„[…] Ami végezetül azt a tanácsotokat illeti, mely szerint érvelésemet geometriai módon kellene előadnom, hogy az olvasó mintegy egyetlen pillantással átfoghassa azt, megéri a fáradságot, hogy elmagyarázzam, mennyiben követtem e tanácsot eddig is, és mennyiben gondolom követendőnek a továbbiakban. A geometriai írásmódban két dolgot különböztetek meg, nevezetesen a bizonyítás rendjét és elvét
A rend csak annyiból áll, hogy az elsőként állított tételeket a következők bárminémű segítsége nélkül kell megismernünk, az összes többit pedig azután úgy kell elrendeznünk, hogy egyedül a megelőzőek alapján bizonyíthassuk őket. Elmélkedéseimben ténylegesen ezt a rendet igyekeztem minél gondosabban követni, s épp ennek szem előtt tartása indított arra, hogy az elmének a testtől való különbségét ne a második elmélkedésben, hanem csak a hatodikban tárgyaljam, s hogy több más dolgot tudatosan és szándékosan elhagyjak, mivel sok dolog magyarázatát követelte volna meg.
A bizonyítás elve pedig kétféle; az egyik ti. az analízis, a másik a szintézis útján történő bizonyítás.
Az analízis azt az igaz utat mutatja meg, amely által módszeresen és mintegy a korábban ismertből kiindulva jutunk el a dologhoz, olyannyira, hogy ha az olvasó hajlandó azt követni, és mindenre kellő figyelmet fordítani, akkor éppoly tökéletesen meg fogja érteni és el fogja sajátítani a dolgot, mintha ő maga jött volna rá. Viszont nincs benne semmi, amivel a kevésbé figyelmes vagy éppen ellenszegülő olvasót meggyőzhetné. Ha ugyanis az általa kifejtetteknek akár a legcsekélyebb része is elkerüli az olvasó figyelmét, a következtetések szükségszerűsége nem válik nyilvánvalóvá; gyakran megtörténik az is, hogy sok olyan dolgot, amit nagyon is figyelembe kell venni, alig érint, mivel a kellőképp figyelmes olvasó számára ezek magától értetődőek.
A szintézis ezzel szemben az ellentétes, mintegy a későbbi alapján nyert úton bizonyítja (még ha maga a bizonyítás gyakran a szintézisben inkább indul ki a korábbiakból, mint az analízisben) igen világosan azt, amit következtetésként levontak, mégpedig úgy, hogy a definíciók, posztulátumok, axiómák, teorémák és problémák hosszú sorát alkalmazza, hogy ha a következtetések közül valamit tagadnánk, akkor rögtön megmutathassa, hogy az benne foglaltatik a megelőzőekben, s így kicsikarhassa a helyeslést akár a legmakacsabb és legkelletlenebb olvasótól is.
A régi geométerek egyedül ez utóbbi elvet alkalmazták írásaikban, nem mintha a másik teljességgel ismeretlen lett volna előttük, hanem azért – már amennyire meg tudom ítélni – mert oly nagyra becsülték, hogy valamiféle szent titokként meg akarták tartani maguknak.
Én azonban egyedül az analízist követtem Elmélkedéseimben, mivel ez a tanítás igaz és legjobb útja. Ami pedig a szintézist illeti – márpedig kétségkívül ezt várjátok el tőlem –, jóllehet a geometriai kérdések tárgyalására az analízis után ez a legalkalmasabb, a szóban forgó metafizikai kérdésekben nem alkalmazható ily nagy haszonnal.
A különbség ugyanis abban rejlik, hogy azokat az első fogalmakat, amelyeket a geometriai tételek bizonyításánál előfeltételezünk, mivel az érzéki tapasztalattal megegyeznek, bárki könnyen elfogadja. Ezért itt az egyetlen nehézség az, hogy a következtetéseket előírás szerint vezessük le, márpedig erre különösebb erőfeszítés nélkül is képes bárki, elég, ha visszaemlékszik a korábbiakra. A tételek gondos megkülönböztetése pedig arra szolgál, hogy könnyen idézhessük őket, s így még akarata ellenére is bárkit emlékeztethessünk rájuk.
