„Elvesztettem a színek paradicsomát
Igaz, nyertem helyette
valami mást.”
(Nemes Nagy Ágnes: Hányféle kék van?)1
Küldetése arról szólt, hogy a földi lét megismerésével valami újat, valami különlegeset fedezzen fel, hogy a múltból valami értékeset adjon hozzá a jelenlegi szürke, elgépiesedett világához. Úgy érezte, hazájában az életének tartalma kissé megkopott, monoton, egyhangú, szegényes hatásokkal kellett megelégednie, ezért vállalkozott az utazásra.
Izgalommal készült az útra, nem tartott attól, hogy a kihívásokkal nem tud majd megbirkózni. Felszerelését úgy válogatta össze, hogy a váratlan helyzetek felbukkanása, a felmerülő problémák megoldása, ne okozzon gondot. Amit nem vihetett magával, azt igyekezett elméjében és memóriát bővítő eszközeiben eltárolni.
Az űreszköz földet érése zavartalan volt. A helykoordináták rögzítése még nem jelentett semmit, pontosan tudta, bárhol legyen is, magának kell felfedeznie az ismeretlen vidéket. A táj objektumai sem jelentettek még segítséget az eligazodáshoz. Nagyot sóhajtott, és elszántan belépett egy épület alacsony, megkopott ajtaján.
A sötét, hideg, kissé nyirkos szobában a látására nem hagyatkozhatott. Mindent elfedett, beborított a fény hiánya, a fekete árnyalatok sokasága, távoli otthonára emlékeztetve. Egy különös, soha nem tapasztalt illat terjengett a levegőben, egy érdekes, nyitott szájú üvegcséből szabadulva. Mélyen beszippantotta az ismeretlen anyag illatát, és közben kitapogatta a számára különleges tárgyakat. Nem volt kellemetlen az illat, az aromája finom, lágy érzékelést indított el.
A magával hozott gazdag tartalmú szöveggyűjteményében, a gyenge fényben is el tudta olvasni a színre, illatra utaló sorokat:
„…Míg el nem ér ajkamig a korom,
Lelkesedem álmos új korokon,
S mint itatóst átitat
A könnyű, illó áhitat,
A töprengés tintaillata.”2
Míg a fényt adó készülékre rábukkant a ruhájára erősített tartályban, óvatlanul felborította az üveget, a tartalma szétterült a tárgyakon. Vékony, megsárgult papírlapokon ismeretlen jeleket vélt felfedezni, de a finoman szétterülő folyadék megállíthatatlanul terjedt szét a felületen. A felszerelésében kutatva egy kicsi poreltávolító készülék akadt a kezébe, de ez a folyadékkal szemben tehetetlen volt. Nem használt még ilyen anyagot, de észrevette, a jelek a papíron ettől a folyadéktól származhatnak. Történelmi olvasmányaiból felsejlett, ez a jellemző illatú és színű anyag fontos lehetett az elődei életében.
A papírlap szövegében egy furcsa, ismeretlen fogalomra bukkant, egy hárombetűs szó, KÉK jelentette a fejtörést, mert a messzi hazájában ezzel a kifejezéssel még nem találkozott.
Próbálta ízlelgetni a fogalom jelentését. Hirtelen eszébe ötlött, talán a különös folyadék neve a szövegben látott, „tinta” lehet, így eljátszadozott az új kifejezéssel, megalkotva a tintakék fogalmat.
Megpróbálta kisilabizálni a szöveg többi részét is, vajon talál-e utalást a KÉK szó jelentésére.
A titok nyugtalanította, ezért elhatározta, nyomába ered a különös fogalomnak.
A hajnal beköszöntével a sötét szoba homálya már feledésbe merült, de a felfedezés vágya csak felerősödött a gondolataiban. A játék továbbra is foglalkoztatta, az útjába kerülő fogalmak összekapcsolása a KÉK három betűjéhez.
Felnézett az égre, így azonnal adódott az új jelentés: égkék, a tiszta, felhőtlen égbolt színére utalva. A sétája során hatalmas víz tárult a szeme elé, egy óriási tengerkék felület. A parton leguggolt a vízhez, tenyerét kitárva egy színtelen, átlátszó folyadékot markolt, amelyből eltűnt a kék. Magyarázatot még nem tudott adni a jelenségre, de érezte a megfejtendő titkok sorának gyarapodását. Elgondolkodott azon is, az ég kékjében vajon ott van-e a kék?
