Hídverés rovat

Gyorsuló idő

Recenzió helyett
Marx György
Részlet
fizika, 20. század, József Attila

Tartalom

1. Földi világunk
Gyorsuló időÚj Írás, 8/1. (1968)
Megváltó változásokNépszabadság, 1980. december 25.
Gyorsuló idő 4. Az iskola új feladataFizikai Szemle, 1995/9.
A modern fizika forradalma és József AttilaÚj Írás, 21/2. (1982)
Modernizációs charta

2. „Én tanár vagyok”
Természettudományos írástudásIskolakultúra, 4/22. (1994)
A fizika lesz-e a modern idők latinja az iskolában?Fizikai Szemle, 1986/1.
Számítógép az iskolában. Az első esztendő mérlegeMagyar Tudomány, 29/12. (1984)

3. Az Univerzum
Endymion felébredtÚj Írás, 9/9. (1969)
Úton a csillagok közöttNépszabadság, 1971. december 25.
Tőlünk sincs messzibb az égNépszabadság, 1979. május 20.
Bölcsőnk az UniverzumFizikai Szemle, 1987/3.
Szubjektív világtörténelemFizikai Szemle, 2000/11.

4. Törékeny Földünk
Földnek adni az ég tüzét
Napfény, üvegház, éghajlat
Oxigén, ózon, civilizáció

5. Kockázatok
A haladás kockázataNépszabadság, 1986. december 24.
Csernobil leckéjeFizikai Szemle, 1990/3.
A tudatlanság kockázataNépszabadság, 1996. április 27.
Születni veszélyes, lakossági kockázatokMagyar Tudomány, 44/1. (1999)

6. Eredeti tudományos közlemények
A fermiontöltés megmaradásáról
Kozmológiai felső korlát
Földi lézersugárral hajtott csillagközi űrjármű
A gyenge Univerzum
A fizika jövőjéről

Patkós András: Széljegyzetek Marxhoz

Láng-ember, tisztaság

Ha elmegyek a Farkasréti Temetőbe (és sokszor elmegyek) mindig megkeresem Marx György sírját. Állok sírköve előtt merengve, szívre szorított kezekkel, a hiány-csönd buborékában, mint egy tetőtelen ősirom-templomban és titáni kék virág az ég, vagy a sziszegve néma hóhullás kristálypihéi szempilláimon. Mint a megfagyott könnyek. Hiszen testvérem volt az emberi megvalósultságban. Költő, aki fizikus. Marx György. Láng-ember volt, tisztaság!

Zseniális mámor és kötöttség, akit hatalmas sziklatömbökkel, rettenetes meteorit-ütésekkel vert a fájdalom. Szíve nehéz meteorit-becsapódásokkal kráteres, mint a Földgolyó vagy más, titkosabb, mert ismeretlenebb égitestek. Akár a feketehimlős gyerekfej, ha kopaszra nyírják: sebhely-pörsenéses golyó, bőrsüllyedés-pénzecskékkel behálózott. Marx György. Férfi volt, szikár, izgatott, örökké magas hőmérsékletű, szájában a láthatatlan sors-hőmérővel, tudást-habzsoló, tudást jövővé alakító, mint méhbögyben a virágport a méh, hogy aztán az idő viasz-celláiba öklendje, így advatáplálékot a jövőnek meg az ifjúság-szerelemnek. Könnyezni is tudótiszta láng volt, többszínű égés-mámor, mint a gyertyaláng, aminek fölfelé ágaskodó lándzsalapja többszínű mámor: kívül a szélénezüstcsipkeolvadás-szegély, beljebb citromsárga, középen karcsúnarancs-szív hőpára-erőlebegés. És kíváncsi és gyors volt, fejét izgatottan forgató, mint a legszebb énekesmadár: fizikus-költő.

