és annak megállapítása céljából küldtek ki, hogy vajon St. Sergiustól a tóig a vizeknek oly módon való bevezetése, hogy a folyóban hosszú hajók is közlekedhessenek, lehetséges-e.

A Monumenta Ragusina Libri reformationumban az 1348. év november havának eseményei között fel van jegyezve, hogy a szabályszerűen összehívott és megtartott ülés egy mérnököt (ingegnerio) és egy elöljárót, a rákövetkező év augusztus havában pedig a kikötő munkálatainak ellenőrzéséhez szintén egy elöljárót és egy mérnököt (incignerius communis) küldött ki.

Az újkori magyar irodalomban pedig, amint azt eddigi kutatásaim során megállapíthattam, az ingenarius-ról, mint katonai mérnökről (Architectus militaris), ki az erődítéseknek, váraknak, sáncoknak és más építményeknek volt a mestere, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem, a Magyar Királyság kapcsolt részeinek ura, székely gróf stb. tesz már említést egy Gyulafehérvárról 1648. április hó 21-én keltezett s van Werden Lukács amsterdami lakoshoz intézett levelében, melyben jelzi, hogy a fenséges aurasioni herceghez és János Móric nassaui nagyméltóságú grófhoz éppen most kiküldött Mikes Mihály lovassági viceszázadost többek között azzal is megbízta, hogy két orvost, két mérnököt (ingenarius), valamint több építészt, megbízható, tapasztalt és református vallású férfiakat toborozzon nevében számára. (Vö. Actes et documents pour servir à l’histoire de l’alliance de George Rákóczy, Prince de Transylvanie, avec les Français et les Suédois dans la Guerre de trente ans. 416. p.)

Egy másik, bár nem tudni magyar vagy idegen mérnöknek Magyarországon való alkalmaztatásáról és működéséről szóló irodalmi bizonyítékot szolgáltat továbbá Zrínyi Miklósnak, a költőnek 1664. február hó 20-án Csáktornyán kelt s Csáky grófhoz címzett magyar levele is, melyhez a költő a gróf bővebb tájékoztatására I. Lipót osztrák császárhoz intézett latin levelének másolatát is csatolja:

„Kegyelmed pedig édes gróf uram bővebben megérti az Őfelségének írt levelemnek pariájából az én szerencsés munkámat, kit az Úristen fordítson szegény hányatott hazánk örömére. Tudom, Kegyelmed is velem együtt szívből kívánja.”

Ebben a császárhoz intézett levelében a költő–hadvezér a törökök ellen az 1664. évben vívott harcairól számolván be, levelében két helyen is egy mérnökre (ingenarius) hivatkozik, arra kérve a császárt, hogy az ingenariussal szemben, kitől a levélben írottakról bővebb tudósítást fog hallani, a legteljesebb bizalommal viseltessék. (Vö.: Századok 1872-i VI. évfolyam. Zrínyi, a költőnek öt levele. 1663–1664.)

A XVII. és az ezt követő századokban egyébiránt nemcsak a magyar, hanem a német fejedelmek is idegen mérnököket voltak kénytelenek német, illetve magyar mérnökök hiányában alkalmazni. Így a XVII. században Németországban és Magyarországon is, amint II. Rákóczi György fenti leveléből is kitűnik, főként hollandi, a XVIII. században olasz, a XIX. században pedig francia mérnökök játszottak szerepet. Az osztrák viszonyokra pedig Eugen hercegnek 1710-ben kelt s VI. Károly császárhoz intézett levele vet világot, melynek vonatkozó része így szól:

„Man besitzt in der kaiserlichen Armee nicht einen einzigen Ingenieur, der eine Festung zu bauen versteht… Da man die Ingenieure nicht bezahlt, so sind sie entweder aus Mangel wirklich zugrunde gegangen oder haben sich um dem Verderben zu entgehen, in andere Staaten gewendet.“

[„A császári hadseregnek egyetlen erődítmények tervezéséhez értő mérnöke sincs. Mivel a mérnököket nem fizetik meg, így a nélkülözések miatt tönkremennek vagy más országokba kényszerülnek kivándorolni.”]

