Nemcsak a humorban nem ismert tréfát. Az emberi létezés misztériuma és a többi nagy metafizikai kérdés már igen korán fölkeltette érdeklődését, és haláláig nem szűnt meg foglalkoztatni képzeletét. Nem is annyira a dolgok, mint inkább az összefüggések vonzották. A megismerés legalkalmasabb modelljét a XIX. századi diadalukat járó természettudomány kínálta: a filozófiai gondolkodás s még a művészet szerepét kutató elmélkedés sem tehette, hogy figyelmen kívül hagyja ezt. A tudomány mint az általános fejlődés alapja és biztosítéka: a századvég nemzedékének még kikezdhetetlen meggyőződése volt. Nemcsak az iskola sulykolta beléjük, hanem a mindennapokban helyet követelő technikai csodák is; mindenesetre a rossz tanuló Karinthynak ez épp olyan meghatározó élménye volt, mint az eminens Babitsnak.
Tehát érdemesnek látszik Karinthy tudományról alkotott nézetét és ennek változását közelebbről megvizsgálni; ha nem is a művészete, de gondolatvilága megértéséhez, értelmezéséhez elengedhetetlen. Ámbár szépprózai műveinek jelentős hányada utópikus példázat, amelyben a megidézett fantasztikus tájak elsősorban értékrendek hordozói, a szereplők pedig eszmék szócsövei. Ezért elemzésük óhatatlanul felveti Karinthy tudományfelfogásának tisztázását. S magának a műfajnak feltűnő kedvelését is éppen Karinthy sajátos – a tudományt, a művészetet és a metafizikát egységbe állító vagy inkább egységbe kívánó – szintéziseszményével magyarázhatjuk.
Elöljáróban két, az értelmezést nehezítő problémára hívom fel a figyelmet. Az első: Karinthy publicisztikája és szépprózája eltérő megközelítést igényelne, de itt most eltekintek a szövegek különbségeitől, és kizárólag eszmetörténeti szempontból vizsgálom őket. A másik: Karinthy felfogásának rekonstruálását nem könnyíti meg, hogy – jóllehet rendkívül rendszeres elme volt – prózai s kivált publicisztikai írásai többnyire alkalmi jellegűek; olykor egy-egy szellemes ötlet kedvéért ellenkezőjére fordul a már máshol (esetleg többször) is kifejtett gondolatmenet. A különféle szövegváltozatok súlyát nehéz felbecsülni, éppen a forgalomhasználat gyakori alkalmi jellegű kombinációi miatt, amelyek nem föltétlenül tekintendők elvi jelentőségű eltéréseknek.
A pozitivista tudományeszmény meghatározó szerepe
Először azt kellene tisztázni, hogy mi jelentette Karinthy számára a tudományt.
Eszmélkedése idején élte fénykorát a pozitivista tudományfelfogás és tudományeszmény. A tények és oksági összefüggések feltétlen tisztelete, a pontosan körülhatárolt módszer bűvölete, az illetékesség körének szinte aggályos megvonása, a logikai és kísérleti úton való bizonyítás ellenőrizhetőségébe vetett hit. E kritériumoknak leginkább a természettudományok feleltek meg, így azok lettek a minta és a mérce. Számos szaktudomány – mint a szociológia és a pszichológia – a pozitivista felfogásnak köszönhette, hogy a filozófiától elszakadva önállóvá vált. Ugyanakkor gátolta is ezek fejlődését az a feltételezés, hogy a tudományos módszer minden területen azonos, mivel így a fejlettebbnek s ezért megbízhatóbbnak tekintett természettudomány – elsősorban a biológia – módszerét és törvényfogalmát alkalmazták a társadalomra és a pszichikumra is.
Talán nem fölösleges emlékeztetni erre, hiszen Karinthy nemcsak ebben a szellemben nőtt fel,1 de élete végéig kitartott mellette, minden, még oly súlyos kétsége ellenére is. A tudomány számára is mindenekelőtt (majdnem kizárólagosan) a természettudományt és a hozzá rendelt technikai felfedezéseket jelentette. A felsorolt szigorú kritériumokat igen komolyan vette. Ámulatba ejtette őt a leíró tudomány törvényfeltáró és a kísérleti tudomány jóslattevő képessége. A technikát voltaképp a tudományos elmélet gyakorlati alkalmazásának és igazolásának tekintette. Ismeretes, hogy mennyire tisztelte a tudományt, és rajongott a technikai teljesítményekért. Több tucatnyi írása foglalkozik a repüléssel, a filmmel, gyermekfővel a repülőgép feltalálásáról álmodozik, és megálmodja a televíziót. Az elsők között ül repülőgépen, Wittmann Viktorral, aki emlékének később külön könyvet szentel.2 Lelkesedése aligha képzelhető el a pozitivista fejlődéseszménytől függetlenül; később ő maga is méltán nevezte „a múlt század vallásának” ezt a fejlődéskoncepciót.3
A korabeli társadalomtudományokhoz való kapcsolódása már korántsem ennyire igenlő. Jóllehet ezek is a pozitivista kritériumoknak próbáltak megfelelni, lehetőségeik korlátozottabbak voltak, s ez túlságosan is szembeötlő volt ahhoz, hogy Karinthy a tudomány rangját megadja nekik. Természetesen nincs szó arról, hogy ne ismerte és ne becsülte volna például a biologista-evolucionista szociológia eredményeit, és ne számolt volna velük; talán elegendő, ha a szociál-darwinista eredetű „létharc” fogalmának meglehetősen nagy karrierjére utalok Karinthy társadalomértelmezésében. De a társadalomra vonatkozó ismereteket csak a múltra és a jelenre érvényes, a leíró tudomány erényeivel rendelkező tudásnak tekintette, amelynek csupán megértő-igazoló szerepe lehet, jóslattevő nem. Példaképpen egyik, sokszor felbukkanó gondolatát idézem:
