A népköltés és a népiesek madarai

A népköltés madarai

A magyar népköltés madarainak vizsgálata már magában véve is oly feladat, melynek érdekes és érdemes voltát tagadni nem lehet, s fokozódik az érdekesség, mihelyt az a célja, hogy a költőknek a népköltésben – és viszont – való tükröződését keressük.

Nagyon természetes, hogy az eddig megejtett vizsgálódás irányának megfelelve, a népköltésnél is csak a verses forma jöhet tekintetbe, annyiban, amennyiben Erdélyi János óta föl van gyűjtve.

Amit ebben a becses anyagban keresnünk kell, az főképp a plaszticitás, az allegória és a szubjektivitás eleme, annak lénye és mértéke; ezenkívül az alap reális volta, amelyből a felkarolt madárvilág tüneményeinek igazsága derül ki.

Szóval keresnünk kell a költők és a népköltés közötti összehangzást, mert ennek létele dönti el a nemzeti szellem, úgy e szellem sajátos voltának fölvetett kérdését.

Keresni kell a bizonyítékot arra, hogy a nép szerény kunyhójából kikelt költői triász valóban a nép szellemét vitte – a madár képében is – a Parnasszus magaslatára, megőrizve s csupán fejlesztve annak a sajátosságát, ama magasabb értelmi fokhoz képest, amelyet elért, és amaz egyéni sajátsághoz képest, amellyel egyenként bírt.

Az tiszta és világos, hogy a felkarolt népies anyag bizonyos tekintetben nagyon is csonka, mert a népköltés a népszellemnek csupán töredéke; ami abban kifejezésre jut, azt a nép szólásmódban, példabeszédben, közmondásban, találósmesében s köztudása egész során ezernyi változatban s minden oldalról tekintve fejtegeti, és ő az, aki még a madárnevet is a költő tolla alá szolgáltatja.

Itt a halandó, a véges lény – a költő – szemben áll az emberi fogalom szerint örök életű nagy szervezettel, a nemzettel, melynek élete, szelleme folytonos működésben van, nem szakad meg soha.

És ha a költői triászt mégis a népköltéshez, mint a népszellem töredékéhez mérjük, úgy az bátorít reá, hogy a költők sem viszik egész tudásukat műveikbe; oda csak a magasabbat viszik be, ami lelkületüket kiválóan érinti s megszólaltatja. Éppen így van ez a népnél is, mely költészetében nem tudását, hanem érzelmeinek világát nyilatkoztatja meg, amelyben tudásának nemes része felszabadul.

Amint már Arany János madarainak tárgyalásából tudjuk, a nép sokszorosan s mindjárt dala bekezdésében a madárral teremti meg az alaphangulatot.

„Száj le holló, száj le


Mondd meg, hogy rab vagyok


Térgyig vasba vagyok.”

A szemet vájó akasztófa-madár teljesen arra való, hogy a komor hangulatot megteremtse, s a hangulatkeltés főrésze kétségkívül a madár életmódjából folyik.

„Búzával él a vadgalamb
Keservesen szól a harang


Mer a rózsám most sorozzák.”

Itt a hangulat keltése a vadgalamb búgására esik, amelyből a nép mindég a bánatot hallja ki szólni. A boldogságot másképp festi:

„Élnek…
Mint két páros galamb,
Súgnak-búgnak burukkolnak.”

És valóban, a vadgalamb szólásában megvan a kétféleség: a hívogató, búgó szó és a szerelmi burukkolás.

Sokszorosan az ellentét az, amely hangulatkeltésre van rendelve:

„Nagy fenn száll a hattyúmadár,
Rabságba esett a betyár.”

Az ártatlanság, tisztaság színét viselő hattyú szabadon szárnyal tova, míg a bűnös betyár rabságba kerül.

„Kútágasra szállott a sas,
Többet engem ne csalogass.”

A sas már szárnyaszabadjára kel, már messze lát, s ekkor hiábavaló a fogságba való visszacsalogatás.

Petőfinél egy hasonló képre találunk A csárda romjai költeményben:

„…a kút…


Csak az ágas és a gém van meg épségben,
Egy mogorva sas ül a gém tetejében


Mintha gondolkoznék a mulandóságrul.”

A költő kiérezte, hogy magával a sassal – különben bizonyosan csak egerésző ölyv – nem adhatja meg a kellő színt, s ezért használja a „mogorva” jelzőt.

Néha a vonatkozás csak nehezen vehető ki, s csak az életmód alaposabb ismeretével közelíthető meg:

„Partifecske, darumadár
Siratsz-e még, édös babám?”

Mind a két madár költözködő, elkényszeríti fészke tájáról a zordon évszak, mint a szeretőt szeretőjétől az élet mostoha sora.

A madárköltözködés jelenségével a magyarság teljesen tisztában van a madárnak régi fészkéhez való hűséges ragaszkodásával egyetemben, s ezt szabatosan fejezi ki:

„Fecske, gólya el-elkerül,
De fészkére hazakerül.


Szép madár a fecske
Az is tavasszal jő,
Itthon várja fészke


Elmönt a búdosó fecske


Elbúcsúzott az utolsó fecske


Úgy fájlalom fecske távozását,
Úgy sajnálom szíved változását.”

Az utóbbiban a fecske búcsúja tökéletes színt ad az elhagyott szerető helyzetének.

„Jobb vóna má néköm
Darvakkâ êmönni”

Az elbujdosás vágya vesz erőt a szerelmi bánattal elgyötrött szíven, s ekkor a délnek vonuló daruékre esik a szeme – ez a madár elvonul a tél fagya elől…

Ekörül a képek szövése igen-igen változatos, természetes, mint hasonlat: a népköltés a madárvilág jelenségeiben tükrözteti az embert és sorsát, mindig átlátszóan, mindig találóan:

„Elment a madárka,
Üres a galicka;
Bizony azt fogadta:
Haza jön tavaszra;
Ha tavaszra nem jön,
Árpa pirulásra
Bizony sohasem jön!”

Vagy elpusztult – ami madárnál nem ritka –, vagy hűtelen lett, ami embernél esik meg sokszor.

Igen szép és felfogás szerint nagyon jellemző a hírvivő madár. A közsoron levő ember számára, ha sorsa messze sodorta el fészkétől, a bizonytalanság nagy lelki kín forrása. Legtöbbször sehogy sincsen módjában, hogy magáról övéinek hírt adjon, azoktól hírt kapjon. S amíg előtte akadály akadályra halmozódik, addig a szárnyaszabadjára került madár az akadályt szülő rög fölött szabadon iramodik tova, ahová csak kedve tartja, „viszi”. A nagy vágy szülte e szót:

„Hadd lehessek szabad madár!”

Ha a nép fia nem tud írni, vagy még a levéltől is félti titkát: itt a madár, a hűséges, a megbízható hírvivő:

„Megállj madár, megállj,
Hadd beszélek véled!”

A könnyfacsaró, mély bánatot találóan és szépen festi:

„Irnék oly levelet, –
De nehéz a penna;
Hej, feketének látszik,
Ámbár hattyú tolla.”

Ha megírta a levelet, válogatja a madarát: legtöbbször a fecskét, néha a gerlicét, vagy csak a madárkát is:

„Készülj, édes fecském,
Vidd el levelecském.


Állj meg te, bús gilice,
Vidd el ezt a levelet.


Madárkám, madárkám,
Csacsogó madárkám,
Vidd el a levelet”

Ez a madárposta azután Gyöngyvári Katicában igen gondos megfontolás tárgya, melyben az illető madárfajok természeti tulajdonságai is szerepelnek:

„Hollóm, édes hollóm!
Vidd el levelemet …


A hollótól ne küldd,
Mert a holló olyan:
Ahol dögöt talál,
Ott mindenütt leszáll.