2. A mérnök szó származása és legelső alkalmazása

A XIX. század kezdetén, amikor a technikai tudományok hatalmas fellendülésével a magyar technikusok által a középkortól egészen a nyelvújítás korszakáig használt földmérői cím már nem fedte a technikai tudományok gyors fejlődése folytán sok szakra tagozódott foglalkozási kört, technikusaink és nyelvújítóink is szükségét érezték annak, hogy a földmérő szó helyett egy általánosabb, a mérőtudományt jobban kifejező új szót alkossanak és hozzanak forgalomba.

A magyar irodalomban idestova már 90 év óta használt mérnök szó keletkezése tehát, mint a többi sokat gáncsolt, azonban ma már teljesen meghonosodott s a közhasználatba átment nok-nök képzős szók jó nagy része a nyelvújítás körszakálla, még pedig a XIX. század második negyedébe esik.

Dr. Szily Kálmán, a Magyar Tudományos Akadémia tudós és szeretetreméltó főkönyvtárosa, a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet illusztris tiszteleti tagja szerint a mérnök szó legelőször 1834-ben, korán elhunyt lírai költőnknek, Kunoss Endre írónak és hírlapírónak Szófüzér című szótárában fordul elő. (Lásd: Szily Kálmán: A magyar nyelvújítás szótára. Budapest, 1902. 221. p.)

A Szófüzérben, vagyis a tudomány, művészség, társalkodás és költészet újonnan alkotott, fölélesztett vagy idomított szavainak jegyzékében, mely 1835-ben második, 1836-ban harmadik és 1843-ban negyedik kiadást is ért, Kunoss a mérnök címszó jelentéséhez: der Ingenieur, geometra, zárójelben még hozzáteszi (korcsmagyarul inzsellér).

A Gyalulat című, 1835-ben megjelent munkájában pedig, melyben a magyar nyelv tisztulása ügyében az idegen szavak megmagyarosított jegyzékét állította össze, a 41. oldalon a Geometra címszó után ezeket írja: földmérő; minthogy azonban a geometra nemcsak γεα-t vagyis földet mér, hanem más egyéb tárgyakat is: ennélfogva általánosabb néven s helyesebben mérnök-nek mondathatik.

A mérnök szó azóta teljesen meghonosodott, s ma már senki sem gondol más, magyarosabb szó alkotására, noha még 1875-ben, a mérnök szónak 40 éves használata után is Szarvas Gábor A nyelvújítás apológiája című értekezésében a romlatlan népies nyelvérzékre hivatkozva ezeket mondja:

„Ha a nok képző a neológia állítása szerint annyira magyaros, miért nem fogadja el az egész nép teszem azt a mérnök szót, hanem az egyik helyette mérő-t, a másik föld- vagy országmérő-t, a harmadik mértök-öt vagy mértökös-t s a nagyrész indzsellér-t használ?”

Révész Samu mérnök pedig, Reclus jeles fordítója, a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyének 1879-i XIII. évfolyamában Vízműtani műszók cím alatt közölt sorozatos dolgozataiban, amelyről a Nyelvőr is dicsérően emlékszik meg, szerző szellemét, nyelvismeretét és nyelvérzékét illetően, a mérnök szó használata ellen tiltakozik s helyette a mérő szót kívánja: A mérnök szó – mondja Révész – szlávkalapban járó magyar szó, mely magyar szónak szláv képzővel való házasságából származott. A szláv nyelvekből átvett s nálunk indigenatust nyert udvarnok (dvornik), pohárnok (pohárnik), tárnok (tavernik) jó magyarrá lett szavak családfájának ágáról szakadt le a nok, nök képző s ilyen balkézről való házasságból születtek a gondnok, vésnök stb. törvénytelen fiúk, melyek helyett a gondviselő, gondozó, véső szavak használatát javasolja. Akkor azonban mérnököt sem mondjunk ám – jegyzi meg Révész –, hanem mérő-t, bár felveti a kérdést, hogy mi különbség volna akkor a geometer = mérő és ingenieur= mérő között? De hisz lehetne: geometer = földmérő, azután meg vasuti-mérő, gépmérő stb. s ha az elnök megmarad – jegyzi meg rezignáltan Révész –, a mérnök is maradhat.

