Hídverés rovat

Madártani elemek szépirodalmunk főbb forrásaiban

Herman Ottó
Szerzőnek a Választmányhoz intézett jelentéséből
biológia, állattan, madarak

Nemcsak a Természettudományi Társulat törekvése, mellyel saját meggyőződésem tökéletesen találkozik, hanem a dolog természete is, mely a törekvést szülte, úgy hozta magával, hogy a madarakról szóló munka anyagának összeszerzését a nyelven kezdjem; mert hiszen ma már fölösleges annak a megokolása: miért nem szabad Vajda Péter, Mihálka, Hanák és mások neológiájában egyebet, mint jóhiszemű botlást látnunk.

Éppen ez a meggyőződés azután azt is jelentette, hogy be kell menni első sorban a régi magyar természetrajzi irodalom tüzetesebb tanulmányozásába, a népnyelvi anyag összeszerzésébe, a jobb szótárak – s amennyire csak lehet a kódexirodalom fölhasználásába is. Ez a sorozat úgy természethistóriai, mint nyelvészeti tekintetben a szorosabban vett „szakszerű rész”.

Ezt a sorozatot a múlt évi április hó végéig legfontosabb részei szerint fel is dolgoztam s legyen szabad itt az eredmény megvilágítására néhány számot felsorolhatni: Miskolczi Gáspár adott 211, Földi János 548, Grossinger János 339 szót; Gáti István, Szentgyörgyi József, Molnár János, Kralovánszky András, Tóth Pál stb. megfelelő számokat nyújtottak; a jobb szótárakból eddig 284, a Magyar Nyelvőr tizenöt kötetéből 315 szó került stb.

De az a körülmény, hogy a madár kiváló tulajdonságainál fogva sokkal közelebb áll ahhoz, amit az ember lelkületének szoktunk nevezni, mint az alakoknak bármely más, együvé tartozó köre, ez a körülmény arra bírt, hogy még az elismert jó magyarságú remekírók legfőbbjeit is felhasználjam, ne kerüljem el a népköltést és a példabeszédeket sem; mert mindezek fontos világot vethetnek és vetnek is a madárról táplált közfelfogásra, és bizonyos, hogy a szóanyaghoz is fontos adatokat szolgáltathatnak.

Az ezekből a forrásokból merített eredmény, mint gondolom, épp annyira érdekes, mint tanulságos.

A klasszikus költők közül feldolgoztam az elismert költői triászt: Arany, Petőfi és Tompa költeményeit; a népköltésre nézve a Kisfaludy-társaság gyűjteményes kiadásait; Kriza János és Kálmány Lajos műveit; a palócságra és másra vonatkozó, hozzáférhető anyagot. A költői triászt azért választottam, mert művein leghatározottabban érezhető, hogy a magyar klasszicizmust a népnyelvből – hogy úgy mondjam – regenerálta; és azért is, mert alaphangulat dolgában mindenik más-más; de sokszorosan egyazon tárggyal is foglalkozik, ennélfogva az összehasonlításra széles alapokat nyújt. Így például mind a három költő leíró elemek alapján ír a gólyáról s az a hatás, amelyet elér – mely Tompánál annak idejében politikai jelentőséggé fokozódott – a madár életmódjának, viselkedésének igen pontos, finom részletekre is kiterjedő ismeretén alapul. Az Alföld leírásában is találkoznak, melynek jellemzését madarak belevonása nélkül adni nem is lehet.

Arany, összeállításom szerint, harmincnyolc madáralakot ismert; ebből hatot neme szerint, a többit faj szerint lehet meghatározni. A jellemzések mindig rendkívül találók, sokszor diagnózisszerűek és mindig az életmódból vannak merítve, ami a népies felfogással is egybevág.

Arany madáralakjai a következők:

I. nemek: Saskeselyű, Vultur – Sas, Aquila – Sólyom, Falco – Fajd, Tetrao – Kacsa, Anas – Sirály, Larus.

II. fajok: Bérci-sas, Aquila chrysaetos – Vércse, Tinnunculus alaudarius – Kánya, Milvus regalis – Héja, Astur palumbarius – Olyű, Accipiter nisus – Sivó-bagoly, Syrnium aluco Kuvik, Carine noctua –Rikoltó-bagoly, Strix fiammea – Fecske, Hirundo rustica – Holló, Corvus corax – Varjú, illetőleg kálvinista-varjú, Corvus cornix – Pápista-varjú, Corvus frugilegus – Csóka, Corvus monedula – Seregély, Sturnus vulgaris – Rigó, Turdus musicus – Fülemile, Luscinia vera – Pacsirta, Alauda arvensis – Pacsirta, Alauda cristata – Veréb, Passer domesticus – Kakuk, Cuculus canorus – Galamb, Columba livia – Gerle, Turtur auritus – Fürj, Coturnix dactylisonans – Kakas, tyúk, Gallus domesticus – Páva, Pavo cristatus – Pulyka, Meleagris gallopavo – Struc, Struthio camelus – Túzok, Otis tarda – Bibic, Vanellus cristatus – Daru, Grus cinerea – Gém, Ardea cinerea – Kolcsag, Ardea egretta – Nádibika, Botaurus stellaris – Gólya, Ciconia alba – Szárcsa, Fulica atra – Lúd, Anser domesticus – Hattyú, Cygnus musicus – Pellikán, Pelecanus onocrotalus.

Ahol a magyar nevek látszólag szinonim viszonyban állnak, mint pl. a pacsirta, ott a jellemzés adja ki a fajt. Így:

„Kis pacsirta is szánt,
Mint a szegény költő fényes levegőben:
Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban…
Hallgat leesőben
.”

Ez a rendkívül finom jellemzés kétségkívül az Alauda arvensist adja ki. Ellenben a Bor vitéz költeményben:

Megy az úton kis pacsirta.”

Ez csak az utakon tartózkodó Alauda cristatát illetheti.

Inkább csak szimbolikus alkalmazásban, de faj szerint meghatározhatók a Hattyú és a Pellikán (nem pelikán).

Az előbbi az ismeretes „hattyúdal” formában szerepel s e hit a Cygnus musicus-nak köszöni keletkezését; az utóbbi, mint az önfeláldozás mintája szerepel, a hit szerint feltépve mellét, hogy éhező fiait saját vérével táplálhassa, ami tudvalevőleg onnan eredt, hogy a madár, amidőn fiait táplálja, a feltagolt halak vérével különösen a mellét keveri be.

Úgy Arany-nál, mint Petőfi-nél a jellemzések nemegyszer valóságos rajzolásig élesednek, pl. Arany-nál a Buda halálában:

„Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére”

Ez tehát a szó után kirajzolva a darvak V alakú vonulási rendjének a képe.

Petőfi-nél már kirajzolás, a Hazámban című költeményben:


„Fejem fölött míg őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt;”

Igen érdekes a német klasszikussal való egybevetés. Schiller a Kraniche des Ibycus költeményben így szól: Schwärme von Kranichen”, „graulichte Geschwader”, a hangra nézve:

„Die nahen Stimmen furchtbar krähn –“

holott a magyarságnál ez áll:

„Magasan repül a darú, szépen szól –”

és bizonyos is, hogy a vonuló darvak ún. krúgatásában van valami a harangra emlékeztető, andalító elem. A költői szépség megcsorbítása nélkül is, a magyar felfogás okvetetlenül a hívebb.

Arany, amidőn Bolond Istókjában a síkság képét festi, így szól:

„Különben a lég csöndes, néptelen;
Kék távolában itt-ott függ vala
Egy barna szárnyas a híg étheren
Mint pár-szemöldök írott vonala.”

A szó után rajzolva, kikapjuk a távolban repülő madár képét, amint azt a tájfestészet is alkalmazza:

Itt azután felötlik a „függ” mesterszó, mely azt festi, amidőn, különösen az egerésző ragadozó madár, egy ponton mintegy függve marad a levegőben, hogy a prédát kileshesse; szárnyát verdesi ugyan, de nem halad. Ez nem lehet lebegés, mert ez nem zárja ki a haladást, tehát nem is a német „Schweben”; a német mesterszó: „Ritteln”.

Kleist Tavaszában – Der Frühling – mely részletes, sőt aprólékos megfigyeléseken alapuló, leíró költemény s amelyet Csokonai Vitéz Mihály igazán mintaszerű magyarossággal lefordított, pl. ez áll a pacsirtáról:

„Bleibt schweben und jubiliert.“

Csokonai így fordítja:

„Lenéz a’ boldog völgyekre,
Függtön marad, jubilál.”

A magyar fordító felfogása és kifejezése határozottan az élesebb; Arany is él vele, amint láttuk.