„Az ismert világ, ok és okozat, dolgok ismert összefüggése és bekövetkezése, úgy függ fölöttünk, emberek fölött, mint valami ítélet, amit ismeretlen erők hoztak. Ezt az ítéletet a leíró tudomány felismerte, s azonosnak találta azzal, amit régi kronológiák és vallások végzetnek, sorsnak, istenrendelésnek hívtak. Az ember számára ez az ítélet marasztaló – a leíró tudomány is arra a következtetésre jut, amire a vallásbölcselet: hogy sárból vagyunk és sárrá válunk, mert állati származásunk bélyegét viseljük…”4
Így viszont a tudomány illetékessége nem terjed ki igazán az emberre, aki nincs mindenestül alávetve a természetnek, hiszen szabad akarata van. Mint azt a Kötéltánc talányos hőse, Jellen Rudolf kifejti:
„…a tiszta tudomány mindent megismer, földön és égen, s még azon túl is, csak éppen az embert nem. Mert leírja a leeső kő útját… leírja előre, s a kő úgy esik le, mintha ismerné a törvényt… vagy mintha a tudomány sugalmazta volna… A következtetés múltról a jövőre, látja, ebben ez a nagy fordulópont. A tudomány következtet múltról jövőre, jósol, a tudomány a következő pillanatot jósolja meg: ezt a nagy fordulópontot, a jelen pillanat küszöbét, és a jóslata mindenütt beválik, ahol… ahol emberi lélek, emberi vágy, emberi akarat nem szól bele a jóslatba. A tudomány tökéletesen működik, és tökéletesen és helyesen leír és meghatároz egy olyan világmindenséget, amelyben nem élnek emberek. Ebben a világban a tudomány minden jóslata beválik, múltat és jelent és jövőt egyetlen, végtelen vonal köt össze, mely nem szakad meg, nem fordul el, nem bomlik ágakra, nem szűnik meg sehol. A tudomány istentől való, a régi istentől, aki a világot megteremtette, és aki még nem ismerte az embert. De az ember megjelenésével nagy zavar és nagy baj érte a világot, amit a tudomány megteremtett, mert az ember akar valamit, és ez az akarat szembekerül a dolgok folyásával. Az ember megrontja a jóslatot…”5
A két idézett szöveg részben ellentmond egymásnak: az első szerint a tudomány illetékes az emberről szólni, a második viszont illetéktelennek mondja. Érthető, hogy nehéz, sőt lehetetlen elfogadni egy olyan világmagyarázatot, amelynek „marasztaló” ítélete van az ember számára. A pozitivista tudományeszmény szükségképpen vezetett a szabad akarat – nem teológiai, hanem liberális értelmű – jelentőségéhez ragaszkodó Karinthy gondolkodásában feloldhatatlan ellentmondásra. Egyrészt elégedetlen a tudománnyal, amely nem tud mit kezdeni az emberrel. Másrészt semmitől sem tartott jobban, mint attól, hogy a szigorúan determinista szemléletű tudomány illetékessége kiterjedjen az emberre is. Ignotus Pál találóan nevezte Karinthy egyik fő vonásának a „kapálózás”-t „a nagyon mechanikus életlátás vagy világlátás ellen” és „az olyasféle természettudomány ellen, amely a világot nagyon mechanikusnak láttatja”.6 Liberális nézőpontból végül is a determinizmus kiterjesztése magát a történelmet veszélyezteti; igen jellemző, hogy Karinthy a marxista történelemszemléletet is éppen a túlzottnak ítélt (ökonómiai) determinizmusa miatt utasította el.7
Rippl-Rónai József · 1925 · papír, pasztell · 41 × 51,5 cm · Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest
Az analitikus lélektan ambivalens megítélése
Ellentmondásos szemléleti pozíciója teszi érthetővé (a személyes életrajzi okok, mindenekelőtt a Csáth Géza révén szerzett freudista klinikai ismeretek mellett8), hogy miért fordult Karinthy akkora várakozással az új irányzat felé. Az analitikus lélektan éppen azt az űrt látszott betölteni, amit Karinthy a tudomány és az emberi lét kapcsolatában megállapított és kifogásolt.
A freudi elmélet a racionalista módszer megalkotásának és alkalmazásának azzal az igényével lépett fel, amely összhangban volt a pozitivista tudományeszménnyel. S nem kívánt csupán elmélet maradni: a lélekelemző technika – a klinikai gyakorlatban – mintegy ellenőrizte és bizonyította az elmélet jogosságát. A „jóslat” ebben az esetben a személyiségzavarok okainak megtalálása után az eredményes terápia lehetőségét jelentette. S az új irányzat éppen azon a területen – az emberi lélek tanulmányozásában – bizonyult sikeresnek, amely korábban (legalábbis Karinthy hite szerint) hozzáférhetetlen volt a tudomány számára, beleértve a kísérleti pszichológia különféle – egyébként kifogástalan pozitivista elvek alapján működő – iskoláit is.
