Érdekes a helyzet: Németh László írt olyan regényt, amely éppen két szűkebb érdeklődési körömet érint. Irgalom – a csodálatos alkotás címe, a gerontológia talán legértékesebb és művészileg legszebb szépirodalmi elemzése. Kertész Ágnes a hősnő, harmadéves medika, éppen elkezdte a klinikum tanulását. A mindennapi élet és küzdelem ismerője, szenvedője: édesanyja ápolónő volt, édesapja 7 éven át tartó hadifogságból tért haza (a mű az 1920-as években játszódik). Ágnes idősek osztályán vállal ügyeleti munkát. Németh László hatalmas tapasztalatok birtokában reális képet fest a betegekről, az ápolókról, az orvosokról – és a hozzátartozókról. A „Hatodik rész” pedig – az imént említettek alapján – a „sebek” előfordulását tárgyalja, konkrétan a decubitus tökéletes orvosi leírásával. Érdemes idéznünk Németh Lászlót:
„Ágnes közben megnézte az átutaló lapon a nevet. Finta, a Nemzetinek csakugyan volt ilyen színésze. Ágnes az átvezethetőt átvezette a kórlapra, csak a maradék kérdéseivel ült oda a beteg mellé. – Nem fárasztom, ha kikérdezem? – Nem fárasztom, felelte a beteg, a gépiesség vagy távollét jeleként a ragot is megismételve a szóval. A válaszai azonban, bár távolról, ép eszméletből jöttek. Közben Viktória nővér is odaállt a lavórral, szivaccsal az ágyukhoz. A betegnek már a szaga is elárulta, hogy nem ura a záróizmainak. De ahogy Viktória nővér óvatosan, nagy sziszegések, jajdulások közt oldalra fordította, s kibontotta, a szivacs a szétkent bélsár alól élénkpiros, hámfosztott sebeket hozott elő. – Nem tudja tartani? – kérdezte Viktória, s a fegyelmezett apácaarcon a kelletlen munka undora jelent meg (mert bár a csecsemőket majd minden nő szívesen teszi tisztába, a csecsemővé visszahullt öregtől a legedzettebb ápolónő is undorodik), majd rajtakapva magát a hangjában rezgő nyerseségen – Fáj, ugye? – tette hozzá a szokottnál gyöngédebben. Tessék ezt megnézni, mutatta az odahajló Ágnesnek a keresztcsonton levő tenyérnyi fölfekvést, s ingerültsége most már a beteg előző ápolói ellen fordult, akik így küldték át neki. A bejáróné, az nagyon szépen tartott, jegyezte meg váratlanul az arccal az ablak felé fordított beteg, mintha a hátán járó ujjak felháborodásával vitatkozott volna. A bejáróné nyilván az emberi jóság utolsó szeglete volt, melytől a kórházba vitellel elszakadt, s bár a halál ellen közönyössé vált már, igazságérzete őt még védeni akarta. Csak nem bírt már emelni, magyarázta meg a leöblítés s a kenőcs odahozása közt, a fájdalom szünetében. Na, itt majd megint szépen tartjuk, jegyezte meg Viktória nővér, aki miközben ujjai a púderrel, kenőccsel működtek, Ágnes kérdéseinél is pontosabban állította össze a keze alatt levő test történetét, a jómódú hozzátartozókat, akik mintsem magukhoz vennék, a bejáróné gondjaira bízzák a tisztátalant, s a bejáróné s a színész vagy meny párbeszédét, hogy ezt már ő sem bírja, a mentők érkezését, a búcsút a Roth néniéhez hasonló özvegyi lakásocskából, a kórházi ápolónok, betegek fintorgását, a sürgetést, hogy tegyék ki Cinkotára. – Hány napot töltött a kórházban? – kérdezte még, ahogy újabb jajdulások között ingét lehúzva a hátára fordította. Ágnes azt hitte, a megbolygatás fájdalmai közt nem is értette a kérdést, de kiderült, hogy számolt, a rettenetes órák sorába próbált az éjszakák számával rendet vinni. Hármat töltöttem, mondta a száraz, iskolás hang. Addigra Ágnes is kiszámította a kísérőlapról: valóban hármat.
