Hídverés rovat

A csigák regénye

Regény, természetrajz vagy szatíra
Jókai Mór
biológia, állattan, puhatestűek, csigák, kagylók, lábasfejűek

A szerkesztő mentsége. Jókai szellemes társadalmi parabolájának a 19. századi szövege ma már nehezen olvasható. Azóta nem csupán helyesírásunk változott meg sok tekintetben, de a közoktatás kánonja is nagy változásokon ment keresztül. Mindezt figyelembe véve szükséges volt az író besorolása szerint regényke, mai szóhasználattal kisregény szövegét alaposan megújítani. A nem betűhív közlést jelzi az ezeken a hasábokon először megjelenő cz=z piktogram. A szöveggondozás során amennyire ez lehetséges volt, a mai szabályoknak megfelelően módosítottuk a helyesírást. Néhány helyen elhagytuk a felesleges névelőt, illetve felcseréltük a szavak sorrendjét. Az idézőjeles párbeszédeket a megszokott gondolatjeles formációkal váltottuk fel. Az idegen szavak és kifejezések egy részét a magyar megfelelőikre cseréltük, ugyanakkor lábjegyzetben megadtuk az eredeti szöveget. Az idegen szavak latinos írásmódja helyett, a ma szokásos írásmódot alkalmaztuk. Mindezek ellenére a megmaradt régies szóalakok tanúskodnak a szöveg korai eredetére. Sajnos a főszereplők, a csigák és kagylók latin nevét nem sikerült mindenütt helyesen írni. Ezzel az eredeti szöveg is – feltehetően a nyomda hibájából – adós marad. A kagylók és csigák latin neve után a gömbölyű zárójelek között álló magyar elnevezések Jókai eredeti közlései, míg a szögletes zárójelek által határolt magyar nevek a szerkesztő kiegészítései. Végül számos illusztrációval próbáltuk még élvezetesebbé tenni Jókai remekét. Tartalmas időtöltést, jó szórakozást!

I. A legrégibb úr

Ki a legrégibb úr a földön? A csiga.

Ő élt, mikor még senki sem élt a földön. Rettenetes nagy joga van ehhez a földhöz.

Amilyen mélyen artézi kút fúrója lehat, mindenütt ott találja halottait, iszonytató mennyiségben, egészen a legalsó gránitképletig.

A közvetlenül alattunk levő földréteg is az övé. Párizs városának minden háza csigamaradványokból épült. A pesti kőbányában nemrég készült óriási vízvezetéki medence tíz tömör csigaréteg közé van leásva; az ölnyi vastag rétegekben nincs atom, mely ne csigamaradvány volna.

De nem csak több ezeréves halottaik, hanem több ezer éves élőik is vannak a csigáknak.

Négy év előtt, mikor Észak-Amerikában az Erie szabályozásánál egy árkot ástak, Utica város alatt a munkások 49 lábnyi mélységben a holt földek alatt egy egész réteg csigacsoportot találtak, az „unio purpurea” fajából, mely még élt, a vízben kinyitotta csészéit és mozgott. A munkások többet megsütöttek belőle és megették. Jó lehetett. Az özönvízből fennmaradt csemege!

Erdélyben, a Zaránd-megyei havasok csoportjában, közel Vidrához, van egy nagy dolomit hegy, mely nem egyéb, mint egyetlen óriási csigatorlasz. Kalapnagyságú, gyönyörűen csavarodott goniatitesek, torony alakú cerithiumok, kosszarvidomú ammontülkök vannak odafagyva a kő közé, maga is kő mindegyik. Mikor a vidrai kunyhó kapubálványát kifaragják e kőből, ott látszanak az oldalán ezek a nagyszerű hieroglifái az időtlen időnek.

Hajh, mikor még ezen bérc fölött a tenger zúgott, melynek partja lehetett a Bihar bércláncolat!

De ne ijesszük az érzékeny szívű olvasót vízözön előtti történetekkel, hanem mondjunk vidámabb meséket, ahogy megígértük.

Goniatites
KÉPFORRÁS / SOURCE
Ammonitesz
KÉPFORRÁS / SOURCE
Cerithium
KÉPFORRÁS / SOURCE

II. A tenger pillangói

Mikor az egyenlítői nap keresztülsüti azt a sok ölnyi mélyen átlátszó kék vizet, melyet nem zavar meg az iszap, mint a folyót, a víz sugártörése csalóka csábbal hozza közel a tenger fenekét. Egy végtelen virágágyat látunk, mely fölött pillangósereg él és mozog.

Már régóta úgy hívják azokat, hogy „a tenger pillangói”. Kétezer év előtti költők nevezték el őket így. Hiszen már ezek a költők maguk is kövületek,1 ezektől már plagizálni szabad, sőt gyűjteményezői feladat.

A tenger pillangói: a csigák.

Gyönyörű állatok! A természet kedvenc gyermekei; teremtő erő fantáziájának kimeríthetetlen álma!

Mennyiféle alak, minő csodás sokszerűség az idomokban, mily színpompa! A haliotisok (tengeri fülek [fülcsigák]) szivárványos kelyhe arannyal áttörve, vagy rózsapiros háta ezüsttel hímezve, vagy ezüst pajzsa fekete csíkokkal sávolyozva; a bodros csipkefőkötő alakú murex fajok [bíborcsigák], bíborpiros szájjal; a Dávid-hárfa felhúrozott márványos héjával; a turbo chrysostomus [aranyszájú] fűzöld koronájával, aranytól ragyogó öblével; a hatujjú pteroceras, mint egy roppant fésű kék szakállú tritonok számára, s annak egy kisebb narancsszín faja, a nereidák kontyát feltűzni olyan alkalmas; az égő kemenceszájhoz hasonló cassis rufus, s a pettyes cypraeak ezernyi népe; a királyköpenyes pecten pallium, a zebracsíkos nautilus pompilius és rokona, a hófehér, gyöngéd argonautilus, a csokoládészín unio nigra; a tarkabarka lópata (hyppopus maculatus); az óriási strombus gigas [óriás szárnyas csiga], a hajnal minden színével öblében; s aztán egy csoport fehér alak mindenféle fajból, miket az emberi gyöngédség a „szűz” melléknévvel ruházott fel: pecten virgo, conus virgo, strombus virgo, murex virgo, amiken tévedésből sincs egy más színű folt; valamint nem téveszti el a conus litteratus (az írástudó cövek) a maga dolgát soha. Alakja, mint az összecsukott tulipáné, hófehér; körül tíz sor fekete ékírás (rúna), akkor következik egy sor sárga pont; azután ismét tíz sor fekete rúnaírás, s végül két sor szamaritánus betű: Ghimel, Jodh, Lamed, Nun stb. szép világosan kiírva. Elolvashatja, aki ért szamaritánusul és csiganyelven.

Haliotis brazieri, Angas, 1869
KÉPFORRÁS / SOURCE
Charonia variegata, Lamarck, 1816
KÉPFORRÁS / SOURCE
Murex scolopax, Dillwyn, 1817
KÉPFORRÁS / SOURCE
Turbo chrysostomus, Linné 1758
KÉPFORRÁS / SOURCE
Nautilus pompilius, Linné 1758
KÉPFORRÁS / SOURCE
Lobatus gigas, Linné 1758
KÉPFORRÁS / SOURCE
Conus litteratus, Linné 1758
KÉPFORRÁS / SOURCE
Argonautilus argo, Linné 1758
KÉPFORRÁS / SOURCE

Ha sarlatánkodni akarnék, azt mondhatnám, hogy ezt az egész történetet a conus litteratusok krónikáiból olvastam. De hát minek tegyem? Úgyis elhiszi a tisztelt közönség, ha látja hogy igaz. Hogy a szamaritánus betűk ott vannak az írástudó cövek csigaházán; arról mindenki szemeivel meggyőződhetik a legelső természettani múzeumban; hanem a csigát hegyével lefelé kell fordítani, minthogy tudvalevő dolog, hogy a csigák mind balról jobbra csavarodnak kifelé (egy pár hitszegő fajt kivéve), s így azt írást jobbról balra kel nézni, mivel hogy az keleti nyelv.

De mi a múzeumi csigaházak holt pompája az élőkéhez!

Mikor a tengerfeneket átmelegíti a nap, s a nappal élő csigák kitárják belső alkatrészeiket, az a tündéri ragyogvány! Az élő kagyló és csiga teste bársony, kihímezve drágakövekkel; telerajzolva színes erekkel, a liliomok színpompája, a tulipánok lángolása, a lepkeszárnyak mozaikja, a drágakövek ragyogványa egyesítve szétterülő köpenyeiken, mozgó csápjaikon, hajlékony ormányaikon; s mikor a szűz argonautilus hófehér menyasszonyi házával felemelkedik a csendes tengerszínre, s e csipke finom recés köntöséből kiereszti először hosszú skarlát csápjait, mik bíborpettyekkel vannak végiggombozva, s azután hanyatt eresztve fehér házát, mint egy csónakot, kifeszíti gyöngéd liliom rózsaszínű köpenyét, mint egy vitorlát s míg a szellő csendesen sikamlatja tovább a víz színén, hat lábával kormányoz és evez, s másik két csápját, lapos végeivel, mint két napernyőt, tartja feje fölé, akkor tűnik ki, hogy az a csigák divathölgye.

Sőt legcifrábbak azok, akiknek semmi házuk sincsen; minő a cranchia, melynek hat karját egy bíborvörös fátyol fogja össze, hat sor zafírkék gombbal boglározva; karjain, testén aranyszín foltok, minden folt ultramarin kékkel szegve; a test maga fahéj szín bíbor pontokkal behintve, mintha hímezve volna.

Cranchia scabra, Leach 1817
© 1998 by Richard E. Young
Cranchia scabra, Leach 1817
© by Michael Vecchione

Ezek szökellnek, repülnek a vizekben; keresik tápszereiket, s viszont futnak azok elől, melyek őrájuk vadásznak.

Testvéreik a „kalappuhányok”, a vízben libegő minden színű harangok, diadémok, koronák, miknek lecsüngő láncai mintha virágfüzérek, gabonakalászok volnának, pedig fogócsápok.

Ott vonaglanak el közöttük a szalagpuhányok: a gyönyörű „Vénusz-öv” széles kék és sárga szegélyű selyemszalag, mely sebesen úszik.

Az Atalanta és Clio repülnek valóságos szárnyakkal ellátva, a Limacina evez, a Janthina egy gyönyörű sötét lila szín házú csiga, léggömbön utazik. Nyálából léggömböt csinál, azon felemelkedik a víz színére és úgy úszik az önkényt alkotott buborékhoz kötve. A Litiopa valami korallhoz hozzáköt egy fonalat s azon függve, lebeg a vízben alá s fel, mint a pók. A Trigonium és a Pecten csészéiket hirtelen szétcsapva ugranak; ölnyi magasra tudnak szökellni a víz felett. S van egy csodálatos csigafaj a Pyrosoma (lánghüvely), száz meg száz hosszú kis csiga egy közösen épített hüvelybe ragadva; ahány annyi színű, kék, sárga veres, zöld, és mindannyi egyszerre egy ütenyre taszít a vízen s e lökéstől a közös lakhely versenyt úszik a halakkal. A nyolclábú csápjaival löki magát s háttal úszik előre. Van egy igen szép válfaja, a „kaméleon”, a színváltoztató: ha megijed, elzöldül, ha megharagszik, piros lesz, s ha üldözi erősebb ellenség, hirtelen sötétbarna tintát lövell szét s míg azzal maga körül elhomályosítja a vizet, a zavarosban elmenekül.

S e repkedő pillangók alatt a tenger fenekén ott nyílnak a tenger virágai, az egy helyben álló kagylók. De azokról már külön beszéljünk.

Janthina janthina, Linné 1758
KÉPFORRÁS / SOURCE
Pyrosoma atlanticum, Péron 1804
KÉPFORRÁS / SOURCE

III. A tenger virágai

A tengerfenék földe több teremtő erővel bír, mint a szárazföld színe. Az ő növényei nem tengnek, hanem élnek. A korallerdő minden ágacskájának hegyében egy állat lakik, egy állat, mely eszik és épít. A kertek, amiket építenek, kiemelkednek a tenger fenekéből a víz színére s lesznek belőlük szigetek. És amellett a korall mégis növény, a csigák, több faja rajtuk legelész; vannak csigák, amik mint a szú, a fai féreg, oldalaikba futják magukat, mások csak a gyönge hajtásaikat rágják le, mint a hernyó.

A növényvilág aztán bosszút áll rajtuk ezért.

Vannak növények, amik állatokat esznek: az actiniák. Nevezik őket tengeri tulipánoknak, tengeri kökörcsineknek.

Egy tökéletes tulipán alak, hosszú szárral, melynek végén egy hatszirmú virágkehely van, éppen úgy szétnyíló, összecsukódó, mint a tulipán; színeiben épen oly változatos; kék, sárga, piros, kívül gyöngyökkel rakott, mint egy csinált virág.

Ez a virágkehely egyúttal fej, mely gondolkozik, száj, mely harap, gyomor, mely emészt, és anya, mely szül.

Mikor kinyitja szirmait, tarkabarka csápok emelkednek ki belőle, mint virágkehelyből a hímszálak. Azokra odacsábulnak az apró halacskák, az úszó puhányok, a tengeri pókok és kicsi fejlábasok; azt hiszik prédát kaptak, s mikor megérintik, a tengeri tulipán egyszerre összezárja szirmait. Bőrből vannak azok, a legkeményebb, szívósabb bőrből; mint a kaucsuk szorítása, olyan erő az, mely prédáját összesajtolja, kiszívja nedvét, s mikor csak a csontja, meg a héja maradt, akkor kiveti a maradványt, kifordítva egész tulipánját. S amint akkor a sokszínű csápok kidudorodnak, a tengeri teljes mákvirág lesz; gyönyörűbb mindazoknál, amiket valaha kertészek termesztettek.

Néha pedig sokáig zárva marad az actinia; mint a költő, aki új művén dolgozik. Fiait nemzi, költi és szoptatja egyszerre. Midőn kinyílik s kifelé fordítja kelyhe belsejét, egy csoport élő actinia ömlik ki belőle, amik ahova hullanak, rögtön gyökeret vernek s elkezdenek nőni. Az actiniát táplálja gyökere a földből, mint növényt, s virágja a vízből, mint állatot. És amint új nemzedékét lerakta az actinia, akkor odább megy s fiainak hagyja a régi telepet.

A földbe, a csigahéjakba vert gyökere fogva tartja: ő azonban addig húzza magát ruganyos testével, míg leszakítja szárát gyökereiről s odább vonaglik. A letépett gyökérből új actinia hajt ki, a vándor tulipán pedig valahol egy gazdagabb osztrigatelepig vánszorogva, ott új gyökeret ver, s szívós virággyomrával olyan szépen fellegeli maga körül a menekülni nem tudó osztrigákat, hogy csak a kiköpött üres héjaik vannak körüle.