Mindez kellőképpen magyarázza, hogy Karinthy igen korán és gyorsan lett híve a freudista tannak. Szenvedélyes elkötelezettségére egy 1924-ben megjelent nyílt levelében Ferenczi Sándor így emlékezett vissza:
„Még magam is fiatal voltam és első lelkesült írásaimat közölgettem a bécsi tudós felfedezéséről, mikor megjelent nálam egy kusza hajú ifjú – ön volt az kedves Karinthy – és elmondta, hogy szükségét érzi, hogy kifejezze rokonszenvét törekvéseinkkel. Azt mondta, hogy kétféle tudóst ismer és kétféle tudományt. Az egyik a valóságot kutatja és az aludni vágyó emberiséget ébresztgeti, a másik lehetőleg békében hagyja a szunnyadó világot, tőt azon van, hogy még mélyebben elaltassa. A lélekelemzés, mint mondotta, kiválóan ébresztő hatású és oly irányban halad, amely végül odavezet, hogy az emberi lélek, tudása segítségével uralkodni fog nemcsak önmagán, hanem a testi és fizikai erőkön is. […] Én – akkor – régen túl merésznek láttam, amit a tudós hatalmáról mondott, de azóta magam is meggyőződtem állításának igazságáról.”9
Ám e levél megírására és közzétételére éppen az késztette Ferenczit, hogy úgy látta: időközben Karinthy hűtlen lett közös eszményükhöz, megváltoztatta álláspontját. S valóban, jóllehet a levélre írt válaszában – kevéssé meggyőzően – Karinthy tagadni próbálja,10 a Ferenczi által kifogásolt cikk, A Macbeth-jóslat lélektana legalább részben a freudi tan ellen emelt szót11 Karinthy ebben az írásában az elmúlt évtized rettenetes történelmi tapasztalataira hivatkozik, s a világháború, majd a forradalom és ellenforradalom alatt dühöngő tömeghisztériák (ezek közül legrészletesebben az antiszemitizmus és általában a fajgyűlölet) lélektani okait keresi. Úgy véli, hogy a lelkek befolyásolására képes szuggesztiótechnikák kifejlesztése is okolható a történtekért.
A Macbeth-jóslat voltaképp modell: a „lesz, hogy legyen” típusú, úgynevezett önbeteljesítő jóslatokat szimbolizálja, amelyek szándékosan vagy öntudatlanul előidézik azt, amit megjövendölnek. Karinthy szerint az analitikus terápia is ezzel a fogással él.12 Nem vitatja a hipnotikus gyógyítás jogosultságát, sőt ez az egyetlen terület, ahol a Macbeth-jóslat hasznát elismeri. A beteg lélek befolyásolását (művi úton való fertőzését) a himlőoltáshoz hasonlítja, de – mint a Ferenczinek adott válaszában hangsúlyozza – „a méreg méreg marad akkor is, ha ellenméregnek használom”.13 S mi történik akkor, ha e tudást nem steril, klinikai körülmények között alkalmazzák? Úgy tűnik, hogy Karinthyt most már korántsem lelkesíti a tudomány megnövekedett hatalma; az új lélektan természettudományos aspirációját végső soron megtévesztőnek tartja:
„…gyökeret ver […] az a szemlélet, hogy ilyen tökéletes leíró jellemzése az emberi természetnek általában lehetséges – hogy tehát az emberi természet, emberi jellem a pozitív ismeretek kategóriájába tartozó valami lévén, éppúgy leírható, meghatározható, mint minden egyéb pozitív dolog – ha pedig leírható és meghatározható jelenségeiben, tevékenységében és irányában is éppen úgy kiszámítható, mint azok – más szóval alkalmas rá, hogy jelenvaló tevékenységéből következtetést vonjunk jövőbeli tevékenységére. És kialakult a fatalista pszichózisnak klasszikus, klinikai kórképe – az a rögeszme, hogy cselekedeteinknek mechanikus, okozati összefüggése kell hogy legyen egy meghatározott lelki képlettel, az úgynevezett ’jellem’-mel, amivel a szerencsétlen mániákus behelyettesíti elveszett, élő, eleven énjét.”14
Különös módon Karinthy most megfordítja korábbi, a tudomány lélektani illetékességét kétségbe vonó érvelését, s a lélektan tudományos illetékességét vitatja:
„A mechanikus-tudományos eredmények hibás alkalmazása életjelenségekre egyrészt a tudományos gondolkodás tisztaságának árt, másrészt az életet nyomorítja ott, ahol nem elég erős, hogy lerázza magáról. Elfelejtjük, hogy jósolni (Ostwald klasszikus fogalmazását idézve) csak a tudomány jósolhat és csak a maga hatáskörében, a mechanikus jelenségek világában – élet az életről, akarat az akaratról nem jósolhat semmit, élet az életet, akarat az akaratot csak sugalmazhatja, befolyásolhatja, teremtheti és megsemmisítheti: élőlény jóslata más élőlény vagy lények sorsáról alapjában véve mindig M.-jóslat, M.-szuggesztió.”15