Szarkám, édes szarkám!
Vidd el levelemet …


A szarkától ne küldd,
Mert a szarka csacska


Fecském, édes fecském!
Vidd el levelecském.”

A rab legény a szarkáról így gondolkozik:

„Szarkától küldeném,
De igen cserregő;
Titkos bánatimat,
Félek, kicserregi.”

A holló sokszorosan levélvivő; de leginkább a rabok, a siralomház elveszett lelkei hívják, mert a tömlöchöz, siralomházhoz közel áll az akasztófa, ott már csupán a holló tanyázik, ő van szárnyaszabadján, ő vihetné a levelet.

Kriza rabja egyenesen a holló két szárnyára írná meg a levelet:

„Száj le holló, száj le,
Száj alább egy ágra,
Had írjak levelet
Mind a két szárnyadra.”

Marosszéken a rab így kiált fel:

„Né, hol jön,
Né, hol jön
Egy fekete holló”

Evvel teljesen összehangzik Aranynál a Mátyás anyja című költeményben ez a hely:

„S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló


Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.”

Amíg a népet a rabságból eredő szomorú híradás viszi a holló választására, addig a költő, tárgyához illően, a történetből merít, s a nemzetség címeréből szólítja elő azt a madarat, mely a nemzetségnek nevet is kölcsönöz: a Corvin hollóját. Itt a madár örömhírt visz, de mégis az akkoron a rabságban sínylődő fiúnak.

A madárnak az ághoz való viszonya sokszorosan és sokféleképpen jut kifejezésre a népnél, s egybehangzóan költőinknél is.

„Ágról ágra száll a madár,
A szép leány mind csapodár.


Mint a madár száraz ágtól,
Búcsut veszek…


Elfonnyadott a szép zöld ág,
Madár se száll reá immár.


Sír utánam a madár is,
Utánam hajlik az ág is.


Lesz belőled árva madár,
Egyik ágról másikra száll.


Bús gerlice, szabad madár,
Egyik ágról másikra száll.


Szabad a madárnak ágrul ágra szállni,
Csak nekem nem szabad szeretőmhöz járni.”

Ez utóbbi teljesen összehangzik Arany Buda halála című költeményében a csodaszarvasról szóló rész bekezdő szólamával:

„Száll a madár ágrúl ágra,
Száll az ének szájrúl szájra.”

A száraz ágról szólva Tompa A madár fiaihoz című híres költeményét kezdi meg:

„Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?”

A szajáni pacsirtáról így szól a népköltés:

„A szajáni kis pacsirta,
Mind a két szemét kisírta;”

E kedves madárról Arany a Bor vitéz sajátos hangulatú költeményben így emlékszik meg:

„Megy az úton kis pacsirta


Szép szemét a lyány kisírta”

A fürjről ezt mondja a népköltés:

„Mi hallszik oly szépen a buzából?
Pitypalatty, pitypalatty”

s átmegy a hang festésébe:

„Pitypalatty, hálát adj,
Pitypalatty, megmaradj,
Csitt, szaladj!”

folytatja pedig egy másik költeményben:

„Tizet tojott a fürjecske,
Für, für rendemre;
Rendem bokor, rendem csipke,
Ró-ró rekettye –”

ahol a „pitypalatty” a fürjkakas, a „ró-ró” a tojó szavát, a „für” a menekülő madár hangját festi.

Arany a Télben című költeményben, mint már tudjuk, így adja ezt:

„Hullámzó vetés közt
Búvócskázik a fürj; suttog a nő: »vá-vá«,
Nyomon űzi a hím s három pitypalattyot
Örömmel kiált rá.”

A magyar népköltés igen magasra bír emelkedni a madár tekintetében is, neki az

„Ifjúság sólyommadár,
Addig víg, míg szabadon jár.”

A sors csapásai alatt lankadó azt mondja:

„Én csak olyan vagyok,
Mint szélvészben a madár,
Akit a záporeső
Elvadászott immár.”

S a szerelem eksztázisa, amidőn azt hinnők, hogy a természet fián már csak a féktelen állatiság uralkodik, így nyilatkozik:

„Zöld erdő zúgása,
Vadgalamb szólása;
Kedves galambomnak
Szíve dobogása.”

S ha a felfogás józanságának fokát keressük, amennyiben kötött beszédben megnyilatkozik, hát ezt ebben találjuk meg:

„Oh, te szegény denevér,
Se nem madár, se egér”

A jó Miskolczi Gáspár az ő Jeles Vad kertjében igen nagy tétovában van a dolog iránt; ő is látja ugyan, hogy a

„Denevér, bupenevér se nem madár, se nem egér, de emlős; – de végtére az Úr számlálja a madarak közé”,

hol ez áll az utálatos állatok sorozatában:

„Eszterág, Szarka az ő nemével egybe, büdösbabuk és denevér.”

De még a tudós Grossinger az ő Universa Historia Physica Regni Hungariae című művében – aki nagyon is eljárt a nép közé –, elokoskodja azt, amit a néptől szedett. Azt mondja:

Hungari aperte Murem esse pronunciant hisce nominibus Szárnyas-egéret Bőr-egér, passim vero Denevér…”,

de nem meri az emlősökhöz csatolni.

A nép helyesen lát, mert nem madár és nem egér; a tudomány mondja, hogy az utóbbitól fogrendszere választja el, mégpedig igen lényegesen.

Népiesek

Berűrendben a magyar madárnevek szerint
(Zárójelben a gyűjtő neve, vagy a gyűjtés helye).

Bagoly-példabeszéd

„Bagoly is azt gondolja, hogy sólyom az ő fia.”

„Bagoly is bíró házában.”

„Éjjel jár, mint a bagoly.”

Bagoly–Gerle

„Bagó’ asszony és a gölice.”

„A bagoly azért sír, mert otthon felejtette rengő bölcsőjét síró gyermekével, a gerlice azért, mert otthon felejtette záros ládáját, benne gyöngyös pártáját.”

„A bagoly mindég az asszony képe, a gerlice a szüzességé.”

Bébic

„Hajdanában az erdők madara volt. Mikor azonban Krisztus a Gecsemane kertben bujdokolt üldözői elől, a bébic mindig körülröpködte s kiáltotta: Jézus! Jézus! Így akadtak rá, s elfogták. Isten ezért megátkozta s az erdőkből kitűzte. Ezért kerüli most is az erdőket és sohasem száll fára, mert az átok következtében a fa rögtőn meggyulladna alatta.”

Bíbic-monda

„Bíbic: Búvik, búvik, búvik!”

„A nép azt meséli, hogy mikor Krisztust halálra keresték, egy vakondtúrás mögé bújt, meg sem találták volna, ha a bíbic föl nem röpül, s nem kiált: búvik! Ezért a bíbic »Júdásmadár«.”

Csóka

„Csóka, csóka, vess dijót!
Én is vetök magyarót”

Cinege-mondóka

Küncsics:

„Küncsics, küncsics, küncsics!”

Kitűnően hangfestő. A nép azt tartja, hogy a madár gúnyolja azt a leányt, amely télen át nem font és nem szőtt, kinek tehát az inge elrongyosodott úgy, hogy a csicse kilátszik.

„Kün csücsü, kün csücsü!
Kün csücsü, kün csücsü!”

Fecske

Mondóka

„Kicsit a kicsinek, nagyot a többinek, ha nem kell, vágd pofon, hogy szeme vicsoro-gyiiiiiik!”

„Most jött hozzám egy kis fecske,
Barna piros szép mönyecske,
Nem szökik mind a vadkecske,
Mert ő hezzám szelidecske.

Meghattam házam népinek
Haggyon békét a fecskémnek,
Mert a fecske jámbor madár,
Ő sönkinek kárt nem csinál

Ha kimögyön a határra,
A gazdája búzájára,
Visszatér ő nemsokára,
A megszokott szállására.

