Hídverés rovat

Elias Lönnrot az orvos és a Kalevala alkotója

Buzinkay Géza
orvoslás, orvos, Elias Lönnrot, Kalevala
Elias Lönnrot (1802–1884) finn orvos, néprajzkutató, botanikus és filológus. Több népdalgyűjtő segítségével 1828–1849 között gyűjtötte össze a népmeseszerű anyagot, és állította össze belőle a Kalevalát. Botanikusként az első finn nyelvű szakmunka szerzője. Botanikai szakmunkákban nevének rövidítése: „Lönnrot”.

Elias Lönnrot a humanista orvosok közé tartozott a humanizmusnak legtágabb értelmében. Egyúttal a több tudományterületen is (néprajz, szépirodalom, nyelvészet, orvostudomány) nagyot, jelentőset alkotó polihisztorok fajtájából való volt. Orvosi működésének két, részben közvetett formájában emelkedett jelentőssé: mint gyakorló orvos, betegeinek „mintegy prófétája”, és másrészről mint kerületi orvos, aki életformájának lehetőségeit valóban teljesen kihasználta és halhatatlant alkotott. Neve örökre összeforrott a néprajztudomány kifejlődésével, a finn irodalom és nemzeti nyelv felemelkedésével – és ezeknek mintegy szimbólumával, a Kalevalával.

Az európai romantika élénk érdeklődéssel fordult a múlthoz. Lázasan kutatta mindazt, ami régi, mind a nemzetit és a népit, vagyis amiben a régiségek fennmaradtak. Már a 18. század második felétől sorra születtek a hamis (Ossziáni dalok) és a valódi népdal-, népmesegyűjtemények (Percy, Herder, Achim von Arnim, Clemens Brentano, Grimm testvérek stb.), majd pedig Walter Scott a történelmi regényt tette divattá. A romantika hullámverései már lassan elcsitultak, amikor felbukkant az egyik legjellegzetesebben romantikus jelenség. Egy szegény vidéki körorvos, a zordon finnországi, karjalai tájakon egyre megújuló körutakon járja a falvakat és gyűjti a nép énekeit, meséit.

„Az ismeretlen Lönnrot úgy tűnik… elő a homályból, mint harmadfél ezer évvel az előtt az ismeretlen Homeros előtűnt…”

– írta Hunfalvy Pál. Joggal, mert ez a Homérosz az Iliásznál és Odüsszeiánál nem kisebb eposzt szerkesztett meg a Kalevalával. Az addig ismeretlen finn nemzet irodalma – amely anyanyelvén ekkor tette első lépéseit – hamarosan a világhírnév birtokában fejlődhetett tovább. Ezt pedig teljes egészében Lönnrotnak és a Kalevalának köszönhette.

Orvosi diploma – kölcsönpénzből

Elias Lönnrot 1802. április 9-én született Sammatti faluban, a finnországi Valk-järvi (Fehér-tó) partján. Apja a szegény Karislajo (Karjalohja) község éppoly szegény szabója volt. Bár a család svéd neveket használt – mint a több évszázados svéd uralom után szerte Finnországban szinte mindenki –, de a társalgási nyelv megmaradt finnek. Elias Lönnrot Tammisaariba (akkori svéd nevén Ekenäs) ment az iskolába svédet tanulni. A latin iskolát Turkuban (Åbo) végezte. Három évet fejezhetett csak be, mert apja szegénysége miatt haza kellett térnie és a mesterséget folytatnia. Tanulási vágya és fejlett értelme hamar felhívta rá a helyi káplán figyelmét; 1815-ben elkezdte ingyen tanítani a fiút. Közben – korabeli diákszokás szerint – Lönnrot is bejárta a közeli községeket és kérte, hogy tanulásához adakozzanak. Hat tonna gabonát sikerült így összekéregetnie, és ennek árából kezdhette meg tanulmányait 1819-ben a porvooi (Borgå) gimnáziumban! Fél év múlva, pénzének elfogytával azonban az iskolát ismét abba kellett hagynia. Hat évre elszerződött Hämeenlinnába (Tavastehus) Bjugg gyógyszerészhez inasnak. Szabad idejét itt is a tanulásnak szentelte. Főként latinnal, göröggel, algebrával és botanikával foglalkozott. Újabb három év múltával pályája szerencsés fordulatot vett. Egy alkalommal – mint Hunfalvy mesélte – Sabelli, a városi orvos betért a gyógyszertárba, és merő tréfából latinul kezdett beszélgetni az inassal. Ennek tudása annyira meglepte és megnyerte, hogy végül elhatározta, elősegíti tanulását. Kölcsönt ajánlott fel Lönnrotnak az egyetemi tanulmányokhoz. 1822. október 11-én így iratkozott be Lönnrot a turkui egyetemre. Tíz évig maradt ott. Orvosi tanulmányokat folytatott, szabad idejében magántanulókkal foglalkozott. A sebészet tanárának, Törngrennek gyermekei mellett mintegy hat évet töltött el. Innen származott velük fenntartott hosszas és mély barátsága.

