A tudományról és a művészetről és a kötöttük lévő kapcsolatról sokan és sokféle formában írtak már. A kérdésről a saját felfogásomat – amelyet sokan osztanak – három idézet köré csoportosítva mutatom be.
„[Művészet és tudomány] […] ugyanannak a fának az ágai.”.
Mindenek előtt elmondhatjuk, hogy mindkettő a maga eszközeivel igyekszik megközelíteni és megérteni a valóságot, benne önmagunkat, és keresni helyünket a világban.
Amit Gerald Holton, az ismert tudománytörténész és tudományfilozófus megfogalmazott a tudományra vonatkozóan, az ugyanúgy érvényes a művészetre is, mert
„[mindkettő részese] …a nagy intellektuális kalandnak1, […] hogy megértsük a világot különböző megjelenéseiben.”
El lehet mondani mind a tudósra, mind a művészre, hogy
„…ugyanazt nézi, amit mindenki lát, és észrevesz valamit, amit eddig nem látott senki.”
Ugyancsak érvényes ma is mind a „tiszta” tudományra, mind a művészetre, amit Kepler írt le annak idején, vagyis
„…ne csupán a létfenntartásnak szenteljük magunkat, hanem a szemünk elé táruló dolgok létével, létük és keletkezésük okaival is foglalkozzunk.”
Mi tehát az a fa, amelynek ágai Einstein szerint a művészet és a tudomány is? Ez a fa a kultúra.
„A fantázia egyszerűen egyik munkaeszközünk…”.
Sokan úgy tekintenek a tudományra és a tudósra, mint ami, és aki fantáziátlan, száraz, érzelem nélküli és elvész a matematika és a kutatási technika, valamint a műszerek „erdejében”.
A valóság azonban egyrészről az, hogy „technika”, birkózás az anyagi technikával van a művészetben is. Sorolhatnánk a szobrász munkáját nemcsak a kővel vagy a fával, de a fémmel, a fémek tulajdonságainak ismeretével, de hasonlóan lehetne sorolni a festő vagy a zenész hasonló jellegű problémáit is. Gondoljunk csak az egyre bonyolultabb hangszerek ismeretére és azok folyamatos tökéletesítésére. Még a költő is bizonyos „nyelvi technológiával” dolgozik.
A fentiekkel kapcsolatban jellemző a Rembrandt rézkarcaira vonatkozó megjegyzés:
„A nagy sötét területeket nem könnyű létrehozni. Igen finom szerkezetű rácsot kell karcolni, és gyenge savval hosszan maratva kapható meg az alkalmas fraktúrájú festékmegtartó nyomófelület. Rembrandt e technika nagy innovátora volt. A művész ilyenkor kísérletező mesterember is, közel áll a kutató természettudóshoz.”
Ami viszont a fantáziát, az intuíciót vagy a képzelőerőt illeti – lehet, hogy sokakat meglep – de ezek nemhogy hiányoznának a tudományban, de szerepük egyenesen alapvető. Szinte vég nélkül idézhetnénk tudósokat erre vonatkozólag a legkülönbözőbb tudományterületekről, de itt most csak négyet szólaltatunk meg közülük.
Mindenek előtt Carleton D. Gajdusek, orvosi Nobel-díjast:
„Ötleteimben, feltevéseimben mindig bátran szabadon engedtem a fantáziámat2, hiányzik belőlem az emberek többségében meglévő félelem a nevetségessé válástól vagy tévedéstől.”
Richard Feynman Nobel-díjas fizikus szerint pedig
„A kísérleti megfigyelések […] ésszerű magyarázatát az intuíció, az ösztönös megérzés3 sugallja.”
Hasonlóan fogalmaz a magyar származású, ismert kémikus és tudományfilozófus, Polányi Mihály is:
„A tudós intuíciója4 az […] elszórt adatokat is egységbe tudja rendezni.”
Végül Werner Heisenberg szerint, aki a modern fizika óriása, és akinek a neve szinte fogalommá vált:
„Súlyos, mégis gyakori tévedés azt hinni, hogy a tudományban egyedül a logika, valamint a meghatározott törvények megértése és helyes alkalmazása érvényesül. Hiszen a képzeletnek5 a tudományban is döntő szerepe van. Igaz ugyan, hogy csak józan és gondos kísérletek során juthatunk a tények felismeréséhez, de az elszigetelt tények egységes képpé rendezésekor nagyobb hasznát vesszük megérzéseinknek6, mint a gondolkodásnak.”