Most egy lépéssel odább megy a teremtő természet; a virágtól, mely eszik és vándorol, átlép az állatok országába, melyek a földhöz vannak kötve s nem tudnak helyeikből megmozdulni. Ezek mind állatevők; a növény helyükbe nem megy, ők pedig nem tudják azt felkeresni. Némelyiknek két teknője van, miket széttár, s kétfelé nyíló változatos alakja pompázó szirtekben takarja el teknőit. Virágok ezek is pompájukra nézve. Némelyiknek gyökere is van, szakálla, mellyel odaköti magát a tengerfenékhez, másnak hosszú tövisei. A spondilus regius királypiros teknője narancsveres nyelvekkel van felfegyverezve; a Venus Dione ajak piros héjai hosszú szálakat eresztenek: az egész csiga összecsukva a legideálisabb alakzat. A tökéletes szív alakú cardium cardissa mély rovátkáival az iszapba ássa magát. Az aspergillumok hosszú csövet fúrnak le a tengerfenékbe, víztölcséren szíják a táplálékot; a solen siliqua barlangot ás az iszapba s a lithodomus [datolyakagyló] a sziklába fúr házat. A Lima koralldarabokból épít magának várat, miket selyemmel köt össze. Aztán vannak, amiknek csak egy teknőjük van: a patellák [pajzscsigák], fissurellák [pajzskopoltyús csigák], amik megint úgy oda tudják magukat szívni a sziklákhoz, hogy onnan semmi erővel le nem lehet őket választani, csak összetörni. Ezek a tengerfenék állatvirágai s virágállatai.

Van egy igen szépfajta puhány, melyet nem rég fedeztek föl, az euplecteia aspergillum: az egy hengert sző magának selyemszálakból, mintegy lábnyi hosszút, oly rendes szövéssel, mintha női remekmű volna, az egyik végére divatos „frivolitás”2 van horgacsolva. A nálam levő példányt élő korában valami erőszak kilyukasztotta; azt a lyukat a csiga oly finoman beöltögette, mint ahogy lyukas harisnyát szokás bestoppolni. Ha ránézünk, azt hisszük, selyem, s ha megfogjuk, akkor érezzük, hogy „kő”. A tűzben meg nem ég.

IV. A tenger lámpásai

Amint az éj közelít, a tengerfenék annál jobban megelevenedik. A nappal a csigák éje: akkor alusznak; a legtöbb csiga éjjel eszik.

Miről tudják meg a nap felkeltét? Mikor a legtöbbnek nincsen szeme, a világosságot nem látja: mégis megérzi.

És akkor előjönnek a tenger lámpásai.

Vannak fénybogarai is a tengernek, a Cleodora szökell a tengerfenéken, a Phosphorax csillámlik a kövek között; de mi ennek a fénye a pyrosomáéhoz [tűzhenger]? E csoport állat, amint az éj beáll, mint a tengerek futó csillaga futja be egyenes vonallal a hullámokat, azúrkék fényt hagyva nyomában, mint az éji futó csillag. Közelről hasonlít egy fehérre tüzesített úszó vasdarabhoz. Sápadt zöld fénnyel terjengeti csápjait a Loligo; s a Pholas Dactylusról azt mondják, hogy fénye oly tartós, hogy mikor valaki megeszi, a száján keresztül világít; s ha egy sötét szobában egy pohár vízbe teszik, az a víz fehér tejhez lesz hasonló.

Loligo plei, Lamarck 1798
KÉPFORRÁS / SOURCE
Lithophaga lithophaga, Linné 1758
KÉPFORRÁS / SOURCE

És aztán, mikor a napéjegyen éjszakáin előjönnek a kalappuhányok, ezek a csodaalkotású remekei a teremtő tengernek: úszó koronák, menyasszony-koszorúk, főkötők, hólyagos kulacsok, süvegek; csüngő füzérekkel, hosszú szalagokkal, némelyik borzas bozontos bokrétával; és valamennyi oly finomtestű mint a papír, mint hártya, és puha, mint a kocsonya; mégis félelme minden úszó állatnak. Ők azokkal a finom szalagokkal félfontos halakat ragadnak meg és nedvüket kiszívják. Őket pedig nem meri bántani sem állat, sem ember, mert aki hozzájuk ér, mintha tüzet fogott volna meg, hólyag támad minden érintése után. Ezért nevezik őket tengeri csalánoknak. Pedig nem növények. Ezek világítják be aztán a tengert harminc lábnyi mélységre. Ott látni őket, amint rezegve haladnak a víz alatt, mint a bolygó fény, ölnyi távolra, bevilágítva maguk körül a hullámot.

A meduza phosphorescens világa oly erős, hogy ha darabokba tépik s a tengerbe hajítják, egyes darabjai mint hulló tűzsziporkák szállnak a mélybe alá, s ha vizet öntenek a kifogott medúzára, annak a cseppjei, mint gyémántdarabok sziporkáznak szerte szét róla; s aki abba a vízbe dugja a kezét, melyben sokáig álltak, a keze, mintha ezüsttel volna bevonva, úgy világit.

Ezek a tenger lámpásai.

V. A Tridacna Gigas és a Polypus Maximus története

Múzeumaink malakológiai3 osztályában látunk egy-egy roppant csigamedencét, melyet megemelni férfinak is dolgot ád; szebb példányai két-három mázsát nyomnak.

Az óriás kagyló tiszta hófehér, kívül és belül zománccal bevonva, mintha kínai porcellán volna, s e medence szétsugárzó vastag rovátkái ugyanazon porcelán fehér anyagból készült finom csipkesorokkal vannak befedve; olyan az, mintha egy kecskeméti főkötő volna, körülbodrozva borotvaéles és hártya finom szalagfodrokkal.

A múzeumőr figyelmeztet rá, hogy az egyike a legszebb kagylóknak, becses példány, darabja százötven tallér ezüstben. A másik része a csigának, mert két hasonló egymásba illő teknőből áll, a párizsi Szent Sulpicius-templomban mint keresztelőmedence szolgál, a kegyes XV. Lajos király ajándokából, ki azt viszont a velenceiektől kapta. E kagylót minden nép nyelvén „szenteltvíztartónak” nevezik. Lakik a Pápua-szigetcsoport körüli tenger sziklás fenekén s életideje száz év!

Pedig ez hát még csak a csigának a csontja. Egy darab a páncéljából a tengerek hősének. Milyen lehet még a hős maga, aki benne lakik?

Oh, az tekintélyes egy tünemény! Mikor a függőleges napsugár keresztülvilágítja a két ölnyi mélyen átlátszó smaragdvizeket s a tengerfenék virágágyai kinyitnak, az élő mozgó virágok, a kagylók. A földi virágpompa megszégyenül a tengerfenék pazar fénye előtt. S ezek között a vizek Rafléziája4 a Tridacna Gigas [óriáskagyló]. Mikor szétnyitja a teknőjét s lassan kibontakoznak élő pompái.

Először egy sötétlila szín köpeny duzzad elő, mely amint felbomlik, piros cafrangokat ereszt a két szélen, mik hátracsapódnak a kagylómedence párkányain, azután a közepén emelkedik ki két sor sárga gomb, egy-egy ragyogó smaragdszín szemmel a közepén, lassankint két rózsaszín csillagot engedve tágulni; legvégre a köpeny hajlásaiból sokágú halványsárga csápok bújnak elő s mozognak alá s fel a vízben, csalogatva oda a csába halakat.

Apró halak, ázalagok, tengeri férgek, holothurok odacsábulnak a fényes csalétekre, ellepik a kiterjesztett köpenyt; akkor az összehúzódik szépen, elfogja valamennyit s betakarítja a közös szájba: ez az a rózsaszínű csillag a középen; azután ismét kitárul a köpeny s folytatja munkáját, mely abból áll, hogy a tengervíz mészanyagát saját állatmézgájával egyesítve, a nagy porcelánmedencének új párkányát folytassa. A köpeny két része külön magára végzi pontosan ezt a művet; külön dolgozik mind a kettő, közös csak a száj, mely eszik. S a munkának oly pontosnak kell lenni, hogy összecsukódáskor a két teknő minden kis fodrozatával egymásba illjék, nehogy valami külellenség behatoljon a nyíláson.

A két medence hátulján van aztán egy nagyobb nyílás, olyan forma, mint egy retek: ha valami ellenség hátával felfelé fordíthatná a Tridacnát, azon nyílásán át megölhetné könnyen. De van arról gondoskodva. E nyíláson át a Tridacna egy roppant vastag szakállat eresztett ki, olyan erőset mint a lószőr; ennek a szálaival odakötözte magát a sziklához. Olyan szilárdul fekszik ott, hogy helyéből sem hullámcsapás, sem ellenséges állatok rohama ki nem mozdíthatja. Mesés hazaszeretet, amivel ragaszkodik a földhöz, amelyen született.

KÉPFORRÁS / SOURCE
KÉPFORRÁS / SOURCE
Tridacna gigas, Linné 1758
KÉPFORRÁS / SOURCE

Más csiga szeret utazni; a Nautilus, ha a tenger fenekén van, hasra fekve mászik a lábaival; ha a tenger felszínén van, hanyatt fekve úszik velük; a Pleurotoma Babylonica [babiloni toronycsiga] forogva halad, mint egy propeller, az Argonauta vitorlázik, a Sepia evez, a Mytilus ugrik, az Echinus mamilláris mankón jár; de a Tridacna Gigas egy helyen marad selyem motringjával hozzákötve a földhöz. Ennek a selyem szakállnak a neve „byssos”; VIII. Leó pápának ilyen selyemből volt harisnyája.

Azt a sarkot, melynél a két csigateknő egymáshoz ér, „zár”-nak nevezik s azt egy erős izom köti össze. Hogy milyen erős ez a kötőin, azt bizonyítják azok a vastag hajókötelek, amik gyakran beletévednek a Tridacna teknőjébe s miket az összecsapódó éles pajzsok úgy harapnak ketté, mintha éles balta vágta volna el.

Maga ez a zárizom tesz a Tridacnánál huszonöt fontot, akörül van neki fehér húsa és sárga hasa. A fehér húsát úgy hívják a vadnépek, akik megeszik, hogy „tehénhús”. (Legyen neki az ő hitük szerint.) A sárga húsát azonban elvetik, mert attól nem csak jóllakik, de meg is részegszik az ember s a vademberek még nem látják át ennek az előnyét.

Ebben a sárga húsában terem az a híres drágakő, aminek Calapites a neve: szép fehér hosszúkás kő; a kínaiak azt tudják róla, hogy aki ilyen kőnek birtokában van, az igen meggazdagszik, csakhogy minden pénteken meg kell füstölni benzoéval.5 (Ez nem elhinni való.) Az európaiak mást hisznek felőle: hogy az esős időt megérzi; olyankor apró vízgyöngyök verik ki.

Néha, mikor különös lelkesült állapotban van, a Tridacna elkezd éjjel villó fényben sugárzani a tenger fenekén s olyankor köröskörül megvilágítja a körüle települt balánokat, tengeri tulipánokat és tengeri csillagokat. Ezek azonban csak ünnepnapjai.

A Tridacnát a malájok Bia Garu-nak nevezik, a timorok Kemas-nak, a görögök Chamaenek hítták. Hogy ő maga hogyan nevezi magát, azt még eddigelé nem sikerült kiderítenünk, miután még mindig hiányával vagyunk egy csiganyelv szótárnak. Hanem, hogy a csigák egymás között beszélgetnek, sőt egymásnak szerelmes leveleket is küldöznek, az már tény, s majd más helyen bővebben fogunk róla értekezni.

Mint minden hatalmas lénynek, úgy a Tridacna Gigasnak is hatalmas ellenségei vannak: azok között legfélelmesebb a Polypus Maximus.

Képzeljen magának valaki egy óriási dohányzacskót, melynek bendője hat akós, cafrangjai pedig karvastagságúak, és két ölesek: e hosszú csápok két sor köpöllyel vannak ellátva, minden köpöly szája csontkemény karimával s minden karima görbe fogakkal. Az egész állatot sűrű fekete szőr fedi. Mikor a tengerben egy úszó állatot megragad, nyolc hosszú karját, mint az óriáskígyó tekercseit, körüle fonja, a köpölyök oda tapadnak az áldozat testéhez, fogaikkal belevágva magukat annak bőrébe, s odavonják azt a tengeri szörny ijesztő fejéhez, a fején még két erősebb karja van, azokkal odanyomja áldozatát a száj nyílásához. A száját olyan alakú fogak ékesítik, mint a papagáj csőre. S míg kiülő két rémséges szeme az odaszívott áldozatot kétségbe ejti, addig rettentő agyarai apróra morzsolva eresztik azt le iszonyú bendőjébe. Megöli a csigát és a tengeri pókot, dacára kemény páncéljának.

Már Arisztotelész ismerte e szörnyeteget, Homérosz megénekelte, Ovidius hasonlatait kötötte hozzá, Plautus megemlékezett róla; s Plinius megörökítette annak ellenségeskedését a Tridacna Gigasszal, amit még az ő idejében „Chama Titan”-nak neveztek.

A Tridacna Gigasnak nincs semmi oka rettegni a szörnyetegtől.

Az ő zárizmának egyetlen összerántása elég, hogy a csodaszörnynek hozzányúló százfogú karját ketté harapja, s ha az a fejét oda találná dugni összecsapó pajzsai közé, bizony fej nélkül menne tovább.

Hanem egy baja van a Tridacnának: az, hogy nem lát. A többi kagylóknak jó szemeik vannak, nála a szem alakja csak cifraság. A Tridacna vak.

Maga világít másoknak; de saját világánál nem lát. Ezért azután nem is veszi észre, ha ellenség vagy zsákmány közelít.

Hanem a teremtő erő nem hagyott semmit kárpótolatlanul.

Ha megtagadta a tengeri állatok leghatalmasabbikától a látás tehetségét, kipótolta neki e mostohaságot az állatok legkisebbikének szövetségében, mely helyette lát és őrködik.

Ez a jó barát az „ősi csigaőr”. (Pinnotheres Veterum.) Azért viseli ezt a nevet, mert már az ó-egyiptomiak hieroglifáiban előjön: mint jelképe a fiai által gyámolított öregségnek; egy kicsiny rákalakú féreg egy nagy csigahéjban.

A csigaőr olyan mint valami kis parányi rák, vagy skorpió. Igazi minoritás, ki soha majoritássá lenni nem törekszik.

Megbecsülhetetlen intézmény!6

Pinnotheres ostreum, Say 1817
© Don Schaeffer

Amíg a lomha nagy test elterülve fekszik a tengeriszapban és építi az óriási teknőhéjon az új sugárutakat, amíg a kettős dualisztikus köpönyeg mechanikus megszokással hárítja össze a begyűjtött táplálékot a közös száj örökké éhes üregébe, azalatt a kis csiga-őr éjjel-nappal őrködik jó és rossz események fölött. Ha beseperni való préda közelít, vagy gyilkos szándékú ellenség, a csiga-őr hirtelen egyet csíp a Tridacna érzékeny keblén éles ollójával. A Tridacna felkiált: „átkozott kellemetlen ember!” de egyidejűleg hirtelen összecsapja medencepajzsait s akkor aztán, ami közbeszorult, az meghalt; csak a csiga-őr marad élve.

Ő a Tridacna örökös figyelmeztetője: mert ámbár vannak a Tridacna Gigasnak saját kebléből kieresztett tapogató csápjai is, de azok mint minden küldiplomácia, csak arra valók, hogy a közelgő veszedelmet mindig egy nappal későbben jelentsék, mint mikor már a titkot valamennyi újság mind kitrombitálta.