Ezzel szemben a metafizika fejtegetéseiben semmire sem törekszünk inkább, mint arra, hogy az első fogalmakat világosan és elkülönítetten ragadjuk meg. Mert még akkor is, ha ezek a fogalmak természetüknél fogva épp annyira vagy akár még inkább ismeretesek volnának, mint azok, amelyeket a geométerek vizsgálnak, mégis, minthogy e fogalmaknak ellentmond sok olyan érzéki eredetű előítélet, amelyhez kora ifjúságunk óta hozzászoktunk, csak akkor ismerjük meg tökéletesen őket, ha igen figyelmesen elmélkedünk róluk, s elménket, – amennyire ez lehetséges – elfordítjuk a testi dolgoktól. Ha azonban e fogalmakat csak magukban alkalmaznánk, akkor azok, akiket az ellentmondás vágya ösztönöz, könnyen tagadhatnák őket.
De mivel tudom jól, hogy még azok számára is, akik lankadatlan figyelemmel és komoly elhatározással kutatják az igazságot, mily nagy nehézséget okoz majd, hogy Elmélkedéseim egészét egyetlen pillantással átfogják, s ugyanakkor az egyes elemeket külön-külön is átlássák – márpedig véleményem szerint ahhoz, hogy olvasásuk teljes haszonnal járjon, e két feladatot egyszerre kell elvégezni –, ezért a következőkben az eddigiekhez egy szintetikus módon írott rövid szöveget csatolok, ami ezeknek az olvasóimnak reményeim szerint némi segítséget fog nyújtani. Azt azonban, kérem, vegyék figyelembe, hogy itt egyrészt nem áll szándékomban oly sok mindent átfogni, mint tettem ezt Elmélkedéseimben, – akkor ugyanis sokkal bőbeszédűbbnek kellene lennem, mint azokban voltam – másrészt amit tárgyalni fogok, azt sem szándékozom maradéktalanul megmagyarázni, részint, hogy rövid lehessek, részint pedig azért, nehogy valaki esetleg beérje ezekkel, s magukat az Elmélkedéseket – amelyekből pedig meggyőződésem szerint sokkal több haszna származhat – már csak felületesen tanulmányozza.”
Charles Merville dagerrotípiája
Definíciók
1. A gondolat név fölöleli mindazt, ami olyképp van bennünk, hogy ennek közvetlenül tudatában vagyunk. Ekképp az akarat, az értelem, a képzelet és az érzékelés valamennyi művelete gondolat. Ám e meghatározáshoz hozzákapcsoltam, hogy közvetlenül, mert ki akarom zárni mindazt, ami az előbbiekből következik, mint például az akaratlagos mozgást, ami ugyan a gondolatból indul ki, ő maga azonban mégsem gondolat.
2. Az idea néven értem bármely gondolatnak azt a formáját, amelynek közvetlen megragadása révén e gondolatnak tudatában vagyunk. Olyannyira, hogy ha egyszer valamit szavakba foglalok, és egyszersmind értem is, amit mondok, e puszta tény alapján bizonyos, hogy megvan bennem annak ideája, amit a kimondott szavak jelentenek. Ezen a módon nemcsak a fantáziában megfestett képeket hívom ideának, sőt: ezeket itt semmiképp sem annyiban hívom ideáknak, amennyiben a testi fantáziában, vagyis az agy valamely részében le vannak festve, hanem csak annyiban, amennyiben e képek formájukat közvetítik az elmének, amikor az az agy megfelelő része felé fordítja figyelmét.
3. Valamely idea objektív realitásán az idea által megjelenített dolog létezését értem, amennyiben az az ideában van. Ugyanezen a módon beszélhetünk objektív tökéletességről vagy objektív műalkotásról stb. is. Amit ugyanis úgy ragadunk meg, mint ami az ideák objektumaiban van, az mind benne van objektív módon magukban az ideákban.
4. Akkor mondjuk, hogy bizonyos dolgok formálisan vannak meg az ideák objektumaiban, amikor magukban véve olyanok, amilyennek megragadjuk őket; amikor pedig azt mondjuk, hogy ezek a dolgok eminens módon vannak meg az ideák objektumaiban, akkor ugyan nem pontosan olyanok, ám mégis olyan terjedelműek, hogy egymás helyébe léphetnek.