Ilyen értelemben az igazán magyaros fordítók mindig helyesbítők is, különösen német eredetiekkel szemben. A példánál maradva, Kleist ugyanabban a költeményben pl. így szól:

aus seinem Gezelte
......geht lachend
Das gelbe Täubchen......

Csokonai így:

„Lágy dúcából hahotával
A kék galambka kijő”

Vagy, ugyancsak a galambokról:

„Jetzt schwingen sie lachend die Flügel und säuseln über den Garten.“

Csokonai-nál:

Öszvecsapják víg robajjal
Mind a ketten szárnyokat”

Csokonai jobb tudomása, magyaros realizmusa nem vette be a sárga galambot – nem hallhatott abban a tapsszerű robajban, amellyel a galambok szárnyra kapnak, lágy susogást stb.

Petőfi huszonnyolc, Tompa negyvenhárom madáralakot ölel fel. A magyar népköltés, amennyire gyűjteményesen ki van adva, harminchárom, a székelységé Kriza nyomán, huszonkilenc fajt ismer.

E forrásokat összegezve, a következő magyar közornitológiát kapjuk ki alapul (rövidítések: k. = költők, n. = magyar népköltés, sz. = székely népköltés):

Bagoly, mint nem k. n. sz. – Banka k. n. – Bérci sas k. – Bibic k., Bölömbika s ennek szinonimái: Nádi bika, Nádi búbos, Vízi bika k. – Borozdabillegető n. – Búvár k. – Csalogány, Csattogány k., Fülemile k. n. sz. – Csizik n. – Csóka k. n. sz. – Cinege k. n. sz., Cinke k. – Daru k. n. Fajd k. – Fecske k. n. sz. – Fekete gólya k. – Fekete hattyú n. – Füles bagoly k. n. – Fürj k. n. sz. – Gácsér k. n. Vadréce, Vadruca k. – Gara, Kara n., Héja k. n., Ölü k., Olyű, Ölyv k. n., Ulü sz. – Galamb k. n. sz. – Gém k. – Gerle k. Gerlice n., Gölice, Gellice, Gilice sz. – Gólya k. n. sz., Eszterág k. – Gyöngyvér k.(1), Gyöngytyúk n. – Halászmadár k. – Haris k. n. sz. – Harkály k. – Hattyú k. – Holló k. n. sz. – Horokály sz. leginkább a fekete harkályt, Dryocopus martius L. fajt illeti. – Kacsa k., Réce k. Ruca k. sz. – Kakas k. n. sz. Tyúk k. n. sz., Jérce k. n., Kappan n. – Kakuk k., Kukuk n. – Kánya k. sz., Karakatna k. – Karvaly k. – Keselyű k. – Kócsag k. – Körmös-sas k. Circus értelmében. – Külü sz. a zöld harkály, Gecinus viridis értelmében, hangfestő. Kuvik k. – Liba k., Lúd n. sz. – Pacsirta k. n. Pápista varjú k. – Parti fecske k. n., Marti fecske n. – Páva k. n. sz. – Pelikán k. – Pinty k. sz., Bincs sz. – Pipis k. – Pulyka k. n. sz. Rigó k. n. sz. – Rikoltó bagoly k. Strix flammea értelmében. – Sárga rigó k. n. sz. – Sármánkó sz. – Sas k. n. sz. Seregély k. Serege n. – Sirály k. Sivó bagoly k. Syrnium aluco értelmében. – Sólyom k. n. sz. Stiglinc n., Struc k. – Süketfajd k. – Szárcsa k. – Szarka k. n. – Tarka harkály k. Picus major értelmében. – Túzok k.–Vadgalamb k. n. sz. – Vadlúd k. n. – Vakvarjú k. – Varjú k. n. sz., Kálvinista varjú k. – Vércse k. – Veréb k. n. – Vészmadár k. Viharmadár k. – Vízityúk k.

Ha a Bagoly, mint tisztán nemi név kimarad, az alakok összessége hetvenöt.

Tisztán népies alakok: Borozda billegető, Csízik, Fekete-hattyú, Gyöngytyúk, Horokály, Külü, Sármánkó és Stiglinc.

A költőknél a Sívó- és Rikoltó-bagoly összetételek, amelyek madárnévből és a hozzáfűzött jelzőből alkottattak; az előbbi különben Miskolczi Gáspár-nál – 1691 – már megvan.

