Széchenyi István a 19. századi magyar történelmi fejlődés egyik központi alakja volt. „Az új, liberális szakasz főszereplői közé tartozott” – írta róla Kosáry Domokos.1 Persze voltak elődei (pl. édesapja: gróf Széchényi Ferenc, illetve nagybátyja: gróf Festetich György stb.), akik egy sajátos otthoni, családi légkört alakítottak ki az ifjú Széchenyi István körül. E példaképek azt is megmutatták a fejlődő ifjúnak, hogy a legszebb gondolatok sem érnek sokat gyakorlati megvalósítás (pl. Nemzeti Múzeum, illetve a keszthelyi Georgikon létrehozása) nélkül. Széchenyi István viszont az elődeit felülmúlta, horizontja szélesebb volt. Rájött arra, hogy az egész nép felemelése nélkül céljai nem, vagy csak igen lassan érhetők el. „Jogom van Magyarország jeleit tanárkodnom” – írta Naplójában.2 1830-tól nagy művek sorát hozta létre, hogy a fenti célt elérje. Természetesen nem hanyagolta el a gyakorlati alkotások megvalósítását sem. Műveiben végigment az emberi lét nagy kérdésein (filozófia, közgazdaságtan, műszaki fejlődés, a fiatalabb nemzedék fejlődése, a hit kérdései, tudománypolitika, nemzetiségi politika, városok fejlődésének kérdései, természet átalakítása).
„Nagy szerencse, hogy az agyvelő hazánkban szép mennyiségű, csakhogy kifejlődése még imitt-amott hátra van.”3
A „népnevelői” munkát, a köznép felemelésének útját, lépéseit számos könyvében, közleményében összefoglalta. Az ember átalakításának alapja:
„a lehető legnagyobb lelki függetlenség, melyet én elméletemben négy fő sarkalatra állítok. Ezek a tiszta lelkiismeret, élettudomány, egészség és vagyoni rend.”4
A ma embere számára e fogalmak értelmezendők, mert jelentésük változott. Mi itt csak az egészség Széchenyi-értelmezésével kívánunk foglalkozni.
„Az egészség állati részeinknek egymás közt s a lélekkel való tökéletes egybehangzása.”
Másutt:
„…mennyi viszontagságot, sanyarúságot s életfáradságot bírhat el a leggyengébb test is mérsékletesség, józan életmód, állandó vigyázat s óvakodás által.”
Tehát az életmód kérdéseit döntőnek tartotta.
„Azonban nincs oly szomorú testi állapot, melyen tiszta lelkiismeret s élettudomány ne enyhíthetne valamennyire.”5
Nem véletlen, hogy amikor Széchenyi István az egész népben gondolkozik, a fenti alapelveket oda is transzponálja. Más szóval: közegészségügyi, népegészségügyi nézetei az egyes embereknek adott tanácsokkal rokoníthatók.
A közegészségügy és járványtan az orvostudománynak az a része, amely nem az egyénnel, hanem a betegségek tömeges előfordulási kérdéseivel, környezeti és egészségproblémákkal foglalkozik. Felmerül a kérdés, hogy milyen irodalmi művekből tájékozódott? Nyilvánvaló, hogy a Széchenyi család orvosai, majd a gróf saját személyi orvosa a homeopátia6 hívei voltak. Ezért volt az érthető, hogy amikor áttekintettem Széchenyi István hátrahagyott könyveit (könyvtárának nagy része elpusztult a II. világháborúban), nyilvánvaló volt, hogy homeopátiás orvosi műveket fogok találni. Nyolc egészségügyi könyvet sikerült áttekintenem, ebből hét volt homeopátiás mű, és egy foglalkozott a kolerával. A homeopátiás könyvek között megtalálható Samuel Hahnemannak, a homeopátia alapelvei kidolgozójának két műve. A könyvtárban megtalálható még az Archiv für die homeopathische Heilkunst című folyóirat nyolc száma, amely a folyóirat előfizetését bizonyítja. E tanok elterjedtségét támasztja alá, hogy számos vezető politikus, közéleti ember volt híve a homeopátiának (Kazinczy Ferenc, Batthyány Lajos, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, stb.). A részleteket illetően utalunk Kóczián Mária és Kölnei Lívia összefoglaló közleményeire.7 A homeopátiás értelmezés és gyógyítás az egyes ember megbetegedéseire vonatkozott Széchenyinél, de bizonyos elemei tükröződtek a közegészségügyi gondolatai között is.