5. Minden olyan dolgot szubsztanciának nevezünk, amelyben valami általunk fölfogott dolog mint szubjektumában, közvetlenül benne létezik, vagyis ami által ez a dolog – legyen az akár tulajdonság, minőség vagy attribútum, bármi, aminek reális ideája megvan bennünk – létezik. A tulajdonképpeni értelemben vett szubsztanciáról ugyanis nincs is más ideánk, mint hogy van valamilyen dolog, amelyben formálisan vagy eminens módon benne létezik az a valami, amit fölfogunk, vagyis hogy objektíve benne van egyik ideánkban, mivel a természetes világosság által ismeretes, hogy a semminek egyetlen valóságos attribútuma sem lehet.
6. Azt a szubsztanciát, amelyben közvetlenül benne van a gondolkodás, elmének nevezzük. Azért beszélek inkább elméről, mint lélekről, mivel a lélek szónak több jelentése van, s gyakorta alkalmazzák – jogosulatlanul – testi dolgok megjelölésére.
7. Azt a szubsztanciát, amely közvetlen szubjektuma a térbeli kiterjedésnek s azon akcidenseknak, amelyek előfeltételezik a kiterjedést – mint amilyenek az alakok, a helyzetek, a térbeli mozgások stb. – testnek nevezzük. Azt pedig, hogy vajon egy és ugyanazon szubsztancia-e az, amit elmének és testnek nevezünk, vagy két különböző, azt később kell majd megvizsgálnunk.
8. Azt a szubsztanciát, amelyről értelmünkkel belátjuk, hogy a legtökéletesebb, s amelyben nem ragadunk meg semmi olyasmit, ami valamilyen hiányosságot vagy határolt tökéletességet foglalna magában, Istennek nevezzük.
9. Amikor azt mondjuk, hogy valami benne foglaltatik egy bizonyos dolog természetében vagyis fogalmában, akkor ez nem más, mint ha azt mondanánk, hogy ez a valami igaz arról a dologról, vagyis hogy állítható róla.
10. Akkor mondjuk, hogy két szubsztancia valóságosan különbözik egymástól, amikor mindegyikük képes a másik nélkül létezni.
Posztulátumok
Először is azt kérem, hogy az olvasó figyeljen föl arra, mily erőtlenek azok az érvek, amelyek alapján mindeddig megbízott érzékeiben, és hogy mennyire bizonytalan valamennyi ítélet, amit az érzékekre épített; mindezt pedig oly hosszú időn át s oly gyakorisággal forgassa elméjében, míg végül megszokásként rögződik belé, hogy többé már nem bízik meg bennük túlságosan. Ezt ugyanis szükségesnek ítélem ahhoz, hogy bizonyosságot szerezhessünk a metafizika kérdéseit illetően.
Másodszor azt kérem, hogy az olvasó vegye szemügyre saját elméjét valamint összes attribútumát. Vegye észre, hogy ezeket nem képes kétellyel illetni, jóllehet mindarról, amire az érzékek által tett szert, föltételezheti, hogy hamisak. Az elme szemügyre vételét pedig addig folytassa, míg csak hozzá nem szokott ahhoz, hogy ezt világosan fölfogja s, valamennyi testi dolognál könnyebben megisherhetőnek higgye.
Harmadszor azt kérem, hogy azokat a magukban véve ismeretes tételeket, amelyeket magában fellel – hogy például ugyanaz nem képes egyszerre lenni és nem lenni; hogy a semmi semminek sem lehet ható oka és más effélék – gondosan vizsgálja meg, s így értelmének azt a világosságát, amivel a természet ruházta fel, de amit az érzéki benyomások a lehető legnagyobb mértékben meg szoktak zavarni s el szoktak homályosítani, tisztán, s ama benyomásoktól szabadon működtesse. Ezen a módon ugyanis a következő axiómák igazságát könnyedén föl fogja ismerni.
Negyedszer azt kérem, vizsgálja meg azon természetek ideáit, amelyekben egyszerre sok attribútum együttese foglaltatik – amilyen pl. a háromszög, a négyzet vagy más alakzatok természete; ilyen még az elme, a test s mindenek felett Isten, vagyis a legtökéletesebb létező természete. Figyeljen föl rá, hogy bármit fogjunk is föl bennük, mindazt igaz módon állíthatjuk is róluk. Mert amiképp a háromszög természetében benne foglaltatik, hogy három szögének összege egyenlő két derékszöggel, valamint a test, vagyis a kiterjedt dolog természetében benne foglaltatik, hogy osztható (ugyanis egyetlen, mégoly apró kiterjedt dolgot sem ragadhatunk meg oly módon, hogy azt legalább gondolatban ne tudnánk tovább osztani), akként igaz módon állíthatjuk valamennyi háromszögről, hogy három szöge egyenlő két derékszöggel, s hogy minden test osztható.