Egyik szeme, mint a színezett jég, megfagyott szivárvány, másikszemében az értelem, szeretet, bizalom, mindenség-mohó kozmikus tudás, féltékeny félelem lángliliomai nőttek, az örök jelenlét hűséges csillagai, örvénytűz ősgalaxisok. Marx György! Egy-testű két alak, akit nem a fájdalom győzött le, mítoszi kentaurként, de az emberlényt fölzabáló betegség, amikor kőhabbá fölforrnak a gyötrődő árva testben a sejtek, molekulák, atomok. Egymáshoz voltunk kötözve, mint a titok a titokkal. Elvitt Paksra, az atomerőmű méhburkáig másztunk, s azt mondta a gigászi szívdobogás mellett állva: „Ez a működés, mint a Napban, ős-fúzió!” Bemutatott Teller Edének, Wigner Jenőnek, Gábor Dénesnek. Mert öröm-adó is volt, roppant vállalkozó és szerény szigorú jóság. Szent szeretet. Szent mániája volt: az ifjúság, a tanítás és a jövő. Látomásos képzelete többet akart tudni, szebbet akart hinni a világegyetemről, mint amit az Egyetemes Természetről a fizikus, a tudós megtudhat. Akár a költő. A Van-on túl a Minden-más-is-lehetséges voltegyik hite. A másik a sorsképző, légyszemként kazettásan összetett látomás-szomjúság és kíváncsiság irgalom. Könyv, ami még életében megjelent: azt mind olvastam. Ezért aztán sokat kérdeztem tőle. És mindig felelt, mint a jó tanító, türelmes tanár. Mert felelni-kész, felelni-tudó is volt. Marx György! Ez a halála utáni gyűjtemény sem ismeretlen nekünk. Nem rejtelmes titok-tető. De titok-magyarázó szépség. És ugyanakkor szerelemmel illatos is, mint egy gyönyörű óriás rózsakert. Felismerés követelő elvi hűsége íratta vele ezeket a tanulmányokat, ismeret növesztő gondolat-gyűrűzéseket, tudást-terjesztő fényszóró-sugárkévéket. Mert ha már nem tudjuk, hogyan csinálta az Isten, legalább azt tudjuk, mit is képzelünk róla. Szolgálat és szeretet volt az élete. Elemi egység! Mert szolgálat volt és hűség: Marx György. Igen, mert Marx György volt! Nemcsak tudni, de tudatni is akart. Az volt Ő: a Mindenség hűségese, alázatos természet-tisztelet, ember-tisztelet és lét-tisztelet. Most meg nélküle egyedül vagyunk. Ahogy Ő is egyedül van a földben.

Juhász Ferenc előszava

A modern fizika forradalma és József Attila

Marx György (1927–2002) – Kossuth-díjas magyar fizikus, asztrofizikus, tudománytörténész, egyetemi tanár, tanszékvezető; a leptontöltés megmaradásának felfedezője, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Elismert ismeretterjesztő művek írója.

„Gyermekkoromban egyszer azt hallottam, hogy az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg víz fröccsen rá. Aznap este, mikor a mama kitette a lábát a konyhából, azonnal kipróbáltam e tétel igazságát. Egy kis vizet fröcsköltem a lámpaüvegre. Az üveg eltört, én megdöbbentem, a mama pedig belépett. Meglepetten s fölindultán támadt rám. – Te, te, miért törted el a lámpaüveget? – Lesütött szemmel hallgattam a szemrehányást, és növekvő daccal tűrtem a pofonokat, melyek ugyancsak zuhogtak. Miért törted el a lámpaüveget? Mit is válaszolhattam volna. A legszemérmetlenebb hazugságnak látszott volna, ha az igazat felelem. Én nem törtem el a lámpaüveget! Eltört, mert az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg víz fröccsen rá! Ugyan én fröcsköltem le, de nem azért, hogy eltörjem, hanem hogy lássam, igaz-e, amit hallottam, s ami olyan érdekes volt számomra, hogy meg kellett vizsgálnom. Nagyon igazságtalannak éreztem a fenyítést.”

Ilyen történeteket nagy fizikusok életrajzában szoktunk olvasni. József Attila költő volt, de volt érzéke a matematikához, és a természethez is, a természettudomány által feltárt valósághoz. Mint kevésnek a magyar költészetben. Ilyenért előtte Csokonaiig kell visszamennünk, utána Juhász Ferencig előre. Ahogy nemrég József Eta idézte Makai Ödön megjegyzését: „akár fizikus is válhatott volna belőle”.

