A kutatóegyetem prototípusa:
a XVIII. századi göttingeni egyetem

Az európai egyetemek történetével foglalkozó kutatók általában megegyeznek abban a kérdésben, hogy a modern egyetemi rendszer első modelljei a XIX. század első felében születtek meg. Abban is egyetértés van, hogy az új egyetemnek egyszerre több, különböző, olykor egymással ellenkező elven alapuló funkciót is be kellett töltenie, s hogy az intézmények a rendszer belső ellentmondásait – különösen hosszú távon – nemigen voltak képesek kiküszöbölni.¹

A számos dimenzió közül, melyben az európai egyetem intézménye illetve annak válsága vizsgálható, az oktatás és kutatás összefüggéseit, ezek eltérő szerkezetét valamint társadalmi jelentőségét ugyancsak sokszor elemezték már. Régen felfigyeltek például arra az ellentmondásra, mely az egyetem szervezeti struktúrája és a tudományok – különösen a modern empirikus tudományok művelésének feltételei között feszül.² Joseph Ben David például – miközben magyarázatot keresett a német egyetemi struktúra önmegújító képességére – rámutatott egy paradox összefüggésre:

„…az új német egyetem létrehozásából közvetlenül következett az empirikus természettudomány hanyatlása. Semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy a reform időszakában a német egyetemek tudományos produktivitását a reform idején domináns filozófiai gondolatoknak letett volna tulajdonítani. A filozófiai idealizmus és a romanticizmus csak néhány tudós képzeletét mozgatta meg. De ezekben a filozófiákban az önmagáért vett kutatást általában spekulációnak tekintették. A professzori szerep eredeti struktúrája rosszul illeszkedett az empirikus tudományhoz. Az empirikus tudomány felemelkedését, amely az 1820-as évek végén kezdődött (az olyan úttörők munkásságának köszönhetően, mint Liebig, Johannes Müller és tanítványaik) nem az új egyetem eredményezte, hanem a tudatos lázadás ennek filozófiája ellen….”³

Ben Davidnak igaza van: a professzori szerep eredeti struktúrája valóban rosszul illeszkedett a modern értelemben vett empirikus tudományokhoz. Ha viszont megfordítjuk a képet, s azt vizsgáljuk, hogy a XVIII–XIX. század fordulóján hogy festett az élvonalbeli tudományok rendszere, milyen volt a tudományképe a vezető német egyetemeknek, akkor a fenti paradoxon megoldódni látszik.

A XVIII. század második felében ugyanis egy markáns szervezeti változás és egyúttal egy ritkán tárgyalt tartalmi fordulat következett be a tudományok egyetemes történetében, melynek jelentőségével a felsőoktatás történeti kutatóinak is számot kell vetniük. Kibontakozott egy olyan átfogó tudományos paradigma, amely a XIX. század első harmadáig egyértelműen vezérelte a német (s a vonzáskörébe tartozó orosz, magyar stb.) tudományos kutatások nagy részét.

A – mindenekelőtt – Wilhelm von Humboldt nevéhez köthető egyetemi reform-koncepció filozófiai előfeltevéseivel és tudományképével együtt e mára már letűnt és elfeledett, de a XIX. századelőn még domináns tudományos paradigma alapján fogalmazódott meg. Ami a tudományok tárgyát, feladatát, társadalmi szerepét és rendszerének felépítését illeti, egyáltalán nem azonos a XIX. század második felében megszilárdult modern – pozitivista megalapozottságú – természettudományok mögött fellelhető tudományképpel. Állításomat az előzmények, mindenekelőtt a Wilhelm von Humboldtnak is mintát szolgáltató XVIII. századi göttingeni egyetem bemutatásával szeretném alátámasztani.⁴

A kutatóegyetem, mint önálló egyetem típus

Tanulmányomban egy sajátos egyetem-típus, az úgynevezett kutatóegyetem jellemzőit és voltaképpeni prototípusának történetét vizsgálom. Tudnunk kell, hogy ez a csak kivételesen szerencsés adottságok között s éppen ezért csak kevés helyen megvalósult intézményforma nem azonos sem az ún. kora modern egyetemmel⁵: egyidős vele ugyan, de inkább annak sajátos alternatívájaként jellemezhető, sem pedig a későbbi modern egyetemmel. Minthogy – amint később látni fogjuk, a kutatóegyetem angol és német hagyományok egy sajátos kereszteződéseként jött létre, azt mondhatjuk, hogy ez az intézménytípus a kora modern kortól kezdve egy sajátos és nem könnyen megvalósítható alternatívát jelentett az európai egyetemek között.

Történeti szempontból a kutatóegyetem kialakulása több dolgot is jelentett, ezek közül csak kettőt emelek ki: egyfelől a tudományos kutatásnak a korábbiakhoz képest új színtere támadt, másfelől itt született meg az értelmiségnek egy egészen újfajta közössége: a tudományos iskola.

Míg a (kora) modern egyetemek többségében a professzorok (elvárt) kutatómunkája nem szerves része az oktatói munkájának, vagy csak esetlegesen kapcsolódik ahhoz⁶, a kutatóegyetemen a tudományok aktív művelése a tanár oktatói munkájához egészen szorosan illeszkedik, annak része sőt, voltaképpen a diákokkal együtt kifejtett közös műhelymunkában valósul meg, mind a természetkutatás mind a társadalomtudományok területén.

A modern egyetemen is előfeltételezik a tanár tudományos kutatói munkáját – ez feltétele a kinevezésnek, s ez a tény már önmagában óriási nóvum a hagyományos egyetemhez képest, de azt mintegy a szerződésbe foglalt kötelezettségein kívül, magánemberként, szabad idejében kell végeznie.

A kutatóegyetemen a tudományos kutatómunkára, mint hivatásra való felkészítés az oktatási program szerves részét alkotja. Mindezt jelentős kiszolgáló „segédintézmények”: korszerű infrastruktúra, nyomda, jól felszerelt laboratóriumok, szertárak sokasága és hatalmas könyvtár segíti.

Wilhelm von Humboldt szavaival: itt

„…a tudományt mindig úgy kezelik, mint egészen meg nem oldott problémát, és ezért az állandó kutatás állapotában vannak, ellentétben az iskolával, melynek csupán kész és befejezett ismeretekkel van dolga, s csak ilyeneket tanít. Ezért a tanár és tanuló viszonya is egészen más lesz, mint addig. Az előbbi nem az utóbbiért van, hanem mindketten a tudományért; a tanár munkája részben a tanítványok jelenlététől is függ , mert enélkül tevékenysége nem folyhatnék oly eredményesen; ha ők nem gyűlnének önként köréje, maga keresné meg őket, hogy céljához közelebb jusson, a gyakorlottabb, ám éppen ezért könnyebben egyoldalúságra hajló és már kevésbé eleven erőt kötve össze így a gyengébb és még elfogulatlanabbul minden irányban bátrabban törekvővel.”⁷

Az eredeti humboldti reformkoncepció jegyében 1876. február 22-én indult a Baltimore-i Johns Hopkins Research University, az első kutatóegyetem, amely forradalmasította az amerikai felsőoktatást azáltal, hogy mintául szolgált a további kutatóegyetemek máig is fennmaradt láncolatának. Első rektora, Daniel Coit Gilman ünnepi beszédében a kutatóegyetem célját – humboldtiánus szellemben így fogalmazta meg:

„Bátorítani a kutató munkát s az egyes tudósok előmenetelét, akik kiválóságukkal fellendítik tudományukat és társadalmukat.”

Gilman a humboldti elveket követve a kutatás és tanítás szoros egységét vallotta:

„A legjobb tanárok rendszerint azok, aki szabadok, kompetensek és készek eredeti kutatást folytatni a könyvtárban és a laboratóriumban. A legjobb kutatók általában azok, akiknek oktatási kötelezettségeik is vannak, így nyerve ösztönzést a kollégáktól, bíztatást a diákoktól és figyelmet a nyilvánosságtól.”⁸

„A hiányzó paradigma” című könyvemben⁹ részletesen elemeztem ezt az új koncepciójú felsőoktatási intézményt, mely az 1730-as években, a német egyetemalapítási láz idején született meg Európában, s melynek voltaképpeni prototípusa a brit–szász perszonálunió alá tartozó Hannover állambeli Göttingen királyi egyeteme volt.

