Hídverés rovat

A siker anatómiája

Axel Munthe 30 éve halott
Dr. Hankiss János
orvoslás, orvos, Axel Munthe

A San Michele regényét is elérte a bestsellerek sorsa: elfelejtették. Az irodalomtörténet nem rangsorolja, de azért egy-egy újabb kiadás, a film, televízió fel-felveti időnként.

Írójáról, az egykori fényes praxisú Axel Muntheről sem sokat tudunk, még az orvosok sem.

Mégis ritka turista az, aki ellen tudna állni a csábításnak, hogy Nápolyban járva át ne ruccanjon Caprira és ne zarándokoljon el a villa San Michele-hez. Ott akaratlanul a színek, a valószerűtlenül kék tenger, a hófehér falakat felizzító fények hatása alá kerül. Elfelejt azon töprengeni, erőltetett-e a kastély stílusa (melyiké nem az?), vagy éppen beleillik keresettségével is ebbe a miliőbe. Ugyanakkor felkél a kíváncsisága a ház volt gazdája iránt. A hely kelti fel érdeklődésünket tulajdonosa és alkotója iránt. Felszított irigykedésünket hamarosan lehűti az a tudat, hogy mire felépítette házát, már nem látta sem a tornyokat, sem a lent csapkodó tengert: vakon tapogatózott a sarkok között, befelé kutatva szántott végig életén, talán kibúvót keresve, talán igazolást. De lehet, hogy csak vigaszt.

A varázsos hely még jobban felnagyítja az emberi nyomorúság kikerülhetetlenségét. Íme egy élet, amely látszólag teljes volt, de mire a csúcspontra ért, a betegség attól fosztotta meg, ami nélkül aligha képzelhető el nyugalom, elégedettség.

Honnan is vezetett hát ennek az orvosnak (vagy írónak?) az életútja erre a kápráztató, ugyanakkor borzongató csúcsra?

Axel Munthe (Axel Martin Frederik Munthe, Puck Munthe) a svéd Oskarshammban született 1857. október 31-én, gyógyszerész családból. Filológiai tanulmányokba kezd, majd Párizsba költözik és az orvosi fakultásra jár.

Tüdőbajt kap, állapota súlyosbodik, haemoptoek1 jelentkeznek. Válságos állapotban juttatják el szülei Olaszországba. Ekkor ismerkedik meg Caprival, amely ezután vissza-visszacsábítja a kezdő, majd befutott orvost. Betegségében – mondhatnánk – váratlan fordulat következett be; fokozatosan felépül. Ekkor éri a csapás, apja halála. Kétségtelen, hogy ez fordítja a múlandóságra egyébként is érzékeny fiatalembert a halállal való szembetalálkozás felé, amelyet anyja halála, majd saját betegsége mélyít el annyira, hogy írásaiban minduntalan felbukkan a halál gondolatával való vergődése.

  • 1 haemoptoek – vérköpés.

Montpellier-ben folytatja, majd Párizsban fejezi be tanulmányait 1880-ban. Orvosdoktori disszertációjában A szülés utáni vérzések megelőzése és kezelése kérdését tárgyalja.

Ambíciója kezdettől nagy volt, de nem hiányzott (bár lehet, hogy ez csak utólag tört felszínre) kritikai érzéke sem. Charcot professzor, akit nagyon tisztelt, felfigyelt rá:

„…a jövő emberét látta bennem, tudtommal az egyetlen hamis diagnózis, amit Charcot professzor valaha is felállított… Hibája, hogy nagy árat fizettetett velem, alvásomtól rabolt el és majdnem hogy a szemem világától is.”

„…minden áron győzni akartam”.

Már akkor:

„…a falamon lógó halvány képre néztem, amelyik Caprit ábrázolta”.

Hamarosan megnősül, elveszi Ultima Hornberget és Párizsban telepszenek le. Axel Munthe szülészetet és ideggyógyászatot tanul, felesége pedig folytatja művészettörténeti tanulmányait. A házasság azonban hamarosan kisiklik és 1888-ban el is válnak.