Mint az igazán tehetséges gyerekek, ő is a felsőbb, igényesebb iskolában (a makói gimnáziumban) bontakozott ki. Gebe Mihály tanár úr szerette a matematikában kiváló Attilát, házához is meghívta. (De jó lenne most Gebe tanár urat kikérdezni!) Az évet ugró érettségin az igényes fővárosi Werbőczy Gimnáziumban „… a matematika jeles … a fizika szintén jól ment … ha csak a magyar miatt nem szállítják le” (írja Attila Tettamanti Bélának). A szegedi egyetemen magyar–francia–filozófia szakra iratkozik be, de felvesz két atomfizikai kollégiumot is, köztük a modern fizikát Sommerfeld mellől a magyar Alföldre lehozó, a modern fizikai kutatásokat hazánkban elindító Ortvay Rudolf előadását az anyag korpuszkuláris elméletéről. (Mint Szőkefalvi Nagy Béla megjegyezte, ekkor a filoszok körében is modernnek számított, sikk volt Ortvayt hallgatni.)

A matematika könnyed kezelése egész életében nyomon követhető. „1000 0003 csók mindnyájatoknak Attilától” – írja Jolánnak 16 évesen Makóról. Bécsből (21 évesen) Galamb Ödönnek írt leveleiben képletekkel firtatja a végtelen fogalmát. Hódmezővásárhelyen (29 évesen) differenciálszámítást tanító könyvet olvas, és a könyv szerzőjéhez, Beke Manóhoz írt levelében tovább számolja a könyv állításait. Számításokkal teleírt lapokat őriz tőle az Irodalmi Múzeum. Elgondolkoztat az ismert logikai rejtvény József Attila kézírásával: SEND + MORE = MONEY. Itt meg kellett fejtenie logikailag, hogy melyik betű milyen számot jelent. Nem könnyű matematikai feladat a sokismeretlenes egyenletrendszer. De a szöveg eredeti jelentése is milyen közvetlen asszociációkat ébreszthetett fel a szegény költőben: „küldj több pénzt…”

Ugyanilyen természetességgel vesz József Attila a fizikából is képeket, és használja azokat szabatosan.

„…a frank már kijutott a Föld gravitációs vonzerejéből…”

„…a gyomrában működő dugóhúzó archimédeszi csavar névre hallgat a fizikában…”

Nem állt meg fizikai fogalmak idézésénél, önállóan értekezik a fizikáról:

„A természettudományos világképben az a követelés foglaltatik, hogy tudományos kutatás tárgya csak a tapasztalás lehet. De a tapasztalás nem volt és nem lesz hívatva a dolgok megmagyarázására; hiszen a tapasztalás nem egyéb, mint érzéki tárgynak észrevevés alapján való megismerése, amelynek eredménye mindössze a tárgy jelenlétéről szóló tudat, vagyis az észrevevési képzet.

A tapasztalati tudományokat sem azért hívják így, mintha tapasztalással magyaráznák tárgyukat, hanem azért, mert tárgyuk jelentése tapasztalati, tapasztalható. A fizika tapasztalati tudomány és azt tanítja, hogy a Föld forog a Nap körül, jóllehet az ember – a fizikust is beleértve – azt tapasztalná, hogy a Nap fölkel és lenyugszik.”

Vagy:

„Miért szükségszerű az, hogy a tömegvonzás hatása a távolság négyzetével csökken, és nem például a köbével? A tömegvonzás hatása a távolság négyzetével csökken, ez így van. Miért tegyem, miért tenném hozzá azt a metafizikai hitet, hogy szükségszerűen van így? így van, és kész. Dialektikán tehát nem a világfolyamat belső elvi kényszerét értem, hanem ellenkezőleg a gondolkodásnak azt az elvét, amely a valóság megismerését a valóság folyamatos történeti kiolvasásától származtatja.”

A természetről szerzett ismereteket József Attila tehát nemcsak reprodukálja, hanem integrálja saját világképébe, önálló és messze nem triviális véleményt mond a természettudományos megismerésről, amit elfogadni a fizikusnak ma sem esik nehezére. De mindezt az teszi különösen izgalmassá számunkra, hogy Európa közepén éppen ekkor, a húszas években zajlik a modern fizika intellektuális forradalma, amelynek filozófiai hátterében az idézettekhez hasonló tanulságok voltak. Mint a fizikatörténet tanítja:

„Soha ilyen rövid idő alatt ilyen kevés ember ilyen sokat nem tett természettudományos világképünk kialakításáért…”