E csiga-őrön kívül vannak még a Tridacna Gigasnak mindenféle támogatói és tanácsadói, minők a Murex Regius, a Spondilus Imperialis, a Conus Princeps és a Conus Generalis, azután a Voluta Musica, és a Conus Litteratus; nemkülönben a Mithra Papalis és Mithra Episcopalis; (magyarosítva: a királyi bogonc, a császári tüskér, a hercegi cövek és a tábornokcövek; a zenésztekercs és a tudós tekercs, a pápasüveg és a püspöksüveg), akiknek és a velük összeköttetésbe kerülendő gyöngytermő Meleagrina, Venus Dione, szivárvány halyotis, fáraósüveg, argohajós, fehér kalapács, víztölcsér és gyöngyös özvegy, a mérges aplysia depilans s több más nevezetes jellemek összebonyolult sorából, hogy milyen nevezetes történet fog kifejlődni? Azt majd meglátjuk a következő fejezetekben…

Conus princeps, Linné 1758
KÉPFORRÁS / SOURCE
Conus textile, Linné 1758
KÉPFORRÁS / SOURCE

VI. A költő csiga s a kritikus csiga

Ki a tengeri alatti költő?

Azt a szárazföldi költők maguk megmondják, amidőn egymás munkáit, – és néha a saját magukét is – „gyöngyöknek” nevezik.

Aki az igazi gyöngyöket készíti, az az igazi költő; és annak a neve Meleagrina Margaritifera; gyöngytermő gyöngyér.

Mindenki ismeri a gyöngyházat. Viseljük gombjainkon, hölgyeink legyezőiken, díszbútorainkat rakatjuk ki vele. Ez a gyöngyérnek a háza.

Hogyan terem a gyöngy?

Boethius idejében azt hitték, hogy Szent Iván éjszakáján feljönnek a gyöngyérek a tenger felszínére, kitárják csészéiket, az égi harmat beléjük hull, s e magas ihlettől származik kebleikben a remek költemény, a gyöngy.

Ezt a szép mesét sokan megénekelték: Triesmain menyegzője, a Harem Romanza, a Filicaja gyöngye szerencsésen felhasználták ezt az ötletet.

Csakhogy bizony ebből egy szó sem igaz.

A harmat csak víz. Vízből még a szárazföldi poéták sem tudnak költeményt csinálni; ha még bor volna! Már Apollonius valami reálisabb magyarázatot keresett. Szerinte a hajósok olajat töltenek a tengerre, a gyöngyér azt felissza, s akkor az olaj nedve változik át benne gyönggyé.

De biz aki ezt megpróbálta, az is elmondhatta, hogy „oleum et operam perdidi”. (Olaj és fáradság kárba veszett.)

Linné már közelebb találgatta. 1761-ben egy lepecsételt tekercset ajánlott fel a hollandi államtanácsnak, melyben meg volt írva a titka a mesterséges gyöngycsinálásnak. Az nem vette meg tőle a titkot; hanem megvette egy kereskedő, az megint eladta egy másik kereskedőnek, utoljára kisült a titok: ami abból áll, hogy ha a kagylónak a héját kívülről megfúrják, a fúrás helyén a kagyló gyöngy idomú váladékot különít el, s ha testébe valami idegen tárgyat fúrnak be, azt gyöngyház-anyaggal vonja be. A kínaiak ezer évvel elébb tudták már ezt a titkot Linné előtt, s gyakorolták is széltében, csakhogy az ilyen mondvacsinált gyöngy olyan is aztán, mint az alkalmi költemény: – nincsen fénye.

Más természettudósok még közelebb találgatták s rájöttek, hogy van a gyöngyérnek egy ragaszkodó kritikusa: a vermetus; ez okozza a gyöngy születését.

Mi legyen ennek a magyar neve? Ej, hisz ez a magyar nyelv úgy is Csáky-szalmája, az csinál bele új szavakat, aki hozzáférhet: nevezzük el „kukacs”-nak; – vermes, kukac: aztán meg hogy mindenbe bele szeret kukkantani.

A kukacs egészen hasonlít a földi gilisztához, csakhogy van neki egy kemény hüvelye, egy vékony cső, amiben ő éppen elfér. Azt a csövet ő néha meg is csavargatja csigaalakra, mintha meg akarná rá tanítani a Scalaria Pretiosat, hogy milyennek kellene lenni a jól formált csigának.

De mindenekfelett kiválasztotta a kukacs figyelme tárgyául a gyöngyért. Annak a hátára rámászik, annak az oldalát lassacskán kifúrja, s a gyöngyházát iparkodik keresztültörni. A gyöngyér aztán, amint veszi észre, hogy fúrják az oldalát, a veszélyeztetett helyre egyre-másra tömöríti a gyöngyház-anyagot. Lassankint dudorodás támad azon a helyen; kínjában, önvédelmében a gyöngyér előteremti a gyöngyöt.

De hisz az még mindig nem gyöngy; mert csak fele van meg; a lapja oda van nőve a héjához, az alakja girbegurba. Elvégre is meg kell nyugodni a természettudósoknak abban, hogy a gyöngyöt a meleagrina önszántából, maga jókedvéből teremti elő; független az mind az égi harmattól, mind a kínaiak ravaszságától, mind saját kritikusa szurdalásától; úgy terem, mint minden költemény: mint a csillagok maguk, titok marad az örökké.

Mert akár az egyik, akár a másik elmélet volna igaz, az következnék belőle, hogy minden csiga egyforma gyöngyöket teremt; de nem úgy van.

Mik azok a „kásagyöngyök”, melyek a kereskedő szitáján áthullnak s miket latszámra vesztegetnek azokhoz a homéroszi, shakespeare-i óriásokhoz képest, mikből egyet a velencei köztársaság a török szultánnak ajándékozott, százezer tallér értékűt; vagy ami Rudolf császár koronájában volt, kis körte nagyságú, vagy X. Leó pápa gyöngyéhez, melyet őszentsége 78 ezer tallérért vett; hogy ne menjünk vissza a mesés korszakig, amelyben a római úri hölgyek füleiben az „elenchos” csüngött, („megszégyenítő”); már tudniillik megszégyenítő azokra a szegényebb hölgyekre nézve, akik hasonlóval nem pompázhattak; amilyenből Brutus anyjának, Serviliának, egy kétszáz-hatvanötezer tallér értékű darabja volt. (Ilyen demokrata én is szeretnék lenni.) Vagy aminők Kleopátra gyöngyei voltak, mikből az egyiket, aminek hatszázezer tallér volt az ára, ecetben felolvasztva Antonius egészségére áldomásul megitta; a másik gyöngyét pedig, mikor aztán megölte magát, a rómaiak kétfelé fűrészelve, a capitoliumi Vénusz füleibe akasztották. De hát Claudius, Aesopusnak, a költőnek a fia, akire az apja annyi gazdagságot hagyott, hogy nem tudott vele hová lenni, egyszer a vendégeinek egy tál gyöngyöt adatott fel s mindenkinek meg kellett belőle egyet enni. A legnagyobb gyöngye pedig a perzsa sahnak van, mely másfél hüvelyknyi magas, s másfél milliót ér – annak akinek van.

Már az csak világos, hogy ezeket a gyöngyöket olyan zseniális gyöngyéreknek kellett előteremteni, akik sem Linnétől nem tanulták, sem a Vermetustól, sem a Siliquaria Angvinától, sem a többi kritizáló furdancsoktól nem kérdezték: hogyan kell a gyöngyöt alkotni.

Hanem hát a csigák országában is úgy van, hogy amíg a gyöngy a meleagrina keblében van, addig azt fúróval furdalják, rákollóval szabdalják, iszappal bekeverik; csak ha egyszer már kimúlt, megrohadt, s valami idegen potentát kiszedte belőle a gyöngyöt, akkor aztán tartanak fölötte nagyszerű emlékbeszédet.

A gyöngyér a csigák hegedűse. A fehér gyöngyök, azok a szerelmi dalok, a feketék az elégiák; minden gyöngy egymásra tapadt rétegekből áll, melyek csillámlanak, mint a gyöngyház s átlátszóak, még a feketénél is; képzelhetni, hogy egy olyan dió nagyságú gyöngy micsoda? Az már egész históriai mű, aminek lapjai száz év óta szaporodtak fel. Vannak piros gyöngyök is; azok bizonyosan hősköltemények a csigák harcairól.

VII. A csigák harcai

Be ne csapd ennél a szónál a könyvet, kegyes olvasó, elfohászkodván magadat, hogy de már ez mégis erős tréfa: „harc a csigák között!”

Tessék elhinni, hogy a csigák dühös állatok.

Mindenki ismeri azt a kerti csigabigát, ami úton, útfélen mászkál; a lassúság és a postai közlekedés jelképe. Ez egy vakmerő állat, ha ellenségére talál.

Lister, híres malakológus, egyszer egy ilyen Helixet összezárt egy Arion Aterrel, s a Helix megrohanta ellenfelét, széttépte és lehúzta a bőrét: „tántus animus est etiam pigerrimis animalibus!” így kiált fel erre a tudós. (Ily dühe van a legrestebb állatnak is!)

Hát még azután azoknak a haragja, amik a tengerben laknak!

És amik kellő fegyverzettel is el vannak látva a harc folytatásához.

Azt már mondtuk, hogy minden kagyló húsevő: csak állatfélével él.

De vannak azután csigák is, melyek nagy gourmandok s helyébe mennek az áldozatnak, vadásznak rá, megtámadják, megküzdenek vele.

Ez Csigaország ármádiája.

Mindeniknek sajátságos találmányú fegyverzete van.

A Cypraeának hét sor foga van a lágy húsa között, s azon kezdi, hogy az ellenfelének leharapja vele az ormányát, ha megkaphatja; a Conusnak a nyelvén vannak a fogai s fúrni tud velük.

A Bullának nincs külső fegyvere; neki csak egy köpönyege van, amivel betakarja az ellenfelét, akit meg akar törni; a gyomrában aztán van három kemény hegyes ék, azokkal, mint a diótörővel, feltöri a legyőzött csigaellenfél héját s úgy eszi ki belőle az áldozatot.

A Testacellus Scutulumnak van egy hosszú pányvája, melyet összetekergetve tartogat, mint az esti lepke a szívóját; mikor aztán áldozatához közel ér vele, hirtelen kiveti utána a pányvát, ráhurkolja a nyakára, mint a „lasszó”-t, s úgy rántja be a gyomrába.

A Conus Admiralis, a Conus Generalis és a Conus Princeps született katonai talentumok: ezredes, tábornok, admirális már a születése esztendejében. Az elsőnek szép kettős sárga szalagöve van a derekán, gyöngyökkel hímezve; másodiknak csak egysoros; a princnek bíborszínű egyenruhája van, rózsaszínű csíkokkal. Sokat tartanak arra, hogy a fegyverüket mindig magukkal hordják. Soha le sem feküsznek anélkül.

Ez Csigaország rendes díszserege.

Ott vannak azután a strombusok; azok között egy gyönyörű szép alak; kávébarna csigahéj, veres hajtókával: egészen a régi honvédek színe tudós nyelven Diána fülének nevezik.

Ez fürge gyerek. Van neki egyetlen izmos hosszú ormánya. Azzal ő oly keményen tud verekedni, hogy ha tíz-húsz ellenséges csiga közre kapja: egy perc múlva egy sem marad ottan, mind szétveri őket. Még ha ember találja is megfogni, olyat üt a kezére, hogy másnap is megérzi.

Szintén a harcoló csigák közé tartoznak a mithrák minden fajai: a papi süvegek.

S aki ezek között leghatalmasabb, az a Mithra Papalis: a pápai süveg.

Pompás alak. Hófehér csigaház, bíborveres négyszögű foltokkal, s az utolsó három csavarodásán rendes ágbogok vannak nőve, úgy, hogy olyan az alakja, mint egy hármas korona; mint Szent Péter helytartójának hármas koronája. Innen az elnevezés.

A többi mithrák is igen szépek: a püspöksüveg karmazsin foltokkal; a Mithra Pontificalis tarka márványozással; de hármas koronája egynek sincs. A Mithra Canonicalis meg már csak egészen fehér.

S a Mithra Papalisnak pásztorbotja is van.

Egy hosszú hús-bot nyúlik ki a héjából, nagyobb mint az egész alak, a végén köralakban éles hegyes tövisekkel; amikkel oly fájó sebeket tud ütni, hogy volt rá eset, hogy az ember, aki megfogta, egy ütésébe belehalt.

Fél tőle állat és ember. Mindenki tudja, hogy nem megenni való.

Az a tulajdonsága van, hogy aki megtalálta enni, annak nem marad a gyomrában. Ezért tisztelik nagyon és nem élnek vele.

Mikor aztán leszáll az éj, s előjőnek odúikból a csigák harcosai, akkor kezdődik a hősköltemény.

Az ellenfelére találó csiga kiölti hosszú csápjait, felborzolja szemölcseit, eltátja száját, kifelé fordítja fogait, előre szegzi sokfogú proboscidesét s rohan egymásra dühvel: addig küzd, míg a másik ormányát leharaphatta; akkor aztán megöli. Leszakítja a farkát, letépi a fejét és kiszakítja héjából. A győzelmes csiga kegyetlen. Addig fel sem kel az ellenfeléről, míg egészen meg nem ette. Jaj a legyőzötteknek!7

Vannak azután okosabb csigák, akik vegetáriánusok levén, ők maguk nem fegyverkeznek, offenzív háború nincsen szándékukban: hanem azért jól tudják, hogy más húsevőnek, ha egyszer étvágya támad, nem sok respektusa van a neutralisok iránt, azért ők a védelmi háborúra vannak készen. Bölcs, előrelátó politikusok. Csigaházuk minden oldalát megrakják olyan kemény szúrós tövisekkel, sarkantyúkkal, szarvakkal, hogy azokat sem a húsevő csigák fajai, sem a nyolckezű ölelései büntetlenül meg nem támadhatják. A Murex Regius úgy fel van bodrozva finom csipkefodrokkal, mint egy debreceni főkötő, kívül ünnepi hófehér, belül feketével és bíborpirossal van szépen feldíszítve: a Murex Radix pikkelyeket hegyez előre, mint az ananász: a Murex Tenuispina hegyes varrótűkkel borzolta fel a hátát, s még egy hosszú ormányt is csinált magának fűrész alakra; abba a Loligonak beleakadni nincsen kedve, a Murex Cornutus egy veszedelmes hegyes egyszarvat nyújtott ki csigaháza folytatásául, s körül tizenegy sarkantyút vert az oldalába, valóságos monitor megtámadójára nézve; a Murex Adustus olyan, mint egy kővé vált bogáncs, s a Ricinula Horridát már a neve jellemzi: „borzasztó himboj” (pedig nem borzasztó): szép ametiszt színű csiga, fehér tüskékkel; a Cymbium Armatum pedig szó szerint „fegyveres csónak” eszméjét fejezi ki.