Orvosi és irodalmi pályája szinte egy időben indul. Tudósításokat küld egy svéd lapnak, majd két regénye jelenik meg, a cselekmények színhelye Nápoly.

Karrierje hirtelen fölfelé ível: orvosi praxisa fellendül, divatossá válik, főleg neurotikus nőbetegek árasztották el rendelőjét, de pacientúrájába számít Viktória királynő is! Általuk Párizs, sőt Franciaország legelőkelőbb és leggazdagabb köreivel is érintkezésbe kerül. Rendelője Párizs legdivatosabb negyedében működik. Praxisa egyre inkább neurológiai természetűvé válik. Itt kell megemlíteni azt, hogy sikerei ellenére sem szakítja meg kapcsolatait tanítómesterével: rendszeresen bejár Charcot ideggyógyászati előadásaira (ezek ugyan – legalábbis ahogy leírásaiból kivesszük – vegyes hallgatóság számára tartott vásári mutatványok lehettek inkább).

Charcot-ról így ír:

„Tanítványainak alig jutott ki egy jó szó a rájuk osztott emberfeletti munkájukért”.

„Betegei szenvedései iránt láthatólag közömbös maradt, a diagnózis felállítása után alig érdeklődött irántuk, egészen az obduktio napjáig!”

Orvosi sikerei elsősorban emberi adottságaiból eredhettek: elegáns megjelenése, modora, figyelme és nem utolsósorban ösztönös és megtanult pszichológiai érzéke és tudása gyorsan megnyerte a betegek bizalmát. Könyveiben számtalan jó példát találunk arra, hogyan bánt, hogyan értekezett a betegekkel: nem esett az „okos” orvos hibájába, aki, hogy tudását fitogtassa, minden észlelését, diagnózisát és elgondolását közli a beteggel. Figyelemre méltó, amikor egy hozzáforduló kollégát világosít fel hibájáról, amely miatt elveszti betegeit:

„Senki sem akarja tudni, mennyire beteg, mindenki fél a haláltól”.

Szemléletes példákat hoz fel arra, mennyivel többet segít az orvos a betegén, ha megnyugtatja, állapota súlyosságát magának tartja meg, a beteg előtt csökkenti.

Féltékenységgel nem lehet vádolni. Egyik kollégáját, aki a tönk szélére csúszott, tanácsaival, pszichológiai fegyvertárral látta el, míg végül is Párizs legkeresettebb orvosává nem tette. „Örömmel küldöm át neked mindezt a sok nervosus nőbeteget!”

Sikerei csúcspontján otthagyja Párizst. Így vall:

„Nem akartam tovább vesztegetni az időmet a betegség és romlás atmoszférájában… Más érdekelt az életben, mintsem hogy gazdag amerikaiakkal és ideges nőszemélyekkel foglalkozzam”.

És egy vallomás:

„Tudtam, hogy nincs meg bennem az a valami, ami elsőrangúvá tesz egy orvost”!

Távozásában ezen felül más motívumok is szerepelhettek. Az északi ember menekülése a napos vidékekre, a mindent elért sikeres férfi vágya a kalandra és betegsége óta nem szűnő szerelme Dél-Olaszország iránt. A táj gyógyító ereje iránt érzett hála hajthatta újra és újra Capriba, ahol talán a betegség, halál, szomorúság felett aratott győzelmet akarta ünnepelni.

A szomorú diadal előtt azonban egy s más még történt.