Orvosi tanulmányai mellett elsősorban a történelem és az irodalom foglalkoztatta, helyesebben ezek közül is elsősorban azok a területek, amelyek a mitológiával és a folklórral függtek össze. Első tudományos igényű dolgozata is e tárgykörből íródott: Vejnemöjnenről, a finnek hajdani pogány istenéről (De Väinämöine, priscorum fennorum numine, 1826). 1872 végzetes, sorsdöntő év volt. A nagyrészt fából épült Turku házait ebben az évben tűzvész pusztította el egészen. Az egyetemet át kellett helyezni Helsinkibe (svéd nevén Helsingfors). A tanítás szünetében indult el Lönnrot első népdalgyűjtő útjára, amit a későbbiekben még tizenegy hosszabb úttal toldott meg. Reinhold von Becker, német származású történészprofesszor ösztönözte módszeres gyűjtésre, s végül ez lett az az indítás, amely nemcsak Lönnrot életpályáját, de a finn irodalom történetét, sőt az egyetemes néprajztudományt is alapjában befolyásolta.

Még 1831-ben Lindfors és Keckman társaságában ő indítványozta a Finn Irodalmi Társaság, a tudományos akadémia megalapítását, majd 1832-ben Helsinkiben ledoktorált. Értekezését svéd nyelven írta a finnek mágikus gyógyításáról, ezzel is híven megmaradva kettős tudományos érdeklődésénél, a gyógyításnál és a néprajztudománynál (Afhandling om Finnarnes magiska medicin, Helsingfors, 1832.). Még ebben az évben elfoglalta kerületi orvosi állását az észak-karjalai Kajaaniban, hatvan mérföldre Helsinkitől északra. Huszonegy évet élt itt orvosként, s nagy kiterjedésű kerülete is elősegítette számos utazását, a táj és a rajta élő emberek alapos megismerését.

Väinämöinéről, a régiek istenségéről
Értekezés a finnek varázsgyógyászatáról

A Kalevala bűvöletében

A karjalaiak vagy karélok a finnekkel együtt élő, nyelvileg alig megkülönböztethető finnugor nép. Nagyobb részük ma Finnországban él, bő másfélszázezren pedig a Szovjetunió Karél Autonóm Köztársaságában, a Kola-félszigettől délnyugatra. A karjalai nép lakhelyét megközelítőleg ötvenezer tó tarkítja. A megmaradó szárazföldnek is több mint felét erdő borítja, a megművelhető föld alig egy százaléknyi. Bizonyos fokig ez is magyarázza, hogy egészen a múlt századig feltehetően nem volt köztük társadalmi tagozódás. Az őserdőkre nem terjedt ki sem a svéd, sem az orosz megszállás, nem alakult ki a feudalizmus, s a 18-19. század fordulója körül azonnal a kapitalizmus tört be, annak is egészen kezdetleges formája. Emellett még sokáig fennmaradtak az erős nemzetségi formák, kötöttségek. Ennek köszönhető, hogy Lönnrot még a múlt század első felében olyan énekeket, hagyományi anyagot fedezhetett fel, amely sok tekintetben a homéroszi eposzoknál archaikusabb, fejletlenebb társadalomra utalt. Társadalmuk nem tagolódott osztályokra, a kifejlett társadalom helyett még csak annak embriója, a legszűkebb családi élet létezett. A Kalevala egy állam nélküli „társadalomról” beszél, amelynek éppen ezért nincsenek is nagy jelentőségű harcai, mint a görög eposzoknak. Olvasóját az is magával ragadja, amilyen áhítatot sugároz a vasnak és a vas feldolgozásának megfogalmazása. Lönnrot értelmezésében a sokat magyarázott Szampo-szimbólum szintén a fejletlen társadalom differenciálatlan gondolkodásmódjára utal: a Szampo önmagában és egyszerre minden foglalkozási ágnak jelképe.