De vannak aztán mások, akik az örök békét még ennél is tökéletesebben biztosították a maguk részére. Nem európai traktatusok által; nem a nagyhatalmak összes garanciája alá helyezve létüket; hanem egyszerűen az által, hogy olyan vastagra csinálták a házukat, hogy azt a leghatalmasabb tengeri állat sem képes összetörni, s amellett kívülről bevonták oly fényes üvegmázzal, hogy azt sem a kukacsok, sem a furdancsok éles nyelveikkel ki nem bírják kezdeni. Ezek a Turbók. Van nálam egy Turbo Pica (szarka), szép fekete ökölnyi csiga, fehér szalagokkal; azt öt Fissurella támadta meg, most is hozzá vannak tapadva; de héját kikezdeni nem bírták; pedig ezek a sziklát is kikoptatják ráspoly talpaikkal. Vannak óriásaik, mint a gyöngyházbelsejű Turbo Olearius; vannak luxust űző uraságaik, mint a Turbo Sarmaticus, melynek három héja van, a külső fényes fekete, az alatt egy fényes narancs piros, s az alatt szép gyöngyház fehér; mikor egyes helyeit leköszörülik, a három szín pompás tarkaságot képez s akkor a „gyöngyös özvegy” a neve. A Turbo Chrysostomus belseje pedig olyan, mintha színarannyal volna bevonva. S e védelmi rendszert kiegészíti egy bámulatra méltó intézmény. A Turbók nyílása nagy gömbölyű torok. Hogy tehát e nyíláson az ellenség be ne hatolhasson, készítenek ők maguknak e nyílásra egy ajtót, mely azt tökéletes légmentesen bezárja. Némelyik Turbó-fajnál félfontosak ezek az ajtók, miket a gyógyszertárban „ungvis odoratus” név alatt ismernek, s hajdan a nehéz nyavalyát gyógyították vele. A Turbo tetszés szerint kinyitja a csapóajtót, ha ki akar rajta jönni s becsapja maga után, ha jónak látja várába vonulni.

Pompás védelmi rendszer! Rendezett államháztartás!

És hát mire való már most ez a folytonos fegyverben állás, hadgyakorlat, erődítés, offenzív és defenzív hadkészlet?

Ez mind azért van, hogy ha egyszer el talál jőni a minden csigák közös ellensége, a nevezetes bozontos fejű Polypus Maximus, akinek valamelyik őse azt hagyta végrendeletben, hogy azért van neki nyolc karja és kétszáz szája, hogy mindent elfoglaljon és mindent megegyen, ami a tengerben és a tenger fenekén él és mozog!

VIII. A csigák szerelme

Bizony szeretnek a csigák is. Az egész világot a szerelem tartja fenn. A szerelem alkot, teremt a tengerfenék sötétjében is s a boldogság érzete kiterjed azon állatokra is, amiknek fél teste már kővé van válva.

Még a virágok is szeretnek. Hím és nő a rendszer, mely a teremtés munkáját folytatja. Szerelem nélkül csak ketten tudnak teremteni: Isten és az ázalag. A mindenség és a semmiség urai.

(Érzékenyen hatott meg azon gyöngéd gondoskodás, mellyel egy magyar füvészkönyvben e régi műszavak: „nő” „hím” ki vannak hagyva, nehogy a botanikával foglalkozó gyermeket idejekorán a „szerelem” eszméjére vezessék! – Oh tudós uraim, a szerelem megtanítja magát elég korán a gyermekszívnek, ha természettudományi könyvből nem olvassák is. Az akaraterőt kell szilárdítani, az erkölcsöt kell nemesítni az ifjú szívekben; ott a nemtő, nem a tudás rejtegetésében.)

És a csigák szerelme bámulatra méltó.

Először is főerényük a hűség.

Van egy csodaszép faj, melynek életregényét Chamisso, a nagy költő fedezte fel, sok évi tanulmány után. A tudósok eleintén kinevették vele, azt mondták: poéta! regényt álmodott s azt kiadja természetbúvárlatnak; most már tudják, hogy valót fedezett fel.

Van egy csiga faj, a „Salpa”, egyszerű hengerded alak, mely jár egyesével a tengerben és csoporttal. A csoportok mindenféle művészi alakzatokat képeznek, ahogy egymáshoz vannak ragadva; majd egy rózsa alakját tüntetik fel, majd egy máltai rendkeresztet; némelyik kalászidomúnak, másik láncalakra van egyesülve, s némely csoport összebeszélt, hogy egy hosszú tengeri kígyó idomát csinálja ki egymáshoz ragaszkodó hengereivel; – gyönyörűk ezek az alakzatok éjjel, amikor világítanak a hullámban, egyre változó fénnyel: mely hol azúrkék, hol zöld, hol lángveres.

A „csoportos Salpak” aztán csak „egy” eleven fiat hoznak a világra. Hanem az az egyes Salpa hoz ismét egy olyan alakú csoportot létre, milyen az őse volt, láncot, keresztet, vagy rózsát, úgy, hogy minden állat soha sem az anyjához, hanem a nagyanyjához hasonlít, s nem firól-fira, hanem unokáról dédunokára száll az ősi családi címerforma.

Ezek aztán dicsekedhetnek a kék vérükkel!

Igazi vegyületlen nemesi leszármazás!

A csigának is van szíve.

Mikor a csiga tojása harmadnapos, akkor elkezd nőni maga a tojás. Ha a górcső alá teszik, már meglátszik benne a kész csiga az átlátszó tojáshéjon keresztül, s a csiga már akkor él, minden percben hármat fordul maga körül, mint egy kis órakerék. S az átlátszó csigahéjon keresztül már meglátszik e csodálatos teremtésnek a szíve, amint a sötétszínű vért beszívja és kitaszítja. Hatvanat üt egy perc alatt, mint az emberi szív rendes érveréskor.

S ez a csigaszív rejtelmes szimpátiákkal van tele.

A csiga szerelme nem állati ösztön: a legnemesebb emberi érzéssel rokon az.

A lélegző csigáknak van egy csodálatos kiváltságuk a természettől, mely őket minden állatnál különbbé teszi. Egyik sem rabja a másiknak. Én és Te egyszerre. Két rokonszenvező csiga nem egy pár, hanem kettő.

Egyedül ez a csodaszerű rokonszenv az, mely őket egyesíti.

Mikor a csiga elindul párját keresni, s magához hasonlót talál, előbb körüljárják egymást körkörös táncban, csápjaikat egymás felé nyújtják, gyöngéden összeértetik; ha a két találkozó nem lelte fel azt, akivel rokonszenvez, ismét elválnak, odább mennek.

De ha meglelte mind a kettő azt, akivel együtt érez, akkor soha máshoz nem szegődik többé, s a delejes érzület annyira összeköti őket, hogy mikor az egyik megmozdul, a másiknak is mozdulnia kell, és ugyanazt a mozdulatot kell tennie, amit az elsőnek. Ez a rokonszenv még akkor is megmarad közöttük, ha egymástól erőszakosan eltávolíttatnak. E csigarokonszenvre alapította Jackson híres amerikai tudós titkos távíró rendszerét, melynek az a kulcsa, hogy két Helix Hortensist a rokonszenvezés legfőbb percében egymástól elszakítanak; az egyiket elviszik száz meg száz mértföldnyire, akár a föld túlsó felére, s mikor az egyik Helix birtokosa izenni akar a másiknak, előveszi a maga Helixét, egy clematis levelet tart eléje, a Helix erre kijő házából, mert az „iszalag bércse” leveleit szereti különösen, s megy utána. Az amerikai a bércselevéllel betűket alakít, s a csiga mindenütt követi a betű vonalát. Ugyanakkor az Európában maradt másik Helix a rokonszenvtől kényszerítve, szintén megindul az eléje tett üveglapon, s az utána hátramaradt csillámló nyál nyomairól el lehet olvasni az Amerikában írt betűket. Ezt a találmányt eddig nagy titokban tartják, s jó lesz, ha mi is nem beszéljük el sok embernek, mert még majd utóbb mindenki megtudja.

A skót leányok már eddig is sejtenek felőle valamit; mert a Helixet ők is felszedik Szent Iván nap reggelén s ablaküvegre téve, addig énekelnek neki, míg járni kezd, s a járás nyomáról az üveglapon találgatják az ábrándos leányok jövendőbeli vőlegényük nevének előbetűit.

A Helixnek még egy sajátságos varázsszere van: „Ámor nyilának” nevezik azt a tudósok. Egy tőr, oly hegyes mint a tű. Azzal gyanúsítják, hogy e tőr szúrásával ingerli rokonszenvre találkozó társát.

A csigák szerelmi hűségének bizonyítványául már a vén Plinius felhozza, hogy mikor a csigahalászok a Loligót szigonnyal keresztüldöfik, az elrabolt puhány párja rárohan a szigonyra s megkapja azt nyolc kezével, hogy társával együtt haljon meg.

De legeszményibb gondolat a csiga hűségében az anyai gond, mellyel tojásaira ügyel. Hogy a tenger el ne seperje, a csiga egymáshoz kötözi erős selyem-nyákkal újszülött petéit s csodás alakzatokat formál belőle: egyik olyan lesz, mint a darázsfészek, másik mint a virágos kel bokrétája, harmadik mint egy összegöngyölített szalag; azokat ők a tenger alatti növények, korallok ágaihoz hozzá kötözik, s őrzik, míg kikelnek. A leghívebb képe az anyai szeretetnek a Janthina, mely gyönyörű törékeny lila színű héját egy önmaga alkotta léggömbbel a vízszínre emelve, tojásait mint egy hosszú gyöngyfüzért köti oda csigahéja széleihez, s a léggömbön függve, hordja magával ezt a legszebb hölgyékszert, míg új ivadék lesz belőle.

IX. A csiga méltóságok

Megtudtunk a csigák belső életéből annyit, hogy az ezután elmondandó történeteket valószínűtlenségnek ne tartsuk.

A Tridacna Gigas udvaránál vagyunk.

Fényes udvar! Hemzseg az előkelő uraságoktól. Százával csoportosulnak körüle a Conus Admiralis, Conus Generalis, Conus Capitaneus, azok között a dicsteljes Conus Cedo Nulli (a soha le nem győzött hadvezér!) a Conus Castrensis, melynek héjára egy egész tábor van gyönyörű színekkel lefestve. Ez a táborszernagy. Ezek mind a Tridacna fényét és hatalmát növelni hivatvák. Nagyságuk, számuk és színük pompája határozza meg, hogy a Tridacna mennyire elsőrendű tengerfenéki hatalom. Vannak körüle százával elszórt mozdulatlan csigahéjak is; azok már nyugalmazott generálisok. Nem mozdulnak, de még mindig esznek.

Ezek látszanak parancsolni a verekedő Strombusoknak, akiket a Tridacna a kül- és belbiztonság fenntartása végett tart maga körül; akik azonban a Strombus Pugilis rangján felül nem vihetik, s nagy baj, hogy a Conusok az ő nyelvüket, ők meg azokét nem értik s így egymást veszedelem idején nem igen buzdíthatják.

Nagy szerepet játszik mindezek között a Conus Judaeus, ki a Cipraea Moneta tömegére felügyel.

Velük egy rangban büszkélkednek a Voluta Comes aranysujtásos gyöngyszínű házával, a Scalaria Pretiosa, remek alkotású filigránmunka héjával, a Trochus Magnus csupa piros gyöngyökből hímzett takarójával; a bíborszülő Purpura; ezek bizonyosan a csigák született főnemessége, akik az állam fényét és méltóságát fenntartani vannak hivatva. A Voluta Vexillum valódi zászlós úr, „Oránzászló” a neve, fehér és sárga szalagokból alkotva.

De mind valamennyi fölött állnak a Tridacna udvaránál a Mithrák. Kisebb-nagyobb, fényesebb és még fényesebb papi süvegek, koronával és anélkül. Mikor egy ünnepély alkalmával ellepik a Tridacna párkányait, az valami lélekemelő látvány.

Zsolozsmájuk felhat a tenger felszínéig, ahol már a csigák dogmája szerint a paradicsom kezdődik. Meghallják azt a tengeri csillagok mind.

S e zsolozsmák tartalma oly megnyugtató a Tridacnára nézve. Megtudja belőle, hogy ő az egyedüli idvezülendő kagyló a tenger minden kagylói között. Egyedül ő van hivatva arra, hogy a másvilágon keresztelő medencének magasztaltassék fel. A többi mind pokolra jut, ami a csigák bibliamagyarázói8 szerint egy forró olajból alkotott tenger, melyben fekete szarvashalak úsznak. A mithrák zsolozsmái megőrzik a Tridacnát e forró olajtengerbe kárhoztatástól; ezen a világon pedig minden tengeri veszedelemtől; ellenségtől, tenger befagyásától és kiszáradásától, tengerfenék elsüllyedésétől, tengeralatti vulkánok kitörésétől, tenger megsótalanosodásától; ami mind megtörténhetnék, ha a mithrák naponkint nem figyelmeztetnék rá a tengeri gondviselést, hogy erre nagyon ügyeljen. Sőt ez áhítatos pártfogók könyörgéseinek köszönhetni bizonnyal, hogy a tenger bizonyos időben trillió számra hozza elő a salpákat, mikből a Tridacna élelme kitelik, s mikor salpák ideje elmúlik, akkor ismét oly mennyiségben teremti elő a medúzákat, s azokból ismét gazdagon kikerül az évi büdzsét.

Ezért a Tridacna részéről a Mithrák igen nagy tiszteletben is részesülnek. Jövedelmének egy tizedrészét átengedi nekik. Amiért viszont őreá hull minden áldása a víznek.

Így írja meg ezeket az Unio Margaritifer, aki készíti a históriát az ifjúság számára.9

Mert, mint említők, a Meleagrina Margaritifera is rakja az évlapokat egymásra, amikből készül az igazgyöngy: hanem abban veszedelmes tudományok vannak lerakva, amik nem minden csigának az orrára kötni valók.

A Meleagrina gyöngylapjai azt mondják, hogy nem igaz ez az egész dicsőség ezekkel a vitéz Conus Generalisokkal. Akárhányszor háborúba kezdenek a csigák, mindig az a vége, hogy jól megverik őket, dacára a Strombusok vitézségének, mert a Generálisok nagy Haliotisok! (Engedelmet kérünk, csiganyelven így hívják a „tengeri fület”.) Az sem igaz, hogy a Voluta Comesek s egyéb zászlós urak azért ragaszkodnának Tridacna oldalához, mintha legnagyobb hívei volnának; sőt inkább mihelyt zivatar jön, ők a legelsők, akik sietnek a maguk hátát eldugni az iszapba; az meg egészen babona, mintha a Mithrák közbenjárása használna valamit a Tridacna híveinek; mert még valahányszor valami bajba belebiztattak bennünket, vagy mi fogtuk meg az ördögöt, vagy az ördög fogott meg minket; hanem ezek a fényes urak mind valamennyien azért csoportosulnak olyan hűségesen a Tridacna párkányai körül, mert cifra nehéz házaikat cepelni s a salpákra és medúzákra vadászni fáradságos dolog; sokkal kényelmesebb ezt a nagy teknőt körülállni, s mikor az megtelik a drága jó prédával, a legjobb falatokat az ő hosszú ormányaikkal kiszedegetni belőle.

No hogy az ilyen eretnek10 fogalmaknak tengervilágra jönni nem szabad: az igen természetes.

A Meleagrina ily tévtanok hirdetése miatt nem csak exkommunikáltatik, hanem ráküldetnek a furkáló kukacsok, hogy likasszák ki az oldalát, s a veszedelmes gyöngyöket törjék össze, ahol kapják, nehogy valamikor nyomtatásra kerüljön.11 Az indexen áll a Meleagrina s a syllabus töri a csontját. (A gyöngyhalászok azokat a kagylókat válogatják, miket a vermetus meglepett, arról tudják meg, hogy abban gyöngynek kell lenni.)