A költő feladata korának érzéseit, kibontakozó szemléletét megfogalmazni, sűríteni, humanizálni, örök emberivé desztillálni. És József Attila leghuszadikszázadibb költőnk. Tudta, kikkel él egy időben: kortársként felfogta Sigmund Freud, Thomas Mann és Albert Einstein jelentőségét, akkor is, ha a magyar kultúrpolitika mindezt kétségbe vonta, sőt elhallgatta. Akkor írt leveleiben az Einstein által benne pozitívan támasztott gondolatokról, amikor egyetemünkön minden említetlen, professzori tabu volt (1926). Hozzájárultak mindehhez a szegedi, bécsi, párizsi (egyetemi?) évei, európai szemléletű, haladóan liberális entellektüel barátai (ifj. Gazda István szerint elsősorban Galamb Ödön és Fényes Samu). Elsősorban mégis a magyar társadalomban túlélő sztatikus múlt és a József Attila lelkében realitásként fejlődő jövő közt támadt feszültség.

Svájc, Ausztria, Németország akkori polgári liberális légköre, az iparosodás lendülete és az abból fakadó társadalmi problémák konfliktusa kedvezett a klasszikus nézetek kétségbevonásának, a modern fizika forradalmi kibontakozásának. A művelt közösségre legnagyobb benyomást Einstein tett, aki közismert tényekre hivatkozva, elfogadott gondolkodási közhelyek belső ellentmondásaira rákérdezve ingatta meg a klasszikus fizika bénítóan tökéletesnek és véglegesnek tűnő oszlopait, mutatta meg előítéleteink mögött a tisztább valóságot.

„Nálam előállt az az Einstein állította jelenség, hogy ha egy erő a fénysebesség (300 000 km/s) közelébe gyorsítja a testet, akkor az erő munkája megnöveli a test anyagmennyiségét. Ez az anyag vagyok én, de az erő is én vagyok. Közben azonban az anyagmennyiséggel a tehetetlenség is növekszik, az erő gyorsító hatása egyre csökken, és az ember csöndesen elfárad. A kávéházi asztal hideg és engedelmes, arra hajtom a homlokom…”

Azért időztem, hogy megmutassam: nem egy sznob tudálékos hetvenkedése ez Nyugatról hazafelé, hanem átélt, értelembe és lélekbe integrált tudás, amely később is visszatér. (József Attila és a relativitáselmélet találkozását ifj. Gazda István nyomozta ki a Kritikában, valószínűleg helyesen.)

A relativitáselméletből – Einsteint túllépve, Einsteinnel is vitatkozva, de könyörtelen logikával – született meg az a felismerés, hogy az Univerzum nem végleges és merev, de fiatal és tágul. Nem véletlen, hogy ennek matematikai bizonyítása a téridő melyik pontjában történt: Leningrádban, a húszas évek elején. József Attilát is a korlátok széthullása foghatta meg krisztusi tömörségű életének későbbi éveiben. (Utalok Tverdota Györgynek a költő kozmológiai gondolatai után nyomozó írására az Irodalomtörténeti Közleményekben.) „A világ a táguló űrben lengve jövőjének nekivág” – írja József Attila 1937-ben (Költőnk és Kora). Természetesen vitatkozni lehet arról, hogy ez a széthullás pszichikai negatívumként vagy forradalmi pozitívumként értelmezendő-e. A fizikus a mérhetetlen kozmoszban nem lát szükségszerűen negatív menekülést, hanem pozitívan lelkesítő indítékot. És olvassuk József Attilát:

„Mint a tejút a vonuló
egek táguló
boltozatán,
s mint a valóság heveny láz után

úgy ragyog és világít
lelkemben, mely világot áhít,
az emberi felszabadulás.

A mindenség oly tisztán és üdén
csillog, mint harmatcsepp a […] levelén.”

Ne felejtsük, hogy József Attila már 1924-ben – Bergson Teremtő fejlődésének (1930) olvasása előtt – leírta ezt a verscímet: A teremtés kezdetén vagyunk.