Lönnrot útjai során még ősi szokásokkal találkozott. Ünnepélyeken, összejöveteleken és lakodalmakon még általános volt ekkor az énekmondás. A lírai és a lakodalmi énekeket nők mondták el. Az ősi, epikus énekeket viszont kizárólag férfi énekesek adták elő. Ketten voltak. Az előénekes minden versszakot egyedül kezdett el, de a versszak végét már együtt énekelte vele a kísérő, aki végül egyedül megismételte az egész versszakot. A két énekes egymással szemközt vagy egymás mellett ült, kézen fogva egymást, gyakran térdük is összeért. Éneklés közben ütemre bólogattak. Sokszor ősi citerájukkal, a kantelével kísérték saját éneküket.

Lönnrot az összegyűjtött anyagot először a szereplőik szerint megszerkesztett ciklusokban akarta közzétenni. Miközben ezt a rendezést végezte, felismerte az egésznek egymáshoz kapcsolódó, szervesen összeillő mivoltát. Ennek rekonstruálását hajtotta végre, szellemüket mélyen átélte, ahol szükséges volt, kiegészítette vagy átcsoportosította a feljegyzett eredeti szövegeket. Először 1833-ban adta ki a tizenhat énekből álló ősformát, míg a végleges Kalevala 1849-ben jelent meg. 58 énekből és 22 795 sorból áll! Emellett több népballada-, népmese- és közmondás-kiadást is kibocsátott abból az anyagból, amely nem illeszkedett a Kalevalába. 1836–37-ben hasonló anyag publikálása céljából – valószínűleg saját költségén – folyóiratot adott ki (Mehiläinen).

A Kalevala mind hazájában mind világszerte a halhatatlanságot biztosította Lönnrotnak. Finnországban munkásságából, eredményeiből nőtt ki a nemzeti nyelvű irodalom mellett a többi művészeti ág is. Az első jelentős finn festőt (Akseli Gallen-Kallela) éppúgy a Kalevala ihlette, amint Sibelius is szimfonikus költeménnyel áldozott neki. Sőt még a névadási divatban is vezető helyre kerültek a Kalevala férfi és női nevei. Hatalmas világirodalmi hatásából itt elég annyit megemlítenünk, hogy Longfellow a Kalevala mintájára készítette indián mondákból szőtt eposzát (Hiawatha). A tudományos világ is már korán, nagy elismeréssel adózott Lönnrot munkásságának. 1850-ben a Berlini Tudományos Akadémia levelező tagja lett, 1876-ban pedig a szentpétervári akadémia választotta tagjai közé. Közben svéd és porosz lovagi rendet is kapott.

Az orvos és a finn irodalom professzora

1849 mozgalmas esztendő volt Lönnrot életében. Ekkor jelent meg a Kalevala végleges formája, ekkor nősült meg, s ekkor kapta meg első ízben az egyetemi meghívást. A helsinki egyetemen addig „lector” címmel adta elő egy-egy tanár a finn nyelvet és irodalmat. Most azt ajánlották fel Lönnrotnak, hogy mivel úgy is időszerű a szabályos tanszék felállítása, pályázza meg az egyetemi tanárságát. Ő azonban egyelőre neves barátját, Castrént, ajánlotta, s csak annak halála után, 1853-ban foglalta el a tanszéket. Kilenc évig működött egyetemi tanárként. 1862-ben kancelláriai tanácsos címmel nyugdíjba ment, birtokot vásárolt szülőhelyén, Sammattiban, s haláláig ott dolgozott. 1884. március 19-én hunyt el. Temetésekor országos gyász volt Finnországban.

Orvosként egész életében megmaradt a gyakorlat mellett. Betegei nagyon szerették, ismert volt jótékonyságáról is. Orvosi téren már említett disszertációján kívül egy sikeres házi orvosi tanácsadó könyvecskét adott ki (Talonpojan kotilaakari, 1839., második kiadása 1856) és 1859-ben foglalkozott a nagy gyermekhalandóság okaival.