Ötödször azt kérem, hogy sokszor és hosszasan időzzön el a legtökéletesebb létező szemléleténél, s egyebek mellett figyeljen föl arra, hogy míg valamennyi többi természet ideájában lehetséges létezés foglaltatik benne, addig Isten ideájában nem egyszerűen a lehetséges, hanem a teljességgel szükségszerű létezés foglaltatik. Ugyanis pusztán ezen az alapon, bármiféle más elmeművelet nélkül is föl fogja ismerni, hogy Isten létezik, s ez nem kevésbé lesz számára magában véve ismeretes, mint hogy a kettő páros, a három pedig páratlan szám s más effélék. Vannak ugyanis olyan tételek, amelyek bizonyos emberek számára magukban véve ismeretesek, míg mások csak elmeműveletek révén látják be értelmükkel őket.
Hatodszor azt kérem, hogy miután gondosan mérlegelte az összes olyan példát, amelyet Elmélkedéseimben a világos és elkülönített, illetve a homályos és zavaros fölfogásra hoztam, szoktassa magát hozzá a világosan illetve a homályosan megismert dolgok elkülönítéséhez; ezt ugyanis könnyebb példák révén elsajátítani, mintsem szabályok által, s úgy vélem, a műben az összes erre vonatkozó példát vagy megmagyaráztam, vagy legalább röviden érintettem.
Végül hetedszer azt kérem, hogy miután észrevette, hogy olyasmiben, amit világosan fölfogott, soha semmiféle hamisságot nem fedezett föl, míg ezzel szemben abban, amit csak homályosan ragadott meg, csak véletlenül találhatott valami igazságot, fontolja meg, mennyire ellentmondana a józan észnek, ha pusztán az érzékek előítéletei miatt vagy olyan hipotézisekre hivatkozva, amelyekben vannak ismeretlen tényezők, kétségbe vonnánk olyan ideáinkat is, amelyeket a tiszta értelem által világosan és elkülönítetten fogunk föl. Így ugyanis könnyen elfogadja majd az itt következő axiómák igazságát és kétségbevonhatatlanságát. Bár elismerem, egyet-egyet közülük jobban is ki lehetett volna fejteni, s ha pontosabb akartam volna lenni, inkább teorémák gyanánt, s nem axiómákként kellett volna előrebocsátani.
Axiómák, vagyis közös fogalmak
1. Egyetlen olyan dolog sem létezik, amellyel kapcsolatban ne lehetne megkérdezni, mi az az ok, amiért létezik. Ezt a kérdést ugyanis magával Istennel kapcsolatban is fölvethetjük, nem mintha rászorulna bármiféle okra, hogy létezzék, hanem mivel épp természetének mérhetetlensége az az ok vagyis alap, aminek révén semmilyen okra nem szorul rá, hogy létezzék.
2. A jelenlegi idő nem függ a közvetlenül megelőzőtől, s ezért épp akkora ok szükségeltetik a dolgok fenntartásához, mint ahhoz, hogy kezdetben létrejöjjenek.
3. A semmi, vagyis valamely nem létező dolog nem lehet oka annak, hogy egy dolog, vagy egy dolog valósággal létező tökéletessége létezik.
4. Ami realitás vagyis tökéletesség egy dologban van, az formálisan vagy eminens módon megvan első és adekvát okában is.
5. Ebből az is következik, hogy ideáink objektív realitásának szüksége van olyan okra, amelyben benne foglaltatik ugyanaz a realitás, ám nemcsak objektíve, hanem formálisan vagy eminens módon. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy ezt az axiómát oly szükségszerűen el kell fogadnunk, hogy ettől az egytől függ valamennyi dolog ismerete – mind az érzékieké, mind az érzékfelettieké. Mert honnan tudjuk, példának okáért, hogy az ég létezik? Talán onnan, hogy látjuk? Csakhogy ez a látás az elmét kizárólag annyiban érinti, amennyiben idea: idea, mondom, ami magában az elmében rejlik, nem pedig valamilyen, a fantáziában lefestett kép. S emez idea okán sem ítélhetnénk az eget létezőnek, ha nem kellene, hogy meglegyen minden idea objektív realitásának a valóságosan létező oka. Úgy ítélünk, hogy maga az ég ez az ok, és így tovább a többi dolgot illetően is.