Egy furcsa épület látványa vonzotta a tekintetét. Belépett egy nyitott ajtón, egy hosszú folyosón találta magát.
Belesett egy üvegablakos ajtón, a teremben azt látta, hozzá hasonló korú lányok, fiúk üldögéltek egymás mellett, egymás mögött és valamennyien egy felületre szegezték a tekintetüket.
Képek sora bukkant elő a képernyőn, ahol az ismeretlen szín – a KÉK – árnyalatai jelentek meg különös fotókon, jól megkomponált látványként.
Megfigyelni, megőrizni, elvinni magával… ez az érzés erősödött benne a látottak alapján.
Furcsa nevek jelentek meg a képaláírásokban:
egyiptomi kék, poroszkék, kobaltkék, lazúrkő, ultramarin, cölinkék.
Végül egy furcsa jelekből álló képaláírás nyűgözte le: YInMnKÉK
A fiatalokkal beszélgető felnőtt – talán a tanáruk lehetett? – egy érdekes táblázatra mutatott, ahol a jelek – némi keresgélés után – felfedezhetők voltak. Ittrium, indium, mangán – ezek az idegen hangzású nevek szerepeltek a táblázaton. A megfejtésre váró jelenség izgalommal töltötte el, vajon a három anyag hogyan hozhatta létre a KÉK-et?
Egy másik teremben KÉK kövek látványa tárult elé, csak úgy záporoztak az újabb fogalmak: türkizkék, akvamarinkék, apatit, lapis lazuli, szodalit, kianit, azurit, angelit, krizokolla…
Ez utóbbinál felütötte a szótárkészülékét, a jelentése elbűvölte: aranyásvány.
Az ásványvilág anyagainak összetétele, formája, színe nem volt teljesen ismeretlen előtte, de többnyire képeken keresztül ismerte meg a jellemzőket. Itt pedig a maguk valóságában voltak láthatók, a tárlókban, asztalokon elhelyezett kristályok esztétikus látványa csodálatra méltó volt.
Kincsekre lelt tehát, ugyanakkor az nyugtalanította, hogyan vihetné magával ezeket a földi KÉK kincseket. Tudta, a hosszú utazás megviselné a finom cifrázatú anyagokat, ezért más megoldáson gondolkodott. Meglátta az egyik fiatal asztalán azt a tárgyat, amelyben a KÉK mellett a már általa is ismert színek sorakoztak, kis kör alakú formákban. Igaz, ez a szerényebb tárgy csak színében hasonlított a korábban látott anyagokra, de az emlékmentéshez jó alapot jelenthetett.
Ráközelítve, lefotózva a látványt, kereső készülékével már meg is fejtette a tárgy jelentését: gombfesték.
Összeszedve minden bátorságát megszólította a fiút és udvariasan elkérte a gombfestéket. Csak a kéket szerette volna, de a fiú kedvesen a kezébe nyomta az egész dobozt.
Egy másik teremből élénk beszélgetés zaja hallatszott, ami megütötte a fülét, már ismerősen csengett, a boldogság kék madarának létezéséről folyt az eszmecsere. Szívesen részt vett volna az érvek, ellenérvek vitájában, de úgy érezte, még keveset tud a témáról, ezért inkább az elhangzottak figyelmes értelmezésére fókuszált.
„Természettudományi előadó-szertár” – ez a szigorú felirat díszelgett a következő ajtón. Bent vegyszeres üvegek, lombikok, kémcsövek, színes modellek, állványok, mérlegek sorakoztak, patikarendben. Örömmel ismert rá ezekre az eszközökre, mert a mindennapjaiban, a kutatásai során már találkozott ezekkel a tárgyakkal. A felismerés öröme egyben kíváncsisággal, érdeklődéssel, a kísérletek iránt érzett olthatatlan vággyal párosult, megismerni az anyagokat, kipróbálni: hogyan változnak a valóságban, vagy csak úgy, a gondolatok nyomán. A kamaszokra jellemzően, a veszéllyel mit sem törődve, a felnőttek óvatosságát megmosolyogva, létrehozni valami újat, izgalmasat, meghökkentőt – itt most, először érezte magát otthonosan.