Széchenyi István a járványüggyel először 1831-ben találkozott. Ekkor ért a kolera a Dunántúlra, és Széchenyi levelet írt jobbágyainak, hogy elkerülhessék a „döghalálos nyavalyát”.
„Ezen betegség – melynek eddigleni neve: Cholera Morbus – Ázsiábúl vevé eredetét s miután a roppant orosz s aztán lengyel birodalomban dühösköde, úgy látszik Dél és Nyugat felé veszi útját s hazánkban is a tiszántúli részeken már itt-ott mutatkozván, meglehet a mi vidékünkön is beüt.”
Széchenyi István felhívta jobbágyai figyelmét arra, hogy a legsúlyosabb helyzetben is csak minden harmincadik beteg hal meg e betegségben!
„Arra kérlek és intlek Benneteket, éljetek józanon és mértékletesen.”
Másutt:
„Tartsátok lakhelyeiteket s ruháitokat legnagyobb tisztaságban – mert semmire sem ragad oly könnyen az említett nyavalya mérge, mint a szennyes rongyokra – kerüljetek minden ember sokadalmat s gyanús házakat – ha nagy vásár vagy egyéb foglalatosságtok nem kívánja, szívjátok inkább tiszta falusi levegőtöket…”8
Az 1831-es járvány példátlanul súlyos volt. Széchenyi István előzetes jósló adatai, amelyek minden harmincadik eset halálozásáról szóltak, nem váltak be: Fónagy Zoltán9 összefoglalása szerint minden második beteg meghalt ebben a járványban. Főleg az ország északkeleti része volt súlyosan érintve, a Dunántúl jóval kevésbé.
E kérdések átvezetnek a népesedési viszonyok érintéséhez. Az adatokat táblázatban foglaltuk össze:
Lakosság száma | |
Magyar Korona országai | 9,46 millió fő |
Magyarország | 6 millió 460 ezer |
Horvátország + Szlavónia | 650 ezer |
Erdély | 1 millió 440 ezer |
Határőrvidék | 200 ezer |
Katonaság | 200 ezer |
Ausztria | 23 millió fő |
Népsűrűség | |
Magyarország | 31/km2, 100 ezer ház |
Horvátország | 34/km2, 83 ezer ház |
Erdély | 24/km2, 250 ezer ház |
Megoszlás | |
Nemesség | 4.6% |
Értelmiség | 50 ezer |
„Ipari” munkásság | 100 ezer |
Parasztság | 90% |
Minimális | „szolgáltató ipar” |
Átlagéletkor: 24 év (a reformkorban „már” 29 év)! |
Ezen elég riasztó adatok Széchenyi István későbbi, Önismeret című művének létrejöttében játszhattak szerepet. E mű keletkezésének sajátos története van.
Az Önismeret Széchenyi István három, Döblingben alkotott műve közül az első (a továbbiak a Blick és a Diszharmónia és vakság). A döblingi Széchenyi eleinte súlyos pszichotikus letargiát mutatott, nem olvasott, a külvilág alig érdekelte. A mélypont 1853 közepe volt: ekkor öngyilkossági gondolatok foglalkoztatták. 1853–1856 között zajlott a krími háború, amely Ausztria vereségével és elszigetelődésével járt együtt. 1855-től Széchenyi István már újságokat rendelt és olvasott, látogatókat fogadott. Érezte, hogy tollat kell ragadnia. „Tollam berozsdásodott”. Stílusgyakorlatra volt szüksége.