Hogy pedig a tengeralatti világ históriaíró nélkül ne maradjon, megbízzák az Unio Margaritiferát, hogy csináljon olyan gyöngyöket, amilyeneket igazhívő polgárnak csinálni illik. S az Unio Margaritifer tud hozzá. Megírja a históriát, az övé is gyöngy: csakhogy hiányzik belőle az „igaz”.

(Ilyen „Unio” gyöngyökből készíttetett magának Julius Caesar Britannia elfoglalása után egy egész páncélt, mit aztán Rómában Vénusz istennő bálványának ajándékozott. Még most is megvan neki. Viselje egészséggel!)

Megértettük e szerint, hogy miért van az igazgyöngytermő gyöngyérnek annyi ellensége a csigák között. Hiába! ami igaz, az a tenger fenekén sem tetszik senkinek!

De ne siessünk. Egy valaki mégis van, aki azzal, amit a gyöngyér mond egyetért s ez a Tridacna leghívebb barátja, a Pinnotheres Veterum.

Az az örökké sovány, örökké kicsiny, rákforma, csótányforma puhány, aki a legesleggazdagabb helyen sem hízik meg soha.

Ez jól látja azt a gazdaságot, ami a Tridacna területén folyik. Innen is húzzák, onnan is húzzák. Mindenki, ki azt állítja, hogy szolgálatot tesz neki, már tartja a markát a jutalomért. Saját szükségeire alig marad valami abból a tömérdek adóból, amit csápjai összeszedegetnek. Ezt a Tridacna persze nem veszi észre, mert vak. Hanem a Pinnotheresnek annál jobb szemei vannak.

Mikor aztán a kicsi kagyló-őr megsokallja már a fényes uraságok gazdálkodását, nagyot csíp a Tridacna húsán, arra az összerándul s összecsapja a két teknőjét; Conusok, Purpurák, Mithrák ugyan potyognak le róla s kapják ki a kalodából hosszú orraikat, mert különben oda szorulnak; s akkor legalább a jámbor Tridacna békével megemésztheti a saját magának megmaradt jövedelmecskéjét.

Hanem ilyenkor aztán a fél jóllakásban maradt fényes uraságok, kik a magas polcról lehemperegtek, ugyancsak káromkodnak mindenféle stílusban.

– De már ez tengeri disznóság! – mondja a Conus Admiralis.

– Valódi delfinség és fókaság! – toldja a Conus Generalis.

– Óh milyen tengeri istentelen nép ez odabenn! – sóhajt a Mithra Pontificalis.

– Neptuntagadó eretnek! – antifonáz12 neki a Conus Episcopalis.

– Ezt a Pinnotherest ki kell onnan űzni! – mondja egyhangú felkiáltással az összes csigafelsőház.

De hogyan? De miképpen? Ez a kérdés.

X. A Paguri

Az előkelő csigák valóban eljöttnek látták az időt, hogy a hovatovább mindjobban elharapózó szkepszisnek a csigák között elejét vegyék. Hiszen a hitetlenség már annyira vetemedett, hogy több rendbeli Murexek rajtakapattak, hogy húst esznek; pedig nekik örökös böjt van rendelve: hínár-koszt. Ez veszedelmes kicsapongás! E végett az előkelő csigák egy társulatot alakítottak a „szent tengeri kígyó” címe alatt.

E társulatnak nagy és nemes céljai voltak.

Legelőször is annak az útban levő, alkalmatlan Pinnotheresnek az eltávolítása. Legvégül pedig a húsevésre kapott hitetleneknek az erkölcsös szénaevésre való visszatérítése.

Kezdjük az elején.

Legelőször is próbáltassanak meg a szelídebb eszközök a Pinnotheres legyőzésére.

Van a Pinnotheresnek egy atyafia: ugyanabból a famíliából való; szinte rák, vagy tengeri pók; a neve Paguri – indusul.

Ez valóságos tökéletes rák, vagy pók, vagy micsoda, hanem egy hiba van nála: az, hogy a farka egészen csupasz; arra elfelejtett Neptunus hüvelyt adni.

Van az emberek között is ilyen tökéletlen teremtmény elég: például akit a teremtő úrnak alkotott, csakhogy elfelejtett neki az úri hajlamaihoz pénzt is adni. Hát ilyen a Paguri.

Szeretne rákot játszani, van hozzá étvágya is, ollója is; de nem bánthat semmi állatot, mert meztelen a farka, ha azt az ellensége megcsípi, hát vége van.

A Paguri tehát segít magán. Hiába, csak jó a jó ész, mikor van! A Paguri keres magának valami üresen hagyott csigahéjat, abba háttal belemászik; a csupasz farkát elhelyezi benne szépen; csak a feje, meg a két ollója marad kívül s ezzel aztán egészen helyre van téve.

Ezért az elmés találmányáért nevezik az európaiak a Pagurit remete ráknak, vagy katona ráknak. Remete ráknak azért, mert mindig a cellájában lakik, katona ráknak meg talán azért, hogy páncélt húzott fel nadrágnak.

Ha megnő a Paguri, akkor otthagyja a kisebb házat s keres magának nagyobbat. A gyöngébb Pagurit kihúzza a házából az erősebb s elfoglalja a helyét. Gyakran több Paguri konkurrál egy üres csigaházért s akkor nagyon szép elnézni azokat a furfangokat, amikkel a megürült állomást egymás kezéről elütni törekszenek. Látni őket gyakran napfényes délutánokon, amint a parton az üres csigahéjak fölött veszekednek.

Tehát egy ilyen derék Pagurit küldtek el, akinek egy szép Trochus Fenestratus volt felhúzva a hátuljára, hogy szóljon egy okos szót az ő rokonával, a Pinnotheressel.

A Paguri elment látogatóba.

Messziről kezdte a diskurzust.

– Hogy vagy, mint vagy? De régen nem láttalak! Bizony nagyon sovány vagy. Nem jót tesz neked ez az itteni szorult levegő, meg az az örökös ülés; aztán ez a megfeszített munka. Egy kicsit el kellene menned utazni, szórakozni. Kár a közügyért agyonölnöd magadat. Látod, én hogy meglépesedtem azóta, hogy nem láttuk egymást. Van szép kétemeletes csigaházam, huszonöt ablaka az utcára. Ha kisajátítás alá jön, veszek az árán háromemeleteset. Hja Bruder, az embernek gondoskodni kell magáról. Nagy családom van. A feleségem a múlt héten tizenhatezer tojást hozott a világra. Meg sem tudtam volna számlálni, ha egy becsületes német tudós itt nem jár s ki nem kalkulálja. Hanem azért biztosítalak, hogy habár farkamat a kormánypárt csigaháza fedi, a szívem most is igazi rákszív, s ollóim szabadelvűek maradtak. Hiába a rákvér nem válik rákvízzé soha. Azért Bruder azt tanácsolom neked is, ne engedd magadat: hagyd itt ezt a keserves veszekedést ezzel a gyalázatos majoritással. Nem érdemes, hogy az ember küzdjön vele. Dugd bele te is a hátulsó részedet valami üresen maradt főispánság csigahéjába s hagyd a világnak járni a maga bolondját, a hogy neki tetszik, úgyse tudjuk mink már a tengert megjavítani. Keserű marad ez örökké. Aztán minden ráknak maga felé hajlik az ollója. Én tudnék a számodra egy igen szép Turbo Chrysostomust.

Tovább nem mondhatta; mert a Pinnotheres megcsípte a Tridacnát s a Tridacna úgy ellökte a Pagurit, hogy az házastul együtt kilenc bukfencet vetett, s mikor ki tudta szeméből, szájából mosni az iszapot, elment a szent tengeri kígyó kaszinójába s méltó méltatlankodással adá elő a kitűnő uraságoknak, hogy nem lehet azzal a Pinnotheressel beszélni: hiszen nem is rák az, hanem skorpió.

Ekkor elhatároztatott, hogy tehát más eszközökkel fogják őket onnan kimozdítani.

XI. Az Aplisia Depilans

A Mithrák, a Conusok, a fényes Voluták addig-addig tanácskoztak, míg kitalálták, hogyan távolíthatnák el a Pinnotherest? Segélyül hívták az Aplisiát.

Aplisia depilans, Gmelin 1791
KÉPFORRÁS / SOURCE

Az Aplisia Depilans az utálat és undor eszményképe a tengerekben.

A régi római klasszikus írók már borzadállyal említik nevét s iszonyú rémregéket beszélnek róla.

Nevezik „tengeri nyúlnak” is (Lepus Marinus), amihez hasonlít két csúnya hosszú fülével, amihez a feje közepére még egy konty szegődött. Az állat arasznyi hosszú. Pliniusnál a neve Offa informis.

Színe, alakja utálatot gerjeszt. Ideges nőnek elég ránézni, hogy görcsöket kapjon; a régi rómaiaknál a puszta látásával vallattak asszonyokat; aki rátekintett, rosszul érezte magát tőle s kivallotta bűnét. De alakjánál még rettenetesebb a bűze. Ha egyet véletlenül kivet a tenger a partra, a halászok nem folytathatják dolgukat, míg a Cesto di Maret el nem temetik. A halászok így nevezik azt. Bezárt szobában, ha az üvegből kiveszik, az émelyítő bűztől minden ember tengeri betegséget kap, s azt a szagot el nem felejti soha. A természettudósok bekötik szájukat, orrukat, mikor vele bánnak, mint a leggyilkosabb illó méregnél.

Az Aplisia, ha megfogják, kétféle nedvet izzad mirigyeiből: az egyik bíborpiros, a másik fehér mint a kutyatej. A bíborpiros jó a királyi palástok festésére, a kutyatej fehér méreg.

A legiszonytatóbb méreg, melyet a természet beteg haragjában kigondolt.

Ismerték a rómaiak. A híres méregkeverőnő, Locusta ezzel ölte meg áldozatait. Néró és Domitianus ezt a mérget használták alkalmatlan alattvalók, megunt szeretők elnémítására, testvér-gyilkolásra. Ezzel a méreggel ölték meg Titust.

A méreg hatása változatos; az áldozat addig élt vele, ameddig a mérgező akarta; elszáradt, összesorvadt tőle, úgy veszett el. De elárulta magát a méreg; mert az Aplisia rettentő szaga megérzett a halálos beteg leheletén; s annak testén minden haj kihullott tőle. Ezért a mellékneve Depilans: hajirtó.

Oly átható a méreghatvány nála, hogy elég az Aplisiát puszta kézzel érinteni, hogy az ember keze, arca feldagadjon; a karizmok oly szaggatást kapnak tőle, mint a csúztól, s akit mérgével lefecskend: egész teste megmerevedik attól.

Egy hírhedt római perben, melynek tárgya Apuleius házassága volt egy gazdag özveggyel, a vádlott elleni egyik bizonyítékot az képezte, hogy egy halászt rábírt az Aplisia Depilans keresésére.

Később Rómában halálbüntetés alatt lett megtiltva az Aplisia-fogás.

Alakja köpedelem, szaga förtelem, érintése döglelet. Ezzel az állattal szövetkeztek a fényes csiga uraságok. „A cél szentesíti az eszközöket!”

Meghívták azt a Tridacnához.

A Tridacnának nem csak lát-érzéke hiányzik, hanem a szagérzéke is. Mit tudja ő, hogy akit keblére fogadott az a romlás: latinul corruptio.

Hanem a Pinnotheres érzékei annál finomabbak. Akit helyéről sem elcsalogatni, sem elijeszgetni nem lehetett, nem állhatta ki a bűzt, az undorító mérget, mit az Aplisia ellene izzadt; fogta magát, otthagyta a Tridacnát, hazament szűk korallodujába; most aztán szabad a tér a ragyogó társaságnak!

A Mithrák, a Conusok, a Voluták „Te Neptunum laudamus”-t énekeltek.

Ne tessék pedig fejet csóválni ezen a szón „énekeltek”, mert a csigák igenis tudnak hangot adni: a Loligo tud röfögni, mint a malac; a Tritonia arborescens oly hangot ád, ha egy pohár vízbe teszik, mintha acélhúrral ütnének vizes palackra, s e hangot a szájával adja; az Eolis ketyeg, mint a zsebóra; a Helixek „csigazenéjét” régóta ismerik: Portlock angol tudós a Helix Aspersát hallotta sírni, s Taylor a ceyloni csigák énekét olyannak mondja, mint az aeolhárfa [szélhárfa], vagy az Accordion enyészetes méla zenéje; s meglehet, hogy a többi csigáknak is van szava, éneke, csakhogy a mi füleink nem arra valók, hogy e finom hanghullámokat megérezzék, mint ahogy puszta szemmel nem tudjuk meglátni az ázalagokat. Egyszer még bizonyosan fognak feltalálni egy fül górcsövet is, melynek segélyével a legjövendőbb zenének leendő Wagnere le fogja kottázni s divatba hozandja a csigák zenéjét, amit a publikumnak hallani sem kell, csak képzelni hogy hallja, s elájulni a műélvezettől.

Tehát a csiga uraságok „Te Neptunum laudamus”-t énekeltek azon a napon, amelyen a Pinnotheres oppositiója megszűnt, s ők korlátlan urai maradtak a Tridacna birodalmának. Hogy latinul énekeltek, az egészen bizonyos, mert már annyi esze a tenger alatt is van mindenkinek, hogy Neptunusnak deákul kell énekelni, mert az deák Isten s egyéb nyelvet nem tud.

„Te Neptunum laudamus”-t énekeltek afölötti örömükben, hogy felfedezhették azt a mérget, amivel a hajdankortól kezdve a császárok az alattvalóikat s az alattvalók a császáraikat szokták megmérgezni, s ami megmérgezi aztán, ha belejön, apraját-nagyját, minden ivadékát a vele érintkező egész élő világnak!

XII. A rettenetes Polypus

Hogy az alkalmatlan „kagylóőr”-től sikerült megszabadulni, volt nagy diadal Csigaországban.

A Tridacna Gigasnak minden tengeralatti hatalom sietett gratulálni e nagyszerű sikerhez.

A Dorisok rózsaillattal áraszták el (ez a sajátságos csiga képes az egész szobát rózsaillattal betölteni ahová beviszik); az Ungvis Odoratus pézsmaillatot hinte rá s a Mithrák tömjénszaggal frissíték föl érző idegeit. De mind a rózsaillaton, mind a pézsmán, mind a tömjénen keresztül bűzlött az Aplisia gyomorémelyítő szaga s a Tridacna azt nyögé, hogy „valami bűzlik Dániában!”13

A legnagyobb hozsánna közepett hömpölyög elő a hullámokon át egy sötét alak a távolból. Nehéz messziről kivenni, hogy micsoda, mert lilaszín tintával borítja el maga körül a vizeket s e homályból csak sejtelmesen tűnnek elő ijesztő idomai; mint más szentet a dicsfény, úgy őtet a homály veszi körül.

Ez a Polypus Maximus!

A Mithrák, Conusok és Voluták sejték a közeledőt s dicsekedve hirdették a Tridacnának:

– Ave Caesar! jön a te legnagyobb ellenséged, meghódolni a te hatalmadnak; íme egy nagy pálmaágat hoz a kezében, ami a békesség jele! Ezt a te megszilárdult hatalmadnak köszönheted, s azt megint minekünk köszönheted.

 – Unio Margaritifer írjad a te zsurnálodba, hadd hallja az egész világ: a Polypus Maximus közeledik a Tridacna Gigas felé, s pálmaságat hoz a kezében!