A relativitáselméletnél hatásában mélyebb, gondolatilag kihívóbb volt az az átértékelés, amely az atomok világában ment végbe, és a húszas években a természettudomány intellektuálisan legmerészebb alkotásához vezetett el: a kvantummechanikához (1925). József Attilához nem jutott el a kvantummechanika felszabadulása. (A pesti tudományegyetemre is csak a harmincas években érkezett meg, épp Ortvay Rudolfnak köszönhető módon.) De a költő átélve a megtisztító vajúdást, József Attila is eljutott a tünékeny felszín mögött lényeget hordozó molekuláig – atomokig – elektronokig. Egy Bécsből keltezett levélrészletet szoktak idézni:

„Transznegatívumokról szóló elméletemet, amely a művészettel kapcsolatban született, természettudományosan is lehet igazolni. A fizika nyelvén kifejezve: van egy másik univerzum is. Az uránium elem atomjában például nagyszámú negatív elektron van, és ezek megférnek egymás mellett. A mi Univerzumunk ilyen negatív elektronokat tartalmazó atomok rendszere. De létezik egy másik univerzum is, amelyben a jelenleg ismert negatív elektronokkal szemben pozitívok vannak. És negatív atommagok, mert vonzásuk nélkül nem kötődnének le a pozitív elektronok…”

Való igaz, hogy ez a levél megelőzte Dirac lyukelméletét (1927), amelyben ő először következtetett pozitív elektronok létére, a természet pozitív-negatív töltésszimmetriájára. Mégse tekintsük József Attilát a részecskefizika úttörőjének. Makón tanult a pozitív és negatív elektromos töltésekről, Szegeden (vagy már Makón is?) hallott a földi atomok negatív elektronjairól (és pozitív magjáról). Közben álmodozhatott egy világról, amelyben minden másképp van, mint a Földön 1926-ban. És mindvégig vonzotta a fizika előítéleteknél erősebb bizonyossága.

Ami azonban legszervesebben él József Attila költészetében, az az atomokból felépített anyag statisztikus fizikai szemlélete, az oldás és kötés, a káosz és a rend konfliktusa. (Erre Tuska Ágnes hívta fel figyelmünket a Fizikai Szemlében.) Milyen természetesen szól:

„Tündöklik, mint a gondolat maga
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.”

(1932-ben volt ilyen hideg Magyarországon. De ellenpontként így indul a Téli éjszaka című vers: „Légy fegyelmezett!”)

Az anyag statisztikus szemléletét Ortvay Rudolf előadása és könyve hozta hozzánk, az ő egyetemi előadása (1924-ben vette fel indexébe) visszhangzik talán az Eszméletben (1934):

„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”

A káoszból kibontakozó törvénynek, a hőtan második főtételének senki nem adta kifejezőbb (szinte négydimenziós) képét, mint ő ugyanitt. És senki nem írt a megoldó lazulásról, a statisztikus törvény által adott érték körüli elkerülhetetlen ingadozásról ennyire a szükségszerűség érzésével:

„Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.”

Az Eszmélet (1934) után már A Dunánál (1936) következik, amelyben a nagy folyó modellje eggyé ötvözi a statisztikus fizika, az evolúciós biológia és az emberi történelem időfogalmát.

„Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás, …
… egykedvű, örök eső módra hullt
szüntelenül, mi tarka volt, a mult. …
… Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyönge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős – …
… A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzetség, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.”

Az Új Írásban Czeizel Endre mutatott rá a mély genetikai kultúrára József Attila költészetében. A levelekben előforduló képleteknél izgalmasabb számunkra, mennyire átsüt a legszebb versein a modern természettudomány világszemlélete. A biológiai hatások eredetének kinyomozása még az irodalomtörténet feladata, erről kevesebbet mondanak levelei. Számunkra, kívülállók számára viszont egyértelmű: ha József Attila a mindenséggel mérte önmagát, a norma a modern természettudomány által kitágított Univerzum volt. Ha tanítványainknak meg akarjuk mutatni ennek a modernül igaz Univerzumnak a felemelő szépségét, örömmel idézzük József Attila egy-egy versszakát. Különösen irigyelem biológus kollégáimat azért a nagyszerű Ódáért (1933), amellyel ez a leghuszadikszázadibb költőnk a földi szerelemnek és az Univerzumnak az egységét fogalmazta meg:

„Ó, mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget. …
… A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben. …
… Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain! …
… nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.…”

Első megjelenés: Új Írás, 1981/2.

József Attila (Budapest, 1905. április 11.–Balatonszárszó, 1937. december 3.) huszadik századi posztumusz Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja

Marx György: Gyorsuló idő. Budapest: TypoTex Kiadó, 2005. 7–8, 48–55. p. (Magyar tudósok.)