Ott elsősorban mint egy önálló, átfogó tudományos paradigmát kidolgozó és terjesztő centrum jelentőségét hangsúlyoztam. Röviden jeleztem, és esettanulmányokban igyekeztem kimutatni e centrum nagy hatását egész Európára – egyebek között a magyar felsőoktatásra is. Jelen munkámban nagy mértékben támaszkodom az ott kifejtettekre, s mivel a könyv viszonylag kis példányszámban jelent meg, és csak szűk szakmai körben vált ismertté, legfontosabb gondolatait itt is megismétlem.

A göttingai tudományos iskola szerepét az úgynevezett ’humboldtiánus’ (Alexander Humboldt nevével fémjelzett) természetkutatási program kibontakoztatásában az utóbbi időben mind többen vizsgálják, főként azok az amerikai biológia-történészek – tudományfilozófusok (például S. F. Cannon, M. Nicolson és mindenekelőtt T. Lenoir), akik nem tartják elfogadhatónak a hagyományos biológiatörténet-írásban uralkodó, szinte kizárólagos Darwin-központú szemléletet. Az általuk rekonstruált gazdag XVIII–XIX. századi történeti anyag alátámasztani látszik a tőlük teljesen függetlenül – főként nyelvtudomány-történeti kutatásaim, mindenek előtt a Wilhelm von Humboldt nevével fémjelzett nyelvkutatási program forrásvidékének feltárása alapján kifejtett álláspontomat, mely szerint a göttingeni egyetemen a XVIII. század utolsó harmadában kibontakozott egy – a korabeli tudományok élvonalát jelentő – komplex tudományos kutatási és oktatási program, s ez a maga új kutatási területeivel és módszereivel radikálisan különbözött minden korábban létező kutatási programtól illetve az őt követő – mai értelemben vett – természettudományos paradigmától.

A göttingai iskola tudósait, (elég itt Albrecht von Haller, A. G. Kästner, K. F. Gauss, J. F. Blumenbach, A. Schlözer, J. C. Heyne, J. D. Michaelis vagy G. C. Lichtenberg nevét említenünk) egyszerre több, különböző tudománytörténeti kutatás is méltányolja, (matematika, fizika, botanika, zoológia, földrajz, régészet, antropológia, filológia, fiziológia, etnográfia, hermeneutika, jogtudomány, irodalomtörténet stb.) egymástól függetlenül, sőt, egymás eredményeiről mit sem tudva.

A tudománytörténeti tapasztalatokból eddig még kevés, a tudományfilozófia problémáira is reflektáló, tudományfejlődés-elméleti következtetést vontak le. Viszont az értelmezés hagyományos kereteit mind gyakrabban feszegetik, arra a kérdésre keresve a választ, hogy miképpen maradhatott alul a kutatási programoknak ez a több aspektusból is figyelemre méltó rendszere a XIX. századi új természettudományokkal való küzdelemben.¹⁰

Fontos itt is hangsúlyozni, hogy a Georgia-Augusta, a világ legelső úgynevezett kutatóegyeteme német és angol intézményi hagyományok kereszteződéseképpen jött létre, ennélfogva rendkívüli szociológiai, sőt tudásszociológiai újdonságokkal lehet és kell számolnunk.

A német tudománytörténetnek ez a különleges korszaka. A XVIII. század végétől a XIX. század első néhány évtizedéig tartott, s időről időre hol lázba, hol pedig mélységes zavarba hozza a kutatókat. Fellelkesíti a tudománytörténészt, mert valóságos kincsestárát találja a legkülönbözőbb tudományágak egészen eredeti, nagyrészt mára már ismeretlen alternatív formáinak, viszont kellemetlen elvi és gyakorlati nehézségekbe ütközik, ha e tudományos programokat megkísérli a XX. századi diszciplináris keretek közé beilleszteni. Ráadásul e tudományok illetve művelőik valamilyen – számunkra sokszor értelmezhetetlen – közvetlen, gyakorta személyes kapcsolatba hozhatók a spekulatív természetfilozófiával (Naturphilosophie), a nyelvfilozófiával (Sprachphilosophie) , a hermeneutikával illetve a német romantikus mozgalommal, s ez – Timothy Lenoir-nak, a téma kitűnő szakértőjének szavait kölcsönözve – tantaluszi kínokat okoz még azoknak a tudománytörténészeknek is, akik egyébként ezeket a „gyanús” kapcsolatokat nem tekintik a XIX. századi tudományok szégyenfoltjának.¹¹ Hiszen az 1800-as évek első három évtizedében, vagyis a romantika fő korszakában, kétségkívül, a Természetfilozófia eszméi uralkodtak a vezető német tudományos közösségekben, ám ennek a ténynek mai szemszögből tekintve nehéz magyarázatát adni. Elsősorban azért, mert nem világos, hogy milyen hatása volt az ilyen holisztikus, (hologaeikus, panteista, pánkozmikus, egyes változataiban teleologikus, másutt végső kicsengésében relativista) szemléleten alapuló, ugyanakkor erősen empirikus beállítottságú tudományoknak – volt-e egyáltalán hatása – a modern tudományok kialakulására és fejlődésére. További nehézséget jelent, hogy a romantika kora sem tekinthető monolitikus egységnek, hiszen igen heves viták folytak a különböző iskolák között. Sokan bírálták például a XIX. század elején igen népszerű Schellingnek és iskolájának természetfilozófiai felfogását és viszont: Schelling is élesen kritizálta korának nem egy tekintélyes tudósát. Azonban, e viták elemzéséből kiderül – amint erre T. Lenoir is felhívja figyelmünket – hogy a korabeli ellenfelek többnyire azonos konceptuális elemeket alkalmazva és ugyanazon empirikus adatokra hivatkozva, hadakoztak egymással.¹² S ezek a viták sem a tárgyukat tekintve, sem a tudományosnak elfogadható érvekre vagy módszerekre vonatkozó – többnyire hallgatólagos – előfeltételezéseiket illetően, nem emlékeztetnek a XIX. második felétől jelentkező, pozitivista megalapozottságú szaktudományok művelői által kezdeményezett polémiákra. Mondhatni, a korszak meghatározó tudományos vitáit a Természetfilozófiának egyazon közös metafizikai, episztemológiai és módszertani alapról kifejlődött – azóta szinte maradéktalanul elfelejtett paradigma – különböző stílusirányzatai folytatták egymással a filológia, kémia, fizika, esztétika, összehasonlító anatómia és fiziológia, matematika, archeológia, költészet, geológia (geognózia) stb. területén. Az egyelőre még ugyancsak távol eső, bár egymással az utóbbi évtizedben egyre inkább kapcsolatba kerülő tudománytörténeti kutatások eredményeiből megfogalmazható az a felismerés, hogy az első látásra szerteágazónak és talán kuszáltnak tűnő felszín mögül egyetlen monumentális, de jórészt elfeledett, az emlékezet mélyére süllyedt, tudományos tradíció bontakozik ki. Ezt a programot a jog, a történettudomány, az irodalomkritika stb. történetében XVIII–XIX. századforduló körüli újhumanizmus néven tartják számon, és August Ludwig Schlözer, Christian Gottlob Heyne, Georg Christoph Lichtenberg, Johann David Michaelis, C. W. Büttner a legnagyobb alakjai (e tudósoknak alapvető szerepe van a magyar nyelvtudomány történetében is!¹³). A biológia, fizika és geográfia stb. történészei pedig ezt az iskolát az úgynevezett spekulatív természetfilozófiától megkülönböztetve, transzcendentális természetfilozófiának nevezik. Mindamellett terjedőben van – nem minden alap nélkül – a Susan Fay Cannon által bevezetett ’humboldtiánus tudományok’ megjelölés is, ahol elsősorban az Alexander Humboldt nevével fémjelzett természetszemléletet és kutatási paradigmát értik rajta¹⁴, de tudjuk, hogy a fivér, Wilhelm von Humboldt életműve is névadója¹⁵ lett a társadalomtudományok meghatározott szemléletű (az anyanyelv világszemléletet alapvetően befolyásoló szerepét valló) irányzatának. Azt is tudjuk, hogy mindketten itt, Göttingában kapták életre szóló indíttatásukat.