Karinthy kiábrándulását az analitikus lélektanból (az említett történelmi tapasztalatok és a valószínűsíthető életrajzi okok16 mellett) épp úgy szemléleti beállítottságából logikusan következő fejleménynek kell tekintenünk, mint az iránta való korábbi lelkesedését. Mert a pszichoanalitikus megközelítés csak látszólag oldotta meg Karinthy alapvető dilemmáját; a „lélek” fogalmán merőben mást értett, mint amit az ő liberális romantikus értelmezése sugallt. Rá kellett döbbennie, hogy az új lélektan sem vesz tudomást az emberi akaratról, pontosabban: alárendeli azt, illetve kiszolgáltatottnak mutatja a tudat mélyén rejlő ösztönöknek. Különösen érzékletesen fogalmazza meg a freudi tan építő-romboló szerepét a Ferenczi Sándor halálára írt 1933-as cikkében:
„…elveszi tőlünk a vallásos bálványok után megmaradt utolsó bálványt, az éntudat megbízhatóságába való hitet, amikor kimutatja, hogy nem azt akarjuk, amit gondolunk. Cserébe egy új világot villant fel kísérteties fényben: lelkünk Hádeszét, a Rejtelmet.”17
Tehát az analitikus lélektan is a személyiséget korlátozó, determináló tényezők meglétét hangsúlyozza, csak éppen ezek helyét máshol keresi, nem kívül, hanem belül. S ha igaza van, inkább veszítünk, semmint nyerünk általa. Liberális nézőpontból ugyanis az emberi akarat – ha másban nem – legalább célkitűző törekvésében független, autonóm. Míg 1916-ban Karinthy a pozitivista tudományt marasztalja el a specializáció túlhajtása, a szintézis hiánya miatt:
„Rajongó tudomány, az a baj, hogy te csak kezet és lábat és fejet látsz és nem látod az egész embert. Meg tudod mondani, mire valók a testrészek, de nem tudod megmondani mire való az egész ember.”18
Tíz évvel később hasonló szavakkal ostorozza a freudi tanítást, hozzátéve a kauzalitás túlhangsúlyozása és a célképzetek elhanyagolása miatt érzett elégedetlenségét:
„Világ titka, lélek titka – csupa titok, csupa rejtvény –, s az elemző lélektan ’legérdekesebb’ vívmánya a kornak, megfejti nekünk, hogy jött létre a lélek, mely mindezt felfogja. Kit érdekel, hogy mi lett belőle, miután létrejött? Kit érdekel […] mire kell tudnunk mindezt? Kéz és láb és szem és fül titka megfejtve. Tudjuk, mire való – kit érdekel, mire való az egész?”19
A pozitivista tudomány és az analitikus lélektan valójában rokonoknak tűnik inkább, mint ellenfeleknek, a Karinthyt közelebbről érdeklő dilemma szempontjából. Mindkettőt elismerte, elégtelennek tartotta, s ugyanakkor nem volt képes meghaladni. Aligha lehet egyetérteni Ungvári Tamás különben szellemes konstrukciójával, miszerint a lélektan,
„mintegy idealista bírálata lett ösztönös racionalizmusának: természettudományos optimizmusára a freudizmus kételkedéssel felelt.”20
Ha racionalizmus és szkepszis ellentéte állítja szembe a két diszciplínát egymással, hogyan értelmezhető Karinthynak az új lélektant éppen a dogmatizmusáért támadó kritikája? Ami pedig az ő kétségeit illeti, föltehetően összetettebb kérdésről van szó. Legutóbb Pála Károly elemezte kitűnő értekezésében,21 hogy Karinthy szkepszisén legalább három különböző dolgot érthetünk. Egyrészt a látszatok mögé hatoló lényeglátáshoz szükséges kriticista beállítottságot. Másrészt a húszas években programként kitűzött fogalomtisztázó törekvésének (kartéziánus) módszertani elvét. Végül a világháború idején, majd azt követően és a húszas-harmincas évek fordulóján ismét fölerősödő válságtudatát. Egyik esetben sem a freudista tan alapozta meg szkepszisét: más kérdés, hogy ő maga a válság kialakulásában a pszichoanalízist is felelősnek tartotta.
Kettős kötöttség: a felvilágosodás és a romantika öröksége
Fölvethető, hogy nem kívánt-e túl sokat a pozitivista tudománytól is, az analitikus lélektantól is. Számon lehet-e kérni a tudományon, hogy illetéktelennek tekinti magát metafizikai problémák eldöntésében és a freudista terápián, hogy az egyénit csak mint deviánst tudja értelmezni? Karinthyt pedig szemlátomást a hiányok vonzották: az egyetemes magyarázó elv lehetősége és a személyiség megismerésének esélye. Ismerte a pozitivizmussal szembeforduló akarat- és életfilozófiák javallatait, egyik-másik érvüket fel is használta táját kétségei kifejtésekor. De nem tudott és nem is akart lemondani a tudomány illetékességéről a létezés végső kérdéseinek megválaszolásában. Ennyiben nem fogadta el a pozitivizmus önkorlátozását, joggal tekinthető a felvilágosodás örökösének, s valóban kapcsolódott is mindahhoz a filozófiai hagyományhoz és korabeli szellemi áramlathoz – Descartes-tól és Spinozától Bergsonig és Freudig –, amely megpróbálta összeegyeztetni a tudományt és a metafizikát.
