„Gyakori vendég lettem Borogyinnál, nemritkán éjszakára is ottmaradtam nála. Sokat beszéltünk a zenéről, eljátszotta nekem szimfóniájának részleteit és vázlatait. Akkoriban többet tudott nálam a gyakorlati hangszerelésről, hiszen maga is gordonkázott, fuvolázott és oboázott. Melegszívű és művelt ember volt, társaságban pedig magával ragadó, egyéni és szellemes. Amikor meglátogattam, gyakran munka közben leptem meg laboratóriumában, amely közvetlenül a lakása mellett volt. Miután befejezte a munkáját, átmentünk a lakásba és zenélni kezdtünk, vagy pedig zenéről beszélgettünk. Beszélgetés közben is előfordult, hogy felugrott és átszaladt a laboratóriumba, hogy ellenőrizze, nem égett-e meg vagy nem párolgott-e el valamelyik keveréke…”
Ezt a rendkívül jellemző és érzékletes képet a 19. századi orosz zene egyik legnagyobb tehetségéről és talán legvonzóbb, legérdekesebb egyéniségéről, Alekszandr Porfirjevics Borogyinról (1833–1887) festette barátja és zeneszerző kollégája (vagy akár úgy is mondhatjuk: harcostársa) Rimszkij-Korszakov.
Borogyint jóval sokszínűbb szálak fűzik az orvostudományhoz, mint a neves zenészek legnagyobb részét. Ő nem csupán betegként vehető számításba, hanem egy (katona)orvos mostohafiaként, orvosi végzettsége – és a katonai orvosképzőben végzett lelkiismeretes oktatótevékenysége – révén, végül pedig azért is, mert életét egy krónikus beteggel kötötte össze: felesége, Jekatyerina Szergejevna Protapopova – aki egyébként, ha nem is sokkal, de túlélte őt – már megismerkedésükkor súlyos tüdőbeteg volt. Mindezeket a kapcsolatokat a betegségekkel és az orvoslással kivétel nélkül valamifajta mély ellentmondás jellemezte.
Igazi édesapját, Luka Sztyepanovics Gegyijanov herceget alig ismerte; nevelőapja, amikor édesanyja feleségül ment hozzá, már hatvan éven felüli ember, hivatásától visszavonult katonaorvos – maga Borogyin mindössze hétéves volt, amikor meghalt. A későbbi zeneszerző, aki gyermekkorában elsősorban nyelvi és zenei fogékonyságával tűnt fel, a szentpétervári katonai orvosképző akadémián – hivatalos nevén az Orvosi-Sebészeti Akadémián – tanult, s ott cum eximia laude minősítésű orvosi oklevelet szerzett, elsősorban azonban nem a szorosan vett orvostudomány érdekelte, hanem – mint azt Rimszkij-Korszakov beszámolója is igazolja – a vegyészet. S bár diplomája megszerzésekor azonnal tanársegédi kinevezést kapott – megbízása többek között a patológia oktatására szólt – és egyszersmind orvosgyakornoknak is kinevezték egy katonai kórházba, későbbi hivatalos karrierje nem az orvoslás, hanem a kémiai kutatás és az orvosképzés területén bontakozott ki.
Végül ellentmondás rejlik Borogyinnak a felesége betegségéhez való viszonyában is. A feleség, aki kiváló zongorajátékos volt, sőt jelentős befolyást gyakorolt Borogyin zenei ízlésének fejlődésére is (például ő ismertette meg közelebbről Schumann művészetével), súlyos, krónikus asthma bronchialéban szenvedett, utolsó éveiben pedig szívbetegséggel is küszködött. Házasságuk – egy vagy két átmeneti válságtól eltekintve – harmonikus és szeretetteljes volt. Azonban éppen az utolsó időszakban, amikor leginkább szükség lett volna férje támogatására, Jekatyerinának hosszú időszakokra nélkülöznie kellett Borogyin jelenlétét. Ennek egyik oka az volt, hogy a beteg az 1880-as évek elején a viszonylag kedvezőbb éghajlatú Moszkvába költözött, míg férjét munkája Pétervárhoz kötötte. A másik sorsszerű körülmény az volt, hogy a zeneszerző 1885-ben és 1886-ban hosszabb időt töltött Belgiumban, eleget téve az első olyan külföldi meghívásoknak, amelyek nem az orvosnak vagy a tudományos kutatónak, hanem az Európa-szerte ismertté vált zeneszerzőnek szóltak. Bár Borogyin minden olyan alkalommal, amikor felesége állapota súlyosbodott vagy éppen válságosra fordult, késedelem nélkül Moszkvába utazott (1886 őszén például óráit is egy hónapos késéssel kezdte meg), ez a nehéz és kiszámíthatatlan helyzet bizonyára mindkettejük és házasságuk számára is súlyos terhet jelentett.
