Egy hatszáz éves dagály meséje

„Ha március fagyának erejét
április langy esője veri szét

---

minden sarka felől Angliának
zarándokok Canterburybe járnak.”

A Canterbury mesék általános előbeszédéből valók ezek a sorok, Vas István fordításában. Geoffrey Chaucer, a szerző 1400-ban hunyt el. Az egyik mese fontos motívumát eddig a költői képzelet szülöttének tartották, most egy texasi fizikusprofesszor kimutatta, hogy nagyon ritka, de valóságos természeti jelenségről mesélhetett Chaucer. A breton partokat elborító dagály és az égitestek különleges együttállása közti kapcsolatról a Sky and Telescope csillagászati folyóirat számolt be.

A birtokos meséjében – a részleteket Orbán Ottó fordításában idézzük –, a sziklás breton partoknál élő Arviragus lovag Angliába megy háborúzni, eközben szép felesége, Dorigen, otthon szomorkodik. A tengerparton sétálva

„a magas partról leveszi szemét
s hegyes, vad sziklákat lát odalenn

---

semmire nem jó, csupán kára van.
Százezer hajóst felnyársalt, Uram
a part előtt a sok csalóka szirt

---

Tedd meg férjuramért, hogy e kövek
pokol fenekére süllyedjenek.”

A férj távollétében Aurélius szép ifjú lovag beleszeret Dorigenbe, feltárja érzelmeit a hölgy előtt, aki így válaszol:

„hallja az Isten, fogadást teszek,
szeretőm leszel azon a napon,
mikor végig a breton partokon
lerontasz minden sziklát és követ,
hogy bárka, hajó mind mehet, jöhet;
akkor, midőn a part oly tiszta már,
hogy szem ott semmi sziklát nem talál,
a földön nekem legdrágább leszel.”

Aurélius a Naphoz fohászkodik, hogy az a Holddal együtt teremtsen a sziklákat elborító dagályt:

„támasszon olyan árvizet,
mely öt láb magas vízzel lepi meg
a legmagasabb sziklát is a parton.”

Hiába a könyörgés, nem jön az ár. Aurélius ekkor bátyjával Orléans-ba megy, hogy a csillagokat jól ismerő mestertől kérjenek segítséget:

„Mert garabonciás tehet olyat,
hogy bejárván a breton partokat
ember ott sziklát sehogy se találjon.”

A mester ezer fontért útra kel velük, alaposan áttanulmányozza az asztrológiai táblázatokat,

„megtudta, hogy a hold mikor halad
úgy, hogy varázsra jó alkalmat ad;

---

oly varázst szerzett egy vagy két hetekre:
mintha e helyről minden szirt kiveszne.”

A szenvedő Aurélius is

„[…] látja, várni nincs mit tovább,
merre szem ellát, nincs szemernyi kő.”

A templomnál találja meg szíve hölgyét és elmondja neki:

„mit parancsoltál, ím, a munka kész,
ha kétled, menj hamar, utánanézz!

---

végezd el magadban, haljak vagy éljek,
mert a sziklák egy szálig eltünének!”

Dorigen döbbenten áll,

„Jaj – sóhajt –, miként eshetett meg ez?
Lehetségesnek én ezt nem hivém,
ily borzalmas csodát a föld szinén,
természet ellen való e dolog.”

Végül minden jóra fordul, a szereplők nemesen cselekszenek. Dorigen bevallja hazatért férjének elhamarkodott ígéretét, bánkódik hűtlensége miatt, a férj viszont fogadalmának megtartására buzdítja feleségét, Aurélius lovag azonban felmenti a hölgyet ígérete alól és az orléans-i mágus is lemond borsos tiszteletdíjáról.

A Hold állása és a dagály közti kapcsolat egyértelműen feltárul a mesében:

„[…] a víznek is egy vágya van,
követni őt bármerre jár […].”

Az „ő” itt Lucina – Luna, a Hold. Teliholdkor legnagyobb a dagály:

„Ily módon arca mindig telt marad
s éj, nap szakán kitart az áradat.”

A Canterbury mesékben egyébként gyakoriak a csillagászati hivatkozások. Chaucer szakértő volt ezen a területen, fiának ajánlott tanulmányt is írt az asztrolábiumról, mellyel az állócsillagok helyzetét számították ki a középkorban. A birtokos meséjében is hosszan részletezi, hogyan olvasta ki az orléans-i mágus a Toledói Táblázatokból az alkalmas időpontot, itt csak kis részét idézzük:

„Nyolc szférákat, hogy számításba vett,
látja a Kos fejétől messze jár
az Alnath csillag, azt is tudja már,
a kilencedik szférában van ez,
mert erről ravasz számítást szerez.”

