Római naptár

„Római év rendjét, latin ünnepek ősi alapját
zengem az égijelek kelte-lenyugta nyomán.”

Első ének, Január, 1–2. sor

Ovidius (Kr. e. 43–Kr. u. 17) római költő már a Julianus naptár idején élt, de közvetlenül a Caesar meggyilkolását követő évben született. Fasti (Ünnepek) című költeményében a római naptár szerint haladva megemlékezett a különböző ünnepekről. Művét nem fejezte be, vagy a második félév nem maradt fenn. Gaál László fordítása először az Akadémiai Kiadó kétnyelvű sorozatában (Görög és latin írók) jelent meg, ezt követte a Prométheusz könyvek 12. kötete a Helikon Kiadó gondozásában. Utóbbiban csak a magyar szöveg olvasható. A mű márciust leíró részében található a római naptár történetének összefoglalása, amelynek egyik részlete a 10-es szám dicséretét is tartalmazza:

„Még a legyőzőnek nem adott tudományt a legyőzött
Graecia, mely nagy a szó, gyenge a harc mezején.
Mert ki csatázni tudott, az volt Rómában a művész;
szónok volt, aki jól érti a lándzsavetést.
Tudta-e már Hyasok, vagy az atlasi Pleiasok útját
bárki is? és hogy az ég fordul a sarka körül?
S hogy két Medve közül Cynosurát nézi hajóján
sidoni nép, s a görög csak Helicére figyel?
És hogy amennyit a Nap tesz az évben az Állatöv útján,

110Hold paripáinak egy hónap az útra elég?
Senkise vette szemügyre az égen a csillagok útját,
mégis jól tudták: isteni lények azok.
Senkise nézte az ég vándor-jegyeit, de figyelte
harci jelét, amit elveszteni nagy hiba volt.
Széna¹ a harci jelük, de a had tisztelte e szénát
úgy, amiként ma a sast tisztelet illeti meg.
Hosszú rúdra kötözve a széna egy összemarékkal,
és nevük ettől lett »összemarék-katonák«.
Ily tudománytalan és müveletlen korban a lustrum²

120tíz hónappal volt mostaninál rövidebb.
Egy év volt, ha a hold tízszer töltötte korongját,
s abban a korban e szám nagy becsületbe jutott:
Ujjunk száma is ez, mellyel számlálni szokásunk.
Asszony is ennyi időn hordja a drága tehert.
Tízig emelkedik úgy számlálás közben a szám is,
s új sorozatra kerül sor, ha tovább haladunk.
Romulus által a száz atya is tízes szakaszokra
oszlott. Lándzsást is tíz csapatot sorozott.
Ennyi az élharcos csapat, ennyi a dárdavető is,

130s állami ló hátán ennyi lovas-csapat ül.
Ennyi csoportot adott Tities³ törzsének is egykor;
így alakult Ramnes³, és Luceres³ is ilyen.
Így alkalmazták a szokásos számot az évre.
Férje után eddig gyászol a bús feleség.
S hogy kétségtelenül Marsnak hava kezdte az évet,
erre nehány adatot még figyelembe vehetsz:
azt a babért, amely egy évig van a főpapi házon,
most leszedik, s kapuján díszlik a friss koszorú.
Akkor Phoebus fája virít a »király« kapuján is,

140és ugyanez van az ős curia háza előtt.
És hogy Vesta is új lombbal koszorúzva ragyogjon,
trójai tűzhelynek régi babérja lehull.
Még azt is mondják, hogy a titkos tűzhelyen új tűz
gyúlad, erőre kap, és lángja magasba szökik.
Ebben a hónapban tisztelték Anna Perennát:
ekkor ujult meg az év, azt bizonyítja ez is.
Tisztüket át ekkor vették tisztségviselőink,⁴
míg a hitetlen pún nem fenyegette hazánk,
így ötödik hó lett Quintilis. Sorban utána,

150mint ez, a számokról vette a többi – nevét. –
Pompilius,⁵ kit olajtermő föld külde minékünk,
vette csak észre, hogy így nincs meg egészen az év.
Mestere számoszi bölcs,⁶ ki tanítja, hogy újraszülethet
minden; vagy vezető Egeriája maga. –
Ám az időszámítás még zavaros marad így is,
míg maga Caesar nem rendezi ezt az ügyet.
Isten volt⁷ és nagy nemzetség atyja, de mégsem
hitte, hogy istennek túlkicsiny ily feladat.
Mert az igért eget ő ismerni kivánta előre,

160és nem akart idegen lenni a menny küszöbén.
Pontos jelzéssel kijelölte a Napnak az útját,
hogy bizonyos napokon járja be csillag-övét.
Háromszáz nap lett ezután, meg hatvanöt – egy év,
s még hozzáadod egy napnak az egy ötödét.
Ennyi az esztendő. S még egy nap minden öt évben
hogyha olyankor az öt törtet is egybe veszik.”