1857. február 16-án belekezdett az Önismeret írásába. Magyarul írta. Hogy miért ezt a témát választotta? Erről megoszlanak a vélemények. A legfontosabb feltételezéseket az alábbiakban foglaljuk össze
- Népmozgalmi adatok riasztó volta.
- A nyugati polgárosodás gátja, az alacsony átlagéletkor, a várható rossz életkilátások.
- „Alkotó erőm visszatért.” (Jelzés híveinek és ellenfeleinek.)
- Élettapasztalata ekkorra lett elegendő a kérdés taglalására.
- A nép vezetőit a helyes életvezetésben példamutatásra kívánta ösztönözni.
Sokan vitatják ezen okokat. Magunk úgy véljük, minden felsorolt nézet tartalmaz reális elemeket. Nem vitatható, hogy Széchenyi István Magyarországot a polgárosodó Nyugathoz kívánta csatlakoztatni. Ezt 24 éves átlagéletkor mellett nehezen lehetett elképzelni, a „kiművelt emberfők” sokasága emiatt is hiányzott. Az sem vitatható, hogy Széchenyi jelezni kívánta ellenfeleinek, hogy „fegyverzete” a régi, és politikai céljairól korántsem mondott le. Ellenfelei és kritikusai megállapították, hogy motívumkészlete, „műveltség anyaga”, stílusa megegyezett korábbi műveivel. De többen észrevették azt is, hogy a tartalmi fejtegetések, a műfaji megoldások, a problémák kibontása még nem érte el a régebbi színvonalat. A nép vezetőinek közegészségügyi felelősségét számos helyen említi az Önismeret című műben – tehát ez is joggal szerepelhet a mű megírásának lehetséges okai között.
1857 novemberében hirtelen félbeszakította, majd 1858 elején folytatta az írást, de más stílusban, más célért (eszköz a maró gúny, cél a Bach-korszak szörnyűségeinek és a Habsburgok uralmának megszüntetése). Átmenet alig van, az új rész élesen eltér az első 200 oldaltól. Károlyi Árpád10 volt, aki összevonta (Nagy Magyar Szatíra néven) a két részt. A kérdéssel kapcsolatos vitához értékes hozzászólásokat tett Kosáry Domokos11 és Pletl Rita.12
Az Önismeret az első egyharmada a Nagy Magyar Szatírának.
Kissé önkényesen, jelentőségük egymáshoz viszonyítása alapján nyolc fejezetet tartottunk fontosnak a közegészségügy tárgyalása szempontjából. Kihagytuk azokat a fejezeteket, amelyek nem tartoznak szorosan a közegészségügyhöz – így a lelencházak és bölcsődék kérdését, az emberi test és lélek szebbítését, az állatok fajtanemesítését, az orvos és a halál viszonyát stb.
Az Önismeret című mű egyes fejezetei és témái:
- Önismeret
- Egészséges életmód
- A betegség megelőzése
- A testgyakorlás
- A lélek idomítása – Test és lélek harmóniája – A természetes gyógymód
- Túlnépesedés és elnéptelenedés
- Az iparosodás társadalmi hatásai
- Egészséges lakás, öltözködés és élelmezés (Táplálkozás és egészség)
Érdekes, hogy a Széchenyi-irodalom keveset foglalkozik az Önismerettel. Nem véletlen, hogy az orvosból lett író, Németh László értően foglalta össze az általa vélt mondanivalót.
„A bölcs és szép élet alapjaiba pillant be montaigne-i tanulmányokban. A tanulmányok címe, Önismeret, ne tévesszen meg.”
Majd:
„Széchenyi, mint testével elfoglalt beteg, sokat vesződött orvosi elméletekkel, homeopáthiával.”