Ugyanakkor a romantika örököse is: művészeteszménye – a szecesszió közvetítésével – innen származik. Ismert aforizmája a költészet és a tudomány különbségéről
„Egyik azzal foglalkozik, amit még nem ismer – a másik azzal, amit már ismer.”22
A megismerés két egyenértékű eszközeként veszi számba őket, bár e szembeállítás, akár az egyik, akár a másik elsőbbségének gondolatához is kiindulópont lehet, ő maga mindhárom lehetőséggel élt, leggyakrabban mégis a költészet fölbecsülésével. Példaképpen egyik 1924-es írásából idézek:
„…mindazt, ami van, mindazt, ami lehetséges, először a költészet veszi észre – s a tudomány csak a költészet nyomában kullog, gyakran csak évezredek múlva jut el odáig, hogy igazolja a költészetet […] mindannak létezését ét lehetségességét, amit a tudomány ma igazolt, más szóval felfedezett ét feltalált, a költészet már régen megérezte…”23
S igen jellemző, hogy kései nagy művében, az Utazás a koponyám körül című regényben, amely a tudomány apoteózisát adja. Bécsbe való visszatérését így jelenti be: „Vissza a tett színhelyére”24 (mivel itt mondta ki először baljós sejtelmét arról, hogy agydaganata van), s bámulatos megérzését a következőképpen kommentálja:
„Tudom, hogy őrültség, műveltségem és pozitivizmusom tiltakozik ellene: mégis (efféle babonák végigkísérték életemet) az a makacs gyanú kínoz, hogy akkor kezdődött a dolog, mikor ezt kimondtam – a gyermek akkor született, nem is akkor: attól, hogy megneveztem. A dolgok azáltal lesznek, hogy nevet adunk nekik, és ezzel lehetségesnek tartjuk őket, minden, amit lehetségesnek tartunk, meg is történik. A valóságot az emberi képzelet teremti. Esetünkben olyanformán, hogy a kutatást egyirányba terelte, elterelte más utakról, talán az igazitól.”25
Tehát már nem is a költői, hanem általában az emberi képzelet teremti a valóságot. A dolgok attól válnak valósággá, hogy nevet kapnak tőlünk: e gondolat is – bár archaikusan távoli, mágikus eredetű – a romantikában került középpontba. Karinthy éppúgy metafizikai kompetenciát tulajdonít a művészetnek, mint máskor a tudománynak. Jóllehet a különféle változatok mind előfordulnak szövegeiben, s így némiképp rontják egymás érvényét, egyúttal azt is sugallhatják, hogy a szellemiség a lényeges, még ha megnyilatkozása különböző módon történik is: egyszer a tudomány, másszor a költészet vagy épp a bölcselet által. Az eltérő szellemi formák súlya egyazon irányba húz, ha valóban súlyosak. S ebben a szintéziseszményben – tegyük hozzá – Karinthy egyszerre próbált a felvilágosodás és a romantika örököse lenni.
Karinthy tudományfelfogásának forrásai
Karinthy tudományfelfogása nem korlátozódik a pozitivista tudomány és az analitikus lélektan ismeretére. Célszerűnek látszik a gondolatvilágában szerepet játszó valamennyi fontosabb szellemi hatást számba venni. A következőkben ezeknek a hatásrétegeknek vázlatot bemutatására vállalkozom. Tudatában az eljárás kockázatosságának, hiszen távolról sem bizonyítható mind, s Karinthy nézetei semmiképp sem redukálhatók ezekre. Szem előtt kell tartani Juhász Gyula 1924-ben tett szellemes megállapítását:
„Karinthy freudista, de éppen úgy descartesista, spinozista, kantista és karinthysta is.”26
De alkalmas kiindulópont lehet az a sajátos eszmei topográfia, amelyet a hatásrétegek kimutatásával kapunk.
Mindenekelőtt az alapozást kell számba venni: a gyermek- és ifjúkori olvasmányélményeket, amelyek Karinthy tudományfelfogásának kialakulásában szerepet játszottak. Föltehetően a szépirodalomé a főszerep, de nem elhanyagolhatók a filozófiai és szakirodalmi olvasmányok sem.
Első helyen nyilván a tudományos-technikai fejlődést népszerűsítő irodalom áll, Verne és Wells művei. Tegyük hozzá: már ebben az irodalomban sem csupán a felvilágosítás és a kaland alkotja a művek szövetét, hanem a fantasztikum és az utópia is. Verne csupaszív hősei, ha tehetik, létrehozzák népboldogító településüket, gonosztevői pedig az emberiség elpusztítására törő acélvárosukat. Wells még különösebb utakra küldi hőseit, így például keresztül-kasul bolyongják az Időt. Maga Karinthy utóbb többre becsülte Wellst:
„Verne többet merít a valóságból, Wells többet a lehetőségből – és kiderül, hogy az, amit lehetségesnek tartunk, egyszóval a logikum mindenben izgalmasabb és érdekesebb és jobban szárnyalja képzeletünket, mint az, amit el tudunk ugyan képzelni, de nem tartunk lehetségesnek.”27
Nyilvánvaló, hogy Wells példájában saját alkotásmódját, a logikai fantasztikumot méltatta.