Fiatal éveiben lelkesedésből indult Nápolyba, a kolera-körzetbe. Svédországban megjelent leveleiben a halált megvető hőst, az életért harcoló orvost ismerjük meg. Később, főművében, visszatér erre az élményre. Bevallja, hogy halálosan félt, a nyomorúságtól undorodott, s az élményt iszonyúként őrizte. Első reakciója a menekülés volt. De a sors egynapi gondolkodásra kényszerítette és ezután maradt. Nem is a kórházban, hanem a szegénynegyedben. A ma cinikus embere könnyen rásüthetné, hogy mindezt csak feltűnésből tette. De ehhez túl nagy volt az ár és a rizikó. Hogy mennyi volt a kíváncsiság, mennyi a nemes póz, mennyi az emberszeretet, vagy éppen a jól menő ember adósságának lerovása a szerencsétlenekkel szemben, nem túl fontos. De írásaiból tudjuk, hogy halálfélelmén vett erőt, legyőzte önmagát.

Leírásainak egy-egy részlete számunkra is érdekes. A városban hullik a nép, éjszaka szedik össze a hullákat, és azokat is, akik annak látszanák, akik már a „laudanumot”2 sem tudják bevenni, s akikre nagy, türelmes patkányok légiója les. Egy gyerekhez hívják ki, aki halálán van:

„Elhatároztam, hogy egy intravénás konyhasó injekciót adok (a transzfúziónak egy módja), amilyent akkoriban gyakran alkalmaztam. Mivel aznap már adtam egy hasonlót, a műszerek nálam voltak a táskámban. Mialatt tehát előkészítettem, amire szükségem volt – …errefele az ember magának segített, éspedig a legegyszerűbb eszközökkel – …belevágtam a bőrbe és szabadra tártam a fő eret…”

  • 2 laudanum – fájdalomcsillapító ópiumtinktúra.

Később, idős korában is, amikor már Capriban telepedett le, a szegények orvosaként működött. Furcsa és szimpatikus kettősség ez, vagy nem is az, egyszerűen nem tehetett gyors sikeréről? Attitűdje biztosan őszinte.

Anacapriban végül olcsón megveszi a régi, romokban heverő Augustus-kastélyt és egy X. században épült kápolnát, s saját tervei alapján építteti fel villáját, amely azóta is a turisták zarándokhelye.

A győzelemnek ebben a nagy pillanatában éri a döbbenet: látása egyre romlik, s lassan teljesen elvész. Egy, a teljes életet megharcolt ember tapogatózik a hófehér falak között, s hiába néz le a keskeny ablakokon, sem a tenger hullámzását, sem a Nápolyi-öböl ezer színét nem kapja meg.3

  • 3 Később egyik szemét hályoggal megoperálják, de ezután is épp csak tájékozódni tud. Alapbetegsége: retina ablatio, azaz retinaleválás.

Ezért is fordul befelé, igyekszik második életcélját megvalósítani: igazi nagy könyvet írni. Érzi-e, hogy nem sikerült?

Életének kettős tragikuma, vaksága és irodalommal való elégedetlen vívódása közül az utóbbi nem abból ered, hogy nem volt tehetséges vagy mondjuk: átlagon felüli. Sokszínű volt, széles érdeklődésű, aki aktivitását orvosi sikerei mellett a szépirodalomban, de leginkább talán életformája kiteljesülésében kereste. Kudarca éppen e szétszórtságból ered: a sokszínűség, a parallel futó pályák nem engedték elmélyedni, így egy esetleges kiteljesedés helyett sok múló siker kötötte le. De ki tudja, nem így élte meg teljesebben az életet, még akkor is, ha elégedetlenség árnyékolta be egyik oldalát.

Visszatekintve nemcsak ítéletre, de még csak megítélésre sem vagyunk jogosultak, pláne nem számonkérésre. Ki tudja, a maradandó hírnév igézete nem csupán a későbbi korok visszatekintőinek mámora vagy ingatag és hamis értékítélete. Az egyén számára biztosan a megélt élet teljessége, megvívott küzdelmeinek önmaga számára érzett fontossága, a megélt kis vagy nagy sikerek jó érzése a meghatározó. A holt túlélés, pár tíz- vagy százéves hírnév jelentőség nélküli.

