Mondd, miért?
I. Hát már semmi sem szent?
Amikor gyerek voltam, rengeteget énekeltünk a tábortűz mellett, az iskolában és a vasárnapi iskolában, vagy otthon a zongora körül összegyűlve. Egyik kedvenc dalom a „Mondd, miért?” volt. (Azok kedvéért, akiknek emlékezete már nem őrzi ezt a kis gyöngyszemet, a zenét a Függelék tartalmazza. Ez az egyszerű dallam és könnyű harmónia meglepően szépen hangzik.)
“Tell me why the stars do shine,
Tell me why the ivy twines,
Tell me why the sky’s so blue.
Then I will tell you just why I love you
Becasue God made the stars to shine,
Because God made the ivy twine,
Because God made the sky so blue.
Because God made you, that’s why I love you”
Ettől a nyílt, szentimentális szövegtől még mindig gombóc lesz a torkomban – az élet olyan édes, olyan ártatlan, olyan megnyugtató víziója ez.
Aztán jön Darwin, és elrontja az egész ünnepséget. De vajon csakugyan elrontja-e? Ez könyvem témája, Charles Darwin alapvető gondolata A fajok eredetének 1859-ben való publikálásának pillanatától fogva heves reakciókat váltott ki, amelyek a bősz elutasítástól a vallásos lelkesedéssel egyenértékű extatikus követésig terjedtek. Darwin elméletét barát és ellenség egyaránt tévesen ábrázolta és egyaránt visszaélt vele. Eltulajdonították a célból, hogy tudományos színezetet kölcsönözzenek egyes ijesztő és megdöbbentő politikai és társadalmi doktrínáknak, ugyanakkor a karikatúra pellengérére állították ellenzői, akik közül egyesek ezt az elméletet gyermekeink iskoláiban a „teremtés tudományával” versenyeztették, ami nem más, mint a vallásos áltudományok patetikus zagyvalékkal.1
Szinte senkit sem hagy közömbösen Darwin, és ne is hagyjon. A darwini elmélet tudományos elmélet, méghozzá egy nagyszabású tudományos elmélet, de ez nem minden. A kreácionistáknak, akik olyan keserűen szembeszállnak vele, egy dologban igazuk van: Darwin veszedelmes gondolata sokkal mélyebbre vág legalapvetőbb hiedelmeink szövedékébe, mint azt sok méltatója akár önmagának is kész bevallani.
A dal édes, egyszerű látomását, ha szó szerint vesszük, legtöbbünk már kinőtte, bármennyire kedvvel emlékezünk rá. A jóságos Isten, aki szeretettel, egyenként formált meg mindannyiunkat (valamennyi élőlényt, kicsit és nagyot), és az eget a mi szórakoztatásunkra teleszórta ragyogó csillagokkal – ez az Isten, akárcsak a Mikulás, a gyerekkor mítosza; nem olyasmi, amiben egy józan felnőtt szó szerint hihetne. Ennek a Jóistennek valami sokkal kevésbé konkrét dolog szimbólumává kell átalakulnia, vagy pedig egészében el kell tűnnie.
Nem minden tudományos kutató és filozófus ateista, és a hívők közül is sokan azt mondják, hogy Istenről alkotott képzetük békés együttélésben létezhet, vagy akár támogatást is kaphat a darwini eszmerendszertől. Az ő Istenük nem antropomorf kézműves, mégis olyan Isten, aki számukra imádatra méltó, aki képes vigasztalást és értelmet nyújtani az életüknek. Mások végső problémáikat teljesen evilági filozófiák alapján szemlélik, és az élet értelmére vonatkozó olyan nézeteket alkotnak, amelyek elűzik a kétségbeesést mindenféle legfelsőbb lényre utaló fogalom nélkül – van valami, az Univerzumon kívüli, ami szent ezeknek a gondolkodóknak is, de ők nem hívják Istennek; talán Életnek, vagy Szeretetnek, vagy Jóságnak, vagy Intelligenciának, Szépségnek, Emberiességnek hívják. Ami közös mindkét csoportban, a legmélyebb hitvallásukban meglévő különbségek ellenére, az a meggyőződés, hogy az életnek van értelme, és hogy a jóság számít.