Kedves fecském, maraggy velem,
Veled tőtöm nyaram, telem,
Nem egy nyarat, nem egy telet,
Hanem egész életömet.”

„Icsiri, ficsiri
Ficsirike;
Nyisd ki szemedet Rest Birike.”
(Hangfestő, mellyel az álomszuszék kis gyereket költögetik.)

„Nincsen kedvem, mer a fecske elvitte,
Egy száraz jegenyefára feltette”

„Elbúcsuzott az utolsó fecske,
Kis szárnyával ablakom érintve.
Úgy fájlalom fecske távozását,
Úgy sajnálom szived változását.”

„Mikor én elmentem, szénát szalmát eleget
hagytam, de most semmi sincs.”

„Emönt a búdosó fecske,
Meleg hejön van má fészke.
Hát én vajon hová rakjam
Fészkömöt, hogy abba lakjam!
Rózsám! hozzád mönyök lakni,
Ott kévánok fészket rakni.
Nincs számomra több meleg hej,
Hanem csak a te kebeled.”

Példabeszéd

„Fecskét a házadba ne szoktass.”

Párjasa:

„Semmirekellő nyelvpiritty csacsogó emberrel ne társalkodjál.”

„Egy fecske tavaszt nem szerez.”

Fülemüle-hasonlat

„Fülemüle álmú ember.”

„Én êmönék ződ erdőbe sétáni,
Lefeküttem árnyékába nyugonni;
Oda jön fülemüle küs madár.
Utasodván, hogy ingömet ott talál… stb.”

Fürj

„Mi hallik oly szépen a búzából?
Pitypalaty, pitypalaty!
A kis fürj nékünk így szól:
Ott ül ő befedve zöldségekkel,
Halljuk csak, pajtások, mint énekel:
Pitypalaty, hálát adj
Jóltevő Istenednek!

Értettük, kis madár, szép szavadat,
Hogy halljuk, hogy halljuk
Még egyszer tanácsodat!
Ne félj, nem rontjuk el mi fészkedet,
Oh, fúdd el még egyszer énekedet.
Pitypalaty, megmaradj
a jóban, oh, megmaradj,
Pitypalaty, oh, szaladj,
A rosztól messze szaladj.”

Szólásmód

„Ez az ember igen fürj természetű.”

Miskolczi szerint párjasa ez:

„Igen feltötte az Orbán süvegét, mintha már mind a diófáig övé volna.”

Népdal

„Pitypalatty, pitypalatty!
El ne hagyj, itt maradj;
De ha jő a vadász:
Csitt! szaladj!
Pitypalatty, pitypalatty!”

„Tizet tojott a fürjecske,
Fürj, fürj, rendemre;
Rendem bokor, rendem csipke,
Ró, ró, rekettye.
Ripityom, gyere be,
Édes rózsám ide be.”

„Hárman voltak a fürjecskék,
Fürj, fürj, rendembe,
Egy szerető kell csak nekem,
Ró, ró, rekettye.
Sipityom, gyere be,
Édes rózsám ide be!”

Fürj–Haris

„Azt beszéli a pitypalaty,
Hat tél sem ér fel egy nyarat;
Igaza van szegénkinek,
Jó bunda kell biz a télnek.

Mind azt lármázza a haris,
Ritka leány, ki nem hamis;
Hazud abba a gaz csacska,
Akattam én egy igazra…”

Mondóka

„Putypuruty, putypuruty,
Két kés, három nyárs –
Két kés, három nyárs.”

A fürj és a haris szava. Kalocsa vidékén a harismadár népies neve: kétkés.

Galamb

„Cifra kapu, de nincs galambbúgja,
Büszke legén, ha galambja vóna:
A legénnek szép galambja lönne,
Ha az annyok annyit nem zsimbölne” stb.

„Még a galambnak is
Mézes búzát hintnek,
Azzal csalogattyák;
De ha megfoghattyák,
Tollát simogattyák,
Az alatt a vizet is neki forrajják.”

„Élnek, élnek ők együtt,
Mint két páros galamb.
Súgnak, búgnak, burukkónak,
Mig megá’gya a pap.”

„Ó! friss galamb, örülhetsz,
Míg szárnyadon repülhetsz;
Ahol tetszik, ott járhatsz,
Társadhoz mehetsz.
Arany időt írnék ma,
Ha kezemre szállana…” stb.

„Búzával él a vadgalamb,
Keservesen szól a harang


Mer a rózsám most sorozzák.”

Szólásmód

„Várni, hogy a sült galamb a szájába röpüljön.”

Galamb–Kacsa Mondóka

„Kacsa: Csak csapra, csak csapra, csak csapra!
Galamb: Ó-Ó! Beh sohasem vót jó!

Galamb: Van borunk, van borunk!
Kacsa: Csak csapra, csak csapra, csak csapra!”

Galamb–Ülü

„Bánom, hogy megházasodtam,
Galamb helyött ülüt kaptam;
Hogy megijesztött ingemöt!
Majd kivájja a szömömöt.
Szeretne csak paszérozni,
S ott az úton bogározni.”

Ennek párosa:

„Bánom, hogy megházasodtam,
Kisasszont tukmátak reám…” stb.

Galamb–Szarka

„A galamb kérte a szarkát, hogy tanítsa a fészekrakásra.
A szarka mind magyarázta, hogy miért, mikép!
A galamb mindig azt hajtotta: túdom, túdom!
A szarka méregbe jött, s otthagyta.”

Gerle

„Bús gölice vesztett társát sirassa,
Bánatjába gyenge tollát hullassa.”

Gólya

„Magosan száll hosszúlábú gólya.
Mi mindent lát, ő megmondhatója;
Szállj le, gólya, megkérdezném tőled:
Nem láttad-e az én szeretőmet?”

Haris példabeszéd

„Szaván fogják a harist.
A harist az ő maga szaván fogják meg.”

Népdal

„Tisza partján szól a haris,
Enyém vagy te, szívem, Maris!
Még ahol a lábod jár is
Elhallgat ott a madár is.”

Holló

„Száj le, holló, száj le,
Száj alább egy ágra,
Hadd írjak levelet
Mind a két szárnyadra.
Hadd írjak levelet
Apámnak, anyámnak,
Apámnak, anyámnak,
Jegybéli mátkámnak
Ha kérdik, hogy vagyok?
Mondd meg, hogy rab vagyok,
Kolozsvár piacán
Térgyig vasba vagyok.
Az én derékajom
A tömlőc feneke,
Az én égő gyertyám
Kígyók, békák szöme,
Egy asztalka vagyon,
Gyásszal bé van festve…” stb.

Babona

„Nagypénteken mossa holló a fiát.”

Kakas–Tyúk mondókák

Kakas és tyúk

Kakas:

„Ugyi Kata, jó vót!”
(Mikor megnyomta a tyúkot.)

Tyúk:

„Kot-kot kot-kot kotkodács,
Minden napra egy to-jás!”
(Mikor megtojt)

Tyúk

„Én elmentem a vásárba félpénzzel,
Tyúkot vettem a vásárba félpénzzel,
Tyúkom mondja: koty-koty-koty!
Ne koty-koty édes tyúkom
Még van egy félpénzem!”

Kakas-mondókák

„Fekete kóró, fekete kóró! – mondja a kakas, mikor
szárnyát leeresztve berzenkedve oldalog a tyúk körül.
Ki kotoz itt?!! kérdi a kakas, mikor valami hirtelenül
háborgatja a tyúkok társaságát.”

Kakas–Réce

„Ki népei vagytok?
Vezér: Kakas adjon jó napot
Kapus: Réce-ruca fogadja” stb.

Lúd

„Szép állat a lúd, magát mosogassa,
Órrával tollait fölborzolgassa…”

„Nincs okosabb mint a lúd,
Télbe, nyárba gyalog út;
Hopp a jégen mezitláb,
Úgy kimélik a csizmát…”

„Én ehajtám ludam
Szön-győr közepibe,
Után kü’dem uram,
Rongyos cipőkibe” stb.

