Száz ember szorongott a sötét szobában, némán figyelte a falon úszó fényvonalakat. És odakünn a Nemzeti Galéria folyosóján, meg a szabad ég alatt a januári fagyban százak álltak sorba, hogy bejussanak látni a lézer-festményeket. Tíz nap tizenhatezer ember – többen nem fértek el. Műkritikusokkal és fizikusokkal, sznobokkal és diákokkal lehetett találkozni. Beszédtéma lett Pesten a fény.
Leghatékonyabb információfelfogó szervünk a szem. A többi érzékszervből érkező bitek áramerőssége eltörpül a szemé mellett. A kutya orrával, a delfin fülével tájékozódik. Bennünket elsősorban szemünk kapcsol a külvilághoz. Ezt aknázza ki a festészet. Ezért izgatta a művészeket Dürertől Vasarelyig a fény. A geometriai optikán alapul a perspektíva, de a világot Dürer tanította meg rá. Az ő vázlataiból bontakozott ki a projektív geometria, hogy a matematika szép fejezetévé önállósuljon. Idegesít, ha ellentmondás csúszik a kép perspektívájába. Így teremtett fejünkben intellektuális feszültséget Escher és Vasarely, hogy a lustán bámuló nézőket szokatlan gondolatkapcsolásra késztesse. (A pszichológiai trükköt épp e rovatban elemezte Greguss Pál.) Eltérő optikai fogással él az impresszionizmus, hogy mélységet varázsoljon a vászon két dimenziójába: a plain-air egybemossa a színeket és kontúrokat. A műélvező agyának vizuális optikai impresszióval történő manipulálását az op-art vitte technikai tökélyre. Úgy tűnt, eljutott az absztrakt végletekig.
A természetes anyag mégis túltett a művész képzeletén. A fizika a fényben új lehetőségeket tárt fel, amely mellett dermedtnek tűnik a festő palettája. A hullám, fázis, moduláció, interferencia kirobbantotta az információnyerésnek és információkezelésnek azt a forradalmát, amelyet a spektroszkópia és holográfia, a rádió és televízió jeleznek.
Az izzólámpából kilépő kócos fény információszegénységgel fizetett kényelmes rendetlenségéért; információvesztésre szoktatta szemünket és művészeti ízlésünket is. A megfésült fényt (Jánossy Lajos szóhasználatát követve) a híradástechnika, majd – szemmel láthatóan – a lézer kínálta fel nekünk. A koherens interferencia segítségével olvashatjuk ki a fényből a frekvencia és intenzitás után a fáziskülönbséget is. Ezért mond többet a koherenssé fésült lézerfény a tárgyakról, mint a kócos lámpafény. A tudomány és technika most tanulja, már megtanulta a fénysugár teljes információtartalmának hasznosítását.
Látványosságnak is szép a lézerfény koherens bizsergése. Az Eötvös Társulatban mindig volt közönsége a lézerbemutatóknak, legutóbb a közgyűlésen. Külországban a lézer-show tömeglátványossággá demokratizálódott. A kulturális határátlépés nálunk januárban történt. A stimulált sugármisszióval működő fényerősítő (L.A.S.E.R.) a Nemzeti Galériába is, az Új Írás művészeti rovatába is megérkezett.
A rezgő és interferáló fény mellett dermedtnek tűnnek a festékek színei. Különös izgalmat vált ki amikor, a tárgyból előttünk születik a szokatlan kép. „Megint egy elrugaszkodottan absztrakt divatötlet” – legyint az esztéta, és alig titkolt nosztalgiával gondol vissza a naturalizmusra. Alapvető a tévedése. Hiszen az átlátszó anyagszilánk és a monokromatikus sugár ütközése a helyszínen szüli meg a képet, amely gazdagabb információt kínál a tárgyról, mint a festő által teleírt vászon kétdimenziója. Az interferenciamező őszintén naturalista. A lézert Kroó Norbert adta nálunk ecset helyett a festő kezébe, ő idézte Borsos Miklós megjegyzését. Körülbelül így: „Ha igazán jó az absztraktnak mondott alkotás, előbb-utóbb a természetben is fellelik”.
Az első hazai lézer-tárlat még csupán kezdő lépésnek hat. A művésznek meg kell még tanulnia az új eszköz használatát, vagy a műélvező nem szokta meg az új ábrázolásmódot? Csályi Attila, a bemutatkozó művész már lát célt maga előtt: „Az anyag zárófelületének küzdelme ez a fonalfénnyel.” Talán igaza van. A feszültség szükséges feltétele minden nemtriviális műalkotásnak. A nézőnek is együtt kellene látni az átlátszó üvegszilánkot, meg az őt átvilágító (optikai útkülönbségből fázisdifferenciát formáló) fény által falra rajzolt képet. Mert az optikai rés és az interferenciamező egyértelmű összetartozását láttuk viszont Csályi Attila természetesen oldott, szabálytalanul esztétikus lézerképein. Nekünk, fizikusoknak ismert a Fourier-transzformáció dramaturgiája, hiszen mi már leszálltunk a valóság mélyebb szintjéig. Megértettük az elektromos térerősség és a kvantummechanikai állapotfüggvény játékát: a hely és mozgás, térbeliség és impulzusspektrum kapcsolatát. A hullám hűbben szól az anyagról, mint a golyózápor, agyunk és szemléletünk azonban felkészületlen a többlet feldolgozására. Valahol itt rejlik a komplementaritási elv, a határozatlansági összefüggés konfliktusa is.
A fizikusnak a várbeli bemutatóról is fizika jut az eszébe. A művész intuitíven örül az új vizuális kifejezési lehetőségnek. Találkozásuk talán valami újnak a kezdetét jelenti, amint Csályi Attila és Kroó Norbert reméli. Húsvétkor bemutatkozott az Űropera a Planetárium lenyűgöző kupolája alatt, a KISZ védnöksége mellett alkotó fiatalok rendezésében. A lézerlátvány hasonlított a galériabelihez, itt egy erőteljes dramaturgia egyik összetevője volt. Ide sem volt könnyű bejutni. Mi juthatott eszébe a résztvevő néző fiataloknak? Ez már művészeti probléma. A fizikus bízik benne, hogy végül is a valósághoz, a lényeghez jutnak közelebb, hiszen ez a művészetnek is, tudománynak is örök küldetése. A mérnök után a művész is kibonthatja a fényben rejlő lehetőségeket, az emberek is jobban megszeretik a fényt. Mi pedig önzően örültünk, hogy ebben a fizikának is, fizikusoknak is van szerepük.