A Georgia-Augusta Egyetem különleges helyzete

Göttingen, a Németország felső-nyugati felének közepén található régi kisváros, 1866-os porosz megszállásáig – kisebb megszakításokkal – Hannover államhoz tartozott. Hannover állam helyzete pedig az 1692-től 1833-ig fennállott brit perszonáluniójának köszönhetően, a többi német fejedelemséghez képest különleges volt. Egyszerre szolgált európai hídfőállásul az intenzíven terjeszkedő brit birodalom számára és nyújtott egyben fejlődési lehetőséget és biztonságot a kis német fejedelemségnek.

Az új egyetem, amellett, hogy a hannoveri választófejedelemség befolyási övezetének növelésére szolgáló lehetőséget láttak benne, egyúttal – s ez legalább ilyen fontossággal bírt – a brit politikai, ipari-technológiai és kereskedelmi érdekek európai jelenlétének egyik legfőbb intézményes biztosítékát jelentette.¹⁶

E hídfőállás fontossága, s vele együtt az új egyetem súlya annak arányában növekedett, ahogyan a brit birodalom feladni kényszerült tengeren túli gyarmatát. Ezeket a tágabb összefüggéseket szemlélve, nem tekinthető puszta véletlennek, hogy a „bostoni teadélután” és az amerikai függetlenségi háború időszakával egy időben kezdődik Göttinga igazi virágkora.

A tudományok fejlődése és a hagyományos egyetem válsága a XVIII. század elején

Az egyetem intézménye a XVIII. század első felében meglehetősen mély válságba került. Az egyetemi tanítás és a tudományos kutatás ez idő tájt egymástól gyakorlatilag függetlenül folyt. Az egyetemi oktatás célja az állami illetve egyházi alkalmazottak megfelelő kiképzése volt. Az egyetemi professzoroktól hagyományosan megkövetelték, hogy jól értsenek oktatott tárgyukhoz (teológiához, matematikához, joghoz stb.), de nem vártak tőlük önálló tudományos eredményeket – s nem is igen támogatták ilyen irányú aspirációikat. A tudományokat általában udvari tudósok űzték, egyénileg, s uralkodói megbízóiknak többnyire teljesen kiszolgáltatva. Így például a hannoveri fejedelmek például sem tartották mindenkor nélkülözhetetlennek a tudományok intézményesen biztosított fejlődését, amint ezt Leibniz sorsának alakulása jól példázza.¹⁷

A tudományos érintkezés legalapvetőbb formája a személyes látogatás és mindenekelőtt, a levelezés volt.

A tudományok fejlődésének XVII. századtól egyre gyorsuló tempója és az ebből adódó kommunikációs nehézségek a XVIII. század első felére már más, korszerűbb tudományos intézményeket követeltek. Az egész Európán végigsöprő egyetemalapítási hullám még tovább mélyítette a válságot, hiszen – miközben az egyes uralkodók hatalmi szimbólumaként sorra születtek az új egyetemek – az intézmény funkciója és belső szerkezete alig változott.

Leibniznek például meglehetősen rossz véleménye volt kora egyetemeiről. Miközben – mint ez ismeretes – óriási szerepe volt az új típusú tudós társaságok megszervezésében, s maga nem egy tudományos akadémia, társaság, intézmény kezdeményezője, alapítója, s egyebek között a Porosz Tudományos Akadémia első elnöke volt, az egyetemre úgy tekintett, mint elavult, haldokló intézményre. Az akadémiák és az egyetemek közötti egyre mélyülő szakadék immár veszélyeztette az egyetemek alapfeladatának, a gyakorlati képzésnek a sikeres megvalósítását is: a tanárok – egy rohamosan avuló ismeretanyag birtokosai – és a korszerű tudást megteremtő akadémikusok között alig folyt párbeszéd. A tudományok művelői pedig szembekerültek azzal a problémával, hogy kutatási eredményeiket nem tudták egy szélesebb befogadó közegnek átnyújtani. Míg a XVI–XVII. század tudósainak teljesítményüket a kívülállók előtt kellett prezentálniuk, például a kísérleteiket a művelt laikusok előtt mutatták be¹⁸, addig a XVIII. század elejére már egyre inkább előtérbe került az ifjúság képzésének és nevelésének feladata, vagyis a megteremtett új tudás intézményesített átadásának programja. Mind inkább megfogalmazhatóvá váltak a koncepcionális problémák is. Ezek az összefüggések foglalkoztatták Leibnizet is. Sőt, egyre több okunk van feltételezni, hogy még mindig jelentős mennyiségű kiadatlan kéziratai rejthetnek olyan egyetem-szervezési és pedagógiai írásokat is, melyek talán jelentősebbnek bizonyíthatják, a hannoveri mester szerepét az új típusú egyetem gondolatának megszületésében, mint azt korábban feltételeztük. Megkockáztatom például, hogy talán az sem csupán a véletlen műve, hogy halála után alig tizenhét évvel, éppen az ő hivatali utóda a hannoveri királyi könyvtárban és udvari történetírói tisztségében, G. Gruber lesz az a szakértő személy, aki II. György Ágost miniszterének megrendelésre előterjeszt egy egészen újszerű elgondolást. Gruber udvari tanácsos – számára talán nem lehettek ismeretlenek nagy elődjének pedagógiai, művelődési és tudományszervezési elképzelései – egy vadonatúj intézmény, egy új típusú egyetem koncepcióját terjesztett elő¹⁹, s II. György Ágost 1734-ben Göttingában meg is alapította ezt az új egyetemet.

A német kisállamok közötti versengés már addig is hozott fontos újdonságokat, jóllehet, az egyetem válságának leküzdésére mindez még kevésnek bizonyult: az 1700-as évek elején a Lipcsei Száz Királyi Egyetemen vezették be először a német nyelvű tanítást. Itt, „a németek Párizsában” fejlődött ki a könyv- és folyóirat-kiadás és egyáltalán a mai értelemben vett irodalmi élet.²⁰ A porosz válasz a szász kihívásra: a hallei egyetem felfuttatása. Ez korszerűbb lett lipcseinél is: innen indult a német felvilágosodás és a pietizmus, egyáltalán a modern individualitás eszméje. Tulajdonképpen részben a porosz lépésre adott választ a hannoveri fejedelem az új egyetem alapításával. Göttinga nagyrészt hallei mintára épült ki, de háromszor akkora összeget kapott a városalapból, mint porosz testvére. S ha a fejedelmek az egyetemeket és akadémiákat mintegy a maguk kiválóságának, felvilágosult szellemének bizonyítékaként, személyes ékességük gyanánt alapították, Göttinga, mint oly sok minden másban, e tekintetben is kivételnek számított. Noha a hannoveri fejedelem is minden bizonnyal önnön ékességének tekintette a róla elnevezett, s a legkorszerűbb javakkal ellátott Egyetemet, ám, ahogy már említettük, a szokásosnál jóval fontosabb szerepet szánt neki hosszú távú politikai terveibe is. Göttinga, amellett, hogy a hannoveri választófejedelemség befolyási övezetének növelésére szánták, egyben a brit érdekek európai jelenlétének egyik legfőbb intézményes biztosítékát jelentette.

Az egyetem első kurátora, Gerlach Adolph von Münchausen (1698–1770) ennek jegyében olyan program megalkotására törekedett, amelyet követve az egyetem tudományos tekintély dolgában képes lesz felülmúlni az európai egyetemeket. A program nyomán gondot fordítottak arra, hogy az egyetem minden tekintetben vonzó legyen a német és a nemzetközi elit, a hazai és külföldi fejedelmek és arisztokraták fiai számára, hiszen a képzés során az egyetem mintegy természetes gyakorló terepként szolgált az eljövendő politikai–ipari–kereskedelmi stb. szövetségek megalapozásához. Másfelől, az előkelő nemes ifjak kíséretében, valamint a kiterjedt, kedvező ösztöndíjrendszer révén, egyre több alacsony származású tehetséges fiatal is tanulhatott az egyetemen.²¹

A politikai-diplomáciai rendeltetéssel egyenlő mértékben vezérelte az egyetem irányítóit az a cél is, hogy a lehető legrövidebb időn belül a tudományok és a gyakorlati-technológiai kutatások intézményes központjává váljék. Az ott tanuló diákok körében tudatosan is népszerűsítették az angliai ipari-technológiai, valamint a kommunikációtechnológiai újdonságokat a növényolaj- vagy burgonyatermesztéstől és selyemhernyó tenyésztéstől a sztenográfiáig.²² Ez utóbbi újdonság, a gyorsírás, a hangzó szöveg hű rögzítésének forradalmian új technikája – tudjuk – nagyban hozzájárult a modern törvényhozás és törvénykezés (jegyzőkönyvek) valamint a modern sajtó (helyszíni tudósítások) megteremtéséhez. Göttingenben már az 1750-es években népszerűsítették ezt az „ánglus találmányt”.