Gaál László fordítása

Bollók János utószavából megtudhatjuk, hogy

„A Római naptárt modern kritikusai – nagyon kevés kivételtől eltekintve – Ovidius leggyengébb művének kiáltották ki, nem fukarkodva az elmarasztaló ítéletekkel. Az egyes szaktudományok képviselői azt vetették költőnk szemére, hogy történetei mint vallástörténeti források megbízhatatlanok, asztronómiai ismeretei rendkívül hiányosak, a műhöz esztétikai alapon közeledők pedig azt, hogy a kidolgozás stílus nincs összhangban a tárggyal, s néhány részlet más vonatkozásban is a költői véna apadását mutatja.”

A kritikák részletes ismertetésére itt azonban nincs lehetőség.

Bollók János római naptár-ismertető függeléke

Tekintettel arra, hogy Ovidius művéhez a keretet a római naptár szolgáltatta, szót kell ejtenünk e naptár történetéről, a korai császárkorra kialakult formájáról, a benne szereplő ünnepekről, az egyes napok szakrális jelentőségéről.

Ovidius e művének írásakor a Caesar által megreformált naptárat tartotta szem előtt. A caesari naptárreform előtti időből két római naptártípusról tud az ókori hagyomány: az első megalkotását és bevezetését Romulusnak, a másodikét Numa-Pompiliusnak tulajdonították.

Romulus naptára állítólag az Alba Longában használatos évfelosztás mintájára tíz hónapra tagolta az évet. Ennek a tíz hónapból álló évnek az értelmezése azonban mind elméleti, mind gyakorlati szempontból meglehetősen problematikus. Szinte bizonyos, hogy ez esetben a hónapon nem a mai értelemben vagy a holdnaptár értelmében vett hónapot, hanem olyan – csak megközelítőleg hasonló nagyságú – időszakokat kell értenünk, amelyek elsősorban a mezőgazdasági munkákhoz igazodva osztották kisebb egységekre az évet. Alátámasztja ezt az a más forrásokból ismert körülmény, hogy a régi latinok körében az egyes hónapok meglehetősen eltérő számú napokból álltak: így Albában a március 36, a május 22, az augusztus 18, a szeptember 16, Tusculumban a július 36, az október 32, Ariciában pedig ugyancsak az október 39 napból állt. Hasonló lehetett a helyzet az ősi Rómában is. Az az Ovidiusnál is felbukkanó hagyomány tehát, hogy a romulusi év négy 31 és hat 30 napos hónapból állt, mindenképpen anakronizmus: a hónapok hosszúságát illetően a Caesar reformja utáni állapotokat vetíti vissza egy korábbi időszakba, és kontaminálja a Romulusnak tulajdonított évfelosztással.

Jóval pontosabban körvonalazható a Numa Pompiliusnak tulajdonított naptár rendszere: ez tipikus holdnaptár volt. Numa Pompilius az év hosszúságát 355 napban határozta meg, s ez pontosan tizenkét holdhónapnak – 354 nap – felel meg. A tizenkét holdhónap tartamától való egynapos eltérés a püthagoreus számmisztika hatásával magyarázható; az év napjainak megállapításakor mindenáron kerülni igyekeztek a páros számot. A Numa-féle naptár az éveket négyéves ciklusokra tagolta. E négyéves ciklus első és harmadik éve 355 napból állt, míg a második évben februárban 23, s a negyedik évben pedig ugyancsak februárban 22 napot iktattak be a 29–31 napból álló tizenkét hónap közé. Ennek a beiktatott „szökőhónap”-nak a neve mensis intercalaris másképp Marcedonius volt, és mindig a február 23-i Terminalia ünnep után kezdődött. Ez a négyéves ciklus tehát (355+378+355+377) összesen 1465 napból állt, ami körülbelül négy teljes nappal volt hosszabb az 1461 napot kitevő négy napévnél, következésképpen ez a naptár meglehetősen gyakran szorult kiigazításra, hiszen a csillagászati évhez képest évente durván egy nap eltérést eredményezett, s ez a különbség harminc év alatt már egy hónapnyira nőtt, ami mind az állami, mind a vallási életben komoly problémákhoz vezetett (pl. nyáron kellett volna ünnepelni egy jellegzetesen tavaszi ünnepet). A naptár időnkénti kiigazítása, bizonyos számú napok törlése a pontifex maximus feladatai közé tartozott, a pontifexek azonban meglehetősen rendszertelenül tettek eleget ennek a kötelességüknek.