6. A realitásnak, vagyis a létezésnek több fokozata van. A szubsztanciának ugyanis több realitása van, mint az akcidensnek vagy a modusznak, s a végtelen szubsztanciának több, mint a végesnek. S ezért a szubsztancia ideájában is több objektív realitás van, mint az akcidensében, és a végtelen szubsztancia ideájában is több van, mint a véges ideájában.
7. A gondolkodó dolog akarata akaratlagosan ugyan és szabadon – ez ugyanis hozzátartozik az akarat lényegéhez –, mégis csalhatatlanul arra irányul, amit világosan jónak ismert meg. Ezért tehát ha megismer valamilyen számára hiányzó tökéletességet, rögvest meg fogja adni magának – ha megvan hozzá a hatóképessége.
8. Ami képes előidézni azt, ami nagyobb vagy nehezebb, az azt is képes előidézni, ami kisebb.
9. Nagyobb dolog egy szubsztanciát megteremteni, mint a szubsztancia attribútumait vagy tulajdonságait. De nem nagyobb dolog e szubsztanciát megteremteni, mint fenntartani, amint ezt már mondottuk is.
10. Minden dolog ideájában vagyis fogalmában benne foglaltatik a létezés, mivel mindent csak a létezés szemszögéből vagyunk képesek fölfogni. A határolt dolog fogalmában ugyanis lehetséges vagyis esetleges létezés foglaltatik benne, ezzel szemben a legtökéletesebb létező fogalmában szükségszerű és tökéletes létezés.
1. tétel. Isten létezését pusztán természetének vizsgálata révén fölismerjük.
Bizonyítás: Ha valamiről azt mondjuk, hogy benne foglaltatik valamely dolog természetében vagyis fogalmában, akkor ez ugyanaz, mint ha azt mondanánk, hogy ez a valami igaz ama dologra nézve (a 9. definíció alapján). Ám a létezés szükségképp benne foglaltatik Isten fogalmában (a 10. axióma alapján). Istenről tehát igaz módon állíthatjuk, hogy szükségszerű létezés van benne, vagyis hogy létezik.
Ez pedig az a szillogizmus, amelyről fentebb, a hatodik ellenvetéssel kapcsolatban már szóltam. Azok számára, akik mentesek az előítéletektől – miként ezt az ötödik posztulátum megköveteli – e szillogizmus konklúziója magában véve ismeretes. Mivel azonban nem könnyű dolog eljutni ekkora világossághoz, ugyanezt más módokon is igyekszünk elérni.
2. tétel. Isten létezését pusztán annak alapján, hogy ideája megvan bennünk, a posteriori bizonyítjuk.
Bizonyítás: Ideáink bármelyikének objektív realitása megköveteli olyan oknak a létezését, amelyben benne foglaltatik ugyanaz a realitás, ám nem pusztán objektíve, hanem formálisan vagy eminens módon (az 5. axióma alapján). Márpedig rendelkezünk Isten ideájával (a 2. és a 8. definíció alapján), s emez idea objektív realitása sem formálisan, sem eminens módon nem foglaltatik bennünk (a 6. axióma alapján), s nem is foglaltathatik semmi másban, csakis magában Istenben (a 8. definíció alapján). Istennek ez a bennünk lévő ideája tehát megköveteli, hogy Isten legyen az oka, s ennélfogva Isten létezik (a 3. axióma alapján).
3. tétel. Isten létezése annak alapján is bizonyítható, hogy mi magunk, akik rendelkezünk az ő ideájával, létezünk.
Bizonyítás: Ha rendelkeznék a fenntartásomhoz szükséges erővel, annál inkább rendelkeznék az erővel arra is, hogy megadjam magamnak mindazokat a tökéletességeket, amelyek nincsenek meg bennem (a 8. és a 9. axióma alapján). Ezek a tökéletességek ugyanis csak attribútumai a szubsztanciának, a szubsztancia pedig én magam vagyok. De nem rendelkezem azzal az erővel, amely szükséges ama tökéletességek megadásához, hiszen akkor már rendelkeznék is velük (a 7. axióma alapján). Tehát nem rendelkezem a fenntartásomhoz szükséges erővel.