Azt vette észre, az üvegek egy sajátos elrendezésben kerültek a polcokra, szekrényekbe, bennük színes anyagokkal, a szépség, az esztétikum különös varázsával. Közöttük érdekes mintázatú kövek, összegyűjtött kavicsok, csigák találták meg a helyüket. Milyen más, milyen emberi! – gondolta elérzékenyülve, érezve az ellentmondást a fémes színű, szürke, otthoni világával.
Megfestett textilszálak, foltossá varázsolt szűrőpapír darabkák – mind fontos lenyomatai voltak korábbi kísérleteknek – őrizve az anyagok szépségét és a megismerés új és új területeit, lehetőségeit.
A meghökkentő élmények nyomán ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kézbe vegye az anyagokat, eszközöket, hogy kipróbálja, létre tudja-e hozni valamiféle varázslattal azt a KÉK-et, amelynek földi megjelenéseit kereste, kutatta.
Három pohár volt a közelében, ezek tartalma közül csak az egyik – a középső – volt színes, a másik kettőben csak színtelen folyadékokat látott. Baj abból nem lehet – gondolta – ha a színes folyadékból egyikbe és a másikba is beleönt egy keveset. A változások nem lepték meg, újabb színek jelentek meg, egyelőre magyarázat nélkül.
Élményekkel, elgondolkodtató problémákkal eltelve, elhagyta az épületet. A parkban, a fűben keresgélő lányok kezében apró virágok, a kék ibolya szirmai rendeződtek kis csokrokba. Néhányan már a színét vesztett ibolyateát kortyolgatták, amelyből ugyancsak eltűnt a KÉK. Szomorúan gondolt arra, hogyan mutathatná meg hazája lakóinak a kisvirágok szépségét, finom árnyalatait. A véletlennek köszönhetően, egy közelben álló lány kezében egy másik virágra lett figyelmes. A lány kíváncsian, érdeklődéssel figyelte a számára ismeretlen fiú bizonytalan, tétova közeledését, és a virágra mutatva annak nevét ismételgette: kék nefelejcs.
Ez a virág lehet majd talán az emlékek őrzője, hiszen a neve, ez a szép szó foglalta magába a felejtés tagadását.
Leült a park egy félreeső helyén, elővette a szövegszerkesztőjét, majd jó ideig csak elgondolkodva meredt a világító képernyőre. Fontosnak érezte, hogy megörökítse, megőrizze a Föld bolygón látottakat, elsősorban emlékeinek lenyomataként, másrészt azért, hogy hazája lakóival megoszthassa a tapasztalatait, élményeit. Nem kellett sokáig gondolkodnia azon, milyen címet is adhatna az írásának, adódott a lehetőség, a „KÉK BOLYGÓ” címet gondolta a legtalálóbb választásnak. Kövek, virágok, jelenségek, fények… mind magukban hordozták a sötét egyik titokzatos árnyalatát, a KÉK-et.
Az időutazás beteljesítette a feladatát, ugyanakkor pontosan tudta, a megtalált jelenségeknek a hazájában történő meghonosítása adja majd a nagyobb feladatot.
Újra az űrjárművének megszokott felszerelései között találta magát, a visszaútra készült. Fáradtan, mégis izgatottan, a sok különös élmény eddig ismeretlen tapasztalatain morfondírozott. Pihentető olvasmányt keresett az elektronikus könyvolvasójában, már nem is csodálkozott, hogy az a szöveg bukkant elő, amely az érdekes, tanulságos utazása lényegét adta:
„Vizsgálnunk kell kékjeinket gyanakvóan és fáradhatatlanul, mert becsapjuk magunkat, mert hajlamosak vagyunk rá, hogy saját külön gombfestékünkkel fessük kékre a világot. Nem azonosak. Nem azonos a festékszín és a világszín.” – írta a tanulmányaiból korábban már ismert Nemes Nagy Ágnes költő, író, akinek a gondolatát a gombfestékkel együtt vitte magával, hogy a meglelt KÉK-kel a világszínt megteremthesse, szürke árnyalatos hazájában.