A beteg fájdalmai azonban, a gondozás ellenére, egyre növekedtek. A csontburjánzás, melyről a röntgenlelet beszélt, az odábbmozdítást tette keservessé, a lepedő s a csontok közé szorult, továbbsebesedő bőr a rajta fekvést. Ágnes, aki kedves helyén, a virrasztóasztalnál készült a kórbonctan-kollokviumára, hallotta a csendes nyögdécselést. A betegek egy része aludt már, mások a nyögéseket figyelték. – »Mért nem adnak valamit neki?« – »Kapott kevert port.« – »Mit ér az a vacak?« – »Emmo kell ennek«, vált ki, úgy, hogy ő is hallja, a Schwartzerné hangja. Ágnes maga is azt érezte, hogy csakugyan kell valamit tenni. De Balla nem látta még a beteget, s gyógyszert csak ő rendelhetett legföllebb Füredi. – Doktorkisasszony! – szóltak át most már, de nem Schwartzerné, a nagyteremből. Mért nem adnak ennek a szegénynek valamit? Ágnes letette a könyvet, s átment; a lehúzott lámpa fényében fantasztikus árnyat sétáltatva a falakon. – Nagyon fáj? – hajolt az új betegre. – Nagyon fáj, ismételte az, s a száraz hang fölött csak a szemében válaszolt, az odatartott lámpafénynek, a bódult fájdalom. De az apáca ajtaját nem írta már körül a megszokott fénysáv, a férfiterem adta orvosban s ápolónőben az ügyeletet. Füredi ajtajához ment; az, úgy látszik, még fenn volt, valami vatatás hallatszott belülről. Vajon mit csinálhat egy ilyen ember, mint Füredi, ha egyedül van? Olvas, a gordonkáját pengeti, gondolkodik? Mind összeegyeztethetlen volt a kinn megismert képpel. De akármit csinált is, éber volt, meghallotta a járáskelést, az ajtaja előtt megállt lépést, a habozó fapadló reccsenését. – Ki az? – szólt ki félig ijedten, félig ingerülten. Ágnes csak most kopogtatott be. Én vagyok, mondta halkan, Kertész Ágnes. Tanácsot szeretnék kérni. A félénk hang, a szokatlan »tanácsot szeretnék kérni«, melynek nem is kellett okvetlen orvosi dologra vonatkoznia, az ajtó mögött széktolást, néhány gyors lépést váltott ki. – Tessék, parancsoljon, jelent meg a folyosó fényében Füredi arca.
– Egy beteget hoztak be délután, Balla doktor úr nem látta még, de rettenetes fájdalmai vannak. A lelet szerint Paget-kórja van. Az orvos kutatón nézett Ágnesre, hogy csakugyan egy beteg fájdalma miatt szólította-e ki (ő valami meglepőbbre készült), s megindult szótlan a nőosztály felé. – Fintának, a színésznek az édesanyja, mondta Ágnes mögötte lépdelve; ezzel a betegnek kért a társadalmi összeköttetéseire hivatkozó orvostól egy kis kíméletet. – Melyik az a beteg? – kérdezte Füredi jó hangosan, ahogy a terembe lépett. Az, hogy mint a Tudás és Elhatározás lépjen a tanácstalan kis kollégával az idegen terembe, felvillanyozta. – Csúnya felfekvései vannak, magyarázta Ágnes, s odahozta az átutaló lapot, Füredi fontos arccal tanulmányozta. – Mutassa a hátát, szólt oda a betegnek, mintha az csapágyon forogna. A parancsoló hang azonban, mely hajdani orvosi segítségek emlékét ébreszthette, hatott: Ágnesnek alig kellett a testet átfordulás közben támogatnia. Füredi a felfeküdt hátra nézett (amely délután óta is szemmel láthatólag tovább sebesedett: a nyers, vérzéses hús kékespirosa ütött át a sárga kenőcsön) s füttyentett egyet. A gumilepedő megint lucskos volt, maszatos. No, majd adunk valamit, amitől aludni fog, mondta a betegnek. – Mit akar azzal? – kérdezte aztán szinte gorombán Ágnestől, aki egy pelenkát hozott, hogy a lepedőt letörülje, s visszadobva az oldalán fekvő testre a takarót, a betegre bízta, hogy mint talál vissza a helyére. – A morfiumot keresi? – kérdezte Ágnes a műszerszekrényben matató orvostól. – Ahogy mondani méltóztatott, mondta ő, miután a két ampulla közül az egyiket a lámpa fölé tartva a kétköbcentis fecskendőbe szívta. Aztán még egy ampullát húzott föl. Ágnes kezébe vette, s megnézte a letört üveget. Az is morfium volt, nem is egy, két százalékos. A Vámossy Gyógyszertan, nyílt fel az emlékezetében, az adag mellett a felkiáltójel. – Négy centigramm, nem sok az? – kérdezte meghökkenten az orvost. Elég, felelte Füredi nyomatékkal és sajátságos, szinte diadalmas pillantást vetett Ágnesre, mint aki nem mindenkinek hozzáférhető határokon lép át, s ugyanakkor mint ötletes ember, a szót is megtalálta magyarázatul. Ágnes pillantásában azonban lehetett valami (a betegágyhoz sem ment oda, csak a másik szoba réséből figyelte az injekció beadását), ami miatt nem akarta ezzel a szellemes »eléggel« befejezni az együttlétüket. – Nem jön ki egy cigarettára? – mondta, miután a fecskendőt a Petri-csészébe visszatette.”
Amikor sok esztendővel ezelőtt először olvastam az Irgalom feszültséggel telt oldalait, megdöbbentett: hogy ötvözi Németh László az orvos és az író kreativitását. Újból tanulmányozva a regényt, immár a Magyar Sebkezelő Társaság tagjaként, rájöttem: a vonatkozó sorokat kedves Tagtársaim elé kell tárnom. Geriatria és decubitus. Ahogy az 1920-as években zajlottak az események. Ahogy az 1964-ben napvilágot látott kötet leírást ad.
Költői kérdés: hogyan ábrázolhatná a mai geriatriai-sebellátási magyar valóságot az író, az orvos, ha megérte volna 100. születésnapját.