Továbbá, nem létezhetnék, ha – míg létezem – nem tartanám fönn magamat – ha ugyanis rendelkeznék amaz erővel –, vagy ha nem tartana fönn valami más, ami rendelkezik vele (az 1. és a 2. axióma alapján). Márpedig létezem, miközben a fönntartásomhoz szükséges erővel nem rendelkezem, amiként ezt már bizonyítottam. Tehát másvalami tart fönn.
Ezen túlmenően, az, ami fönntart engem, rendelkezik mindazzal – vagy formálisan, vagy eminens módon –, ami bennem van (a 4. axióma alapján). Megvan azonban bennem sok, belőlem hiányzó tökéletesség ismerete, s egyszersmind Isten ideája is (a 2. és a 8. definíció alapján). E tökéletességek ismerete tehát megvan abban is, ami fönntart.
Végezetül, az, aki engem fönntart, nem rendelkezhetik egyetlen, belőle hiányzó tökéletesség ismeretével sem, vagy olyan tökéletességekével, amelyek sem formálisan, sem eminens módon nincsenek meg benne (a 7. axióma alapján). Ha ugyanis rendelkezik a fönntartásomhoz szükséges erővel, amint az imént mondottuk, annál inkább rendelkeznék azzal az erővel, amelynek révén megadhatná magának ama tökéletességeket, ha hiányoznának (a 8. és a 9. axióma alapján). Rendelkezik azonban mindazoknak az ismeretével, amelyekről belátom, hogy belőlem hiányoznak, s egyszersmind azt is, hogy csakis Istenben lehetnek meg, amiként az imént bizonyítottuk. Rendelkezik tehát e tökéletességekkel – vagy formálisan, vagy eminens módon –, s így nem más, mint Isten.
Következtetett tétel. Isten teremtette az eget és a földet s mindazt, ami bennük van; ezen fölül pedig képes mindannak előidézésére, amit világosan fölfogunk, annak megfelelően, ahogyan fölfogjuk.
Bizonyítás: Mindez világosan következik a megelőző tételből. Ott ugyanis Isten létezését annak alapján bizonyítottuk, hogy léteznie kell valakinek, akiben formálisan vagy eminens módon megvan mindaz a tökéletesség, amiről van bennünk valamiféle idea. Megvan azonban bennünk egy oly nagy hatóképességnek az ideája, hogy egyedül az teremtette az eget és a földet s minden egyebet, amelyben e hatóképesség benne van, s hogy még mindazt megteheti, amit lehetségesként látok be értelmemmel. Tehát azáltal, hogy Isten létezését bizonyítottuk, egyszersmind ezek is bizonyítást nyertek.
4. tétel. Az elme és a test valóságosan különbözik egymástól.
Bizonyítás: Mindazt, amit világosan fölfogunk, Isten előidézheti úgy, amiként azt fölfogjuk (a megelőző következtetett tétel alapján). Ćmde világosan fölfogjuk a test, azaz a kiterjedt szubsztancia nélküli elmét, azaz gondolkodó szubsztanciát (a 2. posztulátum alapján), s hasonlóképpen testet is elme nélkül (ezt mindenki könnyen elismeri). Tehát – legalábbis az isteni hatóképesség révén – lehetséges a test nélküli elme és az elme nélküli test.
Azok a szubsztanciák azonban, amelyek képesek egymás nélkül lenni, valóságosan különböznek egymástól (a 10. definíció alapján). Márpedig az elme és a test szubsztancia (az 5., 6. és 7. definíció alapján), s egyik a másik nélkül is lehetséges (ahogyan épp az imént bizonyítottuk). Tehát az elme és a test valóságosan különbözik egymástól.
Megjegyzendő, hogy az iméntiekben nem azért érveltem az isteni hatóképességgel, mintha valaminő rendkívüli erőre volna szükség a testnek az elmétől való elválasztásához, hanem azért, mert a megelőzőekben kizárólag Istenről volt szó, s így nem volt más, amit alkalmazhattam volna. S abban, hogy felismerjük két dolog valóságos különbözőségét, semmit sem változtat az, hogy mely hatóképesség választja el őket.
Nils Forsberg · 1884 · képforrás