A sajátságos és kivételes göttingeni szellem nagy tradíciók kereszteződéseképpen született meg:

„Az angol polgári élet gazdagsága reászállott a szegényes német polgári házakra és rajongással, érzelmességgel, görög idealizmussal telített ifjúsági mozgalmat váltott ki az egyetem hallgatóiból. Ez az ifjúsági mozgalom a modern ember érvényesüléséért küzdött a német szellemi életben. Göttingában tudtak a diákok legjobban görögül, itt fordították a legszebben Homéroszt és Platónt és itt ápolták legszebben és legnemesebben a görög férfi legtisztább érzelmét: a barátságot. Az egyetemnek ez adott különös jelleget: fiatal egyetem volt és korszerű tudott lenni. Megragadta korának nagy eszméit és ezáltal a szellemi élet élére lendült.”²³

A gyakorlati és elméleti tudás s azon belül is a filozófiai megalapozottságú történeti-filológiai képzés párosítva a matematikai-természettudományos oktatással, a göttingai stúdiumoknak egy egészen különleges, újszerű együttesét teremtette meg. Ami egyben – tudománytörténeti oldalról szemlélve azt eredményezte, hogy megszületett egy sereg egészen új típusú, s – a tudományok pozitivista alapú megszervezése és felosztása utáni korból visszatekintve – egymáshoz szokatlanul kapcsolódó tudomány.

Az egyetem alapítói kezdettől fogva a természettudományos fakultások köré szervezték az egész intézményt, s Göttinga rövid idő alatt ennek az új típusú empirikus természetkutatásnak a központjává vált. Elsősorban ez az, aminek következtében nemigen lehet összehasonlítani Göttingát a többi XVIII. századi egyetemmel.²⁴

Mindezzel összefügg a göttingai program másik vadonatúj jellemzője – s ez már a tanári testület kiválasztásában is szempont volt: a professzoroknak egy személyben oktatói és tudományos kutatói tevékenységet is folytatniuk kellett.

A göttingeni professzorok a diákjaikkal szoros közösségben élve intenzíven tanítottak és kutattak. A tanárok mindemellett nagy fokú szabadságot és jelentős állami támogatást kaptak tudományos vizsgálódásaikhoz. Viszont elvárták tőlük, hogy eredményeikről rendszeresen, nyilvános számot adjanak. A kutatások szervezésére és az eredmények terjesztésére hozták létre a Göttingeni Királyi Tudós Testületet, mely egyik legtekintélyesebb intézménye lett a kor élvonalbeli tudományának. Ugyanezt a célt segítették elő az egyetem európai hírű folyóiratai is: a Johann David Michaelis szerkesztette tudományos periodika, a „Göttingische Gelehrte Anzeigen”, illetve August Schlözer – mai elnevezéssel szólva politikatudományi folyóirata: a „Staatanzeigen”, valamint a Georg Christoph Lichtenberg által kiadott Göttingisches Magazin der Wissenschaften und Literatur.

Ha számításba vesszük, hogy Göttingen nem egyszerűen német egyetem volt, hanem formálódásában döntő szerepe volt annak a ténynek, hogy a brit koronához tartozott, akkor megoldást találhatunk Joseph Ben David idézett tanulmányában felvetett egy további érdekes problémára, mely a német akadémiai kutatás szabadságára vonatkozott. A Németországban is mind professzionálisabbá váló tudományos életnek ugyanis olyan szervezetre lett volna szüksége, amely egyrészt

„megkaphatta a szabadság sajátos privilégiumait anélkül, hogy ez precedenst teremtett volna általában az emberek számára a szabadság garantálása ügyében”,

másrészt

„ezt a szervezetet oly módon kellett létrehozni, hogy egyszersmind megakadályozzák autokratikus bürokráciává válását.”

Ben David a fő gondot abban látta, hogy

„Az uralkodó bürokrácia-mintákat a katonaság, a közszolgálat és a katolikus továbbá a lutheránus egyházak adták, amelyek azonban nem látszottak megfelelőnek a tudósok számára.”²⁵

Arra is rámutatott ugyan, hogy

„Léteztek bizonyos ettől eltérő tapasztalatok a skót presbiteriánus egyházban, Anglia nonkonformista szektáiban és megszámlálhatatlan társaságaiban és szövetségeiben, melyek különféle politikai, adminisztratív és jogi feladatokat láttak el”,

ám ezeket – teszi hozzá –

„a kontinensen alig ismerték és egészen csekély jelentőségük volt.”

Ben Davidnak csak ez utóbbi megállapítása szorul korrekcióra: Göttingában – a legkülönbözőbb közvetlen és közvetett kapcsolatokon keresztül ismertek voltak és hatottak az angol szerveződési minták az új típusú tudományos kollektívák megformálására. Sőt, sok jel mutat arra, hogy éppen ezek a brit társadalmi önszerveződési hagyományok – egyesülve a német szellemi hagyományokkal segítettek megteremteni a tudósok újfajta közösségét, a maga nemében páratlan értelmiségi kollektívát, és megszervezni a tudás átadásának egy egészen új típusát, a tudományos iskolát.

Ez a tudós közösség éppannyira különbözött a feudális udvari tudósok eszmei köztársaságától, mint majd a XIX. század második felében megjelenő modern szaktudósok munkamegosztáson alapuló, hierarchikus felépítésű teamjeitől. Ahogyan az itt kifejlődött tudományok is paradigmatikusan különböznek mind a megelőző, mind pedig az őket „leváltó” későbbi tudományoktól.

A göttingeni művelődési eszmény az ember összes képességének lehetőségig teljes, mindenoldalú kibontása, az oktatás szerkezetében is megmutatkozott. A tantárgyak között egyaránt szerepelt gimnasztika, vívás, zene és lovaglás, filozófia, matematika, anatómia és idegen nyelvek. Feljegyezték, hogy tanterme még alig volt, de a pompás lovardája már felépült, s a főlovászmester a rangsorban közvetlenül a rendes tanárok után, a rendkívüliek előtt következett.²⁶ Gyors tempóban épültek a természetkutatást szolgáló intézmények, laboratóriumok, a Theatrum Anatomicum, a zoológiai és geológiai gyűjtemények épülete, a csillagvizsgáló és a botanikus kert.

S talán mindezeknél is fontosabb, jellegzetesen göttingai intézmény volt a híres Kölcsönkönyvtár, folyamatosan gyarapodó könyv-, nemzetközi tudományos folyóirat-kézirat- és numizmatikai állományával.

„Minden egyéb tudományos intézetek és készületek mellett, melyek jól rendelt egyetemhez megkívántatnak, Göttingát egy igen jeles könyvtár is ékesíti, mely mintegy háromszázezer kötet könyvet, és ötezer kéziratot foglalván magába, a tudósok vélekedése szerint kivált az új literatúrára nézve, egész Németországban s talán egész Európában is leggazdagabb volt. Ebből a könyveket az én időmben könnyebben megkaphattuk olvasás végett, mint akármely más tudományos intézetben. Csak a czímöket kellett egy nyolczad, vagy negyed rétű papirosra nevünkkel együtt felírnunk, s egyszersmind valamelyik professzorral is, mint kezeskedővel, a magáét feliratnunk, s azután ezen jegyzéket a könyvtárba vagy elvinnünk vagy cselédtől elküldenünk, s a kívánt könyvek minden nehézség nélkül kiadattak. E részben kivétel csak az igen drágákra s ritkaságokra nézve volt, melyeket egyedül a főkönyvtárnoknak Heynenak engedelmével lehetett kivinni.”