„Az egymásba öltött anekdotákból időnként ki-kicsap egy gúnyos mellékmondat, jeléül, hogy Hahnemann és Priessnitz elméleténél égetőbb dolgok is érdeklik.”13
Pletl Rita A döblingi Széchenyi eszmevilága és stílusa című tanulmányában megállapítja, hogy az Önismeret a Széchenyi-életműben teljesen egyedülálló. Ugyanakkor nincs olyan alkotása, amelyben valamilyen formában ne hivatkozna az önismeret szükséges voltára.
„Ez egyben azt is sejten, hogy olyan életbölcseleti jellegű munkát szándékozott írni, amely szervesen kapcsolódna reformkori műveinek eszmeiségéhez, egyben összegzése is gazdag élettapasztalatainak…”14
Az „Önismeret” című művön vezérfonalként húzódik végig a szerző tanácsainak alfája és ómegája: saját szervezetünk megismerésének igénye. Két fejezetet is szentel e fontos kérdésnek. Alapvető követelményként szögezi le:
„Huszonnégy éves korban, sőt ha lehetséges még előbb, tökéletesen és legnagyobb mélységben kiismerné saját testét, vagy más szavakkal azon erőművet, mely a léleknek lakásul szolgál.”15
A teljes önismeret alatt a képességek, fizikai lehetőségek és a spirituális határok teljes ismeretét érti. Ez minden egészségügy alapfeltétele. Ugyanakkor a gróf felsorolja az önmegismerést segítő tényezőket.
„Nevelés által az emberbül mindent képezhetni.”
De a nevelés csak keretet ad. Az önismeretet illetően az egyén felelőssége egy és oszthatatlan.
„E műtételnek legfőbb munkáját minden egyén magára nézve egyedül saját maga viheti véghez kimerítőleg.”16
Másutt:
„Angol közmondás szerint minden negyvenéves egyén vagy orvos vagy tökfilkó.”17
Ez lehetővé teszi a képességek helyes felismerését és a helyes „életirány” felállítását. Nagy szerepet tulajdonított a vallásnak, de az egyén felelősségét oszthatatlannak tartotta.
A következő fejezetben Széchenyi István az egészséges életmódra vonatkozó utasításait és nézeteit foglalta össze. A fő fejezet mellett több kisebb fejezet is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Hangsúlyozta, hogy az egészséges életmódra vonatkozó ismereteket, nézeteket már gyermekkorban el kell sajátítani. Ez úgy érhető el Széchenyi szerint, hogy az orvosi tanokat, ismereteket korán be kell vezetni a „közönséges” oktatásba (ina ezt egészségnevelésnek nevezzük). Felhívta a figyelmet az egészség, a kalória-bevitel és a mozgás közötti viszonyra. Kevés kalória bevitele, az erőteljes mozgás gyakorlása szorosan összefüggnek, megóvnak az elhízástól, és fenntartják az egészséges állapotot. De a mozgást „okkal-móddal”, egyénre szabottan kell végezni, nehogy többet ártson, mint használjon. Hangsúlyozta, hogy más az idős és a fiatal szervezet terhelhetősége, hasonlóképpen a fizikai munkásé és a szellemi dolgozóé is különbözhet. Minden fronton törekedni kell a tervezett és egyénre szabott „reguláris életmód” elérésére. „Mást igényel Péter és mást Pál”. Ugyanezt vonatkoztatta az élvezeti szerekre, mint a kávé és a dohányzás. Az elhízás káros voltára többször visszatért, a minden téren való mértékletességet ajánlotta. Az egészséget szolgálja a test „acélozása”. A járás és futás gyógyító szerepét domborította ki. Érdekes és ina is értelmezhető tanács a „vörös” húsok megszorítása, a sör kerülése, a zsíros ételek helyettesítése egészséges táplálékkal. Ezeket a szabályokat már gyermekkorban célszerű „szoktatni és nevelni”.