Ha elővesszük régi magyar szótárainkat (Kresznerics 1827, Páriz Pápai 1708, szenci Molnár Albert 1610), mindenikben megtaláljuk a mérő szót, mely libratort, mensort, pensort jelentett. Előfordul azonban a mérő szó már Calepinus szótárának 1585. évi lyoni tíz nyelvű kiadásában is, melyben már a magyar nyelv is helyet foglal. E XVI. századbeli rendkívül becses szótárunkban a librator szónál ez olvasható: Víz hozo (avagy) méroe, tsatornás, mester. Páriz Pápai Librator magyar jelentése a mérő mellé hozzá teszi még: Vizi mesterségeket tudó. A men-sor szó jelentése Páriz Pápainál szintén mérő, azonkívül táborhelyjáró. Szenci Molnár Albert a libratort mértekloe-nek mondja. A metator Calepinusnál hatar meroe ozto, Páriz Pápainál határozó, kimérő, tábormester. Előfordul azonkívül a földmérő szó összes előbb említett régi szótárainkban, valamint Comenius Amos Jánosnál, amiről alább még bővebben lesz szó.

Amint az itt felsorolt példákból látjuk, a mérő szót elődeink bizonyos technikai teendőket végző egyének elnevezésére tényleg használták s e régi jó magyarságú szó Révész óhajtása szerint technikus nyelvünkben továbbra is megmaradhatott volna.

De nemcsak szótárakban, más helyeken is feltaláljuk a mérő szót. Így többek között az 1789-ben Révai Miklós által Pozsonyban kiadott: Két Nagyságos Elmének költeményes szüleményei című, báró Orczy Lőrinc és báró Barcsay Ábrahám költők erős hazafias érzéstől és fajszeretettől áthatott verseit tartalmazó kötet 83. oldalán levő válaszvers utolsó versszakában ezeket olvassuk:

„Keressünk, ha lehet, olylyan szegeletet,
Hová még Commissár’ s Mérő nem mehetett,
Légyen bár éjtszakra hóbann helyheztetett,
Emeljünk magunknak ott egy kis fedelet.”

A múlt század elején is, mielőtt a mérnök szó megszületett volna, használták még a mérő szót. Gróf Zichy Ferenc kormánybiztos kiváló mérnökünket, Beszédes Józsefet, igazgató vízmérő úrnak szólítja s vízmérői isméretekről beszél. A víz-mérő azonban Molnár Albertnél, Páriz Pápainál és Kresznericsnél már bolist, mérőónt jelent s minthogy továbbá a mérő szó a magyar nyelvben még más fogalmakat is jelöl meg, szükséges és azt hiszem helyesebb is volt az új szó alkotása s a többet mondó mérnök szó elfogadása.

Amint Kunosnak 1834-ben megjelent Szófüzérében a mérnök szó napvilágot látott, nyomban rá a Magyar Tudós Társaság által még ugyanebben az évben közrebocsátott Philosophiai Műszótárba is belekerült. A rákövetkező évben ugyancsak a Magyar Tudós Társaság által kiadott Magyar–német zsebszótárban, 1836-ban Fogarasi János zsebszótárában és így tovább olvashatjuk a mérnők szót a Geometra és Ingenieur címszók helyett.

A mérnök szó tehát elterjedt s egykori nagyhírnevű földmérőink, a pesti tudományegyetem bölcsészeti karán 1785–1850-ig oklevelet nyert kiváló képzettségű régi mérnökeink, akik geodézián kívül folyók szabályozásával, csatornázásával, vizek lecsapolásával, vasutak nyomjelzésével, utak, hidak építésével stb. is foglalkoztak s eszerint nemcsak γεα-t, földet, amint Kunoss mondja, hanem más tárgyakat is mértek, foglalkozásuk megjelölésére az azelőtt használt geometra, hites, rendes, esküdt földmérő, hydraula, ingenieur és más címszók helyett szintén a mérnök szót kezdik használni, kivéve egynéhányt, mint Győry Sándor, Gáty István táblabírákat és akadémiai tagokat, kik 1839-ben megjelent munkáikon is még mindig hites földmérőnek írják magukat.