Mondóka

„Mikor a libák a búza felé mennek; mondogatják:”

„Ketten szedjünk egy zsákba,
Ketten szedjünk egy zsákba!”

Mikor a búzába értek:

„Ki-ki magáriak,
ki-ki magának!”

Mikor a gazda kikergeti, az, amely künnmaradt:

„Meggondoltam, meggondoltam!”

A többi előrenyújtott fejjel:

„Hát ha tudtad, mért nem mondtad,
Hát ha tudtad, mért nem mondtad!”
(Jól festi az önzést és a gyarlóságot – az emberit is.)

„Kis libák: Mi kicsinyek vagyunk, de szépek is vagyunk!
Ludak:Mi is szépek voltunk, mikor kicsinyek voltunk!
Gunár:Ha-há! régen vót a!”

„Elesett a lúd a jégen,
Felkel majd a jövő héten,
Ica ca!”

Példabeszéd

„Ha egyik lúd iszik, a másiknak is innya kell.”
(Bolond az, aki menten azt követi, amit más bolondtól lát.)

Lúd–Kánya

„Nincs szebb madár, mint a lúd,
Nem kell neki gyalog út,
Télbe nyárba mezitláb
Úgy kimélik a csizmát.
Még szebb madár a kánya,
A világot bejárja,
S még se kopik csizmája,
Arra való a szárnya.
Komámasszon leánya
Mér nem liba vagy kánya?
Mer ha mezitláb járna,
Piros csizmát nem várna.”

Mondóka

„Mikor a libák a mezőn vannak:
Ketten, hárman egy kalászt,
Ketten, hárman egy kalászt!

Mire megérkeznek:
Ki-ki magának,
ki-ki magának!”

Madár

„Túl a vizen, Tótországon,
Repül madár a ződ ágon”

„Jaj istenem, én hogy élök?
Még egy madártól is félök.
Hogyha egy madár fölrepül,
Az én szívem mingyá meghül.”

„Minden madárkának szabad ágra szállni,
Csak nékem nem szabad az uccán sétálni.”

„Egy időben
Madarak valánk.
Fődre szállánk,
Köles szemöt
Szödögeténk” stb.

„Egy madarat kergettem,
De utol nem érhettem,
Más vitte el helyettem,
S azt nem igön szerettem.”

„Hezzám is most kezde
Egy kis madár járni,
Virágos kertömbe
Fészket kezde rakni

Azt is az irígyek
Észre kezdték vönni,
Az ő gyönge fészkét
Széjjel kezdék hánni…” stb.

„Még csak madarat sem látott – mondják az elhagyott nagy vadonról.”

„Amerre madár sem jár – a félreeső vadonról.”

„A küs madár galickába
Csipög, csipög nagy bújába;
Sírok én is keservembe
Ha nem látlak szömtöl szömbe.”

„Jöszte hezzám szép madárka!
Nem zárlak én galickába;
Mikó tetszik êrepülhetsz,
Ha kedved lösz, visszajöhetsz.”

„Idekünn a ződ erdőbe,
Madár lakik egy fészökbe.
Én is oda mönnék lakni,
Ha egy fészköt tudnék rakni.
Küs madár te hogy tucc élni,
Mikor nem is tucc beszélni?
Lásd, én eleget beszélek,
Mégis bubánatba élek.”

Gyermekjáték

„Ágon ülő küs madárka
Fűből fészket facsaríta,
Egyet tojék, belé tojék;
Kettőt tojék, belé tojék;
Hármat tojék, belé tojék… stb.
addig, amig a szusz tart.”

Példabeszéd

„Embert szaváról, madarat tolláról.”

„Nem pengeti az íjat, aki madarat akar lőni.”

„Non tundit nervum, qui vult transfigere corvum.”

A magyar fordításnak látszik, de a holló nyíllal való lövése ott van Kriza Vadrózsáiban, A vadász királyfiak című mesében.

„Aki varjat akar lőni, nem pengeti kéz ijját.”

Szólásmód

„Úgy énekel mint a madár.
jómadár.
Lépre került a jómadár.
Hurokra került a jómadár.”

Pacsirta

„Búza közé száll a dalos pacsírta,
Hogyha magát a magasban kisírta,
Buzavirág buzakalász árnyába
Reáakad megsiratott párjára.

Én is szállnék, a lelkem száll dalolva,
De leszállni nem szállhatok sehova;
Nem fogad be, hova szállnom kellene,
Buzavirág szemű kislány kebele”

Páva

„Kolozsvári várra leszállott egy páva
Az én kedves galambomnak
Csókra termött szája.”

„Hej páva, hej páva! császárné pávája!
Szegén legén vótam, gazdag leánt véttem…”

Szólásmód

„Páva módra sétálni.”
[A hiúság, felfuvalkodás értelmében.]

Páva–Pulyka Mondóka

A páva és a pulyka:

„Szebb a páva, mint a pulyka,
Mer’ a pulyka mérges kutya,
Rút a lába rút-rút-rút!”

Pipiske-mondóka

Pacsirta a hidegben:

„Csiki szűr, csiki szűr!”

„Kicsi csűr, kicsi csűr!”

Pulyka-mondóka

A kicsinyek:

„Még egy kicsit, csit-csit-csit!
Még egy kicsit, csit-csit-csit!”

Jérce pulyka:

„Csak úgy élünk, csak-csak-csak!”

Pulykakakas:

„Kúdulásomból is eltartalak!”

Jérce pulyka:

„Csak úgy élünk, csak-csak-csak!”

Pulykakakas:

„Kúdulással is eltartalak!
Kúdulással is eltartalak!”

Rigó

„Most kezd mállni a cseresznye,
már a rigó megcsipdeste;
Gyenge a lány, csak gyermek még,
Már is víjják a legénykék.”

Mondóka

„Sárga rigó:
Retek, répa, mogyoró,
Ritkán rikkan reggel
A sárga rigó!”
(R betű gyakorlat gyermekeknél.)

Vagy:

„Répa, retek, mogyoró,
Ritkán rikót a rigó!”

Sárga rigó-mondóka

Aranybegy:

„Jó a biró!”

„Szolgabíró”

Rigó–Gerle

„Hájh, hájh rigó a kertemből!
Ne pusztíts ki mindenemből.
Fejér galamb, gellice,
Enyim ez a kicsike.
Sárga rigó köménymag,
Jaj be kevély legén vagy.”

Ruca-mondóka

A ruca mikor éhes:

„Két héttől fogva nem ettem!
Két-hét-től fog-va nem ettem!”

Vagy:

„Bár-csak-há-rom-zsá-kom volna!”

Sas

„Kútágasra szállott a sas,
Többet rózsám ne csalogass.
Csalogatott engöm más is,
Náladnál szebb virágszál is.”

„Édös kincsöm kedvesöm, haj de szeretlek,
Csak egy fertáj óráig sem felejthetlek;
Jupiter sassára bátran fölü’nék,
Csak hogy hezzád angyalom eröpühetnék.”

Szajkó példabeszéd, szólásmód

„Szajkónak szajkó a barátja.”

„Semmi közi nincsen a szajkónak a hegedűszóhoz. A hattyúk akkor énekelnek, mikor a szajkók hallgatva vesztegelnek.”

„Mi gondjok vagyon a szajkóknak az ország dolgaira?”

Szarka

„Az ágon szarka csereg,
Az ablakon kinézek,
Kinézek az uccára,
Nem jő-e valahára.”

„Mett az asszon csergő szarka,
Cserreg perreg jó hajnalba.”

Babona

„Csereg a szarka: vendég jön!”

Vagy:

„Ha a szarka csereg
Vendégjövést jelent.”