Széchenyi István nyelvezete kissé cikornyás és dagályos, de megfigyelései, következtetései még ma is figyelemre méltóak. A nikotin élvezetéről a következőket írta:
„…óriási vonásokban terjedt el az emberek közt a dohánynak használata, erős szivaroknak fogyasztása,: ugyan lehet-e ezen émelygős divatnak okát másnak tulajdonítani, mint a dohány kábító erejének, mely a gondolkozó tehetséget, ha meg nem semmisíti is, legalább megzavarja és eltompítja.”18
Az érelmeszesedésről a mai kor egészségnevelője sem tud sokkal többet mondani páciensének.
A gróf könyvének ezen részében is részletesen foglalkozott Hahnemann homeopátiás elméletével és gyakorlatával. Triviális példával élt: ha valaki teleeszi magát, közérzete rossz lesz, fájdalmakat érez. Hánytatás és hashajtós megoldja a heveny terhelést, de a beteg közérzete még rosszabb lesz. A homeopátiával gyógyító orvos „célkeresztjében” a beteg áll; semmit nem tesz a beteg ellenére.
„Régibb időkben, nagyobb vonásokban elősorolva tapaszok, kenőcsök, kisebb-nagyobb fecskendések folytonos használata homachalék, vértisztítók, érvágás, izzasztás, hánytatók, hashajtó savanyúvizek és fürdők voltak körülbelöl azon fegyverek melyek ellen az orvosok síkra keltek és harcoltak. Hahnemann új aerat alkotott”19
„Legnagyobb érdeme azonban abban áll, hogy ő az egész orvosi kari gondolkodásra, kételkedésre és megfontolásra gerjeszté, és azon apáról fiúra átmenő slendriánnak, mely az egész orvosi rendszert, ok nélküli, felszínes, sőt hibás empíriába lebilincselé diadalosan nyakát szegé. Nagy érdeme továbbá az orvosi receptekbűl kiírtá azon tarkabarkaságú sokféleséget, mely nem a beteg, de egyedül csak a patikás hasznára és egészségére szolgált,… az egyszerűek használatát hozta divatba.”20
Széchenyi István oldalakon keresztül idézte egy orvos barátját, aki szerint:
„…sokkal több egyén gyilkoltatott meg az allopátiai rendszer21 által, mint amennyi kigyógyulást nyert vala.”22
Érdekes, hogy az arisztokrácia és a közéleti elit jelentős része homeopátiás orvost választott, beleértve Széchenyit, Kossuthot, Wesselényit, Deákot, Madách-ot, Batthyánytis.
„A betegség megelőzése és a test gyakorlása” című fejezetben Széchenyi István megismételte korábban lefektetett nézeteit. A maga cikornyás stílusában más példákkal is összefoglalta és nyomatékosította a táplálkozásra, testi tréningre, élvezeti szerekre vonatkozó nézeteit.
Széchenyi szerint a „lélek idomítása” az egészséges életmód alapvető része.
„Dupla egészség alkotja az emberi tökélynek ideálképét.”23
Jól érezte, hogy a testi egészség értéke csökkent az utóbbi évszázadokban, és ez a betegségek keletkezését, gyógyulási hajlamát tekintve kedvezőtlen.
„Régi időkben a testi egészség és erő kimondhatatlan előny volt.”24
A változás a puskapor felfedezésével következett be. A fizikai közelharc jelentősége megszűnt. Fokozódtak a lélekhez kötött tulajdonságok felderítésére, megítélésére, vizsgálatára vonatkozó igények. Ez átívelt az egészségkutatásra is. A gróf leszögezte, hogy csak a lélekre kedvezően ható terápia lehet a testi jelenségek szintjén sikeres. Természetesen Hahnemann homeopátiájára, valamint korának a hosszú élet elérését célzó életvezetési elveire gondolt.