3. A földmérő szó legelső előfordulása

A földmérő szó, mint fennebb jeleztem, szintén nagyon korai keletű szó, amely régi és valamint a múltban, azonképpen a jövőben is vezetésre hivatott s le nem tagadható hazai kultúránk mellett tanúskodik. Mai alakjában, bár más ékezetírással, félszázaddal régebben használjuk már, mint a németek a francia eredetű Ingenieur szót. A földmérő szó, amint azt eddig megállapíthattam, legelőször Calepinus Ambrus, olaszországi Ágostonrendi szerzetesnek nagy latin lexikonában, az 1585. évben Lyonban kiadott tíz nyelvű szótárában fordul elő, mely a XVI. században a klasszikus latinság legteljesebb s a latin tudományos műnyelv leggazdagabb tárháza volt. Calepinus szótárában a Geometres, Geometra magyarul Foeldméroe, ergofiás. Németül: Ein maesser und ausstheiler des Erdtreichs. (A németeknek ekkor még nem voltak meg a Feldmesser, Landmesser szavaik); Geometriae: Foeldnek megmérése, avagy ergofia; Geometricus, a, um: (adjectivum.) A foeld mérésére tartozó, avagy Ergofiához való; Geometrica, orum: Ergofia tudománya; Geometrice: Ergofia tudománya.

Az Ergofiára vonatkozóan Szily (Adalékok a magyar nyelv és irodalom történetéhez. Budapest, 1898.) ezeket mondja:

„Geographia! Ez egy olyan fogalom, amit röviden, egyetlen szóval nem tudunk magyarul kifejezni. Vegyük hát át a geografiát. De ez nehéz kiejtésű szó, így meg nem maradna a magyar ajakon, lassanként lecsiszolódnék könnyebb kiejtésűvé. Mivé válnék a magyar ajakon való hömpölygésében. Alkalmasint ergofiává. Legyen hát a geografia magyarul ergofia. (Calepinusnál t. i. a Geografia szintén ergofia, az foeldnek megírása, avagy mérése.)”

A székely származású szenci Molnár Albert Dictionarium Ungarico Latinumában, melynek első kiadása 1610-ben jelent meg, a Geometra = Foeldméroe-nek, Páriz Pápai orvosdoktor s nagyenyedi kollegiumi tanárnak egy évszázaddal későbben 1708-ban kiadott magyar–latin szótárában pedig Földmérő-nek van írva. A XVIII. és XIX. századokban azóta megjelent összes szótárakban szintén bent van a földmérő szó, azonban már a mai helyesírással írva.

4. A mérnök és az ingenieur szavak tájszólásos, alakjai

A mérnök szónak csak két tájszólásos alakja ismeretes. Az egyik a mérnek, amit Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének kiskunfélegyházai, járásában a kunmajsaiak használnak (Vö. Magyar Nyelvőr 1879. VIII. köt. 470. p.), a másik a mértök, mértökös, mértök ur, melyet a szlavoniai magyarok – kik, mint a székelyek Attila utódainak mondják magukat s azt tartják, hogy csak ők az igazi magyarok – használnak. (Vö. Magyar Nyelvőr 1876. V. köt. 12. p.)

Az Ingenieur szónak már több tájszólásos alakja ismeretes, de használták hivatalosan is, amikor az ingenieur helyett még nem volt megfelelő magyar szó. Így országos hírű, kiváló mérnökünk Vásárhelyi Pál részére Losonczi József T. N. Borsod vármegye indsinőr-je által Miskolcon, 1816. január 1-én kiállított bizonyítványban Vásárhelyi Indsinőr-Practiquans-ágáról van szó, ki az 1814. és 1815. esztendőkben Losonczi mellett dolgozott s az Indsinőri foglalatosságokra nézve pontosan és szorgalmatosan, erköltsére nézve pedig emberséges emberhez illő módon viselte légyen magát.