„A tudós […] azért vizsgálja a természetet, mert gyönyörű.”.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a tudós, mikor a természetet vizsgálja, és ennek során pl. szétszedi a virágot, hogy annak részeit mikroszkópba tegye, végeredményben tönkre is teszi a természet szépségét. Nem kétséges, hogy a virág szép, de tessék csak egy mikroszkópban, vagy elektronmikroszkópban megnézni a szétszedett virágot és meggyőződhetünk róla, hogy milyen új szépségek tárulnak fel előttünk.
Lássuk világosan, hogy a tudomány messze kitágítja látóhatárunkat érzékszerveinken túl minden irányban: a Világmindenség és a parányok világa felé. Érzékszerveink a valóságnak nagyon kis részéről adnak hírt. Nem halljuk pl. az ultrahangot, nem látjuk a röntgensugárzást és nem érzékeljük a mágneses teret. Csak egy konkrét példa! Szabad szemmel mintegy 4-5 ezer „égi objektumot” látunk. Műszereink segítségével viszont mintegy 100 ezer galaxist ismerünk mindegyikben kb. 100 ezer csillaggal. Ráadásul ma már azt is tudjuk, hogy mindez csak néhány százaléka a Világmindenségben lévő anyagnak. A többinek a létét ki tudjuk mutatni, de igazi természetét nem ismerjük (sötét anyag, sötét energia).
Mi a hajtóereje a tudósok erőfeszítésének mindezek kiderítésére? Szinte egyöntetű vallomásuk erről: a csodálkozás a valóság gazdagságán és szépségén és a kíváncsiság mindezek felderítésére.
„Vajon mikor fog elfogyni a kíváncsiságom?”
„Aki […] nem képes rácsodálkozni a dolgokra,
az úgyszólván halott és kihunyt a szeme világa.”
„Semmilyen különleges tehetségem nincs.
Egyszerűen szenvedélyesen kíváncsi vagyok.”
„Sohasem nő be a fejük lágya, örökké kíváncsiak maradnak.”
A tudósnak azonban szüksége van a művészet új és más „dimenziókat” megnyitó hatására. Csak emberségében, látókörében, érzelmeiben gazdag tudós lehet igazán kreatív.
„…akkor lesz igazán kreatív a tudós … ha belső világa kellőképpen gazdag.
És hogy mitől lesz gazdag […]: a belső világunkat – ami nem más, mint érzelmeink, motivációink, és az ezeket meghatározó több ezer éves kulturális örökségünk összessége – leghatékonyabban művészeti, etikai, erkölcsi neveléssel lehet fejleszteni.
[Ez az ami fejleszti] […] készségünket, elősegítve a kreatív új gondolatok megszületését.”
Az igazság azonban az, hogy a művésznek is szüksége van a tudomány szemnyitogató hatására, hiszen a művész is saját korában él és szegényesebb a világa, ha nincs fogalma a tudomány által feltárt, érzékeinken túli, gazdag valóságról.
A múltból számos pozitív példát lehetne hozni a külföldi és magyar művészet és szépirodalom legkülönbözőbb ágaiból arra, hogy a művészek mennyire fontosnak tartották ezt Babitstól Tóth Árpádig és Shelley-től Valéry-ig. Álljon itt most csak egy versrészlet egy mai költőtől.
„Mióta
(részlet)
Világmindenségünk akkor
…egyetlen pontba sűrűsödött
majd egy kozmikus robbanástól
eleve elrendelten
saját téridejétől hajtva
egyre gyorsuló ütemben
tágulni kezdett a végtelenbe
s a kezdeti forró kavargásból
csillagokat bolygókat veszélyes
fekete lyukakat vörös óriásokat
fehér törpéket öntörvényű
üstökösöket s az egészet
összetartó titokzatos erőt teremtett
melyek talán mindörökké lesznek
vagy talán újra egy pontba
váratlanul egyszer összeesnek
s ahogy majd elbomlik a sok fáradt elem
új törvények által jön létre
egy egészen más világegyetem…”
Tömör és hiteles összefoglalása ez annak, amit az Ősrobbanásról és mai világunk „előéletéről” kifejlődéséről tudunk.
A zenéről külön is szólnunk kell Liszt Ferenc jubileumi évében. A zenéről, amely annyi tudósnak adott inspirációt és gyönyörűséget. Ismeretes, hogy Einstein a hegedűjét mindig magával vitte, öregkorában pedig kijelentette, hogy „…mindennap zongorázom”. De talán még jellemzőbb az a megállapítása a tudomány és a zene kapcsolatáról, hogy „…mindkettőt ugyanaz a megismerési vágy táplálja”. Számos más nagy természettudósról lehet hasonlót mondani, mint ami Einsteinre volt jellemző. Ismeretes például, hogy Heisenberg és a Nobel-díjas magyar fizikus, Békésy György is milyen nehezen döntött a fizika és a zeneművészet között fiatal korában, amikor a pályaválasztásukra került sor.
IUFFP