„Koplalás, szomjazás, álomnak lehető megrövidítése – ím ezek azon fő faktorok a lélekidomítás ügyében…”25
Az Önismeretben az egyik legélvezetesebben megírt fejezet a „Túlnépesedés és elnéptelenedés”. A szerző leszögezte, hogy a két tényező egészséges egyensúlya az optimális és kívánatos.
„…a nagy természet igen bölcs ökonómiája, mely a túlnépesedést rendszerint gátolja és nem engedi, hogy minden népek azon nagy boldogságban részesüljenek, mely a nagy kínai népet olyan irigylésre méltó állásba iktatá…”
„…nagyobb baj nemzeteket nem érhet, mint a túlnépesedés.”26
Ugyanakkor:
„Ugyan mi alkotja a nemzetek erejét és szupremáciáját annyira, mint nagy népesség és ennek műveltsége.”27
Széchenyi felhívta arra a Figyelmet, hogy a népesség számának és műveltségének párhuzamosan kell emelkednie. A két tényező közötti aránytalanság súlyos problémákat fog felvetni. A túlnépesedés az anyaországban elvezethet a gyarmatosítás igényéhez. A szerző Anglia és Írország viszonyában döntőnek tartotta a népesség túlzott létszámnövekedését. A gyarmatokkal való bánásmód megromlása előbb-utóbb erőszakos cselekményekhez vezet (1857!). Ami az érintett országok, országrészek anyagi viszonyait illeti, e kérdés kapcsán megállapítható, hogy mind a túlnépesedés, mind az elnéptelenedés elszegényít. Széchenyi István Szászország és a magyar Alföld összevetéséből vonta le következtetéseit. Terápiát is adott: „oktatás és kormányt dajkálás”. Ha nincs hatékony segítség: jön a kivándorlás, de ezt a gróf nem tartotta célravezető megoldásnak, ugyanis a családfő nélkül maradó családok még súlyosabb terhet jelentenek a kormányok számára.
A következő fejezet az iparosodás társadalmi hatását taglalja.
„Számtalan embernek kimondhatatlan antipátiája van erőművek, gyárak és fabrikák ellen, mihez képest sok, egyébiránt elég eszes és tudós egyén, azokban egyenesen alvilági gyümölcsöt gondol szemlélni…”
„…a gőzöny sehogy sem lehet angyali invenció.”28
Széchenyi szembeszállt ezzel a felfogással:
„…mily kimondhatatlan isteni áldás azoknak feltalálása és progresszív javítása…”29
Ha az ellenszenv okait keressük, a legfontosabb az ipar fejlődése:
„Egyéneket kereseti állásukból kilök.”
Javasolta az időben való „átnevelődés” lehetőségeinek megkeresését.
„Nem kell kevesebb emberi kéz csak más.”
Példát is hoz fel: kapcára már alig lesz szükség az újfajta lábbelik megjelenésével. A kötőgépeknek és a takácsoknak a terjedő zsebkendő használatával át kell térniük az előállítására. A polgárosodás együtt jár az „élvezeti tényezők” polgári fejlődésével és igényével (festmény, vászon, üveg dísztárgyak már az alsó néposztályok számára is elérhetők). Más veszélyek, amelyekre a közegészségügynek is figyelnie kell: a „gyártelepvények körüli buja erkölcstelenség” elszaporodása negatív társadalmi jelenség! Fellép a „csőcselék szindróma”: a 16–18 órát dolgozó munkás csak úgy jut élvezeti értékekhez, ha azokat megvásárolja (prostitúció, bűnözés). Egyenes következmény az alkoholizmus arányának fokozódása, és mindezekhez hozzájön a környezetszennyezés. Széchenyi István átélt az angliai Birminghamben egy olyan szmogot, ahol nem lehetett a nappalt és az éjszakát megkülönböztetni.