De vajon fenntartható-e a darwinizmus fényében e praktikus és egyben csodálatos attitűd bármiféle verziója is? Kezdettől fogva voltak, akik úgy gondolták, hogy Darwin a legrosszabb fajta szellemet eresztette ki a palackból: a nihilizmust. Úgy gondolták, hogy ha Darwinnak igaza van, akkor annak az lesz a következménye, hogy semmi sem lehet szent. Nyersen szólva, hogy minden értelmetlen lesz. Vagy túlzott ez a reakció? Mik vajon a darwini gondolat valóságos következményei? És egyáltalán be van-e az egész dolog tudományosan bizonyítva, vagy még mindig „csak egy elmélet”?
Azt gondolhatnánk, hogy esetleg meg lehetne tenni egy hasznos felosztást: vannak a darwini gondolatnak olyan részei, amelyek valóban felül állnak bármely értelmes kételyen, és aztán vannak a tudományosan kevésbé ellenálló, spekulatív kiterjesztések. Ebben az esetben – ha szerencsénk van – esetleg a sziklaszilárd tudományos tényeknek nem lesznek megdöbbentő következményeik a vallásra, az emberi természetre, vagy az élet értelmére nézve, miközben a darwini gondolat azon részei, melyek az embereket felkavarják, karanténba lennének helyezhetők, mint a tudományosan ellenálló részek ellentmondásos kiterjesztései, vagy puszta értelmezései. Ez így igen megnyugtató megoldás volna.
Hanem, kimondani is szörnyű, a helyzet majdnem fordított. Igaz, hogy kavarognak az evolúcióelméletben ellentmondások, de azok, akik fenyegetve érzik magukat a darwinizmustól, nem kell örüljenek ennek. Az ellentmondások legtöbbje – valószínűleg mindegyik – olyan kérdésekre vonatkozik, amelyek „csak tudományosak”; vagyis akármelyik oldal is nyer, a kimenetel nem fogja megsemmisíteni az alapvető darwini gondolatot. Ennek a gondolatnak pedig, amely nagyjából épp annyira bizonyos, mint bármi más a tudományban, valóban messze nyúló következményei vannak arra nézve, hogy az élet értelme micsoda, vagy mi kellene, hogy legyen.
1543-ban Kopernikusz felvetette, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja, hanem valójában a Nap körül forog. Több mint száz évébe került ennek az eszmének, hogy egy fokozatos és lényegében fájdalommentes átalakulás révén megtapadjon. (Philipp Melanchthon vallásreformátor, Luther Márton harcostársa azt a véleményt hangoztatta, hogy „valamely keresztény herceg” meg kellene, hogy állítsa ezt az őrültet, de néhány ilyen fenntartást leszámítva, a világot nem különösebben rázta meg Kopernikusz személye.) A kopernikuszi forradalom utóbb mégis világra szólót durrant Galilei munkájában, csakhogy ezt meg nem publikálták 1632 előtt, amikorra a kérdés már nem volt olyan vitatott a tudósok között. Galilei e lövedéke ugyanakkor hírhedett ellenreakciót váltott ki a római katolikus egyház részéről, olyan lökéshullámot indítva el, amelynek újabb és újabb visszaverődései csak mostanra csillapodtak le. De ezen eposzi konfrontáció drámája ellenére, az a gondolat, hogy bolygónk nem a teremtés középpontja, viszonylag mellékes helyet foglalt el az emberek gondolkodásában. Ma minden iskolás gyerek elfogadja ezt mint egyszerű tényt, kényszerítés és könnyek nélkül.
A megfelelő időben a darwini forradalom egy hasonlóan szilárd és problémamentes helyet fog elfoglalni a földgolyó minden iskolázott emberének elméjében és szívében, de ma, több mint száz évvel Darwin halála után, még mindig nem tudunk zöld ágra vergődni annak észtbontó következményeivel. A kopernikuszi forradalommal ellentétben, amely mindaddig nem váltotta ki a széles nyilvánosság figyelmét, míg a tudományos részleteket nagyjából el nem rendezték, a darwini forradalom mindig is nyugtalan, laikus szemlélőkkel és szurkolókórussal rendelkezett, akik kezdettől fogva állást foglaltak, a résztvevők köpenyét húzogatva, és bátorítva a karzatnak szóló kiszólásokat. A tudósokat magukat is ugyanezen remények és félelmek mozgatták, úgyhogy nem meglepő, hogy az elméletalkotók közötti viszonylag helyi konfliktusok gyakran nemcsak aránytalanul fel lettek fújva, de a folyamat során súlyosan el is torzultak. Mindenki látta, legalábbis halványan, hogy komoly tétről van szó.