Borogyin életének talán központi problémája a sokfelé való elkötelezettség volt, a szónak mindenféle értelmében. A zenében és a természettudományban minden érdekelte. Nyolcéves korában megismerkedett a katonai fúvószenekar hangszereivel. Amit hallott, azt megpróbálta megszólaltatni a zongorán is. Első önálló szerzeménye kilencéves korából származik. Később a zongorázás mellett csellózni is tanult. Kamasz fiúként laboratóriumot rendezett be magának a fürdőszobában, és itt kémiai és elektromosságtani kísérleteket folytatott. Az akadémián növénytant, állattant, krisztallográfiát is hallgatott az anatómia és kedvence, a kémia mellett. Ráadásképpen a szemészetre specializálódott: már egy évvel diplomájának megszerzése után Brüsszelbe küldték egy szemészeti konferenciára. 25 évesen pedig már kémiai doktorátust szerzett Az arzén és a foszforsav analógiájáról írott disszertációjával. Ettől fogva alig-alig volt olyan időszaka életének, amikor a zeneszerzéssel nyugodt körülmények között foglalkozhatott volna. A gyakorló orvosi hivatásról hamar lemondott; ám amint befejezte tanulmányait, rögtön tanítani kezdett, néhány évvel később pedig már két helyen is, mert az Erdészeti Akadémiára is meghívták. Az egyetemi élet, a tanártársakkal, a tanítványokkal fenntartott intenzív kapcsolatok, a mindezzel járó szociális alkalmak rendkívül fontosak voltak számára. Idővel elvállalta az akadémia zene- és énekkarának vezetését is, az ezzel járó rendszeres próbamunkával együtt, továbbá aktív szerepet vállalt a női orvosképzés megszervezésében is. Ráadásul a tanítás számára a legkevésbé sem merült ki óráinak megtartásában, hanem kötelességének érezte, hogy hallgatóival egyénileg is foglalkozzon, segítse őket problémáik megoldásában. Szociális aktivitása olyan magas fokú volt, hogy végül, a hetvenes évek közepére, teljesen abbahagyta azt a kémiai kutatómunkát is, amelybe korábban oly nagy lendülettel vetette bele magát, s amelyet – elvileg – sokáig elsőrendű feladatának tekintett.
Hogy Borogyin az önfeláldozás határáig „másokért élő” ember volt, azt az is mutatja, hogy – miután felesége nem vállalkozhatott gyerekszülésre – két leánygyermeket is örökbe fogadtak és felneveltek. Ezért a mindenfelé nyitott és elkötelezett életformáért azonban súlyos árat is fizetnie kellett.
„Nehéz egyidőben Glinkának, … tudósnak, zeneszerzőnek, bizottsági tagnak, művésznek, kormányhivatalnoknak, filantrópnak, nevelőapának, orvosnak és betegnek lenni. … A dolog vége az lesz, hogy csak az utóbbi válik valóra”
írta magáról keserű öniróniával Borogyin. A nyugodt életritmus hiánya lakásának képén is tükröződött:
„Borogyin lakása szálláshelyként és éjjeli menedékhelyként szolgál szegény vagy átutazó rokonok számára, akik előszeretettel betegszenek meg nála, vagy éppen az értelmüket is elvesztik. Lakásának négy szobájában időnként minden ágy és dívány foglalt, még a padlón is alszanak. Gyakran előfordul, hogy zongorázni sem lehet, mert valaki a közelben pihen. Ebédkor és teázáskor ugyanaz az erőteljes rendetlenség uralkodik. A lakásban megtelepedett néhány kandúr vándorútra indul az étkezőasztalon, minden tányérba beledugják a bajuszukat, és a vendégek nyakába ugranak”
írja le a helyzetet egy korabeli szemtanú. Végtelenül jellemző a háznál uralkodó viszonyokra, hogy amikor 2. szimfóniáját – Borogyin számára váratlanul – műsorra tűzik, akkor a teljesen elkészült műből az első és az utolsó tételt hamarjában újra kell hangszerelnie, mert ezeknek a partitúráját sehogy sem képes megtalálni.