Ezen a zűrzavaros helyzeten változtatott Iulius Caesar naptárreformja. Caesar Kr. e. 46-ban pontifex maximusi minőségében összesen 77 napot törölt az évből (a 23 napos mensis intercalarist, továbbá a 29–29 napból álló november és december hónapot), és a holdnaptár helyett – Szószigenész alexandriai csillagász útmutatásait követve – egyiptomi mintára az úgynevezett tiszta napévet vette alapul, s ezt osztotta tizenkét részre. Mivel a csillagászati napév megközelítőleg 365 ¼ napból áll, Caesar reformja értelmében az évek 365 naposak lettek, és négyévenként február 25. és 26. között egy úgynevezett „szökőnap”-ot iktattak be, így küszöbölve ki a négyévenként mutatkozó, megközelítőleg egynapnyi eltérést. A szökőnap beiktatása továbbra is a pontifex maximus feladata maradt, és ebből még Augustus pontifex maximusságát megelőzően is támadtak zavarok Rómában. (Előde ugyanis elmulasztotta a szökőnapok beiktatását, ezért Augustusnak kellett korrigálnia a naptárt.) Ezután Európában – XIII. Gergely pápa 1582. évi jelentéktelen módosításával – gyakorlatilag ez a naptár volt és van érvényben mindmáig.

Ovidius Római naptára a Caesar által megreformált naptárra épül; alapjáról, a praenestei naptártöredékről már volt szó. Mintegy húsz ehhez hasonló lelet áll rendelkezésünkre, köztük olyan is, mely még a Caesar-reform előttről származik. Ezek eredetileg egy-egy város főterén, vagy nevezetes épületében voltak felállítva.

Ezek a naptárak valamennyi hónap esetében négy nagy oszlopra tagolódnak; az oszlopok közül az első háromnak a jelei fekete, a negyedik oszlop szövege pedig piros betűkkel íródott.

Az oszlopok közül az első az úgynevezett nundinum betűjeleket tartalmazza. A római év napjai ugyanis ABCDEFGH betűkkel jelölve nyolcas egységekre tagozódtak – ennek, a mi hetünknek megfelelő egységnek a neve nundinum –, s mivel a jelölés folyamatosan haladt, az újév napja az ókorban is, akárcsak ma, mindig más-más napra esett. A nundinum utolsó napja, a dies nundinusnak nevezett „vasárnap” munkaszüneti nap s egyben „vásárnap” volt: ezen a napon nem tartottak népgyűlést, hogy ne zavarják a piaci és a kereskedelmi tevékenységet.