Az ilyenfajta túlélés egyébként is kétséges. Valószínűleg kevésbé jelzi az igazi értéket, mint gondolnánk, s a ma is ismert neveket (Molière, Flaubert, Thackeray) is főleg a nemzeti büszkeség vagy mondjuk ki nyíltan: sovinizmus tart – mesterségesen – életben.

Vajon igazán olyan gyanús, lebecsülendő a pillanatnyi siker, a túlélő pedig valóban 100%-os nagyság bizonyítéka?

Én úgy gondolom, a bestseller-siker becsmérlése azoknak az irigységéből származik, akiknek nem sikerült ezt elérniük, önigazolásul találták fel a közösség által fel nem ért „magasabb” irodalom attitűdjét. A bestsellerség azt jelenti, az írónak sikerült érzékenysége vagy szerencséje révén rátapintani kora egyik vagy másik meghatározó tényezőjére, legyen az az akkor élt emberek tömegének érdeklődése, titkos vágya vagy felszínre nem került indulata. A bestsellerek története = a tömegek belső életének történelmével. Érdemes lenne megvizsgálni, koruk melyik jellegzetességével vágott olyan szerencsésen össze, hogy milliókban keltett rezonanciát.

Egyébként, az a szemlélet, hogy a közönségsiker eleve valami pejoratív a „komoly” irodalom szemszögéből, eleve hamis. Ha tüzetesen vizsgáljuk ezeket a műveket, szinte mindegyiknél felfedezünk valamiféle kvalitást. Hogy ez így van, bizonyítja a tény, hogy a bestsellerek jó része a siker, az átmeneti háttérbe szorulás után a későbbiekben újabb sikereket ér el: új kiadások, film- és tv-feldolgozások, amelyek évtizedek távlatából ismét lekötik az olvasót, nézőt.

Vajon Shakespeare a maga véres tragédiáival nem volt-e korában is bestseller? A nagyon kétes hírű utcákon csapatostul vonultak át az előadásokra, amelyek rendszerint zajos jelenetekbe, nemegyszer verekedésbe torkollottak.

Ugyanakkor irodalmi irányok ünnepelt vezetői, a magas irodalom klasszikusai 10-20 év alatt tökéletesen elavultak és elmerültek (Gide, Cocteau).

Nekünk, akik a jövő társadalmát kezdtük el építeni, egyértelműen azt kell tartanunk, hogy irodalmi értéket sem valamiféle emelkedett elit véleménye határozhat meg, hanem a társadalom nagy részének értékítélete.

Ezek figyelembevételével tekintsük át röviden Axel Munthe irodalmi munkásságát. Újságcikkeken, beszámolókon kívül, mint láttuk, két regényt jelentetett meg. Ismertté regényes életleírásaival vált. A két legismertebb magyarul is megjelent: San Michele regénye, 1932 és Régi könyv emberekről és állatokról, 1934.

Ezek megírt beszámolók egymással össze nem függő eseményekről. Megtörtént élmények változatos, de elég felületes felelevenítése. Anekdotázó, el-elkalandozó és meglehetősen bő lére eresztett regényes kis történetek a nápolyi kolerajárványról, a messinai földrengésről, a korabeli orvosi praxisról, a kor híres orvosairól, Maupassant-nal való találkozásáról, estélyekről és összejövetelekről. A ma életritmusa koncentráltabb történeteket kíván, ma a száraz tényszerűséget keressük a dokumentumírásokban. Inkább társaságbeli diskurzushoz hasonlítanak ezek a tág keretben elmondott események mint szépirodalomhoz.

Bizonyos orvostörténelmi jelentőségét mégsem lehet elvitatni: ahogy a korabeli gyógymódokról, az előkelő vagy szegény-praxisról, az iszonyatos higiénés állapotokról, az orvosi karrierek kialakulásáról, a hírnév hívságos voltáról, az orvos és beteg attitűdjéről ír, az tanulságos. („Örömmel küldöm át neked mind ezt a sok nervosus4 nőbeteget”.) Sajnos, karaktereinek leírása elnagyolt, a beszámolókban nem mélyedt el annyira, hogy szakmailag, orvostörténelmileg mindazt az adatot kihámozhatnánk belőle, amit ő tudott. A csapongó stílus még azokat a jellemzéseket is megtöri, amelyek egy-egy hírességet mutatnának be.

