„Római év rendjét, latin ünnepek ősi alapját
zengem az égijelek kelte-lenyugta nyomán.”
Római naptár
Ovidius (Kr. e. 43–Kr. u. 17) római költő már a Julianus naptár idején élt, de közvetlenül a Caesar meggyilkolását követő évben született. Fasti (Ünnepek) című költeményében a római naptár szerint haladva megemlékezett a különböző ünnepekről. Művét nem fejezte be, vagy a második félév nem maradt fenn. Gaál László fordítása először az Akadémiai Kiadó kétnyelvű sorozatában (Görög és latin írók) jelent meg, ezt követte a Prométheusz könyvek 12. kötete a Helikon Kiadó gondozásában. Utóbbiban csak a magyar szöveg olvasható. A mű márciust leíró részében található a római naptár történetének összefoglalása, amelynek egyik részlete a 10-es szám dicséretét is tartalmazza:
„Még a legyőzőnek nem adott tudományt a legyőzött
Graecia, mely nagy a szó, gyenge a harc mezején.
Mert ki csatázni tudott, az volt Rómában a művész;
szónok volt, aki jól érti a lándzsavetést.
Tudta-e már Hyasok, vagy az atlasi Pleiasok útját
bárki is? és hogy az ég fordul a sarka körül?
S hogy két Medve közül Cynosurát nézi hajóján
sidoni nép, s a görög csak Helicére figyel?
És hogy amennyit a Nap tesz az évben az Állatöv útján,110Hold paripáinak egy hónap az útra elég?
Senkise vette szemügyre az égen a csillagok útját,
mégis jól tudták: isteni lények azok.
Senkise nézte az ég vándor-jegyeit, de figyelte
harci jelét, amit elveszteni nagy hiba volt.
Széna1 a harci jelük, de a had tisztelte e szénát
úgy, amiként ma a sast tisztelet illeti meg.
Hosszú rúdra kötözve a széna egy összemarékkal,
és nevük ettől lett »összemarék-katonák«.
Ily tudománytalan és müveletlen korban a lustrum2120tíz hónappal volt mostaninál rövidebb.
Egy év volt, ha a hold tízszer töltötte korongját,
s abban a korban e szám nagy becsületbe jutott:
Ujjunk száma is ez, mellyel számlálni szokásunk.
Asszony is ennyi időn hordja a drága tehert.
Tízig emelkedik úgy számlálás közben a szám is,
s új sorozatra kerül sor, ha tovább haladunk.
Romulus által a száz atya is tízes szakaszokra
oszlott. Lándzsást is tíz csapatot sorozott.
Ennyi az élharcos csapat, ennyi a dárdavető is,130s állami ló hátán ennyi lovas-csapat ül.
Ennyi csoportot adott Tities3 törzsének is egykor;
így alakult Ramnes3, és Luceres3 is ilyen.
Így alkalmazták a szokásos számot az évre.
Férje után eddig gyászol a bús feleség.
S hogy kétségtelenül Marsnak hava kezdte az évet,
erre nehány adatot még figyelembe vehetsz:
azt a babért, amely egy évig van a főpapi házon,
most leszedik, s kapuján díszlik a friss koszorú.
Akkor Phoebus fája virít a »király« kapuján is,140és ugyanez van az ős curia háza előtt.
És hogy Vesta is új lombbal koszorúzva ragyogjon,
trójai tűzhelynek régi babérja lehull.
Még azt is mondják, hogy a titkos tűzhelyen új tűz
gyúlad, erőre kap, és lángja magasba szökik.
Ebben a hónapban tisztelték Anna Perennát:
ekkor ujult meg az év, azt bizonyítja ez is.
Tisztüket át ekkor vették tisztségviselőink,4
míg a hitetlen pún nem fenyegette hazánk,
így ötödik hó lett Quintilis. Sorban utána,150mint ez, a számokról vette a többi – nevét. –
Pompilius,5 kit olajtermő föld külde minékünk,
vette csak észre, hogy így nincs meg egészen az év.
Mestere számoszi bölcs,6 ki tanítja, hogy újraszülethet
minden; vagy vezető Egeriája maga. –
Ám az időszámítás még zavaros marad így is,
míg maga Caesar nem rendezi ezt az ügyet.