Példabeszéd

„Többet ígér a szarka, de nem bírja a farka.”

Tyúk

„Fenékkel felfordult ház az, amelyben a tyúk a kakasnál előbb kukorékol.”

Mondóka

„Új kőkút körül iregforog tarka lábú, vágott farkú, kurta-furcsa suta tyúk.”

Tyúk–Szarka

„Egy tarka tyúk, hét bogojás,
Az udvarba nincsen tojás;
Tizet tojott a tarka,
S mind evitte a szarka.”

Mondóka

„Tarka tyúkom hét bugolyás,
Udvaromban nincsen tojás.
Tizet tojott a tarka.
Mind elvitte a szarka.”

Tyúk–Csirke–Kakas–Ruca–Pulyka–Lúd

Kitrikoty mese

„Tyúkom mondja: kitrikoty.
Csirkém mondja: csip, csip, csip.
Kakas mondja: bokréta.
Récém mondja: riphajnal.
Pujkám mondja: dardaru.
Ludam mondja: gigaga.
Refrén: Káré kity koty, ides tyukom.”

Ülü-példabeszéd

„Úgy szereti az ifjat,
Mind az ülü a tyúkfiat.”

Vadgalamb

„Búzával él a vadgalamb.
Szomoran szól a nagyharang.
Azét szól ojan szomoran,
El van írva az én rózsám.”

Varjú

„Láttam a varjúnak akkora tojássát,
Kétszáz embőr benne főtáláta házát,
Hétszáz kompánia mind futtotta lovát,
Még sem érhette bé tojás hosszuságát” stb.

Mondóka

„Gyurrrott mák, gyurrrott mák!”
(Mikor kutyasz[ar]t lát.)

„Kár! Kár! Kár! Kár!
Hogy a fejed fennáll!”

„Kalács, kalács, kalács!
Phi ka-ka-ká!
Meg nem enném!”
(Mikor nyáron lát kutyasz[ar]t.)

Varjú–Csóka

Az agyonvert sárga búcsuztatója.

„Holló színű rút bogarak,
Fekete csókák és varjak.
Cigán szömit kiszöggyétök,
Lóhus hejött azt ögyétök.”

Veréb-példabeszéd

„Jobb ma egy veréb, hogynem mint holnap egy túzok.”

Veréb–Túzok szólásmód

„Verébre ágyúval lőni.
Dobbal túzokot fogni.”

Függelék

Arany, Tompa, Petőfi, a népköltés és a közmondás
madarainak jegyzéke

A = Arany, T = Tompa, P = Petőfi, N = Népköltés, K = Közmondás

A T P keselyű, saskeselyű Vultur
T körmössas Circus
A T P N ölyv, ölü, héja Astur palumbarius
A T P N karvaly, garahéja Accipiter nisus
A T P N K sas Aquila
A bérci-sas Aquila chrysaëtos
A P K kánya Milvus regális
A T P N K sólyom Falco
A T P vércse Cerchneis tinnuncula
T N fülesbagoly Bubo ignavus
A T K kuvik, halálmadár Carine noctua
A sívó-bagoly Syrnium aluco
A rikoltó-bagoly Strix flammea
P N K bagoly Strix
A K pápista-varjú Corvus frugilegus
A T P N K holló Corvus corax
A T N K csóka Corvus monedula
A T P N K varjú (kálvinista) Corvus cornix
T P N K szarka Pica rustica
T sárgarigó Oriolus galbula
A T P N K rigó Turdus
A T P N K fülemüle, csalogány, csattogány Erithacus luscinia
T P N K cinke, cinege Parus
T N partifecske, martifecske Cotile riparia
A T P N K fecske, föcske Hirundo rustica
N borozdabillegető Motacilla alba
T P K pinty Fringilla coelebs
N stiglinc Carduelis elegans
N csizik Chrysomitris spinus
A T P N K veréb Passer domesticus
N sármánkó Emberiza citrinella
A T P N pacsirta Allanda arvensis
A T pacsirta, pipis Allanda cristata
A P N K seregély, serege Sturnus vulgaris
T K banka, babuk Upupa epops
A T N K kakukk Cuculus canorus
T tarka-harkály Picus major
N horokály Dryocopus martius
N külü Gecimus viridis
T P N vadgalamb Columba oenas
A T P N K galamb Columba domestica
A T N gerlice, gerle, gellice, gilice Turtur auritus
A T P N K fürj Coturnix dactylisonans
T süketfajd Tetrao urogallus
A T fajd Tetrao
A T P N K kakas, tyúk, jérce, kappan Gallus domesticus
A P N K páva Pavo cristatus
N gyöngytyúk Numida meleagris
A N pulyka Meleagris gallopavo
A P strucc Struthio camelus
A T K túzok Otis tarda
A T P bibic Vanellus cristatus
A T P N K daru Gous cinerea
A T P gém Ardea
A T P kócsag, kolcsag Ardea alba
A T bölömbika, nádibúbos Botaurus stellaris
T K vakvarjú, bakcsó Nyctiardea nycticorax
A T P N K gólya Ciconia alba
T feketególya Ciconia nigra
P N K haris Orty gometra crex
T vízityúk Gallinula chloropus
A T K szárcsa Fulica atra
T búvár Podiceps
A T vadréce, vadruca Anas fera
T N gácsér Anas boschas
A T P N K lúd Anser domesticus
T gyöngyvér Anser albifrons
P vadlúd Anser cinereus
A T P N K hattyú Cygnus musicus olor
T P viharmadár, vészmadár Procellaria
A T sirály Larus
P halászmadár Sterna
T karakatna Graculus carbo
A T P K pelikán, gödény Pelecanus onverotalus

KÖZÖS MADÁR A KÖLTŐKNÉL ÉS A NÉPNÉL

ölyv, ölü, héja (astur) · karvaly, ülü, gara, héja (accipiter) · sas · sólyom · holló · varjú · rigó · fülemüle · fecske · veréb · pacsirta · galamb · kakas · fürj · daru · gólya · lúd · hattyú


A KÖLTŐK MADARAI A NÉPPEL SZEMBEN

keselyű, saskeselyű · körmös-sas · bérci-sas · kánya · vércse · kuvik · sívó-bagoly · rikoltó bagoly · pápista varjú · sárga rigó · pinty · pacsirta (pipis) · banka · tarka harkály · süketfajd · fajd · strucc · túzok · bíbic · gém · kócsag · bölömbika · vakvarjú · fekete gólya · vízityúk · szárcsa · búvár · vadréce · gyöngyvér · vadlúd · viharmadár · sirály · halászmadár · karakatna · pelikán


Kizárólag ARANY MADARAI:

bérci sas · sívó-bagoly · rikoltó bagoly · pápista-varjú


Kizárólag TOMPA MADARAI:

körmös-sas · sárga rigó · banka · tarka harkály · süketfajd · vakvarjú · fekete gólya · vízityúk · búvár · gyöngyvér · karakatna


Kizárólag PETŐFI MADARAI:

vadlúd · halászmadár


Kizárólag a NÉPKÖLTÉS MADARAI:

borozdabillegető · stiglinc · csizik · gyöngytyúk · horokály · külü

Az Arany–Gyulai-féle Népköltési gyűjtemény madárnevei, I–III. kötet

Bagoly · Barázdabillegető · Csizik, fülemüle · Csóka · Cinege · Daru · Fecske · Fekete hattyú, Hattyú · Fülesbagoly · Fürj · Gácsér · Galamb · Gara, Héja · Gerlice · Gólya · Gyöngytyúk · Haris · Holló · Kakas (Jérce, Kappan) · Kakukk · Lúd · Marti fecske (Ölyv, Ölü) · Pacsirta · Páva · Pulyka · Rigó · Sas · Serege · Sólyom · Szarka · Vadgalamb · Varjú · Veréb

Kriza „Vadrózsá”-i

Bagoly · Csóka · Cinege · Fecske · Fülemüle · Fürj · Galamb · Gölice, Gellice · Gólya · Haris · Holló · Horokály · Kakas · Kánya · Külü · Lúd · Páva · Pinty, Bincs · Pulyka · Ruca · Rigó · Sárga rigó · Sármankó · Sas · Szarka · Ülü · Vadgalamb · Varjú

Nincs pacsirta!