Magyar kapcsolatai

Hazánkban először 1840-ben szereztek tudomást a Kalevaláról, amikor Reguly Antal elragadtatott levélben adott hírt róla. Bár a Magyar Tudományos Akadémia másodikként, 1899-ben választotta kültagjául Lönnrotot, mégis hosszú csend következett a Kalevala körül. Először Hunfalvy Pál – Lönnrotnak személyes ismerőse, barátja ismertette. 1867-ben az ő biztatására publikálta számos lefordított részletét Fábián István, majd Barna Ferdinánd tette közzé első ízben a teljes eposzt magyarul (1871). Az eredetivel egyenrangú, művészi fordítását – s egyúttal méltó propagandáját – Vikár Béla végezte (első kiadása 1909-ben).

Lönnrotot halálakor, 1884-ben a Magyar Tudományos Akadémián Hunfalvy Pál búcsúztatta tudományosan értékes, ugyanakkor személyes emlékekkel gazdagított és színezett, szép emlékbeszéddel. 1869-es személyes találkozásukra emlékezve, az orvos, a néprajzi gyűjtő és író, de mindenekelőtt a köznapi ember alakját idézte fel.

„1869. nyárutó havában szerencsém vala meglátogatni Lönnrotot Sammattiban. – Ahlqvist nyelvész, költő és utazó meg Koskinen finn történetíró társaságában utazván… Lönnrot-ról folya a beszélgetés, Ő, mondák útitársaim, az egész vidéknek mintegy prófétája és orvosa. Hozzá folyamodik mindenki. Alig is lehet ember, ki jobban ismerné a népet, s avval jobban tudna bánni, mint ő; viszontag nincs senki, kit a nép jobban tisztelne és szeretne, mint őt, s a ki inkább meg is érdemelné a ragaszkodó tiszteletet.

Nem sokára fenyves erdőben egy csinosan épült egyházhoz érénk, melyben Lönnrot gyakran ájtatos felolvasásokat tart az egyházi hatóság feljogosításából, mert a lelkész távol lakván, nem prédikálhat minden vasárnap…

Reggeli 8 óra után állánk meg Lönnrot emeletes faháza előtt s őt az emeleten levő szobák egyikében találók, a mint hintázó széken ül és baltenyerén könnyű táblát tartván, ír vala. Termete felnyúlt, szikár, képe barnaveres, milyen azoké szokott lenni, kik igen magas hegycsúcsról jöttek le, a hol a nyers levegő meg az égető nap az izzadós arcbőrt megcserzi. Haja sűrű, erős, nem rövidre nyírott, kevéssé őszült, pedig akkor 67-68 éves vala. A finn szótáron dolgozék, melynek első füzete 1866-ban jött volt ki.

Sokféléről folya köztünk a beszélgetés, legtöbbnyire mégis a Kalevala runóiról és Lönnrot-nak utazásairól. Megmutató nekünk utazó ruhadarabjait, különösen a lapp csizmákat, melyek igen puhák és gyönyörű finom varrásúak. Elővevé a finnek régi hangszerét is, a kantele-t, mely rézhúrú s hasonló a mi népünk tamborájához és kalevalai runót énekele azon nótán, melyen a karéliai finnek éneklik. Úgy tetszék nekem, hogy Ossiánt látom és hallom, a mint ifjú koromban képzeltem volt…

Lönnrot nagyon közlékeny ember, beszélgetésünk nem akada el, midőn változás kedvéért kisétálánk s Lönnrot gazdaságát is megnézők. Az előtt haszonbérben voltak földjei, most maga gazdálkodék…”

A Valk-järvi

„…partján fürdőház van; a tóban három leánya mindennap egyszer, maga Lönnrot pedig naponként többször is megfürdik: Megtevé azt jelenlétünkben is…

Két napot tölténk Lönnrotnál; beszélgetésünk természetesen leginkább a finn költészetről s a finn nyelv ágairól, különösen a keréliai ágról folyván, a melyen a régi runók írva vannak. De bár nem igen sietve, mégis tovább menésre kelle gondolnunk. Lönnrot két lovat fogata kocsinkba, s elbúcsúzánk az érdekes háznéptől… Az út fenyves közé fordulván, szemeink elől hamar eltűnt mindenestül a ház, s mintha csak most vált volna el tőlünk Lönnrot, úgy térénk magunkhoz, de csak a végett, hogy ismét róla beszélgessünk.”

A Kalevala első magyar kiadásának címoldala
A. Gallen-Kallela grafikája a jubileumi kiadásból
Forrás

Orvosi Hetilap 113 (1972) 26, Horus 13. 1539–1541. p.