Isten volt7 és nagy nemzetség atyja, de mégsem
hitte, hogy istennek túlkicsiny ily feladat.
Mert az igért eget ő ismerni kivánta előre,160és nem akart idegen lenni a menny küszöbén.
Pontos jelzéssel kijelölte a Napnak az útját,
hogy bizonyos napokon járja be csillag-övét.
Háromszáz nap lett ezután, meg hatvanöt – egy év,
s még hozzáadod egy napnak az egy ötödét.
Ennyi az esztendő. S még egy nap minden öt évben
hogyha olyankor az öt törtet is egybe veszik.”
Bollók János utószavából megtudhatjuk, hogy
„A Római naptárt modern kritikusai – nagyon kevés kivételtől eltekintve – Ovidius leggyengébb művének kiáltották ki, nem fukarkodva az elmarasztaló ítéletekkel. Az egyes szaktudományok képviselői azt vetették költőnk szemére, hogy történetei mint vallástörténeti források megbízhatatlanok, asztronómiai ismeretei rendkívül hiányosak, a műhöz esztétikai alapon közeledők pedig azt, hogy a kidolgozás stílus nincs összhangban a tárggyal, s néhány részlet más vonatkozásban is a költői véna apadását mutatja.”
A kritikák részletes ismertetésére itt azonban nincs lehetőség.
Bollók János római naptár-ismertető függeléke
Tekintettel arra, hogy Ovidius művéhez a keretet a római naptár szolgáltatta, szót kell ejtenünk e naptár történetéről, a korai császárkorra kialakult formájáról, a benne szereplő ünnepekről, az egyes napok szakrális jelentőségéről.
Ovidius e művének írásakor a Caesar által megreformált naptárat tartotta szem előtt. A caesari naptárreform előtti időből két római naptártípusról tud az ókori hagyomány: az első megalkotását és bevezetését Romulusnak, a másodikét Numa-Pompiliusnak tulajdonították.
Romulus naptára állítólag az Alba Longában használatos évfelosztás mintájára tíz hónapra tagolta az évet. Ennek a tíz hónapból álló évnek az értelmezése azonban mind elméleti, mind gyakorlati szempontból meglehetősen problematikus. Szinte bizonyos, hogy ez esetben a hónapon nem a mai értelemben vagy a holdnaptár értelmében vett hónapot, hanem olyan – csak megközelítőleg hasonló nagyságú – időszakokat kell értenünk, amelyek elsősorban a mezőgazdasági munkákhoz igazodva osztották kisebb egységekre az évet. Alátámasztja ezt az a más forrásokból ismert körülmény, hogy a régi latinok körében az egyes hónapok meglehetősen eltérő számú napokból álltak: így Albában a március 36, a május 22, az augusztus 18, a szeptember 16, Tusculumban a július 36, az október 32, Ariciában pedig ugyancsak az október 39 napból állt. Hasonló lehetett a helyzet az ősi Rómában is. Az az Ovidiusnál is felbukkanó hagyomány tehát, hogy a romulusi év négy 31 és hat 30 napos hónapból állt, mindenképpen anakronizmus: a hónapok hosszúságát illetően a Caesar reformja utáni állapotokat vetíti vissza egy korábbi időszakba, és kontaminálja a Romulusnak tulajdonított évfelosztással.
Jóval pontosabban körvonalazható a Numa Pompiliusnak tulajdonított naptár rendszere: ez tipikus holdnaptár volt. Numa Pompilius az év hosszúságát 355 napban határozta meg, s ez pontosan tizenkét holdhónapnak – 354 nap – felel meg. A tizenkét holdhónap tartamától való egynapos eltérés a püthagoreus számmisztika hatásával magyarázható; az év napjainak megállapításakor mindenáron kerülni igyekeztek a páros számot. A Numa-féle naptár az éveket négyéves ciklusokra tagolta. E négyéves ciklus első és harmadik éve 355 napból állt, míg a második évben februárban 23, s a negyedik évben pedig ugyancsak februárban 22 napot iktattak be a 29–31 napból álló tizenkét hónap közé. Ennek a beiktatott „szökőhónap”-nak a neve mensis intercalaris másképp Marcedonius volt, és mindig a február 23-i Terminalia ünnep után kezdődött. Ez a négyéves ciklus tehát (355+378+355+377) összesen 1465 napból állt, ami körülbelül négy teljes nappal volt hosszabb az 1461 napot kitevő négy napévnél, következésképpen ez a naptár meglehetősen gyakran szorult kiigazításra, hiszen a csillagászati évhez képest évente durván egy nap eltérést eredményezett, s ez a különbség harminc év alatt már egy hónapnyira nőtt, ami mind az állami, mind a vallási életben komoly problémákhoz vezetett (pl. nyáron kellett volna ünnepelni egy jellegzetesen tavaszi ünnepet). A naptár időnkénti kiigazítása, bizonyos számú napok törlése a pontifex maximus feladatai közé tartozott, a pontifexek azonban meglehetősen rendszertelenül tettek eleget ennek a kötelességüknek.