A következő réteget az utópikus és ellen-utópikus példázatok adják, ezek jelentették Karinthy számára a legvonzóbb műfaji mintát. Nem annyira poétikai, mint inkább sajátos kozmológiai, a szó szoros értelmében világteremtő érdeklődésről van szó. S nemcsak Swift Gulliverje lehetett hatással rá (ezt Karinthy később lefordította), hanem az angol utópikus irodalom más művei is: Morus Tamás alkotása, amelynek a műfaj elnevezését köszönhetjük, Francis Bacon Új Atlantisza, azt sugallva, hogy a tudomány fejlődésétől várható az emberek boldogulása, vagy Samuel Butler Erewhon című regénye a különös országról, ahol a betegség bűn, a bűnözést viszont gyógyítják. S ne feledkezzünk meg az „alapműről”, Platón Államáról, amely az eszményi társadalom igen átgondolt és riasztó látomása; annál kevésbé, mert tudjuk, hogy Karinthynak Platón fölöttébb kedvelt szerzője volt.
Kérdés, hogy mennyire ismerte Bacon könyvét; mindenesetre a Novum Organum módszertani javaslatai s főként a híres ködképelmélet megállapításai fel-felbukkannak írásaiban. Természetesen Swift ellen-utópiája, a különféle torz társadalmak szatirikus bemutatása volt a legfontosabb útravaló. Karinthy tudományfelfogásának kritikai elemeit inspirálhatta a harmadik, Laputába tett út története, amely a tudósok, a felvilágosodás bajnokai által megtervezett társadalom csődjét, a tudomány teljes haszontalanságát és képmutatását vetíti elénk.
Itt említem meg a Karinthyval foglalkozó irodalom egyik melléfogását, amely az író „elvontságát” kifogásolja utópikus műveiben. Nehéz ezzel a véleménnyel vitatkozni, hiszen a műfaj eleve gondolati – ha tetszik, elvont –, s nemcsak a klasszikus művekről mondható el, hanem századunk olyan kitűnő és szórakoztató ellen-utópikus példázatairól is, mint Huxley Szép, új világa vagy Orwell 1984-e. Ezekben a történetekben a szereplők nem jellemek, hanem valamely rendhagyó, „deviáns” értékrendet követő személyek, akik szembekerülnek környezetükkel. Nem is annyira az ő felfogásuk és viselkedésük a fontos, mint inkább a magát normálisnak, sőt eszményinek tudó és hirdető, de valójában abszurd értékrendet érvényesítő társadalomé.
S ha már a gondolatiságot hangsúlyozzuk, külön kell szólni arról a műről, amely megkülönböztetett helyet foglalt el Karinthy élményvilágában: Az ember tragédiájáról. Madách remekéről és a rá gyakorolt kivételes hatásáról Karinthy sokszor és szívesen írt; itt csupán jubileumi cikkéből idézek néhány figyelemre méltó megállapítást:
„Vallom, hogy Az Ember Tragédiája feldönti a művészi alkotás legnépszerűbb, a legnagyobb tekintélyektől támogatott alaptörvényét, mely szerint a műalkotás értékének kérdése csak a ’miként’-en és nem a ’mi’-n múlik… […] Az ötlet, hogy az első ember elalszik és végigálmodja, saját története gyanánt, az emberiség történetét, azonkívül, hogy páratlanul elmés, annyira eredeti, hogy tulajdonképpen nem is hasonlítható egy vagy más bizonyos szerző alapötletéhez: – legfeljebb több, egymásra következő szerző és költő által az idők folyamán kialakított, kicsiszolt, kitökéletesített legendamesék, kozmogóniák, vallásrendszerek alapjául szolgáló mítoszok jelképes mesetartalmához, amennyiben ezeket költői alkotásoknak tekintjük, s nem isteni kinyilatkoztatásnak. S valóban, Madách legendája éppen úgy lehetne alapja egy elképzelt vallásnak vagy kozmogóniának, mint akár Buddha királyfi története, akár Kronoszé, akár a Mózes nevéhez fűződő hét nap és hét éjszaka meséje…”28
A Tragédia tehát Karinthy szemében eredeti mítosz, amely voltaképp a szabad akarat alapvető dilemmájának mitikus kivetítése:
„Ádám, az első ember, a paradicsomkertben, ahol egyéni szempontból nagyon jól érzi magát, azon tűnődik, vajon érdemes-e neki foglalkozni vele, hogy mi lesz az ő halála után? A kérdésnek Ádám esetében különleges érdekessége van; ő az egyetlen ember, akinél ez nem puszta filozofálás, hanem nagyon is gyakorlati probléma, mert hiszen úri tetszésétől függ, hogy a megfontolás eredményeképpen szabad folyást engedjen-e a jövőnek… […] A jövő kérdése tehát számára nemcsak belátás, hanem akarat dolga.”29
Karinthy tudományeszményének korábban jelzett belső ellentmondását is eredeztethetjük a Tragédiából. Madách műve kíméletlen őszinteséggel, alapjaiban tárja fel a liberális romantika gyöngeségét, illúziós voltát, de amit ellene szegez, a pozitivizmus rideg valóságkultusza nem elégíti ki. Ádám és Lucifer vitájában nincs győztes, mert bár az utóbbi jól tagad, de csak tagadni tud. Éppen a patthelyzetből adódó bizonytalanság és többértelműség az oka a madáchi ember tragédiájának. Determinizmus és szabad akarat ellentétében a nagy előd sem tud választani. A pozitivista tudományeszményt elfogadja ugyan, de nem képes belenyugodni. Mint egyik esztétikai töredékében Madách megfogalmazta:
„Van valami az emberi életben, a növény- és állattanban, szóval mindenben, mi a kiszámíthatón s számokkal előadhatón kívül van; nevelésünkben szinte, mi nem tények tudása, de más.”30
Sem Madách, sem Karinthy nem képes választani a liberális szabadelvűség és a pozitivizmus hagyománya között, mindkettőhöz ragaszkodnak, ám ez gondolkodásukban szükségképpen ellentmondásra vezet. A kettő szintézise teljesíthetetlen vágy maradt számukra.