– így emlékezik vissza az egyetem nevezetességére a magyar költő, Kis János, aki, 1791-ben, a fénykorban tanult Göttingában.²⁷ Ismét csak összehasonlításképpen: tudjuk, hogy ugyanebben az időszakban mondjuk a tübingeni diákok – Schelling, Hegel, Hölderlin – csak titokban, egymásnak kézről kézre adva olvashatták a legújabb irodalmat: Schiller Haramiáit vagy Rousseau-t stb. Nem is beszélve a korabeli magyar kollégiumokról, ahol kemény szigorral rostálták a diákok kezébe adható műveket.²⁸

A göttingai tudományeszmény

Könnyen belátható, hogy ennek a modern, és gazdag egyetemnek az intézményesen is biztosított szabad szellemi légköre, milyen kedvezően hatott új tudományos irányzatok létrejöttére, meghonosítására, illetve gyökeresen új módszerek kikísérletezésére és bevezetésére. S minthogy a különféle tudományágak képviselői generációkon keresztül gyakorlatilag együtt éltek, állandó érintkezésük rendkívüli mértékben gerjesztette az egységes új tudomány kibontakozására irányuló törekvéseket. Göttinga lakója teljes joggal érezhette magát a szerencse kegyeltjének a művelt világ fellegvárában, hiszen a Georgia-Augusta nemcsak a protestáns kultúra, de talán egész Európa szellemi központja volt ez idő tájt.

Göttinga a professzorok számára is vonzó volt, nem utolsó sorban az itt biztosított rendkívüli privilégiumok következtében. Ezek közül a legfontosabbak a tanítási és tanulási szabadság, a cenzúra alól való mentesülés, a kutatás és vélemény szabadsága, és végül a tartós létbiztonságot, sőt magas anyagi színvonalat nyújtó illetményrendszer: a korban szokásosnál jóval magasabb professzori fizetések, a nyugdíj, az özvegy- és árva ellátás: „Egyetemünk fejedelmi ékessége, mely egyedüli a maga nemében” – ahogy Gauss nevezte a professzori, nyugdíj-, özvegyi- és árva-pénztárat, mely 1739-tól egészen 1889-ig működött. Összefüggött mindez a Georgia-Augusta alapítóinak eredeti elképzelésével: az egyetem egyik vonzereje a tekintélyes tudósok számára kezdettől fogva a többi egyetemhez képest magas fizetés volt. (G. F. Lichtenberg 1770-ben például, mint rendkívüli professzor évi 200 tallért keresett, majd mint rendes professzor végül 460 tallért. J. F. Blumenbach 1778-ban évi 300 tallérral kezdte és a 1807-ben 700 tallér volt az évi fizetése. Ludwig August Schlözert különösen megbecsülték: 1764-ben kezdeti fizetése évi 500 tallér, majd 1787-ben évi 760. Összehasonlításképpen: Immanuel Kant Königsbergben, tizenöt évi fizetés nélküli tanítás után, 1770-ben végre kinevezett rendes professzorként mindössze évi 166 tallér 60 Gr fizetést kapott.) S a rendkívül magas illetmény a professzorok jövedelmének csak egyik része volt, ehhez járult még a magánórák díja. A göttingeniek ezt a magas jövedelmet egy sajátosan összetett pénzügyi rendszerrel érték el²⁹, amely ma sehol sem örvend osztatlan elismerésnek, ám a Göttingeni program szerves részét alkotta, s olyan szívósan védelmezték, hogy csak az 1880-as évek végén tudták az egyetemtől e privilégiumot megvonni.³⁰ E kedvező feltételek együttese lehetővé tette egész tudós dinasztiák megtelepedését a városban.

Hagyományosan, tudjuk, az értelmiség vagy az állam vagy az egyház vagy egy nemesi ház szolgálatában állt. A Göttingeni új tudós-tanár típus, noha nem független, nem is közvetlen alárendeltje az uralkodónak vagy az államnak. A tudós testület – mint közösség – tagjaként egyfajta autonómiát élvez az állami hatalommal szemben. Mindazonáltal ez az autonómia relatív: a tudós tanár állami alkalmazott: fizetését és munkája feltételeit a mindenkori uralkodó biztosítja.

A göttingeni életmódhoz természetesen hozzátartozott a kötetlenebb szórakozás is. Gyakoriak voltak a bálok, a nagy közös ünnepségek, kirándulások, téli szánkázások, ahol a professzorok – a diákság nagy örömére – feleségük és leányaik társaságában jelentek meg. Tegyük hozzá, hogy Göttingenben a nők a tudományos igényű társalgásban, sőt, a tanulásban is részt vehettek. Itt nyert filozófiából egyetemi doktori fokozatot 1787-ben (!) az első nő, Dorothea Schlözer, Ludwig August Schlözer lánya.³¹

Göttingában minden hónap első szombatján a Tudós Társaság valamelyik tagja nyilvános felolvasást tartott, majd diákok mutattak be, egészen más témájú, például természettudományos kísérletet. Utána a diákoknak lehetőségük volt egyénileg vagy csoportosan felkeresni professzoraikat, s velük akár órákig diskurálhattak a legkülönbözőbb komoly vagy akár komolytalan témákról. Halmágyi István, ott tanuló magyar diák naplójában így számol be például a 1753. március 3-i szombati programról:

„Voltunk in Societaten Scietiarium Regia az első szombaton, holott professor Michaelis uram olvasott… Gardes nevű medicinae studious producált ismét ex sangvine humano colorem ceruleum Berolinensem és ugyanazon vérből vasat, melyet a mágnes magához vont… Innen jöttünk in musicum collegium.”³²

Az egyetem szellemi vezetői különös gonddal ügyeltek arra, hogy sem a tudósok, sem a hallgatók ne essenek a túlzott szakosodás hibájába, mely akadályozná a teljesség kibontakoztatását. Vagyis, Lichtenberg szavaival:

„Aki csupán a kémiához ért, nem ért hozzá igazán.”³³

Az 1750–60-as évek a nagy felkészülés időszaka volt. J. D. Michaelis ez idő tájt írta és olvasta fel műveit, melyek egy évtizeddel később kora egyik leghíresebb tudósává tették őt.³⁴ „Felelet arra a kérdésre, hogy milyen befolyást gyakorolnak a vélemények a nyelvre és a nyelv a véleményekre” című munkája, amely elnyerte a berlini Akadémia 1759-es pályadíját³⁵, korszakalkotó mind a hermeneutika, mind a nyelvfilozófia történetében. Amint erre már Dilthey rámutatott³⁶, Michaelis alkalmazta először a nyelv, a történelem, természet és jog egységes történeti szemléletét az ótestamentumi szövegek interpretációjára. A göttingai tudós több korábban egymástól függetlenül keletkezett és fennmaradt tradíciót kapcsolt össze és ezúton kialakított egy egységes és egészen újszerű metodológiát: az egykori hallei mestere, Baumgartner által képviselt pietista, bibliai-hermeneutikai hagyományt, a göttingeni iskolára olyannyira jellemző történeti-empirikus megközelítést, valamint klasszika-filológiai vizsgálódásokat. (Tudnunk kell, hogy korábban illegitimnek minősült minden olyan kísérlet, amely profán eszközökkel – mint például a klasszika-filológia, vagy a numizmatikai vizsgálódás – közeledett megszentelt szövegekhez, s nyilvánvaló, hogy a göttingai szabad levegő híján ilyen munkák aligha jöhettek volna létre.) Michaelis munkáiban, már nem a teológia és már nem a klasszika-filológia, hanem a szövegfeltárás és az új hermeneutika szempontjai lesznek a döntőek, ehhez keresi az eszközöket és módszereket.

Éppígy megmutatható, hogy az olyan államtudós-történész, mint Schlözer, már sem nem teológus, sem nem jogász. Számára, nem a teológia és a jog, hanem az angol és francia hatást hordozó modern államtudomány szempontjai lesznek meghatározók.³⁷ Hasonló jelenség figyelhető meg a természetkutatás területén: a kutatóorvos professzort kísérleteit felállításában már nem pusztán a hagyományos orvostan – jórészt közvetlen praktikus – szempontjai, hanem a természettudomány tágabb szempontjai vezérlik. Vizsgálódásai a természet működésének egészére és új, adekvát feltáró, elemző módszerek keresésére irányulnak.