Találós mesék

Arany László: Eredeti népmesék, 1862.

„Rí-rí ruca rí-rí,
De nem tudom, mért rí,
Talán azért sír-rí,
Vályujában víz nincs,
Derekában vér nincs.”
(Hegedű)

Lúd szántja,
Ember hajtja,
Gonddal vetik be.”
(Írás)

„A világot általéri,
Mégis egy tyúk általlépi”
(Kerékvágás)

„Egyet tojik, huszat költ, szárat repít.”
(Hagyma)

„Nekem olyan kis tyúkom volt,
hogy a föld alá járt tojni.”
(Hagyma)

Burns madarai

Lévay József fordítása nyomán

Bagoly – Strix 136, 491, 230
Bíbic – Vanellus 296
Csíz – Chrysomitris spinus 281
Fajd (Fajdkakas) 87, 256, 324
Fecske – Hirundo rustica 88, 281, 418
Fogoly – Perdix cinerea 87, 261, 418
Fülemüle (Csalogány) – Drithacus luscinia 429, 363, 400
Galamb – Columba domestica 264, 265, 368, 377, 432
Gerle – Turtur 95
Górtyúk 206
Hattyú – Cignus 117, 165, 250
Holló – Corvus corax 331, 486
Kacsa – Anas 117, 301
Kakas – Gallus 136, 201
Kócsag – Ardea alba 87
Libuc – Vanellus 87
Nyíri-fajd – Tetrao-tetrix 106, 428
Ölyv – Astur 117, 374, 377, 432
Pacsirta – Alanda 117, 188, 196, 238, 277, 341, 377, 392, 422, 434, 449, 511
Pinty – Fringilla 87, 117
Rigó – Turdus 87, 117, 121, 229, 296, 373, 422, 511
Sas – Aquila 270
Sirály – Larus 117
Vadgalamb – Columba venas 87
Vadgerle – Turtur auritus 281, 296
Varjú – Corvus cornix 229, 481
Veréb – Passer domesticus 229
Vészmadár – Procellaria 389
Madár 75, 108, 123, 127, 128, 138, 139, 147, 153, 166, 169, 175, 182, 183, 195, 196, 199, 201, 237, 239, 251, 280, 284, 294, 299, 319, 334, 368, 372, 374, 375, 377, 400, 404, 407, 411, 417, 422, 424, 426, 434, 444, 497, 511 (44)
Bagoly éjjel huhog, romokban tanyáz, búg (!) a repkényben
Bíbic bóbás, visít és felesel
Libuc neki hegy való csak (!) – hiszen ez a bíbic!
Csíz bokrok közt énekel
Fajd szökell, szárnyra kel, sűrűkbe jár, bokrok közt költve tanyáz,
jár-kel túl a réten
Fecske lent száll, viskó körül rajog, fennjáró fecskepár szép időt jelent
Fogoly mezőn él, réteken csipeg
Fülemüle bokor várja, hívja hő párját, rét szélén dalol, édes ajkú
Galamb búg, reszket az ölyv előtt (legtöbbször szerető értelmében)
Gerle búg
Hattyú büszkén úszdogál (hattyúfehér bőr, hattyúnyak)
Holló szárnyon jár az éj, ég táplálja a holló fiát is
Kacsa nád közt hápog, csíp
nád közt hápog, csípi apácskát
Kakas riad virradatkor, szól virradatkor
Kócsag a tavak körül él – csakhogy kócsag nincsen Angliában
Nyíri fajd belopni a fajdot, bujdokol
Ölyv gyorsan lövell, feldúlja a kis madár fészkét, gyilkos,
megreszketteti a galambot
Pacsirta szárnyra kel s fönt énekel, édesen dall, pacsirta dalnak hült helye (!), pacsirta énekétől hangzik a határ, fészkéből kikel, száll a légbe fel, danol, csicsereg, szendereg, kunyhók körül dalol, a légben szárnyalgat, fent röpdes, hajnalban énekel, felszáll a földről korán, korán ég felé repül, harmatos begyével hajlik, dala hangzik, mikor ég felé repül
Pinty ugrál tövisbokorban (!), zeng bokrok áginál
Rigó cserjék közt ugrál, zeng, ül tar töviseken, füttyös, bokorban fészkén ül, barna s este jelenik meg, bokrok közt szól
Sas a déli nap tüzébe tekint
Sirály víz tükrét pedzi
Vadgalamb Fák tetején tartózkodik
Vadgerle magas tölgyfán búg, búg a völgyben
Varjú Kapar a vetésben (!), varjak serege nyugodni száll este
Veréb ha éhes, sóvárog
Vészmadár magános partokon röpked

BURNS MADARA: szárnyas nép, madárdal, madárének, dalol, dala víg, dala köszönti az esthajnal csillagát, lombokban szerelmi dallal andalog, idvezlő dalt zeng, énekel, vígan énekel, szerelmet énekel, tavaszra kelve naponként szebben énekel, zeng, zengedez, őszre kelve bágyadtan zengedez, van zengő madárcsoport, hallgat, télre kelve hallgatag, vígan, köszönti a tavaszt. Cselekvése: félénk, rejtőzve él, bokrok közt vígan szökell, zöld galyon ül, fákon cseveg, bokron csattog, bokorba tér, él háborítatlanul, örül, sűrű lomb közt örül, vidor, boldog, szeretget, a sűrűben vigyázza fészkit párjával, fürj védve fedi fészkét, siratja a fiát, könnyű szárnyon leng, szárnya fárad, fényes, örvend a lomb megújulásán, télen a bokorban reszket, fürdik a harmatban, a kóbor madár elül.

Utószó

Herman Ottó a magyar múlt azon ritka alakjai közé tartozik, akikről nem sokkal haláluk után részletes életrajz látott napvilágot. A tanítványainak ifjabb nemzedékéből való Lambrecht Kálmán paleontológus készítette el: Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor élete és kora. Bár azóta nagyszámú tanulmányt, sőt újabb könyveket is írtak Hermanról, ennek a munkának az értékét és fontosságát senki sem haladta meg. Lambrecht nagy érdeme az is, hogy tüzetes szorgalommal lajstromba szedte mesterének nyomtatásban megjelent műveit. A bibliográfia hatalmas számot, 1140 tételt tartalmaz. Valószínű azonban, hogy ő sem tudott ennek a műnek a kéziratáról, melyet most kezében tart az olvasó.

Az eredeti címlapon az 1892-es évszám áll. Nyilvánvaló, hogy ekkor kezdte írni Herman Ottó. Néhány utalásból kiderül, hogy később félretette, majd ismét elővette, és tovább dolgozott rajta. Nem sokkal halála előtt fejezhette be.

A kézirat kalandos sorsot ért meg. Századunk második évtizedében a magyar néprajz vezéralakjához, a befolyásos és tekintélyes Sebestyén Gyula akadémikushoz (1864–1946) került, aki mint a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke foglalkozott a néprajzi kiadványok ügyével, mivel ekkor a Társaság volt a magyar néprajz legfontosabb kiadói intézménye.