Csakhogy az nem volt pálma, hanem egy letört gally az Isis Nobilisból.

Az Isis Nobilis: a piros koráll. Egy fa, melynek törzsöke drágakő, ághegye, virága eleven állat. Azok a nyolcszirmú fehér virágok az ághegyein, rózsaszínű szegéllyel, eleven polipok; csak csalképei a virágnak, de rokonai a polipnak. Egy nemzetiség a kettő.

Mikor még virágzik, olyan lágy, hogy a csiga is lerághatja, mikor megerősödik, oly kemény, hogy az acélráspoly is alig fogja.

Hajh, ha a kagylóőr ott lett volna, majd sürgette volna a Tridacnát „most védd magad, itt a veszedelem!”

A Polypus Maximus azonban jött óriási bolyhos termetével, rémes karjai libegtek a zavaros hullámban; megállt a Tridacna fölött, s amint az barátságos ölelésre kitárta medencéit, az egyik karjában emelt korallágat leejté reá.

A történetet ekképpen írja le Plinius:

Amint a Tridacna Gigas a kemény korallágat ölébe hullani érzi, hirtelen ösztönszerűleg összecsapja medencéit.

Ámde a piros korall ágboga sziklakemény! Azt a Tridacna éles párkányai nem tudják ketté harapni, s a korall mellett a két párkány között óvatlan hézag támad. A Tridacna el van árulva ellenségének. Rés van támasztva védművein, furfangos ravaszsággal, raffinirozott kiszámítással. Mentül jobban szorítja az Isist, annál jobban nyílik szét a két medencéje.

Óh ez gonoszul kiszámított cselszövény volt! A vén Plinius biztosít bennünket róla, hogy az állatok ilyen furfangokat is képesek kigondolni.

A Mithrák, a Conusok, a Voluták, a Strombusok most vették már észre, hogy itt a veszedelem!

A Mithrák nagy böjtöt rendeltek: megtiltották a Cypraeaknak a húsevést, bűnbocsánatot hirdettek minden tengeri póknak, mely felveszi a keresztet, hogy az ellenség ellen tömegesen demonstráljon, s búcsújárást indítottak meg a Crucibulum Imbricatum szent helyeihez; a csatába indulandóknak nummuliteket14 osztottak, mely igen drága ereklye, megóv a cápa fogaitól és a tengeri ördögöktől, elősegíti a fiatal csigáknál a fogzást; s azoknak, akik jól megfizettek érte, osztogattak „Piedra de los ojos”-okat,15 mely kő és állat: csiga szüli; ha citromot facsarnak rá, kő létére szaladni kezd, s a szembe hullott szemetet kitakarítja szépen. Elvégre pedig egy összes imádságot intéztek Neptunushoz, melyben erélyesen lelkére kötik, hogy miután Neptunus egyedül az ő kizárólagos istenüknek van felfogadva, s annálfogva annak más tengerlakót pártul fogni „secundum legem Melchisedech”16 nem is szabad, de az ökumenikus zsinat17 óta nem is lehet; tehát legyen ébren, vigye vissza a Polypus Maximust oda, ahonnan elhozta, zárja be egy korallüregbe;18 bénítsa meg mind a nyolc karját s küldjön vakságot mind a két szemére. Amit ha megtesz Neptunus, hálából száz Loligot fognak megáldozni az ő tiszteletére s három napig minden csiga szépia tintát fog inni, hogy illő részegsége által kifejezze, miszerint ma Neptunus tiszteletére ünnepet ül!

De tudja tenger! mi ütött ezúttal Neptunushoz. Nem volt-e otthon? vagy a felszolgáló Nereidák nem adták át neki az imádságot? Vagy elfelejtett diákul? Vagy talán a Pupák, akik meg a Polypus Maximus hívei, még több áldozatot ígértek neki? vagy hogy általában Neptunusnak sokkal okosabb dolgai vannak, mint hogy azzal vesződjék, két csigabiga közül melyik falja fel a másikat? denique bizony Neptunus se el nem sodorta a Polypus Maximust, se meg nem bénította annak a nyolc karját; hanem kinyújtotta a Polypus Maximus az egyik tapogatóját s azzal szétseperte a Mithrákat s azoknak egész tengeri pók hadát: kiki bújt, amerre nagyobb iszapot látott.

Ekkor előálltak a Voluták, a Vexillumok, a zászlósok; megindultak egész pompás menettel az ellenség elé: no bizony nem azért, hogy azzal megküzdjenek, hanem hogy felajánlják neki jövendőbeli szolgálataikat.

– Óh hatalmas Polypus Maximus, csak minket hagyj megmaradni Purpuráknak és Vexillumoknak, mi neked is olyan híveid leszünk, mint a Tridacnának voltunk. Nyújtsd ide drágalátos fejlábadat, majd mi bevezetjük azt a Tridacna belsejébe.

És ők bevezették az ellenség második fejlábát az általuk már jól ismert szoroson, ahol a Tridacna védpárkányai nyílást hagytak.

Most fogtak hozzá a Conus Generálisok, a Conus Admiralisok, Conus Princepsek a hadikészülődésekhez. Nagyszerű volt a rengeteg tábor, melyet előre-hátra kommandíroztak. Egyik Conus azt parancsolta, egy helyre kell csoportosulni, a másik azt mondta, hosszú vonalat kell képezni, a harmadik azt adta ki rendeletben, hogy támadni kell, a negyedik a visszavonulást határozta el, az ötödik a Tridacna sáncai alatt kívánta megvívni a döntő ütközetet, a hatodik gerilla-harccal vélte jónak a közeledő ellenséget visszatartóztatni, a hetedik kétfelé akarta osztani a hadsereget, hogy míg az egyiket verik, a másik pihenjen, s ha az egyiket bekerítették a másik segítségére mehessen, s mikor ezt a másikat bekerítették, akkor meg az az egyik mehessen segítségére. A Polypus pedig kinyújtá az ő harmadik karját s olyat ütött a haditanácskozók közé, hogy mind a hét Conus futott hetvenkét felé; ami a Conusokra nézve a lehető legjobb eredmény volt, hanem a Tridacnára nézve a lehető legrosszabb.

Nem maradt más fenn a védelmére, mint egyedül a Strombus Pugilis, a verekedő közlegény. Ez nem hagyta el régi gazdáját.

A Strombus Pugilis nagyon köpte a markát, hogy no iszen csak ő kapja kezére azt a Polypus Maximust, majd megemlegetteti vele a Strombusok Neptunusát.

A szörnyeteg kinyújtá a Strombus Pugilis ellen a negyedik iszonytató karját s átszorítá vele és odarántotta a fejéhez: ehhez a rettegett papagájfogú torokhoz, a kiülő merev pókszemekhez, a serteszerű tokához.

A Strombus aztán olyat ütött harcbunkójával egyet találomra, hogy a szörnyetegnek kiugrott tőle az egyik szeme!

Csodálatraméltó volt a hős küzdelme az óriással. A Polypus bősz dühében otthagyta többi ellenségeit s egész hatalmával az egyetlen küzdő félre rohant; mind a nyolc karjával átölelte s odaszorítá nagy idomtalan kerek fejéhez, mely olyan mint egy félkoponya; egy tátongó kobak, melynek állkapcáját két görbe agyar tölti be egészen; de minden hosszú karja sem volt elég, hogy a Strombus sújtoló ormányát lefogja vele: szívós az, mint a ruggyanta, s sikamlós, hogy kicsúszik minden szorítás alul, s újra fejére sújt ellenfelének s a másik szemét is kiverni törekszik.

A Polypus átharapja a fejéhez szorított Strombust papagájcsőr alakú két csonttörő agyarfogával, s összetörni készül; de ott sem bír vele; az kirúgja magát fogai közül, s kemény páncélja nem enged az ellenség állkapcájának. A szörnyeteg összebonyolult karjaival a tenger fenekén hömpölyög vele, az iszapot feltúrják a dühös küzdelemben, el-eltűnnek a tengerhínár erdejében s újra előtörnek; közibe vágják magukat a korall-ligeteknek, törve-zúzva a hajlékony Vénus legyező, a fekete Antipathes, a Gorgonia Placornus sűrű bozótjait. Az állatvirágok ijedten húzzák be corollás fejeiket; tengeri csillagok, medúzák, libegő quálok csoportban riadnak szerteszét a hömpölygő csoda előtt, melynek dühében minden szál szőre tüskévé mered s fél szeme veres zöld tűzzel világít. A Strombust mégsem bírja összeroppantani.

Most végső fegyverét hozza a harcba az óriási szörny. Van neki még nyolc agyonszorító karján, kétszáz fogkarimás köpölyén, öldöklő két fogán kívül egy irtózatos fegyvere: egy hosszú szívós nyelv; annak a felszíne is szipolyokkal van megrakva s két sor éles foggal, minden fogának három hegye van, s azokat előre-hátra tudja mozgatni: e fogakkal őröli apróra megölt ragadmányát. Most az elevent ragadta meg vele.

Kinyújtá borzasztó nyelvét a Strombus ormánya után s beleakasztá éles fűrészfogait. Most aztán kötve volt a Strombus orrmányánál fogva. De a Polypus is kötve volt nyelvénél fogva. A Strombus ormányának a végén is van egy éles fogsor. Finom, mint a gyémánthegy. Ő meg azzal ragadta meg a Polypusnak a nyelvét.

Most aztán egyszerre egyenlő lett a harc.

A Polypus is legérzékenyebb részén lett megtámadva, leggyilkosabb, de legfájdalmasabb életműszere vette fel a viadalt; s szívós ellenfélre talált, ki nyelvét kiszakítani készül.

Egyszerre szétcsapott mind a nyolc karjával; nem szorítá már vele a Strombust, hanem bőszülten korbácsolta maga körül a felkavart hullámot; fellökte magát a tenger színéig nyelvéhez ragadt ellenfelével, onnan megint visszabukott egész a világtalan sötét mélységig; dühében, kínjában okádta szájából a lila szín tintát, felleget árasztva maga körül a hullámok alatt.

A csigavilág bámulta a harcot és tapsolt neki:

– Ne hagyd magad vitéz Strombus! most fogod már a szörnyeteget! szakítsd ki a nyelvét! akkor megölted!

Hanem akkor a Polypus Maximus egy végső dühödt erőfeszítéssel áttörte kemény fogaival a Strombus csigaházát s behatolt annak belsejébe.

Azzal vége lett a harcnak; a Strombus ellankadt, ereje elhagyta, végsőt vonaglott s a Polypus aztán összeőrölé.

De neki is sok vére elfolyt bele. Ez drága győzelem volt. A csigavilág magasztalta az elbukott hőst; a Meleagrinák sok szép gyöngyben örökíték meg annak csodás küzdelmeit az óriási ellenféllel; hanem segítségére nem sietett senki akkor midőn közös ellenségükkel egyedül küzdött; amidőn talán legyőzhették volna azt, ha valamennyien nekiestek volna vágó ollóikkal, égető csápjaikkal, sajgató villanyütéseikkel.

Mikor aztán az utolsó hőst is leküzdte a Polypus, akkor egész kényelemmel neki feküdt a Tridacnának, s hosszú csápjait befúrva annak keblébe, kiette húsát, beleit, egész a puszta csontjáig. A Tridacna Gigas érezte, hogy az ellenség dúl belsejében, mentül jobban szorítá össze teknőit; de a közberekedt korall megfosztá önvédelmétől, a Polypus karjai bátran járhattak a résen ki s be. Utoljára nem maradt belőle más, csak a két teknő. Az már most elmehet szenteltvíztartó medencének.

Ekképpen írta le Plinius a Polypus Maximus furfangos harcát a Pinnotheresétől megfosztott, vak, süket, ügyetlen Tridacna Gigas ellen.

De még ezután is sok dolog történt a csigák országában.

A Polypus dühös volt kiütött fél szeméért. Bosszút esküdött minden ellen, ami megehető.

Bosszúja előtt remegtek a puhányok! Éjjel világítani sem mertek, úgy megrettentek.

Eltagadta mindenki, hogy a Strombusnak tapsolt.

Mithrák, Voluták versenyeztek a Strombus szidalmazásában. Lázadó, zendülő volt a neve, azért, hogy gazdáját védte. Az Uniónak meghagyatott, hogy mikor a Strombus történetét megírja, azt rablónak és gyávának nevezze, a Polypust pedig úgy hívja, hogy mi legkegyelmesebb urunk, a mi győzhetlen felszabadítónk.

Ez pedig csak annál dühösebbé tette a Polipust. Ezzel nem találták el a kedvét. Tudta, hogy nem igazat mondanak; a dicséret volt rá nézve a legnagyobb szidalmazás. De meg éhes is volt, minthogy nagyon sokat evett. Tudjuk, hogy „evés közben jön meg az étvágy”.19

Legelőször is a pompakedvelő Volutáknak, Vexillumoknak, Scalariáknak fordult.

– Tehát igaz volna az, hogy nektek van a legjobb húsotok a csigák között. Ez a hús az aristos? De már erről meg kell győződnöm.

S a Polypus egyenkint kiszedegette a házaikból a legjobb hússal dicsekedő csigauraságokat, és felkóstolgatta őket bőségesen. Nem védelmezte meg a Murexet tüskés csigaháza, sem a Turbót vastag sisakja: a Polypus felszedte őket a karjával s odaverte a sziklához, összetörte, úgy ette meg.

– Gloria in profundis!20 hogy a mi húsunk ehetetlen! – ujjonganak a Mithrák. – Hála legyen Neptunusnak, hogy minket sérthetetlenné tett megemészthetetlen szívós, kábító mócsingunk által.

Megemészthetetlen? mondá a Polypus. De már abból eszünk! s fogta a Mithrákat, kiszippantá cifra házaikból s annektálta szépen. Hiába szórták ellene az anatémát:21 nem értett deákul.22

Igaz, hogy hosszú ideig gunnyasztott utána; maga alá szedte mind a nyolc fejlábat s dolgozott a bendője, míg megbírta emészteni a Mithrák nemzedékét; de csak megemésztette azokat pepsin nélkül.

Úgy kell nékik, adta sok cifra uraságának, dünnyögé a földhöz tapadt Kauri nép, mely billió számra lepi el a tenger fenekét; egyforma kis sárga szűrkankóban járó Cypraea-faj. Bezzeg nem bánt bennünket az a hatalmas Polypus, mert mi olyan kicsinyek vagyunk.

Kicsiny, de sok! mondá erre a Polypus, s minthogy minden karján, ahány köpöly van, annyi száj, ezrével szopogatá ki a jámbor Kaurikat olcsó viskóikból.

No ezeknek ugyan megesett! hangzék az osztrigatelep véleménye. A Tridacna országa végpusztulásra jutott, most már magunk maradunk az urak a tenger fenekén.

– Azok biz az én gyomrom fenekén! – mondá nekik a Polypus. S odament és felhörpölte az osztrigatelepet is. Akkor aztán ezek sem örültek olyan nagyon.

A Polypus szétnézett, hogy mi van még megenni való a tenger fenekén?

A Pagurik, a tengeri pókok, a rákok összetett ollókkal könyörögtek neki, hogy őket ne bántsa. Lám ők barátságos indulattal nézték, míg a Tridacnával küzdött, sőt üdvözölni is siettek diadalaiért. Nem is bántotta őket. Csak megette.