Göttinga, a romantika és a humboldti egyetem-modell

Talán nem teljesen közismert, hogy a romantikusok korai nemzedékéből, a már említett Humboldt fivéreken kívül a Schlegel fivérek, Georg Forster, S. T. Colridge, maguk is a göttingai program neveltjei, Heyne, Michaelis és Lichtenberg és Schlözer tanítványai voltak, s valamennyien sokirányú empirikus tudományos tevékenységet is folytattak.³⁸

Szó volt már róla, hogy a XVIII. század végére, XIX. század elejére kibontakozott tudományoknak az a göttingai paradigma által vezérelt, s mind a felvilágosodás, mind a pozitivizmus alapelveivel inkommenzurábilis módon szembenálló, antikarteziánus alapokra épült rendszere, melyet szokványos historiográfiai fogalmakkal nemigen sikerült megközelíteni. Ezeket a diszciplínákat csak a legutóbbi időszakban kezdték újra tudományként azonosítani, hiszen metafizikai és ismeretelméleti hátterükben, tény-, törvény- és igazság felfogásukban, metodológiai követelményeikben, sőt a tudományos morálról vallott meggyőződés tekintetében is merőben különböznek a tudományról bennünk élő, egyetlen lehetségesként felfogott, szokásos képtől.³⁹

A göttingai – jórészt elfelejtett – tudományos paradigmának napjainkban örvendetes ütemben folyó rekonstrukciója minden bizonnyal pontosan tisztázza a romantikus mozgalom és az úgynevezett természetfilozófiai koncepciók különböző „stílusai” (Transzcendentális természetfilozófia, spekulatív természetfilozófia, metafizikai természetfilozófia) közötti kölcsönös viszonyának kérdését is.⁴⁰ Ennek a tisztázásnak a ’romantika’ fogalmát is érintenie kell, hiszen azt gondolom, ma is érvényes A. O. Lovejoy megállapítása a ’romantiká’-val kapcsolatosan, hogy a gond vele nem az, hogy hiányzik a jelentése, „hanem, hogy túlságosan is sok jelentése van.”⁴¹

Az ideatörténész Lovejoy, aki fenntartásokkal ugyan, de körülhatárolható eszmetörténeti értelmet tulajdonított a „romantika” fogalmának, három olyan jellegzetes vonását emelte ki, amelyek mindegyike a maga összefüggéseiben újdonságként jelentkezett az 1780–90-es években. Ezek: 1. a holizmus (vagy organicizmus, „das Ganze”), 2. a dinamizmus („Streben”) – ezt Lovejoy azonosítja a voluntarizmussal)⁴² és 3. a diverzitarianizmus („Eigentümlichkeit”) Ez utóbbi azt jelenti, hogy önálló minőségként létezést tulajdonítanak olyan különös, partikuláris egységeknek (legyen vizsgálódásuk tárgya biológiai vagy társadalmi, nyelvi stb. jelenség), melyek nem származtathatók pusztán egy magasabb, univerzális létezőből, valamint nem redukálhatók alkotóelemeikre és nem állíthatók elő azok egyszerű összeillesztéséből. E fogalmak mindegyikéről tudjuk, hogy a Göttingában kifejlődő új tudományokkal együtt születtek meg, de legalábbis bennük konkretizálódtak, és később valóban jellemezték a romantikus mozgalmat. A tudománytörténeti rekonstrukciók jelenlegi eredményeit tekintve (beleértve a magam kutatási eredményeit is), úgy tűnik tehát, hogy az átfogó paradigma értelmében nemigen lehetséges különválasztani a romantika Natur- és Sprachphilosophiáját az azt megalapozó és vele mindvégig összhangban maradó eredeti göttingai programtól.

Szemléltetésként álljon itt egy csak nagyon nagy vonalakban felvázolt példa:

Amikor a berlini akadémia 1759-ben pályázatot hirdetett, arról: „Milyen hatást gyakorolnak a nyelvekre a népek gondolkodásmódjai…”, ezzel a kor egy lényeges problémáját fogalmazta meg. Amikor a pályadíjat a göttingai professzor, Johann David Michaelis műve nyerte el, a bizottság – mint láttuk – egy sok éve folyó, új módszeren alapuló kutatást ismert el.⁴³ E díjnyertes pályaműnek, melyet azonnal lefordítottak angol és francia nyelvre, – megkockáztatom – paradigmatikus jelentősége volt. Nemcsak azért, mert egyfajta markáns választ adott korának egyik fontos kérdésre, méghozzá úgy, hogy azt egészen új fogalmi környezetbe helyezte, azaz – Kelemen János megfogalmazását idézve – az individuumtól minőségileg független szinten sikerült problematizálnia a nyelv és gondolkodás viszonyát⁴⁴ – alapvető hatást gyakorolva ezzel a kortárs nyelvfilozófiai gondolkodókra, hanem azért is, mert ezzel hosszú időre meghonosított egy mintát, formát melyben a kölcsönhatások elve egyáltalán megfogalmazható a nyelv és gondolkodás, kultúra és életmód, gazdaság és jog stb. között. (Zárójelben hozzáteszem, hogy ez a műbeli alakzat tekinthető – és tekintették is – különféle bonyolult, egymást kölcsönösen reguláló és kontrolláló rendszerek kölcsönhatását kifejező alapformulájának, s mely egészen más, nem-mechanikus szemléletet előfeltételez, mint például az „alap–felépítmény” viszony). Láttuk: Dilthey szerint Michaelis azáltal vált a hermeneutika előfutárává, (talán pontosabb a fogalmazás, ha azt mondjuk, egyik első művelőjévé), hogy két fontos, de egymástól független hagyományt (a történeti szemléletű klasszika-filológiai elemzést és a teológiai értelmezést) eladdig illegitim módon ötvözött egybe: megszentelt bibliai szövegeket elemzett történeti szövegként, a klasszika-filológia elemző módszereivel⁴⁵. Többet is állíthatunk: Michaelis sikere abban is rejlett, hogy új módszert, mondhatni új elemzési technológiát dolgozott ki, ismertetett az egyetemi nyilvános felolvasásokon, és tanított a magánszemináriumain, (az ő kifejezésével: „a jövendő professzorok faiskolájában”) Ezt a szemléletet sajátították el, ezt a technológiát alkalmazták a filozófiai nyelvészet legismertebb alakjai, a Michaelis- és Heyne-tanítványok: a Schlegel-fivérek, s nem különben W. v. Humboldt. Ez a filológiai hermeneutikai szövegkezelés hamarosan szélesebb körben is elismerésre és követésre talált. Hogy ez így történt, ezt S. Cannon kutatásai is megerősítik: Angliában, is kezdték terjeszteni ezt az új, „modern kontinentális módszert”. 1793-ban Herbert Marsh lefordította Michaelis „Bevezetés az Újtestamentumba” című munkáját, majd később Cambridge-i egyetemi kurzusain tanította a módszert, és eme érdeklődése – mint erre Cannon külön is utal – egyáltalán nem veszélyeztette sem egyetemi, sem egyházi karrierjét.⁴⁶

Ezt az új módszert lehetett azután az élőnyelvekre is, mindenekelőtt az anyanyelvre alkalmazni! Vagyis: a klasszikus szövegelemzés teológiai szövegeken megvalósított gyakorlata útján kialakított módszer lehetővé tette – és valóban ez tette lehetővé – azt a reflexiót, amely segítségével vizsgálhatóvá vált az élő anyanyelv, saját nyelvünk, melyhez normális használatakor reflexió nélkül, közvetlenül viszonyulunk⁴⁷. Ezt a – ma sem teljesen ismeretlen, de immár nem nyelvtudományi eljárásként azonosított – tipológiai, szövegkritikai–történeti–etimológiai–stilisztikai stb. módszert filozófiai előfeltevéseivel együtt, a nagy paradigmaváltáskor szinte maradéktalanul kiszorította a nyelvtudomány legitim eljárásai közül a pozitivista grammatikusok egészen más hagyományokon alapuló elemző módszere. Az 1760–1810-es évek között azonban egyértelműen uralkodott, s később is, az úgynevezett filozófiai nyelvtudomány eszközeként nagy súllyal jelen volt a nyelvtudományban, egészen a történeti-összehasonlító nyelvészet 1860–70-es nagy áttöréséig.⁴⁸

Michaelis példájával egyben arra is rámutathatunk, hogy egy paradigma „kezdetei” nem feltétlenül nyúlnak a kifürkészhetetlen messzi múltba. A legtöbb tudománynak igenis ismerhetjük a (többé- kevésbé pontosan) a kezdetét. Ez azért lehetséges, mert az újdonságok egyik főtípusa történetileg általában két vagy több, eladdig független, de egymással kompatibilis és összemérhető tradíció egymásba kapcsolódásával jön létre úgy, hogy az többé már nem vezethetők vissza maradéktalanul az egyik vagy a másik hagyományra.