Chaucer elemzők ezt a részt már nem tartották természettudományos leírásnak. Az asztrológiai számítások nagyon szakmai jellegű leírása Phyllis Hodgson szerint csak művészi célt szolgált, a mágus hozzáértését hangsúlyozta ezzel a szerző és titokzatossággal övezte a mese központi elemét.

D. W. Olson fizikus professzor is hasonlóan bonyolult, bár más jellegű számításokat végzett. Először számba vette, milyen jelenségek, események befolyásolják a dagály nagyságát. Az árapály jelenséget a Hold és Nap tömegvonzása idézi elő, a dagály erősségét, nagyságát a Föld, Hold és Nap egymáshoz viszonyított helyzete szabja meg. Alapesetben újholdkor és teliholdkor nagy a dagály, ekkor a három égitest nagyjából egy vonalban van. Ha pontosan egy vonalba esnek, akkor vagy nap- vagy holdfogyatkozás lép fel. Sem a Föld Nap körüli, sem a Holdnak a Föld körüli pályája nem kör alakú, ezért hol közelebb, hol távolabb vannak egymástól. Tovább növeli tehát a dagályt, ha a Hold a legközelebb jár a Földhöz. Ugyancsak erősíti a dagályt, ha a Föld jár éppen napközelben. Ezek a keringési feltételek rendkívül ritkán esnek egybe, sokszor évszázadokon át egyszer sem. Időbeli eloszlásuk nem egyenletes, 1247 és 1712 között például nyolcszor fordult elő ilyen fajta együttállás, a következőre viszont 3089-ig kell várni, utána ismét viszonylag sűrűn fordulnak majd elő. Chaucer idejében 1340. december 19-én következett be ez a ritka együttállás napfogyatkozás kíséretében, ekkor tehát rendkívül erős lehetett a dagály.

A meséből a decemberi időpont egyértelműen kiolvasható. Aurélius, testvére és a mágus „december hideg és fagyos szakában” járt a breton parton. Decemberre utaló további jelek:

„Phoebus […]
most a Bak jegyében alul világol

---

Kétarcú Janus tűz mellett megül

---

s ki él, az ünnepre éljent kiált.”

A szakértők kiszámították, hogy Chaucer korában a Nap „a Bak jegyében alant” december 13-án, a téli napforduló idején járt. Janus isten említése január hónap közeledtére utal. Az eredetiben az éljen kiáltás nem általában ünnepre, hanem karácsonyra vonatkozott: ’Nowel’ crieth every lusty man, mai angolsággal ’Noel’ cries… Ennyi egymást erősítő adalékból nagy biztonsággal megállapítható, hogy a furcsa események valamikor december 13. és december 31. között zajlottak.

A csillagászati számítások szerint a rendkívüli dagály éve 1340 volt, Chaucer viszont 1340-ban, 1341 elején, mások szerint 1342–43 körül született. Honnan tudhatott hát a rendkívüli dagályról? Itt már tényleg találgatásokra vagyunk utalva, de a tanulmány szerzői két jó érvet is találtak. Chaucer 1374-től adó- és vámfelügyelő volt a londoni kikötőben, a nyers és cserzett bőrök valamint a gyapjú kereskedelmére felügyelt. Később raktárak építésére felügyelt, egy királyi bizottság tagjaként pedig a Temze menti töltések, árkok javítását ellenőrizte. Ekkor bizonyára megkérdezte az idősebb, tapasztalt tengerészeket, mikor élték át a legnagyobb dagályt. A másik feltételezés Chaucer csillagászati ismereteire alapoz. A csillagászatot, az asztrolábiumot, a csillagászati táblákat megismerve könnyen elképzelhető, hogy kora szokásának megfelelően elkészítette saját horoszkópját. Ehhez a táblázatokból ki kellett olvasnia az égitesteknek születése idején elfoglalt pozícióit. Számításai közben felfigyelhetett a különleges 1340-es együttállásra és ebből már könnyen következtethetett a rendkívüli dagályra, hiszen már a 13. században is leírták, hogy a Hold és Nap együttállása, valamint a Hold földközeli helyzete erősíti a dagályt.

Dorigen feltételezésével ellentétben, tehát nem volt „természet ellen való e dolog”. A birtokos meséjének zárósorával köszönünk el az olvasótól: „Szavam fogytán, mesémnek, íme, vége.”