Egészen bizonyos, hogy Herman Ottó megjelentetés céljából nyújtotta át neki a magyar költők és a népköltés madarairól szóló kéziratot. Sebestyén gondolt is a nyomdai előkészítésre, mint ezt a 74. oldalon tett ceruzás jegyzete igazolja. Hermannak azonban nem sok tudomása lehetett írásának további sorsáról, mert 1914 decemberének legvégén, hetvenkilenc éves korában meghalt. Közben a néprajzi könyvek századelőtől föllendült kiadását a háború visszavetette, majd Sebestyén Gyula életpályája is megtört. A forradalmak alatti magatartásáért nyugdíjazták, tisztségeiről lemondani kényszerült, vidéki magányba vonult, Balatonszepezdre, ahonnan sosem tért vissza a tudományos életbe.

Sebestyén Gyula hagyatékában több idegen kézirat lappangott, a Herman Ottóé is. Valószínűleg idős korában sem tett le arról, hogy egyszer ismét alkalma nyílik munkáját folytatnia. Nem így történt. A második világháború alatt és a következő években az anyag egy része megsemmisült, másik része szinte az utolsó pillanatban a budapesti Néprajzi Múzeum adattárába került. Az Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága címet viselő kézirat Sebestyén Gyula orvos fiának, Sebestyén Lászlónak a birtokában maradt, családi irományok közé csúszva, anélkül, hogy tulajdonosa tudott volna róla.

Herman halála után fél évszázaddal, Sebestyén Gyula munkásságát kutatva akadt rá Schelken Pálma, akinek a kézirat megmentését köszönhetjük. Schelken Pálma teljesen zilált, szétszórt állapotban kapta kézhez az egykor Herman Ottó által aprólékos gonddal, gyöngybetűkkel letisztázott, kiadásra előkészített művet. Lapról lapra haladva féltő szeretettel és nem kevés fáradsággal állította helyre az eredeti egységet. Közben a hermani életmű áttanulmányozásával tisztázta, hogy valóban nyomdafestéket nem látott tanulmányról van szó. Hiszen neki is, akár Herman Ottó más tisztelőinek, az első percben szinte hihetetlennek tetszett, hogy annyi esztendő után bukkanjék föl az ismeretlenségből egy érdekes kézirat. A munka végeztével Schelken Pálma hírt adott a sajtóban fölfedezéséről (Magyar Nemzet, 1965. november 17.), és kiadásra ajánlotta ezt az írójára oly jellemző tanulmányt.

Miért mondható el, hogy a mű különösen rávall szerzőjére? Azért, mert szemléletesen tanúskodik Herman Ottó tudósi mivoltának egyik lényeges vonásáról, a sokoldalú érdeklődésről.

Herman több, egymástól távol álló tudományág történetében foglal el jeles helyet szervező és alapozó munkássága okán. A magyarországi madártani vizsgálatokat ő emelte európai rangra, és ő hívta létre nevezetes intézményét, a Madártani Intézetet. A Néprajzi Múzeum tárgyi anyagát az ő gyűjtései formálták át magyar jellegűvé. Örökké vitára kész szellemének köszönhető a magyar néprajz első tudományos vitája, mely kérdésföltevésével a következő évtizedek kutatásait is ösztönözte. Nem sokkal később egy másik vitában a hazai fizikai antropológia serkentőjeként lépett föl. Hazánkban ő kapcsolta először össze a régészeti és a néprajzi kutatásokat, ő kezdett először történeti néprajzi vizsgálatokat az életmód területén. Zseniális megsejtése és a kutatói szerencse találkozott az ősember magyarországi telephelyének első ízben történt feltárásakor. Úttörő jellegűek pókászati és halélettani munkái. Ezen kívül foglalkozott rovartannal, állattannal, állatvédelemmel és nyelvészettel. Majdnem két évtizedig volt ellenzéki parlamenti képviselő, és hozzászólt a kor szinte minden lényeges kérdéséhez, különösen kedvelve a gazdasági és azon belül is az iparügyi témákat. Végül tegyük hozzá, hogy tudását szinte teljes egészében önképzéssel szerezte, mert eredeti szakmája géplakatos volt.

Lambrecht Kálmán „utolsó magyar polihisztor”-nak nevezte, és azóta is szívesen emlegetik így méltatói. Herman polihisztorsága jelentősen különbözött a régi korok tudósaiétól, hiszen a XIX. század differenciált tudományosságában már egyetlen tudományszakot sem foghatott át egyetlen emberi elme, míg a középkor tudósai általában jártasak voltak koruk összes tudományágazatában, és ez a világ teljességét jelentette nekik. Herman nem is törekedett erre, az ő polihisztorsága csupán azé a természettudósé volt, aki a társadalomtudomány mezejét is kutatási területének tekintette.

Hozzá hasonló érdeklődésű tudós nem egy dolgozott a korabeli Európában. Mindenekelőtt az általa gyakran idézett német Rudolf Virchow, akivel személyes ismeretség is összefűzte, és akinek egész természettudósi munkásságát áthatotta az archeológia, az etnográfia és az antropológia kapcsolata. Jó barátja volt Ottó Finsch német ornitológus, a braunschweigi néprajzi múzeum későbbi igazgatója, aki szintén folytatott embertani tanulmányokat. Ide kívánkozik a neves etnológus, Bastian nevének említése is. A sort még lehet folytatni, de e néhány kortárs alakjának fölidézése is megérteti, milyen szellemben fogant a költészet és a madárismeret kapcsolatát taglaló tanulmány.

A mű bevezetője a természettudós és a társadalomtudós összefonódó érdeklődésének foglalata. Címe, A magyar szellem biológiai hajlandóságáról, a mai olvasó számára idegenül hat, de már a Beköszöntő szó-ból kiderül, és amint olvasni kezdjük, hamarosan még inkább megvilágosodik Herman szóhasználatának mai jelentése: hogy a magyar nép közel áll a természethez.

Herman már az első sorokban siet közölni, hogy a magyar nemzet karakterének ismeretéhez kíván új vonások föltárásával hozzájárulni. Mielőtt azonban tárgyválasztását végleg megindokolná, előad néhány gondolatot, melyek munkásságára nagy befolyással voltak. Idézi Darwin „alkalmazkodási tan”-át, amit ma inkább a kiválasztódás elmélete néven ismerünk. Herman híve volt annak a tévedésnek, amelyet különben nem egy kortársa vallott, hogy a darwini evolúciós elmélet nemcsak az élő természetre, hanem az emberi társadalomra is érvényes. Ebbe az irányba befolyásolta az is, hogy Buckle angol történettudóst tévesen értelmezve nem látott lényeges különbséget a természet és a társadalom életműködése között.

A magyar nép sajátosságát abban vélte felismerni, hogy az egyes népeket elegyítő, eltüntető, újakat szülő fejlődés során nemhogy természetes asszimilációs hajlandóságot árult volna el, hanem épp ellenkezőleg, ő maga vált asszimiláló tényezővé. Az élő világhoz való közelállása, „biológiai hajlandósága” segítette ebben – fejtegeti Herman.

A romantikus nemzetkarakterológia hívének mutatja az a megjegyzése, hogy a magyarságnak a mély gondolkodás (nem a felszínes) és a józan fölfogás volt a legfontosabb összetartó és vonzó ereje. Itt azonban jóval óvatosabb, mint hasonló tárgyban 1902-ben írt munkájában (A magyar nép arca és jelleme), legkevésbé sikerült könyvében, melyben egészében tudománytalan nézetrendszert igyekezett igazolni. Ez alkalommal legtöbbször hangsúlyozza, mily keveset tud még, mennyivel adósak a kutatások, hogy a magyarság lényeges vonásának tartott természethez való viszonyt hitelesen fölfedhesse. Kellő fogódzó hiányában folytonosan szűkíteni kell érdeklődését. Így jut – nem épp meggyőzően – a madár és az ember kapcsolatához, mely szerinte azért mérvadó a tárgyban, mivel a madár a röghöz kötött ember figyelmét legtöbbször vonja magára a természet élővilgából. Sorolja is a bizonyítékokat. A magyar nyelv mily éles megfigyelő erőről tanúskodik, és mily sokszor ruház föl madarakat találó emberi tulajdonságokkal, vagy fordítva, az embereket madarakéval.