Érdeklődéssel kezdtem olvasni, hogy abban az időben alkották meg a colitis5 fogalmát és appendicitisnek6 tartott esetekben sokszor ezt lehetett diagnosztizálni s ezzel a szerző praxisa is nagyban fellendült, de amikor azt kutatom a szövegben, hogy hogyan mutatták ki, vagy mivel kezelték, akkor minduntalan elveszünk az apró történetekben és végül is orvosi érdeklődésünk kielégítetlen marad. Nyilvánvaló, hogy az orvosi siker akkoriban – legyen az akár leghíresebb szakember vagy professzor – csaknem teljesen az orvos személyiségén, megjelenésén, pszichés behatásokon nyugodott.

  • 4 nervosus – ideges, ingerlékeny.
  • 5 colitis – vastagbélgyulladás.
  • 6 appendicitis – vakbélgyulladás.

Leírásából rengeteget megtudunk a veszett kutyák arcán mutatkozó kínokról, de a Pasteur intézetbe aligha kapunk betekintést. Talán még leginkább a hipnózissal kapcsolatosan tudjuk felmérni a leírás alapján az akkori tevékenységet.

Próbáljuk meg objektíven értékelni munkásságát. Irodalmi jelentősége nem nagy. Az orvostudománynak nem hagyott hátra értéket. (De mi is marad 10-20 vagy pláne 50 év távlatából akármilyen eredményből egy-egy beépült porszemen kívül, esetleg egy név gépies ismétlésén kívül. Még igazi megbecsülés is ritkán, nemhogy hála és tisztelet. Mindezt csak élő ember varázsa vagy a lobogó siker váltja ki.)

Még oly sikeres és színes élet is elszürkül a messzeségből.

Leginkább életútja közelíti meg a teljességet. A divatos és előkelő párizsi praxistól a legmélyebb nápolyi nyomorig az élet széles skáláján játszott. Kétségtelen adottságai, nyelvtudása, egyénisége, stílusa és életstílusa, szépérzéke, tapasztalatainak sokrétűsége, a természet szépségei, az építészet iránti vonzalma messze az átlag fölé emelték.

Tiszteletre méltó, hogy hangos sikerei nem kápráztatták el, sem magukkal nem ragadták, sem tiszta látását nem vették el: ezt bizonyítja, hogy adott pillanatban szakít a fölfelé ívelő karrierrel, hogy életében többször tud változtatni, képes otthagyni dolgokat és újra vissza-visszatérni kedvenc helyeire, meglátja a nyomort és szívesen segít, sokszor valóban önfeláldozó módon, rettegve, de mégsem menekülve a fenyegető veszély elöl. Szimpatikus, hogy élete második részében a nép, a szegények ingyen-orvosságát vállalja, s ez biztosan nem póz, ahhoz túl sokáig tart, egyébként is egy-egy látványos gesztussal sokkal könnyebben szerezhetett volna ilyen babérokat.

Tragédiája – a minden életbe beoltott eredendő tragédia mellett – megvakulása élete csúcspontján, s hogy sem az orvoslásban, sem az irodalomban nem találta meg azt a kiteljesedést, amit keresett. Az elégedettséghez persze kellő önámítás képessége is kell: hogy elhitessük magunkkal tökéletességünket. Benne a kétely ennél erősebb volt.

Ügy gondolom, emlékezésünket nem annyira alkotásai, főleg nem irodalmi művei tartják fenn, hanem életútja tanulságai, na meg a villa, a föld egyik legszebb pontján, amelyben az odavetődők ezrei kíváncsiságát kelti fel.

Forrás

Orvosi Hetilap 120 (1979) 6, 343–346. p.