Az inkább csak mesebeli alakok a költőknél a Griffmadár és a Tarvarjú. De a nép az előbbi alatt sokszorosan a nagy dögész keselyűket – Vultur, Gyps – érti; a Tarvarjú a népnél Torvarjú néven is szerepel s így nyilván azt jelenti, hogy a madár az esett állatok dögén keletkező tor részese, szereplője, jellemzője.

A madarakra vonatkozó példabeszédek, amelyekben legtöbbször rendkívül éles megfigyelés nyilvánul, amennyire azokat eddig összeállítottam, harminchét madárfajt ölelnek fel. Itt is a biológia a főjellemvonás, alkalmazása sokszor meglepő.

Így, gondolom, Ballagi Mór ezt is feljegyezte:

Száraz ágon szól a haris
Enyém vagy te szívem Maris.”

Ez különben népdal is; de sokszorosan példabeszédszerűen is alkalmazzák. A dolog képtelenségnek tetszik, mert az csakugyan köztudomású, hogy alig van madár, mely idegenebb az ágtól, mint a rétlakó haris. De behatolva annak szellemébe, amit néphumornak nevezünk, tisztán áll előttünk, hogy a legény ezzel tulajdonképpen azt mondja a leánynak, hogy annyira az övé, mint a haris az ágé, vagyis idegen tőle. A dolog tehát nem azon fordul meg, hogy a nép nem tudja a haris sajátságát, hanem, hogy nagyon is jól tudja; annyira, hogy képletes tagadó elem gyanánt használja fel.

Kikerült ebből az irodalomból nagy száma az ún. fajhangoknak is, amelyek két csoportot alkotnak; úgymint a tisztán hangfestők és a hangot festve egyszersmind jelentősök csoportját.

A haris harsog, a kuvik kuvikol, a lúd gágog stb. első csoportbeliek; a cinege mondja: cipőt! cipőt!, a seregély: ki mit kaphat, ki mit kaphat! stb. második csoportbeliek.

Az utóbbiaknak különösen az a része, amely egész párbeszédekké szélesedik, az illető madarakra biológiailag élesen jellemző.

Úgy gondolkoztam, hogy amidőn ezekkel is leszámolok, a reájuk fordított munka nem lesz haszontalan; mert bármily szakszerű legyen is egy munka, annak az elemnek szellemét nem vetheti meg, amelyre hatni kíván. Én az ún. „műnyelv” regenerálására nézve más módot nem tudok és bizonyos, hogy az eddig végzett munka már a háromezret meghaladó szóanyagot nyújtott, mely szótárszerűen össze is van állítva s biztat, hogy ha nem egyebekben, a nyelv tekintetében nem állok legyőzhetetlen akadály előtt.

Mindezekhez hozzájárul az a szóanyag is, amelyet levelezés útján iparkodtam összehozni, első sorban korosabb magyar emberektől, a kik még abból az időből valók, amidőn a folyók rétségei fennállottak, ehhez képest a madarak bővebben mutatkoztak; sőt nem egy helyen belejátszottak még a nép háztartásába is.

És itt első sorban is meg kell emlékeznem Karsa Ferenc-ről, Zemplén megye árvaszéki ülnökéről, a ki nemcsak készséggel, hanem valóságos buzgósággal is szedte össze a Bodrogköz régibb madárterminológiáját. Nem érte be azzal, hogy saját nagy szókincsét összeállítsa, hanem fölkereste ama vidék legrégibb vadászait, Katona Zsigmond, Oláh Miklós, Boronkay Ferenc, Olchváry Sándor urakat, a kikkel különösen azokat a madárneveket, amelyek az irodalomban sokféleképpen, ingadozva használtatnak, tisztázta.

Így a Gyöngyvér névről most már kétségtelen, hogy egyedül az Anser albifrons vadlúd-fajt illeti.

E munkálatok mellett bejártam még Norvégiát is Vardőig. Az útról szóló általános jelentést benyújtottam s ez a Közlöny múlt évi 230-ik füzetében napvilágot is látott.

A most folyó 1889-dik évre nézve az a szándékom, hogy mihelyt a norvég utazás tüzetes leírását bevégezem, útra kelek az országban, hogy az egyes vidékek népies szóanyagát összegyűjtsem, közbe az illető vidékek fontosabb madártani jelenségeit kutassam; és – ha csak valamiképpen telik – azon leszek, hogy az őszi madárvonulás tüneteit rendszeresen megfigyeljem. Az utóbbi műveletre nézve eddig gróf Festetics Tassilo a Kis-Balatont, gróf Széchenyi Béla a Fertő tavát ajánlotta fel.