Az alapozás további hatásrétegeire csupán utalok, ami nem jelenti azt, hogy kevésbé fontosnak tartom őket. A filozófiai olvasmányélmények közül az újkori racionalizmus és kriticizmus két meghatározó képviselőjének, Descartes-nak és Kantnak a hatása számottevő. Ismerte a pozitivizmus és evolucionizmus jelentősebb alakjainak műveit, s föltehetően olvasott a bölcseleti kiindulású lélektan művelőitől is: Bergsontól mindenképpen, talán Diltheytől is. Feltűnő, hogy Nietzschét nem számítva, mennyire érintetlen maradt a felkészülés éveiben az akarat- és életfilozófiáktól. Később már gyakran hivatkozott Schopenhauerre; kérdés, hogy mennyire alaposan ismerte.
A hivatkozásokkal Karinthy esetében különösen óvatosan kell bánni. Már a kortársak is felvetették: filozófiai műveltsége aligha mély, tájékozottsága túlságosan a divathoz igazodik. Kétségtelen, hogy későbbi olvasmányélményei még olyan rendszerességet sem árulnak el, mint amilyent az alapozás idején feltételezünk. Karinthy számára létformává vált a kávéházi élet, s nemritkán a baráti beszélgetések közvetítették felé az új ismereteket.31 Igaz, a tudományos fejlődés egyre kevésbé engedte meg, hogy felismeréseit a nem szakmabeli értelmiség is felfogja. Talán a pszichoanalízis és a relativitáselmélet volt a két utolsó – részben vagy egészben – természettudományos felfedezés, amit divatos társasági témaként népszerűsíthettek. Mindkettő szerepet játszott Karinthy gondolkodásában, s a freudizmusról való ismeretei nem is mondhatók felszínesnek.
A századforduló kulturális válságtünetei nem hagytak mély nyomokat benne. Egyedül a lélektan lehetőségei izgatták; a freudi tanhoz fordulásáról és későbbi kiábrándulásáról már részletesebben szóltam. Kezdetben korántsem volt érzékelhető, hogy maga a pszichoanalitikus elmélet is e tünetekhez tartozik, s voltaképp az egyik legnyomatékosabb figyelmeztetés arra, hogy a századvégi pszichologizmus személyiségkultusza után ismét problematikussá vált a személyiség. A „válság” szó emlegetésével persze csínján kell bánni. A századfordulón úgy tűnt, hogy minden terület kátyúba jutott: a természettudomány, a filozófia, a szociológia és a pszichológia is. S ugyanakkor soha még ilyen mértékű kulturális expanzió, mint ekkor! Részben épp a szellemi megújulás felgyorsulása okozta a válságtudatot, amely utóbb beépült a tudomány és a kultúra önszabályozásának folyamatába.
Karinthy átélte a személyiség problematikussá válását, de ezt – a Nyugat-nemzedék többségétől eltérően – nem próbálta az egyéniség irracionális felértékelésével ellensúlyozni. Kevéssé érzékelte a fizika radikális átalakulását és ennek következményeként a szigorúan oksági elven alapuló természettudományos világkép megrendülését. Annál inkább hatással volt rá Einstein relativitáselmélete: különös módon nem Karinthy relativilizáló hajlamát erősítette, hanem – példát mutatva arra, hogy az alapfogalmak újragondolása szükséges és lehetséges – fölkeltette benne a fogalomtisztázás igényét.
Karinthy álláspontjának módosulása, változása
Az alapozást követő szellemi hatások legfeljebb módosították, de nem változtatták meg Karinthy felfogását. Az első igazi cezúrát gondolatvilágában a háború húzta. Nem a tudomány ismeretértékét és a technikai fejlődés távlatait kellett kétségbe vonnia, hanem az ezekhez fűződő népboldogító remények – a pozitivista-evolucionista haladásképzet – létjogosultságát. A tudomány és a technika önmagában nem garancia, sőt lealjasítható az ember kezében: ez a tapasztalat korábbi álláspontja felülvizsgálatára késztette, s kiváltotta civilizációkritikáját is. Így születik meg programja: egy új Nagy Enciklopédia címszavainak elkészítése, kezdve az alapfogalmak tisztázásával. Nyelv- és civilizáció-kritikája egyaránt erkölcsi alapokon áll, a szavak és a technika megtévesztő – képmutató, illetve helytelen – alkalmazását támadja, hogy lehetetlenné váljon a velük való visszaélés, a manipuláció és a háború.