Kresznerics magyar szótárában (1831) a geometra = inzsenér. Vármegye’ Inzsenérje = Geometra Comitatensis.

Páriz Pápainak 1708-ban megjelent magyar–latin szótárában szintén előfordul egy hasonló alak: Ingy’ zénér, vagy Hadi mesterségeket készítő, Hadivárvételhez tudó = Machinarius belli, Machinarium artifex, Machinator bellicus. Machinator = okos feltaláló. Machinarius, a, um = Jeles találmányú mester.

Indzsinért, indzsellér-t mondanak a Tállyaiak Magyar Nyelvőr 1875: IV. köt. 420. p. Debrecen vidékén Magyar Nyelvőr 1882. XI. köt. 476. p. és a Székelyföldön, ahonnan a következő, a Magyar Nyelvőr 1876. évi V. köt. 221. p. számából vett székely szólásmód is való.

„Iszen az erős hónapokban ójan nyuvatt (kialudott) a tájék, éppeg, mint a tippant (összeesett) kinyér. Ijenkor olyan fosos az ut is, hogy még az inzsellér se járkál a határon, hanem fájinul rajzól a meleg kemönce (kályha) mejjékin (környékén.)”

Vinzsölliér-t mondanak a Rábaköziek (Magyar Nyelvőr 1889. XVIII. köt. 238. p.), hincsimér-t, hincséllér-t a Zemplén-megyeiek.

„Mérnek a hincsimérek,
Örülnek a zsellérek;
Mos mán ne beszéj vélek
Gazdákkal se cserélnek.”

Gaál Ferenc a Magyar Nyelvőr 1878-i évfolyamában Vö. VIII. köt. 131. p. Zala-megye Göcsejnek nevezett részéből N.-Lengyelből egy parádés kocsis elbeszélését közli, amelynek idevonatkozó része a következőképpen hangzik:

„Onnét osztán ekerütem egy naf földes urho; ott éppeg tagozás vót, mérték a sok éktelen seksziót, ekkor meg a zinzselléreket kölletett hordoznyi; egynek-egynek akkora ekczemenczéje (podgyász) vót, hogy mektellett vele a szekér. A nappájo (mappa), ciciper (circiter) akkora vót, mind ej jóravaló penva (ponyva), osztán pölebágyogbu (pléhbádog) vót neki házo (tokja), ollan hosszu mind egy ágyu, hogy meg ne ázzon. A respekje meg (perspektiva) peláne (pláne) ha kihuszta, akkora vót mind ek kicsinyes rövid nyójtó! Ezeknek a mostani katesztrigáris (katasztrális) uraknak bezeg nincs ollannyuk.”

Végül még idejegyzem, hogy a Zala-megyeiek a mérnököt tréfásan ingyenél-nek nevezik, ami csak az Ingenieur szóval való rokonhangzása miatt juthatott a jó Zala-megyeiek eszébe, mert különben alig hihető, hogy a legnehezebb pályák egyekén működő szakembert ilyen meg nem érdemelt névvel illettek volna.

5. Comenius János Ámos a földmérésről és a vizekről

A XVII. század legjelesebb pedagógusainak egyike, Comenius János Ámos cseh–morva szerzetesbeli püspök, a sárospataki kollégiumnak közel 5 éven át volt tanára és igazgatója Janua linguarum reserata (A nyelvek feltárt ajtaja) című, 1631-ben kiadott s 12 európai és több ázsiai nyelvre lefordított művében, melyben a nyelv tanítása mellett a tudományok elemeit is tárgyalja, több fejezetet szentel technikai vonatkozású kérdéseknek.