Jó, hogy mi ide a sziklába ástuk be magunkat, mondák a Lithodomusok, ezek a finom héjú kagylók, amik képesek voltak Puzzolinál a Serapis-templom márványoszlopaiba is, mint egy folt darázs, befúrni magukat.

Bizony jó az, mondá rá a Polypus s hosszú csápjai vékony nyelvét benyújtogatá utánuk, olyan szépen kiszopogatta őket, hogy hírük-hamvuk maradt ottan.

E gyászos romlást keserű kínok közt jegyzé fel gyöngyeire a Meleagrina.

– Ej, te szegény poéta, ne keseregj annyit – mondá neki a Polypus, s lenyelte azt is gyöngyeivel együtt.

Tökéletes volt a Polypus Maximus győzedelme! Nem volt már fölemészteni való ellenség a tenger fenekén sehol. A Polypus fajrokonai büszke diadalérzettel jártak a hullámok között. A sárga-fehér sávos sajkájú Nautilus Pompilius, s az Argonauta Argo hófehér csipkedudoros csónakjával büszkén jöttek fel a tenger felszínére, s mint egy mítoszi hajóraj vitorláztak a csendes víztükör felett pompázva. Mind nyolclábúak, mind fejlábasok ők is! Rokonai a Polypus Maximusnak.

A Loligo Moschatus, ki szintén fejlábas, hízelkedve dörgölőzött nagy rokona oldalához, s pézsmaillattal füstölt, kedvét keresve.

A Polypus Maximus pedig nézte, hogy mi volna még itt megenni való?

Már szeretni sem mertek a csigák többé, mert a Polypus a korall-erdők ágaira felfűzött tojásaikat is elnyeldeste; puszta volt már tengerfenék virágágya, korallerdők lecsüngő gallya.

A Polypus Maximus pedig még mindig éhezett.

Egyszer aztán így szólt a Nautilus Pompiliushoz

– Atyafi! Ha rokonom vagy, akkor szeretsz. Ha te szeretsz, akkor én is szeretlek. Ha szeretlek, akkor megeszlek.

A Nautilus Pompilius nyolc kézzel-lábbal protestált, hogy ez a sorites nem ér semmit. Majorem concedo, minorem non admitto. Ez sophisma, nem syllogismus!

Erre a Polypus Maximus megharagudott, hogy még őt szofistának merik nevezni, s most már büntetésül nyelte el a Nautilus Pompiliust, amit különben barátságból tett volna meg neki.

Aztán az Argonauta Argonak fordult.

– Hallod-e öcsém! A bátyád itt gyomromban nagyon kívánkozik utánad. Nem tud ellenni nálad nélkül. Ergo eredj te is utána.

Az Argonauta Argo szerényen előterjeszté, hogy a logikai egymásután azt követeli, hogy ha a bátyja kívánkozik az öccséhez, az jöjjön ki az öccséhez, ne az öccse menjen be őutána, aki őhozzá éppen nem kívánkozik. Ez a logika; a logika pedig mindennél erősebb.

– Eh, mit? – mondá a Polybus Maximus; én győzhetetlen vagyok, ergo: legyőzöm minden ellenségemet; ha tehát a logika ellenségem, akkor a logikát is legyőzöm; ez a legvilágosabb logika. „Der Bien muss!23 Egyébiránt ne félj semmit. Csak ma eredj be a gyomromba, holnap kieresztelek.

Az Argonauta Argo írást adatott magának erről az ígéretről. Mikor aztán másnap megint ki akart jönni, akkor azt monda neki a Polypus Maximus:

– Hja barátom, te a Gregorianum kalendárium szerint számítod a tegnapot, én pedig a Julianus kalendárium szerint számítom a holnapot, s az csak tizenkét nap múlva lesz.

Tizenkét nap alatt aztán persze, hogy az Argonauta Argoból is tinta lett, mint a többiből.

A Polypus gyomrában minden egyszínű barna tintává lesz.

Rettenetes alkotású gyomor az! Csak szája van, egyéb nyílása nincs; ami egyszer belejut, az benne marad. Hanem szíve van neki három. Kettő a visszereknek, egy az ütőereknek. Furcsa kormányrendszer!

Mikor már az atyafi Sepiák is el voltak takarítva, azt mondá a Polypus Maximus a pézsmaszagú Loligónak:

– Ejnye de pompás illatod van neked, Bruder! De szeretnélek a gyomromban megszagolni!

A pézsma Loligo három szint váltott ijedtében e szókra.

Mert ennek a puhánynak az a csodálatos tulajdonsága van, hogy indulatait színváltozatokkal tudja kifejezni. Eredetileg az egész bőre szennyes sárga, barnás foltokkal; de ha megijed, vagy haragra ingerlik, az egész testén csodálatos színjáték keletkezik; tarka foltok, széles szalagok támadnak rajta; majd egészen elpirul s rózsaszín lepi el, mint mikor az embernek az arcába szökik a vér, a hasa érces kék-zöld színben ragyog, mint a kolibri begye, s a foltok egyre váltakoznak, amelyik sötét volt, a másik percben világos lesz. Ez a csigák Chamaleonja.

– Hah, te zsarnok! – szörnyedt fel a pézsma Loligo – hát saját fajrokonaidat is mind felemészted? így értelmezed te a panpolypismust, hogy mindnyájunkat felfalsz?

– Dehogy fallak fel – szólt mosolyogva a Polypus Maximus – csak egy kis etnográfiai kiállítást rendezek belőletek idebenn.

S ezzel nyakon fogta a Loligot s azt is társai után küldé a közös tintába.

XIII. Az utolsó falat

Tehát csakugyan alszik-e Neptunus?

Hát már a tengerek alatt sincsen Nemesis?

Van…

Mikor a Polypus Maximus már mindent gyomrába temetett, ami a tengerfenék díszkertjének pompája, drágasága volt, előmászott nagy alázatosan, sunyi füleit hátrahúzva az undok Aplisia Depilans.

Ki vagy te, förtelmes alak? röffent rá a Polypus Maximus. Aki csúnyább mersz lenni, mint én magam vagyok. Akinek a bűzét még a saját magamén keresztül is érzem!

Én vagyok a te leghívebb szolgád, az Aplisia, aki megfosztottam a Tridacna Gigast az ő hű őrétől, a Pinnotherestől; nálam nélkül soha meg nem etted volna annak húsát, mert az őr elég jókor figyelmeztette volna urát közeledtedre s nem szorult volna az Isiság teknői közé. És szolgáltalak leghívebben s most kérem jutalmamat.

– No azt megkapod – mondá a Polypus Maximus s azzal fülön fogta az Aplisiát s lenyelte azt is.

Ez volt az árulás jutalma.

És ez lett a zsarnok büntetése is.

Távol emberlakta földről származott idegen elem szülöttei: két lábon járó, szárnyatlan alakok, fából épített úszó házban, melynek vászonból vannak szárnyai csinálva érkeznek a tenger felszínen, s amint csendesen sikamlanak tova a hullámok között, egyszerre egy rém emelkedik fel előttük a hullámtükör fölé: egy szörnyeteg, melynek hordónyi teste van, s ijesztő fején nyolc vastag hosszú karja.

A szörnyeteg karjai, mintha egymással küzdenének, összebonyolulnak, egybetekergőznek, majd ismét széttárulnak s reszketve emelkednek az éghez, mintha egy ismeretlen elem istenéhez könyörögnének segélyért, s aztán ismét visszacsapnak a tengerre, mintha a vizek istenét akarnák átkaikkal megkorbácsolni, s azután a szörny szája két tölcsérén fekete festvényt lövell a magasba, mintha be akarná vele szennyezni mind a kettőt: az égi és tengeri istent. A szétokádott tintaömleny barnára, lila színre festi körülötte messze a tengert.

Ez a szörnyeteg haldoklik. Halálos kínokkal küzd. Észre sem veszi, hogy emberek közelítenek felé gyilkos szándékkal. A szigonydöfés, mely testébe fúródik, még kegyelemdöfés rá nézve. Bevégzi kínjait, miknek elviselésére nem volt elég a tenger, a levegőre kellett feljönnie velük.

A hajósok felvontatják a szigonyozott szörnyet hajófödelükre. Óriási alak Aldovrand csodaállatja. Cuvier szörnyű kedvence. El akarják azt vinni távol országi múzeumok számára. De nem bírják kiállani a szagát. Az Aplisia Depilans szaga az.

Ah! az a méreg, amivel már kétezer év előtt is a császárok alattvalóikat, s az alattvalók császáraikat, a testvérek testvéreiket s a szeretők szeretőiket mérgezték meg, átjárta a Polypus Maximus testét is; átverte magát minden sejtén, minden rostján, minden erén, minden hajszálcsövén; megvesztegette minden részét, a szőrszálának végső hegyéig; s a csoda-óriás, melyet ellenség le nem győzött, megdöglött belső corruptiótól.

A hajósok felhasították a bendőjét; az is mephiticus fekete folyadékkal volt tele, mely még a bekötött szájon keresztül is fojtott a szagával; hanem e rút moslék között épen és fényesen ragyogtak a Meleagrina Margaritifera igazgyöngyei.

XIV. Az emberek a csigák között

A Meleagrina Margaritifera igazgyöngyei arra vették rá az embert, hogy foglalja el a tenger fenekét is, amely pedig éppen nincs az ő számára teremtve.

Mit ád a föld urának a tengerfenék?

Gyöngyöket: drága ékességet, miket koronák ágaiba raknak, mikkel oltári szent szobrokat díszítenek, miktől szép hölgyek még szebbekké akarnak lenni. Plinius idejében már a szandáljaikon is viselték azt.

A Crotalia volt a római hölgyeknél az egymás mellé akasztott fülönfüggő gyöngyök neve: monolinum az egy sor gyöngy, dilinum a kettő, trilinum a három soros; a harmadik sor gyöngynek már az egészen csupasz kebelre kellett leérni. Ilyen trilinuma volt Lollia Paulinának, mely arról volt nevezetes, hogy az apja Kis-Ázsiában kétszer szedte be az adót egy év alatt, azon szerezte leányának az ékszert. Az apa bürökkehelyt ürített, mikor az kisült rá, hanem a trilinum azért igen szépen illett Lollia Paulina keblére.

Kétszázezer ember foglalkozik a gyöngyhalászattal, kik igen rövid és nyomorú életet élnek.

Új Cadix városa pusztán a gyöngyhalászat nyereményéből épült, s Cubagua szigete tizenötezer aranyat fizetett Spanyolországnak, mint vámot nyert gyöngyeiért. A kapzsi spanyol aztán úgy kirabolta a Meleagrina-telepeket, hogy végkép elvesztek onnan a gyöngyérek, s a Cubagua-szigeten most csak halászmadarak laknak, s homokpuszta lett megint az egész.

A tengerfenék készpénzt is ád a föld urainak. Ez a Kauri: Cypraea Moneta; az a kis sárga csiga, amit az afrikai parti népek, mint pénzt tartanak a forgalomban; a jó európai kereskedők aztán a japáni és maldiviai partokon, hol ez a csigafaj végtelen mennyiségben terem, de ahol senki sem tartja azt pénznek, hajófenékteher-számra szedik azt össze s viszik Afrikába s ott rabszolgákat vásárolnak rajta, akiket megint Amerikában adogatnak el aranyért. 12 000 font Kauri csigáért kaptak 600 rabszolgát.

A pompás Halyotisok ércfényű héjából kínai és japán művészek csodaszép bútorburkolatokat készítenek, a Nautilus Pompilius héja ivókehelynek szolgál, s egyértékü ezüstfoglalványával; a Placuna Placenta lapjait ablaküvegnek használják; a Fusus Antiquus szolgál lámpás gyanánt; a Tritonium Variegatum harci kürt, melynek hangja csodálatosan lelkesítő; az Ovula Oviformis az indus vezérek pajzskirakatát s páncélját képezi; a Pinna Nobilis sörényalakú Byssusát királyok és pápák viselik selyemöltönynek szőve; a Purpura szolgáltatja a bíborfestéket a fejedelmi és bíbornoki palástokhoz, a patríciusok köntösének szegélyzetéhez, három színváltozásban, miknek neve Tyrium, Amethystium és Conchylium; a föníciaiak, kik feltalálták (történetesen egy szerelmes asszony kis kutyája által) Dia Baphanak nevezték s a templomban őrizték; mert csak fejedelem és főpap számára való volt az.

Ez a Purpura nedve, míg az azt termelő állat él, sárgás fehér, mint a tejszín; ha a fehér gyolcsot megfestik vele, szép világos zöld lesz; ha aztán erős napsugár éri, átmegy a haragos zöldbe, majd sötétkékre válik, abból violaszínné alakul, s utoljára sötét bíborvörösben állapodik meg. Ha akkor aztán forró vízzel és szappannal mossák, lángoló karmazsin pirossá lesz, s azt a szint sem időbefolyás, sem vegytani szerek el nem halványítják többé.

A szépia sötét tintájából készítik a kínaiak a drága tus-festéket, aminek a titkát kizárólag bírják.

A gyöngyház-faragványok az egész földtekén százezernyi művésznek adnak életmódot. Egy Meleagrina-gyöngyház oroszlánalakú kinövését Kelet-Indiában 40 000 forinton vették meg; s a pesti múzeumban egy oltárkép látható, melyben a gyöngyház önalkotta kinövése egy madonnát ábrázol a karján tartott Jézuskával.

Csigaország az ínyencek asztalának is szolgált terményeivel. Az osztriga az előkelő társaságok lakomáinak legbecsesebb alkatrésze. Az osztriga-zátonyok a tenger alatt kormányi és egyházi tulajdon s mívelés alá van vetve, mint az aranybánya. Angliában törvény által van biztosítva. A római költők és kritikusok sokáig folytattak afölött nevezetes verses polémiát, melyik osztriga jobb, a brundusiumi, vagy a lucrini? S a vita úgy lett kiegyenlítve, hogy a magas uraságok brundusiumi osztrigákat hozattak, de pár hétig a lucrini öbölben hizlaltatták őket. Régi híres orvosok szerint nem is lehet egészséges ember, aki minden nap osztrigát nem eszik. Nyersen fogyasztják őket, citromot facsarva rájuk; ami az osztrigára nézve nem dicsőség.

A Loligo is urak eledele, bár alakja nem igen ajánlatos; a forró olajban süstörögve adják fel a vendégeknek, azon frissen. Besózva pedig tonnaszámra szállítják az ínyenceknek. A Helix Pomatiát musttal, borseprővel hizlalják urak számára, hogy jóízű legyen.

Helix pomatia
KÉPFORRÁS / SOURCE

A szegény ember aztán össze-vissza nyal-fal mindenféle csigabigát.

Marseille-ben egész csigapiac van, ahol úgy árulják a puhányokat, mint nálunk a gombát. Az Ascidiák, Musclés D’Istrés-k, a tengeri szilvák, a szív alakú morguék, a Venusok, miknek piaci neve Clovisse; a Buccinumok, miket Gros Biousnak hínak, a Pattelák, a spanyol Arapedosok, az olasz Pesce Cannellák; a tengeri kökörcsinek, a Balanok, a Pectenek, Cardiumok, a Tridacnák mind a szegény emberek kenyerét képezik. Némelyük nem is igen jót tesz. A Mytilus némely időben görcsöket okoz; a Patellától megmerevednek az embernek a karjai és lábai, a Turbo viszketeget okoz az egész testben, a Murex nehéz izzadást, a Chama fejszédülést s őrjöngő mámort, a Halyotis hajfájást; hanem azért csak megeszik őket. Vannak szigetlakók a kelet-indiai óceánon, akiknek minden élelmük csiga és kagyló.