Továbbá, habár Darwin monumentálisan fogalmazta meg elméletét, és annak erejét számos tudományos kutató és más kortárs gondolkodó azonnal felfedezte, valóban volt néhány nagy ugrás ebben az elméletben, és ezeket csak nemrégen kezdték meg megfelelően áthidalni. Visszatekintve, a legnagyobb ugrás majdhogynem nevetségesnek tűnik. Minden briliáns tűnődése közepette Darwin sosem jött rá a legfontosabb fogalomra, amely nélkül az evolúció elmélete reménytelen: a gén fogalmára. Darwinnak nem állt rendelkezésére megfelelő öröklési egység, úgyhogy a természetes szelekcióról szóló beszámolóját megkeserítették azok a kétségek, hogy vajon működik-e az egész. Darwin azt tételezte fel, hogy az utódok szüleik tulajdonságainak mindig valamiféle keverékét vagy átlagát mutatják. Vajon az ilyen „kevert öröklődés” nem egyszerűen kiátlagolna minden meglévő különbséget, az egészet egységes szürkévé változtatva? Hogyan élheti túl a sokféleség az ilyen könyörtelen kiátlagolást? Darwin felismerte e kérdés komolyságát, de sem ő, sem nagyszámú szenvedélyes támogatója nem tudta megválaszolni azt az öröklődés valamilyen meggyőző és jól dokumentált mechanizmusának leírásával – egy olyan öröklődésével, amely a szülők tulajdonságait kombinálni tudná egy alapvetően változatlan identitás fenntartása mellett. Amire szükség volt, ott volt kéznél, felfedezve (hogy „megfogalmazva”, az túl erős állítás lenne) Gregor Mendel szerzetes által. Közzé is tette 1865-ben egy viszonylag obskurus osztrák (morva) folyóiratban, de a tudománytörténet legpikánsabb iróniájaként ott feküdt észrevétlenül, míg a jelentőségét 1900 körül észre nem vették (akkor is eleinte halványan). Győzedelmes bevonulása a „modern szintézis” kellős közepébe (amely valójában Mendel és Darwin szintézise) az 1940-es években történt meg Theodosius Dobzhansky, Julian Huxley, Ernst Mayr és mások munkájának köszönhetően. Egy újabb fél évszázadra volt szükség ahhoz, hogy ebből az új szövetből kivasalják a ráncokat.
A jelenlegi darwinizmus alapvető magja, a DNS alapú reprodukció és evolúció, ma vitán felül áll a tudósok között. Erejét mindennap megmutatja, alapvetően járulva hozzá a geológia és a meteorológia globális léptékű tényeinek magyarázatához, az ökológia és az agronómia közepes skálán elhelyezkedő jelenségein át, le egészen a génsebészet legújabb mikroszkopikus tényeiig. Ez az elmélet az egész biológiát és bolygónk történetét egyetlen nagy ívű történetben egyesíti. Akárcsak a Liliputban lekötözött Gulliver, mozdíthatatlan, de nem egy vagy két hatalmas érveléslánc miatt, amelyek esetleg – még ha nem is hiszünk ebben – valóban rendelkezhetnek gyenge szemekkel, hanem a bizonyítékok fonalainak százezrei révén, amelyek ezt az elméletet az emberi tudás szinte valamennyi területéhez kötik. Újabb felfedezések vezethetnek drámai, akár „forradalmi” eltolódásokhoz a darwini elméleten belül, de az a remény, hogy az elméletet „megcáfolják” valamilyen világrengető áttörés révén, körülbelül annyira megalapozott, mint az, hogy vissza fogunk térni a geocentrikus világképhez és elhajítjuk Kopernikuszt.
Mégis, az elmélet meglepően izzó vitákba keveredett. A szenvedélyek egyik oka az, hogy a tudományos ügyekről folyó viták rendszerint eltorzulnak attól a félelemtől, hogy egy „rossz” válasz tűrhetetlen morális következményekkel járna. Oly nagyok ezek a félelmek, hogy megfogalmazatlanul hagyják őket, kivonva a figyelem előteréből a cáfolatok és ellencáfolatok számos rétege révén. A vitázó felek állandóan kissé csúsztatnak, megváltoztatják a tárgyat, a mumust szép kényelmesen az árnyékban hagyva. Elsősorban ez felelős annak a napnak a kitolódásáért, amikor majd mindannyian éppoly kényelmesen élünk együtt az új biológiai perspektívánkkal, mint ahogy azt a Kopernikusz által nekünk adott asztronómiai perspektívával tesszük.