Comeniusnak e világhírű művében, melyet első megjelenése után 12 évvel később Szilágyi Benjámin István ref. lelkész és történetíró fordított le magyar nyelvre s adott ki 1643-ban Váradon, A foeldmérés-roel szóló fejezetben, a latin szöveg mellett magyar nyelven a következő rendkívül érdekes és teljes eredetiségében visszaadott leírás olvasható:

„A földmérő mint edgy játszadozva a figurákat (mértékre szabott vonyogatásokat, lineákat) szemléli és az edgymástul távul valóságokat (meszszeségeket) méregeti, ha közel vagy messze legyen és állyoné valami.

A regulához (lineáléhoz, egyenessen mérő fához, vonyásokat igazgató mértékhez) lineákat, (vonyásokat) ugy mint egyenesseket és hárántékossakat, nem horgassakat (görbéket) avagy perétzesseket; (tekergősseket); a fa regulához (szegletes lineáléhoz, avagy szegelet mértékhöz) szegeleteket; a circalommal penig kerekdéd circalmozást (melynec a közepi köllö közép, a körül járása avagv kerületi, környéknec, kerületnec mondatic) viszen avagy vonyagat.

A fenyő dio avagy hegyestetejü tsiga pupos, (tsutsos, tornyos) a tyukmony formáju hemp (kerekdéd hosszu kő vagy fa) gömbölyeg, (hosszu gömbölyü) a Görög Δ (delta) három szegeletü három oldalu avagy három szegü, a kotzka szabásu forma négy szegü, a gulyobis kerekdéd gömbölyü, kivül avagy külső részéről domboru, (homoru) és belső részéről avagy belöl üreges avagy hézagos (vájott).

A kerekdéd forma legtökéletesebb és istenesebb, mindeneket béfoglalván és semmi darabossága, semmi akadállya, semmi félben mettzése, (szakadása, vágása) semmi félben törése (ide s-tova tekerülése, körösztül-kasul vonása, kerengése) semmi föllül való kitettzése, semmi vapossága (vermessége) nem lévén.

Minden mérés lészen az három szegeleten avagy három szegen, még színtén a négyszegeletü avagy négy szegünek is.”

De lássuk most még Szilágyi fordításában, hogy mit mond Comenius A’ Vizekről:

„A’ föld alat lévő nedves erekből ki-buzgó avagy bugyogó kut-fejec fel szökdétselnec, az honnan patakok és folyásotskák erednek.

Ezekből gyülnec folyásoc és osztán derekas nagy folyo vízec, a’ melylyec szüntelenül az ő partyok között alá-folynak.

De ha valahol bő folyamattyok és futamattyok nintsen, ki dagadnac, és a’ tó állásokban széllyel folynac, (ki-öntik magokat.)

Az álló tók folyás nélkül való források.

A zuhogó (tsurgó) patakoc, gyorsan alá-folyó eső vizek, a’ mellyektől áradásoc, avagy aár-vizek és viz-özönök lesznek.

A ’vizet az hol foly folyamatnak, a ’hol kereng örvénynec, és tekervény-nec, a ’hol magát leszija (le-nyeli) a ’földben el nyelő toroklatnac avagy mély barlangnac, a ’hol fenék nélkül vagyon, feneketlen mélységnek mondgyad.

Hamit belémeritesz felveti magát: a ’tisztát meg-zavarni mit használ?

Az buborék lészen a’ tseppenő tsöptöl.

Az habozó tenger sós, mint a sós nedvesség (eming) a sós halnak keserü leve gyanánt.

Az hol a’ földet meg-határozza, öböl (hajlás, téred) tengerre fekvő magas hegyec, és két tenger között bé-nyuló szorulások vannak.

Az ő habjai a ’belső hévség miatt hat oráig a ’partra kifolynac, és viszontagsággal visszafolynac, rettenetes zugással, kiváltképpen a ’zugó szoros tengerek közt.

Az északi részről való nagy Oceanum tengere jeges, avagy észak alatt fekvő.”

Bár sem Comenius, sem magyar fordítója nem voltak e téren szakemberek, mégis érdekesek e megfigyelések és feltétlen érdemesek arra, hogy erről a minket közelebbről érdeklő kultúremlékekről minden magyar mérnök tudomást szerezzen.

Technikus I (1920) 4. 106–113. p.