„…a lakosok nagy része, midőn úgy szólván maga sem egyéb, mint gyárfattyú, egész életét kőszénfüst közt, födél alatt egybe saraglázva tölteni kénytelen és egész öröme bujasenyv és pálinka hörpölgetés.”30
Széchenyi megnevezte a problémakörrel kapcsolatban a kormányok feladatait.
Végül a gróf egy külön fejezetben összefoglalta – a mindennapi gyakorlat oldaláról – az életmódra vonatkozó nézeteit és javaslatait. E fejezet címe: „Egészséges lakás, öltözködés és élelmezés”. Azt írta e rész bevezetőjében:
Tehát megelőzés, sőt gyógyítás is elképzelhető az „életrendszer” helyes megválasztásával. Néhány sorral lejjebb a következőket írta:„Célirányos életrendszer által elejét lehet venni számtalan nyavaláknak, sőt még oly bajokból is kigyógyulhatni, melyek az embert már kínozzák.”
„Egészségtől viruló egyén, ugyan van-e a világon kellemesebb látvány? Igen van és valjon mi az? Egészséges család! Minél csak egészséges község gyönyörűbb, midőn egészséges nemzet mennyekbe ragadó tünemény.”31
A szerző leszögezte, hogy a célirányos életrendszer sok faktor eredője. Részletesen elemezte a lakásviszonyok megfelelő voltát. Foglalkozott az alápincézettség helyességével vagy helytelenségével (a környék gázainak összegyűjtése!). Megállapította, hogy a lakás nedvessége rossz hatást gyakorol a serdülők lélegzésére. Meghatározta az ablakok optimális nagyságát (részben a szellőzés, részben a „napkirekesztés” miatt). Ahol kevés napfény éri a gyermeket, fejlődésük visszamarad! Az olasz építészet ilyen irányú tanulmányozását feltétlenül kívánatosnak tartotta és javasolta.
Újra kifejtette nézeteit a táplálkozás helyes alapelveiről. A zsíros húsokat, zsíros leveket, paprikát kerülendőnek jelölte meg. Fontosnak tartotta az elfogyasztott táplálék mennyiségét. Helytelenítette a magyar „felső körök” sokfogásos, „kötelezőkkel” súlyosbított „távevészeteit”. Ez Széchenyit az angol lakomákra emlékeztette. Helyesebbnek vélte a francia étkezést. Itt a vendég kap egy „evési plánumot”, és ő választja meg a mennyiségi és minőségi kínálat lehetőségeit. Részletesen foglalkozott a mozgás és az étkezés összefüggéseivel. Helyesnek tartotta a böjtnapok megtartását egészségügyi szempontból.
Ezt követően Széchenyi áttért az osztrák uralom súlyos kritikájára. Hogy ez már egy másik mű, mutatja, hogy az Önismeret első részét a rendőrség kézirat formájában kiadta a családnak, míg a Habsburgokat bíráló második rész csak évtizedek múlva került elő Bécsben, a titkos levéltárakból. Lehetséges, hogy az Önismerettel Széchenyi István bizonyította híveinek és ellenségeinek, hogy ismét a régi. Ezen időszak kiváló ismerője, Károlyi Árpád írta:
„Idegeiben és lelkében teljesen helyreállott a felborult egyensúly és a hatalmas agy ősereje a maga teljes gazdagságában bontakozott ki.”
Másutt:
„…a régi, mélyen gondolkodó, mélyre tekintő főnek kell tartanunk, már apró munkái után is.”32
Szőgyény-Marich László 1857 júniusában kétszer meglátogatta Széchenyi Istvánt Döblingben. A következőket jegyezte le:
„Ugyanazon éles ész, gondolatmenet, beszédmód volt nála most is tapasztalható, mint midőn őt legfényesebb korszakában ismertem, úgyhogy én erősen hiszem, hogy Széchenyi soha megtébolyodva nem volt.”33
Széchenyi e művével kitűzött céljait maradéktalanul elérte.