Amikor csak szóba kerül a darwinizmus, a hőmérséklet érezhetően megemelkedik, mert többről van szó, mint pusztán empirikus tényekről, mondjuk arról, hogy hogyan fejlődött a földi élet, és többről, mint egy elmélet korrekt logikájáról, amely számot adhat az ilyen tényekről. Az egyik fontos dolog, amiről a dolog szól, azzal kapcsolatos, hogy mit jelent feltenni és megválaszolni egy „miért” típusú kérdést. A Darwin által adott új perspektíva számos hagyományos feltételezést a feje tetejére állít, aláásva bevett eszméinket arról, hogy mi számíthat kielégítő válasznak ezen ősi és megkerülhetetlen kérdésre. Itt a tudomány és a filozófia tökéletesen összefonódik. A tudósok néha azzal csapják be magukat, hogy a filozófiai eszméket legjobb esetben pusztán dekorációnak, vagy élősködő kommentárnak tekintik, amelyek a tudomány kemény, objektív győzelmeihez kapcsolódnak, és hogy azt hiszik, ők maguk immúnisak az olyan konfúziókkal szemben, amelyek feloldásának a filozófusok az életüket szentelik. Csakhogy nem lehetséges filozófiától mentes tudomány, csak olyan tudomány, amelynek filozófiai csomagját ellenőrzés nélkül csempésztük fel a repülőgép fedélzetére.
A darwini forradalom mind tudományos, mind filozófiai forradalom, és egyik sem létezhetne a másik nélkül. Mint látni fogjuk, inkább a tudósok filozófiai előítéletei, mint a tudományos evidencia hiánya akadályozta meg, hogy megpillantsák, hogyan működik ténylegesen az elmélet, ám azok a filozófiai előítéletek, amelyeket itt el kellene vetni, túlságosan mélyen gyökereznek ahhoz, hogy puszta filozófiai érvekkel kilakoltathatók legyenek. A nehezen megszerzett tudományos tények ellenállhatatlan felvonultatására volt szükség, hogy a tudósok a Darwin által javasolt furcsa, új perspektívát komolyan venni kényszerüljenek. Azok, akik még mindig kevéssé ismerősek ezzel a nagyszerű sorozattal, bocsánatos módon folytatják a Darwin előtti eszmékhez való ragaszkodásukat. És az ütközetnek még nincs vége; még a tudósok között is ott vannak az ellenállás gócai.
Hadd játsszak nyílt kártyákkal. Ha díjat kellene adnom a legjobb egyedi gondolatért, amely valaha bárkinek is eszébe jutott, Darwinnak adnám Newton, Einstein és mindenki más előtt. A természetes kiválasztás révén előre haladó evolúció gondolata egyetlen ecsetvonással egyesíti az élet, az értelem és a cél birodalmát a tér és az idő, az ok és az okozat birodalmával, valamint a mechanizmusok és a fizikai törvények birodalmával. De nemcsak nagyszerű tudományos eszme ez. Több annál, egy veszélyes eszme. Darwin nagyszerű gondolata iránti csodálatom szinte határtalan, de én is dédelgetek számos olyan ideát és ideált, amelyekhez kérdőjelet illeszt, és én is meg akarom védeni ezeket. Például, meg akarom védeni a tábortűz melletti dalt, és azt, ami szép és igaz benne, kis unokám és barátai számára, és az ő gyerekeiknek, ha felnőnek. Úgy tűnik, sok más, nagyszerű eszme is van, melyet Darwin gondolata veszélyeztet, és ezek is védelemre szorulhatnak. Az egyetlen jó módszer, amellyel ez megtehető – vagyis az egyetlen olyan módszer, amelynek hosszú távon esélye van –, átvágni magunkat a füstfüggönyön, és magát az eszmét olyan érzéketlenül és olyan szenvedélymentesen szemügyre venni, ahogyan csak lehetséges.
Ez alkalommal nem fogunk megelégedni azzal a szemlélettel, hogy „nyugi, nyugi, a végén úgyis minden rendben lesz”. A mi vizsgálódásunkhoz bizonyos mértékig jó idegek szükségesek. Egyes magánérzések is megsérülhetnek. Az evolúcióról író szerzők rendszerint messziről elkerülik az összecsapást a tudomány és a vallás között. Ahogy Alexander Pope mondta, ahol az angyalok félnek járni, oda tódulnak a bolondok. Akar engem követni? Akarja valóban tudni, hogy mi az, ami túléli a konfrontációt? Mi van például akkor, ha az derül ki, hogy az az édes látomás – vagy egy még annál is jobb – sértetlenül, megerősödve és elmélyülve kerül ki a találkozásból? Nem volna-e szégyen elszalasztani az alkalmat egy erősebb, megújított hitvallás kialakítására, ahelyett a törékeny, betegeskedő hit helyett, amelyről esetleg tévesen úgy gondolta, hogy nem kellene bolygatni?