A program

A göttingai tudományos program legfőbb módszertani jellegzetességei:⁴⁹

Erős empirikus beállítottság

A történettudományi vizsgálódásokban éppúgy fontosnak tartották az empirikus megközelítést, a régészeti, numizmatikai, egyáltalán a tárgyi-anyagi kultúra összehasonlító elemzését, mint az orvostudományban az összehasonlító anatómiai gyakorlatokat vagy a fizikai és a kémiai kísérletezést vagy a földrajzi utazásokat. Szinte nincs is a göttingai tudósok között olyan, akinek a nevéhez ne fűződne fontos empirikus felfedezés vagy eljárás a természet- a társadalomkutatás vagy a művészet illetve akár mindhárom területén.

Fontos jellemzője a programnak, hogy a tudományos kutatások mondhatni a természet természetének egyetemes megragadására irányultak – s ebben az értelemben nemcsak az élővilágot tekintették organikusnak, hanem az élettelen természetet és az ember által alkotott világot is. Ilyen értelemben mondhatták ki a Schlegel fivérek, hogy

„a grammatika csupán filozófiai része az oldás és kötés egyetemes művészetének…”,

s ezért azután

„A szó hitelesen eredeti jelentése szerint nincs filológus a filológia eredeti értelme, a grammatikai érdeklődés nélkül. A filológia logikai affektus, a filozófia párdarabja, lelkesedés a vegyi megismerés iránt.”⁵⁰

Tipológiai megközelítés

A programnak része egy olyan sok-jellemzős leíráson alapuló, több rétegű tipológia kidolgozása, melynek célja a természetes rendszerek adekvát vizsgálata. Ilyen természetes rendszer, organizmus, – láttuk – minden élő szervezet az élővilágtól a kozmoszig és a társadalomig, beleértve a nyelveket és az anyagi kultúrát. Egyebek között ez az a vonás, a ’Natura’, mint ’Természetes Rendszer’ fogalmának vezérlőelvvé válása⁵¹, amely megkülönbözteti a göttingai tudományokat mind az úgynevezett baconiánus, mind a kartéziánus tudományoktól.)

Struktúra, textúra, mixtúra⁵²

Az ilyen értelemben felfogott természetes rendszerek adekvát megragadására három szintű vizsgálódást dolgoztak ki, mely a morfológiai⁵³, vagy strukturális kritériumokon túl, szisztematikus fiziológiai, avagy textuális, valamint az organizmus specifikus kémiai kompozíciójára is irányul. Általánosítva: a ’strukturális’ vizsgálat az egész organizmus szerkezeti szintjét érinti. A ’textúra’ az alapegységek kapcsolódási alakzatainak, a csakis erre a struktúrára jellemző formák és az őket hordozó – szűkebb vagy tágabb értelemben vett – textus vizsgálatának, megközelítésnek a szintje. A ’mixtúra’ (’Mischung’): Ebben a megközelítésben a kutatás nem (homogén) alapelemeket, hanem alapegységeket szemlél (minden élő rendszert a maga „vegyi kompozíciójában”). A vizsgálódás ezen egységei mindig heterogén elemek kereszteződéseként, ötvözeteként állnak elő, s ebben a minőségében további homogén elemekre nem redukálható.

A struktúra fogalma többé-kevésbé jól ismert, a mixtúra fogalom értelmezésének P. Kapitza egy egész könyvet szentelt.⁵⁴ A textúra fogalmának történetileg korrekt rekonstrukciója ismereteim szerint még nem készült el.⁵⁵

E háromszintű (röviden STM) megközelítés egymásra épülő, de eltérő metodológiájú kutatásokat jelentett és minden fajta organizmus (nemcsak a zoológia vagy a botanika, de a nyelv, vagy a nemzeti géniusz) megismerésénél érvényesítendőnek tartották. A konkrét empirikus kutatások során nyert adatokat ilyen több rétegű – ma talán bonyolultnak ható – osztályozó elvek alapján rendszerezték. Ezek az elvek hasonló orientáló szerepet töltöttek be, mint – egy másik paradigmában – a Descartes-féle Szabályok az értelem vezetésére, sőt, felfoghatók ezek kifejezett ellenszabályaiként is.⁵⁶

Annak korlátozó következményeit, hogy minden osztályozó séma mesterséges és merev, azzal kívánták ellensúlyozni, hogy a kutatásokban nyert adatokat, időlegeseknek, folyamatosan felülvizsgálandónak és átépítendőnek tekintették.

Kontextuális megközelítés: a ’közös affinitásszféra’

Jellegzetes sajátossága az innen indult tudományoknak az organikus egységek kontextuális szemlélete. Az egységek nem vizsgálhatók egymástól mereven elkülönítve, hiszen egymás határait és egyben környezeti feltételeit is jelentik, „társulásaikban”, azaz közös affinitásszférájukban kell őket megközelíteni. Magáról az ’affinitás’ terminusról elmondható, hogy korántsem véletlen egybeesésként kerül előtérbe az 1780–90-es években éppen Göttingában mind a kémia, a nyelvtudomány és például a természetjog területén. Az affinitás, (tehát a ’rokon vonással bír’-ás), a valamilyen szempontból való hasonlóság (tehát a ’nem vagy nem feltétlenül leszármazási értelemben vett rokonság’) – olyan kulcskategória lehetett, melyet – együtt a ’gemeinschaftliche Affinitätssphäre’ szemlélettel, azaz a „társulásban létezés” fogalmával – az egészen általános értelemben felfogott rendszerek leírásához szükséges alapfogalmak egyikének tekintettek.⁵⁷ Módszertanilag az affinitás-szemlélet a vizsgálandó rendszer kontextuális megközelítését jelenti.⁵⁸

Diszkontinuitás és stadiális szemlélet

Az organikus struktúrák változásait a göttingai tudósok olyan fejlődés-modellben értelmezték, melyben a haladás nem szükségképpen egyenes vonalú és nem feltétlenül folytonos. A struktúrák fejlődésük különböző stádiumaiban egymástól lényegesen eltérő minőségi jegyeket hordoznak, s a történeti kutatás a mai állapotból nem következtethet minden további nélkül egy korábbi stádium jellemzőire: Blumenbach akit egyebek között az antropológia megalapítójaként tartanak számon, így fogalmazza az elvet:

„Göttingának szinte minden köve hordozza annak a ténynek a tanúságát, hogy az állatfajták, sőt, teljes fajok kipusztulhatnak. … A környékbeli tömérdek számú fosszília struktúrái oly mértékben eltérnek az összes jelen formától, hogy remélhetően senki nem akad, aki komolyan megkísérli, hogy közöttük, az élet jelenlegi formáit keresse.”⁵⁹

A stadiális szemlélet azonban nem elvi hozzáférhetetlenséget és módszertani szempontból tiltott területet jelent (ahogyan majd az lesz majd a pozitivizmus számára), hanem elővigyázatosságot kíván az elhamarkodott, mechanikus visszavetítésekkel szemben. Speciális szemlélettel és az előírt módszertani követelményeket betartva, bátorít a „Vorwelt” felderítésére.⁶⁰ Jól megfigyelhető például Wilhelm von Humboldt óvatos – ugyanakkor hallatlan horderejű – megfogalmazásában:

„Ha tehát a kiművelt nyelvekhez fordulunk, legelőbb az a kérdés vetődik fel, vajon képesek-e a nyelvek azonos vagy akár csak valamilyen jelentékenynek nevezhető kultúrára, vagy vajon vannak-e olyan nyelvi formák, melyeknek, mielőtt a nemzetek beszéd segítségével elérhették volna az emberiség magasabb céljait, szükségszerűen szét kellett rombolódniuk? Az utóbbi a legvalószínűbb.”⁶¹

Filozófia és tudomány viszonya

A programot jellemző empirikus beállítottság ugyanakkor a filozófiával való szoros egybefonódottságot is jelentett. Schlegelék megfogalmazásában:

„Annak, hogy a filozófiát a filológiára, vagy ami még ennél is sokkal szükségesebb, a filológiát a filozófiára alkalmazzuk, az egyetlen módja az, hogy egyszerre vagyunk filológusok és filozófusok.”⁶²