Talán nem túlságosan kalandos feltételezés, ha e külső káosz végső okát – a gazdag emberi kapcsolatok és a sokoldalú önmegvalósítás ellenére – valami belső kiegyensúlyozatlanságban, elrendezetlenségben látjuk. Lehet, hogy ez éppen a zenéhez való viszonyának megoldatlansága? Már idézett szavaiból világossá válik, hogy Borogyin szorong, hogy reménytelennek tetsző küzdelmet folytat az őt folyton betemetni készülő kötelezettségekkel. Más helyen még egyértelműbben fogalmaz:
„Napok, hetek, akár az egész tél is eltelik úgy, hogy még csak gondolni sem tudok a zenével való komoly foglalkozásra. … Nem tudok a mindennapok gondjainak és gondolatainak terhétől megszabadulni, olyan dolgoktól, amelyeknek a művészethez a legcsekélyebb közük sincsen. … A komponáláshoz szükséges lelkiállapot eléréséhez csupán a nyár egy része áll rendelkezésre. Télen csak akkor tudok zenét írni, ha éppen annyira beteg vagyok, hogy sem előadásokat nem tartok, sem pedig a laboratóriumba nem megyek át, viszont még képes vagyok kezdeni valamit magammal. Épp ezért barátaim az általános szokással ellentétben nem jó egészséget, hanem jó betegséget szoktak nekem kívánni.”
Ide kívánkozik a megjegyzés, hogy a már gyermekként is érzékeny Borogyin mindig is sokat betegeskedett. Az azonban valószínű, hogy nemigen lehetett szó többről, mint banális dolgokról: Borogyinnál súlyos, idült betegségről ifjúkora és ötvenes évei között nem tudunk. A 2. szimfónia részleges újrahangszerelését például „lázzal járó lábbetegségének” köszönhetjük.
Borogyin számára tehát növekvő feszültséget okozott zeneszerzői késztetésének tartós és kíméletlen háttérbe szorítása. Ez annál is kínzóbb érzés lehetett, mivel a hetvenes évekre mennyiségileg rendkívül szerény zeneszerzői termésével is – két szimfónia, egy vonósnégyes, tucatnyi dal készül el eddigre jelentős művei közül – a korabeli orosz zene egyik vezéregyéniségének számít. A híres pétervári Ötök inspiráló szelleme, Balakirev rendkívül hízelgő véleménnyel van róla, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov barátságába fogadja; Liszt meleg elismeréssel beszél róla, és további munkára biztatja. Rimszkij-Korszakov a presszió gyakorlásától sem riad vissza, hogy rábírja 1869 óta dédelgetett, újra meg újra elővett, majd hosszú időszakokra ismét félretett történelmi operájának, az Igor hercegnek a befejezésére. Azután 1882-ben bemutatják szimfonikus költeményét, a Közép-Ázsia pusztáin című kompozíciót, amelynek külföldi sikere minden más művét felülmúlja.
1886-ban nekifog harmadik szimfóniájának:
„…sok szempontból nehéz volt számomra. Június 3-án feleségem súlyos betegsége miatt táviratilag hívtak Moszkvába. Kétszer került a halál közvetlen közelébe… Ilyen körülmények között természetesen igen nehéz operát vagy bármilyen más zenét komponálni.”
Közben anyósa is igen beteg lett, ő maga pedig az előző évben esett túl egy kolerafertőzésen, amely után hónapokig lábadozott.
1887-ben megint egyszer megújult Borogyin lelkesedése az Igor-opera iránt. A nyitány különösen foglalkoztatta; vázlatokat nemigen készített belőle, viszont barátainak rögtönzésszerűen többször is elzongorázta. (Glazunov vállalta később a feladatot, hogy emlékezetéből összeállítsa a nyitányt az általa és Rimszkij-Korszakov által kiegészített opera nyomtatott kiadása számára.)
1887. február 27-én délelőtt a 3. szimfónia fináléjának leírásán dolgozott. Az őt meglátogató egyik tanítványának azt mondta, hogy ez a tétel minden addigi szerzeményét fölül fogja múlni. Aznap este (a farsang utolsó napja volt) jelmezbált rendeztek az Orvosi-Sebészeti Akadémia oktatói számára – természetesen Borogyin kezdeményezésére. A zeneszerző orosz muzsiknak öltözve jelent meg, és kiváló hangulatban volt: beszélgetett, tréfálkozott, táncolt. Éjféltájban hirtelen elsápadt és megtántorodott, majd a földre zuhant. Estében beverte a fejét a fal mentén álló pad élébe, azután pedig nem mozdult többé. A segítségére siető orvos előbb még hallani vélte szívverését, de hamarosan meg kellett állapítania a halál beálltát. Boncolást nem végeztek. Hogy a kézenfekvő okok – agyvérzés, szívinfarktus, esetleges agyalapi törés – melyike váltotta ki valójában halálát, azt sohasem fogjuk megtudni. Erre szokás mondani: szép halál. Borogyin kiérdemelte.