A nyelvet eszközként kezelő s az összezavart fogalmak nyelv általi megtisztításában bizakodó Karinthy nyelvszemlélete közel áll a felvilágosodáshoz.32 Ezt már kortársai közül sem mindenki látta időszerűnek, holott korántsem Karinthy volt az egyetlen, aki erre a feladatra vállalkozott. A bécsi újpozitivisták hasonlóképp a pontatlan nyelvhasználatot okolták a társadalmi zavarokért, és ők is belefogtak egy új lexikon, az Egyesített Tudomány Enciklopédiájának elkészítésébe. Mint ahogy civilizációkritikája is beilleszthető a húszas években kibontakozó krízisirodalom, a „krizeológia” művei közé, s a modern technikát csupán használó, de nem értő, jogairól lemondó és manipuláltságában magát jól érző átlagemberről adott diagnózisa Ortega y Gasset állapotrajzával rokon.
Karinthy egyre kilátástalanabbnak érzi értelemvesztő korát, amikor – mint írja –:
„politikában, etikában, filozófiában, esztétikában sötétebb és kétségbeejtőbb a helyzet, mint amilyen természettudományos téren a legsötétebb középkorban volt”,
s a civilizáció
„nem közeledik végcélja, az ember felszabadulása felé”,
mivel
„a tudományok stagnálása, sőt hanyatlása gátolja és veti vissza a kivívott eredmények hatásának érvényesülését.”33
A nemzetiszocializmus térnyerése, majd győzelme Németországban aktivizálja ugyan Karinthyt, és megsokasodnak közéleti-politikai cikkei, de – mint azt a már említett értekezésében Pála Károly részletesen argumentálja34 – elbizonytalanítja fogalomtisztázó munkájában, egyre kevésbé látja értelmét, s végül 1933 körül feladja Enciklopédia-tervét. Ekkor már maga is időszerűtlennek ítélte vállalkozását.
A húszas-harmincas évek fordulóján elmélyül ismeretelméleti szkepszise, s olykor – egy-egy cikk erejéig – már a tudomány ismeretértékét is kétségbe vonja; úgy látja, hogy a veszedelmes világállapot kialakulásában a metafizika és a tudomány is ludas. Az akarat filozófusainak felelősségét hangsúlyozza:
„A Schopenhauer és főként a Nietzsche Németországa ez, a csillagos eget a fantazmáknak és hóbortoknak ama wagneri ködgomolya oltatta ki, ami e két mániákus ’stílművész’ lázálmaiból füstölgött elő a múlt század derekán. Nem véletlenül rajongott úgy Nietzsche Schopenhauerért: az embertelen, embermegvető téboly két végletét képviselték ők az ’akarat’ princípiumának fanatizmusában, egyik a megveszekedett pesszimizmus, másik a megveszekedett optimizmus látomásai közt. Mindketten gyűlölték az élő, eleven embert, egyik a múlt, másik a jövő nevében…”35
Az analitikus lélektan ellen pedig frontális támadást intéz; a Macbeth-jóslatból írt gondolatmenetet folytatja tovább, de most már nem áltudományossággal vádolja, hanem tudományellenességgel:
„…az új lélektan […] szerencsés kézzel zsákutcába vezette a XVIII. században feltámadt Ész nagy vívmányát, az Analízist, kimutatván, hogy a gondolataink helyességében való állandó kételkedés (az igazság megismerésének feltétele) nem sokat ér, lévén az igazság megismerésének szándéka, tehát a kételkedés is igen kétséges képessége a léleknek.”36
Úgy gondola, hogy a pszichoanalízis is érvekkel szolgált a kultúrát lebecsülő, nyíltan erőszakot kultiváló erők fellépéséhez, ami a liberális szabadságjogok és az ezeket biztosító politikai intézmények végét jelenti:
„Valamikor Hűbele Balázsnak hívták az olyan embert, aki gondolkodás nélkül cselekszik, ma hála a lélekelemzés diadalának, a Gátlásoktól Felszabadult Tiszta Akarat az ő becsületes neve, hiszen intelligens és művelt és megértő embernek, ugye, nem kell magyarázni ma már, hogy a helyes cselekvésnek egyetlen akadálya az intelligencia, a műveltség és a megértés.
Más szóval: az okoskodás, amiről Lucifer, korunk istene rég megmondotta, hogy ő a tett halála. Fogadjuk el, hogy az okoskodás (lásd: parlament, népképviselet, tanácskozás, egymás meghallgatása) igen veszedelmes ártalom, ki kell tehát irtani gyökerestül.”37
Karinthy kritikája nyilvánvalóan igazságtalan, meglehetősen könnyedén és könnyelműen bánik az analógiákkal, de az idők nem kedveztek a finom megkülönböztetéseknek. S ő maga sem képes mindig eldönteni, hogy mitől kell leginkább félteni a jövőt… és a múltat. Szeretne hinni, remélni; 1933-ban és 1934-ben is föl-fölveti, hogy az alkalmatlan politikusoktól a mérnököknek vagy a szellem arisztokratáinak kellene átvenni a kormányrudat, a technokrácia vagy a teokrácia megvalósítása érdekében.38 De az utópikus és ellen-utópikus irodalom oly megrögzött hívének és művelőjének, mint Karinthy, nem lehetett sok illúziója, amikor a népboldogítást faji alapon tervező új társadalom gyakorlati megvalósítása került napirendre.