Ezzel elérkeztünk a költészethez, a nyelvi kifejező erő csúcsához, hiszen „… a nép szellemének jellemző irányzatát a költő szellemén át nemesített, fejlettebb alakban látjuk meg s nyugodt lélekkel elfogadhatjuk szövétnekül a tudományos irodalomban is”.

Herman tárgyválasztása nincs minden előzmény nélkül. Hasonló érdeklődéssel átitatott tanulmánya: A madár a magyarság felfogásában (Emlékkönyv a Királyi Magyar Természettudományi Társulat félévszázados jubileumára. Budapest, 1892. 331–352). Sokat foglalkozik az ember és a madár kapcsolatával legnagyobb sikerű könyvében: A madarak hasznáról és káráról (Első kiadása: Budapest, 1901). Nagy kedvvel idézi mindannyiszor más természettudományi műveiben is a magyar népköltészet példáit és a régebbi magyar írók, költők írásait.

A magyar népköltészetnek a század elején csupán töredékét ismertük a maihoz képest. Igaz, az akkor meglévő, ma már klasszikusnak minősülő gyűjtemények, melyek Herman Ottónak példatárul szolgáltak, a legszebb darabokat tartalmazzák, ami némileg kárpótol azért, hogy földrajzilag a magyar nyelvterületnek csupán egy részét fogják át, és több műfaj nincs bennük képviselve. De nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a parasztok és halászok között számtalanszor megforduló Herman közvetlen élményből is sokat meríthetett.

Semmi sem emlékeztet arra, hogy az idős tudós ismerte volna a századelőn megújuló magyar irodalmat. Anekdotikus történet, pedig igaz, hogy nagyra tartott barátja, Pósa Lajos verseit 1911-ben Nobel-díjra akarta javasolni. Mivel irodalmi ízlése megmaradt a különben „hivatalosnak” számító nép-nemzeti irányzatnál, nem meglepő, hogy „a magyar költészet korszakot alkotó, megingathatatlan háromsága” költészetét vizsgálja.

Alaposan átolvasta Arany, Tompa és Petőfi költeményeit. Az sem meglepő, hogy hány alakban és helyzetben ismerte föl bennük a madarakat, hiszen ennek volt tudósa, annál inkább ámulatba ejt, hogy kalauzolásával kibontakozik a jeles költők természetrajzi tájékozódása elsősorban, és mai szóhasználattal etológiai tudása: ki mennyire ismerte a madarak viselkedését. Különösen Arany János finom megfigyelései ragadhatják meg az olvasót, úgyannyira, hogy már szinte elkészül külön elméletével, mi szerint Arany bizonyára hű természetbarát lehetett, szemlélődő alkat, aki csendben sokáig figyelemmel hallgathatta a madarakat. Herman azonban nem ad helyet ilyenfajta messze kalandozásoknak. Őt az érdekli, mennyire hiteles a költők természeti leírása. Meg is rója Tompa Mihályt pontatlanságáért, mert nem a fülemüle búg, hanem a vadgalamb.

A természettudós nem tagadja meg magát. A mű szerkezete valamelyest hasonlít a természetrajzi leíró tanulmányok szerkezetéhez. Előbb a költőket vizsgálja meg a madarak kapcsolatában, aztán a madarakat veszi számba a költők nyomán. A sok szempontú megközelítés gyakran ismétlésekbe viszi, és a vége felé megbomlik a tanulmány egységes szerkezete is. A különfajta függelékek ötletszerűen csatlakoznak. Látszik, hogy több részletben, hosszabb ideig írta a tanulmányt.

Mindezek azt is tanúsítják, hogy Herman Ottó élete végén, hanyatló korszakában készült el az Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilágával. Mögötte voltak az 1870–80–90-es évek, legtermékenyebb szakaszai. A század legutolsó éveinek, de különösen élete utolsó másfél évtizedének termése megfáradt, öreg, olykor dilettáns tudós alkotásai. A művek tiszteletre méltóak, nem hiányoznak belőlük az ötletek, a fordulatok, a szellemes gondolatvezetés, de a korábbi lendület már megtört, az eredetiség erősen megfogyatkozott. Lambrecht Kálmán így jellemezte ezt az időszakot: „A messze világító fárosz kialvóban volt.”

Ha szigorú tudományos érdek szerint vizsgáljuk, ennek a tanulmánynak madártani tanulsága nincs, az irodalomtörténészek számára pedig aligha jelent lényeges elemet egy életmű mérlegelésénél, hogy az illető költő mennyire és milyen pontosan ismerte a madárvilágot.

Igazságtalanok volnánk azonban Herman Ottó szelleméhez, ha ily szigorú tudósi szempontok szerint méltatnánk minden bizonnyal nagy kedvvel írt művét. Minden különcsége, excentrikus megjelenése és viselkedése ellenére sem zárkózott be a tudomány fellegvárába, sőt amit írt, többnyire úgy készítette el, hogy a nagyközönség, a közművelődés számára is hozzáférhető legyen.

Sokáig kallódó műve szerfölött érdekes olvasmány azoknak, akik szeretik a költészetet és a madarakat. Nem azért, mintha külön örvendeznénk annak, amit szerzőnk mindenképpen bizonyítani kívánt, hogy a magyarság és jeles költői hűségesek a természethez. (Bizonyára még sok költőről és sok népről el lehet mondani ugyanezt. Herman Ottó nem is állítja, hogy csak a magyar népet és a magyar költőket jellemzi ez a vonzó tulajdonság.) Megfogja az olvasót Herman leleményessége, nyelvi érzékenysége, természetrajzi–történeti–etnográfiai tudása, mellyel mindezt körbefonja. Stílusa annyi esztendő után ma is könnyed, olvasmányos. Az idő múlásával ugyan különösen a bevezető részben sok vitatható akad, de egészében vitathatatlan a munka művelődéstörténeti érdekessége, melyért valóban érdemes ma is kézbe venni.

Kósa László

Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. Válogatta, sajtó alá rendezte Schelken Pálma. Az utószót Kósa László írta. A kötetet tervezte és az illusztrációkat készítette Kakasy Éva. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983.

A veszélyeztetett állatfajok védelme egyre komolyabb kihívást jelent napjainkban. Miközben a fajok egymás mellett éléséről egyre többet tudunk, a megmentendők kiválasztásánál egy paradoxnak is mondható szubjektív gyakorlat érvényesül, amelyre a szakemberek egyre gyakrabban hívják fel a figyelmünket. Mi ez a szemléleti hiba?

A veszélyeztetett állatfajok védelemre való kiválasztásakor egyelőre keményen érvényesül az ember számára szép, kedves stb. állatok fokozott, olykor kizárólagos védelmének elve – persze erre sokkal könnyebb pénzt szerezni –, miközben az ökoszisztéma – sajnos vagy hál’ Istennek – nem így „gondolkodik”.

A XX. század végére igen nehéz helyzetbe került az orvoslás egy kiemelten fontos, emberek százmillióit érintő területe. Ennek oka, az egyes gyógyszerek nyakló nélküli, nem kellően ellenőrzött használata, amely egy valóságos ökológiai katasztrófát idézhet elő. Mi a probléma?

Egyértelműen a rezisztencia kialakulása, illetve a biológiai mikrovilággal való szerencsétlen viszonyunk a fő gond. Ennek következtében, már magasan civilizált országokban is kénytelenek voltak – a renitens betegek számára – a középkori lepratelepekhez hasonló, elszigetelt egészségügyi intézményeket létrehozni. A kérdésben azért említettem csupán százmilliós nagyságrendű érintettet, mert genetikai és egyéb okokból a nagy járványok után mindig tekintélyes számú a túlélő.