1804-ben Schelling „A tudományos Gyógyászat évkönyvei” címmel tervezett s az organikus élet kutatásának szentelt folyóiratához támogatókat keresve így írt Alexander Humboldtnak:

„Szemrehányással illetik a természetfilozófiát, mert – úgymond – lenézi a kísérletezést, és ezzel zavarja fejlődését, s mondják mindezt akkor, amikor számtalan természetkutató alkalmazza már haszonnal a természetfilozófia eszméit saját kísérleti munkájában. Ész és tapasztalat csak látszólag mond ellent egymásnak, és én nem kételkedem benne, hogy Ön elismeri: a legújabb tanokban csodálatosan egybeesik az elmélet és a tapasztalat.”⁶³

„Azt a forradalmat, amelyet Ön kezdett el a természettudományban, úgy tekintem, mint rohanó korunk legnagyszerűbb kezdeményezését”,

– siet a válasszal Alexander Humboldt –

„…A természetfilozófia nem árthat az empirikus tudományok sikerének. Ellenkezőleg, olyan elveket ad, amelyek előkészítik az új felfedezéseket.”⁶⁴

E jellemzők közös paradigmatikus vonásként egyaránt felfedezhetők a többi Göttingenben kialakult tudomány megközelítésmódjában is, a nyelvészettől a botanikáig, az esztétikáig vagy a geológiáig. Hiszen a társas természetűként felfogott nyelv, az emberi társadalmak, a különböző kultúrák jelenségei, éppen úgy a holisztikusan, hologaeisztikusan felfogott Természet szerves részei mint a vérkeringés vagy a földmágnesesség.⁶⁵

Jelen keretek között egyelőre még nem rekonstruálható a göttingai tudományos paradigma a kartéziánus és a pozitivista felfogással inkommenzurábilis metodológiájának egész rendszere: a tények és a hipotézisek státusáról kikristályosodott szemlélet, a tudományos igazoltságról vallott nézet, egyáltalán az igazság kritériumaira vonatkozó álláspont stb. Ám ezek a metodológiai elvek jól nyomon követhetők mind a kortárs német filozófiai irodalomban, mind a Göttinga hatósugarába került más nemzetek filozófiai és tudományos produkcióiban.⁶⁶

A süllyedés⁶⁷

Az egyetem hírneve kezdettől fogva sokáig töretlenül emelkedett, de Göttinga igazi nagy korszaka – ebben megegyeznek a kutatók – az alapítástól számított 40–50 évre bontakozott ki, s mintegy három évtizeden át meghatározója volt a német kultúra vonzáskörébe tartozó tudományos életnek mind a természetkutatás, ezen belül a gyakorlati tudományok, (például orvostudomány, geográfia, klimatológia, botanika, hadmérnöki tudományok stb.) mind pedig a történettudomány, a jog, a nyelvtudomány a fizika, kémia és a matematika stb. területén. Herder, Hamann, Kant és Goethe is sokoldalú kapcsolatot tartott fenn a göttingai iskolával, sőt, számukra Göttinga mércét is jelentett.⁶⁸

A XIX. század első harmadában azonban egy új, nagy horderejű tudományos paradigmaváltás kezdődött, mely során megszülettek, és a század második felében uralomra jutottak a mai értelemben vett természet- és társadalomtudományok. A harmincas negyvenes évek filozófus teoretikusai különös helyzetbe kerültek: egy éppen változásban lévő fogalomhálózattal szembesülve tapasztalniuk kellett, miként süllyed el a „Natura” – pályájuk kezdetétől – oly bensőségesen ismert organikus fogalma, és bukkan elő egy idegen, mechanikus, új értelemben vett természettudományos koncepció, amely viszont egyre népszerűbb a tudósok új generációjának körében. A göttingai program alapján fejlődő tudományok kezdtek kihullani a tudományos horizontból, s ugyanakkor a paradigma legnagyobb eredményei, szintézisei késésben voltak. Mire viszont ezek a nagy összefoglaló munkák napvilágra kerültek, (Így például Alexander Humboldt Kosmos-a), addigra már a nagy spekulatív természetfilozófiáknak is lejárt az idejük. S talán az a feltevés is megkockáztatható, hogy e nagy rendszerek éppen azért maradtak spekulatívak, mert elbizonytalanodott mögöttük az empirikus evidenciák tömegét szolgáltató, ismeretelméletileg adekvát tudományos háttér!

Ez a sajátos csúszás talán leginkább Schelling filozófiai írásaiban érzékelhető.⁶⁹

Ezt a paradigmát váltotta fel a modern tudományok mai rendszere s természetkutató–költő–feltaláló–kritikus–filozófus–botanikus keverékének, más szóval „a kollektívában alkotó polihisztoroknak” ez a zseniális típusa lassan kihalt. Átadta helyét a mind látványosabban fejlődő és osztódással szaporodó, a pozitivizmus szellemétől áthatott szaktudományok céltudatos ifjú művelőinek. A „Nagyok” kézikönyvei még sokáig forogtak közkézen, de a magára valamit is adó ifjú tudós már csak fölényes iróniával nyilatkozott róluk. (S az sem bizonyos, hogy olvasta egyáltalán ezeket a műveket, de a már távolról sem „göttingai” elveken alapuló tudományos képzése során hamar megtanulta mélyen megvetni ezen ábrándos, dilettáns eszméket.) A göttingai szellem egyik legtökéletesebb megtestesítője, Alexander Humboldt, hosszú élete nagy részét hírnév és megbecsülés közepette élte. Mégis, mire kiadta felbecsülhetetlen gazdagságú életműve megkoronázásául szánt Kosmos-át, az ötvenes években már csak a művelt közönség fogadta örömmel, a természettudósok idejétmúlt monumentális torzót láttak benne. Bátyjának hátrahagyott nyelvészeti életművére, melyet szintén ő adatott ki, hasonló sors várt az új idők szellemét képviselő történeti-összehasonlító nyelvtudomány közegében.

Erre az időszakra már teljes mértékben érvényes Joseph Ben-David már többször idézett megállapítása:

„Az empirikus [értsd: pozitivista] tudomány felemelkedését, amely az 1820-as évek végén kezdődött, nem az új [értsd: a kutatóegyetemi modellt szem előtt tartó humboldti elvek alapján szervezett] egyetem eredményezte, hanem a tudatos lázadás ennek [értsd: humboldtiánus] filozófiája ellen, továbbá egy fontos, de nem szándékos szerkezeti változás.”⁷⁰

A változás kezdetben sokszor a tudósok számára is szinte megfoghatatlanul következett be, és sok évvel korábban, körülbelül 1812-ben kezdődött. Göttinga ekkor egy időre porosz, majd francia fennhatóság alá került. Bár autonómiáját megőrizte ebben az időszakban is (egészen a 30-as évekig), az egyetem igazán nagy korszaka véget ért. A régi nagyságok közül ekkor már csak Gauss, Blumenbach, és Eichorn éltek a városban, sokan már elköltöztek, vagy (például Michaelis, Schlözer, Lichtenberg, Heyne) meghaltak. Az új viszonyok között új emberek jelentek meg, a régitől eltérő szellemet hozva. (Ez idő tájt került az egyetemre például Franz Bopp is.)⁷¹ Ez a változás a tudományos életre is kihatott. Ráadásul az 1814-es időktől kezdve a göttingeni vezetésnek folyamatosan küzdenie kellett az egyetemi önállóság megtartásáért.⁷²

A brit perszonálunió megszűntével, 1837-ben, a százéves jubileum kapcsán az új uralkodó durván beavatkozott az egyetem autonómiájába. Az összeütközés drámai eredménnyel járt: hét nevezetes professzor, köztük a Grimm fivérek, és A. Weber, a fizikus, aki Gauss munkatársa volt, tiltakozásul távoztak Göttingából, pótolhatatlan űrt hagyva maguk után.

1866-ban Poroszország annektálta Hannovert⁷³, s ez az egyetem működésében is döntő változásokat hozott. Látszólag minden rendben folyt tovább, sőt hatalmas fejlesztésekbe fogtak, elsősorban az empirikus természettudományok területén, ám megvontak néhány olyan régi alapvető kiváltságot mint a tanszabadság, a kutatási szabadság, s végül megszüntették a nevezetes illetményrendszert. Göttinga hamarosan belesüllyedt a porosz egyetemi szisztémába, s lett egy a hasonló német egyetemek közül.⁷⁴