A második oszlopban a hónap napjai és a hónap hagyományos elnevezése olvasható, melyek a Caesar-reform után is megmaradtak, holott a napévre való áttéréskor ezek tulajdonképpen feleslegessé váltak. (Ez a „kettősség” egyébként a mi naptárunkra is jellemző.) A római naptár ugyanis mindvégig megőrizte eredetének emlékét, hogy tudniillik eredetileg holdnaptár volt. A hónap napjait, a Caesar-reform után is, három jellegzetes határnaphoz, a Kalendaehez, nonaehoz és az Idus-hoz viszonyítva adták meg, a visszafelé számlálás módszerével. A Kalendae, a hónap első napja eredetileg az újhold utáni első nap volt, amikor előbb a királyok, majd később a pontifexek a curia épülete előtt levő hirdetőhelyről, a calabraról hírül adták a népnek, hogy az első holdnegyed napjáig, a nonaeig öt vagy hét napot kell-e számítani (nonae quintanae, nonae septimanae). Az első holdnegyed napját azért nevezték nonaenek, mert ettől a naptól kezdve – a két határnapot is beleszámítva – pontosan kilenc nap telt el a holdtöltéig, vagyis a hónap Idusáig. Mivel a Caesar-reform szerint a holdhónapoktól eltérően az év hónapjai – február kivételével – harminc, illetve harmincegy naposak voltak, a nonae és az Idus az egymást követő hónapokban más-más napra esett: márciusban, májusban, júliusban és októberben az Idus a hónap 15. napjára, míg a nonae a 7.-re, a többi hónapban az Idus a 13.-ra és a nonae az 5.-re. Ugyancsak a második oszlopban voltak feltüntetve az állami ünnepek, rövidített néven. Állami ünnep az év folyamán 45 volt, s ezek kettő – a február 24-én ünnepelt regifugium és a március 14-i Equirria – kivételével, akárcsak a Kalendae, a nonae és az Idus napjai – mindig páratlan számú napra estek. A hivatalos ünnepeknek három típusát különböztették meg:

1. állandó ünnepek (feriae stativae), amelyek minden esztendőben az évnek ugyanarra a napjára voltak rögzítve
2. mozgó ünnepek (feriae conceptivae), melyeket meghatározott időszakon belül kellett megtartani, de megtartásuk pontos napját évenként a pontifexek határozták meg (pl. Sementivae, Fornicalia, vagyis a legrégebbi paraszti ünnepek)
3. rendkívüli ünnepek (feriae imperativae), amelyeket külön rendelkezésre, ám csak alkalmanként tartottak (pl. nyilvános könyörgés).

Ezenkívül – június kivételével – a hónap Idusa Iuppiter-nek, a hónap Kalendae-je Iunó-nak, illetve Ianus-nak a szent napja volt.

Szakrális szempontból a napra vonatkozó legfontosabb adatokat a harmadik oszlop bejegyzései tartalmazzák. E vonatkozásban ugyanis léteztek munkanapok (dies fasti, jelük F) amelyeken szabad volt mind a praetornak igazságot szolgáltatni, vagyis kimondhatta a „do, dico, addico” formulát, mind pedig népgyűlést tartani. Mivel az év napjainak döntő többsége ilyen, „tilalom alatt nem álló” napból állt, a római naptár és Ovidius műve is innen nyerte a Fasti nevet. Ezeknek egyik változata volt a C-vel jelölt dies comitialis, a „gyűlésnap”, amelyen lehetett népgyűlést tartani, vagy ha nem volt gyűlés, igazságot szolgáltatni. A dies fasti ellentétei voltak az úgynevezett dies nefasti, vagyis „tilalom alatt álló napok” – jelük N –, amelyeken sem igazságot szolgáltatni, sem népgyűlést összehívni nem volt szabad. E tilalmazottság oka többféle lehetett: ezek a napok lehettek az isteneknek szentelt ünnepek (dies profesti), és lehettek szerencsétlen napok (dies religiosi). A harmadik csoportot a félig az isteneknek, félig az embereknek szentelt napok, az úgynevezett dies intercisi alkották (archaikus szóval endotercisi, jelük EN), amelyeknek egy része – a reggel és az este – tilalmas, a nappal nem tilalmas napnak számított. Ebbe a csoportba sorolhatjuk március és május 24-ét (jelölésük: Q. R. C. F. quando rex comitiavit, fas) és június 15-ét (jelölése: Q. ST. D. F. quando stercus delatum, fas).

Ezeken kívül külön címszó alatt kell számon tartanunk az úgynevezett „baljós előjelű” napokat (dies atri vagy vitiosi); ezek valójában mindhárom említett kategóriába tartozhattak, s ha nem álltak is tilalom alatt, e napokon valami miatt nem volt ajánlatos semmilyen komolyabb vállalkozásba belefogni. Ilyen nap volt például minden Kalendae, nonae és Idus másnapja.

A piros betűkkel írott negyedik oszlop az egyes ünnepek értelmezését tartalmazza; innen származik a mi naptárunkban is a „piros betűs ünnepek” megjelölés. Ovidius műve valójában ezeknek az ünnepeknek az értelmezéséből, magyarázatából áll.