Ezen a zűrzavaros helyzeten változtatott Iulius Caesar naptárreformja. Caesar Kr. e. 46-ban pontifex maximusi minőségében összesen 77 napot törölt az évből (a 23 napos mensis intercalarist, továbbá a 29–29 napból álló november és december hónapot), és a holdnaptár helyett – Szószigenész alexandriai csillagász útmutatásait követve – egyiptomi mintára az úgynevezett tiszta napévet vette alapul, s ezt osztotta tizenkét részre. Mivel a csillagászati napév megközelítőleg 365 ¼ napból áll, Caesar reformja értelmében az évek 365 naposak lettek, és négyévenként február 25. és 26. között egy úgynevezett „szökőnap”-ot iktattak be, így küszöbölve ki a négyévenként mutatkozó, megközelítőleg egynapnyi eltérést. A szökőnap beiktatása továbbra is a pontifex maximus feladata maradt, és ebből még Augustus pontifex maximusságát megelőzően is támadtak zavarok Rómában. (Előde ugyanis elmulasztotta a szökőnapok beiktatását, ezért Augustusnak kellett korrigálnia a naptárt.) Ezután Európában – XIII. Gergely pápa 1582. évi jelentéktelen módosításával – gyakorlatilag ez a naptár volt és van érvényben mindmáig.
Ovidius Római naptára a Caesar által megreformált naptárra épül; alapjáról, a praenestei naptártöredékről már volt szó. Mintegy húsz ehhez hasonló lelet áll rendelkezésünkre, köztük olyan is, mely még a Caesar-reform előttről származik. Ezek eredetileg egy-egy város főterén, vagy nevezetes épületében voltak felállítva.
Ezek a naptárak valamennyi hónap esetében négy nagy oszlopra tagolódnak; az oszlopok közül az első háromnak a jelei fekete, a negyedik oszlop szövege pedig piros betűkkel íródott.
Az oszlopok közül az első az úgynevezett nundinum betűjeleket tartalmazza. A római év napjai ugyanis ABCDEFGH betűkkel jelölve nyolcas egységekre tagozódtak – ennek, a mi hetünknek megfelelő egységnek a neve nundinum –, s mivel a jelölés folyamatosan haladt, az újév napja az ókorban is, akárcsak ma, mindig más-más napra esett. A nundinum utolsó napja, a dies nundinusnak nevezett „vasárnap” munkaszüneti nap s egyben „vásárnap” volt: ezen a napon nem tartottak népgyűlést, hogy ne zavarják a piaci és a kereskedelmi tevékenységet.