Aztán szent és üdvös célokra is szolgának a csigák: a Cypraea Aurora a Barátság-szigetein érdemrendül szolgál, mint nálunk a Lipót-rend nagykeresztje; a Pecten Jacobaeust keresztyén zarándokok viselik köpenyeiken, védelemül a hitetlenek ellen; az Achatina Perdrix Kelet-Indiában istenek oltárán szolgál; a Turbinella Pyrum tartja az olajat, mellyel a kínai császárt trónra léptekor fölkenik, s az igazgyöngy porrá tört gyógyszerével a nehéz nyavalyát gyógyították.

De a legnagyszerűbb, amivel a tenger megajándékozta a földlakókat, az a csigagyűjtemények szenvedélye. Valóságos mánia volt az egy időben, mely egész Európán elterjedt, s különös gócát találta Angliában és Hollandiában. A ritka, rendkívüli alakú csigahéjakkal mesés börzejátékot űztek. Egy-egy Scalaria Pretiosát 1000–1500 frankra árvereztek föl; egy Spondilus Regius ára száz arany volt. Egy ép szálkákkal koszorúzott Venus Dione drágább volt egy paripánál; a Conusokba éppen bele voltak bolondulva. Először a Conus Admiralis volt a legbecsesebb, azt fölülmúlta a később feltalált Conus Admiralis Summus, azt megint detronálta a Conus Admiralis Arausiacus; utoljára mind valamennyit túlhaladta a Conus Cedo Nulli!

Millió tallérok hevertek e csigahéjakban. Egy-egy megfordított csiga került elő, mely házát jobbról balra tekerítette, azt mesés összegekkel verték el egymás kezéről. Őrjöngés volt a csigahéjakkal, minő most a börzepapírokkal.

Martini és Chemnitz hírhedett munkája, mely csupán a múlt században ismeretes csigahéjakat írja le, mindannyinak színezett acélmetszetű képét is adva, a legdrágább természettudományi munka; az ára még most is ötszáz forint az egyetlen műnek! Ebből lehet hozzávetni, mily összege lehetett annak az olvasóközönségnek csigahéjakban, mely azt a munkát létrehozta?

A tengerfenék ennyi kincset adott a szárazföld lakójának!

… Hát valami egyebet még nem adott a tengerfenék a szárazföld urainak?

De igenis adott még nekik valamit; hanem azt a szárazföld urai nem köszönték meg a tengerfenéknek.

XV. A véghetetlen Teredo Navalis

A medúza megette a tengeri pókot, a Tridacna megette a Medusát, a Polypus megette a Tridacnát, a kétlábú szárnyatlan földlakó megette valamennyit. Ette őket sülve-főve, olajba, ecetbe, bepácolva, felfüstölve, sóval, borssal, tormával, mustárral, nyersen. Összeszedte cifra házaikat, gyöngyeiket; kitördelte korallerdőiket; elfoglalta egész országukat. Úgy bánt a tengerfenékkel, mint egy meghódított földdel.

Pedig a tengerfenék még nem volt meghódított föld. Még lakott benne valaki, aki urat nem ismer.

A véghetetlenek faja: a Teredo Navalis.24

Egy vékony hosszú csöves kagyló, nem nagyobb, mint egy tollszár. Eredeti lakhelye a tengerekben úszó fatömegek törzsei. Ő az első hajós, ki a Mangi-Mangi fa (Rhizophora) tengerjáró tutajain az óceánokat bejárja.

Hosszú csöve, mint egy tollfogpiszkáló, két nyílással bír; az egyiken a fejét tolja ki éles ráspolyfogakkal fegyverezett nyelvével; színe szennyes-fehér, alakja jelentéktelen.

Teredo navalis, Linné 1758
KÉPFORRÁS / SOURCE

A tengerlakó hajósféreg összetalálkozott a földlakó hajóssal.

– Hát te mit jársz itt az én országomban, idegen csoda? aki faházakat építesz a tenger színére s aratsz a tengerfenéken, ahol nem vetettél! Félj tőlem! A tenger királyait legyőzted, a tenger isteneit megnyerted; még hátra van a tenger népe: az én vagyok! A tenger kincseit kiraboltad, még hátra van a „tenger nyomorúsága”: az én vagyok! Te király vagy; de én a miriád vagyok!25 Te mindent alkotsz; én többet teszek; én a mindenből csinálom a semmit. Te mindent tudsz; én semmit sem tudok, csak rágni; én legyőzlek. Te hatalmas vagy, de én ellenállhatatlan!

Egyszer a tengerjáró földlakó azt veszi észre, hogy hajója megtelik vízzel. Minden oldalán ömlik be a tengervíz vékony tollszárnyi lyukakon, mik ezerével nyílnak meg hajóbordáiban: minden palánk összevissza fúrva. Az a Teredo Navalis műve!

Mikor Drake, a föld körül hajókázó, útjából visszatért, hajófeneke úgy át volt furdalva a Teredóktól, mintha szivacsból lett volna.

Egy hónap alatt az újdonatúj hajó fenekén minden palánk olyan lesz tőle, mint a darázsfészek sejtje; egyik fúrt lyuk a másik mellett.

Irtózatos állat!

Ráles a hajókra, amint a kikötőbe jönnek s ezerével lepi meg egyszerre. Nem védi meg azokat pusztításától semmiféle kenőcs, olaj, kátrány, bűzedék. Keresztülfúrja a legkeményebb tölgyfát, melynek gyantás szagától minden földi féreg megvész, a Teredo Navalisnak gyönyörűség elpusztítani; a vaskemény indus teakfát, a Sissu [indiai rózsafa] és Saul fákat úgy átlyukasztja, mint a papirost.

A hajósnép rémületében a „hajók dögvészének” nevezte őt el: Linné „Calamitas Navium”26 címet adott neki.

S ha a dögvész még csak a hajókra ragadt volna!

De 1730-ban a Németalföldi egyesült államokat egyszerre csak az a rémhír verte fel, hogy Seeland és Friesland védgátjainak cölöpzete az egész hosszában összeomlani készül, s az óriási munka, mellyel az ember két országrészt foglalt el ésszel, erőhatalommal a tengerfenéktől, semmivé lesz. A tenger újra visszatér a boldog nép lakta mezőkre. S ki foglalja vissza a két országot a hullámoknak? Egy nyomorult féreg! Egy tollszárnyi csiga, mely a cölöpzetet összeőrölé.

Bámulatos volt egy-egy darabja annak a cölöpzetnek, melyet a Teredo összefúrt. Némelyikben alig volt már fa, csupa csigafurás. Valamennyi alulról fölfelé fúrta titkos alagútját egyenközű vonalakban; ahol kettő összetalálkozott, kikerülték egymást s keresztülszelték utjaikat; mindenütt rostmentében haladva.

Általános volt a rémület e csapás miatt.

A töröktől, a spanyoltól nem ijedtek úgy meg.

Azt mondták: a Hollandiak büszkeségének megalázására küldte azt Isten.

De nem válogatott a Teredo katolikus és protestáns nemzetekben. Velence költséges védművei épen úgy roskadoztak e titkosan ráspolyozó munka alatt, mint Hollandiáé és Angliáé, s a spanyol és francia hajó csak úgy kényszerült fele útján kikötőbe menekülni, rostává fúrt fenekével; s a hű katolikus Donaghadée gátjait csak úgy lerombolta a Teredo, mint az anglikán Plymouth hajóépítő medence burkolatát.

S a Teredo Navalis nem eszi meg a fát, mint a fai féreg; ő a víz ázalagjaival él; a fát csak azért fúrja, hogy pusztítson.

A kereskedő államok roppant jutalmakat tűztek ki a módszerekre, amik a szörnyű ellenségtől megóvják partjaikat, járműveiket; Anglia parlamenti végzéssel biztosító azok szabadalmát, kik valamit feltalálnak ellene; ajánlatok, kísérletek tétettek a világ minden részéből, bevonták a víz alá merülő cölöpöket s a hajópalánkokat kókuszolaj, tehénszőr, kátrány, aloénedv s ördöggyökérből27 készült kenőccsel,28 spanyol szurokkal, faggyús mésszel; szénné égették a gerendák felületét; cölöplakó mytilus csigafajt telepítettek meg a veszélyeztetett gátakra, hogy azok védjék meg az országot fajrokonaik ellen; széles fejű vasszegeket vertek egymás mellé a fába, s rézlapokkal burkolták be a hajó-oldalakat.

Mind hiú munka volt: azért a gátak cölöpjeit most is minden ötödik évben meg kell újítani, s a portpatricki hídoszlopokat s a velencei palaék (sarkantyúk) faoszlopait nagy fáradsággal kell a kőburkolatból kihúzgálni s helyeikre friss oszlopokat leverni. A Teredo Navalis képes volna félszázad alatt minden fát, melyhez a víz ér, elpusztítani, s mindegy neki, akár édes víz, akár sós víz.

Elpusztítására pedig nincsen semmi kilátás.

Quatrefage francia tudós azt ajánlotta, hogy ívás idején meg kell a petéiket mérgezni az egész tengerparton. Kolosszális önvédelmi eszme! Meglássuk, sikerül-e ilyesmi a franciának?

A Teredo a víz alatti Nihil. A Teredo a tengerfenék proletárja.

Vigyázzanak azok, akiknek a vizeken van dolguk, akiknek kormányrúd van a kezükben, hogy a maguk legfélelmesebb rémét kitanulják!

Mert a csigák története azt tanítja, hogy a Medúza megeszi a tengeri pókot, a Tridacna megeszi a Medúzát, a Polypus Maximus megeszi a Tridacnát; a hatalmas földlakó aztán megeszi valamennyit; – hanem a megvetett tengeri féreg, a Teredo Navalis, az vízbe fojtja a hatalmas földlakót magát s megeszi őt országostól.

Ezt így tanítja a csigák története.

MARTINI, F. H. & CHEMNITZ, J. H. Neues systematisches Conchylien-Cabinet, fortgesetzet durch Johann Hieronymus Chemnitz. Fünfter Band. Nürnberg, G. N. Raspe, 1781. (Antiquariaat Junk)
Jókai Mór
(1825–1904)
regényíró, az MTA tagja


Nem betűhív közlés! A könnyebb olvashatóság kedvéért, a szöveget – a versek, illetve egyes idézetek kivételével – a jelenlegi helyesíráshoz igazítottuk. Például ’theoria’ helyett ’teória’ stb.
  1. petrefaktum (eredeti szöveg) – görög+latin eredetű, régies kövület, ősmaradvány, megkövesült szerves anyag.
  2. frivolitásfrancia itteni jelentése: hurkolással készített csipkeszerű kézimunka
  3. malakológiagörög és latin elemekből az állattannak a puhatestüekkel foglalkozó ága.
  4. rafflesia, raflézia – (óriás bűzvirág) növénytan a világ legnagyobb virágú (de nem a legnagyobb virágzatú) növénye. Trópusi (Dél-Kelet Ázsiai) növény, több faja ismert.
  5. benzoearab⟶latin, kémia több trópusi fának, a benzoefaféléknek barnavörös, törékeny, kellemes, balzsamos illatú gyantája.
  6. institúció (eredeti szöveg) – latin.
  7. Vae victis! (eredeti szöveg) – latin szállóige.
  8. exegéta (eredeti szöveg) – görög.
  9. in usum Delphini (eredeti szöveg) – latin.
  10. heretikus (eredeti szöveg) – görög–latin.
  11. typis admittantur (eredeti szöveg) – latin.
  12. antifónagörög, vallás a zsoltárokat bevezető és befejező kétszólamű ének; a kettéosztott kar vagy a pap és a kar váltakozó éneke.
  13. „es ist etwas faul im Staate Daenemark” (eredeti szöveg) – angol idézet Shakespeare Hamletjéből.
  14. nummulitlatin elemekből, állattan bonyolult meszesházú, érme alakú, kihalt egysejtű állat; az eocénban kőzetképző.
  15. piedra de los ojosspanyol jelentése: a szemek köve. A folyami rák gyomrában keletkeznek a rákszemeknek (lapis cancrorum, CaCO3) nevezett zsemlyeforma, 4–10 mm átmérőjű mésztestek. Ezt az állat a vedlés után megemészti, és az új páncélja keményítésére használja fel. Régen a gyomorégés ellen, a népi gyógyászatban pedig a szembe esett idegen testek eltávolítására használták. Gyógyszertári forgalmazását egy 1939-es rendelet tiltotta meg. (A Pallas nagy lexikona [Magyar Elektronikus Könyvtár] és az 1962-es Egészségügy Közlöny nyomán.)
  16. secundum legem Melchisedechlatin Melkisédek rendje szerint. Lásd „Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint” (Zsidókhoz írt levél 7.17, Károli Gáspár fordítása)
  17. ökumenikus zsinatgörög az egész világra kiterjedő (egyetemes) tanácskozás. Jókai feltehetően a IV. lateráni zsinatra utal (1215; hitvallás: „Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében.”)
  18. grotta (eredeti szöveg) – olasz.
  19. l’appetit vient en mangeant (eredeti szöveg) – francia szállóige.
  20. Gloria in profundis!latin Dicsőség a mélységnek!
  21. anatéma, anathemagörög, vallás egyházi átok; kiközösítés az egyházból
  22. deákul – azaz latinul
  23. Der Bien muss! német A méhnek muszáj! (Csak azért is!) · Valószínű forrása a Lalenbuch (’együgyűek könyve’), amely egy képzelt német kisváros (Laleburg = ’együgyűek városa’) korlátolt polgárainak tetteiről szóló anekdotagyűjtemény. Első kiadása 1597-ben jelent meg. Maga a mondás a XVI. század végi 6. kiadásában szerepel először. · Jókai másik lehetséges forrása egy Wilhelm Camphausen nevű karikaturista rajza, aki a XIX. század közepén egy német újságban megjelent rajzának ezt a címet adta. (A Világirodalmi Lexikon és a Meyers Großes Konversations-Lexikon nyomán.)
  24. Teredo navalisbiológia hajófúró kagyló.
  25. miriádgörög–latin itt a jelentése: megszámlálhatalanul sok.
  26. Calamitas Naviumalatin a hajók veszedelme
  27. assa foetida (eredeti szöveg) – az ördöggyökér latin neve.
  28. deget (eredeti szöveg) – az erdélyi magyar nyelvjárásban: 1754 (Kézdivásárhely) deget ’kocsikenőcs’ (Erdélyi magyar szótörténeti tár II., 293) degett, dIgett, dIgItt ’kocsikenőcs’ (Új magyar tájszótár I, 959).

Az illusztrációkat és a magyarázatokat Visontay György állította össze. Néhány kifejezés magyarázatában Iváncsics Bernát nyújtott segítséget. Köszönet érte.

  • Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás. L. kötet. Föld felett és víz alatt · A véres kenyér · A szegénység útja. Budapest: Révai Testvérek, 1896. 94–147. p. (Jókai Mór összes művei, 50.)
  • A Pallas nagy lexikona = Magyar Elektronikus Könyvtár.
  • The Conus Biodiversity Website.