A szent mítoszoknak nem lehet jövőjük. Hogy miért nem? A kíváncsiságunk miatt. Azért, mert (ahogy a dal is emlékeztet rá), tudni akarjuk, hogy miért. Lehet, hogy kinőttünk már a dal által nyújtott válaszból, de sohasem fogjuk kinőni magát a kérdést. Bármit tartsunk is értékesnek, nem tudjuk majd megvédeni a kíváncsiságunktól, mert mi már csak olyan lények vagyunk, hogy az általunk értékesnek tartott dolgok egyike nem más, mint az igazság. Az igazság iránti szeretetünk biztosan központi szerepet játszik, ha életünk értelmét keressük. Akárhogy is, az a gondolat, hogy az élet értelmét csak saját magunk becsapása árán őrizhetjük meg, pesszimistább, nihilistább annál, amit én a magam részéről meg tudnék emészteni. Ha ez lenne a legjobb, amit tehetnénk, akkor arra a következtetésre jutnék, hogy végül is minden tökmindegy.
Ez a könyv tehát azok számára íródott, akik egyetértenek azzal az állítással, hogy az élet értelme, mely megéri, hogy foglalkozzunk vele, olyasmi kell legyen, ami kibírja a megvizsgálására tett erőfeszítéseket is. A többieknek azt tanácsolom, csukják be most gyorsan a könyvet, és tipegjenek arrébb.
Azoknak, akik itt maradtak, íme a terv. A könyv első része a darwini forradalmat a dolgok tágabb keretei között helyezi el, megmutatva, hogyan változtathatja meg a részletek ismerőinek világszemléletét. Az első fejezet ismerteti azoknak a filozófiai eszméknek a hátterét, amelyek gondolkodásunkat Darwin előtt uralták. A második fejezet bevezeti Darwin fő gondolatát, némileg új alakban mutatva be azt, egy olyan felfogásban, amely az evolúciót algoritmikus folyamatnak tekinti – tisztázunk továbbá néhány ezzel kapcsolatos félreértést. A harmadik fejezet azt mutatja meg, hogy ez a gondolat hogyan buktatja meg az első fejezetben bemutatott Darwin előtti hagyományt. A negyedik és ötödik fejezet felderíti azon megdöbbentő és nyugtalanító távlatok némelyikét, amelyeket a darwini gondolkodásmód nyit meg a számunkra.
A második rész a darwini gondolattal szembeni olyan kihívásokat vizsgálja meg, amelyek magán a biológián belül bukkantak fel, és megmutatja, hogy szemben azzal, amit egyes ellenzői kinyilatkoztattak, a darwini gondolat nemcsak hogy érintetlenül, hanem megerősödve kerül ki ezekből a polémiákból. A harmadik rész azután megmutatja, mi történik, ha ugyanezt a gondolkodást arra a biológiai fajra is kiterjesztjük, amellyel a legjobban törődünk, tudniillik a Homo sapiensre. Darwin tökéletesen világosan látta, hogy sokaknak ez lesz az a pont, ahol megakadnak, és megtett minden tőle telhetőt, hogy a hírt megfelelően csomagolja. Több mint egy évszázaddal később még mindig vannak, akik árkot akarnak ásni, hogy az elválasszon bennünket az összes borzasztó következménytől, amit a darwinizmusban látnak. A harmadik rész megmutatja, hogy e stratégia hibás; Darwin veszedelmes gondolata nemcsak, hogy közvetlenül is számos szinten alkalmazható ránk magunkra, de a darwini gondolkodásnak az emberi kérdésekre – a szellem, a nyelv, a tudás, az etika kérdéseire – való alkalmazása ezeket oly módon világítja meg, amely mindig elkerülte a hagyományos megközelítések figyelmét, ezzel újrafogalmazva régi problémákat, és megmutatva azok megoldását is. Végül megnézhetjük, mit nyerünk, ha a Darwin előtti gondolkodást a darwinira cseréljük. Azonosítjuk majd az utóbbinak mind a helyes, mind a helytelen felhasználásait, és megmutatjuk, hogyan lehetséges, hogy mindezen keresztülragyog az, ami valóban számít nekünk – és kell is, hogy számítson –, átalakulva, és a darwini forradalmon túl vivő útja során felerősödve.