A második oszlopban a hónap napjai és a hónap hagyományos elnevezése olvasható, melyek a Caesar-reform után is megmaradtak, holott a napévre való áttéréskor ezek tulajdonképpen feleslegessé váltak. (Ez a „kettősség” egyébként a mi naptárunkra is jellemző.) A római naptár ugyanis mindvégig megőrizte eredetének emlékét, hogy tudniillik eredetileg holdnaptár volt. A hónap napjait, a Caesar-reform után is, három jellegzetes határnaphoz, a Kalendaehez, nonaehoz és az Idus-hoz viszonyítva adták meg, a visszafelé számlálás módszerével. A Kalendae, a hónap első napja eredetileg az újhold utáni első nap volt, amikor előbb a királyok, majd később a pontifexek a curia épülete előtt levő hirdetőhelyről, a calabraról hírül adták a népnek, hogy az első holdnegyed napjáig, a nonaeig öt vagy hét napot kell-e számítani (nonae quintanae, nonae septimanae). Az első holdnegyed napját azért nevezték nonaenek, mert ettől a naptól kezdve – a két határnapot is beleszámítva – pontosan kilenc nap telt el a holdtöltéig, vagyis a hónap Idusáig. Mivel a Caesar-reform szerint a holdhónapoktól eltérően az év hónapjai – február kivételével – harminc, illetve harmincegy naposak voltak, a nonae és az Idus az egymást követő hónapokban más-más napra esett: márciusban, májusban, júliusban és októberben az Idus a hónap 15. napjára, míg a nonae a 7.-re, a többi hónapban az Idus a 13.-ra és a nonae az 5.-re. Ugyancsak a második oszlopban voltak feltüntetve az állami ünnepek, rövidített néven. Állami ünnep az év folyamán 45 volt, s ezek kettő – a február 24-én ünnepelt regifugium és a március 14-i Equirria – kivételével, akárcsak a Kalendae, a nonae és az Idus napjai – mindig páratlan számú napra estek. A hivatalos ünnepeknek három típusát különböztették meg:
- állandó ünnepek (feriae stativae), amelyek minden esztendőben az évnek ugyanarra a napjára voltak rögzítve
- mozgó ünnepek (feriae conceptivae), melyeket meghatározott időszakon belül kellett megtartani, de megtartásuk pontos napját évenként a pontifexek határozták meg (pl. Sementivae, Fornicalia, vagyis a legrégebbi paraszti ünnepek)
- rendkívüli ünnepek (feriae imperativae), amelyeket külön rendelkezésre, ám csak alkalmanként tartottak (pl. nyilvános könyörgés).
Ezenkívül – június kivételével – a hónap Idusa Iuppiter-nek, a hónap Kalendae-je Iunó-nak, illetve Ianus-nak a szent napja volt.
Szakrális szempontból a napra vonatkozó legfontosabb adatokat a harmadik oszlop bejegyzései tartalmazzák. E vonatkozásban ugyanis léteztek munkanapok (dies fasti, jelük F) amelyeken szabad volt mind a praetornak igazságot szolgáltatni, vagyis kimondhatta a „do, dico, addico” formulát, mind pedig népgyűlést tartani. Mivel az év napjainak döntő többsége ilyen, „tilalom alatt nem álló” napból állt, a római naptár és Ovidius műve is innen nyerte a Fasti nevet. Ezeknek egyik változata volt a C-vel jelölt dies comitialis, a „gyűlésnap”, amelyen lehetett népgyűlést tartani, vagy ha nem volt gyűlés, igazságot szolgáltatni. A dies fasti ellentétei voltak az úgynevezett dies nefasti, vagyis „tilalom alatt álló napok” – jelük N –, amelyeken sem igazságot szolgáltatni, sem népgyűlést összehívni nem volt szabad. E tilalmazottság oka többféle lehetett: ezek a napok lehettek az isteneknek szentelt ünnepek (dies profesti), és lehettek szerencsétlen napok (dies religiosi). A harmadik csoportot a félig az isteneknek, félig az embereknek szentelt napok, az úgynevezett dies intercisi alkották (archaikus szóval endotercisi, jelük EN), amelyeknek egy része – a reggel és az este – tilalmas, a nappal nem tilalmas napnak számított. Ebbe a csoportba sorolhatjuk március és május 24-ét (jelölésük: Q. R. C. F. quando rex comitiavit, fas) és június 15-ét (jelölése: Q. ST. D. F. quando stercus delatum, fas).
Ezeken kívül külön címszó alatt kell számon tartanunk az úgynevezett „baljós előjelű” napokat (dies atri vagy vitiosi); ezek valójában mindhárom említett kategóriába tartozhattak, s ha nem álltak is tilalom alatt, e napokon valami miatt nem volt ajánlatos semmilyen komolyabb vállalkozásba belefogni. Ilyen nap volt például minden Kalendae, nonae és Idus másnapja.
A piros betűkkel írott negyedik oszlop az egyes ünnepek értelmezését tartalmazza; innen származik a mi naptárunkban is a „piros betűs ünnepek” megjelölés. Ovidius műve valójában ezeknek az ünnepeknek az értelmezéséből, magyarázatából áll.